KEK 415-448

HARMADIK FEJEZET
A KÖZÖSSÉG SZOLGÁLATÁNAK SZENTSÉGEI

1533. A keresztség, a bérmálás és az Eucharisztia a keresztény beavatás szentségei. Krisztus valamennyi tanítványának közös hivatását alapozzák meg, az életszentségre és a világ evangelizálásának missziójára szóló meghívást. Hozzák a szükséges kegyelmeket a Lélek szerinti élethez az örök haza felé tartó zarándokúton.

1534. Két másik szentség, az egyházi rend és a házasság mások üdvösségére irányul. A személyes üdvösséghez is hozzájárulnak, de ezt mások szolgálata által teszik. Sajátos küldetést jelentenek az Egyházban, és Isten népének gyarapodását szolgálják.

1535. E szentségekben azok, akik a keresztség és a bérmálás által már fölszenteltettek[1] a hívők általános papságára, különleges fölszenteléseket kaphatnak. Azok, akik az egyházi rendet kapják, arra szenteltetnek föl, hogy Krisztus nevében „az Egyházat Isten Igéjével és kegyelmével legeltessék”.[2] Állapotuknak megfelelően „a keresztény házastársakat is állapotbeli kötelességeikre és méltóságukra külön szentség erősíti meg, s mintegy fölszenteli.”[3]

6. Cikkely
AZ EGYHÁZI REND SZENTSÉGE

1536. Az egyházi rend az a szentség, mely által a Krisztustól Apostolaira bízott küldetés teljesítése folytatódik az Egyházban az idők végezetéig: tehát az apostoli szolgálat szentsége. Három fokozata van: a püspökség, az áldozópapság és a diakonátus.
(Az apostoli szolgálat krisztusi alapítását és küldetését lásd a 874-896. pontokban. Itt csak a szolgálat átadásának szentségi útjáról lesz szó.)

I. Miért egyházi rend, „ordo” e szentség neve?

1537. Az ókori Rómában az ordo szó polgári testületeket, elsősorban a kormányzók testületét jelentette. Az ordinatio valamilyen ordóba való fölvételt jelent. Az Egyházban voltak testületek, melyeket a hagyomány, nem szentírási alapok nélkül,[4] kezdettől fogva görögül taxeisznek, latinul ordinesnek nevezett: így beszél a liturgia ordo episcoporum, ordo presbiterorum, ordo diaconorumról. Más csoportokat is neveztek ordónak, például a katekumenokat, a szüzeket, a házastársakat, az özvegyeket...

1538. Az Egyház valamely testületébe való befogadás ordinatiónak nevezett szertartással történt, tudniillik vallási és liturgikus cselekménnyel, ami fölszentelés, áldás vagy szentség volt. Ma az ordinatio szó fönn van tartva annak a szentségi cselekménynek jelölésére, mely a püspökök, a papok és a diákonusok rendjébe fogad be, és fölülmúlja a közösség által végzett puszta választást, kijelölést, megbízást vagy beiktatást, mert a Szentlélek ajándékát hozza, mely lehetővé teszi a „szent hatalom” (sacra potestas[5]) gyakorlását, és csak magától Krisztustól származhat Egyháza által. Az ordinatiót consecratiónak, `fölszentelésnek' is nevezik, mivel elkülönítés és feladat átadása, amelyet maga Krisztus végez Egyháza javára. A püspök kézföltétele a fölszentelő imádsággal együtt látható jele ennek a fölszentelésnek.

II. Az egyházi rend szentsége az üdvösség rendjében

AZ ÓSZÖVETSÉG PAPSÁGA

1539. A választott népet Isten „papi királysággá és szent néppé” (Kiv 19,6)[6] tette. De Izrael népén belül Isten kiválasztotta a tizenkét törzs egyikét, Lévi törzsét, és elkülönítette a liturgikus szolgálatra.[7] Maga Isten volt a leviták öröksége.[8] Az Ószövetség első papjait sajátos szertartással szentelték föl.[9] „Arra rendelték (őket), hogy az Isten tiszteletében képviseljék az embereket és a bűnökért áldozatokat mutassanak be.”[10]

1540. Ez a papság, bár arra lett alapítva, hogy Isten igéjét hirdesse[11] s hogy az áldozatok és imádság által az Istennel való közösséget újra megszilárdítsa, alkalmatlan maradt az üdvösség megvalósítására, mert rászorult az áldozatok szüntelen ismétlésére anélkül, hogy eljutott volna a végső megszenteléshez,[12] melyet egyedül Krisztus áldozata valósított meg.

1541. Az Egyház liturgiája mégis az ároni papságban, a leviták szolgálatában, valamint a hetven „vén” beiktatásában[13] látja az Újszövetség fölszentelt papságának előképeit. A latin szertartás püspökszentelésének szentelési prefációjában így imádkozik az Egyház:

„Urunk, Jézus Krisztus Istene és Atyja, (...) aki kegyelmed igéje által meghatároztad az Egyház rendjét. Kezdettől fogva kiválasztottad Ábrahám igazi gyermekeinek szent népét; elöljárókat és papokat állítottál, és szentélyedet soha nem hagytad szolgák nélkül...”[14]

1542. A papszentelés alkalmával az Egyház így imádkozik:

„Urunk, szentséges Atyánk, (...) már az Ószövetségben hivatalokat és szolgálatokat állítottál szent jelül: Mózest és Áront te rendelted arra, hogy népedet vezessék és megszenteljék. Segítségükre a közös műhöz férfiakat hívtál meg további szolgálatra és hivatalra. A pusztai vándorlás során a hetven vént Mózes lelkéből részesítetted (...). Áron fiainak részt adtál atyjuk hivatalából.”[15]

1543. És az Egyház a diákonusszentelés fölszentelő imádságában megvallja:

„Mindenható Isten, (...) Egyházadat (...) az új templom nagyobbodására növeled és gyarapítod, a szent teendők ellátására a szolgálattevők hármas fokozatát alapítottad, hogy nevednek szolgáljanak, mint már kezdetben kiválasztottad Lévi fiait az első sátor szolgálatára.”[16]

KRISZTUS EGYETLEN PAPSÁGA

1544. Az ószövetségi papság összes előképe Jézus Krisztusban teljesedik be, aki „az egyetlen közvetítő Isten és ember között” (1Tim 2,5). Melkizedekben, „a magasságbeli Isten papjában” (Ter 14,18) a keresztény hagyomány Krisztus papságának előképét látja; Ő az egyetlen „Melkizedek rendje szerint való főpap” (Zsid 5,10; 6,20), „a szent, ártatlan, szeplőtelen” (Zsid 7,26), aki „egyetlen áldozattal egyszer s mindenkorra tökéletességre vezette a megszentelteket” (Zsid 10,14), tudniillik egyetlen keresztáldozatával.

1545. Krisztus megváltó áldozata egyetlen: egyszer és mindenkorra történt meg. És mégis az Egyház eucharisztikus áldozatában jelenvalóvá válik. Ugyanezt kell mondanunk Krisztus egyetlen papságáról: jelenvalóvá válik a szolgálati papság által, anélkül, hogy Krisztus papságának egyetlenségét csorbítaná: „És ezért Krisztus az egyetlen igazi pap, a többiek csak az ő szolgái”.[17]

KÉT RÉSZESEDÉS KRISZTUS EGYETLEN PAPSÁGÁBAN

1546. Krisztus, a főpap és egyetlen közvetítő az Egyházat Istennek és Atyjának papi országgá tette.[18] A hívők egész közössége, mint ilyen, papi jellegű. A hívők – ki-ki a hivatásának megfelelően – keresztségi papságukat gyakorolják Krisztusnak, a papnak, prófétának és királynak küldetésében való részesedésük által. A keresztség és a bérmálás szentségei által a hívők „szent papsággá szenteltetnek”.[19]

1547. A püspökök és papok szolgálati vagyis hierarchikus papsága és az összes hívő általános papsága, jóllehet „mindegyik a maga sajátos módján, részesedik Krisztus egyetlen papságában”[20] „lényegük szerint” különböznek, bár „egymáshoz vannak rendelve”.[21] Milyen értelemben? Míg a hívők általános papsága a keresztségi kegyelemnek, a hit, a remény és a szeretet életének, valamint a Lélek szerinti élet gyarapodásában valósul meg, addig a szolgálati papság az általános papság szolgálatában áll, és az összes keresztények keresztségi kegyelmének kibontakoztatására irányul. Egyike azon eszközöknek, melyekkel Krisztus szüntelenül építi és vezeti a maga Egyházát. Éppen ezért egy külön szentséggel, az egyházi rend szentségével adják át.

KRISZTUS, A FŐ SZEMÉLYÉBEN...

1548. A fölszentelt szolga egyházi szolgálatában maga Krisztus van jelen Egyháza számára mint testének Feje, nyájának Pásztora, a megváltás áldozatának Főpapja és az igazság Tanítója. Ez az, amit az Egyház kifejez, amikor azt állítja, hogy a pap az egyházi rend szentségének erejéből in persona Christi Capitis,[22] `Krisztusnak, a Főnek személyében' cselekszik:

„Így tehát a pap ugyanaz, Jézus Krisztus, akinek szent személyét az Ő meghívott szolgája viseli. Ez ugyanis a papszentelés miatt hasonlóvá válik a Főpaphoz, és hatalma van, hogy magának Krisztusnak személyében és erejével cselekedjék.”[23]
„Krisztus az egész papság forrása; mert a Törvény alatti pap az Ő előképe volt, és az új Szövetség papja Krisztus személyében cselekszik.”[24]

1549. A fölszentelt szolgálat, főként a püspökök és papok szolgálata által válik láthatóvá a hívők közösségében Krisztusnak, az Egyház Fejének jelenléte.[25] Antiochiai Szent Ignác szép kifejezése szerint a püspök tüposz tou Patrosz, az `Atya Isten élő képmása'.[26]

1550. Krisztus jelenlétét a szolgában nem úgy kell érteni, mintha minden emberi gyöngeség, az uralkodhatnámság, a tévedések, azaz a bűn ellen védett lenne. A Szentlélek ereje a szolga nem minden cselekedeténél mutatkozik meg egyforma erővel. Míg a szentségekben ott van a biztosíték, hogy még a kiszolgáltató bűnössége sem tudja akadályozni a kegyelem gyümölcsét, addig sok más cselekedetben a szolga emberi pecsétje nyomot hagy, ami nem mindig az evangélium iránti hűség jele, ezért az Egyház apostoli termékenységének árthat.

1551. Ez a papság szolgálati. „Az a hivatal pedig, amelyet az Úr népe pásztoraira rábízott, igazi szolgálat.”[27] Teljes egészében Krisztusra és az emberekre irányul. Teljesen Krisztustól és az egyetlen papságától függ, s az emberekért és az egyházi közösség javára van. Az egyházi rend szentsége „szent hatalmat” közvetít, mely nem más, mint Krisztus hatalma. E tekintély gyakorlásának Krisztus példájához kell igazodnia, aki szeretetből utolsóvá és mindenki szolgájává lett.[28] „Így tehát joggal mondta az Úr, hogy a nyájról való gondoskodás az iránta érzett szeretet bizonyítéka.”[29]

„...AZ EGÉSZ EGYHÁZ NEVÉBEN”

1552. A szolgálati papságnak nem csupán az a feladata, hogy Krisztust, az Egyház Fejét a hívek gyülekezete előtt megjelenítse; az egész Egyház nevében is cselekszik, amikor Isten elé terjeszti az Egyház imádságát,[30] és különösen, amikor bemutatja az eucharisztikus áldozatot.[31]

1553. Az „egész Egyház nevében” nem azt jelenti, hogy a papok a közösség megbízottai. Az Egyház imádsága és áldozata nem választható el fejének, Krisztusnak imádságától és áldozatától. Mindig Krisztus kultusza Egyházában és Egyháza által. Az egész Egyház, Krisztus Teste imádkozik és ajánlja föl magát „őáltala, ővele és őbenne” a Szentlélekkel egységben az Atyaistennek. Az egész test – a fő és a tagok – imádkozik és ajánlja föl önmagát, s ezért azokat, akik a Testben különleges módon szolgálnak, nem csupán Krisztus szolgáinak, hanem az Egyház szolgáinak is nevezik. Mivel a szolgálati papság Krisztust képviseli, képviselheti az Egyházat.

III. Az egyházi rend szentségének három fokozata

1554. „Így az isteni alapítású egyházi szolgálatot különböző rendekben gyakorolják azok, akiket már ősidőktől fogva püspököknek, áldozópapoknak, diákonusoknak hívnak.”[32] Az Egyház liturgiájában, Tanítóhivatalában és állandó gyakorlatában kifejezett katolikus tanítás a Krisztus papságában való szolgálati részvételnek két fokozatát ismeri: a püspökséget és az áldozópapságot. A diakonátus feladata az, hogy őket segítse és szolgálja. Ezért a mai szóhasználatban a sacerdos kifejezés a püspököket és a papokat jelöli, a diákonusokat nem. Mégis a katolikus tanítás az, hogy a három fokozatot – a papságban való részesedés fokozatait (püspökség és papság) és a szolgálat hivatalának fokozatát (diakonátus) – „ordinatiónak” nevezett szentségi cselekménnyel, azaz az egyházi rend szentségével adják át:

„A diákonusokat mindenki úgy tisztelje, mint Jézus Krisztust, a püspököt, mint az Atya képmását, a presbitereket pedig, mint Isten szenátusát, mint az apostolok kollégiumát. Ezek nélkül nem lehet Egyházról beszélni.”[33]

A PÜSPÖKSZENTELÉS – AZ EGYHÁZI REND SZENTSÉGÉNEK TELJESSÉGE

1555. „Az Egyházban az első időktől gyakorolt különféle szolgálatok között a hagyomány tanúsága szerint az első helyen áll azoké, akik püspökként a kezdettől folyamatos utódlás által az apostoli magvetés folytatói.”[34]

1556. Azért, hogy nemes küldetésüket méltó módon betölthessék, „e nagy hivatalok betöltéséhez az apostolok Krisztustól a leszálló Szentlélek különleges kiáradását nyerték, ők maguk pedig kézrátétellel adták tovább munkatársaiknak azt a lelki adományt, mely a püspökszentelésben jutott el mihozzánk”.[35]

1557. A II. Vatikáni Zsinat „tanítja, hogy a püspökszentelés az egyházi rend teljességét adja, melyet mind az Egyház liturgikus szokása, mind az egyházatyák szava főpapságnak, a szent szolgálat teljességének (summájának) nevez”.[36]

1558. „A püspökszentelés a megszentelés hivatalával magával hozza a tanítás és a kormányzás hivatalát is (...). Nyilvánvaló, hogy a kézrátétel és a szentelés szavai úgy adják át a Szentlélek kegyelmét és úgy vésik be a szentségi karaktert, hogy a püspökök kiemelkedő és szemmel látható módon magának Krisztusnak a tanítói, pásztori és főpapi hivatalában részesednek és az ő személyében cselekszenek.”[37] „Így tehát a püspökök a nekik adott Szentlélek által a hit igaz és hiteles tanítói, igaz és hiteles főpapok és pásztorok lettek.”[38]

1559. „A püspöki testület tagjává a szentségi fölszentelés, valamint a kollégium fejével és tagjaival való hierarchikus közösség által válik valaki.”[39] A püspöki rend kollegiális jellege és természete többek között abban az ősi egyházi szokásban is megmutatkozik, hogy az új püspök fölszentelését több püspök végzi.[40] A püspök törvényes fölszenteléséhez ma Róma püspökének különleges intézkedése szükséges, mert az egy Egyházban a részegyházak közösségének ő a legfőbb látható köteléke és szabadságuk biztosítéka.

1560. Minden püspök Krisztus helyetteseként a rábízott részegyház fölött birtokolja a pásztori hivatalt; ugyanakkor terheli őt az összes részegyházról való gondoskodás, melyet valamennyi püspöktestvérével kollegiálisan kell viselnie. „Jóllehet minden püspök a nyáj csak rábízott részének szent pásztora, mint törvényes apostolutód isteni intézkedés és parancs alapján a többi püspökkel együtt letéteményese az Egyház apostoli feladatának.”[41]

1561. Az eddig mondottakból érthető, miért van sajátos jelentősége a püspök által celebrált Eucharisztiának mint az oltár körül annak vezetése alatt összegyűlt Egyház kifejezésének, aki láthatóan jeleníti meg Krisztust, a Jó Pásztort és Egyházának Fejét.[42]

A PAPOK – A PÜSPÖK MUNKATÁRSAINAK FÖLSZENTELÉSE

1562. „Krisztus, akit az Atya megszentelt és a világba küldött, apostolai által saját fölszenteltségének és küldetésének részeseivé tette utódaikat, a püspököket, akik szolgálatuk hivatalát az Egyházban különböző fokokban egyes személyeknek törvényesen átadták.”[43] A püspökök „szolgálati feladata alárendelt fokon átszállt a papokra, hogy a papi rendbe kerülve a Krisztustól kapott apostoli küldetés teljesítésére a püspöki rend munkatársai legyenek”.[44]

1563. „A papok hivatala, mivel a püspöki rendhez kapcsolódik, részesedik abban a tekintélyben, mellyel maga Krisztus építi, megszenteli és kormányozza testét. Ezért a papságot, mely föltételezi ugyan a keresztény beavatás szentségeit, külön szentség adja, mely a Szentlélek kenetével szentségi karakterrel pecsételi meg a papok lelkét, s általa hasonlóvá lesznek a Pap Krisztushoz, úgyhogy már Krisztusnak, a Főnek személyében cselekedhetnek.”[45]

1564. „Az áldozópapok, jóllehet nincs főpapi méltóságuk és hatalmuk gyakorlásában a püspököktől függnek, a papi méltóság révén hozzájuk kapcsolódnak; és az egyházi rend szentségének erejéből Krisztusnak, a legfőbb és örök papnak a képmása szerint[46] az evangélium hirdetésére, a hívek lelkipásztori gondozására és az istentisztelet végzésére szentelik őket mint az Újszövetség igazi papjait.”[47]

1565. Az egyházi rend szentségének erejéből a papok részesei annak az egyetemes küldetésnek, amit Krisztus az apostolokra bízott. A lelki adomány, melyet a papok a szentelésben kaptak, nem valamilyen korlátozott és helyhez kötött küldetésre készíti föl őket, hanem az üdvösség egyetemes küldetésére „egészen a föld határáig” (ApCsel 1,8),[48] oly módon, hogy „készek legyenek az evangéliumot mindenütt hirdetni”.[49]

1566. „Szent hivatalukat főképp az Eucharisztia ünneplésekor, vagyis a szent áldozati lakomán gyakorolják; itt mintegy Krisztus személyében tevékenykedve és az ő misztériumát hirdetve összekapcsolják a hívők önátadását főjük áldozatával; és az Újszövetség egyetlen áldozatát, tudniillik Krisztus áldozatát, aki egyszer ajánlotta föl önmagát az Atyának szeplőtelen áldozatul, jelenvalóvá teszik és alkalmazzák az Úr eljöveteléig.”[50] Egész papi szolgálatuk ebből az egyetlen áldozatból meríti erejét.[51]

1567. „Az áldozópapok, akik a püspökök gondos munkatársai, segítői és szervei, Isten népének hivatott szolgái, egyetlen papi testületet (presbitériumot) alkotnak püspökükkel, bár más a rájuk bízott feladat. A híveknek egy-egy helyi közösségében valamiképpen jelenvalóvá teszik a püspököt, akihez bizalom és segítőkészség fűzi őket, s akitől átvállalják feladatainak és gondjainak egy részét mindennapi fáradozásukkal.”[52] A papok a szolgálatukat csak a püspökkel közösségben és tőle való függőségben gyakorolhatják. Az engedelmességi ígéret, amit a szenteléskor a püspöknek tesznek, és a püspök békecsókja a szentelési liturgia végén azt jelzi, hogy a püspök munkatársainak, fiainak, testvéreinek, barátainak tekinti őket, s hogy ők viszont szeretettel és engedelmességgel tartoznak neki.

1568. „A szentelés által a papi rend tagjaivá lett papokat a szentségi testvériség köteléke fűzi egymáshoz; abban az egyházmegyében, melynek szolgálatára püspökük vezetése alatt szentelték őket, egy presbitériumot alkotnak.”[53] A presbitérium egysége fejeződik ki abban a liturgikus szokásban, hogy a papszenteléskor a püspökök után az áldozópapok is ráteszik kezüket az újonnan fölszenteltre.

A DIÁKONUSOK SZENTELÉSE – „A SZOLGÁLATRA”

1569. „A hierarchia alsóbb fokán állnak a diákonusok, akik »nem papságra, hanem szolgálatra« kapják a kézfeltételt.”[54] A szentelendő diákonus fejére egyedül a püspök teszi rá a kezét, így jelezvén, hogy a diákonus szolgálata feladataiban kapcsolódik sajátosan a püspökhöz.[55]

1570. A diákonusok sajátos módon részesednek Krisztus küldetésében és kegyelmében.[56] A fölszentelés szentségi pecséttel (character) látja el őket, mely eltörölhetetlen, és Krisztushoz tesz hasonlóvá, aki „diákonus”, azaz mindenki szolgája lett.[57] A diákonusok föladata többek között, hogy a püspöknek és a papoknak szolgáljanak az isteni misztériumoknál, elsősorban az Eucharisztia ünneplése során, áldoztassanak, eskessenek és megáldják a házaspárt, hirdessék az evangéliumot és prédikáljanak, temessenek és végezzék a szeretet különféle szolgálatait.[58]

1571. A II. Vatikáni Zsinat után a latin Egyház „mint az egyházi hierarchia sajátos és állandó fokozatát”[59] helyreállította a diakonátust. A keleti egyházak mindig megőrizték. Ez az állandó diakonátus, amit nős emberek is fölvehetnek, jelentősen gazdagítja az Egyház küldetését. Tanácsos és hasznos, hogy olyan férfiak, akik az Egyházban – akár liturgikus és pasztorális életében, akár a szociális és karitatív tevékenységében – valóban diákonusi szolgálatot látnak el, „megerősödjenek az apostoloktól áthagyományozott kézfeltétel által, és szorosabban kötődjenek az oltárhoz, hogy ezáltal a diakonátus szentségi kegyelmével hatékonyabban tölthessék be tisztüket”.[60]

IV. A szentség kiszolgáltatása

1572. A püspök-, pap- vagy diákonusszentelés, mivel a részegyház életében annyira fontos, megköveteli a hívők minél nagyobb számú részvételét. Lehetőség szerint vasárnap, a székesegyházban és az alkalomhoz illő ünnepélyességgel történjen. A három szentelés, tudniillik a püspök-, pap- és diákonusszentelés szerkezete ugyanaz. Helyük a szentmise keretében van.

1573. Az egyházi rend szentségének lényegi szertartása mindhárom fokozatban abban áll, hogy a püspök ráteszi kezét a szentelendő fejére, és a megfelelő szentelő imádsággal kéri Istentől a Szentlélek kiárasztását és a különös kegyelmi ajándékokat ahhoz a szolgálathoz, amelyre a jelöltet szenteli.[61]

1574. Mint valamennyi szentség esetében, itt is vannak kiegészítő szertartások. Ezek a különböző liturgikus hagyományokban nagy változatosságot mutatnak, de közös bennük, hogy a szentségi kegyelem különböző szempontjait fejezik ki. Így a latin Egyházban a bevezető szertartások – a szentelendő bemutatása és kiválasztása, a püspök beszéde, a szentelendő megkérdezése, a mindenszentek litániája – azt fejezik ki, hogy a jelölt kiválasztása az Egyház szokásainak megfelelően történt. Ezek készítik elő az ünnepélyes fölszentelést. A fölszentelést követő szertartások szimbolikus módon fejezik ki és zárják le a végbement misztériumot: a püspököt és a papot szent krizmával kenik meg, ami a szolgálatukat termékennyé tevő Szentlélekkel való fölkenés jele. A püspöknek átadják az evangéliumos könyvet, a gyűrűt, a mitrát és a pásztorbotot az evangélium hirdetésére szóló apostoli küldetése, Krisztus jegyese, az Egyház iránti hűsége és az Úr nyája fölötti pásztorkodás jeleként. A papnak átadják a paténát és a kelyhet a szent nép áldozatának[62] jeleként, melyeket Istennek kell bemutatnia. A diákonusnak, aki Krisztus evangéliumának hirdetését kapta küldetésül, átadják az evangéliumos könyvet.

V. Ki szolgáltathatja ki ezt a szentséget?

1575. Krisztus kiválasztotta az apostolokat, és részt adott nekik a maga küldetésében és hatalmában. Az Atya jobbjára emeltetvén nem hagyja el nyáját, hanem mindig őrzi az Apostolok és vezeti a pásztorok által, akik ma folytatják az ő művét.[63] Krisztus tehát egyeseket apostolként, másokat pásztorként „ad”.[64] Tevékenységét a püspökök által folytatja.[65]

1576. Mivel az egyházi rend az apostoli szolgálat szentsége, a püspökökre, mint az Apostolok utódaira tartozik, hogy „a lelki ajándékot”[66] és „az apostoli magvetést”[67] továbbadják. Az érvényesen szentelt, azaz az apostoli jogfolytonosságban álló püspökök az egyházi rend három fokozatának érvényes kiszolgáltatói.[68]

VI. Ki veheti föl ezt a szentséget?

1577. „A szent egyházi rendet érvényesen csak megkeresztelt férfi veheti föl.”[69] Az Úr Jézus férfiakat választott ki, hogy létrehozza a tizenkét apostol kollégiumát,[70] és ugyanezt tették az apostolok, amikor munkatársakat választottak,[71] akiknek folytatniuk kellett az ő feladatukat.[72] A Püspökök Kollégiuma, melyhez az áldozópapok a papságban kapcsolódnak, jelenvalóvá és aktuálissá teszi a Tizenkettő kollégiumát Krisztus visszajöveteléig. Az Egyház tudja, hogy Urának e kiválasztása kötelezi. Emiatt nem lehetséges a nők pappá szentelése.[73]

1578. Senki sem formálhat jogot ahhoz, hogy fölvegye az egyházi rend szentségét. Ugyanis senki nem tulajdoníthatja magának ezt a hivatalt. Ehhez Istentől kell meghívást kapni.[74] Aki jeleit észleli, hogy Isten fölszentelt szolgálatra hívja, kívánságát alázatosan alá kell vetnie az Egyház tekintélyének, melynek joga és felelőssége valakit az egyházi rend fölvételére bocsátani. Mint minden kegyelmet, ezt a szentséget is csak ingyenes ajándékként lehet fogadni.

1579. Az állandó diákonusok kivételével a latin Egyház rendes körülmények között minden fölszentelt szolgáját olyan hívő férfiak közül választják, akik nőtlenek, és megvan az akaratuk, hogy a cölibátust „a mennyek országáért” megtartják (Mt 19,12). Akik arra kaptak meghívást, hogy osztatlanul az Úrnak és az ő dolgainak szenteljék magukat,[75] egészen átadják magukat Istennek és az embereknek. A cölibátus annak az új életnek a jele, melynek szolgálatára szentelik az Egyház szolgáját; az örvendező szívvel vállalt cölibátus ragyogóan hirdeti Isten országát.[76]

1580. A keleti egyházakban évszázadok óta más egyházfegyelem van érvényben: míg a püspököket kizárólag nőtlen férfiak közül választják, addig nős férfiakat diákonussá és áldozópappá szentelhetnek. Ez a gyakorlat hosszú idő óta törvényesnek számít; ezek a papok közösségeikben gyümölcsöző szolgálatot teljesítenek.[77] Egyébként a keleti egyházakban a papi cölibátus nagy tiszteletnek örvend, és a papok közül sokan teljesen szabadon választják Isten országáért. Mind Keleten, mind Nyugaton, aki megkapta az egyházi rend szentségét, többé nem köthet házasságot.

VII. Az egyházi rend szentségének hatásai

AZ ELTÖRÖLHETETLEN JEGY

1581. E szentség a Szentlélek sajátos kegyelme által Krisztushoz teszi hasonlóvá a szentelendőt, hogy Krisztus eszköze legyen az ő Egyháza javára. A szentelés hozza a képességet, hogy Krisztusnak, az Egyház Fejének követeként az ő hármas, papi, prófétai és királyi hivatalában cselekedjék.

1582. Miként a keresztségnél és a bérmálásnál a Krisztus hivatalában való részesedés egyszer s mindenkorra szól, úgy az egyházi rend szentsége is eltörölhetetlen lelki jegyet ad, és sem megismételni, sem időlegesen kiszolgáltatni nem lehet.[78]

1583. Az érvényesen fölszentelt személy súlyos indokok alapján fölmenthető a kötelezettségek alól, melyek a fölszenteléssel adódnak, vagy gyakorlásuktól el lehet őt tiltani,[79] de a szó szoros értelmében nem válhat újra laikussá, mert a szenteléssel belé vésett karakter mindig megmarad.[80] A szentelése napján kapott meghívás és a küldetés maradandóan megjelölik őt.

1584. Mivel Krisztus az, aki a fölszentelt szolga által megvalósítja az üdvösséget, ennek méltatlansága nem akadályozza meg, hogy Krisztus cselekedjék.[81] Szent Ágoston határozottan állítja:

„A gőgös szolga az ördögök közé számít, de Krisztus ajándéka miatta nem szennyeződik be; ami rajta keresztül kiárad, megőrzi a maga tisztaságát; ami keresztülfolyik rajta, kristálytisztán jut el a termékeny talajba. (...) A szentség lelki ereje olyan, mint a fény: tisztán érkezik el ahhoz, akit meg kell világosítania, és ha tisztátalanokon megy keresztül, nem szennyeződik be.”[82]

A SZENTLÉLEK KEGYELME

1585. A Szentlélek e szentségnek adott sajátos kegyelme a hasonlóság kegyelme a Pap, Tanító és Pásztor Krisztushoz, akinek a fölszentelt a szolgája lett.

1586. A sajátos szentségi kegyelem a püspök számára elsősorban az erősség kegyelme („Spiritum Principalem”, a Lelket, aki a legfőbb vezetőket állítja, kéri a püspököt fölszentelő imádság a latin szertartásban[83] ): ez teszi képessé arra, hogy Egyházát mint atya és pásztor határozottan és okosan vezesse és védelmezze; önzetlen szeretettel mindenki, egész különlegesen a szegények, betegek és ínséget szenvedők iránt.[84] Ez a kegyelem sürgeti őt, hogy mindenkinek hirdesse az evangéliumot, hogy nyájának példaképe legyen, előtte járjon a megszentelődés útján, hogy az Eucharisztiában egyesüljön a Pap és Áldozat Krisztussal; és nem riad vissza attól, hogy életét adja juhaiért.

„Atyánk, aki ismered a szíveket, szolgádnak, akit a püspöki szolgálatra meghívtál, add meg, hogy legeltesse szent nyájadat, és színed előtt kifogástalanul gyakorolja a magasztos papságot azáltal, hogy éjjel-nappal neked szolgál. Arcodat szüntelenül hangolja irgalmasságra, és ajánlja föl szent Egyházad áldozati adományait. A magasztos papság Lelkének erejéből legyen hatalma parancsod szerint megbocsátani a bűnöket. Rendelésed szerint ossza szét a szolgálatokat, és oldjon föl minden köteléket az Apostolaidnak adott hatalom erejében. Nyerje el tetszésedet szelídségével és tiszta szívével, hogy kellemes illatot ajánlhasson föl neked Fiad, Jézus Krisztus által...”[85]

1587. A papszentelés által adott lelki ajándék fejeződik ki a bizánci szertartás következő imádságában, melyet a püspök a kézrátételkor mond:

„Urunk, akit a papságra emelni méltóztattál, töltsd be a Szentlélek ajándékával, hogy méltó legyen arra, hogy kifogástalanul álljon oltárodnál, hirdesse országod evangéliumát, ellássa az igazság igéjének szolgálatát, fölajánlja neked az adományokat és a lelki áldozatot, megújítsa népedet az újjászületés fürdőjében, hogy nagy Istenünk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus visszajövetelének napján elébe mehessen a te egyszülött Fiadnak, és a te végtelen jóságodtól kapja meg hivatalának hűséges szolgálatáért a jutalmat.”[86]

1588. A diákonusoknak pedig „a szentségi kegyelem megadja az erőt, hogy Isten népének a liturgia, az ige és a szeretet diakoniájában a püspökkel és presbitériumával közösségben szolgáljanak”.[87]

1589. A papság kegyelmének és a feladat nagyságának láttán a szent tanítók sürgetést éreztek a megtérésre, hogy életük megfeleljen Annak, akinek a szentség a szolgáivá tette őket. Nazianzi Szent Gergely fiatal papként így kiáltott föl:

„Előbb tisztává kell lenni, és csak utána tisztítani; előbb meg kell tanulni a bölcsességet, és csak utána tanítani; előbb fénnyé kell válni, és csak utána másokat megvilágítani; előbb közeledni kell Istenhez, és csak utána hozzá vezetni másokat; előbb meg kell szentelődni, és utána megszentelni; kézen fogni és okosan tanácsot adni.”[88] „Tudom, kinek szolgái vagyunk, milyen szinten állunk, és ki az, aki felé úton vagyunk. Ismerem Isten magasztosságát és az ember gyöngeségét, de erejét is.”[89] Ki tehát a pap? „Ő az igazság védelmezője; az angyalok közé lép, az arkangyalokkal dicsőít, feljuttatja az áldozatokat a mennyei oltárra, részt vesz Krisztus papi szolgálatában, megújítja a teremtményt, helyreállítja benne Isten képmását, újjáalkotja a mennyei világ számára, s ami a legmagasztosabb, megistenül és másokat megistenít.”[90]
És a szent ars-i plébános mondja: „A pap folytatja a megváltás művét a földön”. (...) „Ha valaki itt a földön helyesen értené, hogy mi a pap, meghalna, de nem a rémülettől, hanem a szeretettől”. (...) „A papság Jézus Szívének szeretete.”[91]

Összefoglalás

1590. Szent Pál tanítványának, Timóteusnak mondja: „Figyelmeztetlek, éleszd föl magadban Isten kegyelmét, amely kézföltételem által benned él” (2Tim 1,6), és „aki püspökségre törekszik, magasztos dolgot kíván” (1Tim 3,1). Titusznak mondta: „Azért hagytalak Kréta szigetén, hogy pótold, ami hiányzik és a városodba presbitereket rendelj utasításaim szerint” (Tit 1,5).

1591. Az egész Egyház papi nép. A keresztség miatt minden hívő részesedik Krisztus papságában. E részesedést nevezzük a „hívők általános papságának”. Ezen az alapon és ennek szolgálatára Krisztus küldetésében más részesedés is van, nevezetesen az egyházi rend szentsége által kapott szolgálat, melynek feladata, hogy Krisztusnak, a Főnek nevében és személyében szolgáljon a közösségben.

1592. A szolgálati papság lényegében különbözik a hívők általános papságától, amiatt, hogy szent hatalmat ad a hívők szolgálatára. A fölszentelt szolgák Isten népe szolgálatát a tanítás (a tanítás feladata), az istentisztelet (liturgikus feladat) és a lelkipásztori irányítás (irányítás feladata ) által végzik.

1593. A fölszentelt szolgálatot kezdettől fogva három fokozatban adták át és gyakorolták: a püspökök, a papok és a diákonusok fokozatában. A szentelés által adott szolgálatok az Egyház szerves struktúrájában nem helyettesíthetők: püspök, papok és diákonusok nélkül nem lehet szó Egyházról.[92]

1594. A püspök az egyházi rend szentségének teljességét kapja, mely beiktatja őt a püspöki kollégiumba és a rábízott részegyház látható fejévé teszi. A püspökök mint az apostolok utódai és a püspöki kollégium tagjai Szent Péter utóda, a római Pápa tekintélye alatt részesei az egész Egyház apostoli felelősségének és küldetésének.

1595. A papok a papi méltóságban kapcsolódnak a püspökökhöz, ugyanakkor tőlük függenek lelkipásztori hivataluk gyakorlásában; arra hivatottak, hogy a püspökök gondos munkatársai legyenek; püspökük körül presbitériumot alkotnak, mely vele együtt felelős a részegyházért. A püspöktől kapják a plébániai közösség hivatalát vagy a konkrét egyházi feladatot.

1596. A diákonusok az Egyház szolgálatának feladataira szentelt szolgák; nem kapják meg a szolgálati papságot, hanem a szentelésük nagyon fontos feladatokat bíz rájuk az Ige szolgálatában, az istentiszteletben, a lelkipásztori vezetésben és a szeretet szolgálataiban, mely feladatokat püspökük lelkipásztori tekintélye alatt kell megoldaniuk.

1597. Az egyházi rend szentségét kézrátétellel szolgáltatják ki, melyet ünnepélyes fölszentelő könyörgés kísér, s ebben a szentelendő számára a Szentléleknek a szolgálathoz szükséges kegyelmét kérik. A szentelés eltörölhetetlen karaktert nyom a lélekbe.

1598. Az egyházi rend szentségét az Egyház csak olyan megkeresztelt férfiaknak szolgáltatja ki, akiknek szolgálatra való alkalmasságáról meggyőződött. Az Egyház tekintélyéhez tartozik annak felelőssége és joga, hogy valakit meghívjon a rendek fölvételére.

1599. A latin Egyházban rendes körülmények között csak olyan jelölteket szentelnek pappá, akik készek szabadon elfogadni a cölibátust, és nyilvánosan kifejezik akaratukat annak megtartására a mennyek országa és az emberek szolgálata szeretetéért.

1600. A püspökre tartozik az egyházi rend mindhárom fokozatának kiszolgáltatása.

---

7. Cikkely
A HÁZASSÁG SZENTSÉGE

1601. „A házassági szövetséget, amelyben a férfi és a nő az egész élet olyan közösségét hozza létre egymással, mely természeténél fogva a házasfelek javára, gyermekek nemzésére és nevelésére irányul, Krisztus Urunk a megkereszteltek között a szentség rangjára emelte.”[93]

I. A házasság Isten tervében

1602. A Szentírás a férfi és a nő Isten képére történt teremtésével kezdődik[94] és a „Bárány menyegzőjének” látomásával (Jel 19,9)[95] fejeződik be. A Szentírás az elsőtől az utolsó lapjáig beszél a házasságról és annak misztériumáról, alapításáról és értelméről, melyet Isten adott neki, eredetéről és céljáról, különböző megvalósulási formáiról az üdvösség történetében, a bűnből származó nehézségeiről és megújításáról „az Úrban” (1Kor 7,39), Krisztus és az Egyház új szövetségében.[96]

A HÁZASSÁG A TEREMTÉS RENDJÉBEN

1603. „A házastársi szeretet és élet bensőséges közösségét a Teremtő alapította és vette körül törvényeivel (...). Maga (...) Isten a házasság szerzője.”[97] A házasságra szóló meghívás már a férfi és a nő természetében adva van, ahogyan ezek a Teremtő kezéből kikerültek. A házasság nem pusztán emberi intézmény, jóllehet a századok folyamán a különböző kultúrák, társadalmi struktúrák és szellemiségek szerint számtalan változáson ment keresztül. E változások nem tudták feledtetni a maradandó és általános vonásokat. Ennek az intézménynek a méltósága ugyan nem azonos fényességgel ragyog mindenütt,[98] de minden kultúrában él a házastársi egység értéke iránti érzék. „A személy, valamint az emberi és a keresztény közösség üdvössége szorosan összefügg a házastársi és családi közösség jó állapotával.”[99]

1604. Isten, aki az embert szeretetből teremtette, meg is hívta a szeretetre, ami minden egyes ember veleszületett, alapvető hivatása. Az ember Isten képmására lett teremtve,[100] aki maga „a szeretet” (1Jn 4,8.16). Mivel Isten férfinak és nőnek teremtette az embert, kölcsönös szeretetük annak az abszolút és fogyatkozhatatlan szeretetnek a képe, mellyel Isten az embert szereti. Ez a szeretet a Teremtő szemében jó, sőt nagyon jó.[101] Ez a szeretet, melyet Isten megáldott, arra van rendelve, hogy termékeny legyen, s hogy a teremtés őrzésének közös művében valósuljon meg: „Isten megáldotta őket, és mondta nekik: »Legyetek termékenyek, sokasodjatok, töltsétek be a földet, és vessétek uralmatok alá«” (Ter 1,28).

1605. A Szentírás elmondja, hogy a férfi és a nő egymásnak van teremtve: „Nem jó az embernek egyedül lennie” (Ter 2,18). A nő „hús az ő húsából”,[102] azaz a férfival egyenrangú, egészen közel áll hozzá, Isten segítségül adta mellé,[103] így képviseli Istent, aki a mi segítségünk.[104] „Ezért a férfi elhagyja atyját és anyját, feleségéhez ragaszkodik, és a kettő egy test lesz” (Ter 2,24). Maga az Úr mutatta meg, hogy ez kettőjük életének fogyatkozhatatlan egységét jelenti, amikor arra emlékeztetett, mi volt a Teremtő terve „kezdettől”:[105] „Így tehát már nem ketten vannak, hanem egy test”(Mt 19,6).

A HÁZASSÁG A BŰN URALMA ALATT

1606. A rosszat minden ember megtapasztalja környezetében és önmagában. E tapasztalat mutatkozik a férfi és a nő kapcsolatában is. Egységüket mindig fenyegette a megnemértés, az uralomvágy, a hűtlenség, a féltékenység és az összetűzések, melyek gyűlöletig és szakításig vezethetnek. Ez a rendetlenség kisebb vagy nagy fokú lehet, és kultúrák, korok és egyének szerint többé kevésbé legyőzhető; de úgy tűnik, egyetemes jellege vitathatatlan.

1607. Miként hitünk mondja, e rendetlenség, amelyet fájdalommal tapasztalunk, nem a férfi és a nő természetéből, nem is kapcsolatuk természetéből, hanem a bűnből származik. Az ősbűn – mint Istennel való szakítás – első következményként a férfi és a nő eredeti közösségének megtörését vonta maga után. Kapcsolatukat a kölcsönös vádaskodás megzavarta;[106] a Teremtőtől ajándékba kapott, kölcsönös vonzalmuk[107] uralkodássá és ösztönös vágyakozássá silányult;[108] a férfi és a nő szépséges hivatását a termékenységre, a sokasodásra és a föld fölötti uralomra[109] a szülés fájdalmai és a kenyérkeresés fáradalma terheli.[110]

1608. És mégis, a teremtés rendje a súlyos zavar ellenére fönnmarad. A bűn által ütött sebek gyógyulásához a férfinak és a nőnek a kegyelem segítségére van szüksége, melyet Isten a maga végtelen irgalmában soha nem tagadott meg tőlük.[111] E segítség nélkül a férfinak és a nőnek sohasem sikerülhet az életnek azt az egységét megvalósítani, amire Isten őket „kezdettől” teremtette.

A HÁZASSÁG A TÖRVÉNY PEDAGÓGIÁJA ALATT

1609. Isten a maga irgalmasságában nem hagyta magára a bűnös embert. A büntetések, melyeket a bűn maga után vont – a szülés kínjai,[112] az „arcod verejtékével” (Ter 3,19) végzett munka -, segédeszközök is, melyek a bűn rossz következményeit korlátok között tartják. A bűnbeesés után a házasság segít legyőzni az ember önmagába zárkózását, az önzést, a gyönyör hajszolását, és segít megnyílni a másik felé, a kölcsönös segítségre, önmaga elajándékozására.

1610. A lelkiismeret a házasság egysége és fölbonthatatlansága tekintetében a régi törvény pedagógiája alatt nőtt fel. A pátriárkák és a királyok többnejűségét még nem kifejezetten utasították el. Mindazonáltal a Mózesnek adott törvény már arra felé irányult, hogy a nőt megvédje a férfi önkényuralmától, bár az Úr szava szerint a törvény még nyomokban hordozza a férfi „szívének keménységét”, ami miatt Mózes megengedte az asszony eltaszítását.[113]

1611. A próféták, akik Istennek Izraellel kötött szövetségét a kizárólagos és hűséges házastársi szeretet képében szemlélték,[114] előkészítették a választott nép lelkiismeretét a házasság egysége és fölbonthatatlansága mélyebb megértésére.[115] Ruth és Tóbiás könyve megindító tanúság a házasság nagyraértékelése és a házastársak hűsége és gyöngédsége mellett. „A hagyomány az Énekek énekében mindig az emberi szerelem nagyszerű kifejezését látta, amennyiben ez tükröződése Isten szeretetének; annak a szeretetnek, ami „erős, mint a halál” és „vizek árja nem oltja ki” (8,6-7).

HÁZASSÁG AZ ÚRBAN

1612. Az Isten és az Ő népe, Izrael közötti házassági szövetség előkészítette azt az új és örök szövetséget, melyben Isten Fia – megtestesülésében és életének föláldozásában – valamiképpen az egész általa üdvözített emberi nemet magához kötötte,[116] így készítve elő „a Bárány menyegzőjét”.[117]

1613. Nyilvános élete kezdetén Jézus – Anyja kérésére – első csodáját egy menyegzős ünnepen cselekedte.[118] Az Egyház nagy jelentőséget tulajdonít Jézus részvételének a kánai menyegzőn, mert bizonyítékot lát benne arra, hogy a házasság jó, és annak meghirdetését, hogy a házasság ezentúl Krisztus jelenlétének hatékony jele lesz.

1614. Jézus igehirdetésében félreérthetetlenül tanította a férfi és a nő egyesülésének eredeti értelmét, úgy, amint azt a Teremtő kezdettől akarta: a Mózes által adott engedmény az asszony elbocsátására vonatkozólag a szív keménységének[119] tett engedmény volt; a férfi és a nő házassági egysége fölbonthatatlan – maga Isten kötötte össze: „Amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza” (Mt 19,6).

1615. A házassági kötelék fölbonthatatlanságának egyértelmű hangsúlyozása zavart kelthetett és teljesíthetetlen követelménynek tűnhetett.[120] Jézus azonban nem elviselhetetlen, nagyon nehéz,[121] Mózes törvényénél is nehezebb terhet rakott a házastársak vállára. Ő, aki azért jött, hogy a teremtés bűn által megzavart eredeti rendjét helyreállítsa, kegyelmet is ad ahhoz, hogy a házasságot Isten országának új módján lehessen élni. Ha a házastársak Krisztust követik, megtagadják önmagukat és fölveszik keresztjüket,[122] „föl tudják fogni”[123] a házasság eredeti értelmét, és Krisztus segítségével meg is tudják élni. A keresztény házasság e kegyelme Krisztus keresztjének gyümölcse, mely az egész keresztény élet forrása.

1616. Pál apostol ezt teszi érthetővé, amikor azt mondja: „Férfiak, szeressétek feleségteket, ahogy Krisztus is szerette az Egyházat, és föláldozta magát érte, hogy megszentelje” (Ef 5,25-26). És rögtön hozzáteszi: „Ezért az ember elhagyja atyját és anyját, feleségéhez ragaszkodik, és ketten egy testben lesznek. Nagy titok ez, én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom.” (Ef 5,31-32)

1617. Az egész keresztény élet magán viseli Krisztus és az Egyház jegyesi szeretetének jegyét. Már a keresztség, a belépés Isten népébe, menyegzői misztérium; mintegy menyegzői fürdő,[124] mely megelőzi a menyegzői lakomát, az Eucharisztiát. A keresztény házasság a maga részéről hatékony jellé válik, Krisztus és az Egyház szövetségének szakramentumává. Mivel ennek kegyelmét jelzi és közvetíti, a keresztények közötti házasság az Újszövetség igazi szentsége.[125]

A MENNYEK ORSZÁGÁÉRT VÁLLALT SZÜZESSÉG

1618. Krisztus az egész keresztény élet középpontja. A vele való kapcsolat megelőz minden más, családi vagy társadalmi kapcsolatot.[126] Az Egyház kezdete óta voltak férfiak és nők, akik lemondtak a házasság nagy javáról azért, hogy kövessék a Bárányt, bárhova megy,[127] az Úr dolgaival törődjenek, neki akarjanak tetszeni,[128] és elébe menjenek az érkező vőlegénynek.[129] Maga Krisztus meghívott egyeseket, hogy abban az életformában kövessék Őt, melyet Ő maga élt eléjük:

„Van, aki azért képtelen a házasságra, mert úgy született. Van, akit az emberek tettek a házasságra alkalmatlanná. Végül van, aki a mennyek országáért önként mond le a házasságról. Aki föl tudja fogni, az fogja föl!” (Mt 19,12)

1619. A mennyek országáért vállalt szüzesség a keresztségi kegyelem kibontakozása, a Krisztussal való kapcsolat elsődlegességének és az ő visszatérésére való éber várakozásnak hatalmas jele, olyan jel, mely arra is emlékeztet, hogy a házasság ehhez a világhoz tartozik, mely elmúlik.[130]

1620. Mindkettő – a házasság szentsége és az Isten országáért vállalt szüzesség – magától az Úrtól származik. Ő ad értelmet nekik és ajándékozza meg a nélkülözhetetlen kegyelemmel, hogy úgy lehessen megélni őket, ahogy az Ő akaratának megfelel.[131] A mennyek országáért vállalt szüzesség nagyrabecsülése[132] és a házasság keresztény értelme nem választható el egymástól; kölcsönösen támogatják egymást:

„Aki a házasságot kárhoztatja, az megtépázza a szüzesség dicsőségét is; (...) aki dicséri csodálatosabbá teszi a szüzességet. Mert ami egy rosszabbal összehasonlítva tűnik jónak, aligha különösebben jó; ami azonban az általánosan jónak tartottnál jobb, az kiemelkedően jó.”[133]

II. A házasságkötés szertartása

1621. A latin szertartásban két katolikus fél házasságkötése többnyire szentmisében történik, amiatt hogy minden szentség kapcsolatban áll Krisztus húsvéti misztériumával.[134] Az Eucharisztiában emlékezünk az új Szövetségre, melyben Krisztus örökre egyesült az Egyházzal, szeretett jegyesével, melyért odaadta magát.[135] Ezért jó, ha a jegyesek a kölcsönös odaadásra kimondott igenjüket azzal pecsételik meg, hogy egyesülnek Krisztus Egyháza iránti odaadásával, ami az eucharisztikus áldozatban jelenik meg, és magukhoz veszik az Eucharisztiát, hogy a Krisztus ugyanazon testével és ugyanazon vérével való egyesülés által Krisztusban „egy testet” alkossanak.[136]

1622. „A házasság kiszolgáltatásának mint megszentelő szentségi cselekménynek, mely a liturgiához, az egyházi cselekmények csúcsához és a megszentelő erő forrásához (az Eucharisztiához) kapcsolódik, önmagában érvényesnek, méltónak és gyümölcsözőnek kell lennie.”[137] A jegyeseknek a házasságkötésre tehát föl kell készülniük szentgyónással.

1623. A latin hagyomány szerint maguk a jegyesek mint Krisztus kegyelmének közvetítői szolgáltatják ki egymásnak a házasság szentségét, amikor az Egyház színe előtt kinyilvánítják házasságkötési szándékukat. A keleti egyházak hagyományaiban a papok vagy püspökök tanúi a jegyesek kölcsönös konszenzus-cseréjének,[138] de áldásuk szükséges a szentség érvényességéhez.[139]

1624. A különböző liturgiák gazdagok áldó és epiklézis jellegű imádságokban, melyek Istentől kegyelmet és áldást kérnek az új házaspárra, főként az új asszonyra. E szentség epiklézisében a házastársak úgy fogadják a Szentlelket, mint a Krisztus és az Egyház közötti szeretet közösségét.[140] Ő a szövetségük pecsétje, szerelmük állandóan áradó forrása, az erő, mely megújítja hűségüket.

III. A házassági beleegyezés

1625. A házassági szövetséget egy férfi és egy nő köti, akik meg vannak keresztelve és szabadok a házasságkötésre, és szabadon nyilvánítják ki beleegyezésüket. A „szabad állapot” azt jelenti:

• nem állnak kényszer alatt;
• nem akadályozza őket sem a természettörvény, sem egyházi törvény.

1626. Az Egyház a beleegyezés cseréjét a jegyesek között a házasságkötés nélkülözhetetlen elemének tekinti. A „házasság” a beleegyezés kölcsönös kinyilvánítása által „jön létre”.[141] Ha a beleegyezés hiányzik, a házasság nem jön létre.

1627. A beleegyezés „szabad, személyes cselekedet, melyben a házastársak kölcsönösen ajándékozzák és elfogadják egymást”:[142] „Feleségül veszlek.” (...) „Feleségül megyek hozzád.”[143] Ez a beleegyezés, mely egymáshoz köti a jegyeseket, azáltal teljesedik be, hogy a kettő „egy test lesz”.[144]

1628. A házassági beleegyezésnek mindkét fél akarati aktusának kell lennie, és mentesnek kell lennie a külső kényszertől vagy súlyos megfélemlítéstől.[145] A beleegyezést semmiféle emberi hatalom nem pótolhatja.[146] Ha e szabadság hiányzik, a házasság érvénytelen.

1629. Emiatt (vagy más, a házasságot semmissé tevő v. tiltó akadályok miatt[147] ) az Egyház, miután az ügyet az illetékes egyházi bíróság megvizsgálta, kinyilváníthatja a „házasság semmisségét”, azaz hogy a házasság soha nem létezett. Ebben az esetben a felek szabadok házasságkötésre, de a korábbi együttélésből származó természetes kötelezettségeknek eleget kell tenniük.[148]

1630. Az eskető pap vagy diákonus az Egyház nevében veszi ki a beleegyezést a jegyesektől és adja az Egyház áldását. Az Egyház hivatalos szolgájának jelenléte és a tanúk azt teszik láthatóvá, hogy a házasság egyházi életforma.

1631. Ezért rendes körülmények között az Egyház egyházi formát követel híveitől a házasságkötéshez.[149] E rendelkezésnek több indoka van:

• a szentségi házasság liturgikus cselekmény, illő tehát, hogy az Egyház nyilvános liturgiájának keretében történjen;
• a házasságkötés egyházi életállapotba vezet be, jogokat és kötelességeket teremt az Egyházban a házastársak között és a gyermekek felé;
• mivel a házasság az Egyházban életállapot, a házasság megkötése felől bizonyossággal kell rendelkezni (ezért kötelező a tanúk jelenléte);
• a beleegyezés nyilvános jellege védi az egyszer kimondott „igen”-t és segíti hűséges megtartását.

1632. Hogy a házastársak beleegyezése szabad és felelős cselekedet legyen, és hogy a házasságkötésnek meglegyenek erős és tartós emberi és keresztény alapjai, rendkívül fontos a fölkészülés a házasságra.

A szülők és családok példája és nevelése a legjobb előkészítés.
A lelkipásztorok és a keresztény közösség mint „Isten családja” a házasság és a család emberi és keresztény értékeinek továbbadásában pótolhatatlan szerepet játszik,[150] annál is inkább, mert korunkban számos fiatal megéli a családok szétesését, melyek e feladatuknak már nem tudnak megfelelni.
„A fiatalokat alkalmas módon és idejekorán, elsősorban éppen a családon belül, föl kell világosítani a házastársi szerelem méltóságáról, feladatáról és megéléséről, hogy a tisztaság szeretetében nevelkedve megfelelő életkorban és erényes jegyesség után köthessenek házasságot.”[151]

VEGYES HÁZASSÁG ÉS VALLÁSKÜLÖNBSÉG

1633. Több régióban a vegyes házasság (katolikusok és megkeresztelt nem katolikus fél között) elég gyakran előfordul. Különös figyelmet igényel mind a házastársak, mind a lelkipásztorok részéről; a valláskülönbséggel kötött házasság (katolikus és meg nem keresztelt fél között) esetén még nagyobb körültekintésre van szükség.

1634. A hitvallásbeli különbség a házastársak között nem jelent leküzdhetetlen házassági akadályt, ha képesek a közösségbe behozni azt, amit mindegyikük a maga közösségében kapott, és képesek kölcsönösen megtanulni egymástól, hogy miként élnek Krisztus iránti hűségben. De nem szabad figyelmen kívül hagyni a vegyes házasságok nehézségeit. Ezek abból erednek, hogy a keresztények elkülönülése még fennáll. A házastársakat az a veszély fenyegeti, hogy saját házukban tapasztalják meg tragikus módon a keresztények elkülönülését. A valláskülönbség e nehézségeket még súlyosbíthatja. A hitbeli különbségek és magáról a házasságról vallott különböző fölfogások, sőt a különböző vallási lelkületek is, feszültségek forrásává válhatnak a házasságban, főként a gyermekek nevelésében. És így megjelenhet a kísértés: a vallási közömbösség.

1635. A latin Egyházban érvényes jog szerint a vegyes házasság megengedettségéhez egyházi hatóság kifejezett engedélyére van szükség.[152] Valláskülönbség esetében a házasság érvényességéhez ezen akadály alóli kifejezett fölmentés szükséges.[153] Ez az engedély vagy fölmentés feltételezi, hogy mindkét fél ismeri és nem zárja ki a házasság lényeges céljait és sajátosságait; ezen felül a katolikus fél vállalja a kötelezettséget – amit a nem katolikus fél is tudomásul vesz -, hogy megőrzi hitét és gondoskodik a gyermekek keresztségéről és neveléséről a katolikus Egyházban.[154]

1636. Az ökumenikus párbeszédnek köszönhetően számos vidéken az érintett keresztény közösségek meg tudták szervezni a vegyes házasságok közös lelkipásztori gondozását. Ennek feladata támogatni a házastársakat, hogy sajátos állapotukban a hit világosságában éljenek. E lelkipásztori gondozás segítse a feleket a feszültségek feloldásában, melyek az egymás és az egyházi közösségek iránti kötelességek között fölléphetnek. Támogatnia kell annak kibontakozását, ami a házastársak hitében közös, és a tiszteletet az iránt, ami szétválasztja őket.

1637. A valláskülönbség esetén a katolikus félre különleges feladat hárul, „mert a hitetlen férj megszentelődik az asszonyban, és a hitetlen asszony megszentelődik a testvérben” (1Kor 7,14). A keresztény házasfél és az Egyház számára nagy öröm, ha e „megszentelődés” elvezet a másik fél szabad keresztény hitre téréséhez.[155] Az őszinte házastársi szeretet, a családi erények alázatos és türelmes gyakorlása és a kitartó imádság a nem keresztény felet előkészíthetik a megtérés kegyelmének elfogadására.

IV. A házasság szentségének hatásai

1638. „Érvényes házasságból a házastársak között természeténél fogva örökös és kizárólagos kötelék származik, ezenfelül a keresztény házasságban a felek az állapotukkal járó feladatokhoz és méltósághoz külön szentségben kapnak erőt, és mintegy fölszenteltetnek.”[156]

A HÁZASSÁGI KÖTELÉK

1639. A beleegyezést, mely által a házastársak ajándékozzák és elfogadják egymást, maga Isten pecsételi meg.[157] E szövetségből „Isten rendeléséből szilárd intézmény keletkezik a társadalom színe előtt is”.[158] A házastársak közötti szövetség beépül az Isten és az emberek közötti szövetségbe: „Az igazi házastársi szerelem fölvétetik az isteni szeretetbe”.[159]

1640. A házasság kötelékét tehát maga Isten köti össze, így a megkeresztelt felek között megkötött és bevégzett házasság soha nem bontható föl. E kötelék, mely a házastársak szabad emberi cselekedetéből és a házasság elhálásából származik, visszavonhatatlan valóság és olyan szövetség, amelyért Isten hűsége kezeskedik. Az Egyháznak nem áll hatalmában az isteni bölcsesség e rendelkezése ellen állást foglalni.[160]

A HÁZASSÁG SZENTSÉGÉNEK KEGYELME

1641. „A keresztény házastársaknak életük állapotában és rendjében saját ajándékuk van Isten népén belül”.[161] A házasság szentségének e sajátos kegyelme arra van rendelve, hogy tökéletesítse szeretetüket és erősítse fölbonthatatlan egységüket. E kegyelemmel „az életszentségre segítik egymást a házaséletben, valamint a gyermekek elfogadásában és nevelésében”.[162]

1642. E kegyelem forrása Krisztus. „Miként ugyanis egykor a szeretet és a hűség szövetségével Isten a népe elé sietett, úgy most az emberek Üdvözítője és az Egyház Vőlegénye a házasság szentsége által elébe jön a keresztény hitvestársaknak.”[163] Velük marad és erőt ad nekik, hogy fölvegyék keresztjüket és így kövessék Őt, bukásaik után fölkeljenek, bocsássanak meg egymásnak, „egymás terhét hordozzák”,[164] legyenek „egymásnak alárendelve Krisztus iránti tiszteletből” (Ef 5,21), valamint kölcsönösen szeressék egymást természetfölötti, gyengéd és termékeny szeretettel. Szeretetük és családi életük örömeiben már a Bárány menyegzős lakomájának előízét kapják:

„Hogyan vázolhatnám annak a házasságnak a boldogságát, melyet az Egyház egyesít, az áldozat erősít, az áldás megpecsétel, angyalok hirdetnek és az Atya érvényesnek tekint? (...) Micsoda iga: két hívő egy reménnyel, egy vággyal, egy életformával, egy szolgálatban! Mindketten testvérek, mindketten szolgatársak; semmi különbség sem testben, sem lélekben, valóban ketten egy testben vannak. Ahol egy a test, ott egy a lélek is.”[165]

V. A házastársi szeretet értékei és követelményei

1643. „A házastársi szeretet olyan egyetemességet hoz magával, amelyben a személy minden alkotóeleme helyet kap – a test és az ösztön igényei, az érzékek és az érzelmek erői, a lélek és az akarat vágyai -, s e szeretet arra a legszemélyesebb egyesülésre irányul, amely a testi egyesülésen túl nem mást, mint egy szívet és egy lelket hoz létre. Igényli azonban e végső, kölcsönös odaadás fölbonthatatlanságát és hűségét, valamint a termékenységre való nyitottságot. Egyszóval minden természetes házastársi szeretet közös tulajdonságairól beszélünk, de olyan új tartalommal, amely e szerelmet nemcsak megtisztítja és megerősíti, hanem olyan magasságba emeli, ahol sajátosan keresztény értékek megnyilvánulása lesz.”[166]

A HÁZASSÁG EGYSÉGE ÉS FÖLBONTHATATLANSÁGA

1644. A házastársak szeretete természeténél fogva megköveteli egész életüket átfogó személyes közösségük egységét és fölbonthatatlanságát: „Már többé nem két test, hanem csak egy” (Mt 19,6).[167] „Arra hivatottak, hogy állandóan növekedjenek közösségükben a házassági ígéret iránti mindennapos hűség, valamint a teljes és kölcsönös önátadás által.”[168] Ez az emberi közösség megerősödik, megtisztul és tökéletesedik a Jézus Krisztussal való közösségben, amit a házasság szentsége ajándékoz. A közös hitélet és az Eucharisztia közös vétele által elmélyül.

1645. „Mind a férfi, mind a nő kölcsönös és teljes szeretetben elismerendő egyenlő személyi méltósága is nyilvánvalóvá teszi a házasságnak az Úrtól megerősített egységét.”[169] A poligámia ellentétes ezzel az egyenlő méltósággal és a házastársi szeretettel, mely egyetlen és kizárólagos.[170]

A HÁZASTÁRSI SZERETET HŰSÉGE

1646. A házastársi szeretet természeténél fogva a házastársak sérthetetlen hűségét követeli. Ez következik abból a kölcsönös odaadásból, melyben kölcsönösen egymásnak adják magukat. A szeretet végleges akar lenni. Nem lehet „egy új döntésig tartó”. „Ez a bensőséges egység mint két személy kölcsönös ajándékozása és a gyermekek java megkívánja a házastársak teljes hűségét, és sürgeti fölbonthatatlan egységüket.”[171]

1647. E hűség legmélyebb alapja Istennek a szövetségéhez és Krisztusnak az Ő Egyházához való hűségében rejlik. A házasság szentsége által válnak a házastársak képessé arra, hogy e hűséget megjelenítsék és bizonyítsák. A szentség által a házasság fölbonthatatlansága új és mélyebb értelmet nyer.

1648. Nehéznek, sőt lehetetlennek tűnhet egész életen át egy emberi személyhez kötődni. Ugyanakkor nagyon fontos hirdetni az örömhírt: Isten végleges és visszavonhatatlan szeretettel szeret bennünket, és a házastársak ebből a szeretetből részesülnek, ez a szeretet hordozza és támogatja őket, és lehetővé teszi, hogy hűségükkel Isten hűséges szeretetének tanúi legyenek. A házastársak, akik Isten kegyelmével teszik ezt a tanúságot gyakran igen nehéz körülmények között, megérdemlik az egyházi közösség hálás elismerését és támogatását.[172]

1649. Vannak olyan helyzetek, amikor a házassági együttélés nagyon különböző okok miatt gyakorlatilag lehetetlenné válik. Ilyen esetekben az Egyház megengedi a házastársak fizikai különválását (ágytól, asztaltól való elválás), azt, hogy többé ne éljenek együtt. A külön élő házastársak házassága azonban Isten előtt továbbra is érvényes marad; nem szabadok új házasság megkötésére. Az ilyen nehéz helyzetben a legjobb megoldás, ha lehetséges, a kibékülés. A keresztény közösségnek segítenie kell ezeket az embereket, hogy ebben a helyzetben is keresztények maradjanak, hűségesek a fölbonthatatlan házassági kötelékhez.[173]

1650. Napjainkban számos országban sok katolikus él, akik miután a polgári törvények szerint váláshoz folyamodnak, új polgári házasságot kötnek. Az Egyház Jézus Krisztus szava („Aki elbocsátja feleségét és mást vesz el, házasságtörést követ el ellene. Ha pedig a feleség hagyja el férjét és máshoz megy, házasságot tör.” [Mk 10,11-12]) iránti hűsége miatt vallja, hogy nem ismerheti el ezt az új együttélést érvényesnek, ha az első házasság érvényes volt. Amennyiben elvált házasok polgárilag újraházasodtak, olyan helyzetbe kerültek, mely objektív módon áthágja Isten törvényét. Éppen ezért amíg e helyzet fönnáll, nem áldozhatnak. Ugyanezen oknál fogva bizonyos egyházi feladatokat sem vállalhatnak. A szentgyónásban történő kiengesztelődés csak azokat illeti, akik bánják, hogy a Krisztushoz való hűség és szövetség jelét megtörték, és kötelezik magukat, hogy teljes önmegtartóztatásban élnek.

1651. Az ilyen helyzetben élő keresztények iránt – akik gyakran őrzik a hitet és keresztény módon szeretnék nevelni gyermekeiket – a papoknak és az egész közösségnek figyelmesnek kell lenniük, hogy ne érezzék magukat kizárva az Egyházból, melynek életében mint megkereszteltek részt vehetnek és részt is kell venniük.

„Buzdítsák őket arra, hogy hallgassák Isten igéjét, vegyenek részt a szentmisén, imádkozzanak állhatatosan, gyakorolják a szeretet cselekedeteit, működjenek együtt az igazságosság megvalósításáért, a gyermekeket keresztény hitben neveljék, éljen bennük a bűnbánat lelkülete, és rendszeresen tartsanak bűnbánatot, hogy így napról napra kiesdjék Isten kegyelmét.”[174]

A TERMÉKENYSÉGRE NYITOTT LELKÜLET

1652. „A házasság intézménye és a házastársi szerelem természetszerűleg a gyermek nemzésére és nevelésére irányul, és ebben teljesedik be”:[175]

„A gyermek a házasság legnagyobb ajándéka, és a szülők számára a legnagyobb kincs. Isten, aki így szólt: »Nem jó az embernek egyedül lennie« (Ter 2,18), és aki »kezdettől férfinak és nőnek teremtette az embert« (Mt 19,4), különleges részt akarva adni neki a saját teremtő tevékenységéből, megáldotta a férfit és a nőt: »Legyetek termékenyek, szaporodjatok« (Ter 1,28). Következésképpen a házastársi szerelem helyes gyakorlása és a belőle fakadó egész családi élet – a házasság egyéb céljainak háttérbe szorítása nélkül – arra irányul, hogy a házastársak bátran legyenek készek együttműködni a Teremtő és a Megváltó szeretetével, aki általuk gyarapítja és gazdagítja a családját.”[176]

1653. A házastársi szeretet termékenysége kiterjed az erkölcsi, lelki és természetfölötti élet gyümölcseire, melyeket a szülők nevelés útján adnak át gyermekeiknek. A szülők gyermekeik első és legfontosabb nevelői.[177] Ebben az értelemben a házasság és a család alapvető feladata az élet szolgálata.[178]

1654. Azok a házastársak, akiket Isten nem ajándékozott meg gyermekáldással, emberi és keresztény értelemben teljes házastársi életet élhetnek. Házasságuk a szeretet, az elfogadás és az áldozatosság termékenységétől válhat ragyogóvá.

VI. A családegyház

1655. Krisztus József és Mária szent családjának ölén akart e világra jönni és felnövekedni. Az Egyház nem más, mint „Isten családja”. Kezdettől fogva az Egyház magvát gyakran azok alkották, akik „házuk népével” együtt lettek hívőkké.[179] Amikor megtértek, azt akarták, hogy „egész házuk” is elnyerje az üdvösséget.[180] Ezek a hívővé vált családok voltak a keresztény élet szigetei egy hitetlen világban.

1656. Ma egy olyan világban, mely gyakran távol áll a hittől, sőt ellenséges vele szemben, a hívő családok mint a hit élő és sugárzó tűzhelyei rendkívül fontosak. Ezért nevezi a II. Vatikáni Zsinat a családot ősi kifejezéssel: Ecclesia domestica, `családi egyháznak'.[181] A család ölén „a szülők legyenek gyermekeik első hithirdetői szavukkal és példájukkal, és ápolják mindegyikük sajátos hivatását, s különös gonddal a szent hivatásokat”.[182]

1657. A családban kiemelekdő módon gyakorolják a családapa, a családanya, a gyermekek és valamennyi családtag keresztségi papságát „a szentségek vételében, az imádságban, a hálaadásban, a szent élet tanúságtételében, az önmegtagadásban és a tevékeny szeretetben”.[183] A családi otthon tehát a keresztény élet első iskolája és „az érlelődő emberiesség iskolája”.[184] Itt tanulja meg az ember a kitartó munkát, ismeri meg a munka örömét, a testvéri szeretetet, a nagylelkű, ismételt megbocsátást, és mindenekelőtt Isten szolgálatát az imádságban és az élet elajándékozásában.

1658. Gondolnunk kell még azokra az emberekre is, akik konkrét körülményeik miatt – melyekben kénytelenek élni, gyakran akaratuk ellenére – különösen közel állnak Jézus szívéhez, és ezért megérdemlik az Egyház megbecsülését és gondoskodását, különösen a lelkipásztorok részéről: a nem házasságban élő emberek sokaságára. Sokan közülük emberi család nélkül maradnak, gyakran szegénységük miatt. Vannak, akik ezt az élethelyzetet az evangéliumi boldogságok szellemében, Istent és a felebarátot példás módon szolgálva élik meg. Mindannyian találjanak nyitott ajtóra a „családegyházaknál” és annál a nagy családnál, ami az Egyház. „Senki nincs család nélkül ezen a világon: az Egyház mindannyiunk otthona és családja, különösen azoké, akik »fáradoznak és az élet terheit hordozzák« (Mt 11,28).”[185]

Összefoglalás

1659. Szent Pál mondja: „Férjek, szeressétek feleségteket, miként Krisztus is szerette az Egyházat (...). Nagy titok ez, én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom!” (Ef 5,25.32)

1660. A házassági szövetséget, mellyel egy férfi és egy nő az élet és a szeretet bensőséges közösségét alkotja egymással, a Teremtő alapította és saját törvényekkel látta el. Természete szerint a házastársak javára és a gyermek nemzésére és nevelésére van rendelve. A megkereszteltek között az Úr Krisztus szentség rangjára emelte.[186]

1661. A házasság szentsége Krisztus és az Egyház egységét jelzi. A házastársaknak kegyelmet hoz arra, hogy azzal a szeretettel szeressék egymást, amellyel Krisztus szerette Egyházát; így a szentségi kegyelem tökéletesíti a házastársak emberi szeretetét, megerősíti fölbonthatatlan egységüket és megszenteli őket az örök életre vezető úton.[187]

1662. A házasság a felek megegyezésén alapul, azaz azon az akaraton, hogy kölcsönösen és véglegesen ajándékozzák önmagukat a hűséges és termékeny szeretet szövetségének életére.

1663. Mivel a házasság a feleket az Egyházban nyilvános életállapotba helyezi, kiszolgáltatásának nyilvánosnak kell lennie, liturgikus cselekményen belül pap (vagy az Egyház minősített tanúja), tanúk és a hívők közösségének színe előtt.

1664. Az egység, a fölbonthatatlanság és a termékenységre nyitott lelkület lényegében tartozik hozzá a házassághoz. A poligámia ellentmond a házasság egységének; a válás szétválasztja azt, amit Isten összekötött; a termékenység elutasítása elválasztja a házaséletet annak „legdrágább ajándékától”, a gyermektől.[188]

1665. Az elváltak új házassága a törvényes házastárs életében áthágja Isten tervét és törvényét, melyeket Krisztus tanított. Az Egyháztól nem szakadtak el, de szentáldozáshoz nem járulhatnak. Keresztény életüket főként úgy élhetik, hogy gyermekeiket hitben nevelik.

1666. A keresztény otthon az a hely, ahol a gyermekek az első hithirdetést kapják. Ezért a családi otthont joggal nevezi „családi egyháznak”, a kegyelem és imádság közösségének, az emberi erények és a keresztény szeretet iskolájának.

Vissza a főoldalra

---

Jegyzetek:

[1] Vö. Jn 13,1.
[2] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 11.
[3] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 48.
[4] Vö. Zsid 5,6; 7,11; Zsolt 110,4.
[5] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 10.
[6] Vö. Iz 61,6.
[7] Vö. Szám 1,48-53.
[8] Vö. Józs 13,33.
[9] Vö. Kiv 29,1-30; Lev 8.
[10] Vö. Zsid 5,1.
[11] Vö. Mal 2,7-9.
[12] Vö. Zsid 5,3; 7,27; 10,1-4.
[13] Vö. Szám 11,24-25.
[14] Pontificale Romanum. De ordinatione episcopi presbyterorum et diaconorum. De ordinatione episcopi. Prex ordinationis 47 (1990) 24.
[15] Pontificale Romanum. De ordinatione episcopi presbyterorum et diaconorum. De ordinatione presbyterorum. Prex ordinationis 159 (1990) 91-92.
[16] Pontificale Romanum. De ordinatione episcopi presbyterorum et diaconorum. De ordinatione diaconorum. Prex ordinationis 207 (1990) 121.
[17] Aquinói Szent Tamás: Commentarium in epistolam ad Hebreos 7,4: Opera omnia, 21. köt. (Párizs, 1876) 647.
[18] Jel 1,6; 5,9-10; 1Pt 2,5.9.
[19] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 10.
[20] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 10.
[21] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 10.
[22] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Presbyterorum ordinis határozat, 2, 6.
[23] XII. Pius pápa: Mediator Dei enciklika: AAS 14 (1947) 548.
[24] Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae III, 22, 4.
[25] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 21.
[26] Vö. Antiochiai Szent Ignác: Trallosziakhoz írt levél 3,1: SC 10bis 96 (Funk 1, 244); Magnésziaiakhoz írt levél 6,1: SC 10bis 84 (Funk 1, 234).
[27] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 24.
[28] Vö. Mk 10,43-45; 1Pt 5,3.
[29] Aranyszájú Szent János: De sacerdotio 2, 4: SC 272, 118 (PG 48, 635); vö. Jn 21,15-17.
[30] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 33.
[31] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 10.
[32] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 28.
[33] Antiochiai Szent Ignác: Trallosziakhoz írt levél 3, 1: SC 10bis 96 (Funk 1, 244).
[34] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 20.
[35] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 21.
[36] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 21.
[37] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 21.
[38] II. Vatikáni Zsinat: Christus Dominus határozat, 2.
[39] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 22.
[40] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 22.
[41] XII. Pius pápa: Fidei donum enciklika: AAS 49 (1957) 237; vö. II. Vatikáni Zsinat: Ad gentes határozat 5, 6, 38.
[42] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 26.
[43] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 28.
[44] II. Vatikáni Zsinat: Presbyterorum ordinis határozat, 2.
[45] II. Vatikáni Zsinat: Presbyterorum ordinis határozat, 2.
[46] Vö. Zsid 5,1-10; 7,24; 9,11-28.
[47] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 28.
[48] II. Vatikáni Zsinat: Presbyterorum ordinis határozat, 10.
[49] II. Vatikáni Zsinat: Optatam totius kezdetű dekrétuma, 20.
[50] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 28.
[51] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Presbyterorum ordinis határozat, 2.
[52] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 28.
[53] II. Vatikáni Zsinat: Presbyterorum ordinis határozat, 8.
[54] II. Vatikáni Zsinat: Christus Dominus határozat, 15.
[55] Vö. Római Szent Hippolütosz: Traditio apostolica 8. Kiad. B. Botte (Münster, in W. 1989) 22.
[56] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Apostolicam actuositatem határozat, 16.
[57] Vö. Mk 10,45; Lk 22,27; Szmirnai Szent Polikárp: Epistula ad Philippenses, 5, 2: SC 10bis 182. (Funk 1, 300).
[58] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Ad gentes határozat, 16.
[59] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 29.
[60] II. Vatikáni Zsinat: Ad gentes határozat, 16.
[61] Vö. XII. Pius pápa: Sacramentum ordinis apostoli konstitúció, DS 3858.
[62] Pontificale Romanum. De ordinatione episcopi presbyterorum et diaconorum. De ordinatione presbyterorum. Traditio panis et vini 163, (1990) 95.
[63] Vö. Apostolok 1. prefációja. Missale Romanum, 1970, 426.
[64] Vö. Ef 4,11.
[65] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 21.
[66] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 21.
[67] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 20.
[68] Vö. III. Ince pápa: Professio fidei Waldensibus praescripta: DS 794; IV. Lateráni Zsinat, 1. fejezet: De fide catholica: 802; CIC 1012; CCEO 744, 747.
[69] CIC 1024.
[70] Vö. Mk 3,14-19; Lk 6,12-16.
[71] Vö. 1Tim 3,1-13; 2Tim 1,6; Tit 1,5-9.
[72] Vö. Római Szent Kelemen: Epistula ad Corinthios 42,4; 44,3: SC 167, 168. 172 (Funk 1, 152, 156).
[73] Vö. II. János Pál pápa: Mulieris dignitatem kezdetű apostoli levele 26, 27; Uő: Ordinatio sacerdotalis apostoli levél: AAS 86 (1994) 545; Hittani Kongregáció: Inter insigniores nyilatkozat: AAS 69 (1977) 98; Uő. Responsum ad dubium circa doctrinam in epistula apostolica „Ordinatio sacerdotalis” traditam: AAS 87 (1995) 1114.
[74] Vö. Zsid 5,4.
[75] Vö. 1Kor 7,32.
[76] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Presbyterorum ordinis határozat, 16.
[77] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Presbyterorum ordinis határozat, 16.
[78] Vö. Trienti Zsinat, 23. sessio: Doctrina de sacramento ordinis 4: DS 1767; II. Vatikáni Zsinat: Presbyterorum ordinis határozat, 2.
[79] Vö. CIC 290-293, 1336, 1, 3, 5. § 1338, 2. §
[80] Vö. Trienti Zsinat, 23. sessio: Canones de sacramento ordinis, 4: DS 1774.
[81] Vö. Trienti Zsinat, 7. sessio: Canones de sacramentis in genere: 12. kánon: DS 1612; Konstanzi Zsinat: Errores Iohannis Wyclif 4: DS 1154.
[82] Szent Ágoston: In Ioannis evangelium tractatus 5,15: CCL 36, 50 (PL 35, 1422).
[83] Pontificale Romanum. De ordinatione episcopi presbyterorum et diaconorum. De ordinatione episcopi. Prex ordinationis 47 (1990) 24.
[84] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Christus Dominus határozat, 13, 16.
[85] Vö. Római Szent Hippolütosz: Traditio apostolica 3. Kiad. B. Botte (Münster, in W. 1989) 8-10.
[86] Bizánci liturgia, a papi kézrátétel könyörgése. Euchologion to mega. (Róma, 1873) 136.
[87] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 29.
[88] Nazianzi Szent Gergely, Oratio 2, 71: SC 247, 184 (PG 35, 480).
[89] Nazianzi Szent Gergely, Oratio 2, 74: SC 247, 186 (PG 35, 481).
[90] Nazianzi Szent Gergely, Oratio 2, 73: SC 247, 186 (PG 35, 481).
[91] Nodet, B: Le Curé d'Ars. Sa pensée-son coeur. (Le Puy, 1966) 98.
[92] Vö. Antiochiai Szent Ignác: Trallosziakhoz írt levél 3,1: SC 10bis 96 (Funk 1, 244).
[93] CIC 1055, 1. §
[94] Vö. Ter 1,26-27.
[95] Vö. Jel 19,7.
[96] Vö. Ef 5,31-32.
[97] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 48.
[98] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 47.
[99] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 47.
[100] Vö. Ter 1,27.
[101] Vö. Ter 1,31.
[102] Vö. Ter 2,23.
[103] Vö. Ter 2,18.20. („egészen közel áll hozzá” a korrigenda szerint törlendő, de a latin szövegben ott van!)
[104] Vö. Zsolt 121,2.
[105] Vö. Mt 19,4.
[106] Vö. Ter 3,12.
[107] Vö. Ter 2,22.
[108] Vö. Ter 3,16.
[109] Vö. Ter 1,28.
[110] Vö. Ter 3,16-19.
[111] Vö. Ter 3,21.
[112] Vö. Ter 3,16.
[113] Vö. Mt 19,8; MTörv 24,1.
[114] Vö. Oz 1-3; Iz 54; 62; Jer 2-3; 31; Ez 16; 23.
[115] Vö. Mal 2,13-17.
[116] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 22.
[117] Vö. Jel 19,7.9.
[118] Vö. Jn 2,1-11.
[119] Vö. Mt 19,8.
[120] Vö. Mt 19,10.
[121] Vö. Mt 11,29-30.
[122] Vö. Mk 8,34.
[123] Vö. Mt 19,11.
[124] Vö. Ef 5,26-27.
[125] Vö. Trienti Zsinat, 24. sessio: Doctrina de sacramento Matrimonii: DS 1800; vö. CIC 1055, 1. §
[126] Vö. Lk 14,26; Mk 10,28-31.
[127] Vö. Jel 14,4.
[128] Vö. 1Kor 7,32.
[129] Vö. Mt 25,6.
[130] Vö. Mk 12,25; 1Kor 7,31.
[131] Vö. Mt 19,3-12.
[132] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Presbyterorum ordinis határozat, 12; uaz: Optatam totius kezdetű dekrétuma, 10.
[133] Aranyszájú Szent János: De virginitate 10, 1 SC 125, 122 (PG 48, 540); vö. II. János Pál pápa: Familiaris consortio apostoli buzdítás, 16.
[134] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 61.
[135] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 6.
[136] Vö. 1Kor 10,17.
[137] II. János Pál pápa: Familiaris consortio apostoli buzdítás, 67.
[138] Vö. CCEO 817.
[139] Vö. CCEO 828.
[140] Vö. Ef 5,32.
[141] CIC 1057.
[142] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 48; CIC 1057, 2. §
[143] Ordo celebrandi Matrimonium, 62, (1991) 17.
[144] Vö. Ter 2,24.
[145] Vö. CIC 1103.
[146] Vö. CIC 1057, 1. §
[147] Vö. CIC 1083-1108.
[148] Vö. CIC 1071, 1, 3. §
[149] Vö. Trienti Zsinat, 24. sessio: Decretum „Tametsi”: DS 1813-1816; CIC 1108.
[150] Vö. CIC 1063.
[151] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 49.
[152] Vö. CIC 1124.
[153] Vö. CIC 1086.
[154] Vö. CIC 1125.
[155] Vö. 1Kor 7,16.
[156] CIC 1134.
[157] Vö. Mk 10,9.
[158] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 48.
[159] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 48.
[160] Vö. CIC 1141.
[161] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 11.
[162] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 11.
[163] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 48.
[164] Vö. Gal 6,2.
[165] Tertullianus: Ad uxorem 2, 8, 6-7: CCL 1, 393 (PL 1, 1415-1416); vö. II. János Pál pápa: Familiaris consortio apostoli buzdítás, 13.
[166] II. János Pál pápa: Familiaris consortio apostoli buzdítás, 13.
[167] Vö. Ter 2,24.
[168] II. János Pál pápa: Familiaris consortio apostoli buzdítás, 19.
[169] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 49.
[170] Vö. II. János Pál pápa: Familiaris consortio apostoli buzdítás, 19.
[171] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 48.
[172] Vö. II. János Pál pápa: Familiaris consortio apostoli buzdítás, 20.
[173] Vö. II. János Pál pápa: Familiaris consortio apostoli buzdítás, 83; CIC 1151-55.
[174] II. János Pál pápa: Familiaris consortio apostoli buzdítás, 84.
[175] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 48.
[176] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 50.
[177] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Gravissimum educationis deklaráció, 3.
[178] II. János Pál pápa: Familiaris consortio apostoli buzdítás, 28.
[179] Vö. ApCsel 18,8.
[180] Vö. ApCsel 16,31; 11,14.
[181] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 11; vö. II. János Pál pápa: Familiaris consortio apostoli buzdítás, 21.
[182] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 11.
[183] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 10.
[184] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 52.
[185] II. János Pál pápa: Familiaris consortio apostoli buzdítás, 85.
[186] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 48; CIC 1055, 1. §
[187] Trienti Zsinat, 24. sessio: Doctrina de sacramento Matrimonii: DS 1799.
[188] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 50.

Vissza a főoldalra