KEK 388-414

MÁSODIK FEJEZET
A GYÓGYULÁS SZENTSÉGEI

1420. A keresztény beavatás szentségei által az ember megkapja Krisztus új életét. Ezt az életet azonban „törékeny cserépedényben” (2Kor 4,7) hordozzuk. Most még „Krisztussal el van rejtve az Istenben” (Kol 3,3). Most még földi, fájdalomnak, betegségnek és halálnak alávetett házunkban [1] vagyunk. Isten gyermekeinek ez az új élete a bűn miatt megsérülhet és el is veszíthető.

1421. Az Úr Jézus Krisztus lelkünk és testünk orvosa, aki a bénának megbocsátotta bűneit, és visszaadta teste egészségét, [2] úgy akarta, hogy Egyháza a Szentlélek erejével folytassa gyógyító és üdvözítő művét, saját tagjaira vonatkozóan is. Ez a gyógyítás két szentségének célja: a bűnbánat és a betegek kenete szentségéé.

4. Cikkely
A BŰNBÁNAT ÉS A KIENGESZTELŐDÉS SZENTSÉGE

1422. „Akik a bűnbánat szentségéhez járulnak, azok Istent sértő bűneikre Isten irgalmas bocsánatát kapják meg. Egyszersmind kibékülnek az Egyházzal, melyet megsebeztek bűnükkel, s mely szeretetével, példájával és imájával közreműködik megtérésükben.”[3]

I. Hogyan nevezik ezt a szentséget?

1423. A megtérés szentségének nevezik amiatt, hogy szentségileg megvalósítja Jézus megtérésre szólító hívását, [4] tudniillik az elhatározást a visszatérésre az Atyához, [5] akitől az ember a bűn által eltávolodott.
A bűnbánat szentségének nevezik amiatt, hogy megszenteli a keresztény bűnös személyes és egyházi megtérésének, bűnbánatának és elégtételének útját.

1424. A gyónás (a bűnök megvallása) szentségének nevezik amiatt, hogy a bűnök beismerése, megvallása a pap előtt e szentség lényeges összetevője. Mélyebb értelemben ez a szentség „hitvallás” is, mert elismeri és dicséri Isten szentségét és irgalmasságát a bűnös emberek iránt.
A bűnbocsánat szentségének nevezik, amiatt, hogy a pap szentségi föloldozása által Isten „bocsánatot (...) és békét”[6] ad a bűnbánónak.

A kiengesztelődés szentségének is nevezik, mert a bűnösnek ajándékozza Isten megengesztelődő szeretetét: „Engesztelődjetek ki Istennel!” (2Kor 5,20). Aki Isten irgalmas szeretetéből él, kész arra, hogy megfeleljen az Úr fölhívásának: „Menj, és előbb békülj ki felebarátoddal!” (Mt 5,24).

II. Mire jó a kiengesztelődés szentsége a keresztség után?

1425. „Megtisztultatok, (...) megszentelődtetek, (...) megigazultatok az Úr Jézus Krisztus nevében és Istenünk Lelkében!”(1Kor 6,11). Tudatosítanunk kell, mily nagy Isten ajándéka, amit a keresztény beavatás szentségeiben kaptunk, hogy fölfogjuk, mennyire idegen a bűn attól, aki Krisztust öltötte magára. [7] Ám Szent János apostol ezt is írja: „Ha azt állítjuk, hogy nincs bűnünk, saját magunkat vezetjük félre, és nincs meg bennünk az igazság” (1Jn 1,8). És maga az Úr tanított bennünket így imádkozni: „Bocsásd meg a mi vétkeinket” (Lk 11,4), egymás elleni vétkeink megbocsátását összekötvén azzal a megbocsátással, amit Isten ad a mi bűneinkre.

1426. A megtérés Krisztushoz, a keresztségből való új születés, a Szentlélek ajándékai, Krisztus táplálékul magunkhoz vett teste és vére bennünket szentté és feddhetetlenné tett „Őelőtte” (Ef 1,4), miként maga az Egyház, Krisztus jegyese Őelőtte „szent és szeplőtelen” (Ef 5,27). A keresztény beavatásban kapott új élet azonban sem az emberi természet törékenységét és gyöngeségét, sem a hagyomány által concupiscentiának nevezett bűnre való hajlandóságot nem szüntette meg, s ez utóbbi megmarad a megkereszteltekben, hogy próbára tétessenek a keresztény élet harcában Krisztus kegyelmétől támogatva. [8] Ez a harc a megtérés harca az életszentségért és az örök életért, melyre az Úr szüntelenül hív minket. [9]

III. A megkereszteltek megtérése

1427. Jézus a megtérésre hív. E meghívás lényeges része az Ország meghirdetésének: „És betelt az idő, és elközelgett az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban!” (Mk 1,15) Az Egyház igehirdetésében ez a meghívás elsősorban azokhoz szól, akik még nem ismerik Krisztust és az ő evangéliumát. Így a keresztség az első és alapvető megtérés fő helye. Az evangéliumban való hit és a keresztség által [10] mond ellen az ember a gonosznak, s nyeri el az üdvösséget, azaz az összes bűnök bocsánatát és az új élet ajándékát.

1428. Krisztus meghívása a megtérésre állandóan visszhangzik tehát a keresztények életében. E második megtérés állandó feladat az egész Egyház számára, mely „bűnösöket foglal magába, egyszerre szent és mindig megtisztulásra szorul, ezért szüntelenül a bűnbánat és a megújulás útját járja”. [11] E megtérésre törekvés nem pusztán emberi tett. A „töredelmes szív” [12] mozgása ez, melyet a kegyelem vonz és indít, [13] hogy válaszoljon az irgalmas Isten szeretetére, aki előbb szeretett bennünket. [14]

1429. Szent Péter megtérése Mestere háromszoros megtagadása után ezt tanúsítja. Jézus végtelenül irgalmas tekintete váltja ki a bánat könnyeit [15] és – az Úr föltámadása után – Péter iránta való szeretetének háromszoros megerősítését. [16] A második megtérésnek közösségi jellege is van. Ez mutatkozik meg a meghívásben, melyet az Úr egy egész egyházhoz intéz: „Tarts bűnbánatot!” (Jel 2,5.16).

Szent Ambrus a két megtérésről mondja: „az Egyháznak pedig van vize is, könnye is, keresztvize és bűnbánati könnyei”. [17]

IV. A belső bűnbánat

1430. Miként már a Prófétáknál is, Jézusnál a meghívás a megtérésre és a bűnbánatra elsősorban nem a külső cselekedetekre irányul, a „zsákra és hamura”, böjtölésre és önmegtagadásokra, hanem a szív megtérésére, a belső bűnbánatra. Enélkül a bűnbánat cselekedetei terméketlenek és hazugok; ezzel szemben a belső megtérés e lelkület látható jelekkel való kifejezésére sarkall gesztusokban és bűnbánati gyakorlatokban. [18]

1431. A belső bűnbánat az egész élet gyökeresen új iránya, visszafordulás teljes szívből Istenhez, a bűn elhagyása, elfordulás a rossztól, elkövetett gonosz cselekedeteink megtagadása. Ugyanakkor magában foglalja a vágyat és az elhatározást az élet megváltoztatására, reménykedve az isteni irgalmasságban és bízva az Ő kegyelmének segítségében. A szív e megtérését üdvös fájdalom és szomorúság kíséri, melyet az egyházatyák animi cruciatus-nak, a `lélek gyötrelmének' és compunctio cordis-nak, a `szív bánkódásának' neveznek. [19]

1432. Az ember szíve nehéz és megkérgesedett. Istennek az emberbe új szívet kell adnia. [20] A megtérés elsősorban Isten kegyelmének műve, aki megteszi, hogy a szívünk visszatér Őhozzá: „Téríts magadhoz minket, Uram, és mi megtérünk” (Siral 5,21). Isten adja nekünk az erőt, hogy újra tudjunk kezdeni. Amikor a szívünk fölfedezi Isten szeretetének nagyságát, megrendül a bűn szörnyűségétől és súlyától, és kezd félni attól, hogy bűnnel megbántsa Istent és elszakadjon Tőle. Az emberi szív megtér, ha föltekint arra, akit bűneink keresztülszúrtak. [21]

„Tekintsünk Krisztus vérére, és megértjük, mennyire értékes Atyja számára; mert üdvösségünkért kiontva az egész világnak meghozta a bűnbánat kegyelmét.” [22]

1433. Húsvét óta a Szentlélek vádolja a világot a bűnről, [23] tudniillik, hogy a nem hittek abban, akit az Atya küldött. De ugyanez a Lélek, aki fölfedi a bűnt, a Vigasztaló, [24] aki nyújtja az emberi szívnek a bűnbánat és a megtérés kegyelmét. [25]

V. A bűnbánat különféle formái a keresztény életben

1434. A keresztény ember belső bűnbánatának nagyon sokféle külső megnyilvánulása lehet. A Szentírás és az egyházatyák hármat fő formát hangsúlyoznak: a böjtöt, az imádságot és az alamizsnát, [26] melyek kifejezik a megtérést önmagunkhoz, Istenhez és a felebaráthoz. A gyökeres megtisztulás mellett, melyet a keresztség vagy a vértanúság okoz, ezek mint a bűnbocsánat elnyerésének eszközei magukkal hozzák a felebaráttal való kiengesztelődésre törekvést, a bűnbánat könnyeit, a felebarát üdvösségével való törődést, [27] a szentek közbenjárását és annak a szeretetnek gyakorlását, „mely bűnök sokaságát takarja el” (1Pt 4,8).

1435. A megtérés a mindennapi életben a kiengesztelődés gesztusaival, a szegényekkel való törődéssel, a jog és igazság gyakorlásával és védelmével, [28] a hibáknak a testvérek előtti beismerésével, a testvéri feddéssel, az életvitel felülvizsgálatával, a lelkiismeretvizsgálattal, a lelkivezetéssel, a szenvedések elfogadásával, az igazságért elszenvedett üldözés elviselésével történik. A bűnbánat legbiztosabb útja minden nap fölvenni a keresztet, és követni Jézust. [29]

1436. Eucharisztia és bűnbánat. A megtérés és bűnbánat mindennapi forrását és táplálékát az Eucharisztiában találja meg, mert benne jelenik meg Krisztus áldozata, mely kiengesztelt minket Istennel; Vele táplálkoznak és erősödnek azok, akik Krisztus életéből élnek; az Eucharisztia „ellenszer, mellyel megszabadulunk a napi hibáktól és megmenekülünk a halálos bűnöktől”. [30]

1437. A Szentírás olvasása, a zsolozsma végzése és a Miatyánk imádkozása, az istentisztelet vagy a jámborság bármely őszinte cselekedete ébreszti bennünk a megtérés és a bűnbánat lelkét és hozzájárul bűneink bocsánatához.

1438. A bűnbánati idők és napok a liturgikus év folyamán (nagyböjti idő, a pénteki napok az Úr halálának emlékezetére) értékes alkalmak az Egyház bűnbánati gyakorlata számára. [31] Ezek az idők különösen alkalmasak lelkigyakorlatokra, bűnbánati liturgiákra, bűnbánati zarándoklatokra, önkéntes lemondásokra – például böjt és alamizsnaadás – és a testvéri segítségnyújtásra (karitatív és missziós tevékenység).

1439. A megtérés és bűnbánat folyamatát Jézus csodálatosan írja le a „tékozló fiú” példabeszédében, melynek középpontja az „irgalmas Atya”: [32] a hazug szabadság káprázata, az atyai ház elhagyása; a végletes nyomorúság, melybe a fiú jutott, miután eltékozolta vagyonát; a mélységes megaláztatás, hogy disznókat kell őriznie, s ami még rosszabb, hogy a disznók eledelével vágyódik jóllakni; elgondolkodás az elveszett javakról; a bűnbánat és az elhatározás, hogy bűnösnek fogja vallani magát atyja előtt; a visszatérés útja; a nagylelkű fogadtatás az atyánál; az atya öröme: mindez a megtérés folyamatának sajátos eleme. A szép ruha, a gyűrű és az ünnepi lakoma annak az új, tiszta, emberhez méltó és örömteli életnek a szimbólumai, mely az Istenhez és az Ő családjának – ami az Egyház – ölébe megtérő ember élete. Egyedül Krisztusnak az Atya szeretetének mélységeit ismerő Szíve volt képes Atyja irgalmasságának mélységeit ilyen egyszerűen és szépen kinyilatkoztatni számunkra.

VI. A bűnbánat és a kiengesztelődés szentsége

1440. A bűn elsősorban Isten megbántása, a vele való közösség megszakítása. Ugyanakkor kárt okoz az Egyház közösségének is. Ezért a megtérés egyidejűleg hozza Isten bűnbocsánatát és a kiengesztelődést az Egyházzal, amit a bűnbánat és a kiengesztelődés szentsége liturgikusan kifejez és megvalósít. [33]

EGYEDÜL ISTEN BOCSÁTJA MEG A BŰNT

1441. Egyedül Isten bocsátja meg a bűnöket. [34] Mivel Jézus az Isten Fia, önmagáról mondja: „az Emberfiának van hatalma a földön megbocsátani a bűnöket” (Mk 2,10), és Ő maga gyakorolja ezt az isteni hatalmat: „Bocsánatot nyertek bűneid!” (Mk 2,5). [35] Sőt isteni tekintélye folytán átadja az embereknek, [36] hogy az Ő nevében gyakorolják ezt a hatalmat.

1442. Krisztus úgy akarta, hogy egész Egyháza imádságaiban, életében és cselekedeteiben jele és eszköze legyen annak a megbocsátásnak és kiengesztelődésnek, melyet Ő vére árán szerzett nekünk. A föloldozás hatalmának gyakorlását azonban az apostoli hivatalra bízta. Ez van megbízva „a kiengesztelődés szolgálatával” (2Kor 5,18). Az Apostol „Krisztus nevében” kapta küldetését; általa maga Isten buzdít és kér: „engesztelődjetek ki az Istennel” (2Kor 5,20).

KIENGESZTELŐDÉS AZ EGYHÁZZAL

1443. Jézus nyilvános élete során nem csupán megbocsátotta a bűnöket, hanem megmutatta a megbocsátás hatását is: a bűnösöket, akiknek megbocsátott, visszafogadta Isten népe közösségébe, ahonnan a bűn eltávolította vagy kizárta őket. Ennek nyilvánvaló jele, hogy Jézus asztalához engedi a bűnösöket, sőt Ő maga ül asztalukhoz; olyan gesztus ez, amely megindítóan fejezi ki az Istentől kapott megbocsátást [37] és a visszatérést Isten népe körébe. [38]

1444. Amikor az Úr Apostolait saját bűnbocsátó hatalmának részesévé teszi, arra is hatalmat ad nekik, hogy a bűnösöket kiengeszteljék az Egyházzal. Feladatuk ezen egyházi dimenziója mindenekelőtt Krisztus Simon Péternek mondott ünnepélyes szavában fejeződik ki: „Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, megkötött lesz a mennyben is, és amit föloldasz a földön, föloldott lesz a mennyben is.” (Mt 16,19) Bizonyos, hogy „azt az oldó és kötő hivatalt, amit Péter kapott, a fejével kapcsolatban álló apostolkollégium is megkapta (Mt 18,18; 28,16-20)”. [39]

1445. A kötni és oldani szavak jelentése: az, akit ti kizártok közösségetekből, ki van zárva az Istennel való közösségből; azt, akit ti ismét visszafogadtok közösségetekbe, Isten is visszafogadja az övébe. Az Egyházzal történő kiengesztelődés elválaszthatatlan az Istennel való kiengesztelődéstől.

A BŰNBOCSÁNAT SZENTSÉGE

1446. Krisztus a bűnbánat szentségét Egyházának valamennyi bűnös tagja, mindenekelőtt azok számára alapította, akik a keresztség után súlyos bűnbe estek és így elvesztették a keresztségi kegyelmet és az egyházi közösséget megsebezték. Nekik a bűnbánat szentsége új lehetőséget nyújt a megtérésre és a megigazulás kegyelmének visszanyerésére. Az egyházatyák ezt a szentséget úgy mutatják be, mint „második mentődeszkát a kegyelem elvesztésének hajótörése után”. [40]

1447. A századok folyamán a konkrét forma, melynek keretében az Egyház ezt az Úrtól kapott hatalmat gyakorolta, sokat változott. Az első századokban a keresztségük után különösen súlyos bűnöket (pl. bálványimádás, emberölés vagy házasságtörés) elkövető keresztények kiengesztelődése rendkívül szigorú fegyelmi követelményhez volt kötve: a bűnbánóknak bűneik miatt sokszor éveken át nyilvánosan kellett vezekelniük, mielőtt a megbocsátást elnyerték. E „bűnbánók rendjébe” (mely csak bizonyos súlyos bűnök levezeklésére szolgált) csak ritkán, egyes vidékeken az életben csak egyszer bocsátottak valakit. A keleti szerzetesi hagyománytól indítva a 7. században ír misszionáriusok hozták Európába a „magánbűnbánat” gyakorlatát. Ez nem igényelt hosszadalmas, nyilvános vezeklést az Egyházzal történő kiengesztelődés előtt. A szentség ettől kezdve a bűnbánó és a pap között rejtett módon valósult meg. Ez az új gyakorlat biztosította az ismétlés lehetőségét és elvezetett a rendszeres gyónás gyakorlatához. Lehetővé tette, hogy egyetlen szentségi cselekményben lehessen föloldozni a súlyos és a bocsánatos bűnöket. Nagy vonalakban az Egyház a bűnbánattartásnak ezt a formáját gyakorolja napjainkig.

1448. A különböző változások ellenére, melyeken a szentség szertartása és fegyelme a századok során átment, alapszerkezete változatlan maradt. Két egyenlőképpen lényeges eleme van: egyrészt a Szentlélek hatására megtérő ember cselekedete, a bánat, a bűnvallás és az elégtétel; másrészt Isten cselekedete az Egyház szolgálata által. Az Egyház, mely a püspök és papjai által Jézus Krisztus nevében a bűnbocsánatot adja és meghatározza az elégtétel módját, imádkozik a bűnösért és vele együtt bűnbánatot tart. Így a bűnös meggyógyul és újra fölvétetik az egyházi közösségbe.

1449. A latin Egyházban használatos föloldozási forma kifejezi a szentség lényegi elemeit: az irgalmasság Atyja a forrása minden megbocsátásnak. Ő viszi végbe a bűnösök kiengesztelődését Fiának húsvétja és Lelkének ajándéka erejével, az Egyház imádsága és szolgálata által:

„Isten, a mi irgalmas Atyánk, aki szent Fiának kereszthalála és föltámadása által kiengesztelte önmagával a világot, és kiárasztotta a Szentlelket a bűnök bocsánatára, az Egyház szolgálata által bocsásson meg neked, és adja meg a békét. És én föloldozlak téged bűneidtől az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében.” [41]

VII. A bűnbánó cselekedetei

1450. „A bűnbánattartás arra készteti a bűnöst, hogy szívesen vállaljon mindent; szívében bánat, ajkán bűnvallomás; cselekedetében teljes alázat vagy gyümölcsöző elégtétel.” [42]

A BÁNAT

1451. A bűnbánó cselekedetei között az első a bánat, ami „a lélek fájdalma az elkövetett bűn fölött, az utálat iránta, azzal az elhatározással, hogy többé nem vétkezik”. [43]

1452. Amikor a bánat a mindennél jobban szeretett Isten iránti szeretetből fakad, „tökéletes bánatnak” (a szeretet bánatának) nevezzük. Ez a bánat eltörli a bocsánatos bűnöket; sőt elnyeri a halálos bűnök bocsánatát is, ha együtt jár azzal a szilárd elhatározással, hogy a bűnbánó, mihelyt alkalma nyílik, szentségi gyónáshoz járul. [44]

1453. Az úgynevezett „tökéletlen” bánat (attritio) is Isten ajándéka és a Szentlélek indítása. A bűn rútságának szemléléséből vagy a bűnöst fenyegető örök kárhozattól és egyéb büntetésektől való félelemből fakad. A lelkiismeret ilyen megrendülése belső fejlődést indíthat el, melyet a kegyelem működése alatt a szentségi föloldozás beteljesít. A tökéletlen bánat önmagában nem nyeri el a súlyos bűnök megbocsátását, de a bűnbánót fölkészíti arra, hogy a szentségi gyónásban azt elnyerje. [45]

1454. E szentség vételére az Isten igéjének fényében végzett lelkiismeret-vizsgálattal kell fölkészülni. A legalkalmasabb szövegeket a Tízparancsolatban, valamint az evangéliumok és az apostoli levelek erkölcsi tanításában lehet megtalálni: a hegyi beszédben és az apostoli intelmekben. [46]

A BŰNÖK MEGVALLÁSA, A GYÓNÁS

1455. A bűnök megvallása (vádolása) pusztán emberi szempontból nézve is megszabadító, és megkönnyíti a másokkal való megbékélést. A gyónásban a megvallás által az ember szembenéz a bűnökkel, melyekben vétkesnek bizonyult; vállalja a felelősséget, és ezáltal újból megnyílik Isten és az Egyház közössége felé, hogy lehetővé váljon egy új jövő.

1456. A papnak tett bűnvallomás a bűnbocsánat szentségének lényeges része: „A bűnbánóknak a gyónásban föl kell sorolniuk valamennyi halálos bűnüket, melyeknek gondos lelkiismeretvizsgálat után tudatában vannak, még ha egészen titokban és a Tízparancsolat két utolsó parancsa ellen követték is el; [47] mert ezek a bűnök néha súlyosabban megsebzik a lelket és veszélyesebbek, mint azok, amelyeket egész nyilvánosan követtek el”: [48]

„Amikor a krisztushívők igyekeznek megvallani összes bűnüket, amire emlékeznek, mindent az isteni irgalmasság elé tárnak, hogy bocsánatot nyerjenek. Aki azonban másként cselekszik és valamit tudatosan visszatart, valójában semmit sem tár a pap által az isteni Jóság elé megbocsátásra. »Ha ugyanis a beteg szégyelli fölfedni a sebét az orvosnak, az orvosság nem gyógyítja meg azt, amit nem ismer.«” [49]

1457. Az Egyház parancsolata szerint „minden hívő, miután eljutott a megkülönböztetés korára, köteles meggyónni súlyos bűneit, melyeknek tudatában van, legalább évente egyszer.” [50] Aki tudatában van annak, hogy halálos bűnt követett el, még ha a bűn fölött mélységes bánatot is érez, ne járuljon a szentáldozáshoz anélkül, hogy szentségi föloldozásban nem részesült, [51] kivéve, ha a szentáldozásnak súlyos indoka van és lehetetlen meggyónni. [52] A gyermekek kötelesek a bűnbocsánat szentségéhez járulni, mielőtt elsőáldozók lennének. [53]

1458. A mindennapos hibák (a bocsánatos bűnök) gyónása szorosan véve nem kötelező, de az Egyház nyomatékosan ajánlja. [54] Bocsánatos bűneink rendszeres meggyónása segítséget jelent lelkiismeretünk alakításában, a rossz hajlamaink elleni küzdelemben, lehetővé teszi, hogy Krisztus gyógyítson bennünket és a Lélek életében gyarapodjunk. Ha gyakrabban fogadjuk Isten irgalmasságának ajándékát e szentségben, az sürgetni fog, hogy mi magunk is irgalmasszívűek legyünk, mint Ő: [55]

„Aki megvallja bűneit, és vádolja bűneit, már Istennel cselekszik. Isten vádolja bűneidet; ha te is vádolod, csatlakozol Istenhez. Az ember és a bűnös bizonyos értelemben két valóság: ha azt hallod, ember, azt Isten teremtette; ha azt hallod, bűnös, az az ember műve. Töröld le, amit te műveltél, hogy Isten megmentse azt, amit Ő alkotott (...). Amikor kezd nem tetszeni neked, amit műveltél, akkor kezdődnek a jó cselekedeteid, mert vádolod a gonosz cselekedeteidet. A jó cselekedetek kezdete a rossz cselekedetek megvallása. Teszed az igazságot, és világosságra jössz.” [56]

AZ ELÉGTÉTEL

1459. Sok bűn kárt okoz a felebarátnak. Amennyire lehetséges, a kárt jóvá kell tenni (például vissza kell adni a lopott holmit, helyre kell állítani a megrágalmazott jó hírét, elégtételt kell adni a sértésért). Ezt már maga az igazságosság is megköveteli. A bűn azonban megsebzi és elgyengíti magát a bűnöst, továbbá Istenhez és a felebaráthoz fűződő kapcsolatait is. A feloldozás elveszi a bűnt, de nem szüntet meg minden jogtalanságot, melyet a bűn okozott. [57] Miután a bűnös kiemelkedett a bűnből, még el kell nyernie a teljes lelki egészséget. Még kell valamit tennie, hogy jóvátegye bűneit: megfelelő módon „elégtételt” kell adnia, ki kell „engesztelnie” bűneit. Ezt az elégtételt „vezeklésnek” is nevezik.

1460. A vezeklésnek, amit a gyóntató kiró, tekintettel kell lennie a bűnbánó személyes helyzetére és lelki javát kell szolgálnia. Amennyire lehetséges, arányban kell állnia az elkövetett bűnök természetével és súlyosságával. Az elégtétel lehet imádság, valaminek a fölajánlása, az irgalmasság cselekedetei, a felebarát szolgálata, önmegtagadás, áldozatvállalás, s főként a napi keresztünk türelmes viselése. Az ilyen vezeklések segítenek bennünket abban, hogy hasonlóvá váljunk Krisztushoz, aki egyedül és egyszer s mindenkorra kiengesztelte bűneinket. [58] Lehetővé teszik, hogy társörökösei legyünk a föltámadott Krisztusnak, mert „együtt szenvedünk vele” (Róm 8,17): [59]

„A bűneinkért lerótt elégtételünk nem Jézus Krisztus nélkül történik; mi ugyanis, akik önmagunktól semmit sem tehetünk, Vele együtt, »aki minket megerősít, mindenre képesek vagyunk«. [60] Így az embernek nincs mivel dicsekednie, hanem minden dicsekvésünk Krisztusban van (...), akiben elégtételt adunk »a bűnbánat méltó gyümölcsét teremvén«”; [61] melyek Belőle merítenek erőt, s melyeket Ő ajánl föl az Atyának és általa fogad el az Atya.” [62]

VIII. A szentség kiszolgáltatója

1461. Mivel Krisztus a kiengesztelődés szolgálatát Apostolaira bízta, [63] utódaik, a püspökök és azok munkatársai, a papok folytatják e szolgálatot. Valójában ugyanis a püspököknek és a papoknak az egyházi rend szentségének erejéből hatalmuk van minden bűnt megbocsátani „az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében”.

1462. A bűnök megbocsátása kiengesztel Istennel, de az Egyházzal is. A püspököt tehát, a részegyház látható fejét ősidők óta joggal tekintik úgy, mint akit elsődlegesen megillet a kiengesztelődés hatalma és szolgálata: ő a bűnbánati fegyelem szabályozója. [64] Munkatársai, a papok annyiban végzik ezt a szolgálatot, amennyiben püspöküktől (vagy egy szerzetesi elöljárótól) vagy a Pápától az egyházjognak megfelelően megbízatást kapnak. [65]

1463. Néhány különösen súlyos bűnt kiközösítéssel sújtanak, a legkomolyabb egyházi büntetéssel, ami megakadályozza a szentségek vételét és bizonyos egyházi cselekedetek végzését. [66] A kiközösítés alól föloldozást az egyházjog szerint csak a Pápa, a helyi püspök vagy egy általa erre fölhatalmazott pap adhat. [67] Halálveszélyben azonban bármely pap, még ha nem is rendelkezik gyóntatási joghatósággal, minden bűn és minden kiközösítés alól föloldozhat. [68]

1464. A papoknak buzdítaniuk kell a híveket a bűnbocsánat szentségének vételére, és készségesnek kell lenniük a gyóntatásra, valahányszor a keresztények azt ésszerű módon kérik. [69]

1465. Amikor a pap a bűnbocsánat szentségét kiszolgáltatja, a jó Pásztor szolgálatát végzi, aki keresi az elveszett bárányt; az irgalmas szamaritánusét, aki bekötözi a sebeket; az atyáét, aki a tékozló fiúra vár és visszatértekor szeretettel fogadja; az igazságos bíróét, aki személyválogatás nélkül hoz igazságos és irgalmas ítéletet. Egyszóval a pap Isten bűnös iránti irgalmas szeretetének jele és eszköze.

1466. A gyóntató Isten megbocsátásának nem ura, hanem szolgája. E szentség szolgájának egyesülnie kell Krisztus szándékával és szeretetével. [70] Ismernie kell a keresztény erkölcstant, az emberi életet, tisztelnie kell azt, aki elesett és szelídnek kell lennie iránta; szeretnie kell az igazságot, hűségesnek kell lennie az Egyház Tanítóhivatalához, türelemmel kell vezetnie a bűnbánót a gyógyulás és a teljes érettség felé. Imádkoznia és vezekelnie kell érte, és Isten irgalmasságára kell bíznia.

1467. Figyelembe véve e szolgálat szent voltát és nagyságát, valamint a személyeket megillető tiszteletet, az Egyház kinyilvánítja, hogy minden pap, aki gyóntat, a legsúlyosabb büntetés terhe mellett köteles a bűnbánó által meggyónt bűnökre vonatkozóan abszolút hallgatást tartani. [71] Ugyanígy nem használhatja föl azokat az ismereteket, amelyeket a gyónó életére vonatkozóan a gyónásból tud. E gyónási titkot, mely semmiféle kivételt nem ismer, „szentségi pecsétnek” nevezik, mert mindaz, amit a gyónó a papra rábízott, e szentség által „lepecsételve” marad.

IX. E szentség hatásai

1468. „A bűnbánat szentségének minden ereje abban áll, hogy visszaállít minket Isten kegyelmébe, és bensőséges barátságban összekapcsol Vele.” [72] E szentség célja és hatása tehát az Istennel való kiengesztelődés. Azok, akik a bűnbánat szentségét töredelmes szívvel és vallásos fölkészültséggel fogadják, „a lelkiismeret békéjét és derűjét a lélek nagy vigasztalásával együtt” [73] szokták érezni. Az Istennel történő kiengesztelődés szentsége ugyanis igazi „lelki föltámadást” hoz az istengyermeki élet méltóságának és javainak – melyek közül a legdrágább az istenbarátság – helyreállításával. [74]

1469. E szentség kiengesztel bennünket az Egyházzal. A bűn gyengíti vagy megtöri a testvéri közösséget. A bűnbánat szentsége megújítja vagy helyreállítja azt. Ebben az értelemben nem csupán azt gyógyítja, akit visszavisz az egyházi közösségbe, hanem elevenítő hatása van az Egyház életére is, amely elszenvedte egyik tagjának bűnét. [75] A bűnös, aki visszakerül a szentek közösségébe vagy megszilárdul benne, a lelki javak Krisztus Testének élő – akár még zarándokló, akár már az égi hazában otthon lévő – tagjai közötti kölcsönös közlése által megerősödik. [76]

„Ez az Istennel való kiengesztelődés maga után vonja a kiengesztelődés egyéb formáit is, amelyek más sebeket is gyógyítanak. A gyónó, aki bocsánatot nyert, kiengesztelődik legmélyebb énjében önmagával, miáltal visszanyeri belső igaz voltát; kiengesztelődik testvéreivel, akiket megbántott és megsértett; kiengesztelődik az Egyházzal és az egész teremtett világgal.” [77]

1470. Ebben a szentségben a bűnös, átadva magát Isten irgalmas ítéletének, bizonyos módon elővételezi az ítéletet, mely e földi élet végén következik. Ugyanis most, ebben az életben kapjuk a választási lehetőséget az élet és a halál között, és csak a megtérés útján léphetünk be a mennyek országába, ahonnan a súlyos bűn kizár. [78] A bűnös – a bűnbánat és a hit által megtérve Krisztushoz – átmegy a halálból az életre, és „nem megy ítéletre” (Jn 5,24).

X. A búcsúk

1471. A búcsúk tanítása és gyakorlata az Egyházban szorosan összefügg a bűnbánat szentségének hatásaival.

MI A BÚCSÚ?

„A búcsú Isten színe előtt a már megbocsátott bűnökért járó, ideigtartó büntetések elengedése, melyet a keresztény hívő, aki megfelelően fölkészült és teljesítette a kiszabott föltételeket, elnyer az Egyház segítségével, amely mint a megváltás szolgálója Krisztus és a szentek elégtételt nyújtó érdemeinek kincstárát hivatalosan kezeli és abban részesít.” [79]
„A búcsú részleges vagy teljes, attól függően, hogy a bűnökért járó ideigtartó büntetéstől részlegesen vagy teljesen szabadít-e meg.” [80] „Minden hívő nyerhet búcsúkat (...) önmaga számára vagy az elhunytak javára.” [81]

A BŰNÖK BÜNTETÉSE

1472. Hogy az Egyház e tanítását és gyakorlatát megérthessük, tudnunk kell, hogy a bűnnek kettős következménye van. A súlyos bűn megfoszt az Istennel fönnálló közösségtől és ezért alkalmatlanná tesz az örök életre, és az ettől való megfosztottság „az örök büntetés”. Másrészt minden bűn, még a legkisebb is, a teremtményekhez való rendetlen ragaszkodással jár, ami szükségessé teszi a tisztulást, akár itt a földön, akár a halál után, az úgynevezett purgatóriumban (tisztítótűz, tisztítóhely). E tisztulás szabadít meg attól, amit „ideigtartó büntetésnek” nevezünk. E kétféle büntetést nem szabad valamiféle bosszúnak tartani, mellyel Isten az embert kívülről sújtja, hanem nagyon is a bűn természetéből származó valóságként kell fölfogni. Egy lángoló szeretetből fakadó megtérés létrehozhatja a bűnös teljes megtisztulását, úgyhogy semmi büntetés nem marad fönn. [82]

1473. A bűn megbocsátása és az Istennel fennálló közösség helyreállítása magával hozza a bűn örök büntetéseinek elengedését. Az ideigtartó büntetések azonban megmaradnak. A keresztény embernek mindenfajta szenvedést és megpróbáltatást türelemmel viselve, és amikor eljön a nap, a halált derűs lélekkel fogadva, törekednie kell arra, hogy a bűn ezen ideigtartó büntetéseit kegyelemnek tekintse; az irgalmasság és szeretet cselekedetei, az imádság és a különböző vezeklési gyakorlatok által igyekeznie kell, hogy teljesen levesse magáról a „régi embert” és magára öltse az „új embert”. [83]

A SZENTEK KÖZÖSSÉGÉBEN

1474. A keresztény ember, aki törekszik arra, hogy megtisztuljon bűneitől és Isten kegyelme segítségével megszentelődjék, nincs egyedül. „Isten valamennyi gyermekének élete Krisztusban és Krisztus által minden más keresztény testvér életével Krisztus misztikus Testének természetfölötti egységében, mint egy misztikus személyben, csodálatosan egybekapcsolódik.” [84]

1475. A szentek közösségében „a hívők között – akár már otthon vannak a mennyei hazában, akár a tisztulás helyén szenvednek, akár még a földi zarándokúton vannak – valójában a szeretet és az összes lelki javak bőséges cseréjének maradandó köteléke áll fenn”. [85] E csodálatos cserében az egyik életszentsége javára van a többieknek, mégpedig fokozottabban, mint ahogy egynek bűne ártani tudott a többieknek. Így a szentek közösségének segítségnyújtása lehetővé teszi a bűnbánó bűnös számára, hogy büntetéseitől gyorsabban és hatékonyabban tisztuljon.

1476. A szentek közösségének e lelki javait az Egyház kincstárának is nevezzük. E kincstár „nem az anyagi javak módján évszázadokon át összegyűlt javak halmaza. Sokkal inkább az a végtelen és kimeríthetetlen érték, mellyel a mi Urunk Krisztus érdemei és engesztelései bírnak Isten színe előtt, melyeket Ő fölajánlott, hogy az egész emberiséget megszabadítsa a bűntől és eljuttassa az Atyával való közösségbe. Az Egyház kincstára maga Krisztus, a Megváltó, amennyiben Őbenne megváltó művének elégtételei és érdemei megvannak és érvényesek.” [86]

1477. „Ezenkívül e kincshez tartozik az a valóban mérhetetlen, megszámlálhatatlan, kimeríthetetlen és mindig új érték is, amellyel Isten színe előtt a Boldogságos Szűz Mária és az összes szentek jócselekedetei és imádságai rendelkeznek. Ők követték Krisztust, az Urat az Ő kegyelmével, megszentelődtek, és véghezvitték az Atyától rájuk bízott művet. Megvalósították saját üdvösségüket, és ezáltal a Misztikus Test egységében hozzájárultak testvéreik üdvösségéhez is.” [87]

ISTEN BOCSÁNATÁNAK ELNYERÉSE AZ EGYHÁZ ÁLTAL

1478. A búcsút az Egyház által lehet elnyerni, mely a Jézus Krisztustól kapott oldó és kötő hatalom birtokában közbenjár egy keresztény érdekében, és megnyitja neki Krisztus és a szentek érdemeinek kincstárát, hogy az irgalmasság Atyjától elnyerje a bűneiért járó ideigtartó büntetések elengedését. Ily módon az Egyház nem csupán segítségére akar sietni ennek a kereszténynek, hanem a jámborság, a vezeklés és a szeretet cselekedeteire is serkenteni akarja. [88]

1479. Mivel a tisztulás útján lévő elhunyt hívők tagjai a szentek ugyanazon közösségének, segíteni tudunk rajtuk többek között azzal is, hogy búcsúkat nyerünk számukra úgy, hogy a bűneikért járó ideigtartó büntetés elengedést nyerjen.

XI. A bűnbánat szentségének kiszolgáltatása

1480. A többi szentséghez hasonlóan a bűnbánat szentsége is liturgikus cselekmény. A szentség kiszolgáltatásának elemei rendszerint a következők: köszöntés és a pap áldása, Isten igéjének olvasása – a lelkiismeretet megvilágosítára és a bánat fölkeltésére – és buzdítás a bánatra; gyónás, mely beismeri a bűnöket és föltárja a pap előtt; elégtétel kirovása és elfogadása; a pap által adott föloldozás; hálaadás, majd elbocsátás a pap áldásával.

1481. A bizánci liturgia a föloldozásnak többféle, könyörgő formáját ismeri, amelyek csodálatosan kifejezik a megbocsátás misztériumát, például: „Isten, aki Nátán prófétán keresztül megbocsátott Dávidnak, midőn az minden bűnét megvallotta, és megbocsátott Péternek, aki keservesen sírt, és a bűnös nőnek, aki könnyeivel öntözte a lábát, a vámosnak és a tékozló fiúnak, ugyanez az Isten bocsásson meg neked általam, bűnös által ebben a világban és a másikban, és anélkül, hogy elítélne, szólítson téged félelmetes ítélőszéke elé. Aki áldott mindörökkön örökké. Amen.” [89]

1482. A bűnbánat szentsége helyet kaphat közösségi bűnbánati szertartás keretében is, melynek során a hívek együtt készülnek föl a gyónásra és együtt adnak hálát az elnyert bocsánatért. Ebben az esetben a bűnök személyes megvallása és az egyéni föloldozás az igeliturgiában – olvasmányok, homília, közös lelkiismeretvizsgálat, közös ima a bűnbocsánatért, Miatyánk, közös hálaadás – kap helyet. Ez a közösségi ünneplés világosabban kifejezi a bűnbánat egyházi-közösségi jellegét. Bármilyen formában történjék, a bűnbánat szentsége természeténél fogva mindig liturgikus, azaz egyházi és nyilvános cselekmény. [90]

1483. Súlyos szükség esetén a kiengesztelődés közösségi formáját is lehet választani általános gyónással és föloldozással. Ilyen súlyos szükség a közvetlen halálveszély, amikor a papnak vagy papoknak nincs elegendő ideje-idejük meghallgatni valamennyi bűnbánó gyónását. Ilyen helyzet van akkor is, ha nincs elegendő gyóntató, aki a sok gyónó egyéni gyónását megfelelő időn belül meg tudná hallgatni, s ennek következtében a bűnbánók saját hibájukon kívül hosszú ideig nélkülözni kényszerülnének a szentségi kegyelmet vagy a szentáldozást. Ebben az esetben a föloldozás érvényességéhez a hívekben meg kell lenni a szándéknak, hogy súlyos bűneiket a lehető leghamarabb egyénileg meggyónják. [91] Annak megítélése, hogy egy általános föloldozás szükséges feltételei megvannak-e, a megyéspüspökre tartozik. [92] A hívők nagy száma egy nagy ünnepen vagy zarándoklatokon nem jelent ilyen szükséghelyzetet. [93]

1484. „Az egyéni és teljes bűnvallomás és feloldozás marad változatlanul a hívek Istennel és az Egyházzal történő kiengesztelődésének az egyedüli és rendes módja, kivéve, ha egy ilyen bűnvallomás fizikailag vagy erkölcsileg lehetetlen.” [94] Ennek nagyon mély alapjai vannak. Krisztus cselekszik minden szentségben. Ő személyesen fordul minden egyes bűnöshöz: „Fiam, bocsánatot nyertek bűneid” (Mk 2,5). Ő az orvos, aki egyenként fordul minden beteghez, akinek szüksége van rá, [95] hogy meggyógyítsa; Ő emel föl minden beteget, és viszi be újra a testvéri közösségbe. Ezért a személyes gyónás az Istennel és az Egyházzal történő kiengesztelődés legkifejezőbb formája.

Összefoglalás

1485. Húsvét estéjén az Úr Jézus megmutatta magát apostolainak, „és mondta nekik: »Vegyétek a Szentlelket. Akiknek bűneit megbocsátjátok, azoknak meg vannak bocsátva; akikét megtartjátok, meg vannak tartva.«” (Jn 20,22-23)

1486. A keresztség után elkövetett bűnök bocsánata egy külön szentség által nyerhető el, melyet a megtérés, gyónás, bűnbánat vagy kiengesztelődés szentségének nevezünk.

1487. Aki vétkezik, megsérti Isten dicsőségét és szeretetét, saját istengyermekségre meghívott emberi méltóságát és az Egyház – melyben minden egyes kereszténynek élő kőnek kell lennie – lelki javát.

1488. A hit szemével nézve a legnagyobb rossz a bűn, és a bűnnek vannak a legrosszabb következményei magára a bűnösre, az Egyházra és az egész világra nézve.

1489. A visszatérés az Istennel való közösségre, mely a bűn miatt elveszett, az irgalommal teljes és az emberek üdvösségével törődő Isten kegyelméből fakadó folyamat. E drága ajándékot kérni kell önmagunk és mások számára.

1490. Az Istenhez való visszatérés folyamata, melyet megtérésnek és bűnbánatnak nevezünk, magában foglalja az elfordulást az elkövetett bűnöktől és a „többé nem vétkezem” szilárd elhatározását. A megtérés tehát a múltra és a jövőre egyformán irányul; az isteni irgalomba vetett reményből táplálkozik.

1491. A bűnbánat szentsége a bűnbánó bűnös három cselekedetéből és a pap föloldozásából szövődik. A bűnbánó cselekedetei: bánat, gyónás, vagyis a bűnök föltárása a pap előtt, az elhatározás a jóvátételre és a jóvátétel elvégzése.

1492. A bánatot (töredelemnek is mondjuk) hitből fakadó indítékoknak kell fölébreszteniük. Ha a bánat az Isten iránti szeretetből fakad, „tökéletes”; ha más indokokra támaszkodik, „tökéletlen”.

1493. Aki el akarja nyerni a kiengesztelődést Istennel és az Egyházzal, minden súlyos bűnét meg kell vallania a pap előtt, melyeket még nem gyónt meg, s melyekre gondos lelkiismeretvizsgálat után emlékszik. A bocsánatos bűnök meggyónása nem kötelező, de az Egyház által nagyon ajánlott.

1494. A gyóntató „elégtételt”, „vezeklést” javasol a gyónónak a bűnnel okozott kár jóvátételére és a Krisztus tanítványaira jellemző lelkületet helyreállítására.

1495. Krisztus nevében bűnöket csak olyan papok bocsáthatnak meg, akik az egyházi hatóságtól feloldozási joghatóságot kaptak.

1496. A bűnbánat szentségének lelki hatásai:

  • kiengesztelődés Istennel, ami által a bűnbánó visszanyeri a kegyelmet;
  • kiengesztelődés az Egyházzal;
  • az örök büntetés elengedése, mely a halálos bűn miatt fenyegetett;
  • a bűnökért járó ideigtartó büntetések legalább részleges elengedése;
  • a lelkiismeret békéje és derűje, lelki vigasztalás;
  • a lélek erőinek növekedése a keresztény küzdelemhez.

1497. A súlyos bűnök személyes és maradéktalan megvallása, melyet feloldozás követ, az egyetlen rendes eszköz az Istennel és az Egyházzal való kiengesztelődésre.

1498. A búcsúk által a hívők önmaguknak és a tisztítótűzben lévő lelkeknek is elnyerhetik a bűnökért járó ideigtartó büntetések elengedését.

5. Cikkely
A BETEGEK KENETE

1499. „A betegek szent kenetével és a papok imádságával az egész Egyház ajánlja a szenvedő és megdicsőült Krisztusnak a betegeket, hogy nekik enyhületet és üdvösséget szerezzen; sőt buzdítja őket, hogy szabadon csatlakozva Krisztus szenvedéséhez és halálához, szolgáljanak Isten népének javára.” [96]

I. Alapjai az üdvrendben

A BETEGSÉG AZ EMBERI ÉLETBEN

1500. A betegség és a fájdalom az emberi életnek mindig a legsúlyosabb problémái közé tartozott. A betegségben az ember megtapasztalja tehetetlenségét, korlátait, végességét. Minden betegség megsejtetheti velünk a halált.

1501. A betegség szorongáshoz, önmagába zárkózáshoz, néha kétségbeeséshez és Isten elleni lázadáshoz vezethet. De érettebbé is teheti a személyt, segítheti, hogy fölismerje élete lényegtelen dolgait és afelé forduljon, ami lényeges. A betegség nagyon gyakran indítja el az istenkeresést, a visszatérést Őhozzá.

A BETEG ISTEN ELŐTT

1502. Az ószövetségi ember a betegséget Istennel kapcsolatban éli meg. Panaszkodik Isten előtt a betegség miatt, [97] és Tőle, az élet és halál Urától kér gyógyulást. [98] A betegség a megtérés útja lesz, [99] és az Istentől nyert megbocsátás meghozza a gyógyulást. [100] Izrael népe átéli, hogy a betegség titokzatos módon összefügg a bűnnel és a rosszal, s az Istenhez való hűség az Ő törvénye szerint visszaadja az életet: „Hiszen Én, az Úr vagyok a te gyógyítód” (Kiv 15,26). Izaiás próféta előre látja, hogy a szenvedésnek a mások bűneiért való engesztelés értelme is lehet. [101] Megjövendöli, hogy Isten el fogja hozni Sionnak az időt, amikor megbocsát minden vétket és meggyógyít minden betegséget. [102]

AZ ORVOS KRISZTUS

1503. Krisztus együttérzése a betegekkel, valamint számos gyógyítása mindenféle betegségből [103] nyilvánvaló jele annak, hogy Isten meglátogatta az Ő népét [104] és Isten országa közel van. Jézusnak nemcsak a gyógyításhoz volt hatalma, hanem a bűnök megbocsátásához is: [105] Azért jött, hogy az egész embert – a lelket és testet – meggyógyítsa. Ő az orvos, akire a betegeknek szükségük van. [106] Az összes szenvedő iránti együttérzése olyan messzire megy, hogy azonosul velük: „Beteg voltam és meglátogattatok” (Mt 25,36). A betegek iránti különös szeretete a századok során arra indította a keresztényeket, hogy karolják föl a testben vagy lélekben szenvedőket; ez késztetett fáradhatatlan erőfeszítésekre a szenvedések enyhítése végett.

1504. Jézus gyakran elvárta a betegektől, hogy higgyenek. [107] Jeleket alkalmazott a gyógyításnál: nyálat és kézrátételt, [108] sarat és lemosást. [109] A betegek keresték, hogy érinthessék Őt, [110] „mert erő áradt belőle, mely mindenkit meggyógyított” (Lk 6,19). Így a szentségekben Krisztus továbbra is „megérint” bennünket, hogy meggyógyítson.

1505. A sok szenvedéstől megindultan Krisztus nemcsak megengedte, hogy a betegek megérintsék Őt, hanem nyomorúságainkat magáévá teszi: „Szenvedéseinket magára vette és betegségeinket ő hordozta” (Mt 8,17). [111] De nem minden beteget gyógyított meg. Gyógyításai Isten országa eljövetelének jelei voltak, egy sokkal mélyebbre ható gyógyulást hirdettek: a bűn és a halál fölötti győzelmet az ő húsvétja által. A kereszten Krisztus a rossz egész terhét magára vette, [112] elvette a „világ bűnét” (Jn 1,29), aminek a betegség csak egyik következménye. Szenvedésével és kereszthalálával Krisztus a szenvedésnek új értelmet adott: hasonlóvá tud tenni bennünket Őhozzá, és egyesíthet az Ő megváltó szenvedésével.

„GYÓGYÍTSATOK BETEGEKET...”

1506. Krisztus fölszólította tanítványait, hogy kövessék Őt és vegyék föl keresztjüket. [113] Őt követve a tanítványok új szemmel látják a betegséget és a betegeket. Jézus bekapcsolja őket a maga szegény és szolgáló életébe. Részesíti őket az együttszenvedés és a gyógyítás szolgálatából: „És elmenvén prédikálták, hogy tartsanak bűnbánatot; és sok ördögöt kiűztek, és olajjal megkentek sok beteget, és meggyógyították őket” (Mk 6,12-13).

1507. A föltámadott Úr megismétli ezt a küldést („A nevemben (...) betegekre teszik a kezüket, és azok meggyógyulnak”; Mk 16,17-18), és megerősíti azokkal a jelekkel, melyeket az Egyház az Ő nevének segítségül hívásával művel. [114] Ezek a jelek különleges módon kinyilvánítják, hogy Jézus valóban „az üdvözítő Isten”. [115]

1508. A Szentlélek egyes embereknek különleges, gyógyító karizmát ajándékoz, [116] hogy megmutassa, milyen ereje van a Föltámadott kegyelmének. Azonban még a legbuzgóbb imádság sem nyeri el minden betegség gyógyulását. Így kell Pálnak megtanulnia az Úrtól: „elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg” (2Kor 12,9); és az elviselendő szenvedéseknek a következő értelme lehet: „Testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak a javára” (Kol 1,24).

1509. „Gyógyítsatok betegeket!” (Mt 10,8). E feladatot az Egyház az Úrtól kapta, és igyekszik megvalósítani, amikor ápolja a betegeket és közbenjáró imádságával kíséri őket. Az Egyház hisz Krisztusnak, a lélek és a test orvosának éltető jelenlétében. E jelenlét elsősorban a szentségeken keresztül hat, egészen sajátos módon az Eucharisztia által, a kenyér által, mely örök életet ad, [117] s melynek a testi gyógyulással való kapcsolatát Szent Pál hangsúlyozza. [118]

1510. Az apostoli Egyház ismer egy saját szertartást a betegek számára, melyről Szent Jakab tanúskodik: „Beteg valaki közületek? Hívassa el az Egyház papjait, és azok imádkozzanak fölötte, és kenjék meg olajjal az Úr nevében. A hitből fakadó ima megszabadítja a beteget, és az Úr talpra állítja. Ha pedig bűnöket követett el, bocsánatot nyer.” (Jak 5,14-15) A hagyomány e szertartásban az Egyház hét szentségének egyikét ismeri föl. [119]

A BETEGEK SZENTSÉGE

1511. Az Egyház hiszi és vallja, hogy a hét szentség közül az egyik egész különlegesen arra van rendelve, hogy megerősítse a betegség által megpróbáltakat: a betegek kenete:

„A betegek e szent kenetét Krisztus, a mi Urunk mint az Újszövetség valóságos és különálló szentségét alapította, Márk utal rá, [120] Jakab pedig, az apostol és az Úr testvére, ajánlotta a híveknek és kihirdette.” [121]

1512. Az ókortól kezdve mind Kelet, mind Nyugat liturgikus hagyományában vannak tanúi annak, hogy megszentelt olajjal megkenték a betegeket. A századok során a betegek kenetét egyre inkább csak a haldoklóknak szolgáltatták ki. Ezért kapta az utolsó kenet nevet. E fejlemény ellenére a liturgia nem szűnt meg imádkozni az Úrhoz, hogy a beteg nyerje vissza egészségét, amennyiben ez üdvösségének javára válik. [122]

1513. Az 1972. november 30-án kelt Sacram unctionem infirmorum kezdetű apostoli konstitúció a II. Vatikáni Zsinathoz csatlakozva [123] elrendelte, hogy a római szertartásban a következőket kell megtartani:

A betegek kenetének szentségét azoknak szolgáltassák ki, akiknek egészségét súlyos betegség támadta meg. A beteget kenjék meg homlokán és kezein az előírt módon megáldott olívaolajjal vagy a körülményeknek megfelelően más, az előírt módon megáldott növényi olajjal, és közben a következő szavakat mondják: „E szent kenet által és nagy irgalmassága szerint segítsen meg téged az Úr a Szentlélek kegyelmével; szabadítson meg bűneidtől, üdvözítsen téged, és erősítsen meg jóságosan!” [124]

II. Ki veheti föl és ki szolgáltathatja ki ezt a szentséget?

SÚLYOS BETEGSÉG ESETÉN...

1514. A betegek kenete „nemcsak a halálveszélyben lévők szentsége. Ezért fölvételére már az az időszak is biztosan alkalmas, amikor a hívő élete betegség vagy öregség miatt kezd veszélybe kerülni.” [125]

1515. Ha egy beteg, aki fölvette a szentséget, visszanyeri egészségét, újra fölveheti a szentséget, ha ismét súlyosan megbetegszik. Ugyanazon betegségben is meg lehet ismételni, ha rosszabbodik az állapot. Ajánlott fölvenni a betegek kenetét komoly sebészi beavatkozás előtt. Ugyanez a helyzet az időseknél, akiknek az állapota egyre törékenyebbé válik.

„... HÍVJA AZ EGYHÁZ PAPJAIT”

1516. A betegek kenetének kiszolgáltatói kizárólag a papok (püspökök vagy áldozópapok). [126] A lelkipásztorok kötelessége oktatni a híveket e szentség jótéteményeiről. A híveknek bátorítaniuk kell a betegeket, hogy papot hívjanak és e szentséget fölvegyék. A betegek készüljenek föl lelkipásztorok és az egész egyházi közösség segítségével, melynek a betegeket egész különlegesen körül kell vennie imádsággal és testvéri gondoskodással.

III. Hogyan szolgáltatják ki ezt a szentséget?

1517. Mint minden szentség, a betegek kenete is liturgikus és közösségi cselekmény, [127] akár otthon, kórházban vagy templomban, akár egy betegnek, illetve a betegek egész csoportjának szolgáltatják ki. Nagyon megfelelő, hogy az Eucharisztia, az Úr húsvétjának emlékezete keretében kerüljön kiszolgáltatásra. Amikor a körülmények megengedik, a betegek kenetét megelőzheti a gyónás és követheti a szentáldozás. Az Eucharisztia, mint Krisztus húsvétjának szentsége, a földi zarándoklét utolsó szentsége, az „útravaló” az örök életbe történő „átmenethez”.

1518. Szó és szentség megbonthatatlan egészet alkot. A bűnbánat fölindítása, majd igeliturgia nyitja meg a szertartást. Krisztus szavai és az apostolok tanítása fölélesztik a beteg és a közösség hitét, hogy az Úrtól kérjék Lelkének erejét.

1519. A szentség kiszolgáltatása lényegileg a következő elemekből áll: az „Egyház papjai” [128] kezüket csöndben fölteszik a betegekre; az Egyház hitében imádkoznak a betegekért; [129] ez a szentség epiklézise; föladják a kenetet, lehetőleg püspök által megszentelt olajjal.

Ezek a liturgikus cselekmények mutatják, hogy e szentség milyen kegyelmet ad a betegeknek.

IV. A betegek kenetének hatásai

1520. A Szentlélek különleges ajándéka. A szentség első kegyelme a megerősítés kegyelme, a lélek békéje és ereje azoknak a nehézségeknek legyőzésére, melyek a súlyos betegséggel vagy az öregséggel járnak együtt. E kegyelem a Szentlélek ajándéka, mely megújítja az Istenbe vetett hitet és bizalmat, és az erőt a Gonosz kísértéseivel, nevezetesen a kétségbeesés és a halálfélelem kísértésével szemben. [130] Az Úrnak e segítsége a Szentlélek erejében akarja elvezetni a beteget a lélek gyógyulásához, de a test gyógyulásához is, ha ez Isten akarata. [131] És „ha bűnöket követett el, bocsánatot nyer” (Jak 5,15). [132]

1521. Egyesülés Krisztus szenvedésével. E szentség kegyelme által a beteg megkapja az erőt és az ajándékot, hogy még bensőségesebben egyesüljön az Úr szenvedésével. Bizonyos értelemben fölszentelődik arra, hogy az Üdvözítő megváltó szenvedéséhez hasonulva gyümölcsöt hozzon. A szenvedés, az eredeti bűn következménye új értelmet nyer: részesedés lesz Jézus üdvözítő művében.

1522. Egyházi kegyelem. A hívők, akik e szentséget fölveszik, „szabadon egyesülve Krisztus szenvedésével és halálával, Isten népének lelki javához” [133] járulnak hozzá. Az Egyház a betegek kenetének kiszolgáltatásakor a szentek közösségében jár közben a betegekért. A beteg viszont a szentség kegyelme által hozzájárul az Egyház gyógyulásához és minden ember javához, akikért az Egyház szenved és Krisztus által fölajánlja magát Istennek, az Atyának.

1523. Fölkészülés a végső átmenetelre. Ha a betegek kenetének szentségét mindazoknak kiszolgáltatják, akik súlyos betegségben vagy gyöngeségben szenvednek, egész különlegesen szól azoknak, akik „a halál küszöbén” állnak, [134] olyannyira, hogy e szentséget „az elmenők szentségének” is nevezik. [135] A betegek kenete véglegessé teszi hasonlóságunkat Krisztus halálával és föltámadásával, amit a keresztség már megkezdett bennünk. Befejezi a szent megkenéseket, melyek az egész keresztény életet meghatározzák; a keresztségé megpecsételte bennünk az új életet; a bérmálásé megerősített a jelen élet küzdelmére. Ez az utolsó kenet földi életünk végét bástyázza körül, tekintettel az atyai házba történő belépés előtti utolsó harcokra. [136]

V. A szent útravaló, a keresztény ember utolsó szentsége

1524. A haldoklóknak az Egyház a betegek kenete mellett fölajánlja az Eucharisztiát, mint útravalót. Az Atyához való átmenetel e pillanatában a Krisztus testével és vérével való egyesülésnek egész különös jelentése és fontossága van. Az örök élet magva és a föltámadás ereje az Úr szava szerint : „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, és Én föl fogom támasztani őt az utolsó napon” (Jn 6,54). Az Eucharisztia, a meghalt és föltámadott Krisztus szentsége ekkor a halálból az életre, az evilágból az Atyához való átmenetel szentsége. [137]

1525. Ily módon miként a keresztség, a bérmálás és az Eucharisztia szentsége egységet alkot, melyet a „keresztény beavatás szentségeinek” nevezünk, elmondható, hogy a bűnbánat, a szent kenet és az Eucharisztia a keresztény élet végén – amennyiben útravalót adnak – olyan egységet alkotnak, melyet a „hazatérésre fölkészítő szentségeknek” nevezhetünk, azaz lezárják a zarándokságot.

Összefoglalás

1526. „Beteg valaki közületek? Hívassa el az Egyház papjait, és azok imádkozzanak fölötte, és kenjék meg olajjal az Úr nevében. A hitből fakadó ima megszabadítja a beteget, és az Úr talpra állítja. Ha pedig bűnöket követett el, bocsánatot nyer.” (Jak 5,14-15)

1527. A betegek kenete szentségének célja, hogy különleges kegyelmet hozzon a keresztény ember számára, aki a súlyos betegség vagy az öregség nehézségeit tapasztalja.

1528. A szent kenet fölvételére alkalmas idő elérkezett, amikor a hívő betegség vagy öregség miatt a halálveszély közelébe kerül.

1529. Valahányszor egy keresztény ember súlyosan megbetegedik, fölveheti a szent kenetet, illetve megismételheti, ha állapota súlyosbodik.

1530. A betegek kenetének kiszolgáltatói egyedül a papok (papok és püspökök); föladásához a püspök vagy szükség esetén a pap által megáldott olajat használnak.

1531. E szentség kiszolgáltatásának lényeges része a beteg homlokának és kezének (a latin szertartásban) vagy egyéb testrészeinek (a keleti szertartásokban) megkenése, melyet a pap e szentség sajátos kegyelmét kérő, liturgikus imája kísér.

1532. A betegek kenete sajátos kegyelmének hatásai:

  • a beteg egyesülése Krisztus szenvedésével önmaga és az egész Egyház javára;
  • vigasztalás, béke és erő a betegség vagy öregség keresztény módon történő elviselésére;
  • a bűnök bocsánata, ha ezt a beteg a bűnbánat szentsége révén nem tudta elnyerni;
  • az egészség helyreállása, ha ez a lélek üdvösségének javára válik;
  • fölkészülés az örök életre való átmenetelre.

Vissza a főoldalra


Jegyzetek:
[1] Vö. 2Kor 5,1.
[2] Vö. Mk 2,1-12.
[3] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 11.
[4] Vö. Mk 1,15.
[5] Vö. Lk 15,18.
[6] Ordo poenitentiae 46. 55 (1974), 27. 37.
[7] Vö. Gal 3,27.
[8] Vö. Trienti Zsinat, 5. sessio: Decretum de peccato originali 5. kánon: DS 1515.
[9] Vö. Trienti Zsinat, 6. sessio: Decretum de iustificatione c. 16: DS 1545; II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 40.
[10] Vö. ApCsel 2,38.
[11] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 8.
[12] Vö. Zsolt 51,19.
[13] Vö. Jn 6,44; 12,32.
[14] Vö. 1Jn 4,10.
[15] Vö. Lk 22,61-62.
[16] Vö. Jn 21,15-17.
[17] Szent Ambrus: Epistula extra collectionem 1 (41), 12: CSEL 82/3, 152 (PL 16, 1116).
[18] Vö. Jo 2,12-13; Iz 1,16-17; Mt 6,1-6.16-18.
[19] Vö. Trienti Zsinat, 14. sessio: Doctrina de sacramento paenitentiae, 4: DS 1676-78; uaz, Canones de paenitentia, 5. kánon: DS 1705; Római Katekizmus, 2, 5, 4: Kiad. P. Rodríguez (Vatikán-Pamplona, 1989.) 289.
[20] Vö. Ez 36,26-27.
[21] Vö. Jn 19,37; Zak 12,10.
[22] Római Szent Kelemen: Epistula ad Corinthios 7,4: SC 167, 110 (Funk 1, 108).
[23] Vö. Jn 16,8-9.
[24] Vö. Jn 15,26.
[25] Vö. ApCsel 2,36-38; II. János Pál pápa: Dominum et vivificantem enciklika, 27-48: AAS 78 (1986) 837-868.
[26] Vö. Tób 12,8; Mt 6,1-18.
[27] Vö. Jak 5,20.
[28] Vö. Ám 5,24; Iz 1,17.
[29] Vö. Lk 9,23.
[30] Vö. Trienti Zsinat, 13. sessio: Decretum de ss. Eucharistia, 2: DS 1638.
[31] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 109, 110; CIC 1249-1253; CCEO 880-883.
[32] Vö. Lk 15,11-24.
[33] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 11.
[34] Vö. Mk 2,7.
[35] Vö. Lk 7,48.
[36] Vö. Jn 20,21-23.
[37] Vö. Lk 15.
[38] Vö. Lk 19,9.
[39] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 22.
[40] Trienti Zsinat, 6. sessio: Decretum de iustificatione c. 14: DS 1542; vö. Tertullianus: De paenitentia 4, 2: CCL 1. 326 (PL 1, 1343).
[41] Ordo Paenitentiae 46. 55 (1974) 27. 37.
[42] Római Katekizmus 2, 5, 21: Kiad. P. Rodríguez (Vatikán-Pamplona, 1989.) 299; vö. Trienti Zsinat, 14. sessio: Doctrina de sacramento paenitentiae, 3: DS 1673.
[43] Trienti Zsinat, 14. sessio: Doctrina de sacramento paenitentiae, 4: DS 1676.
[44] Vö. Trienti Zsinat, 14. sessio: Doctrina de sacramento paenitentiae, 4: DS 1677.
[45] Vö. Trienti Zsinat, 14. sessio: Doctrina de sacramento paenitentiae, 4: DS 1678; uaz: Canones de sacramento paenitentiae, 5: DS 1705.
[46] Vö. Róm 12-15; 1Kor 12-13; Gal 5; Ef 4-6.
[47] Vö. Kiv 20,17; Mt 5,28.
[48] Trienti Zsinat, 14. sessio: Doctrina de sacramento paenitentiae, 5: DS 1680.
[49] Trienti Zsinat, 14. sessio: Doctrina de sacramento paenitentiae, 5: DS 1680; vö. Szent Jeromos: Commentarius in Ecclesiasten 10,11: CCL 72, 338 (PL 23, 1096).
[50] CIC 989; vö. Trienti Zsinat, 14. sessio: Doctrina de sacramento paenitentiae, 5: DS 1683; uaz: Canones de sacramento paenitentiae, 8: DS 1708.
[51] Vö. Trienti Zsinat, 13. sessio: Decretum de ss. Eucharistia, 7: DS 1647; uaz: 11. kánon: DS 1661.
[52] Vö. CIC 916, CCEO 711.
[53] Vö. CIC 914.
[54] Vö. Trienti Zsinat, 14. sessio: Doctrina de sacramento paenitentiae, 5: DS 1680; CIC 988, 2. §
[55] Vö. Lk 6,36.
[56] Szent Ágoston: In Iohannis evangelium tractatus 12, 13: CCL 36, 128 (PL 35, 1491).
[57] Vö. Trienti Zsinat, 12. sessio: Canones de sacramento paenitentiae, DS 1712.
[58] Vö. Róm 3,25; 1Jn 2,1-2.
[59] Vö. Trienti Zsinat, 14. sessio: Doctrina de sacramento paenitentiae, 8: DS 1690.
[60] Vö. Fil 4,13.
[61] Vö. Lk 3,8.
[62] Trienti Zsinat, 14. sessio: Doctrina de sacramento paenitentiae, 8: DS 1691.
[63] Vö. Jn 20,23; 2Kor 5,18.
[64] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 26.
[65] Vö. CIC 844; 967-69; 972; CCEO 722, 3-4. §
[66] Vö. CIC 1331; CCEO 1431, 1434.
[67] Vö. CIC 1354-57; CCEO 1420.
[68] Vö. CIC 976; CCEO 725.
[69] Vö. CIC 986; CCEO 735; II. Vatikáni Zsinat: Presbyterorum ordinis határozat, 13.
[70] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Presbyterorum ordinis határozat, 13.
[71] Vö. CIC 983-984. 1388, 1. §; CCEO 1456.
[72] Római Katekizmus 2, 5, 18. Kiad. P. Rodríguez (Vatikán-Pamplona, 1989.) 297.
[73] Trienti Zsinat, 14. sessio: Doctrina de sacramento paenitentiae, 3: DS 1674.
[74] Vö. Lk 15,32.
[75] Vö. 1Kor 12,26.
[76] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 48-50.
[77] II. János Pál pápa: Reconciliatio et poenitentia apostoli buzdítás, 31.
[78] Vö. 1Kor 5,11; Gal 5,19-21; Jel 22,15.
[79] VI. Pál pápa: Indulgentiarum doctrina 1: AAS 59 (1967) 21.
[80] VI. Pál pápa: Indulgentiarum doctrina 2: AAS 59 (1967) 21.
[81] CIC 994.
[82] Vö. Trienti Zsinat, 14. sessio: Canones de sacramento paenitentiae, 12-13: DS 1712, 1713; uaz, 25. sessio: Decretum de Purgatorio: DS 1820.
[83] Vö. Ef 4,24.
[84] VI. Pál pápa: Indulgentiarum doctrina 5: AAS 59 (1967) 11.
[85] VI. Pál pápa: Indulgentiarum doctrina 5: AAS 59 (1967) 12.
[86] VI. Pál pápa: Indulgentiarum doctrina 5: AAS 59 (1967) 11.
[87] VI. Pál pápa: Indulgentiarum doctrina 5: AAS 59 (1967) 11-12.
[88] Vö. VI. Pál pápa: Indulgentiarum doctrina 5: AAS 59 (1967) 16-17; Trienti Zsinat, 24. sessio: Decretum de indulgentiis: DS 1835.
[89] Euchologion to mega (Athén, 1992) 222.
[90] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 26-27.
[91] Vö. CIC 962, 1. §
[92] Vö. CIC 961, 2. §
[93] Vö. CIC 961, 1-2. §
[94] Ordo Peenitentiae. Praenotanda 31 (1974) 21.
[95] Vö. Mk 2,17.
[96] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 11.
[97] Vö. Zsolt 38.
[98] Vö. Zsolt 6,3; Iz 38.
[99] Vö. Zsolt 38,5; 39,9.12.
[100] Vö. Zsolt 32,5; 107,20; Mk 2,5-12.
[101] Vö. Iz 53,11.
[102] Vö. Iz 33,24.
[103] Vö. Mt 4,24.
[104] Vö. Lk 7,16.
[105] Vö. Mk 2,5-12.
[106] Vö. Mk 2,17.
[107] Vö. Mk 5,34.36; 9,23.
[108] Vö. Mk 7,32-36; 8,22-25.
[109] Vö. Jn 9,6-15.
[110] Vö. Mk 3,10; 6,56.
[111] Vö. Iz 53,4.
[112] Vö. Iz 53,4-6.
[113] Vö. Mt 10,38.
[114] Vö. ApCsel 9,34; 14,3.
[115] Vö. Mt 1,21; ApCsel 4,12.
[116] Vö. 1Kor 12,9.28.30.
[117] Vö. Jn 6,54.58.
[118] Vö. 1Kor 11,30.
[119] Vö. Szent I. Ince pápa: Si instituta ecclesiastica: DS 216; Firenzei Zsinat: Decretum pro Armenis: DS 1324-25; Trienti Zsinat, 14. sessio: Doctrina de sacramento extremae unctionis, 1-2: DS 1695-96; uaz: Canones de extrema unctione, 1-2. kánon: DS 1716-17.
[120] Vö. Mk 6,13.
[121] Trienti Zsinat, 14. sessio: Doctrina de sacramento extremae unctionis, 1-2: DS 1695; vö. Jak 5,14-15.
[122] Trienti Zsinat, 14. sessio: Doctrina de sacramento extremae unctionis, 1-2: DS 1696.
[123] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 73.
[124] Vö. CIC 847.
[125] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 73; vö. CIC 1004, 1005, 1007; CCEO 738.
[126] Vö. Trienti Zsinat, 14. sessio: Doctrina de sacramento extremae unctionis, 3: DS 1697; uaz: Canones de extrema unctione, 4. kánon: DS 1719; CIC 1003, CCEO 739, 1. §
[127] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 27.
[128] Vö. Jak 5,14.
[129] Vö. Jak 5,15.
[130] Vö. Zsid 2,15.
[131] Vö. Firenzei Zsinat: Decretum pro Armenis: DS 1325.
[132] Vö. Trienti Zsinat, 14. sessio: Canones de sacramento extremae unctionis, 2. kánon: DS 1717.
[133] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 11.
[134] Trienti Zsinat, 14. sessio: Doctrina de sacramento extremae unctionis, 3: DS 1698.
[135] Trienti Zsinat, 14. sessio: Doctrina de sacramento extremae unctionis, 3: DS 1698.
[136] Vö. Trienti Zsinat, 14. sessio: Doctrina de sacramento extremae unctionis, Prooemium: DS 1694.
[137] Vö. Jn 13,1.


Vissza a főoldalra