KEK 338-387

MÁSODIK SZAKASZ
AZ EGYHÁZ HÉT SZENTSÉGE

1210. Az Újszövetség szentségeit Krisztus alapította és szám szerint hét van: keresztség, bérmálás, Oltáriszentség (Eucharisztia), bűnbánat, betegek kenete, egyházi rend és házasság szentsége. A hét szentség a keresztény élet minden fontos pillanatát és állomását érinti: a szentségek a keresztények hitéletéhez megadják a születést és a növekedést, a gyógyítást és a küldetést. Ezen a téren bizonyos hasonlóság található a természetes élet állomásai és a lelkiélet állomásai között. [1]

1211. Ezt az életkori analógiát követve először a keresztény beavatás három szentségét (első fejezet), majd a gyógyítás szentségeit (második fejezet), végül azokat a szentségeket tárgyaljuk, melyek a hívek közösséget és küldetését szolgálják (harmadik fejezet). Ez az elrendezés nem az egyetlen lehetséges, de belátható, hogy a szentségek szerves egészet alkotnak, melyben minden szentségnek megvan a maga életfontosságú saját helye. Ebben a szerves egészben az Eucharisztia egyedülálló helyet foglal el mint a „szentségek szentsége": „Az összes többi szentség erre a szentségre mint célra rendeltetett". [2]

ELSŐ FEJEZET
A KERESZTÉNY BEAVATÁS SZENTSÉGEI

1212. A keresztény beavatás szentségei, a keresztség, a bérmálás és az Eucharisztia rakják le az egész keresztény élet alapjait. „Az isteni természetben való részesedés, mellyel Krisztus kegyelme ajándékozza meg az embereket, bizonyos hasonlóságot mutat a természetes élet fakadásával, növekedésével és táplálkozásával. Ugyanis a keresztségtől újjászületett hívők a bérmálás szentségétől megerősödnek, s utána az Eucharisztiában az örök élet kenyerével táplálkoznak, úgyhogy a keresztény beavatás e szentségei révén egyre jobban megkapják az isteni élet kincseit, és haladnak a szeretet tökéletessége felé."[3]

1. Cikkely
A KERESZTSÉG SZENTSÉGE

1213. A szent keresztség az egész keresztény élet alapja, a lelki élet ajtaja (vitae spiritualis ianua) és kapu a többi szentségekhez. A keresztség által megszabadulunk a bűntől, és mint Isten fiai születtünk újjá, Krisztus tagjai leszünk, betestesülünk az Egyházba és részeseivé váltunk az Egyház küldetésének: [4] „Így történik, hogy helyesen és találóan határozzuk meg a keresztséget úgy, hogy a víz által és a szóban az újjászületés szentsége."[5]

I. Hogyan nevezzük ezt a szentséget?

1214. Nevezik latinul baptismusnak szertartásának központi mozzanata alapján: a baptisare ige (a görög baptizein szóból) ugyanis azt jelenti, `alámeríteni', 'bemeríteni'; az „alámerítés" a vízbe a katekumen eltemetését jelzi Krisztus halálába, ahonnan a Vele való föltámadással [6] mint „új teremtmény" (2Kor 5,17; Gal 6,15) merül föl.

1215. Ezt a szentséget „a Szentlélekben való újjászületés és megújulás fürdőjé"-nek (Tit 3,5) is nevezik, mert jelzi és megvalósítja azt a vízből és Szentlélekből történő születést, amely nélkül senki „nem mehet be Isten országába" (Jn 3,5).

1216 „E fürdőt megvilágosodásnak is nevezik, mely lélekben megvilágosítja azokat, akik részesei ennek a (katekétikus) tanításnak." [7] A megkeresztelt ember, amikor a keresztségben megkapja az Igét, aki „az igaz világosság, mely megvilágosít minden embert" (Jn 1,9), miután „megvilágosodott", [8] maga is a „világosság fia", [9] és „világosság" (Ef 5,8) lesz:

Isten adományai közül a keresztség a legszebb és legcsodálatosabb. (...) A következő nevekkel illetjük: ajándék, kegyelem, kenet, megvilágosodás, romolhatatlanság köntöse, újjászületés fürdője, pecsét és minden más, ami igazán érték. Ajándék, mert azok kapják, akik semmit sem hoznak magukkal; kegyelem, mert a bűnösök kapják; baptismus, mert a bűnök elmerülnek a vízben; kenet, mert szent és királyi (mint azok, akiket fölkentek); megvilágosítás, hiszen ragyogó fény; köntös, mert eltakarja szégyenünket; fürdő, mert megmosdat; pecsét, mert megőriz bennünket és Isten uralmának jele. [10]

II. A keresztség az üdvösség rendjében

A KERESZTSÉG ELŐKÉPEI AZ ÓSZÖVETSÉGBEN

1217. A húsvéti vigília liturgiájában, a keresztvíz megszentelése során az Egyház ünnepélyesen megemlékezik az üdvtörténet nagy eseményeiről, melyek már előképei voltak a keresztség misztériumának:

 „Istenünk, a te láthatatlan hatalmad az emberek üdvösségére látható jelek által működik. A vizet sokféleképpen készítetted elő, hogy a keresztség kegyelmét jelezze."[11]

1218. A világ kezdete óta a víz, ez az alázatos és csodálatos teremtmény az élet és a termékenység forrása. A vizet a Szentírás Isten Lelkének hatása alatt látja, aki mintegy „belévetette magát": [12]

 „Istenünk, kinek Lelke a teremtés kezdetén a vizek fölött lebegett, hogy a víz természete már akkor megszentelő erőt foganjon." [13]

1219. Az Egyház Noé bárkájában a keresztség általi üdvösség előképét látta. A bárkában valójában „kevesen, azaz nyolc lélek menekült meg a víz által" (1Pt 3,20):

 „Magában a vízözön kiárasztásában jelezte az újjászületést, hogy egy és ugyanazon elem misztériumával legyen vége a víciumoknak és kezdete az erényeknek." [14]

1220. Amennyiben a forrás vize az élet szimbóluma, annyiban a tenger vize a halál szimbóluma. Ezért lehetett a kereszt misztériumának előképe a víz. E szimbolikus jelentés miatt a keresztség közösséget jelez Krisztus halálával.

1221. Főként a Vörös-tengeren való átkelés, Izrael igazi szabadulása az egyiptomi rabszolgaságból hirdeti a keresztség által végrehajtott szabadítást:

 „Ábrahám fiait száraz lábbal vitted át a Vörös-tengeren, hogy a fáraó rabszolgaságából kiszabadított nép a megkereszteltek népének előképe legyen."[15]

1222. Végül a keresztség előképe a Jordánon való átkelés is, mely által Isten népe az Ábrahám utódainak ígért földet – mely az örök élet képe – ajándékba kapta. Ennek a boldog örökségnek az ígérete az Újszövetségben teljesedik be.

KRISZTUS KERESZTSÉGE

1223. Az Ószövetség minden előképe Jézus Krisztusban beteljesedett. Ő a nyilvános életét az után kezdte meg, hogy Keresztelő Szent Jánossal megkereszteltette magát a Jordánban, [16] és föltámadása után ezt a küldetést adta az Apostoloknak: „Elmenvén tehát, tanítsatok minden nemzetet megkeresztelvén őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítván őket megtartani mindazt, amit parancsoltam nektek" (Mt 28,19-20). [17]

1224. A mi Urunk önként vetette alá magát János keresztségének, ami a bűnösöknek volt szánva, hogy beteljesítse a teljes igazságot. [18] Jézusnak ez a gesztusa „kiüresítésének"[19] megnyilvánulása. A Lélek, aki az első teremtés vizei fölött lebegett, ekkor az új teremtésre utalva leszáll Krisztusra, és az Atya Jézust „szeretett Fiának" nyilvánítja. [20]

1225. Krisztus a maga húsvétjában minden ember számára megnyitotta a keresztség forrásait. Valójában már korábban úgy beszélt szenvedéséről, melyet Jeruzsálemben kellett elszenvednie, mint „keresztségről", mellyel meg kell keresztelkednie. [21] A vér és a víz, ami a megfeszített Jézus megnyitott oldalából folyt ki, [22] a keresztség és az Eucharisztia, az új élet szentségeinek előképei: [23] ettől kezdve lehetséges „vízből és Szentlélekből" születni az Isten országába való bemenetelre (Jn 3,5).

 „Nézd csak, hol lettél megkeresztelve, honnan való a keresztség, ha nem Krisztus keresztjéből, Krisztus halálából. Itt van az egész misztérium, hogy érted szenvedett. Benne leszel megváltva, benne fogsz üdvözülni." [24]

A KERESZTSÉG AZ EGYHÁZBAN

1226. Az Egyház Pünkösd napjától kezdve ünnepelte és kiszolgáltatta a szent keresztséget. Szent Péter így beszélt a sokasághoz, melyet prédikációja a szíve mélyén érintett meg: „Tartsatok bűnbánatot és keresztelkedjék meg mindegyiktek Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát" (ApCsel 2,38). Az Apostol és munkatársai a keresztséget mindazoknak fölajánlják, akik hisznek Jézusban: zsidóknak, istenfélőknek, pogányoknak. [25] A keresztség mindig a hithez kötötten jelenik meg: „Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz te és a házad népe!" – mondja Szent Pál börtönőrének Filippiben. Az elbeszélés így folytatódik: „azonnal megkeresztelkedett hozzátartozóival együtt" (ApCsel 16,31-33).

1227. Szent Pál apostol szerint a hívő ember a keresztség révén közösségre lép Krisztus halálával; vele együtt eltemetik és vele együtt föltámad:

 „Vagy nem tudjátok, hogy akik Krisztus Jézusban megkeresztelkedtünk, az ő halálában keresztelkedtünk meg? A keresztségben ugyanis eltemetkeztünk vele együtt a halálba, hogy miként Krisztus az Atya dicsőségéből föltámadt a halálból, úgy mi is új életre keljünk" (Róm 6,3-4). [26]

A megkereszteltek „Krisztust öltötték magukra". [27] A keresztség a Szentlélek által fürdő, mely megtisztít, megszentel és megigazulttá tesz. [28]

1228. A keresztség tehát vízfürdő, melyben Isten igéjének „romolhatatlan magva" létrehozza elevenítő hatását. [29] Szent Ágoston mondja a keresztségről: „A szó az elemhez járul és szentséggé lesz". [30]

III. Hogyan ünnepeljük a keresztség szentségét?.

A KERESZTÉNY BEAVATÁS

1229. Az Apostolok korától kezdve kereszténnyé egy fokozatos út és beavatás által váltak az emberek. Ezt az utat gyorsabban vagy lassan lehet végigjárni. Néhány lényeges elemet azonban mindig magában foglal: az igehirdetést, az Evangélium megtérésre vonzó elfogadását, a hitvallást, a keresztséget, a Szentlélek kiáradását és az eucharisztikus közösséghez járulást.

1230. Ez a beavatás a századok folyamán a körülményeknek megfelelően sokat változott. Az Egyház első századaiban a keresztény beavatás hosszadalmassá vált, hosszú katekumenátusi idő és az előkészület útját liturgikusan jelző előkészítő szertartások vezettek végül a keresztény beavatás szentségeinek ünnepléséhez.

1231. Amikor a gyermekkeresztség lett a keresztség szentségének általános formája, az ünnep egyetlen cselekménnyé vált, mely a keresztény beavatást megelőző fokozatokat nagyon lerövidítve foglalja magában. Természetének megfelelően a gyermekkeresztség keresztség utáni katekumenátust igényel. Nem csupán a keresztséget követő oktatás szükségességéről van szó, hanem a keresztség kegyelmének kibontakoztatásáról a személy fejlődésében. Itt van a hitoktatás sajátos helye.

1232. A II. Vatikáni Zsinat a latin Egyház számára visszaállította a „felnőttek többlépcsős katekumenátusát", [31] melynek szertartása az Ordo initiationis christianae adultorum (1972) c. kiadványban található. A zsinat egyébként megengedte, hogy „a missziós területeken az egyes népeknél szokásos beavatási szertartások közül a keresztény hagyomány mellé azokat is bevegyék, amelyek összeegyeztethetők a keresztény szertartással". [32]

1233. Manapság minden latin és keleti szertartásban a felnőttek keresztény beavatása a katekumenátusba való belépésükkel kezdődik, és csúcspontját a keresztség, a bérmálás és az Eucharisztia három szentségének egyszerre történő ünneplésében éri el. [33] A keleti szertartásokban a gyermekek keresztény beavatása a keresztséggel kezdődik, és azonnal követi a bérmálás és az elsőáldozás. Ezzel szemben a római szertartásban a keresztség után évekig tartó hitoktatást követően kapják a bérmálást és az Eucharisztiát, mely keresztény beavatásuk csúcspontja. [34]

A KERESZTSÉG MÜSZTAGÓGIÁJA

1234. A keresztség szentségének értelme és kegyelme világosan megmutatkozik ünneplésének szertartásaiban. Azok a hívők, akik e szertartás mozdulatait és szavait figyelmes részvétellel követik, beavatást nyernek abba a gazdagságba, melyet ez a szentség minden újonnan megkeresztelt számára jelez és létrehoz.

1235. A kereszt jele a szertartás kezdetén Krisztus pecsétjét jelzi azon, aki hamarosan hozzá fog tartozni, és a megváltás kegyelmét jelzi, melyet Krisztus a keresztje által szerzett nekünk.

1236. Isten Igéjének hirdetése a jelölteknek és az összegyűlteknek megvilágítja a kinyilatkoztatott igazságot, és fölkelti a hit válaszát, ami nem választható el a keresztségtől. A keresztség egész különleges módon „a hit szentsége", mert szentségi ajtó a hit életébe.

1237. Mivel a keresztség szabadulást jelent a bűntől és bujtogatójától, az ördögtől, a jelölt fölött egy (vagy több) ördögűzést végeznek. Megkenik a keresztelendők olajával, vagy a keresztelő ráteszi a kezét, ő maga pedig kifejezetten ellene mond a Sátánnak. Így fölkészülve megvallhatja az Egyház hitét, melyre a keresztség által „rábízzák". [35]

1238. A keresztvizet egy lélekhívó imádsággal (epiklézissel) a keresztelés szertartásában vagy húsvét vigíliáján szentelik meg. Az Egyház kéri Istentől, hogy Fia által a Szentlélek ereje szálljon le erre a vízre, hogy akik benne megkeresztelkednek, „vízből és Lélekből" szülessenek meg (Jn 3,5).

1239. Ezután következik a szentség lényegi szertartása: a tulajdonképpeni keresztelés, mely a Krisztus húsvéti misztériumához való hasonulással jelzi és létrehozza a bűnnek való meghalást és a Szentháromság életébe való bemenetelt. A keresztelés legkifejezőbb formája a keresztvízbe történő háromszoros alámerítés. De már az őskeresztény kortól kiszolgáltatható a keresztség a keresztelendő fejének háromszori, vízzel történő leöntésével.

1240. A latin Egyházban e háromszoros leöntést a keresztelő e szavai kísérik: „N., én megkeresztellek téged az Atya, és a Fiú, és a Szentlélek nevében." A keleti liturgiákban a kelet felé fordult katekumennak mondja a pap: „Isten szolgája, N., megkereszteltetik az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében", és miközben kimondja a Szentháromság személyeit, háromszor alámeríti a vízbe és kiemeli őt.

1241. A megkenés a szent krizmával, a püspök által megszentelt jó illatú olajjal az újonnan megkeresztelt számára a Szentlélek ajándékát jelenti. Kereszténnyé, azaz a Szentlélektől „fölkentté" vált, tagja lett Krisztusnak, aki fölkent Pap, Próféta és Király. [36]

1242. A keleti egyházak liturgiájában a keresztség utáni megkenés a krizmáció (bérmálás) szentsége. A római liturgiában előre jelzi azt a szent krizmával való fölkenést, melyet majd a püspök fog kiszolgáltatni: a bérmálás szentségét, mely a keresztségi fölkenést mintegy „megerősíti" és tökéletesíti.

1243. A fehér ruha szimbolikusan jelzi, hogy a megkeresztelt Krisztust öltötte magára, [37] Krisztussal együtt föltámadott. A húsvéti gyertyáról meggyújtott keresztelési gyertya azt jelenti, hogy Krisztus megvilágosította a megkereszteltet. Krisztusban a megkereszteltek „a világ világossága" (Mt 5,14). [38] Az újonnan megkeresztelt az egyszülött Fiúban most már Isten gyermeke.
Elmondhatja Isten gyermekeinek imádságát: a Miatyánkot.

1244. Az első áldozás. Az új keresztényt, miután Isten gyermeke lett és menyegzői ruhába öltözött, bebocsátják a „Bárány menyegzői lakomájára", és megkapja az új élet eledelét, Krisztus testét és vérét. A keleti egyházak elevenen őrzik a keresztény beavatás egységét azáltal, hogy a szentáldozást minden újonnan megkereszteltnek és megbérmáltnak, még a csecsemőknek is kiszolgáltatják, emlékezvén az Úr szavára: „Engedjétek hozzám jönni a kisdedeket, ne akadályozzátok őket!" (Mk 10,14). A latin Egyház a szentáldozáshoz járulást azoknak tartja fönn, akik elérik az értelem használatának korát, de a keresztség Eucharisztiára nyitottságát azzal fejezi ki, hogy az újonnan megkeresztelt csecsemőt a Miatyánk elimádkozására az oltárhoz viszi.

1245. A keresztelés szertartását ünnepélyes áldás zárja be. Újszülött keresztelésekor az anya megáldásának különleges jelentősége van.

IV. Ki veheti föl a keresztséget?

1246 „A keresztség fölvételére alkalmasak mindazok, de csak azok, akik még nincsenek megkeresztelve."[39]

A FELNŐTTEK KERESZTSÉGE

1247. A felnőttkeresztség az Egyház kezdetei óta ott a leggyakoribb, ahol az evangélium hirdetése újkeletű. Ilyenkor nagyon fontos szerepe van a katekumenátusnak (a keresztségre való előkészületnek), melynek mint a hitbe és a keresztény életbe való bevezetésnek elő kell készítenie az embert Isten ajándékának fogadására a keresztségben, a bérmálásban és az Eucharisztiában.

1248. A katekumenátus azaz a katekumenok képzésének célja az, hogy lehetővé tegye számukra, hogy válaszolva az isteni kezdeményezésre, és valamilyen egyházi közösséggel egységben megérleljék megtérésüket és hitüket. Az „egész keresztény életet" átfogó oktatásról van tehát szó, „mellyel a tanítványok kapcsolatba kerülnek Krisztussal, a Mesterükkel. A katekumenokat tehát megfelelő módon be kell vezetni az üdvösség misztériumába; és az evangéliumi erkölcsök gyakorlásával és meghatározott időközökben egymást követő szertartásokkal vezessék be őket Isten népe hívő, liturgikus életébe és szeretetgyakorlataiba." [40]

1249. A katekumenok „már kapcsolatban állnak az Egyházzal, már Krisztus házanépe, s nemritkán már a hit, a remény és a szeretet életét élik". [41] „Az Anyaszentegyház pedig már övéiként szereti őket és gondoskodik róluk."[42]

A GYERMEKEK KERESZTSÉGE

1250. Mivel bukott természettel és az áteredő bűntől megszeplősítve születtek, a kisgyermekek is rászorulnak az új születésre a keresztségben, [43] hogy kiszabaduljanak a sötétség hatalmából és átvitessenek Isten gyermekei szabadságának országába, [44] ahová minden ember meghívást kap. A gyermekkeresztségben különösen is világosan látható az üdvösség kegyelmének teljes ingyenessége. Az Egyház és a szülők megtagadnák a gyermektől az Isten gyermekévé válás fölbecsülhetetlen kegyelmét, ha nem hamarosan a születés után gondoskodnának a keresztelésről. [45]

1251. A keresztény szülők ismerjék el, hogy ez a szokás megfelel feladatuknak, hogy az Isten által rájuk bízott életet támogassák. [46]

1252. Az Egyház ősi hagyománya, hogy kisgyermekeket keresztel. A 2. századtól erre kifejezett bizonyítékok vannak, de valószínű, hogy már az apostoli igehirdetés kezdetén, amikor egész „házak" megkeresztelkedtek, [47] a gyermekeket is megkeresztelték. [48]

HIT ÉS KERESZTSÉG

1253. A keresztség a hit szentsége. [49] A hitnek szüksége van a hívők közösségére. Minden hívő csak az Egyház hitében tud hinni. A hitnek azonban, ami a keresztséghez szükséges, nem kell tökéletesnek és érettnek lennie; elég a csíra, amelynek ki kell bontakoznia. A keresztelendőtől vagy a keresztszülőjétől megkérdezik: „Mit kérsz Isten Egyházától?" És ő felel: „A hitet!"

1254. A hitnek minden megkereszteltben, akár gyermek, akár felnőtt, a keresztség után növekednie kell. Ezért az Egyház minden évben a húsvéti vigíliában megújítja a keresztségi fogadalmakat. A keresztségi előkészület ugyanis csak az új élet küszöbéhez vezet el. A keresztség a Krisztusban való új élet forrása, melyből az egész keresztény élet fakad.

1255. Ahhoz, hogy a keresztségi kegyelem kibontakozhassék, nagyon fontos a szülők segítsége. Ebben szerepe van a keresztapáknak és keresztanyáknak, akiknek jó hívőknek kell lenniük, alkalmasnak és fölkészültnek arra, hogy az újonnan megkeresztelt kisgyermeket vagy felnőttet kísérjék a keresztény élet útján. [50] Feladatuk igazi egyházi szolgálat, officium. [51] A keresztségi kegyelem megőrzéséért és kibontakozásáért az egész egyházi közösség is felelős.

V. Ki keresztelhet?

1256. A keresztség rendes kiszolgáltatója a püspök és a pap, valamint a latin Egyházban a diákonus is. [52] „Szükség esetén bárki, még a meg nem keresztelt ember is keresztelhet [53] a szentháromságos keresztelési formulát alkalmazva." A megkívánt szándék azonban az, hogy azt akarja tenni, amit az Egyház a kereszteléskor tesz. E lehetőség alapját az Egyház Isten mindenkire vonatkozó üdvözítő akaratában [54] és abban látja, hogy a keresztség feltétlenül szükséges [55] az üdvösséghez.

VI. A keresztség szükségessége.

1257. Maga az Úr mondja, hogy a keresztség szükséges az üdvösséghez. [56] Ezért adta tanítványainak a feladatot, hogy hirdessék az evangéliumot és kereszteljenek meg minden népet. [57] A keresztség szükséges az üdvösséghez azoknak az embereknek, akiknek hirdették az evangéliumot és lehetőségük van arra, hogy kérjék a szentséget. [58] Az Egyház a keresztségen kívül nem ismer más olyan eszközt, amellyel biztosítani lehet az örök boldogságra eljutást; ezért tiltja, hogy elhanyagolják a küldetést, melyet az Úrtól kapott arra, hogy akik csak megkeresztelhetők, azokat hozzásegítse a „vízből és Lélekből való újjászületésre". Isten az üdvösséget a keresztség szentségéhez kötötte, de Ő maga nincs a szentségeihez kötve.

1258. Az Egyház a kezdettől fogva szilárdan meg van győződve arról, hogy azok az emberek, akik a hitért halnak meg anélkül, hogy meg lennének keresztelve, a Krisztusért és a Krisztussal elszenvedett halálukkal megkeresztelkednek. E vérkeresztség, miként a vágykeresztség is, meghozza a keresztség gyümölcseit, anélkül hogy szentség lenne.

1259. A katekumenoknak, akik a keresztség előtt halnak meg, a keresztség kifejezett vágya, a bűneik fölötti bánat és a szeretet biztosítja azt az üdvösséget, amit nem tudtak a szentség által fogadni.

1260. „Mivel ugyanis Krisztus mindenkiért meghalt, s minden ember végső hivatása azonos, tudniillik isteni hivatás, vallanunk kell, hogy a Szentlélek mindenkinek fölkínálja a lehetőséget, hogy – csak Isten előtt ismert módon – csatlakozzon e húsvéti misztériumhoz." [59] Minden ember, aki Krisztus evangéliumának és az ő Egyházának ismerete nélkül keresi az igazságot és teszi Isten akaratát úgy, ahogyan azt ismeri, üdvözülhet. Föltételezhetjük, hogy az ilyen emberek kifejezetten kívánták volna a keresztséget, ha annak szükséges voltáról tudomást szereztek volna.

1261. Ami a keresztség nélkül meghalt gyermekeket illeti, az Egyház csak Isten irgalmasságára tudja őket bízni, amint ezt meg is teszi a megfelelő temetési szertartásban. A minden ember üdvösségét akaró Isten végtelen irgalmassága és Jézus gyöngédsége a gyermekek iránt, mely azt mondatta vele: „Engedjétek hozzám a kisdedeket, ne akadályozzátok őket" (Mk 10,14), följogosít bennünket a reményre, hogy a keresztség nélkül meghalt gyermekek számára is van út az üdvösségre. Az Egyház nyomatékosan kéri a szülőket, ne akadályozzák a gyermekeket abban, hogy a szent keresztség ajándéka által Krisztushoz jöjjenek.

VII. A keresztségi kegyelem

1262. A keresztség különböző hatásait a szentségi szertartás látható elemei jelzik. A vízbe való alámerítés szimbolikusan utal a halálra és a tisztulásra, ugyanakkor a megújulásra és újjászületésre is. A két fő hatás tehát a bűnöktől való megtisztulás és a Szentlélekben való új születés. [60]

A BŰNÖK BOCSÁNATÁRA ...

1263. A keresztség által az összes bűnök eltöröltetnek, az áteredő bűn és minden személyes bűn, illetve a bűnökért járó összes büntetések. [61] Azokban, akik újjászülettek, nem marad semmi, ami akadályozhatná őket az Isten országába való belépésben; sem Ádám bűne, sem a személyes bűnök, sem a bűn következményei, melyek közül a legsúlyosabb az Istentől való elszakadás.

1264. A megkeresztelt emberben mégis megmaradnak a bűnnek ideigtartó bizonyos következményei, mint a szenvedés, a betegség, a halál, az élettel együttjáró gyöngeségek, például jellemhibák stb., valamint a bűnre való hajlandóság, amit a hagyomány concupiscentiának (`bűnös vágy') vagy képszerűen fomes peccatinak (`a bűn taplójának') nevez. Mivel a concupiscentia „a harc érdekében maradt meg, azoknak, akik nem egyeznek bele és Jézus Krisztus kegyelmével férfiasan ellenállnak, nem tud ártani, sőt, aki »szabályszerűen küzd, elnyeri a koronát« (2Tim 2,5)". [62]

„ÚJ TEREMTMÉNY"

1265. A keresztség nem csupán megtisztít minden bűntől, hanem az újonnan megkereszteltet „új teremtménnyé" teszi , [63] Isten fogadott fiává; [64] aki „az isteni természet részese", [65] Krisztus tagja [66] és „társörökös" Vele [67] és a „Szentlélek temploma" lett. [68]

1266. A legszentebb Szentháromság a megkereszteltnek a megszentelő kegyelmet, a megigazulás kegyelmét adja:

  • ami az isteni erények által képessé teszi arra, hogy Istenben higgyen, Benne reméljen és Őt szeresse;
  • a Szentlélek ajándékai által lehetővé teszi számára, hogy a Szentlélek irányítása alatt éljen és cselekedjék;
  • az erkölcsi erények által képessé teszi arra, hogy a jóban növekedjék.

Így a keresztény ember természetfölötti életének egész organizmusa a szent keresztségben gyökerezik.

AZ EGYHÁZBA, KRISZTUS TESTÉBE ÉPÜLVE

1267. A keresztség Krisztus testének tagjaivá tesz bennünket. „Emiatt (...) tagjai vagyunk egymásnak" (Ef 4,25). A keresztség beépít az Egyházba. A keresztkútból születik Isten egyedülálló újszövetségi népe, mely a nemzetek, kultúrák, népek és nemek természetes és emberi határait fölülmúlja: „Mi ugyanis mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk a keresztséggel" (1Kor 12,13).

1268. A megkereszteltek „élő kövekké" lesznek, hogy „lelki házzá" és „szent papsággá" épüljenek (1Pt 2,5). A keresztség által részesednek Krisztus papságában, prófétai és királyi küldetésében. „Választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép, hogy annak dicsőségét hirdessék, aki a sötétségből meghívta (őket) csodálatos világosságára" (1Pt 2,9). A keresztség részt ad a hívők általános papságában.

1269. A megkeresztelt ember, mivel az Egyház tagjává lett, már nem önmagáé, [69] hanem ahhoz tartozik, aki érte meghalt és föltámadott. [70] Arra kap meghívást, hogy az Egyház közösségében rendelje alá önmagát másoknak, [71] nekik szolgáljon, [72] s az Egyház elöljárói iránt „engedelmes és tanulékony" legyen, [73] tisztelje és szeresse őket. [74] Miként a keresztség felelősségek és kötelezettségek forrása, úgy a megkeresztelt embernek jogai is vannak az Egyházban: a szentségek vételéhez, az Isten igéjével való táplálkozáshoz és ahhoz, hogy az Egyház lelki segítséggel támogassa. [75]

1270. A megkeresztelteknek, „miután Isten fiaivá újjászülettek, a hitet, melyet Istentől az Egyház által kaptak, az emberek előtt meg kell vallaniuk", [76] és részt kell venniük Isten népének apostoli és missziós tevékenységében. [77]

A KERESZTÉNYEK EGYSÉGÉNEK SZENTSÉGI KÖTELÉKE

1271. A keresztség a közösség alapja az összes keresztény között, azok tekintetében is, akik még nincsenek teljes közösségben a katolikus Egyházzal: „Akik hisznek Krisztusban és szabályszerűen részesültek a keresztség szentségében, már bizonyos – jóllehet nem tökéletes – közösségbe kerültek a katolikus Egyházzal. (...) Mindazonáltal akik a keresztségben megigazultak a hitből, Krisztus testének lettek tagjai, jogosan ékesíti tehát őket a keresztény név, s a katolikus Egyház gyermekei méltán ismerik el őket testvéreiknek az Úrban." [78] „A keresztség tehát az egység szentségi köteléke mindazok között, akik általa újjászülettek."[79]

ELTÖRÖLHETETLEN LELKI JEL ...

1272. A megkeresztelt ember, mivel a keresztség által Krisztus tagjává vált, hasonlóvá vált Krisztushoz. [80] A keresztség a keresztényt eltörölhetetlen lelki pecséttel (karakterrel) jelöli meg, ami annak jele, hogy Krisztushoz tartozik. E jelet semmiféle bűn ki nem törölheti, még akkor sem, ha a bűn megakadályozza, hogy a keresztség az üdvösség gyümölcseit teremje. [81] Az egyszer s mindenkorra kiszolgáltatott keresztséget nem lehet megismételni.

1273. A keresztség révén az Egyházba beépült hívők szentségi karaktert kaptak, mely a keresztény vallásos kultuszra szenteli őket. [82] A keresztségi pecsét a keresztényeket alkalmassá teszi és kötelezi egyrészt arra, hogy Istennek szolgáljanak az Egyház szent liturgiájában való eleven részvétellel, másrészt keresztségi papságuk gyakorlására a szent és a szeretetben tevékeny élet tanúságtételével. [83]

1274. Az „Úr karaktere" [84] pecsét, amellyel a Szentlélek jelölt meg minket „a megváltás napjára" (Ef 4,30). [85] „A keresztség az örök élet pecsétje."[86] A hívő, aki mindvégig „megőrzi a pecsétet", azaz hű marad a keresztség követelményeihez, a „hit jelével" [87] halhat meg, keresztsége hitével, Isten boldogító látásának – ami a hit beteljesedése – várásában és a föltámadás reményében.

Összefoglalás

1275. A keresztény beavatás három szentség együttesével valósul meg: a keresztség által, ami az új élet kezdete; a bérmálás által, ami ennek az életnek a megerősítése; és az Eucharisztia által, ami Krisztus testével és vérével táplálja a tanítványt, hogy Mesteréhez hasonlóvá alakuljon.

1276. „Elmenvén tehát, tanítsatok minden nemzetet megkeresztelvén őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítván őket megtartani mindazt, amit parancsoltam nektek" (Mt 28,19-20).

1277. A keresztség új életre születés Krisztusban. Az Ő akarata szerint szükséges az üdvösséghez, éppen úgy, mint az Egyház, melybe a keresztség bevezet.

1278. A keresztség lényegi szertartása a keresztelendő alámerítése vízbe, vagy a víz fejére öntése a Szentháromság, azaz az Atya, és a Fiú és a Szentlélek segítségül hívása közben.

1279. A keresztség gyümölcse, más szóval a keresztségi kegyelem gazdag valóság, mely magában foglalja az áteredő bűn és minden személyes bűn eltörlését; az új életre születést, mely által az ember az Atya fogadott gyermeke, Krisztus tagja és a Szentlélek temploma lesz. Egyidejűleg a megkeresztelt betestesül Krisztus testébe és részese lesz Krisztus papságának.

1280. A keresztség a lélekbe eltörölhetetlen lelki jelet nyom, karaktert, mely a megkeresztelt embert a keresztény vallás kultuszára szenteli föl. A karakter miatt a keresztség megismételhetetlen. [88]

1281. Akik a hitért szenvednek halált, a katekumenok és minden ember, aki a kegyelem hatására, anélkül, hogy ismerné az Egyházat, Istent őszintén keresi és teljesíteni akarja az Ő akaratát, üdvözülhet akkor is, ha nem részesült a keresztségben. [89]

1282. A legősibb időktől fogva csecsemőket is keresztelünk, mert a keresztség Isten kegyelme és ajándéka, mely nem tételez föl emberi érdemeket; a csecsemőket az Egyház hitében keresztelik meg. A keresztény életbe való belépés utat nyit az igazi szabadságra.

1283. A keresztség nélkül meghalt kisgyermekekre vonatkozóan az Egyház liturgiája arra buzdít, hogy bízzunk az isteni irgalmasságban és imádkozzunk üdvösségükért.

1284. Szükség esetén bárki keresztelhet, csak legyen az a szándéka, hogy azt teszi, amit az Egyház tesz, és a keresztelendő fejére vizet öntve mondja: „Én téged megkeresztellek az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében,"


2. Cikkely
BÉRMÁLÁS SZENTSÉGE

1285. A bérmálás szentsége a keresztséggel és az Eucharisztiával együtt alkotja a „keresztény beavatás szentségeinek" együttesét, melynek egységét őrizni kell. Meg kell tehát magyarázni a híveknek, hogy a bérmálás fölvétele szükséges a keresztségi kegyelem teljessé válásához. [90] A keresztények ugyanis „a bérmálás szentségével még tökéletesebben kötődnek az Egyházhoz, a Szentlélek különleges ereje tölti el őket, ezért szigorúbb a kötelezettségük, hogy Krisztus igazi tanúiként szavukkal és életmódjukkal terjesszék és védelmezzék a hitet". [91]

I. A bérmálás az üdvösség rendjében

1286. Az Ószövetségben a próféták hirdették, hogy az Úr Lelke meg fog nyugodni a várt Messiáson [92] üdvözítői küldetése miatt. [93] A Szentlélek leszállása Jézusra, amikor Őt János megkeresztelte, jel volt arra, hogy Ő az, aki eljövendő volt, Ő a Messiás, az Isten Fia. [94] Jézus a Szentlélektől fogantatott; egész élete és egész küldetése teljes közösségben volt a Szentlélekkel, akit az Atya Neki „nem mértékkel ad" (Jn 3,34).

1287. A Léleknek ez a teljessége azonban nem maradt egyedül a Messiásé, hanem közölni kellett az egész messiási néppel. [95] Krisztus ismételten megígérte a Lélek e kiáradását, [96] és az ígéretet először húsvét napján, [97] majd még ragyogóbban pünkösdkor teljesítette. [98] A Szentlélektől eltelve kezdik az Apostolok hirdetni „Isten nagy tetteit" (ApCsel 2,11); és Péter elmagyarázza, hogy a Léleknek ez a kiáradása a messiási idők jele. [99] Akik akkor hittek az Apostolok prédikációjának és megkeresztelkedtek, elnyerték a Szentlélek ajándékát. [100]

1288. „Ettől az időtől kezdve az Apostolok Krisztus akarata szerint az újonnan megkeresztelteknek kézrátétellel közvetítették a Lélek ajándékát, mely beteljesíti a keresztség kegyelmét."[101] Ebből következett, hogy a Zsidókhoz írt levélben az első keresztény oktatás elemei között megemlítik a keresztségről és a kézrátételről szóló tanítást. [102] Ezt a kézrátételt a katolikus hagyományban joggal tekintették a bérmálás szentsége kezdetének, mely bizonyos módon folytonossá teszi az Egyházban a pünkösd kegyelmét."[103]

1289. Hogy a Szentlélek ajándékát még jobban kifejezzék, a kézrátételhez nagyon korán kapcsolták a krizmával, a jó illatú olajjal való megkenést. E megkenés megvilágítja a „krisztusi" elnevezést, ami „fölkentet" jelent, és eredetét magától Krisztustól veszi: „Isten kente fel Őt Szentlélekkel" (ApCsel 10,38). A megkenés e rítusa mind a mai napig él Keleten és Nyugaton egyaránt. Ezért nevezik ezt a szentséget Keleten krizmációnak, `krizmával történő fölkenésnek' vagy müronnak, `krizmának'. Nyugaton a confirmatio elnevezés arra utal, hogy ez a szentség egyidejűleg megszilárdítja a keresztséget és megerősíti a keresztségi kegyelmet.

KÉT HAGYOMÁNY: KELET ÉS NYUGAT

1290. Az első századokban a bérmálás a keresztséggel együtt általában egyetlen szertartás volt, Szent Ciprián kifejezése szerint „kettős szentség". [104] A gyermekkeresztség gyakorivá válása, éspedig a húsvéton kívül is egész éven át, valamint a plébániák sokasodása egyéb okok mellett lehetetlenné tette, hogy a püspök minden keresztségi szertartásnál jelen legyen. Mivel azonban a keresztség beteljesedését a püspöknek akarták fönntartani, Nyugaton szokásba jött, hogy a két szentség kiszolgáltatását időben elválasztották egymástól. Keleten a két szentséget együtt tartották; a keresztelő pap bérmál. De a bérmálást csak a püspök által megszentelt müronnal lehet végezni. [105]

1291. Egy Róma városában honos szokás – a keresztséget követő kétszeri megkenés a szent krizmával – elősegítette a nyugati gyakorlat kialakulását. Az első megkenést a pap végezte, aki a keresztségi fürdőből távozó újonnan megkereszteltet azonnal megkente, majd másodszor a püspök kente meg a homlokán. [106] A pap által végzett, krizmával való első megkenés a keresztelés szertartásának része maradt; azt jelenti, hogy a megkeresztelt részesedik Krisztus főpapi, prófétai, királyi hivatalában. Ha a keresztséget felnőttnek szolgáltatják ki, akkor csak egy keresztség utáni megkenés van: a bérmálásé.

1292. A keleti egyházak gyakorlata inkább a keresztény beavatás egységét emeli ki. A latin Egyház gyakorlata viszont szemlélteti az új keresztény közösségét a püspökével mint olyannal, aki egyháza egységét, katolicitását és apostoliságát őrzi, és ezáltal biztosítja az összetartozást Krisztus Egyházának apostoli eredetével.

II. A bérmálás szertartása és jelei

1293. E szentség szertartásában figyelmet érdemel a megkenés jele, és az, amit a megkenés jelez és kifejez: a lelki pecsét.

A megkenésnek az ókori és a szentírási szimbolikában gazdag jelentése van: az olaj a túláradó bőség [107] és az öröm [108] jele; megtisztít (fürdő előtti és utáni megkenés) és rugalmassá tesz (az atléták és birkózók megkenése); a gyógyulás jele, mert enyhíti a zúzódások és sebek fájdalmát; [109] széppé, egészségessé és erőtől duzzadóvá tesz.

1294. Az olajjal való megkenés mindezen jelentései megismétlődnek a szentségi életben. A keresztség előtti megkenés a katekumenok olajával megtisztítást és megerősítést jelent; a betegek megkenése gyógyulás és megerősítés. A szent krizmával való megkenés a keresztség után, a bérmáláskor és a papszenteléskor az Istennek szenteltség jele. A bérmálás által a keresztények, vagyis a „fölkentek" fokozottan részesednek Jézus Krisztus küldetésében és a Szentlélek teljességében – ami Krisztust eltöltötte -, hogy egész életük Krisztus jó illatát [110] árassza.

1295. E megkenés által a bérmálkozó megkapja a „jegyet", a Szentlélek pecsétjét. A pecsét (a mindennapi gyakorlatban) a személy szimbóluma, [111] tekintélyének, [112] tulajdonjogának [113] jele egy tárgyon – így jelölték meg az ókorban a katonákat a vezéreik és a rabszolgákat uraik pecsétjével -; érvényessé tesz egy jogi aktust [114] vagy egy dokumentumot, [115] és bizonyos körülmények között titkosítja azt. [116]

1296. Maga Jézus kijelenti, hogy Ő meg van jelölve Atyja pecsétjével. [117] A keresztény is meg van jelölve egy pecséttel: „Isten az, aki minket veletek együtt megerősít és fölken Krisztusban. Pecsétjével megjelölt minket és foglalóul szívünkbe árasztotta a Lelket." (2Kor 1,21-22) [118] A Szentlélek e pecsétje azt jelenti, hogy az ember egészen Krisztushoz tartozik, végleg az Ő szolgálatába van állítva, de azt is jelenti, hogy ígéretet kapott az isteni oltalomra a végső idők nagy megpróbáltatásában. [119]

A BÉRMÁLÁS KISZOLGÁLTATÁSA

1297. Egy fontos cselekmény, mely megelőzi a bérmálás szertartását, mégis hozzátartozik, a krizmaszentelés. Nagycsütörtökön konszekrálja a püspök a krizma-misében az egész egyházmegye számára szükséges krizmát. Egyes keleti egyházakban a krizmaszentelés a pátriárkának van fönntartva:

Az antiochiai liturgia így fejezi ki a szent krizma (görögül müron) konszekrálásának epiklézisét: „[Atyánk, (...) küldd el a Szentlelket] ránk és erre az előttünk lévő olajra, és szenteld meg, hogy azok számára, akiket vele megkennek és megjelölnek, szent müron, papi müron, királyi kenet legyen, ragyogó öltözet, az üdvösség köntöse, az élet őrzője, lelki ajándék, a lelkek és testek életszentsége, a szív vigassága, örök kedvesség, fogyhatatlan öröm, sértetlen pecsét, a hit pajzsa és félelmetes sisakja a gonosz ellenség minden művével szemben."[120]

1298. Amikor a bérmálást a keresztségtől elkülönítetten szolgáltatják ki, mint a római szertartásban általában, a szentség liturgiája azzal kezdődik, hogy a bérmálkozó megújítja a keresztségi ígéreteket és hitvallást tesz. Így válik nyilvánvalóvá, hogy a bérmálás a keresztséghez kapcsolódik. [121] Amikor felnőttet keresztelnek, az közvetlenül a keresztség után részesül a bérmálásban és az Eucharisztiában. [122]

1299. A római szertartásban a püspök kitárja karjait az összes bérmálandó fölé – e gesztus az apostoli idők óta a Lélek ajándékozásának jele. Közben kéri a püspök a Szentlélek kiáradását:

 „Mindenható Isten, a mi Urunk, Jézus Krisztusnak Atyja, ki e szolgáidat vízből és Szentlélekből új élettel ajándékoztad meg, megszabadítván őket a bűntől, Urunk, küldd le reájuk a Vigasztaló Szent Lelket; add nekik a bölcsesség és az értelem lelkét, a jótanács és az erősség lelkét, a tudomány és a jámborság lelkét; töltsd be őket félelmed lelkével. Krisztus, a mi Urunk által." [123]

1300. Ezután következik a szentség lényeges mozzanata. A latin szertartásban „a bérmálás szentségének kiszolgáltatása a homlokon való megkenéssel kézrátétel közben és e szavakkal történik: »Accipe signaculum doni Spiritus Sancti«, vagyis: »Vedd a Szentlélek ajándékának jelét«". [124] A bizánci szertartású Keleti Egyházakban a Szentlélek-hívó imádság után müronnal kenik meg a fontosabb testrészeket: homlok, szemek, orr, fülek, ajkak, mell, hát, kezek, lábak. És minden megkenésnél elmondják a formulát: „Szfragisz dóreász Pneumatosz Hagiou. A Szentlélek ajándékának pecsétje."[125]

1301. A békecsók, mely zárja a szentség szertartását, a püspökkel és a többi hívővel való egyházi közösséget jelzi és nyilvánítja ki. [126]

III. A bérmálás hatásai

1302. A szertartásból nyilvánvaló, hogy a bérmálás szentségének hatása a Szentlélek sajátos kiáradása, amint az egykor, pünkösd napján az Apostolokkal történt.

1303. Ezért a bérmálás növeli és elmélyíti a keresztségi kegyelmet:

  • mélyebben meggyökereztet bennünket az istengyermekségben, melyben azt mondhatjuk: „Abba, Atya" (Róm 8,15);
  • erősebben egyesít bennünket Krisztussal;
  • gyarapítja bennünk a Szentlélek ajándékait;
  • tökéletesebben kapcsol az Egyházhoz; [127]
  • nekünk ajándékozza a Szentlélek sajátos erejét, hogy Krisztus igaz tanúiként szóval és cselekedettel terjesszük és védelmezzük a hitet, Krisztus nevét bátran valljuk meg és ne szégyenkezzünk a Kereszt előtt. [128]

 „Emlékezzél arra, hogy lelki pecsétet kaptál: a bölcsesség és az értelem Lelkét, a tanács és az erősség Lelkét, a tudás és a jámborság Lelkét, a szent félelem Lelkét, és őrizd meg, amit kaptál! Megpecsételt téged az Atyaisten, megerősített téged az Úr Krisztus, és a zálogul adta a Lelket a szívedbe." [129]

1304. A bérmálást, a keresztséghez hasonlóan, melynek beteljesedése, csak egyszer szolgáltatják ki. A bérmálás ugyanis a lélekbe eltörölhetetlen lelki jegyet (karaktert) nyom, [130] ami annak a jele, hogy Jézus Krisztus egy keresztényt Lelkének pecsétjével megjelölt, és fölülről származó erőbe öltöztette, hogy az Ő tanúja legyen. [131]

1305. Ez a „karakter" tökéletesíti a hívők keresztségben kapott általános papságát. A megbérmált „megkapja a hatalmat, hogy a Krisztusba vetett hitet nyilvánosan mintegy hivatalból (quasi ex officio) szavakkal megvallja". [132]

IV. Ki veheti föl ezt a szentséget?

1306. Minden megkeresztelt ember, aki még nincs megbérmálva, bérmálkozhat és meg is kell bérmálkoznia. [133] Mivel a keresztség, a bérmálás és az Eucharisztia egységet alkot, „a hívők (...) kötelesek ezt a szentséget megfelelő időben fölvenni", [134] mert a bérmálás és az Eucharisztia nélkül a keresztség szentsége ugyan érvényes és hatékony, de a keresztény beavatás befejezetlen marad.

1307. A latin szokás évszázadok óta az „aetas discretionist", az `értelem használatának' korát jelöli meg alsó korhatárul a bérmálás fölvételéhez. Halálveszélyben azonban a gyermekeket is meg kell bérmálni, akkor is, ha még nem jutottak el értelmük használatára. [135]

1308. Ha a bérmálást olykor a „keresztény nagykorúság szentségének" nevezik is, a hitbeli felnőttséget nem szabad azonosítani a természetes felnőttkorral. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a keresztségi kegyelem ingyenes és érdemeket megelőző kiválasztás kegyelme, mely nem igényli a „jóváhagyást" ahhoz, hogy hatékony legyen. Szent Tamás emlékeztet erre:

 „A testi életkor nem mérvadó a lélek számára; ezért az ember már gyermekkorban elérheti a lelki tökéletességet, melyről a Bölcsesség könyve beszél: »A tisztes öregség nem a hosszú élet, és nem az évek számával mérik« (4,8). Ebből következik, hogy sokan gyermekkorukban küzdöttek bátran a vértanúságig a Szentlélektől kapott erővel Krisztusért."[136]

1309. Ezért a bérmálási előkészítésnek arra kell irányulnia, hogy a keresztényt Krisztussal szorosabb egységre, a Szentlélekkel – működésével, ajándékaival és irányításával – elevenebb kapcsolatra vezesse, hogy ezáltal a keresztény élet apostoli kötelezettségeit jobban vállalhassa. Ezért a bérmálási oktatásnak arra kell törekednie, hogy fölébressze a Jézus Krisztus Egyházához tartozás érzékét, mind az egyetemes Egyház, mind a plébániai közösség vonatkozásában. Ez utóbbinak különös felelőssége van a bérmálkozók fölkészítéséért. [137]

1310. A bérmálás fölvételéhez szükséges a kegyelem állapota. A gyónáshoz kell folyamodni, hogy a Szentlélek ajándékának fogadására a lélek megtisztuljon. Ezenkívül buzgó imádsággal kell készülni arra, hogy a Szentlélek erejét és kegyelmeit belső készséggel fogadják. [138]

1311. A bérmáláshoz – miként a keresztséghez is – a jelölteknek bérmaapától vagy bérmaanyától kell lelki segítséget kérniük. E két szentség egységének hangsúlyozására ajánlott, hogy a keresztszülő legyen a bérmaszülő is. [139]

V. A bérmálás kiszolgáltatója

1312. A bérmálás eredeti kiszolgáltatója a püspök. [140]
Keleten rendszerint a keresztelő pap az, aki rögtön, ugyanabban a szertartásban elvégzi a bérmálást. Ám ezt a pátriárka vagy püspök által megáldott szent krizmával teszi, és ez kifejezi az Egyház apostoli egységét, melynek kötelékeit a bérmálás szentsége megerősíti. Ugyanez történik a latin Egyházban felnőttek keresztelésekor, vagy amikor az Egyház teljes közösségébe visszafogadnak egy más keresztény közösségben megkereszteltet, aki még nincs érvényesen megbérmálva. [141]

1313. A latin szertartásban a bérmálás rendes kiszolgáltatója a püspök. [142] Jóllehet, ha szükséges, a püspök fölhatalmazást adhat papoknak bérmálásra, [143] neki magának kell bérmálnia, hogy feledésbe ne menjen, hogy éppen ennek érdekében vált ketté időben a bérmálás és a keresztelés. A püspökök az apostolok utódai, ők kapták meg az egyházi rend szentségének teljességét. Amikor ők bérmálnak, az jól kifejezi, hogy e szentség hatására a megbérmáltak szorosabban kötődnek az Egyház apostoli eredetéhez és azon küldetéséhez, hogy tanúskodjék Krisztusról.

1314. Ha egy keresztény halálveszélyben van, bármely pap megbérmálhatja. [144] Az Egyház ugyanis nem akarja, hogy egyetlen gyermeke, még a legkisebb is úgy távozzon ebből a világból, hogy a Szentlélek által a krisztusi nagykorúság ajándékával nem válik teljessé.

Összefoglalás

1315.Amikor a Jeruzsálemben maradt apostolok meghallották, hogy Szamaria elfogadta Isten szavát, elküldték hozzájuk Pétert és Jánost. Amikor megérkeztek, imádkoztak értük, hogy kapják meg a Szentlelket. Mert még egyikükre sem szállt le, hanem csak meg voltak keresztelve Urunk Jézus nevében. Akkor rájuk tették kezüket, és megkapták a Szentlelket." (ApCsel 8,14-17)

1316. A bérmálás tökéletesíti a keresztségi kegyelmet; szentség, melyet a Szentlélek azért ajándékoz, hogy mélyebben meggyökereztessen az istengyermekségben, erősebben beletestesítsen Krisztusba, erősebb kötelékkel kössön az Egyházhoz, szorosabban fűzzön az Egyház küldetéséhez, s támogasson abban, hogy a keresztény hitről tanúságot tegyünk szóval, melyet tettek követnek.

1317. A bérmálás – mint a keresztség is – a keresztény ember lelkébe lelki pecsétet, eltörölhetetlen jegyet nyom; emiatt az életben csak egyszer vehető fel.

1318. Keleten e szentséget közvetlenül a keresztség után szolgáltatják ki, és követi az Eucharisztiában való részesedés; ez a hagyomány a keresztény beavatás három szentségének egységét emeli ki. A latin egyházban e szentséget akkor szolgáltatják ki, amikor a bérmálandó eléri az értelem használatának korát, s kiszolgáltatása általában a püspöknek van fönntartva, annak jelzésére, hogy ez a szentség megerősíti az egyházi köteléket.

1319. A bérmálandónak, aki elérte az értelem használatának korát, meg kell vallania a hitet, a kegyelem állapotában kell lennie, akarnia kell a szentség fölvételét, és késznek kell lennie arra, hogy vállalja Krisztus tanítványának és tanújának feladatát az egyházi közösségben és a földi dolgok közepette.

1320. A bérmálás szertartásának lényege a szent krizmával való megkenés a megkeresztelt ember homlokán (Keleten más testrészein is), kézrátétel és e szavak kíséretében: „Vedd a Szentlélek ajándékának jelét" (a római szertartásban); „a Szentlélek ajándékának pecsétje" (a bizánci szertartásban).

1321. Amikor a bérmálás a keresztségtől függetlenül történik, e két szentség összetartozását többek között a keresztségi ígéretek megújítása is kifejezi. A szentmisében történő bérmálás a keresztény beavatás szentségeinek egységét emeli ki.


3. Cikkely
AZ EUCHARISZTIA SZENTSÉGE

1322. A szent Eucharisztia befejezi a keresztény beavatást. Akik a keresztség által fölemeltettek a királyi papság méltóságára és a bérmálás által mélyebben hasonulóvá váltak Krisztushoz, az Eucharisztia által az egész közösséggel együtt részesednek az Úr áldozatában.

1323. „Üdvözítőnk az utolsó vacsora alkalmával, azon az éjszakán, melyen elárultatott, megalapította testének és vérének eucharisztikus áldozatát, hogy így a kereszt áldozatát a századokon át eljöveteléig megörökítse, és így szeretett jegyesére, az Egyházra bízza halálának és föltámadásának emlékezetét: az irgalom szentségét, az egység jelét, a szeretet kötelékét mint húsvéti lakomát, melyen Krisztust vesszük magunkhoz, lelkünket kegyelem tölti el, s a jövendő dicsőség záloga nekünk adatik."[145]

I. Az Eucharisztia – az egyházi élet forrása és csúcsa

1324. Az Eucharisztia „az egész keresztény élet forrása és csúcsa". [146] „Az összes szentség, mint minden más egyházi szolgálat és az apostoli tevékenység is, a szent Eucharisztiához tartozik és reá irányul. Az Eucharisztiában ugyanis benne van az Egyház minden lelki java, tudniillik maga Krisztus, a mi Húsvétunk." [147]

1325. „Az isteni élet közösségét és Isten népének egységét, melyekben az Egyház létezik, az Eucharisztia jól jelzi és csodálatosan megvalósítja. Benne éri el csúcspontját a tevékenység, mellyel Isten Krisztusban megszenteli a világot, és a kultuszt, melyet az emberek Krisztusnak és általa az Atyának a Szentlélekben nyújtanak."[148]

1326. Végül az Eucharisztia ünneplése által már most részt veszünk az égi liturgiában és elővételezzük az örök életet, amelyben „Isten lesz minden mindenben" (1Kor 15,28).

1327. Röviden tehát az Eucharisztia hitünk összefoglalása és összegezése: „Tanításunk egyöntetű az Eucharisztiáról, és az Eucharisztia megerősíti a tanításunkat."[149]

II. Hogyan nevezik ezt a szentséget?

1328. E szentség kimeríthetetlen gazdagsága fejeződik ki különböző elnevezéseiben, melyek közül mindegyik más szempontra utal. Nevei:

Eucharisztia, mert hálaadás Istennek. Az eucharisztein (Lk 22,19; 1Kor 11,24) és az eulogein (Mt 26,26; Mk 14,22) szavak azokra a zsidó áldásokra emlékeztetnek, amelyek – különösen étkezések alatt – magasztalták Isten műveit: a teremtést, a megváltást és a megszentelést.

1329. Úrvacsora, [150] mert arról a vacsoráról van szó, amelyet az Úr szenvedése előestéjén tanítványaival költött el, és a Bárány mennyei Jeruzsálem-béli menyegzős lakomájának elővételezéséről. [151]

Kenyértörés, mert a zsidó étkezésnek ezt a sajátos szertartását használta föl Jézus, amikor családfőként megáldotta és szétosztotta [152] a kenyeret, különösen az utolsó vacsorán. [153] E cselekedetről ismerik fel Őt föltámadása után a tanítványok. [154] Az első keresztények eucharisztikus összejöveteleiket „kenyértörésnek" [155] nevezték. Ezzel azt akarták mondani, hogy mindazok, akik az egy, megtört kenyérből, Krisztusból esznek, közösségre lépnek vele és őbenne egyetlen testet alkotnak. [156]

Eucharisztikus összejövetel (szünaxisz), mert az Eucharisztiát a hívők összejövetelében, az Egyház látható megjelenésében ünneplik. [157]

1330. Az Úr szenvedésének és föltámadásának emlékezete.

Szent áldozat, mert megjeleníti az üdvözítő Krisztus egyetlen áldozatát, s mert magába zárja az Egyház fölajánlását; szentmiseáldozat, „a dicséret áldozata" (Zsid 13,15) [158] , lelki áldozat, [159] tiszta és szent áldozat, [160] mert az Ószövetség összes áldozatát beteljesíti és fölülmúlja.

Szent és isteni liturgia, mert az Egyház egész liturgiája e szentség ünneplésében találja meg középpontját és legtömörebb kifejezését; ugyanebben az értelemben nevezik a szent misztériumok ünneplésének is. Beszélünk a legszentebb Szentségről (Sanctissimum Sacramentum) is, mert az Eucharisztia a szentségek szentsége. Ez a név a tabernákulumban őrzött szentségi színekre is használatos. [Az Oltáriszentség névről jegyzet kellene!]

1331. Communio, mert e szentség révén egyesülünk Krisztussal, aki testében és vérében részesít azért, hogy egy testet alkossunk Vele; [161] nevezik az Eucharisztiát görögül ta hagia, [162] latinul sancta, `szent dolgoknak' is – ez az Apostoli hitvallásban szereplő `szentek közössége' elsődleges jelentése -; egyéb nevei: angyalok kenyere, mennyei kenyér, halhatatlanság gyógyszere, [163] viaticum, `útravaló'.

1332. Szentmise, mert a liturgia, amelyben az üdvösség misztériuma beteljesedik, a hívek küldetésével (missio) végződik, hogy Isten akaratát mindennapi életükben betöltsék.

III. Az Eucharisztia az üdvösség rendjében

A KENYÉR ÉS A BOR JELEI

1333. A szentmise közepén a kenyér és a bor Krisztus szavai és a Szentlélek segítségül hívása által Krisztus testévé és vérévé válik. Parancsának megfelelően az Egyház az Ő dicsőséges eljöveteléig folytatja azt, amit az Úr szenvedése előestéjén tett: „Kezébe vette a kenyeret (...)" „Kezébe vette a borral telt kelyhet (...)." A kenyér és a bor titokzatos módon Krisztus testévé és vérévé válnak, ugyanakkor a teremtés jóságának jelei maradnak. A fölajánlásban hálát adunk a Teremtőnek a kenyérért és a borért, [164] „az emberi munka" gyümölcséért, ami előbb a „föld gyümölcse" és a „szőlőtő termése", azaz a Teremtő adományai. Az Egyház Melkizedeknek, a királynak és papnak a gesztusában, amikor fölajánlotta „a kenyeret és bort" (Ter 14,18), saját fölajánlásának előképét látja. [165]

1334. Az Ószövetségben a kenyeret és a bort a zsengeáldozatok között ajánlották föl a Teremtő iránti hála jeleként. Az Egyiptomból való kivonulás összefüggésében még egy új jelentéssel gyarapodtak. A kovásztalan kenyerek, melyeket Izrael népe minden évben a pászkaünnepen evett, az Egyiptomból való szabadító kivonulás sietségére emlékeztetnek; a pusztai manna állandóan Izrael emlékezetébe idézi, hogy Isten szavának kenyeréből él. [166] Végül a mindennapi kenyér az Ígéret földjének gyümölcse, záloga annak, hogy Isten hűséges ígéreteihez. Az „áldás kelyhe" (1Kor 10,16) a zsidók húsvéti vacsorájának a végén a bor ünnepi öröméhez eszkatologikus jelentést kapcsol: Jeruzsálem messiási helyreállításának várását. Jézus úgy alapította meg Eucharisztiáját, hogy a kenyér és a kehely áldásának új és végleges értelmet adott.

1335. A kenyérszaporítás csodái, amikor az Úr áldást mondott, megtörte a kenyereket és tanítványai által szétosztotta a sokaság táplálékául, előképei az Ő egy eucharisztikus kenyere túláradó bőségének: [167] a Kánában borrá változtatott víz jele [168] már Jézus megdicsőülésének óráját hirdeti. Magát a beteljesedést nyilvánítja ki a menyegzői lakoma az Atya országában, ahol a hívők a Krisztus vérévé vált új bort fogják inni. [169]

1336. Az Eucharisztia első bejelentése megosztotta a tanítványokat, miként a szenvedés bejelentése megbotránkoztatta őket: „Kemény beszéd ez! Ki hallgathatja?" (Jn 6,60). Az Eucharisztia és a kereszt a botrány sziklái. Egy és ugyanarról a misztériumról van szó, és mindig megoszlásra adnak alkalmat: „Ti is el akartok menni?" (Jn 6,67): az Úr e kérdése végig hangzik a századokon mint szeretetének meghívása annak fölfedezésére, hogy egyedül Ő az, akinél „az örök élet igéi" vannak (Jn 6,68); és a hitben elfogadni Eucharisztiájának ajándékát azt jelenti, hogy Őt magát fogadjuk be.

AZ EUCHARISZTIA ALAPÍTÁSA

1337. Az Úr, mivel szerette övéit, mindvégig szerette őket. Tudván, hogy eljött az óra, amikor ebből a világból átmegy az Ő Atyjához, a vacsora közben megmosta lábukat, és átadta nekik a szeretet parancsát. [170] Hogy rájuk hagyja e szeretet zálogát, s hogy övéitől soha ne távozzon el és húsvétja részeseivé tegye őket, halála és föltámadása emlékezetéül megalapította az Eucharisztiát, és megparancsolta Apostolainak, „akiket akkor az Újszövetség papjaivá szentelt," [171] hogy visszajöveteléig ünnepeljék.

1338. A három szinoptikus evangélium és Szent Pál hagyták ránk az Eucharisztia alapításának elbeszélését; Szent János a maga részéről idézi Jézus szavait a kafarnaumi zsinagógában, amelyek előkészítették az Eucharisztia alapítását: Krisztus az élet égből alászállott kenyerének nevezi önmagát. [172]

1339. Jézus a húsvéti időt választotta arra, hogy megtegye, amit Kafarnaumban előre mondott: testét és vérét adja tanítványainak:

 „Elérkezett a kovásztalan kenyér napja, amikor meg kellett ölni a húsvéti bárányt. Jézus elküldte Pétert és Jánost ezzel a megbízatással: »Menjetek, készítsétek el a húsvéti bárányt, hogy elkölthessük«. (...) Elmentek és el is készítették a húsvéti bárányt. Amint elérkezett az óra, asztalhoz ült a tizenkét apostollal együtt. Így szólt hozzájuk: »Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti bárányt elköltsem veletek, mielőtt szenvedek. Mondom nektek, többé nem eszem húsvéti bárányt, míg be nem teljesedik Isten országában.« (...) Most a kenyeret vette kezébe, hálát adott, megtörte és odanyújtotta nekik ezekkel a szavakkal: »Ez az én testem, amely értetek adatik. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.« Ugyanígy a vacsora végén fogta a kelyhet is, és azt mondta: »Ez a kehely az új szövetség az én véremben, mely értetek kiontatik«." (Lk 22,7-20) [173]

1340. Amikor Jézus az utolsó vacsorát apostolaival a húsvéti lakoma keretében ünnepelte, a zsidó húsvétnak megadta végső értelmét. Valójában ugyanis Jézus átmenetele a halálon és a föltámadáson át az Ő Atyjához, tudniillik az új húsvét, elővételezve lett az utolsó vacsorán, és ezt ünnepeljük az Eucharisztiában, mely beteljesíti a zsidó húsvétot és elővételezi az Egyház végső húsvétját az Ország dicsőségében.

„EZT CSELEKEDJÉTEK AZ ÉN EMLÉKEZETEMRE"

1341. Jézus parancsa, hogy gesztusait és szavait ismételjék, „amíg el nem jön" (1Kor 11,26), nemcsak annyit követel, hogy emlékezzünk Jézusra és arra, amit Ő tett. A parancs arra irányul, hogy az Apostolok és utódaik Krisztus – az Ő élete, halála, föltámadása és az Atyánál értünk való közbenjárása – emlékezetét liturgikusan ünnepeljék.

1342. Az Egyház kezdettől fogva hű maradt az Úr parancsához. A jeruzsálemi egyházról ez olvasható:

 „Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban. (...) Egy szívvel-lélekkel mindennap összegyűltek a templomban. A kenyeret házaknál törték meg, s örömmel és tiszta szívvel vették magukhoz az ételt." (ApCsel 2,42.46)

1343. A keresztények elsősorban „a szombatok első napján", azaz vasárnap, Jézus föltámadásának napján gyűltek össze, hogy „megtörjék a kenyeret" (ApCsel 20,7). Az Eucharisztia ünneplése egészen napjainkig ugyanúgy folytatódik annyira, hogy ma az Egyházban mindenütt azonos alapszerkezettel ünnepeljük. Az Eucharisztia az Egyház életének állandó középpontja.

1344. Isten zarándok népe Jézus húsvéti misztériumát hirdetve, „amíg el nem jön" (1Kor 11,26), szentmiséről szentmisére „a kereszt szűk ösvényén" [174] halad előre a mennyei lakoma felé, amelyen az összes választottak az Ország asztalához fognak ülni.

IV. Az Eucharisztia liturgikus ünneplése

MINDEN IDŐK SZENTMISÉJE

1345. A 2. századból ismerjük Szent Jusztinosz vértanú tanúságát az eucharisztikus ünneplés alapszerkezetéről. És e szerkezet mind a mai napig az összes nagy liturgia-családban azonos maradt. Íme, mit ír ő 155 körül, hogy a pogány Antoninus Pius (138-161) császárnak elmagyarázza, mit tesznek a keresztények:

 „A Napról elnevezett napon mindannyian, városokban és a falvakban egyaránt, összejövetelt tartunk.
És fölolvassuk az Apostolok emlékiratait és a Próféták írásait, amint azt az idő engedi.
A felolvasó elhallgatása után az elöljáró beszédében int és buzdít, hogy ezeket a szép dolgokat tetteinkkel utánozzuk.
Majd mindannyian fölállunk és közösen imát mondunk." [175]
„Közösen imádkozunk magunkért (...) meg a többiekért, (...) hogy miután az igazságot megtanultuk, a helyes életre törekedjünk, tetteinkben a jót kövessük, s azon legyünk, hogy parancsait megtartsuk, és az örök üdvösséget elnyerjük.
Imáink befejezésekor csókkal köszöntjük egymást.
Ezek után a testvérek elöljárójához kenyeret és kelyhet visznek vízzel vegyített borral, aki kezébe veszi, dicséretet és dicsőítést mond a mindenség Atyjának a Fiú és a Szentlélek neve által, hálát ad neki (görögül: eucharisztian), és áldást mond hosszasan azokért, amiket nekünk adott, hogy Ő bennünket ezekre méltatott.
Imái és hálaadása befejezéseképpen az egész nép ráfeleli az Ament. (...) Az elöljáró hálaadása és az egész nép felelete után az általunk diákonusoknak nevezettek minden jelenlevőnek osztanak a hálaadás kenyeréből és a vízzel elegyített borából, visznek belőle a távollevőknek is. [176]

1346. Az Eucharisztia liturgiája ma is alapvetően abban a szerkezetben történik, mely századokon át megmaradt. Két, szoros egységet alkotó fókusz körül bontakozik ki.

  • gyülekezés, igeliturgia az olvasmányokkal, a homíliával és az egyetemes könyörgéssel;
  • az eucharisztikus liturgia a kenyér és a bor fölajánlásával, a konszekráló hálaadással és az áldozással.

Az igeliturgia és az eucharisztikus liturgia „egyetlen istentiszteleti cselekményt"[177] alkotnak. Valójában ugyanis az Eucharisztiában számunkra megterített asztal egyszerre Isten igéjének és az Úr Testének asztala. [178]

1347. Nemde ugyanaz a folyamat játszódik le itt, mint a föltámadott Jézus tanítványaival elköltött húsvéti lakomáján? Útközben ő maga magyarázta nekik az Írásokat, majd asztalhoz ült velük, „kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és odanyújtotta nekik". [179]

AZ ÜNNEPLÉS FOLYAMATA

1348. Valemennyien összegyűlnek. A keresztények az eucharisztikus ünneplésre egy helyen jönnek össze. Ezen a helyen a fő hely magát Krisztust illeti, aki az Eucharisztia főszereplője. Ő az Újszövetség főpapja. Láthatatlanul Ő maga vezet minden eucharisztikus ünnepet. Őt képviselve vezeti az összejövetelt a püspök vagy a pap (Krisztusnak, a Főnek személyében cselekedve), beszédet tart az olvasmányok után, átveszi az adományokat és elmondja az eucharisztikus imádságot. Az ünneplésben valamennyien részt vesznek, mindenki a maga módján: a felolvasók, az adományvivők, az áldoztatók és az egész nép, melynek Amenje a részvételt fejezi ki.

1349. Az igeliturgia magában foglalja „a próféták írásait", vagyis az Ószövetséget, és az „Apostolok emlékiratait", azaz leveleiket és az evangéliumokat; a homília után – mely arra buzdít, hogy a hallott igét úgy fogadjuk, mint Isten szavát, [180] amint valójában az is, és váltsuk tettekre – közbenjáró könyörgések következnek minden emberért az Apostol szavai szerint: „Mindenekelőtt arra kérlek, végezzetek imát, könyörgést, esedezést és hálaadást minden emberért, a királyokért és az összes elöljárókért" (1Tim 2,1-2).

1350. Az adományok bemutatása (offertorium): akkor az oltárhoz olykor körmenetben kenyeret és bort hoznak, melyeket a pap Krisztus nevében fölajánl az eucharisztikus áldozatban, melyben Krisztus testévé és vérévé válnak. Ez az utolsó vacsorán „a kenyeret és a kelyhet kezébe vevő" Krisztus gesztusa. „Ezt a tiszta áldozatot egyedül az Egyház ajánlja föl a Teremtőnek, az Ő teremtéséből hálaadással ajánlva föl neki." [181] Az adományok fölajánlása az oltáron Melkizedek gesztusát idézi, és a Teremtő ajándékait Krisztus kezére bízza. Ő a maga áldozatában tökéletessé teszi az ember minden áldozatot bemutató törekvését.

1351. A keresztények az Eucharisztiának szánt kenyér és bor mellett kezdettől fogva a rászorulók támogatására is vittek magukkal adományokat. E gyűjtési szokás (collecta) [182] mindig aktuális, és Krisztus példája serkenti, aki szegény lett, hogy minket gazdaggá tegyen: [183]

 „A jómódúak és aki akar – ki-ki szándékának megfelelően –  adakozik, azt, amit jónak lát; az összegyűjtött adományokat az elöljárónál helyezik letétbe, s az belőle gondoskodik az árvákról és özvegyekről és azokról, akik betegség vagy más ok miatt szükséget szenvednek, továbbá a bebörtönzöttekről és az átutazó idegenekről; egyszóval mindenkin segít, aki rászorul." [184]

1352. A kánon (anafora): az eucharisztikus imádsággal, a hálaadó és átváltoztató imádsággal elérkezünk az ünneplés szívéhez és csúcsához:

A prefációban az Egyház Krisztus által a Szentlélekben hálát ad az Atyának minden művéért, a teremtésért, a megváltásért és a megszentelésért. Az egész közösség csatlakozik ahhoz a szüntelen dicsérethez, melyet az égi Egyház, az angyalok és a szentek a háromszor szent Istennek énekelnek.

1353. A Lélekhívásban (epiklézisben) az Egyház kéri az Atyát, hogy küldje el Lelkét (vagy áldásának hatalmát [185] ) a kenyérre és a borra, hogy az Ő ereje által Jézus Krisztus Testévé és Vérévé váljanak; és hogy azok, akik részesednek az Eucharisztiában, egy test és egy lélek legyenek (egyes liturgiákban az epiklézist az anamnézis után helyezik).

Az alapítás elbeszélésében Krisztus cselekedetének és szavainak ereje, valamint a Szentlélek hatalma a kenyér és a bor színe alatt szentségileg megjelenítik Krisztus Testét és Vérét, a kereszten egyszer s mindenkorra fölajánlott áldozatát.

1354. Az ezt követő anamnézisben az Egyház megemlékezik Jézus Krisztus szenvedéséről, föltámadásáról és dicsőséges eljöveteléről; bemutatja az Atyának az Fia áldozatát, aki megbékéltet bennünket Ővele.

A közbenjáró imádságokban az Egyház kifejezi, hogy az Eucharisztiát az egész mennyei és földi Egyházzal, élőkkel és holtakkal együtt ünnepli, közösségben az Egyház pásztoraival, a Pápával, a megyéspüspökkel, papságával és diákonusaival, s az egész Egyház összes püspökeivel és egyházaikkal.

1355. Az áldozásban (kommunióban), melyet a Miatyánk és a kenyértörés előz meg, a hívők a „mennyből való kenyeret" és az „üdvösség kelyhét" veszik, Krisztus Testét és Vérét, aki önmagát adta „a világ életéért" (Jn 6,51).

Mivel ez a kenyér és ez a bor ősi kifejezés szerint „eucharisztizált", [186] „ezt a táplálékot mi Eucharisztiának nevezzük, melyből senki kívülálló nem részesülhet, csak az, aki igaznak fogadja el a tőlünk kapott tanítást és megmosdott a bűnök bocsánatára az újjászületés fürdőjében és úgy él, ahogyan azt Krisztus meghagyta."[187]

V. A szentségi áldozat: hálaadás, emlékezet, jelenlét

1356. A keresztények az Eucharisztiát kezdettől fogva ünneplik, éspedig olyan formában, amely lényegét tekintve nem változott sem a korok, sem a liturgiák különbözősége miatt. Azért teszik ezt, mert kötelezőnek érzik a parancsot, amit az Úr szenvedésének előestéjén adott: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre" (1Kor 11,24-25).

1357. Az Úr e parancsát teljesítjük, amikor az ő áldozatának emlékezetét ünnepeljük. Ezt cselekedvén azt ajánljuk föl az Atyának, amit Ő maga ajándékozott nekünk: teremtésének ajándékait, a kenyeret és a bort, melyek Krisztus szavaira és a Szentlélek erejéből Krisztus testévé és vérévé válnak: így Krisztus valóságosan és titokzatos módon jelenvalóvá válik.

1358. Ezért az Eucharisztiát úgy kell szemlélnünk,

  • mint hálaadást és dicséretet az Atyának;
  • mint Krisztus és az ő teste áldozati emlékezetét;
  • mint Krisztus jelenlétét szavai és Lelke erejének hatására.

HÁLAADÁS ÉS DICSÉRET AZ ATYÁNAK

1359. Az Eucharisztia, Krisztus által a kereszten beteljesített üdvösségünk szentsége, a dicséret áldozata is hálaadásul a teremtés művéért. Az eucharisztikus áldozatban Krisztus halála és föltámadása által az egész Istentől szeretett teremtést fölajánljuk az Atyának. Krisztus által az Egyház a dicséret áldozatát ajánlhatja föl hálaadásul mindazért a jóért, szépért és igazért, amit Isten a teremtésben és az emberi nemben alkotott.

1360. Az Eucharisztia a hálaadás áldozata az Atyának, áldás, mellyel az Egyház háláját fejezi ki Istennek minden jótéteményéért: mindazért, amit Ő a teremtésben, a megváltásban és a megszentelésben tett. Az Eucharisztia tehát elsősorban „hálaadást" jelent.

1361. Az Eucharisztia a dicséret áldozata is, amellyel az Egyház az egész teremtés nevében énekli Isten dicsőségét. E dicsérő áldozat csak Krisztus által lehetséges: Ő személyéhez, dicséretéhez és közbenjárásához kapcsolja a híveket, és így a dicséret áldozatát Őáltala és Ővele ajánljuk föl az Atyának, és Őbenne nyer elfogadást.

KRISZTUSNAK ÉS AZ Ő TESTÉNEK, AZ EGYHÁZNAK ÁLDOZATI EMLÉKEZETE

1362. Az Eucharisztia Krisztus húsvétjának emlékezete, egyetlen áldozatának aktualizálása és szentségi fölajánlása az Ő teste, az Egyház liturgiájában. Minden kánonban az alapítás szavai után megtaláljuk az anamnézisnek vagy megemlékezésnek nevezett imádságot.

1363. A Szentírás értelmében a megemlékezés nem csupán visszaemlékezés elmúlt eseményekre, hanem azoknak a csodatetteknek a hirdetése, melyeket Isten az emberek javára művelt. [188] Ezen események liturgikus ünneplésében bizonyos módon maguk az események jelenvalóvá és aktuálissá válnak. Így érti Izrael népe az Egyiptomból történt szabadulását: valahányszor ünneplik a húsvétot, a kivonulás eseményei megjelennek a hívők emlékezetében, hogy életüket ezen eseményeknek megfelelően alakítsák.

1364. Az Újszövetségben a megemlékezés új értelmet kap. Amikor az Egyház az Eucharisztiát ünnepli, Krisztus húsvétjára emlékezik, ami jelenvalóvá válik: az áldozat, amelyet egyszer s mindenkorra ajánlott föl a kereszten, mindig aktuális marad: [189] „Valahányszor az oltáron megünnepeljük a keresztáldozatot, melyben »Krisztus, a mi húsvéti bárányunk föláldoztatott« (1Kor 5,7), megvalósul megváltásunk műve". [190]

1365. Mivel az Eucharisztia Krisztus húsvétjának emlékezete, áldozat is. Az Eucharisztia áldozati jellege magukból az alapító szavakból is kitűnik: „Ez az én testem, mely értetek adatik", és „ez a kehely az új Szövetség az én véremben, mely értetek kiontatik" (Lk 22,19-20). Az Eucharisztiában Krisztus ugyanazt a testet adja, melyet értünk a kereszten odaadott, és ugyanazt a vért, melyet kiontott „sokakért (...) a bűnök bocsánatára" (Mt 26,28).

1366. Az Eucharisztia tehát áldozat, mert megjeleníti (jelenvalóvá teszi) a kereszt áldozatát, mert annak emlékezete, s mert annak gyümölcsét alkalmazza:

Krisztus „a mi Urunk és Istenünk, (...) a kereszt oltárán egyszer áldozta föl magát a halál által az Atyának, (...) hogy az embereknek örök megváltást szerezzen: mivel azonban halála után az ő papsága nem szűnik meg (Zsid 7,24.27), az utolsó vacsorán, »azon az éjszakán, amelyen elárultatott« (1Kor 11,23), (...) szeretett jegyesének, az Egyháznak (miként az emberi természet igényli) (...) látható áldozatot hagyott, hogy az a kereszten egyszer bemutatandó véres áldozatot megjelenítse, s emlékezete az idők végezetéig megmaradjon, és üdvözítő ereje azoknak a bűnöknek megbocsátására, melyeket naponta elkövetnek, alkalmaztassék." [191]

1367. Krisztus áldozata és az Eucharisztia áldozata egy áldozat: „egy és ugyanaz az áldozati adomány; a papok szolgálatával fölajánló személy ugyanaz, mint aki akkor a kereszten föláldozta önmagát, csak az áldozatbemutatás módja különbözik". [192] „S mivel ebben az isteni áldozatban, mely a szentmisében történik, ugyanaz a Krisztus van jelen és áldoztatik föl vérontás nélkül, aki a kereszt oltárán »egyszer véresen áldozta föl önmagát« (...), ez az áldozat valóban engesztelő." [193]

1368. Az Eucharisztia az Egyház áldozata is. Az Egyház, mely Krisztus teste, részt vesz Fejének áldozatában. Ővele teljes egészében áldozat lesz. Kapcsolódik az Ő minden emberért történő közbenjárásához az Atyánál. Az Eucharisztiában Krisztus áldozata az Ő teste tagjainak áldozata is lesz. A hívők élete, dicsérete, fájdalma, imádsága és munkája egyesül Krisztus életével, dicséretével, fájdalmával, imádságával és munkájával és az Ő teljes odaadásával; és ezáltal új értéket nyer. Krisztus oltáron jelenlévő áldozata minden keresztény nemzedéknek megadja a lehetőséget, hogy egyesüljön az Ő áldozatával.

A katakombákban gyakran szélesre tárt karokkal, orante testtartásban imádkozó nő alakjában ábrázolják az Egyházat, mely – mint a kereszten karjait kitáró Krisztus – Őáltala, Ővele és Őbenne ajánlja föl önmagát és jár közben minden emberért.

1369. Az egész Egyház egyesül Krisztus áldozatával és közbenjárásával. A pápa, aki Péter szolgálatát végzi az Egyházban, minden szentmiséhez kapcsolódik, melyben mint az egyetemes Egyház egységének jelét és szolgáját név szerint említik. A helyi püspök mindig felelős az Eucharisztia ünnepléséért, akkor is, ha egy pap mutatja be; megemlítik a nevét, hogy jelezzék, ő a részegyház vezetője a papság körében és a diakónusok segítségével. A közösség minden egyéb szolgálattevőért is közbenjár, aki érte és vele bemutatja az eucharisztikus áldozatot.

 „Az a szentmise érvényes, melyet a püspök vagy az ő megbízottja vezetésével ünnepelnek." [194]
„A papok szolgálata által a hívők lelki áldozata egyesül Krisztusnak, az egyetlen közvetítőnek áldozatával, melyet a papok keze az egész Egyház nevében vérontás nélkül és szentségi módon a szentmisében fölajánl egészen addig, amíg az Úr el nem jön."[195]

1370. Krisztus áldozatával nemcsak a földön élő tagok, hanem azok is egyesülnek, akik már a mennyei dicsőségben vannak: az Egyház a Boldogságos Szűz Máriával közösségben és róla, valamint az összes szentekről megemlékezve ajánlja föl az eucharisztikus áldozatot. Az Egyház az Eucharisztiában bizonyos értelemben Máriával együtt áll a kereszt tövében, egyesülve Krisztus áldozatával és közbenjárásával.

1371. Az eucharisztikus áldozatot az elhunyt hívőkért is fölajánlják, „a Krisztusban elhunytakért, akik még nem tisztultak meg teljesen", [196] hogy beléphessenek Krisztus világosságába és békéjébe.

 „Bárhol helyezzétek el ezt a testet: semmi aggodalmatok ne legyen miatta; csak arra kérlek titeket, hogy az Úr oltáránál emlékezzetek meg rólam, bárhol lesztek." [197]
„Azután (az anaforában) az elhunyt szent atyákért és püspökökért, és általában a közülünk elhunytakért (imádkozunk); mert hisszük, hogy ez nagyon javára válik azoknak a lelkeknek, akikért imádkozunk e szent és félelmetes áldozat színe előtt. (...) Mi magunk is könyörgéseket ajánlunk föl Istennek az elhunytakért, még ha bűnösök voltak is, (...) a bűneinkért föláldozott Krisztust ajánljuk föl, engesztelvén Istent, az emberek barátját mind értük, mind önmagunkért." [198]

1372. Szent Ágoston csodálatos szintézisbe foglalta e tanítást, mely arra késztet, hogy egyre teljesebben vegyünk részt Megváltónk áldozatában, amit az Eucharisztiában ünneplünk:

 „Az egész megváltott közösség, azaz a szentek gyülekezete és társasága Istennek fölajánlott áldozat lesz a nagy Pap által, aki önmagát is fölajánlotta értünk a szenvedésben, hogy ily nagy Fő teste lehessünk a szolga alakja szerint. (...) Ez a keresztények áldozata: »Sokan egy test vagyunk Krisztusban« (Róm 12,5). Amit az Egyház az oltárnak a hívők számára is ismert szentségével gyakorol, ahol megbizonyosodik arról, hogy abban, amit föláldoz, önmaga áldoztatik föl."[199]

KRISZTUS JELENLÉTE SZAVÁNAK ÉS A SZENTLÉLEKNEK EREJE ÁLTAL

1373. „Jézus Krisztus, aki meghalt, sőt aki föltámadt és az Isten jobbján közbenjár értünk" (Róm 8,34), Egyházában sokszorosan jelen van: [200] igéjében, Egyháza imádságában, „ahol ketten vagy hárman összegyűltek az én nevemben" (Mt 18,20), a szegényekben, a betegekben, a foglyokban, [201] a szentségeiben, melyeknek Ő a szerzője, a szentmise-áldozatban és azok személyében, akik a papi szolgálatot végzik, de „mindenekelőtt az eucharisztikus színek alatt". [202]

1374. Krisztus jelenlétének módja az eucharisztikus színek alatt egyedülálló. És e jelenlét emeli az Eucharisztiát az összes szentség fölé, úgyhogy az Eucharisztia „a lelki élet beteljesedése és az összes szentség célja". [203] Az Eucharisztia legszentebb szentségében „a mi Urunk, Jézus Krisztus teste és vére, emberi lelkével és istenségével együtt, azaz az egész Krisztus igazán, valóságosan és szubsztanciálisan van jelen". [204] „E jelenlétet nem kizárólagosan nevezzük valóságosnak – mintha az egyéb jelenlétek nem valóságosak volnának -, hanem kiemelő módon, mert e jelenlét szubsztanciális, benne ugyanis az egész és teljes Krisztus, az Isten és ember van jelen."[205]

1375. E szentségben Krisztus a kenyér és a bor Krisztus testévé és vérévé változása által válik jelenvalóvá. Az egyházatyák határozottan állították az Egyház hitét abban, hogy Krisztus szavának és a Szentlélek tevékenységének hatékonysága van ezen átváltozás végrehajtására. Aranyszájú Szent János így nyilatkozik:

 „Nem ember az, aki megteszi, hogy az adományok Krisztus testévé és vérévé váljanak, hanem maga Krisztus, akit értünk megfeszítettek. A szavakat kimondó pap Krisztust jeleníti meg: de az erő és a kegyelem Istené. Ez az én testem – mondja. Ez a szó változtatja át az áldozati adományokat."[206]

Szent Ambrus pedig ezt mondja erről az átváltozásról:

Legyünk meggyőződve arról, hogy „olyan dolog áll előttünk, amit nem a természet alakított ilyenné, hanem az áldás konszekrálta, és az áldás hatékonysága meghaladja a természetet, hiszen az áldás erejéből éppen maga a természet változik át". [207] „Krisztus szava tehát, aki a semmiből létre tudta hozni azt, ami nem volt, a már létezőt ne tudná átváltoztatni azzá, ami korábban nem volt? Nem kisebb dolog új dolgokat teremteni, mint a természeteket átváltoztatni." [208]

1376. A Trienti Zsinat összefoglalja a katolikus hitet, amikor kijelenti: „Mivel pedig Krisztus, a mi Megváltónk azt mondta, hogy amit Ő a kenyér színe alatt fölajánlott, valóban az Ő teste, azért Isten Egyházában mindig élt a meggyőződés, és ez a szent zsinat újra kinyilvánítja: a kenyér és a bor konszekrációja által olyan átváltoztatás történik, ami a kenyér egész lényegét Krisztus, a mi Urunk testének lényegévé és a bor egész lényegét az ő vérének lényegévé változtatja át. Ezt a változást a szent, katolikus Egyház helyesen és sajátos értelemben transsubstantiatio-nak, `átlényegülésnek' nevezte."[209]

1377. Krisztus eucharisztikus jelenléte az átváltoztatás pillanatában kezdődik, és addig tart, ameddig az eucharisztikus színek megmaradnak. Az egész Krisztus van jelen a színek mindegyikében, és az egész Krisztus van jelen azok minden egyes részében oly módon, hogy a kenyér megtörése Krisztust nem osztja meg. [210]

1378. Az Eucharisztia tisztelete. A szentmise liturgiája során Krisztusnak a kenyér és a bor színe alatti valóságos jelenlétébe vetett hitünket többek között azzal is kifejezzük, hogy az Úr imádásának jeleként térdet hajtunk vagy mélyen meghajlunk. „Az Eucharisztia szentsége iránti imádást a katolikus Egyház nemcsak a szentmisében, hanem azon kívül is végezte és végzi azáltal, hogy a konszekrált ostyákat a lehető leggondosabban őrzi, a hívők imádása tárgyaként kihelyezi és a népsokaság örömére körmenetekben hordozza." [211]

1379. A tabernákulum korábban arra szolgált, hogy az Eucharisztiát méltó körülmények között őrizzék annak érdekében, hogy a betegeknek és a távollevőknek a szentmisén kívül elvihessék. Ahogyan az Egyház elmélyült Krisztus valóságos eucharisztikus jelenlétének hitében, úgy ébredt tudatára az eucharisztikus színek alatt jelenlévő Krisztus csöndes imádása értelmének. Ezért a tabernákulumnak a templomban különösen méltó helyen kell állnia; és olyannak kell lennie, hogy az Krisztus valóságos jelenlétének igazságát az Oltáriszentségben kiemelje és nyilvánvalóvá tegye.

1380. Nagyon megfelelő, hogy Krisztus ilyen egyedülálló módon akart Egyháza számára jelenvaló maradni. Mivel ugyanis Krisztus látható alakjában elhagyni készült övéit, nekünk akarta ajándékozni szentségi jelenlétét; mivel arra készült, hogy a kereszten föláldozva önmagát üdvözítsen minket, akarta, hogy emlékünk legyen arról a szeretetről, amellyel Ő „mindvégig" (Jn 13,1), élete elajándékozásáig szeretett minket. Valóban, Ő eucharisztikus jelenlétében közöttünk marad, titokzatos módon, mint az, aki szeretett minket és önmagát adta értünk, [212] éspedig olyan jelek alatt van jelen, melyek ezt a szeretetet kifejezik és közlik:

 „Az Egyháznak és a világnak nagyon szüksége van az Eucharisztia tiszteletére. A szeretet e szentségében Jézus vár bennünket. Ne sajnáljuk az időt, hogy találkozzunk vele az imádásban, a hittel teljes szemlélődésben, készen a világ bűneinek és jogtalanságainak engesztelésére. Soha ne szűnjön meg a mi imádásunk." [213]

1381 „Hogy e szentségben Krisztus valóságos teste és valóságos vére van jelen, ahogy Szent Tamás mondja, »érzékekkel nem, de az isteni tekintélyre támaszkodó hittel egyedül lehet megragadni. Ezért mondja Cirill a Lk 22,19 Ez az én testem, mely értetek adatik helyéről: Ne kételkedj, hogy igaz-e; hanem inkább hittel fogadd el az Üdvözítő szavait. Mivel ugyanis Ő az Igazság, nem hazudik«": [214]

Imádlak áhítattal, Isten, rejtelem!
Aki e jelekben titkon vagy jelen.
Néked egész szívem átadja magát,
mert téged szemlélve elveszti magát.

Szem, ízlés, tapintás megcsalódhatik,
de a hallás rólad hittel biztosít:
Hiszem, amit hinni Isten Fia szab,
igédnél, Igazság, mi van igazabb?
[215]

VI. A húsvéti lakoma

1382. A szentmise egyszerre és elválaszthatatlanul a keresztáldozatot megörökítő áldozati emlékezés és az Úr testével és vérével való közösség szent lakomája. Az eucharisztikus áldozat ünneplése teljesen a Krisztussal történő bensőséges egyesülésre irányul az áldozás által. Áldozni annyit jelent, mint magát Krisztust fogadni, aki önmagát áldozta értünk.

1383. Az oltár, amely körül az Egyház az Eucharisztia ünneplésére összegyűl, ugyanannak a misztériumnak két oldalát mutatja meg: az áldozati oltárt és az Úr asztalát, már csak azért is, mert a keresztény oltár magának Krisztusnak szimbóluma, aki úgy van jelen hívei körében, mint a megbékéltetésünkért fölajánlott áldozat és az önmagát nekünk ajándékozó mennyei eledel. „Mi más Krisztus oltára, mint Krisztus testének képe?"- mondja Szent Ambrus, [216] és másutt: „Az oltár a test képe, és Krisztus teste van az oltáron." [217] A liturgia az áldozatnak és a kommuniónak ezt az egységét számos imádságban fejezi ki. A római Egyház így imádkozik kánonjában:

 „Könyörögve kérünk, mindenható Istenünk, szent angyalod vigye áldozatunkat mennyei oltárodra isteni Fölséged színe elé, hogy mi, akik erről az oltárról Fiad szentséges testében és vérében részesülünk, minden mennyei áldással és kegyelemmel elteljünk."[218]

„VEGYÉTEK ÉS EGYETEK EBBŐL MINDNYÁJAN": A SZENTÁLDOZÁS

1384. Az Úr sürgető meghívással fordul felénk, hogy az Eucharisztia szentségében magunkhoz vegyük Őt: „Bizony, bizony, mondom nektek: ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ő vérét, nem lesz bennetek élet" (Jn 6,53).

1385. Hogy meg tudjunk felelni ennek a meghívásnak, erre a nagy és szent pillanatra elő kell készülnünk. Szent Pál apostol lelkiismeretvizsgálatra buzdít: „Ezért, aki méltatlanul eszi a kenyeret vagy issza az Úr kelyhét, az Úr teste és vére ellen vét. Tehát vizsgálja meg magát mindenki, és csak úgy egyék a kenyérből és igyék a kehelyből, mert aki csak eszik és iszik anélkül, hogy megkülönböztetné az (Úr) testét, saját ítéletét eszi és issza" (1Kor 11,27-29). Annak, aki súlyos bűn tudatában van, meg kell gyónnia, mielőtt a szentáldozáshoz járul.

1386. A hívő e nagy szentség előtt nem tehet mást, mint hogy lángoló hittel és alázattal megismételje a százados szavait: [219] „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem!" [220] Aranyszájú Szent János liturgiájában a hívők ugyanazon lelkülettel imádkozzák:

 „A te titkos vacsorádnak részesévé fogadj ma engem, Isten Fia, mert nem mondom ki ellenségeidnek a titkot, sem csókot nem adok neked, mint Júdás, hanem mint ama gonosztevő, kiáltom feléd: »Emlékezzél meg rólam, Uram, a te országodban!«"[221]

1387. E szentség vételének méltó előkészületeként a hívőknek meg kell tartaniuk az Egyházuk által előírt szentségi böjtöt. [222] Magatartásukkal (ruha, testtartás) fejezzék ki azt a tiszteletet, ünnepélyességét és örömöt, mely megfelel annak a pillanatnak, amikor Krisztus a vendégünk lesz.

1388. Megfelel az Eucharisztia rendeltetésének, hogy a hívők, ha kellően föl vannak készülve, [223] megáldoznak, amikor szentmisén vesznek részt: [224] „Nagyon ajánlott a szentmisén való tökéletesebb részvétel abban a formában is, hogy a hívek az Úr testét a pap áldozása után ugyanabból az Áldozatból vegyék magukhoz". [225]

1389. Az Egyház kötelezi a hívőket arra, hogy vasár- és ünnepnapon vegyenek részt az isteni liturgiában [226] és gyónással fölkészülve legalább évente egyszer vegyék magukhoz az Eucharisztiát, lehetőleg a húsvéti időben. [227] Az Egyház nyomatékosan ajánlja a hívőknek, hogy a szent Eucharisztiát vasár- és ünnepnapokon vagy még gyakrabban, akár minden nap vegyék magukhoz.

1390. A csak kenyér színe alatti szentáldozásban – Krisztus mindkét szín alatti szentségi jelenléte következtében – az Eucharisztia kegyelmi gyümölcseit egészen fogadni lehet. Lelkipásztori megfontolásból a latin szertartásban ez az áldozási forma a leggyakoribb. „A szentáldozás azonban akkor éri el jel természetének teljességét, ha mindkét szín alatt történik. Ebben a formában az eucharisztikus lakoma jele tökéletesebben fejeződik ki."[228] A keleti szertartásokban ez a szentáldozás általános módja.

A SZENTÁLDOZÁS GYÜMÖLCSEI

1391. A szentáldozás elmélyíti egyesülésünket Krisztussal. Az Eucharisztia vételének a szentáldozásban a legfőbb gyümölcse a benső egyesülés Jézus Krisztussal. Az Úr mondja: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg őbenne" (Jn 6,56). A Krisztusban való élet alapja az eucharisztikus lakoma: „Ahogy engem az élő Atya küldött és Én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, általam fog élni" (Jn 6,57).

 „Amikor az Úr ünnepein a hívők a Fiú testét magukhoz veszik, hirdetik egymásnak az örömhírt: megkaptuk az élet foglalóját; mint amikor az angyal Mária Magdolnának mondta: »Krisztus föltámadott!«. Most is az életet és a föltámadást kapja az, aki magához veszi Krisztust." [229]

1392. Amit az anyagi táplálék eredményez a testi életben, azt valósítja meg a szentáldozás csodálatos módon lelki életünkben. A föltámadott Krisztus – „a Szentlélek által élő és éltető" [230] – testével való kommunió megőrzi, növeli és megújítja a keresztségben kapott kegyelmi életet. A keresztény élet e növekedése igényli, hogy az eucharisztikus kommunióval, zarándokságunk kenyerével táplálkozzék egészen halálunk órájáig, amikor `útravalóul' kapjuk.

1393. A szentáldozás elválaszt bennünket a bűntől. Krisztus teste, melyet a szentáldozásban magunkhoz veszünk, értünk „adatott", és a vér, amelyet iszunk, „sokakért kiontatott a bűnök bocsánatára". Ezért az Eucharisztia nem tud Krisztussal egyesíteni anélkül, hogy ne tisztítana meg az elkövetett bűnöktől és ne óvna meg a jövendő bűnöktől:

 „Valahányszor magunkhoz vesszük, az Úr halálát hirdetjük. [231] Ha a halálát, akkor a bűnök bocsánatát hirdetjük. Ha valahányszor kiontatik a vér, a bűnök bocsánatára ontatik ki, akkor mindig úgy kell fogadnom, hogy mindig megbocsátja a bűneimet. Nekem, aki mindig vétkezem, mindig szükségem van az orvosságra."[232]

1394. Amint a testi táplálék az elhasznált erő pótlására szolgál, úgy az Eucharisztia erősíti a szeretetet, mely a mindennapi életben természete szerint gyengül; és ez a fölelevenített szeretet eltörli a bocsánatos bűnöket. [233] Amikor Krisztus nekünk ajándékozza önmagát, újra életre kelti szeretetünket, és képessé tesz arra, hogy a teremtmények iránti rendetlen ragaszkodásainkat megszakítsuk és benne meggyökerezzünk:

 „Mivel tehát Krisztus szeretetből halt meg értünk, amikor az áldozat idejében megemlékezünk az Ő haláláról, azt kérjük, hogy a Szentlélek eljövetele által adassék nekünk a szeretet; azt kérjük alázattal könyörögve, hogy e szeretet által, mellyel Krisztus minket arra méltatott, hogy megfeszíttessék értünk, mi is – a Szentlélek kegyelmét elnyerve – úgy tekinthessük a világot, mint ami számunkra megfeszíttetett, s mi magunk is megfeszíttessünk a világnak; (...) a szeretet ajándékát elnyerve, meghaljunk a bűnnek és Istennek éljünk."[234]

1395. Az Eucharisztia e szeretet által, melyet föllobbant bennünk, megőriz minket a halálos bűnöktől. Minél inkább részesedünk Krisztus életében és minél inkább elmélyedünk barátságában, annál nehezebb lesz halálos bűnnel megszakítani a kapcsolatot Vele. De a halálos bűnök megbocsátására nem az Eucharisztia van rendelve, hanem a bűnbocsánat szentsége. Az Eucharisztia azok szentsége, akik teljes közösségben vannak az Egyházzal.

1396. A titokzatos Test egysége: az Eucharisztia teszi az Egyházat. Akik az Eucharisztiát magukhoz veszik, szorosabban kapcsolódnak Krisztushoz. Emiatt Krisztus valamennyi hívőt egy testbe kapcsol össze: az Egyházba. A szentáldozás ezt az Egyházba testesülést, ami a keresztség által már megvalósult, megújítja, megerősíti és elmélyíti. A keresztségben meghívást kaptunk arra, hogy egy testet alkossunk. [235] Az Eucharisztia beteljesíti ezt a meghívást: „Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nemde a Krisztus vérében való részesedés? S a kenyér, amelyet megtörünk, nemde a Krisztus testében való részesedés? Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérből részesülünk" (1Kor 10,16-17):

 „Ha ti Krisztus teste és az ő tagjai vagytok, misztériumotok oda van helyezve az Úr asztalára: a saját misztériumotokat kapjátok. Arra, ami vagytok, Amen-nal válaszoltok, és válaszolván aláírjátok. Hallod ugyanis: Krisztus teste; és te válaszolod: Amen. Légy Krisztus tagja, hogy igaz legyen az Amen." [236]

1397. Az Eucharisztia kötelez a szegények iránt; hogy Krisztus értünk adott testét és vérét igazságban vehessük magunkhoz, Krisztust a legszegényebbekben, az Ő testvéreiben kell fölismernünk: [237]

 „Megízlelted az Úr vérét, és még így sem ismered föl a testvéredet; (...) magát az asztalt is meggyalázod, amikor azt, aki ennek részese lett, nem tartod méltónak arra, hogy megoszd vele táplálékodat. (...). Minden bűnödtől megszabadított téged Isten, és ilyen asztalra méltatott: te pedig ettől sem lettél jóságosabb." [238]

1398. Az Eucharisztia és a keresztények egysége. E misztérium nagysága láttán Szent Ágoston így kiáltott föl: „Ó, kegyes jóság szentsége! Ó, egység jele! Ó, szeretet köteléke!" [239] Minél fájdalmasabban érezzük az Egyház megosztottságait, amelyek lehetetlenné teszik az Úr asztalánál való közös részvételt, annál fontosabbak az imádságok az Úrhoz, hogy a benne hívők teljes egységének napjai visszatérjenek.

1399. A keleti egyházak, amelyek nincsenek teljes közösségben a katolikus Egyházzal, az Eucharisztiát nagy szeretettel ünneplik. „Ezek az egyházak, jóllehet különváltak, valódi szentségeikkel rendelkeznek, kiváltképpen pedig az apostoli jogfolytonosság következtében van papságuk és Eucharisztiájuk, melyek révén igen szoros kapcsolatban állnak velünk mindmáig."[240] Ezért „bizonyos kommunikáció in sacris, bizonyos körülmények között és az egyházi hatóság jóváhagyásával nem csupán lehetséges, hanem ajánlatos is". [241]

1400. A reformációból született és a katolikus Egyháztól különvált egyházi közösségek „nem őrizték meg sértetlenül – főleg az ordo szentségének hiánya miatt – az eucharisztikus misztérium eredeti és teljes lényegét". [242] Ezért a katolikus Egyház számára az intercommunio ezekkel a közösségekkel nem lehetséges. Mindazonáltal ezek a közösségek, „amikor a Szent Vacsorában megemlékeznek Urunk haláláról és föltámadásáról, megvallják, hogy az életet a Krisztussal való közösség jelenti, és várják az ő dicsőséges eljövetelét". [243]

1401. Amikor a megyéspüspök ítélete szerint súlyos szükséghelyzet áll fönn, katolikus papok kiszolgáltatnak szentségeket (Eucharisztiát, a gyónás, betegek kenete szentségét) más keresztényeknek, akik nincsenek teljes közösségben a katolikus Egyházzal, de önként kérik: e szentségekre vonatkozóan a katolikus hitet meg kell vallaniuk és a szükséges fölkészültséggel kell rendelkezniük. [244]

VII. Az Eucharisztia – „a jövendő dicsőség záloga".

1402. Egy ősi imádságában így magasztalja az Egyház az Eucharisztia misztériumát: „Ó, szentséges lakoma, Krisztust vesszük rajta. Felidézzük szenvedésének emlékét, lelkünket kegyelem tölti el, és a jövendő dicsőség záloga nekünk adatik."[245] Ha az Eucharisztia az Úr húsvétjának emlékezete, ha az oltár áldozatából részesülőket „a mennyei áldás és kegyelem teljessége" [246] tölti el, akkor az Eucharisztia a mennyei dicsőség elővételezése is.

1403. Az utolsó vacsorán maga az Úr irányította tanítványai figyelmét a húsvétnak az Isten országában történő beteljesedésére: „Mondom nektek: mostantól nem iszom a szőlő terméséből addig, amíg majd az újat nem iszom veletek Atyám országában" (Mt 26,29). [247] Valahányszor az Egyház az Eucharisztiát ünnepli, emlékezik erre az ígéretre, és tekintetét arra irányítja, „aki eljön" (Jel 1,4). Imádságában hívja az Ő eljövetelét: „Marana tha!" (1Kor 16,22), „Jöjj el, Uram Jézus!" (Jel 22,20). „Jöjjön el a te kegyelmed, és múljék el e világ!" [248]

1404. Az Egyház tudja, hogy Eucharisztiájában az Úr már most eljön és benne közöttünk van. Mégis, ez a jelenlét elfátyolozott. Ezért ünnepeljük mi az Eucharisztiát úgy, hogy „reménykedve várjuk Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak dicsőséges eljövetelét", [249] és kérjük, hogy „országodban majd reményünk szerint (mindannyian) dicsőségedben örökre részesüljünk, amikor letörölsz szemünkről minden könnyet, és színről színre látunk téged, Istenünk. Hasonlók leszünk hozzád mindörökre, és vég nélkül dicsőítünk téged, Krisztus, a mi Urunk által". [250]

1405. E nagy reménységnek, tudniillik az új égnek és az új földnek – melyekben igazságosság lakik [251] – nincs biztosabb záloga, sem nyilvánvalóbb pecsétje, mint az Eucharisztia. Valójában valahányszor e misztériumot ünnepeljük, „megváltásunk műve valósul meg", [252] és mi „egy kenyeret (...) (törünk meg), mely a halhatatlanság orvossága, ellenméreg, hogy meg ne haljunk, hanem mindig éljünk Jézus Krisztusban". [253]

Összefoglalás

1406. Jézus mondta: „Én vagyok az élő kenyér, aki a mennyből szállottam alá. Aki eszik ebből a kenyérből, örökké fog élni (...). Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, (...) Bennem marad és Én őbenne." (Jn 6,51.54.56)

1407. Az Eucharisztia az Egyház életének szíve és csúcspontja, mert benne Krisztus Egyházát és annak minden tagját társítja a dicséret és hálaadás áldozatához, melyet Ő egyszer s mindenkorra fölajánlott Atyjának a kereszten; ezen áldozat által árasztja ki az üdvösség kegyelmeit testére, ami az Egyház.

1408. Az Eucharisztia ünneplése mindig magában foglalja: Isten Igéjének hirdetését, a hálaadást az Atyaistennek minden jótéteményéért, elsősorban Fiának ajándékozásáért, a kenyér és a bor konszekrációját és a részesedést a liturgikus lakomában az Úr teste és vére vétele által. Mindezek az elemek egy és ugyanazt a kultikus cselekményt alkotják.

1409. Az Eucharisztia Krisztus húsvétjának emlékezete: azaz az üdvösség Krisztus élete, halála és föltámadása által beteljesített művéé, a műé, mely a liturgikus cselekmény által jelenvalóvá válik.

1410. Krisztus, az Újszövetség örök Főpapja, a pap szolgálata által maga ajánlja föl az eucharisztikus áldozatot. Ugyanakkor, mert valóságosan jelen van a kenyér és a bor színe alatt, Ő maga az eucharisztikus áldozat.

1411. Egyedül az érvényesen fölszentelt papok vezethetik az Eucharisztiát, s konszekrálhatják a kenyeret és a bort, hogy az Úr testévé és vérévé váljanak.

1412. A szentség lényeges jelei a búzakenyér és a szőlőbor, melyekre a pap lehívja a Szentlélek áldását és kimondja azokat a konszekráló szavakat, melyeket Jézus az utolsó vacsorán mondott: „Ez az én testem, mely értetek adatik. (...) Ez az én vérem kelyhe (...)”.

1413. A konszekráció által történik a kenyér és a bor átlényegülése Krisztus testévé és vérévé. A konszekrált kenyér és a bor színei alatt maga az élő és dicsőséges Krisztus van jelen igazán, valóságosan és lényegileg, az Ő teste és vére, Lelkével és istenségével együtt. [254]

1414. Az Eucharisztiát mint áldozatot mind az élők, mind a megholtak bűneinek jóvátételére, s Istentől lelki vagy testi jótétemények elnyerésére is fölajánljuk.

1415. Aki Krisztust az eucharisztikus kommunióban magához akarja venni, annak a kegyelem állapotában kell lennie. Ha valaki tudatában van annak, hogy halálos bűnt követett el, nem járulhat az Eucharisztiához, amíg föloldozást nem kapott a bűnbánat szentségében.

1416. Krisztus testének és vérének vétele növeli az áldozó egyesülését az Úrral, megbocsátja bocsánatos bűneit és megőrzi a súlyos bűnöktől. Mivel az áldozó és Krisztus között a szeretet kötelékei erősödnek, e szentség vétele erősíti az Egyház, Krisztus titokzatos testének egységét.

1417. Az Egyház nagyon ajánlja a hívőknek a szentáldozást, amikor részt vesznek az Eucharisztia ünneplésében; évente legalább egyszer kötelezővé teszi számukra.

1418. Tekintettel arra, hogy Krisztus jelen van az Oltáriszentségben, imádó hódolat illeti meg. A legszentebb szentség meglátogatása „az Úr Krisztus iránt (...) a hála bizonyítéka, a szeretet záloga s a kötelező imádás lerovása." [255]

1419. Krisztus, amikor ebből a világból átment az Atyához, az Eucharisztiában nekünk adta a dicsőség zálogát: a szent áldozatban való részesedés a Szívéhez tesz hasonlóvá, fönntartja erőinket a földi élet zarándokútján, ébren tartja bennünk az örök élet vágyát és már most egyesít a mennyei egyházzal, a Boldogságos Szűzzel és az összes szentekkel.


Vissza a főoldalra


Jegyzetek:
[1] Vö. Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae III, 65, 1.
[2] Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae III, 65, 3.
[3] VI. Pál pápa: Divinae consortium naturae apostoli konstitúció: AAS 63 (1971), 657; vö. Ordo initiationis christianae adultorum. Praenotanda 1-2. (1972) 7.
[4] Vö. Firenzei Zsinat: Decretum pro Armenis: DS 1314; CIC 204, 1. §; 849; CCEO 675. 1. §
[5] Római Katekizmus 2, 2, 5. Kiad. P. Rodríguez (Vatikán-Pamplona, 1989.) 179.
[6] Vö. Róm 6,3-4; Kol 2,12.
[7] Szent Jusztinosz: Apologia 1, 61: CA 1, 168 (PG 6, 421).
[8] Vö. Zsid 10,32.
[9] Vö. 1Tesz 5,5.
[10] Nazianzi Szent Gergely: Oratio 40, 3, 4: SC 358, 202-204 (PG 36, 361-364).
[11] Húsvéti vigília: Benedictio aquae. Missale Romanum, 1970, 273.
[12] Vö. Ter 1,2.
[13] Húsvéti vigília: Benedictio aquae. Missale Romanum, 1970, 273.
[14] Húsvéti vigília: Benedictio aquae. Missale Romanum, 1970, 273.
[15] Húsvéti vigília: Benedictio aquae. Missale Romanum, 1970, 273.
[16] Vö. Mt 3,13.
[17] Vö. Mk 16,15-16.
[18] Vö. Mt 3,15.
[19] Vö. Fil 2,7.
[20] Vö. Mt 3,16-17.
[21] Vö. Mk 10,38; Lk 12,50.
[22] Vö. Jn 19,34.
[23] Vö. 1Jn 5,6-8.
[24] Szent Ambrus: De sacramentis 2, 2, 6: CSEL 73, 27-28 (PL 16, 425-426)
[25] Vö. ApCsel 2,41; 8,12-13; 10,48; 16,15.
[26] Vö. Kol 2,12.
[27] Vö. Gal 3,27.
[28] Vö. 1Kor 6,11; 12,13.
[29] Vö. 1Pt 1,23; Ef 5,26.
[30] Szent Ágoston: In Iohannis evangelium tractatus 80, 3: CCL 36, 529 (PL 35, 1840).
[31] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 64.
[32] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 65; vö. 37-40.
[33] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Ad gentes határozat, 13; CIC 851, 865-866.
[34] Vö. CIC 851, 868.
[35] Vö. Róm 6,17.
[36] Ordo baptismi parvulorum 62.
[37] Vö. Gal 3,27.
[38] Vö. Fil 2,15.
[39] CIC 864; CCEO 679.
[40] II. Vatikáni Zsinat: Ad gentes határozat, 14; vö. Ordo initiationis christianae adultorum. Praenotanda 19. (1972) 11; uaz De tempore catechumenatus eiusque ritibus 98.
[41] II. Vatikáni Zsinat: Ad gentes határozat, 14.
[42] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 14; vö. CIC 206, 788.
[43] Vö. Trienti Zsinat, 5. sessio: Decretum de peccato originali 4, DS 1514.
[44] Vö. Kol 1,12-14.
[45] Vö. CIC 867; CCEO 686, 1. §
[46] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció 48; CIC 764, 2. §; 1136.
[47] Vö. ApCsel 16,15.33; 18,8; 1Kor 1,16.
[48] Sacra Congregatio pro Doctrina Fidei: Pastoralis actio intsrukció 4: AAS 72 (1980), 1139.
[49] Vö. Mk 16,16.
[50] Vö. CIC 872-874.
[51] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 67.
[52] Vö. CIC 861, 1. §; CCEO 677, 1. §
[53] Vö. CIC 861, 2. §
[54] Vö. 1Tim 2,4.
[55] Vö. Mk 16,16.
[56] Vö. Jn 3,5.
[57] Vö. Mt 28,20; vö. Trienti Zsinat, 7. sessio: Decretum de sacramentis: Canones de sacramento Baptismi, 5: DS 1618; II. Vatikáni Zsinat: Ad gentes határozat, 5.
[58] Vö. Mk 16,16.
[59] II. Vatikáni Zsinat: Ad gentes határozat, 7.
[60] Vö. ApCsel 2,38; Jn 3,5.
[61] Vö. Firenzei Zsinat: Decretum pro Armenis: DS 1316.
[62] Trienti Zsinat, 5. sessio: Decretum de peccato originali 5: DS 1515.
[63] Vö. 2Kor 5,17.
[64] Vö. Gal 4,5-7.
[65] 2Pt 1,4.
[66] Vö. 1Kor 6,15; 12,27.
[67] Vö. Róm 8,17.
[68] Vö. 1Kor 6,19.
[69] Vö. 1Kor 6,19.
[70] Vö. 2Kor 5,15.
[71] Vö. Ef 5,21; 1Kor 16,15-16.
[72] Vö. Jn 13,12-15.
[73] Vö. Zsid 13,17.
[74] Vö. 1Tesz 5,12-13.
[75] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 37; CIC 208-223; CCEO 675, 2. §
[76] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 11.
[77] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Ad gentes határozat, 7, 23.
[78] II. Vatikáni Zsinat: Unitatis redintegratio határozat, 3.
[79] II. Vatikáni Zsinat: Unitatis redintegratio határozat, 22.
[80] Vö. Róm 8,29.
[81] Vö. Trienti Zsinat, 7. sessio: Decretum de sacramentis: Canones de sacramentis in genere, 9: DS 1609; uaz. Canones de sacramento Baptismi, 6. kánon: DS 1619.
[82] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 11.
[83] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 10.
[84] Szent Ágoston: Epistula 98, 5: CSEL 34, 527 (PL 33, 362)
[85] Vö. Ef 1,13-14; 2Kor 1,21-22.
[86] Szent Ireneusz: Demonstratio predicationis apostolicae 3: SC 62,32.
[87] Római kánon. Missale Romanum, 1970, 454.
[88] Trienti Zsinat, 7. sessio: Decretum de sacramentis: Canones de sacramentis in genere, 9: DS 1609; uaz. Canones de sacramento Baptismi, 11. kánon: DS 1624.
[89] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 16.
[90] Vö. Ordo confirmationis. Praenotanda 1 (1973) 16.
[91] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 11; vö. Ordo confirmationis. Praenotanda 2 (1973) 16.
[92] Vö. Iz 11,2.
[93] Vö. Lk 4,16-22; Iz 61,1.
[94] Vö. Mt 3,13-17; Jn 1,33-34.
[95] Vö. Ez 36,25-27; Jo 3,1-2.
[96] Vö. Lk 12,12; Jn 3,5-8; 7,37-39; 16,7-15; ApCsel 1,8.
[97] Vö. Jn 20,22.
[98] Vö. ApCsel 2,1-4.
[99] Vö. ApCsel 2,17-18.
[100] Vö. ApCsel 2,38.
[101] Vö. ApCsel 8,15-17;19,5-6.
[102] Vö. Zsid 6,2.
[103] VI. Pál pápa: Divinae consortium naturae apostoli konstitúció: AAS 63 (1971), 659.
[104] Karthagói Szent Ciprián: Epistula 73, 21: CSEL 3/2, 795 (PL 3, 1169).
[105] Vö. CCEO 695, 1. §; 969, 1. §
[106] Vö. Római Szent Hippolütosz: Traditio apostolica 21. Kiad. B. Botte (Münster, in W. 1989) 50, 52.
[107] Vö. MTörv 11,14.
[108] Vö. Zsolt 23,5; 104,15
[109] Vö. Iz 1,6; Lk 10,34.
[110] Vö. 2Kor 2,15.
[111] Vö. Ter 38,18; Én 8,6.
[112] Vö. Ter 41,42.
[113] Vö. MTörv 32,34.
[114] Vö. 1Kir 21,8.
[115] Vö. Jer 32,10.
[116] Vö. Iz 29,11.
[117] Vö. Jn 6,27.
[118] Vö. Ef 1,13; 4,30.
[119] Vö. Jel 7,2-3; 9,4; Ez 9,4-6.
[120] Pontificale iuxta Ritum Eccclesiae Syroroum Occidentalium id est Antiochiae, Pars I, Versio latina (1941) 36-37.
[121] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 71.
[122] Vö. CIC 866.
[123] Ordo confirmationis, 25 (1973) 26.
[124] VI. Pál pápa: Divinae consortium naturae apostoli konstitúció, AAS 63 (1971), 657.
[125] Rituale per le Chiese orientali di rito bizantino in lingua graeca, Pars 1. (1954) 36.
[126] Vö. Szent Hippolütosz: Traditio apostolica 21. Kiad. B. Botte (Münster, in W. 1989) 54.
[127] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 11.
[128] Vö. Firenzei Zsinat: Decretum pro Armenis: DS 1319; II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 11, 12.
[129] Szent Ambrus: De mysteriis 7, 42: CSEL 73, 106 (PL 16, 402-403).
[130] Vö. Trienti Zsinat, 7. sessio: Decretum de sacramentis: Canones de sacramentis in genere: 1: DS 1609.
[131] Vö. Lk 24,48-49.
[132] Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae III, 72, 5 ad 2.
[133] Vö. CIC 889, 1. §
[134] CIC 890.
[135] CIC 891; 883, 3.
[136] Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae III, 72, 8 ad 2.
[137] Vö. Ordo confirmationis. Praenotanda 1 (1973) 16.
[138] Vö. ApCsel 1,14.
[139] Ordo confirmationis. Praenotanda 5-6 (1973) 17; vö. CIC 893, 1-2. §
[140] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 26.
[141] Vö. CIC 883, 2. §
[142] Vö. CIC 882.
[143] Vö. CIC 884, 2. §
[144] Vö. CIC 883, 3. §
[145] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 47.
[146] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 11.
[147] II. Vatikáni Zsinat: Presbyterorum ordinis határozat, 5.
[148] Istentiszteleti Kongregáció: Eucharisticum mysterium 6.
[149] Szent Ireneusz: Adversus haereses 4, 18, 5: SC 100, 610 (PG 7, 1028)
[150] Vö. 1Kor 11,20.
[151] Vö. Jel 19,9.
[152] Vö. Mt 14,19; 15,36; Mk 8,6.19.
[153] Vö. Mt 26,26; 1Kor 11,24.
[154] Vö. Lk 24,13-35.
[155] Vö. ApCsel 2,42.46; 20,7.11.
[156] Vö. 1Kor 10,16-17.
[157] Vö. 1Kor 11,17-34.
[158] Vö. Zsolt 116, 13.17.
[159] Vö. 1Pt 2,5.
[160] Vö. Mal 1,11.
[161] Vö. 1Kor 10,16-17.
[162] Vö. Constitutiones Apostolicae 8, 13, 12: SC 336, 208 (Funk, Didascalia et Constitutiones Apostolorum, 1, 516); Didakhé 9,5: SC 248, 178 (Funk, Patres Apostolici 1, 22); uaz 10, 6: SC 248, 180 (Funk, Patres Apostolici 1, 24).
[163] Antiochiai Szent Ignác: Efezusiaknak írt levél 20, 2: SC 10bis 76 (Funk 1, 230).
[164] Vö. Zsolt 104.
[165] Vö. a szentmise római kánonja. Missale Romanum, 1970, 453.
[166] Vö. MTörv 8,3.
[167] Vö. Mt 14,13-21.
[168] Vö. Jn 2,11.
[169] Vö. Mk 14,25.
[170] Vö. Jn 13,1-17.
[171] Trienti Zsinat, 22. sessio: Doctrina de ss. Missae Sacrificio, 1.: DS 1740.
[172] Vö. Jn 6.
[173] Vö. Mt 26,17-29; Mk 14,12-25; 1Kor 11,23-26.
[174] II. Vatikáni Zsinat: Ad gentes határozat, 1.
[175] Szent Jusztinosz: Apologia 1, 67: CA 1, 184-186 (PG 6, 429). Vanyó László ford.
[176] Szent Jusztinosz: Apologia 1, 65: CA 1, 176-180 (PG 6, 428). Vanyó László ford.
[177] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 56.
[178] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum dogmatikus konstitúció, 21.
[179] Vö. Lk 24,13-35.
[180] Vö. 1Tesz 2,13.
[181] Szent Ireneusz: Adversus haereses 4, 18, 4: SC 100, 606 (PG 7, 1027); vö. Mal 1,11.
[182] Vö. 1Kor 16,1.
[183] Vö. 2Kor 8,9.
[184] Szent Jusztinosz: Apologia 1, 67, CA 1. 186, 188 (PG 6, 429).
[185] Vö. Római kánon. Missale Romanum, 1970, 451.
[186] Vö. Szent Jusztinosz: Apologia 1, 65: CA 1, 180 (PG 6, 428).
[187] Szent Jusztinosz: Apologia 1, 66: CA 1, 180 (PG 6, 428).
[188] Vö. Kiv 13,3.
[189] Vö. Zsid 7,25-27.
[190] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 3.
[191] Trienti Zsinat, 22. sessio: Doctrina de ss. Missae Sacrificio, 1: DS 1740.
[192] Trienti Zsinat, 22. sessio: Doctrina de ss. Missae Sacrificio, 2: DS 1743.
[193] Uo.
[194] Antiochiai Szent Ignác: Szmirnaiakhoz írt levél 8, 1: SC 10bis 138 (Funk 1, 282)
[195] II. Vatikáni Zsinat: Presbyterorum ordinis határozat, 2.
[196] Trienti Zsinat, 22. sessio: Doctrina de ss. Missae Sacrificio, 2: DS 1743.
[197] Szent Ágoston: Confessiones 9, 11, 27: CCL 27, 149 (PL 32, 775); Szent Monika szavai halála előtt Szent Ágostonhoz és testvéréhez.
[198] Jeruzsálemi Szent Cirill: Catecheses mystagogicae 5, 9. 10: SC 126, 158-160 (PG 30, 1116, 1117)
[199] Szent Ágoston: De civitate Dei 10, 6: CSEL 40/1, 456 (PL 41, 284)
[200] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 48.
[201] Vö. Mt 25,31-46.
[202] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 7.
[203] Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae III, 73, 3.
[204] Trienti Zsinat, 13. sessio: Decretum de ss. Eucharistia, 1. kánon: DS 1651.
[205] VI. Pál pápa: Mysterium fidei enciklika: AAS 57 (1965) 764.
[206] Aranyszájú Szent János: De proditione Iudae homilia 1, 6: PG 49, 380.
[207] Szent Ambrus: De mysteriis 9, 50: CSEL 73, 110 (PL 16, 405)
[208] Szent Ambrus: De mysteriis 9, 52: CSEL 73, 112 (PL 16, 407).
[209] Trienti Zsinat, 13. sessio: Decretum de ss. Eucharistia, 4: DS 1642.
[210] Vö. Trienti Zsinat, 13. sessio: Decretum de ss. Eucharistia, 3: DS 1641.
[211] VI. Pál pápa: Mysterium fidei enciklika: AAS 57 (1965) 769.
[212] Vö. Gal 2,20.
[213] II. János Pál pápa: Dominicae coenae levél, 3: AAS 72 (1980) 119; vö. Enchiridion Vaticanum 7, 177.
[214] VI. Pál pápa: Mysterium fidei enciklika: AAS 57 (1965) 757; vö. Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae III, 75, 1; Alexandriai Szent Cirill: Commentarius in Lucam 22, 19: (PG 72, 912).
[215] AHMA 50, 589. Aquinói Szent Tamás: Adoro te devote himnusz (Babits Mihály ford.)
[216] Szent Ambrus: De sacramentis 5, 7: CSEL 73, 61 (PL 16, 467).
[217] Szent Ambrus: De sacramentis 4, 7: CSEL 73, 49 (PL 16, 456).
[218] Missale Romanum, 1970, 453.
[219] Vö. Mt 8,8.
[220] A szentáldozás szertartása. Missale Romanum, 1970, 474.
[221] Bizánci liturgia. Aranyszájú Szent János anaforája, szentáldozás előtti imádság: Liturgies Eastern and Western. Kiad. F. E. Brightman. Oxford, 1896. 394 (PG 63, 920).
[222] Vö. CIC 919.
[223] Vö. CIC 916-917.
[224] A hívők ugyanazon a napon az Eucharisztiát csak kétszer vehetik magukhoz. CIC Pápai Magyarázó Bizottsága: Responsa ad proposita dubia 1: AAS 76 (1984) 746.
[225] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 55.
[226] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Orientalium ecclesiarum kezdetű dekrétuma a keleti egyházakról, 15. (A latin kiadásban idézetként szerepel! Ford. megj.)
[227] Vö. CIC 920.
[228] Institutio Generalis, 240. Missale Romanum, 1970, 68.
[229] Fanqîth: Breviarium iuxta ritum Ecclesiae Antiochenae Syrorum, 1. köt. (Mosul, 1886) 237a-b.
[230] II. Vatikáni Zsinat: Presbyterorum ordinis határozat, 5.
[231] Vö. 1Kor 11,26.
[232] Szent Ambrus: De Sacramentis 4, 28: CSEL 73, 57-58. (PL 16, 446).
[233] Vö. Trienti Zsinat, 13. sessio: Decretum de ss. Eucharistia, 2: DS 1638.
[234] Ruspei Szent Fulgentius: Contra gesta Fabiani 28, 17: CCL 91A, 813-814 (PL 65, 789).
[235] Vö. 1Kor 12,13.
[236] Szent Ágoston: Sermo 272: PL 38, 1247.
[237] Vö. Mt 25,40.
[238] Aranyszájú Szent János: In epistulam in 1Cor 27,4. Homilia. 27, 5: PG 61, 230.
[239] Szent Ágoston: In Iohannis evangelium tractatus 26, 13: CCL 36, 266 (PL 35, 1613); vö. II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 47.
[240] II. Vatikáni Zsinat: Unitatis redintegratio határozat, 15.
[241] II. Vatikáni Zsinat: Unitatis redintegratio határozat, 15; vö. CIC 844, 3. §
[242] II. Vatikáni Zsinat: Unitatis redintegratio határozat, 22.
[243] II. Vatikáni Zsinat: Unitatis redintegratio határozat, 22.
[244] Vö. CIC 844, 4. §
[245] Úrnap, a 2. vesperás Magnificat-antifónája: Liturgia Horarum 3. köt. (1973) 502.
[246] Római kánon: Missale Romanum, 1970, 453.
[247] Vö. Lk 22,18; Mk 14,25.
[248] Didakhé 10,6: SC 248, 180 (Funk: Patres Apostolici 1, 24).
[249] Embolizmus a Miatyánk után. Missale Romanum, 1970, 472; vö. Tit 2,13.
[250] A szentmise 3. kánonja. Missale Romanum, 1970, 465.
[251] Vö. 2Pt 3,13.
[252] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 3.
[253] Antiochiai Szent Ignác: Efezusiakhoz írt levél 20, 2: SC 10bis 76 (Funk 1, 230).
[254] Trienti Zsinat, 13. sessio: Decretum de ss. Eucharistia, 3: DS 1640; uaz 1. kánon: DS 1651.
[255] VI. Pál pápa: Mysterium fidei enciklika: AAS 57 (1965) 771.


Vissza a főoldalra