KEK 320-337

MÁSODIK FEJEZET
HÚSVÉTI MISZTÉRIUM SZENTSÉGI ÜNNEPLÉSE

1135. A liturgikus katekézis elsősorban a szentségi üdvrend ismeretét foglalja magában (első fejezet). Ebben a megvilágításban derül ki ünneplésének újszerűsége. Ebben a fejezetben tehát az Egyház szentségeinek ünnepléséről lesz szó. Bemutatjuk azt, ami a hét szentség ünneplésében az összes liturgikus hagyományban közös. Az egyes szentségek sajátosságait később magyarázzuk. A szentségek ünneplésének ez az alapvető katekézise választ fog adni azokra az alapvető kérdésekre, melyek a hívőkben vele kapcsolatban fölmerülnek:

• Ki ünnepli a liturgiát?
• Hogyan ünnepeljük?
• Mikor ünnepeljük?
• Hol ünnepeljük?

1. Cikkely
AZ EGYHÁZ LITURGIÁJÁNAK ÜNNEPLÉSE

I. Ki ünnepli a liturgiát?

1136. A liturgia az egész Krisztus „cselekménye”. Akik a liturgiát a jeleken túl ünneplik, azok már a mennyei liturgiában vannak, ahol az ünneplés tökéletes közösség és ünnep.

A MENNYEI LITURGIA VÉGZŐI

1137. Szent János Apokalipszise, melyet az Egyház liturgiájában olvasunk, elsősorban kinyilatkoztatja nekünk az égben fölállított trónust; és a trónon ülőt:[1] „az Urat” (Iz 6,1).[2] Azután „az ott álló, mintegy megölt Bárányt” (Jel 5,6):[3] a megfeszített és föltámadt Krisztust, az igazi sátor egyetlen Főpapját,[4] Őt, aki „áldozó és áldozat, elfogadó és ajándékozott”.[5] Végül „az élő víz folyóját, (...) mely kristálytisztán fakad Isten és a Bárány trónjából” (Jel 22,1), s amely a Szentlélek egyik legszebb szimbóluma. [6]

1138. A Krisztusban „újra összefoglaltak” részt vesznek Isten dicsőítésének szolgálatában és tervének megvalósításában: az égi hatalmasságok, [7] az egész teremtés (a négy élőlény), az ó és új Szövetség szolgái (a huszonnégy vén), Isten új népe (a száznegyvennégyezer, [8] főként az „Isten Igéje miatt” vértanúkká lettek Jel 6,9) és Isten szentséges Anyja (az Asszony; [9] a Bárány Menyasszonya [10] ), és végül „egy hatalmas sereg minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből, akiket megszámlálni senki sem tudott” (Jel 7,9).

1139. Ebben az örök liturgiában részesít minket a Szentlélek és az Egyház, amikor a szentségekben az üdvösség misztériumát ünnepeljük.

A SZENTSÉGI LITURGIA VÉGZŐI

1140. Az egész közösség, Krisztusnak a Fejével egyesült teste ünnepel. „A liturgikus cselekmények nem magáncselekmények, hanem az Egyház, >az egység szakramentuma<, tudniillik a püspökök vezetése alatt egyesült és rendezett szent nép ünneplései. Ezért a liturgikus cselekmények az Egyház egyetemes misztikus testéhez tartoznak, azt teszik láthatóvá és reá hatnak; az egyes tagokat azonban állapotuk, szolgálataik és tényleges részesedésük szerint különböző módokon érintik.”[11] Emiatt is: „valahányszor egy szertartás a maga természete szerint azt igényli, hogy közösen, a hívek nagyszámú és tevékeny részvételével végezzék, ezt a lehetőségek szerint előnyben kell részesíteni az egyéni és magánjellegű végzéssel szemben”.[12]

1141. Az ünneplő gyülekezet megkereszteltek közössége, akik „az újjászületés és a Szentlélek kenete által lelki házzá és szent papsággá szenteltetnek, hogy a keresztény ember minden cselekedete által lelki áldozatokat ajánljanak föl”.[13] Ez az „általános papság” Krisztusnak, az egyetlen papnak a papsága, amelyben minden tagja részesül.[14]

 „Az Anyaszentegyház nagyon kívánja, hogy az összes híveket vezessék rá a liturgikus ünneplésen való teljes, tudatos és tevékeny részvételre, melyet magának a liturgiának a természete követel, s melyre a keresztény nép mint >választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép< (1Pt 2,9)[15] a keresztségből eredően jogosult és kötelezett.”[16]

1142. De „nem minden tagnak ugyanaz a szerepe” (Róm 12,4). Egyes tagok az Egyházban és az Egyház által Istentől a közösség különleges szolgálatára kapnak meghívást. Ezeket a szolgákat kiválasztják és az egyházi rend szentségével fölszentelik. A Szentlélek így teszi alkalmassá őket arra, hogy Krisztusnak, a Főnek a személyében cselekedjenek az Egyház minden tagjának szolgálatára.[17] A fölszentelt szolga ugyanakkor Krisztusnak, a Papnak ikonja, `képmása'. Mert az Eucharisztiában mutatkozik meg teljesen az Egyház szakramentuma, az Eucharisztia vezetésében pedig megjelenik elsősorban a püspök szolgálata, és vele közösségben a papok és diakónusok szolgálata.

1143. A hívők általános papsága feladatainak ellátására más részleges szolgálatok is vannak, melyekre egyházi renddel nem szentelnek fől, s melyek teendőit a liturgikus hagyományok és lelkipásztori igények szerint a püspökök határozzák meg. „A ministránsok, a lektorok, a kommentátorok és a templomi énekkar tagjai is valóban liturgikus szolgálatot végeznek”.[18]

1144. Így a szentségek ünneplésekor az egész jelenlévő közösség „leiturgosz”, mindenki a maga feladatának megfelelően, de a „Lélek egységében”, aki mindenkiben működik. „A liturgikus cselekményekben mindenki, akár fölszentelt szolga, akár hívő, amikor feladatát végzi, csak azt, de azt teljesen tegye, ami a dolog természetéből és a liturgikus szabályokból fakadóan rá tartozik”.[19]

II. Hogyan ünnepeljük a liturgiát?

JELEK ÉS SZIMBÓLUMOK

1145. A szentségi ünneplés jelekből és szimbólumokból szövődik össze. Jelentésük az üdvösség isteni pedagógiája szerint a teremtés művében és az emberi kultúrában gyökerezik, az ó Szövetség eseményeiben nyer körülírást, és Krisztus személyében és művében egészen napfényre kerül.

1146. Az emberi világ jelei. Az emberi életben a jelek és a szimbólumok fontos helyet foglalnak el. Mivel az ember egyszerre testi és szellemi lény, a lelki valóságokat anyagi jelekkel és szimbólumokkal fejezi ki és fogja föl. Mint társas lény rászorul a jelekre és szimbólumokra, hogy beszéd, gesztusok, cselekedetek által másokkal kommunikálni tudjon. Ugyanez érvényes az Istennel való kapcsolatára is.

1147. Isten a látható teremtésen keresztül szól az emberhez. Az egész anyagvilág fölkínáltatik az embernek, hogy Teremtője nyomait olvassa benne.[20] A nappal és az éjszaka, a szél és a tűz, a víz és a föld, a fa és a gyümölcsök Istenről beszélnek, és egyszerre jelenítik meg szimbolikusan az Ő nagyságát és közelségét.

1148. Ezek az érzékelhető valóságok mint teremtmények kifejező helye lehetnek annak a cselekménynek, mellyel Isten megszenteli az embert, és az emberek istentiszteletet kifejező cselekményének. Ugyanez érvényes az emberi közösség életének jeleire és szimbólumaira: fürdés és megkenés, kenyértörés és ivás ugyanabból a kehelyből kifejezői lehetnek Isten megszentelő jelenlétének és az ember Teremtője iránti hálájának.

1149. Az emberiség nagy vallásai gyakran megindítóan tanúskodnak a vallási szertartások e kozmikus és szimbolikus értelméről. Az Egyház liturgiája föltételezi, használja és megszenteli a teremtés és az emberi kultúra jeleit azáltal, hogy a kegyelem, a Jézus Krisztusban való újjáteremtés jeleinek méltóságát kölcsönzi nekik.

1150. A szövetség jelei. A választott nép Istentől különleges jeleket és szimbólumokat kap, melyek meghatározzák liturgikus életét. Már nem pusztán a kozmoszban lejátszódó ciklusok ünnepi megjelenítéséről vagy társadalmi megnyilvánulásokról van szó, hanem a szövetség jeleiről és Isten népe javára végrehajtott hatalmas tetteinek szimbólumairól. Az ó Szövetség e liturgikus jelei közé tartozik a körülmetélés, a királyok és papok fölkenése és fölszentelése, a kézrátétel, az áldozatok és mindenekelőtt a Húsvét. Az Egyház ezekben a jelekben az új Szövetség szentségeinek előképeit látja.

1151. A Krisztus által használt jelek. Prédikációiban az Úr Jézus gyakran használt a teremtésből vett jeleket, hogy Isten Országának misztériumait szemléltesse.[21] Látható jelekkel vagy szimbolikus cselekményekkel gyógyít,[22] és ezekkel igazolja prédikációját. Új értelmet ad az Ószövetség történéseinek és jeleinek, mindenekelőtt az Egyiptomból való kivonulásnak és a Húsvétnak,[23] mert Ő maga mindezen jelképeknek a jelentése.

1152. Szentségi jelek. Pünkösd óta a Szentlélek a megszentelést Egyháza szentségi jelein keresztül végzi. Az Egyház szentségei nem szüntetik meg a kozmosz és a társadalmi élet jeleinek és szimbólumainak egész gazdagságát, hanem megtisztítják és fölhasználják azokat. Ezenfölül beteljesítik mindazt, amit az Ószövetség ősképekben és előképekben előre jelzett. Ezen kívül beteljesítik az ószövetségi előképeket, jelzik és megvalósítják a Krisztus által szerzett üdvösséget, s előképként jelzik és elővételezik a mennyei dicsőséget.

SZAVAK ÉS CSELEKMÉNYEK

1153. A szentségi cselekmény Isten fiainak találkozása Atyjukkal Krisztusban és a Szentlélekben, s e találkozás mint párbeszéd tettekben és szavakban fejeződik ki. A szimbolikus cselekmények már önmagukban bizonyos kifejezési formák, de Isten igéjének és a hit válaszának kísérnie és elevenítenie kell ezeket a cselekményeket, hogy az Ország magva jó földben meghozza termését. A liturgikus cselekmények azt jelzik, amit Isten Igéje kifejez: Isten ingyenes kezdeményezését és az Ő népe hitének válaszát.

1154. Az Ige liturgiája szerves része a szentségek ünneplésének. Ahhoz, hogy a hívők hitét táplálják, Isten igéje jeleinek -- az Ige könyvének (lekcionárium vagy evangeliárium), az iránta kifejezett tiszteletnek (körmenet, tömjénezés, gyertya), hirdetése helyének (ambó), jól hallható és érthető fölolvasásának, a fölszentelt szolga homíliájának, mely folytatja az olvasott igét, illetve a közösség válaszainak (akklamációk, elmélkedő zsoltárok, litániák, hitvallás) -- kiemelkedőknek kell lenniük.

1155. A liturgikus szó és liturgikus cselekvés mint jel és tanítás, elválaszthatatlanok, de úgy is elválaszthatatlanok, mint annak megvalósításai, amit jelölnek. A Szentlélek ugyanis nem csupán Isten igéjének megértésére vezet, amikor ébreszti a hitet, hanem: a szentségek által meg is valósítja Isten „csodatetteit”, melyeket Isten igéje hirdet: az Atyának a szeretett Fiú által végrehajtott művét jelenvalóvá teszi és közli.

ÉNEK ÉS ZENE

1156. „Az egyetemes Egyház zenei hagyománya fölbecsülhetetlen értékű kincs. Minden más művészi kifejezésmód fölé emelkedik, leginkább azért, mert a szent szövegeket kísérő dallam az ünnepélyes liturgiának szükséges és integrális része.”[24] A költészet és a sugalmazott zsoltárok gyakran hangszerekkel kísért éneklése már az Ószövetség liturgikus ünnepeihez szorosan kapcsolódott. Az Egyház folytatja és kibontakoztatja e hagyományt: „Egymás közt énekeljetek zsoltárt, himnuszt és szent énekeket, énekeljetek és ujjongjatok szívből az Úrnak” (Ef 5,19)[25] . „Aki énekel, kétszeresen imádkozik.”[26]

1157. Az ének és a zene annál jobban teljesítik jel-funkciójukat, „minél szorosabban kapcsolódnak a liturgikus cselekményekhez”,[27] három fő kritériumot tartva szem előtt: az imádság kifejező szépségét, a közösség egyöntetű részvételét a megfelelő időben és az ünnepélyességet. Így szolgálja az ének és a zene a liturgikus szavak és cselekmények célját: Isten dicsőségét és a hívek megszentelését.[28]

 „Hogy sírtam himnuszaid és énekeid hallatán! Mélyen megindultam az édes hangoktól templomodban. Ezek a hangok behatoltak a fülembe és belecsöpögtették az igazságot a szívembe; jámbor érzelmek ébredtek bennem, folytak a könnyeim és jól éreztem magam.”[29]

1158. A jelek (ének, zene, szavak, cselekmények) harmóniája annál kifejezőbb és termékenyebb, minél inkább Isten ünneplő népének saját kulturális gazdagságából fakad.[30] Ezért „a vallásos népéneket is gonddal ápolják, hogy fölhangozhassék a hívek éneke a különböző ájtatosságokon és a liturgikus cselekményekben”[31] az Egyház előírásai szerint. De „a szent énekre szánt szövegek feleljenek meg a katolikus tanításnak, sőt leginkább a Szentírásból és a liturgikus forrásokból merítsék azokat”.[32]

A SZENT KÉPEK

1159. A szent kép, a liturgikus ikon elsősorban Krisztust jeleníti meg. A szent kép nem képes megjeleníteni a láthatatlan és fölfoghatatlan Istent. Isten Fiának megtestesülése képek új „rendjét” nyitotta meg:

 „Egykor, mivel sem teste, sem alakja nincsen, Istent egyáltalán nem lehetett ábrázolni. Most azonban, miután testben láthatóvá vált és az emberekkel együtt élt, arról, amit Istenből láttam, készíthetek képet. (...) Mi pedig fedetlen arccal szemléljük az Úr dicsőségét.”[33]

1160. A keresztény ikonográfia képbe írja át azt az evangéliumi üzenetet, amit a Szentírás szóval közvetít. A kép és a szó kölcsönösen megvilágítják egymást:

 „Összefoglalva: mi őrzünk minden egyházi hagyományt, akár írásban, akár szóban hagyták ránk, anélkül hogy újításokkal helyettesítenénk azokat. E hagyományok egyike az ikonfestészet. Ez, mivel összhangban van az evangélium üzenetével, alkalmas arra, hogy megerősítse hitünket Isten Igéjének valóságos és nem elképzelt megtestesülésében, és nagy gyarapodást hozzon számunkra. Azok a dolgok ugyanis , amelyek kölcsönösen megvilágítják egymást, nyilvánvalóan azonos jelentést hordoznak.”[34]

1161. A liturgikus ünneplés minden jele Krisztusra irányul, így az Istenanya és a szentek képei is: Krisztusról tanúskodó jelek, aki megdicsőül bennük. Őbennük látjuk „a tanúk felhőjét” (Zsid 12,1), akik továbbra is törődnek a világ üdvösségével, s akikkel -- mindenekelőtt a szentségek ünneplésében -- mi egyek vagyunk. Képeik megmutatják hitünknek az „Isten képmására teremtett” és az Ő „hasonlatosságára”[35] átalakult embert, és az angyalokat is, akik Krisztusban szintén újra egybe vannak foglalva:

 „Szent Atyáink Istentől sugalmazott Tanítóhivatalát és a katolikus Egyház hagyományát követve (mert tudjuk, hogy ez a hagyomány a Szentléleké, aki az Egyházban lakik), teljes bizonyossággal és gondossággal elhatározzuk, hogy mind a drága és elevenítő keresztet, mind a tiszteletreméltó és szent -- akár festett, akár mozaikból vagy bármely más megfelelő anyagból készült -- képeket Isten szent egyházaiban alkalmazni kell szent edényeken és ruhákon, falakon és táblákon, magánházakban és utak mentén: mind Istenünknek és Üdvözítőnk, Jézus Krisztusnak, mind Asszonyunknak, az egészen tiszta és szent Istenszülőnek, a tisztelendő angyaloknak és az összes szenteknek és igazaknak képeit.”[36]

1162. „A képek szépsége és színe serkenti imádságomat. E képek, mint a mező képe, Isten dicsőítésére serkenti a szívemet.”[37] A szent képek szemlélése, az Isten igéjén való elgondolkodással és az egyházi himnuszok éneklésével együtt beleszövődik a liturgikus jelek harmóniájába azért, hogy az ünnepelt misztérium bevésődjék a szív emlékezetébe, majd a hívők új életében mutatkozzék meg.

III. Mikor ünnepeljünk?

A LITURGIKUS IDŐ

1163. „Az Egyház mint jó anya feladatának tartja, hogy isteni vőlegényének üdvösséget szerző művét az év folyamán meghatározott napokra szétosztva, szent emlékezéssel ünnepelje. Minden héten vasárnap, az Úr napjának nevezett napon megemlékezik az Úr föltámadásáról, melyet az esztendőben egyszer, a legnagyobb ünnepen, húsvétkor az Ő boldog szenvedésével együtt ünnepel. (...) A megemlékezés a megváltás misztériumait az időben megjeleníti, s ezáltal az Úr erényeinek és érdemeinek gazdagságát föltárja a híveknek, hogy meríthessenek belőle, és betelhessenek az üdvösség kegyelmével.”[38]

1164. Isten népe a mózesi Törvénytől kezdődően ismert dátumhoz kötött ünnepeket, elsősorban a Húsvétot, hogy a szabadító Isten csodálatos tetteire emlékezzék, hálát adjon értük, emlékezetüket őrizze, és megtanítsa az új nemzedékeket, hogyan alakítsák ezekhez magatartásukat. Az Egyház idejében, mely Krisztus egyszer s mindenkorra már beteljesedett Húsvétja és annak az Isten országában való beteljesedése között folyik, a meghatározott napokon ünnepelt liturgiát egészen Krisztus misztériumának újdonsága határozza meg.

1165. Amikor az Egyház Krisztus misztériumát ünnepli, imádságát egy szó hatja át: „Ma!”, visszhangozva az imádságot, melyet az Úr tanított neki[39] és a Szentlélek hívását.[40] Az élő Istennek ez a „mai napja”, melybe az ember meghívást kap, hogy belépjen, az egész történelmet fölülmúló és vezérlő Jézus húsvétjának az „órá”-ja:

 „Az élet mindenek számára megnyílt, és örök világossággal telt meg minden. És a napkelték Napkeltéje elönti a mindenséget: és Ő, aki a „hajnalcsillag előtt” született, a halhatatlan és hatalmas Krisztus jobban ragyog mindeneknek, mint a Nap. Ezért nekünk, az Őbenne hívőknek hosszú, örök és kiolthatatlan fényes nappalunk van, a misztikus húsvét.”[41]

AZ ÚR NAPJA

1166. „Az Egyház a húsvéti misztériumot a Krisztus föltámadása napjából eredő apostoli hagyományra támaszkodva, a nyolcadik napon ünnepli, melyet méltán neveznek Úr napjának, dies dominicának.”[42] Krisztus föltámadásának a napja egyszerre „a hét első napja”, a teremtés első napjának emlékezete és a „nyolcadik nap” is, melyen Krisztus a maga nagy szombati „nyugalma” után megkezdi azt a Napot, „melyet az Úr alkotott” (Zsolt 118,24), a napot, az „alkony nélküli napot”.[43] Középpontjában az „Úr vacsorája” áll, mert abban találkozik a hívők egész közössége a föltámadott Krisztussal, aki meghívja őket ünnepi lakomájára:[44]

 „Az Úr napja, a föltámadás napja, a keresztények napja, a mi napunk. Az Úr napjának nevezzük, mert az Úr győztesként ezen a napon ment föl az Atyához. Ha a pogányok e napot a Nap napjának nevezik, mi is szívesen annak valljuk, mert ma támadt a világ Világossága, ma kelt föl az igazságosság Napja, melynek sugarai az üdvösséget hozzák.”[45]

1167. Az Úr napja kiemelkedően a liturgikus összejövetel napja, melyen a hívők összegyűlnek, „hogy hallgatván Isten igéjét és részesedvén az Eucharisztiában, megemlékezzenek az Úr Jézus szenvedéséről, föltámadásáról és dicsőségéről, és hálát adjanak Istennek, aki őket élő reményre szülte újjá Jézus Krisztusnak a halálból való föltámadása által”:[46]

 „Amikor tehát elmélkedünk [ó, Krisztus] a dicsőséges csodákon, és a bámulatos jeleken, melyek a te szent és dicsőséges föltámadásod e szent napján történtek, mondjuk: áldott az Úr napja, mert ekkor kezdődött a teremtés, (...) a világ üdvössége, (...) az emberi nem megújítása (...). E napon ragyog az ég és a föld, és fénnyel telik meg az egész világ. Áldott az Úr napja, mert ekkor nyíltak meg a Paradicsom kapui, hogy Ádám és az összes onnan kizárt félelem nélkül oda beléphessen.”[47]

A LITURGIKUS ÉV

1168. A föltámadás új ideje a húsvéti szent három napból mint fényforrásból beragyogja az egész liturgikus évet. Az esztendő a három húsvéti nap előtt és után a liturgia által lépésről lépésre átalakul. Valóban „az Úr kedves esztendeje” lesz.[48] Az üdvrend az idő keretében hat, de Jézus húsvétjában és a Szentlélek kiáradásában történt beteljesedése óta a történelem végének „előízét” elővételezzük, és Isten Országa belép a mi időnkbe.

1169. Ezért a húsvét nem egyszerűen egy ünnep a többi között, hanem az „ünnepnapok ünnepnapja”, „az ünneplések ünneplése”, mint ahogy az Eucharisztia a szentségek szentsége (a nagy szentség). Szent Atanáz „a nagy vasárnapnak” nevezi,[49] mint ahogy a szent hetet Keleten (és Magyarországon is) „Nagy Hétnek” nevezik. A föltámadás misztériuma, melyben Krisztus megsemmisítette a halált, hatalmas erejével áthatja a mi régi időnket, mindaddig, amíg minden alá nem lesz vetve Krisztusnak.

1170. A Niceai Zsinaton (Kr. u. 325-ben) minden egyház megegyezett abban, hogy a keresztény húsvétot a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte (a zsidó naptárban Niszán hó 14.) utáni vasárnap kell ünnepelni. A Niszán hó 14. napjának kiszámítására használt eltérő módszerek miatt húsvét napja nem mindig esett ugyanarra a napra a nyugati és keleti egyházakban. Ezért keresik ma a megegyezést, hogy az Úr föltámadásának napját újra egy időpontban ünnepelhessék.

1171. A liturgikus év az egyetlen húsvéti misztérium különböző szempontjainak kibontása. Ez érvényes főként a megtestesülés misztériuma körül elhelyezkedő ünnepkörre (Gyümölcsoltó Boldogasszony, Karácsony, Epifánia), mely üdvösségünk kezdetére emlékeztet és közli a húsvéti misztérium első gyümölcseit.

A SZENTEK ÜNNEPEI A LITURGIKUS ÉVBEN

1172. „Amikor az Anyaszentegyház így évenként megünnepli Krisztus misztériumait, megkülönböztetett szeretettel tiszteli Isten Anyját, a Boldogságos Szűz Máriát, akit elszakíthatatlan kötelék fűz Fiának üdvösséget szerző művéhez. Benne csodálja és magasztalja a megváltás legkiválóbb gyümölcsét, és mint legtisztább képben, örömmel szemléli benne azt, amire vágyik, s amit remél, hogy maga is el fog érni.”[50]

1173. Amikor az Egyház az esztendő folyamán a vértanúkról és a többi szentről megemlékezik, ezekben „a Krisztussal együtt szenvedett és megdicsőült” férfiakban és nőkben „a húsvéti misztériumot hirdeti”, „és a hívők szeme elé állítja a mindenkit Krisztus által az Atyához vonzó példájukat, s az ő érdemeikre hivatkozva esdi ki Isten áldását”.[51]

AZ IMAÓRÁK LITURGIÁJA

1174. Krisztus misztériuma, megtestesülése és húsvétja, melyet az Eucharisztiában, főként a vasárnapi gyülekezetben ünneplünk, az imaórák liturgiájának, az „officium divinum”-nak végzése által[52] minden áldott nap idejét áthatja és átalakítja. Az apostoli buzdítást -- „szünet nélkül kell imádkozni”[53] -- követve a zsolozsma „úgy van megszerkesztve, hogy Isten dicséretével a nappalt és az éjszakát megszentelje”.[54] Az „Egyház nyilvános imája”,[55] melyben a hívők (klerikusok, szerzetesek és laikusok) a megkereszteltek királyi papságát gyakorolják. Ha az Egyház által jóváhagyott forma szerint imádkozzák, „akkor a vőlegényéhez beszélő menyasszony hangja, sőt Krisztus és az Ő testének imádsága az Atyához”.[56]

1175. Az imaórák liturgiája arra van rendelve, hogy Isten egész népének imádsága legyen. Benne ugyanis Krisztus „folytatja Egyháza által papi tevékenységét”;[57] mindenki az Egyházon belüli helyzetének és életkörülményeinek megfelelően vesz benne részt: a papok, akik a lelkipásztorkodásnak szentelik magukat, arra hivatottak, hogy az imádságban és az Ige szolgálatában fáradozzanak szüntelen;[58] a szerzetesek és szerzetesnők Istennek szentelt életük karizmája miatt;[59] az összes hívők lehetőségeik szerint: „A lelkipásztorok gondoskodjanak róla, hogy a fő imaórákat, főként a vesperást vasárnapokon és nagyobb ünnepeken a templomban a néppel együtt végezzék. Ajánlott, hogy a laikusok is imádkozzák az officiumot, a papokkal együtt vagy maguk között, sőt egyenként is.”[60]

1176. A zsolozsma imádsága nemcsak azt követeli meg, hogy összhang legyen a hang és az imádkozó szív között, hanem azt is, hogy akik végzik, gazdagabb liturgikus és biblikus képzést kapjanak, főként a zsoltárokra vonatkozóan.[61]

1177. A zsolozsma himnuszai és könyörgései a zsoltározást úgy szövik bele az Egyház idejébe, hogy a napszak, a liturgikus idő vagy az ünnep szimbolikáját kifejezze. Isten igéjének olvasása, mely minden imaórában jelen van (az azt követő responzóriumokkal vagy tropárokkal) és bizonyos imaórákban az egyházatyák és a lelki tanítók szövegeinek olvasása elmélyítenek az ünnepelt misztérium tartalmában, segítenek a zsoltárok megértésében és fölkészítenek a szemlélődő imára. A lelki szentírásolvasás (lectio divina), melyben Isten igéjét olvassuk és elmélkedünk róla, hogy imává váljon, ily módon a liturgikus imádságban gyökerezik.

1178. A zsolozsma, mely egyidejűleg az Eucharisztia ünneplésének folytatása, nem zárja ki Isten népének különböző ájtatosságait, hanem kiegészítésként igényli azokat, főként az Oltáriszentség imádását és tiszteletét.

IV. Hol ünnepeljünk?

1179. Az Újszövetség „lélekben és igazságban” (Jn 4,24) folyó kultusza nincs egyetlen helyhez kötve. Az egész föld szent, és az emberek fiaira van bízva. Amikor a hívek összejönnek egy helyen, elsősorban az fontos, hogy „mint élő kövek, lelki házzá épüljenek” (1Pt 2,4--5). A föltámadt Krisztus teste lelki templom, melyből élő vizek forrása fakad. A Szentlélek által Krisztusba beletestesülve mi magunk vagyunk „az élő Isten temploma” (2Kor 6,16).

1180. Ahol a vallásszabadság gyakorlását nem akadályozzák,[62] a keresztények istentiszteleti célra épületeket emelnek. Ezek a látható templomok nem egyszerűen gyülekezési helyek, hanem jelzik és kifejezik az adott helyen élő Egyházat, Isten hajlékát a Krisztusban kiengesztelődött és egyesült emberekkel.

1181. „Az imádság házának -- mely az Eucharisztia ünneplésének és őrzésének helye, ahová egybegyűlik a hívő nép, ahol segítséget és vigasztalást talál az, aki hittel imádja Isten áldozati oltáron értünk fölajánlott és jelenlévő Fiát, Üdvözítőnket -- szépnek, áhítatra hangolónak és a szent szertartások végzésére alkalmasnak kell lenni”.[63] Isten e házát alkotó jelek igazságának és harmóniájának Krisztust kell kifejeznie, aki jelen van és tevékenykedik ezen a helyen:[64]

1182 Az Újszövetség oltára Urunk keresztje,[65] ahonnan a húsvéti misztérium szentségei fakadnak. Az oltáron, mely a templom középpontja, a szentségi jelek alatt megjelenik a keresztáldozat. Ez az Úr asztala is, ahová Isten népe meghívást nyert.[66] Egyes keleti liturgiákban az oltár az Úr sírját is jelképezi (Krisztus valóban meghalt és valóban föltámadott).

1183. A tabernákulumnak „a templomokban egészen méltó, a legmegbecsültebb helyen”[67] kell lenni. Az eucharisztikus tabernákulum nemes formájának, elhelyezésének és biztonságának[68] elő kell segítenie az Úr imádását, aki a legméltóságosabb Oltáriszentségben valóban jelen van.
A szent krizmát (müront), melynek kenete a Szentlélek ajándéka pecsétjének szentségi jele, régi szokás szerint a szentély egy biztos helyén őrzik és tisztelik. Ugyanitt őrizhető a katekumenek és a betegek olaja is.

1184. A püspök katedrájának és a papi széknek „a közösség elöljárójának és az imádság vezetőjének tisztségét kell jeleznie”.[69]

Az ambó: „Isten igéjének méltósága megköveteli, hogy hirdetésére külön hely legyen a templomban, mely felé az igeliturgia közben természetes módon irányul a hívők figyelme”.[70]

1185. Isten népének összegyűjtése a keresztséggel kezdődik; legyen tehát a templomban egy hely a keresztelésre (baptisterium), és szenteltvíztartó tartsa ébren a keresztségi fogadalom emlékezetét.
A keresztségből fakadó élet megújítása megköveteli a bűnbánatot. Ezért a templomnak alkalmasnak kell lennie a bűnbánat kifejezésére és a bűnbocsánat elnyerésére, ami megkíván egy a bűnbánók fogadására alkalmas helyet.
A templomnak (régi magyar nevén: egyháznak) olyan térnek is kell lennie, mely hív az összeszedettségre és a csöndes imádságra, melyek az Eucharisztia nagy imáját folytatják és elmélyítik.

1186. A templomnak eszkatologikus jelentése is van. Ahhoz, hogy Isten házába beléphessünk, át kell lépni egy küszöböt. E küszöb az átmenet szimbóluma a bűntől megsebzett világból az új élet világába, ahová minden ember meghívást kapott. Látható templom jelképezi az atyai házat, mely felé Isten népe úton van, s ahol az Atya „letöröl majd a szemünkről minden könnyet” (Jel 21,4). Ezért a templom Isten minden gyermekének tágas és gyógyító otthona is.

Összefoglalás

1187. A liturgia az egész Krisztus, a Fő és a test műve. Főpapunk szüntelenül végzi azt a mennyei liturgiában a szent Istenszülővel, az Apostolokkal, az összes szentekkel és az Országba már belépett emberek sokaságával.

1188. A liturgikus ünneplésben az egész gyülekezet „leiturgosz”, mindenki a maga feladatának megfelelően. A keresztségi papság Krisztus egész testéé. De egyes hívőket az egyházi rend szentsége arra rendel, hogy Krisztust mint a test Fejét képviseljék.

1189. A liturgikus ünneplés olyan jeleket és szimbólumokat is magában foglal, melyek a teremtéshez (fény, víz, tűz), az emberi élethez (fürdetés, megkenés, kenyértörés) és az üdvösség történetéhez (húsvéti szertartás) tartoznak. E kozmikus elemek, emberi gesztusok, Istenre emlékeztető szertartások a hit világában és a Szentlélek erejétől fölemelve Krisztus üdvözítő és megszentelő tevékenységének hordozóivá válnak.

1190. Az ige liturgiája az ünneplés integrális része. Az ünneplés értelmét kifejezi Isten Igéje, melyet hirdetnek, és a hit kötelezettsége, mely az Igére válaszol.

1191. Az ének és a zene szoros összefüggésben áll a liturgikus cselekménnyel. Helyes használatuk kritériuma: az imádságot kifejező szépség, a jelenlévők egyöntetű részvétele és az ünneplés szent jellege.

1192. A templomainkban és lakásainkban lévő szentképek arra valók, hogy ébresszék és táplálják a Krisztus misztériumába vetett hitünket. Krisztus és az Ő üdvözítő művének képei által Őt magát imádjuk. A szent Istenszülő, az angyalok és szentek képei által az ábrázolt személyeket tiszteljük.

1193. A vasárnap, az „Úr napja” elsődlegesen az a nap, melyen az Eucharisztiát ünnepeljük, mert a föltámadás napja. Kiemelkedően a liturgikus összejövetel, a keresztény család, az öröm és a munkaszünet napja. „Az egész liturgikus esztendő alapja és magva.”[71]

1194. Az Egyház „Krisztus egész misztériumát bontja ki az esztendő folyamán a megtestesüléstől és születéstől a mennybemenetelig, pünkösd napjáig s a boldog remény és az Úr eljövetelének várásáig.”[72]

1195. A földi Egyház a liturgikus esztendő meghatározott napján megemlékezik a szentekről, elsősorban Isten szent Anyjáról, azután a vértanúkról és a többi szentről, s ezzel kifejezi egységét a mennyei liturgiával; Krisztust dicsőíti az Ő megdicsőült tagjaiban már beteljesedett üdvösségért; példájuk serkenti az Atya felé vezető útján.

1196. Az imaórák liturgiáját végző hívők a zsoltárok imádkozása, az Isten Igéje fölötti elmélkedés, a kantikumok és áldások által Főpapunkkal, Krisztussal egyesülnek, s társulnak az Ő szünet nélküli és egyetemes imádságához, mely dicsőíti az Atyát és a Szentlélek ajándékát esdi ki az egész világra.

1197. Krisztus Isten igazi Temploma, „a hely, ahol az ő dicsősége lakik”; Isten kegyelme által maguk a keresztények is a Szentlélek templomává válnak, élő kövekké, melyekből az Egyház épül.

1198. Az Egyháznak földi állapotában szüksége van helyekre, ahol a közösség össze tud gyűlni: a látható templomainkra, szent helyekre, a szent város, a mennyei Jeruzsálem képeire, amely felé zarándokúton vagyunk.

1199. Ezekben a templomokban az Egyház nyilvános istentiszteletet végez a Szentháromság dicsőségére, hallgatja Isten Igéjét, Isten dicséretét énekli, az ég felé küldi imádságát, és az összegyűltek körében szentségileg jelenlévő Krisztus áldozatát ajánlja föl. E templomok a személyes összeszedettségnek és imádságnak is helyei.

2. Cikkely
A LITURGIÁK KÜLÖNBSÉGE ÉS A MISZTÉRIUM EGYSÉGE

LITURGIKUS HAGYOMÁNYOK ÉS AZ EGYHÁZ KATOLICITÁSA

1200. A jeruzsálemi első közösségtől Krisztus második eljöveteléig Isten egyházai, melyek hűségesek az apostoli hithez, mindenütt ugyanazt a húsvéti misztériumot ünneplik. A liturgiában ünnepelt misztérium egy; ünneplésének formái különbözőek.

1201. Krisztus misztériuma oly kimeríthetetlenül gazdag, hogy egyetlen liturgikus hagyomány sem képes teljesen és tökéletesen kifejezni. A rítusok kialakulásának és fejlődésének története csodálatos, egymást kiegészítő sokféleségről tanúskodik. Amíg az egyházak e liturgikus hagyományokban a hit közösségében és a hit szentségeiben éltek, gazdagították és erősítették egymást a hagyományhoz és az egész Egyház közös küldetéséhez való hűségben.[73]

1202. A különböző liturgikus hagyományok az Egyház küldetése miatt keletkeztek. Az azonos földrajzi és kulturális területen élő egyházak Krisztus misztériumát lassanként sajátos, kultúrájukra jellemző kifejezési formákban kezdték ünnepelni. Különbségek mutatkoztak a „hitletétemény”[74] áthagyományozásában, a liturgikus szimbolikában, a testvéri közösség megszervezésében, a misztériumok teológiai megértésében és az életszentség formáiban. Így mutatkozott meg egy meghatározott egyház liturgikus élete által Krisztus -- minden nép világossága és üdvössége -- annak a népnek és kultúrának, melyhez az adott egyház küldetett, s amelyben gyökeret vert. Az Egyház katolikus: a kultúrák minden igazi gazdagságát meg tudja tisztítani és a maga egységébe be tudja vonni.[75]

1203. Jelenleg az Egyházban a következő liturgikus hagyományok vagy rítusok élnek: a latin rítus (főleg a római, de bizonyos helyi egyházak rítusa is, mint az ambrozián rítus, vagy néhány szerzetesrend rítusa); a bizánci, az alexandriai vagy kopt, a szír, az örmény, a maronita és a káld rítusok. „A hagyományhoz híven a Szentséges Zsinat kijelenti, hogy az Anyaszentegyház az összes törvényesen elismert szertartást egyenjogúnak tartja és egyenlő tiszteletben részesíti; azt akarja, hogy ezek a szertartások a jövőben is megmaradjanak és mindenképpen ápolják is őket.”[76]

LITURGIA ÉS KULTÚRÁK

1204. A liturgia ünneplésének meg kell felelnie a különböző népek szellemének és kultúrájának.[77] Annak érdekében, hogy Krisztus misztériuma nyilvánvalóvá váljék „a hívő engedelmességre minden népben” (Róm 16,26), minden kultúrában hirdetni és ünnepelni kell, és át kell vinni az életbe úgy, hogy ezek a kultúrák ne megsemmisüljenek, hanem e misztériumtól megváltást és tökéletességet nyerjenek.[78] Isten gyermekeinek sokasága a maga sajátos emberi kultúrájával és -- miután Krisztus magához emelte és átformálta -- e kultúrán keresztül jut el az Atyához, hogy az egy Lélekben dicsőítse Őt.

1205. „Megfontolandó, hogy a liturgiában, főleg a szentségek liturgiájában van egy változtathatatlan rész, mely isteni eredetű, melynek az Egyház őre, és vannak változtatható részek, melyeket az Egyház megváltoztathat, s olykor meg is kell változtatnia, hogy az újonnan evangelizált népek kultúrájához illessze azokat.”[79]

1206. „A liturgikus sokféleség gazdagíthat, de feszültségeket, kölcsönös értetlenségeket, sőt szakadásokat is okozhat. Magától értetődik, hogy e területen a különbözőség nem károsíthatja az egységet. Csak a közös hithez, a szentségi jelekhez -- melyeket az Egyház Krisztustól kapott -- és a hierarchikus közösséghez való hűséges ragaszkodás keretein belül nyilvánulhat meg. A kultúrákhoz való alkalmazkodás megköveteli a szív megtérését és szükség esetén a szakítást olyan ősi szokásokkal, melyek nem egyeztethetők össze a katolikus hittel.”[80]

Összefoglalás

1207. A liturgikus ünneplésnek egyrészt törekednie kell arra, hogy annak a népnek a kultúrájában fejezze ki magát, melyben az Egyház él, anélkül hogy alárendelné magát neki. Másrészt maga a liturgia szülője és formálója a kultúráknak.

1208. A törvényesen elismert különböző liturgikus hagyományok vagyis rítusok, amennyiben Krisztus ugyanazon misztériumát jelzik és közlik, az Egyház katolicitását jelenítik meg.

1209. A kritérium, amely a liturgikus hagyományok sokféleségében az egységet őrzi, az apostoli hagyományhoz való hűség, azaz: közösség az apostoloktól kapott hitben és szentségekben, mely közösséget az apostoli jogfolytonosság jellemez és biztosít.

Vissza a főoldalra

---

Jegyzetek:
[1] Vö. Jel 4,2.
[2] Vö. Ez 1,26--28.
[3] Vö. Jn 1,29.
[4] Vö. Zsid 4,14--15; 10,19--21. stb.
[5] Bizánci liturgia, Aranyszájú Szent János anaforája: Liturgies Eastern and Western. Kiad. F. E. Brightman. (Oxford, 1896) 378. (PG 63, 913).
[6] Vö. Jn 4,10--14; Jel 21,6.
[7] Vö. Jel 4--5; Iz 6,2--3.
[8] Vö. Jel 7,1--8; 14,1.
[9] Vö. Jel 12.
[10] Vö. Jel 21,9.
[11] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 26.
[12] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 27.
[13] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 10.
[14] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Presbyterorum ordinis határozat, 2.
[15] Vö. 1Pt 2,4--5.
[16] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 14.
[17] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Presbyterorum ordinis határozat, 2, 15.
[18] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 29.
[19] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 28.
[20] Vö. Bölcs 13,1; Róm 1, 19--20; ApCsel 14,17.
[21] Vö. Lk 8,10.
[22] Vö. Jn 9,6; Mk 7,33--35; 8,22--25.
[23] Vö. Lk 9,31; 22,7--20.
[24] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 112.
[25] Vö. Kol 3,16--17.
[26] Vö. Szent Ágoston: Enarratio in Psalmum 72, 1: CCL 39, 986 (PL 36, 914).
[27] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 112.
[28] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 112.
[29] Szent Ágoston: Confessiones 9, 6, 14: CCL 27, 141 (PL 32, 769--770).
[30] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 119.
[31] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 118.
[32] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 121.
[33] Damaszkuszi Szent János: De sacris imaginibus oratio 1, 16: PTS 17, 89. 92 (PG 94, 1245. 1248)
[34] II. Niceai Zsinat 787-ben: Terminus: COD 135.
[35] Vö. Róm 8,29; 1Jn 3,2.
[36] II. Niceai Zsinat: Definitio de sacris imaginibus: DS 600.
[37] Damaszkuszi Szent János: De sacris imaginibus orationes 1, 47: PTS 17, 151 (PG 94, 1268)
[38] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 102.
[39] Vö. Mt 6,11.
[40] Vö. Zsid 3,7--4,11; Zsolt 95,7.
[41] Pseudo-Hippolytus Romanus: In sanctum Pascha, 1, 1--2: Studia patristica mediolanensia, 15, 230, 32 (PG 59, 755)
[42] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 106.
[43] Vö. húsvéti matutinum a bizánci szertartásban, 9. óda, troparion: Pentékosztarion, Róma 1884, 11.
[44] Vö. Jn 21,12; Lk 24,30.
[45] Szent Jeromos: In die Dominica Paschae homilia: CCL 78, 550 (PL 30, 218--219).
[46] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 106.
[47] Fanqîth: Breviarium iuxta ritum Ecclesiae Antiochenae Syrorum, 6. köt. (Mosul, 1886, 193b)
[48] Vö. Lk 4,19.
[49] Alexandriai Szent Atanáz: Epistula festivalis 1(329-ben), 10: PG 26, 1366.
[50] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 103.
[51] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 104.
[52] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 83--101.
[53] Vö. 1Tesz 5,17; Ef 6,18.
[54] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 84.
[55] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 98.
[56] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 84.
[57] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 83.
[58] II. Vatikáni Zsinat: Presbyterorum ordinis határozat, 5.
[59] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 98.
[60] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 100.
[61] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 90.
[62] II. Vatikáni Zsinat: Dignitatis humanae nyilatkozat, 4.
[63] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 122--127.
[64] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 7.
[65] Vö. Zsid 13,10.
[66] Vö. Institutio generalis Missalis Romanae, 259: Missale Romanum, 1970, 75.
[67] VI. Pál pápa: Mysterium fidei enciklika: AAS 57 (1965)771.
[68] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 128.
[69] Institutio generalis Missalis Romanae, 271: Missale Romanum, 1970, 77.
[70] Institutio generalis Missalis Romanae, 272: Missale Romanum, 1970, 77.
[71] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 106.
[72] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 102.
[73] Vö. VI. Pál pápa: Evangelii nuntiandi apostoli buzdítás: AAS 68 (1976) 63--64.
[74] Vö. 2Tim 1,14.
[75] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Unitatis redintegratio határozat, 4.
[76] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 4.
[77] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 37--40.
[78] Vö. II. János Pál pápa: Catechesi tradendae apostoli buzdítás, 53.
[79] II. János Pál pápa: Vicesimus quintus annus apostoli levél, 16: AAS 81 (1989) 912--913.
[80] II. János Pál pápa: Vicesimus quintus annus apostoli levél, 16: AAS 81 (1989) 913.

 

Vissza a főoldalra