KEK 121-198

MÁSODIK FEJEZET
HISZEK JÉZUS KRISZTUSBAN, ISTEN EGYSZÜLÖTT FIÁBAN

AZ ÖRÖMHÍR: ISTEN ELKÜLDTE A FIÁT

422. „Amikor elérkezett az idők teljessége, Isten elküldte a Fiát, aki asszonytól született, a törvény alatt született, hogy azokat, akik a törvény alatt voltak, megváltsa, hogy a fogadott fiúságot elnyerjük” (Gal 4,4-5). Ez Jézus Krisztusnak, Isten Fiának evangéliuma:[1] Isten meglátogatta az ő népét. [2] Az Ábrahámnak és az ő ivadékának tett ígéreteket beteljesítette.[3] Minden várakozáson felül teljesítette be: elküldte az ő szeretett Fiát.[4]

423. Mi hisszük és valljuk, hogy a Názáreti Jézus, aki Nagy Heródes király és Augustus császár idejében Izrael egy leányától, zsidóként, Betlehemben született, foglalkozására nézve ács, akit Tiberius császár uralkodása idején Poncius Pilátus helytartósága alatt Jeruzsálemben keresztre feszítve kivégeztek, Isten emberré lett örök Fia. „Istentől jött ki” (Jn 13,3), „az égből szállott alá” (Jn 3,13; 6,33), testben jött el,[5] mert „az Ige testté lett és közöttük lakozott, és mi láttuk az ő dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt el. (...) Mi mindannyian az ő teljességéből merítettünk, kegyelmet kegyelemre halmozva” (Jn 1,14.16).

424. A Szentlélek kegyelmétől indítva és az Atya vonzásának hatására hisszük és valljuk Jézusról, hogy „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16,16). Ennek a Szent Péter által megvallott hitnek a sziklájára építette Krisztus az ő Egyházát.[6]

„HIRDETNI KRISZTUS FELFOGHATATLAN GAZDAGSÁGÁT” (Ef 3,8)

425. A keresztény hit átadása elsősorban Jézus Krisztus üzenete, hogy az emberek eljussanak a Belé vetett hitre. Az első tanítványok kezdettől fogva égtek a vágytól, hogy hirdessék Krisztust: „Mi nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk” (ApCsel 4,20). És minden idők emberét meghívják, hogy lépjenek be a Krisztussal való közösségük örömébe:

„Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit a szemünkkel láttunk, amit szemléltünk és amit a kezünkkel tapintottunk az Élet Igéjéről – és az Élet megjelent, és láttuk és tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, mely az Atya színe előtt volt és megjelent nekünk –, amit láttunk és hallottunk, hirdetjük nektek is, hogy ti is közösségben legyetek velünk. A mi közösségünk pedig az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal van. És ezeket megírjuk nektek, hogy a mi örömünk teljes legyen.”  (1Jn 1,1-4)

A HITOKTATÁS SZÍVÉBEN: KRISZTUS

426. „Tehát állítanunk kell, hogy a hitoktatás mélyén egy személyt találunk: a Názáreti Jézus Krisztust, »az Atya Egyszülöttét« (...); aki szenvedett és meghalt értünk; aki miután föltámadott, mindig velünk él. (...) Hitoktatást végezni (...) azt jelenti, hogy föltárni Krisztus személyében Isten örök egyetemes tervét (...); arra törekedni, hogy megértsük Krisztus szavainak, tetteinek értelmét és a jeleket, melyeket végbevitt.” [7] A hitoktatás célja: „hogy az ember (...) a Vele [Jézus Krisztussal] való közösségre (...) eljusson; ugyanis egyedül Ő vezethet el valakit az Atya szeretetére a Szentlélekben, és a Szentháromság életében való részesedésre”.[8]

427. „Állítani kell tehát, hogy a hitoktatásban Krisztust, a megtestesült Igét és Isten Fiát adjuk tovább a tanítással, minden egyebet annyiban, amennyiben Krisztusra vonatkozik; egyedül Krisztus tanít, bárki más tanító csak annyiban, amennyiben az Ő hírnöke vagy tolmácsa, és amennyiben Krisztus szól ajka által. (...) Tehát minden hitoktatóra vonatkoztatni kell Krisztus titokzatos szavait: »Az én tanításom nem az enyém, hanem azé, aki engem küldött« (Jn 7,16).[9]

428. Aki arra hivatott, hogy Krisztust hirdesse, annak elsősorban „Jézus Krisztusnak mindent felülmúló ismeretét” kell keresnie; „mindent hátránynak kell tartania”, hogy „Krisztust” megnyerje és „hozzá” tartozzon, hogy „megismerje Őt és az Ő föltámadásának erejét és a szenvedésével való közösséget, hasonlóvá válva az Ő halálához, hogy eljusson a halálból a föltámadásra is” (Fil 3,8-11).

429. Krisztusnak e szeretetteljes ismerete ébreszti a vágyat, hogy hirdessük őt, hogy „evangelizáljunk” és másokat is a Krisztusban való hit „igenjére”  vezessünk. Ugyanakkor érezzük az igényt, hogy ezt a hitet egyre mélyebben meg kell ismernünk. Ennek érdekében a Hiszekegy sorrendjét követve először bemutatjuk Jézus fölséges neveit: Krisztus, Isten Fia, Úr (2. cikkely). Ezután a Hiszekegy megvallja Krisztus életének főbb misztériumait: megtestesülését (3. cikkely), húsvétját (4-5. cikkely) és megdicsőülését (6-7. cikkely).

2. Cikkely
„ÉS JÉZUS KRISZTUSBAN, ISTEN EGYSZÜLÖTT FIÁBAN”

I. Jézus

430. Jézus héberül azt jelenti, hogy 'Isten megszabadít'. Az angyali üdvözletkor Gábor angyal adja neki a Jézus nevet, mely kifejezi, hogy ki ő és mi a küldetése.[10] Mivel „senki nem bocsáthat meg bűnöket, csak egyedül Isten” (Mk 2,7), Jézusban, az Ő emberré lett örök Fiában Ő az, aki „megszabadítja népét a bűneitől” (Mt 1,21). Így Jézusban Isten összefoglalja egész üdvözítő művét, melyet az emberért tesz.

431. Az üdvösség történetében Isten nem elégedett meg azzal, hogy Izraelt kiszabadította a szolgaság házából (MTörv 5,6), amikor kihozta a népet Egyiptomból. Izraelt a bűnétől is megszabadítja. Mivel a bűn mindig Isten megsértése,[11] egyedül Ő oldozhat föl alóla.[12] Ezért Izrael – egyre jobban tudatára ébredve a bűn egyetemességének –  másban nem kereshetett üdvösséget, csak a Megváltó Isten nevének segítségül hívásában.[13]

432. Jézus neve jelzi, hogy maga Isten Neve van jelen az Ő emberré lett Fiának személyében,[14] aki emberré lett a bűnök egyetemes és végső megváltására. Jézus az az isteni Név, amely egyedül hoz üdvösséget,[15] és ezek után mindenki segítségül hívhatja, mert O a megtestesülés által minden emberrel eggyé lett,[16] annyira, hogy „nem adatott más név az emberek között, melyben üdvözülnünk lehetne” (ApCsel 4,12).[17]

433. A szabadító Isten nevét a főpap évente egyetlen egyszer hívta segítségül Izrael fiai bűneinek kiengesztelésére, amikor a szentek szentjében az engesztelés tábláját az áldozati állat vérével meghintette. [18] Az engesztelés táblája Isten jelenlétének a helye volt.[19] Amikor Szent Pál Jézusról azt mondja: „akit Isten engesztelésül adott (...) az Ő vérében” (Róm 3,25), ezzel azt mondja, hogy az Ő emberségében „Isten volt az, aki Krisztusban kiengesztelődött a világgal” (2Kor 5,19).

434. Jézus föltámadása megdicsőíti a „szabadító” Isten Nevét,[20] mert ettől fogva Jézus neve teljesen kinyilvánítja legfőbb hatalmát annak a névnek, mely „fölötte áll minden névnek”  (Fil 2,9). A gonosz lelkek félnek az Ő nevétől, [21] Jézus tanítványai az ő nevében művelnek csodákat,[22] mert amit kérnek az Atyától az Ő nevében, megadja nekik. [23]

435. Jézus Neve a keresztény imádság szívében van. Minden liturgikus könyörgés ezzel a formulával zárul: „a mi Urunk Jézus Krisztus által (...)”. Az Üdvözlégy csúcspontja: „és áldott a te méhednek gyümölcse: Jézus.”  A keletiek „Jézus-imádságnak” nevezett szívbéli imádsága így hangzik: „Jézus Krisztus, Isten Fia, Uram, irgalmazz nekem, bűnösnek”. Sok keresztény, mint Szent Johanna [24] is, Jézus nevével ajkán hal meg.

II. Krisztus

436. A Krisztus név a héber „fölkent” jelentésű „Messiás” szó görög fordításából ered. A Jézus név jelentése nem valósulna meg, ha nem teljesíti be tökéletesen azt az isteni küldetést, amit ez a név jelent. Izraelben ugyanis Isten nevében azokat kenték föl, akiket Neki szenteltek a Tőle származó küldetésre. Ez történt a királyok, [25] a papok[26] és olykor a Próféták[27] esetében. Ennek kellett történnie különösen is a Messiással, akit Isten fog küldeni, hogy véglegesen megalapítsa az ő országát.[28] A Messiásnak az Úr Lelke által fölkentnek kellett lennie, [29] mint királynak, s egyidejűleg papnak is,[30] de úgy is, mint Prófétának.[31] Jézus beteljesítette Izrael messiási reménységét a maga hármas, papi, prófétai és királyi feladatával.

437. Az angyal hírül adta a pásztoroknak Jézusnak, mint az Izraelnek ígért Messiásnak a születését: „Ma megszületett a Megváltótok, az Úr Krisztus, Dávid városában” (Lk 2,11). Ő kezdettől fogva az, „akit az Atya megszentelt és a világba küldött” (Jn 10,36), a Mária szűz méhében fogantatott „szent”.[32] Józsefet Isten arra hívta, hogy vegye magához jegyesét, aki méhében azt hordozta, aki „a Szentlélektől fogantatott” (Mt 1,20), hogy Jézus, „akit a Krisztusnak neveznek”, József feleségétől szülessék Dávid messiási nemzetségében (Mt 1,16).[33]

438. Jézus messiási fölszentelése isteni küldetését nyilvánítja ki. „Miként maga a név mutatja: Krisztus nevében ott hangzik az, aki fölkente, az is, akit fölkentek, és maga a kenet is, amellyel fölkenték; az Atya kente föl, a Fiú lett fölkenve a Lélekben, aki a Kenet.” [34] Örök messiási fölszentelése földi élete során tárult föl, amikor János megkeresztelte, amikor „fölkente Őt Isten Szentlélekkel és erővel” (ApCsel 10,38), „hogy kinyilváníttassék Izraelnek” (Jn 1,31) mint Messiása. Cselekedetei és szavai úgy ismertetik meg, mint az „Isten szentjét”. [35]

439. Sok zsidó és néhány pogány is, akik osztoztak a zsidók reménységében, fölismerték Jézusban az Izrael Istene által megígért „Dávid fia” alapvető messiási vonásait.[36] Jézus elfogadta a Messiás címet, amelyhez joga volt,[37] de nem minden fönntartás nélkül, mert kortársai közül nem egy nagyon emberi[38] s lényegében politikai értelemben fogta föl.[39]

440. Jézus elfogadta Péter hitvallását, aki őt Messiásnak ismerte el, de közvetlen utána meghirdette az Emberfiára váró szenvedést.[40] Messiási királyságának igazi tartalmát az Emberfiának – „aki alászállott a mennyből” (Jn 3,13) [41] – transzcendens mivoltában és a Szenvedő Szolga megváltó küldetésében tárta föl: „Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak, és odaadja életét váltságul sokakért” (Mt 20,28). [42] Ezért királyságának igazi értelme csak a kereszt magasságában nyilvánult meg. [43] Csak a föltámadás után hirdethette Péter Isten népe színe előtt az Ő messiási királyságát: „Tudja meg hát Izrael egész háza teljes bizonyossággal, hogy Isten Úrrá és Krisztussá tette Őt, ezt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek!” (ApCsel 2,36).

III. Isten egyszülött Fia

441. Az Isten fia címet az Ószövetségben angyaloknak,[44] a választott népnek,[45] Izrael fiainak[46] és királyainak[47] adták. Ezekben az esetekben fogadott fiúságot jelent, mely Isten és teremtménye között sajátosan bensőséges viszonyt létesít. Amikor a megígért Messiás-Királyt „Isten fiának” nevezik,[48] a szóban forgó szövegek szó szerinti értelme nem jelenti szükségképpen, hogy több, mint egy ember. Azok, akik így Jézust Izrael Messiásának nevezték,[49] vsz. nem akartak ennél többet mondani. [50]

442. Ez nem érvényes Péterre, amikor Jézust mint „Krisztust, az élő Isten Fiát” vallja meg,[51] mert Jézus ünnepélyesen válaszol neki: „Nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám” (Mt 16,17). Hasonlóképpen mondja Pál a damaszkuszi úton történt megtérésével kapcsolatban: „Amikor pedig úgy tetszett Istennek, aki engem már anyám méhétől kiválasztott és kegyelmével meghívott, hogy kinyilatkoztassa nekem a Fiát, hogy hirdessem a pogányoknak...” (Gal 1,15-16). „És azonnal hirdette a zsinagógákban, hogy Jézus az Isten Fia” (ApCsel 9,20). Ez a hitvallás volt kezdettől fogva[52] az apostoli hit középpontja,[53] és elsőként Péter vallotta meg ezt a hitet mint az Egyház alapját.[54]

443. Ha Péter föl tudta ismerni a Messiás Jézus istenfiúságának transzcendens jellegét, ez azért történt, mert ezt maga Jézus világosan tudtára adta. Jézus a főtanács előtt vádlói kérdésére: „Tehát te vagy az Isten fia?”  válaszolta: „Ti mondjátok, hogy én vagyok” (Lk 22,70) [55] . Már sokkal korábban „Fiúnak” nevezte magát, aki ismeri az Atyát”,[56] aki különbözik a „szolgáktól”, akiket Isten korábban küldött az ő népéhez,[57] aki fölötte áll még az angyaloknak is. [58] A maga fiúságát megkülönböztette tanítványaiétól azáltal, hogy sohasem mondta: „mi Atyánk”,[59] csak amikor parancsolta nekik: „Ti tehát így imádkozzatok: Miatyánk” (Mt 6,9); és kiemeli a különbséget „az én Atyám és a ti Atyátok” között (Jn 20,17).

444. Az evangéliumok két ünnepélyes pillanatban, Krisztus megkeresztelkedésekor és színeváltozásakor idézik az Atya szavát, aki „szeretett Fiának”  nevezte Őt.[60] Maga Jézus Isten „egyszülött Fiának” nevezi magát (Jn 3,16), és ezzel a címmel állítja örök praeexistentiáját.[61] Követeli a hitet „Isten egyszülött Fiának nevében”  (Jn 3,18). Ez a keresztény hitvallás megjelenik már a kereszten függő Jézus előtt álló százados fölkiáltásában: „Ez az ember valóban az Isten Fia volt!” (Mk 15,39). De a hívő csak a húsvéti misztériumban értheti meg az „Isten Fia” cím végső jelentését.

445. Föltámadása után megdicsőült emberségének erejében jelenik meg istenfiúsága: „A szentség Lelke szerint azonban a halálból való föltámadásával az Isten hatalmas Fiának bizonyult” (Róm 1,4).[62] Az apostolok megvallhatták: „Láttuk az ő dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be” (Jn 1,14).

IV. Úr

446. Az Ószövetség könyveinek görög fordításában a ki nem mondható JHVH nevet, amelyen Isten Mózesnak kinyilatkoztatta magát,[63] a Küriosszal ('Úr') adják vissza. Ezért az Úr az Izrael Istene istenségét kifejező, leggyakrabban használt névvé vált. Az Újszövetség az „Úr” cím e jelentését alkalmazza az Atyára, s ugyanakkor – és ez az újdonság – Jézusra is, akit ezzel Istennek ismer el.[64]

447. Maga Jézus magának tulajdonítja ezt a címet, burkoltan, amikor a farizeusokkal a 110. zsoltár értelméről vitatkozik,[65] de kifejezetten is, amikor apostolaihoz szól.[66] Egész nyilvános élete folyamán a természet, a betegségek, az ördögök, a halál és a bűn fölött gyakorolt uralma bizonyította isteni fölségét.

448. Az emberek az evangéliumok elbeszéléseiben nagyon gyakran fordulnak Jézushoz úgy, hogy „Úr”-nak nevezik Őt. Ez a cím azok tiszteletét és bizalmát tanúsítja, akik közelednek Jézushoz, és Tőle segítséget és gyógyulást remélnek.[67] A Szentlélek indítására kifejezi Jézus isteni misztériumának elismerését.[68] A föltámadott Jézussal való találkozásban az imádást fejezi ki: „Én Uram, én Istenem!” (Jn 20,28). Majd a szeretettel és a ragaszkodással gazdagodik, mely a keresztény hagyománynak lesz sajátja: „Az Úr az!” (Jn 21,7).

449. Amikor az Egyház első hitvallásai Jézusnak az isteni „Úr” címet megadják, kezdettől fogva állítják,[69] hogy az Atyaistent megillető hatalom, tisztelet és dicsőség Jézust is megilleti,[70] mert Ő „egyenlő Istennel” (Fil 2,6), s mivel az Atya – föltámasztva Őt a halálból és fölmagasztalva a maga dicsőségébe[71] – kinyilvánította Jézus ezen uralmát.

450. A keresztény történelem kezdetétől fogva annak állítása, hogy Jézus Úr a világ és a történelem fölött,[72] annak elismerését is jelenti, hogy az ember személyes szabadságát semmiféle földi hatalomnak nem köteles alávetni, csak egyedül Istennek, az Atyának és az Úr Jézus Krisztusnak: a császár nem az „Úr”.[73] „Az Egyház hiszi, hogy az egész emberi történelem kulcsát, középpontját és célját Urában és Mesterében találja meg.” [74]

451. A keresztény imádságban meghatározó az „Úr” megszólítás, mind az imádságra szólító „az Úr legyen veletek”-ben, mind a könyörgést lezáró „A mi Urunk Jézus Krisztus által”-ban, vagy a bizalom- és reményteljes kiáltásban: „Maran atha!” ('Az Úr jön!'), vagy „Marána tha” (`Jöjj el, Úr!'; 1Kor 16,22). „Amen, jöjj el, Úr Jézus!” (Jel 22,20)

Összefoglalás

452. A Jézus név jelentése: Isten megszabadít. A Szűz Máriától született kisdedet Jézusnak nevezték: „mert Ő fogja megszabadítani népét bűneitől” (Mt 1,21). „Nem adatott más név az ég alatt az embereknek, akiben üdvözülnünk lehetne” (ApCsel 4,12).

453. A Krisztus azt jelenti: „fölkent”, „Messiás”. Jézus a Krisztus, mert „Isten fölkente Őt Szentlélekkel és erővel” (ApCsel 10,38). Ő volt „az eljövendő” (Lk 7,19), Izrael reményének tárgya. [75]

454. Az Isten Fia név Jézus Krisztusnak Atyjához fűződő egyetlen és örök kapcsolatát jelenti. Ő az Atya egyetlen Fia, [76] és maga is Isten. [77] Ahhoz, hogy valaki keresztény lehessen, hinnie kell, hogy Jézus az Isten Fia. [78]

455. Az Úr név az isteni hatalmat jelenti. Megvallani vagy segítségül hívni Jézust mint Urat azt jelenti: hinni az Ő istenségében. „Senki nem mondhatja: »Úr Jézus«, csak a Szentlélekben” (1Kor 12,3).

3. Cikkely
JÉZUS KRISZTUS „FOGANTATOTT A SZENTLÉLEKTŐL, SZÜLETETT SZŰZ MÁRIÁTÓL”

1. §
ISTEN FIA EMBERRÉ LETT

I. Miért lett testté az Ige?

456. A Nicea-konstantinápolyi hitvallással válaszolunk, amelyben megvalljuk: „Értünk, emberekért és a mi üdvösségünkért leszállott a mennyből, megtestesült a Szentlélek erejéből, Szűz Máriától, és emberré lett.” [79]

457. Az Ige testté lett, hogy minket Istennel kiengesztelve üdvözítsen: „Isten szeretett minket és elküldte Fiát engesztelésül a bűneinkért” (1Jn 4,10). „Az Atya elküldte a Fiút a világ Üdvözítőjéül” (4,14). „Ő azért jelent meg, hogy elvegye a bűnöket” (3,5):

„Orvosra volt szüksége természetünknek, mely betegségben sínylődött. Fölemelőre szorult az ember, aki elesett. Elevenítőre szorult az, aki kiesett az életből. A jóhoz visszavezető szorult az, aki elveszítette a jóban való részesedést. A világosság jelenlétére szorult az, akit sötétségbe zártak. Megváltót keresett a fogoly, támaszt a megbilincselt, szabadítót az, akit a rabszolgaság igája görnyesztett. Vajon értéktelen és jelentéktelen dolgok-e ezek, melyek arra indították Istent, hogy leszálljon emberi természetünk meglátogatására, amikor az emberiség oly nyomorúságos és szerencsétlen állapotban volt?[80]

458. Az Ige testté lett, hogy így mi megismerjük Isten szeretetét: „Az Isten szeretete abban nyilvánult meg bennünk, hogy Isten elküldte a világba egyszülött Fiát, hogy általa éljünk” (1Jn 4,9). „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16).

459. Az Ige testté lett, hogy a szentség példaképe legyen számunkra: „Vegyétek magatokra igámat és tanuljatok tőlem...” (Mt 11,29). „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet, senki sem jut az Atyához, csak énáltalam” (Jn 14,6). És a színeváltozás hegyén maga az Atya parancsolja: „Őt hallgassátok”  (Mk 9,7).[81] O csakugyan a boldogságok modellje és az új törvény normája: „Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket” (Jn 15,12). Ez a szeretet megköveteli, hogy az o nyomában járva odaadjuk önmagunkat.[82]

460. Az Ige testté lett, hogy bennünket az „isteni természet részeseivé tegyen” (2Pt 1,4): „Isten Igéje azért ember, és aki Isten Fia, azért lett az ember fiává, hogy az ember Isten Igéjével egyesülve és a gyermekké fogadást fölfogva Isten fiává legyen”.[83] „Ő azért lett emberré, hogy mi istenekké váljunk.” [84] „Isten egyszülött Fia, mert istenségének részesévé akart tenni minket, magára vette természetünket, hogy emberré lévén az embereket istenekké tegye.” [85]

II. A megtestesülés

461. Az Egyház – átvéve Szent János kifejezését ( „Verbum caro factum est”, `az Ige testté lőn', Jn 1,14) – megtestesülésnek nevezi a tényt, hogy Isten Fia magára vette az emberi természetet, hogy abban vigye végbe megváltásunkat. Egy Szent Pál által idézett himnuszban az Egyház így énekli meg a megtestesülés misztériumát:

„Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Jézus Krisztusban volt. Ő mint Isten, az Istennel való egyenlőségét nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem szolgai alakot öltött, kiüresítette magát, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2,5-8) [86]

462. A Zsidókhoz írt levél ugyanerről a misztériumról mondja:

„Krisztus ezért beszél így, amikor a világba lép: »Áldozatot és ajándékot nem kívántál, de emberi testet alkottál nekem. Nem kedves előtted az engesztelő és égőáldozat. Ezért így szóltam: Íme, eljövök, Istenem, hogy teljesítsem akaratodat, mint a könyvtekercsben rólam írva van.«” (Zsid 10,5-7, idézi a Zsolt 40,7-9-et a Septuaginta szerint)

463. Az Isten Fia igaz megtestesülésébe vetett hit a keresztény hit megkülönböztető jegye. „Az Istentől származó lelket erről ismeritek föl: Minden lélek, amely megvallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el, az Istentől van” (1Jn 4,2). Ez az Egyház örömteli meggyőződése kezdettől fogva, amikor a „jámborság nagy misztériumát” énekli: Ő „megjelent testben” (1Tim 3,16).

III. Valóságos Isten és valóságos ember

464. Az Isten Fia megtestesülésének egyetlen és teljesen egyedülálló eseménye nem azt jelenti, hogy Jézus Krisztus részben Isten, részben ember, vagy hogy az isteni és az emberi elem zavaros keveréke volna. Ő valóban emberré lett, és valóban Isten maradt. Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember. Az első századok folyamán az Egyháznak e hitigazságot meg kellett védenie és tisztáznia kellett az eretnekségekkel szemben, amelyek meghamisították.

465. Az első eretnekségek nem annyira Krisztus istenségét, mint inkább igaz emberségét tagadták (a gnosztikus doketizmus). Az apostoli időktől kezdve a keresztény hit hangsúlyozta az Isten Fiának valóságos megtestesülését, aki testben jött el.[87] De a 3. századtól kezdve az Egyháznak egy antiochiai zsinaton már azt kellett megerősítenie Szamoszatai Pállal szemben, hogy Jézus Krisztus természete szerint, nem pedig örökbefogadás által Isten Fia. Az I. egyetemes Niceai Zsinat 325-ben hitvallásában megvallotta, hogy Isten Fia „született, de nem teremtmény, az Atyával egylényegű (amit görögül így mondanak: homoúszion)”, [88] és elítélte Ariust, aki azt állította, hogy „Isten Fia a semmiből lett”,[89] és „más szubsztanciából vagy lényegből”  való, mint az Atya.[90]

466. A nesztoriánus eretnekség Krisztusban külön emberi személyt tételezett föl, aki Isten Fiának isteni személyéhez kapcsolódott. Ezzel szemben Alexandriai Szent Cirill és a III. egyetemes Efezusi Zsinat 431-ben megvallotta, hogy „az Ige, személye szerint (hüposztaszisz szerint) egyesítvén magával az értelmes lélektől átlelkesített testet (...), emberré lett”.[91] Krisztus emberségének nincs más alanya, mint Isten Fiának isteni személye, mely fölvette azt, és magáévá tette fogantatása pillanatában. Ezért az Efezusi Zsinat 431-ben kihirdette, hogy Isten Fiának Mária méhében történt emberi fogantatása által Mária „Istenszülő (...), nem azért, mintha az Ige természete vagy istensége eredetének elvét a szent Szűztől vette volna, hanem mert azt a szent és értelmes lélektől áthatott testet vette tőle magára, mellyel az Isten Igéje is személye szerint egyesült, és ezért mondjuk, hogy test szerint született”.[92]

467. A monofiziták azt állították, hogy az emberi természet mint ilyen megszűnt létezni Krisztusban, amikor Isten Fiának isteni természete fölvette. A IV. egyetemes Kalkedoni Zsinat 451-ben ezzel az eretnekséggel szemben megvallotta:

„Tehát a Szentatyákat követve valamennyien egyhangúlag tanítjuk, hogy egy és ugyanannak valljuk a Fiút és a mi Urunk Jézus Krisztust; Őt, aki tökéletes az istenségben és tökéletes az emberségben; valóban Istent és valóban embert, Őt, akinek értelmes lelke és teste van, és aki istensége szerint egylényegű az Atyával, és embersége szerint egylényegű mivelünk, »aki hozzánk hasonló mindenben, a bűnt kivéve«; [93] az idők kezdete előtt az Atyától született az istenség szerint, és az utolsó napokban értünk és a mi üdvösségünkért az Istenszülő Szűz Máriától emberség szerint.”
„Egy és ugyanazt az egyszülött Fiú Úr Krisztust kell elismerni két természetben össze nem elegyítve, változhatatlanul, megosztatlanul, szétválaszthatatlanul, soha el nem tüntetve a természetek különbségét az egység miatt, hanem inkább megőrizve mindkét természet sajátosságát, melyek egy személybe és hüposztasziszba kapcsolódnak össze.” [94]

468. A Kalkedoni Zsinat után egyesek Krisztus emberi természetét önálló személynek tekintették. Ezekkel szemben az V. egyetemes zsinat 553-ban Konstantinápolyban vallja: „az Ő hüposztaszisza, (vagy 'személye') egy (...), aki a mi Urunk Jézus Krisztus, a Szentháromság egyik személye”. [95] Krisztus emberségében tehát mindent isteni személyének kell tulajdonítani mint sajátját, [96] nemcsak a csodákat, hanem a szenvedéseket is,[97] és magát a halált is: valljuk, hogy „a mi Urunk Jézus Krisztus, aki testben megfeszített, valóságos Isten, és a dicsőség Ura, és a Szentháromság egyik személye”.[98]

469. Az Egyház tehát vallja, hogy Jézus Krisztus szétválaszthatatlanul valóságos Isten és valóságos ember. Valóban Isten Fia, aki emberré lett, a testvérünk lett, de úgy, hogy Isten és a mi Urunk marad:

„Az maradt, ami volt, s fölvette azt, ami nem volt” – énekli a római liturgia.[99] Aranyszájú Szent János liturgiája is megvallja és énekli: „Ó, egyszülött Fiú és örök Ige, halhatatlan lévén, méltóztattál a mi üdvösségünkért megtestesülni a Szent Istenanyától és mindig Szűz Máriától, Te, aki változás nélkül emberré lettél és megfeszíttettél. Ó, Krisztus Isten, aki halálod által legyőzted a halált, ki Egy vagy a Szentháromságból és dicsőíttetsz az Atyával és a Szentlélekkel, üdvözíts minket!” [100]

IV. Hogyan ember az Isten Fia?

470. Mivel a megtestesülésben, ebben a titokzatos egyesülésben „az emberi természet fölvétetett, de nem semmisíttetett meg”,[101] az Egyház századok során jutott el oda, hogy vallja Krisztus emberi lelkének – értelmi és akarati tevékenységével együtt – és emberi testének teljes valóságát. Ugyanakkor arra is szüntelenül emlékeztetnie kellett, hogy Krisztus emberi természete Isten Fiának isteni személyéhez tartozik, aki magára vette. Aki az emberi természetben jelen van, és mindaz, amit benne művel, a „Szentháromság egyik személyétől” való. Isten Fia tehát közli a maga emberségével sajátos, szentháromságos, személyes létmódját. Krisztus tehát lelkében és testében emberi módon fejezi ki a Szentháromság életét.[102]

„Isten Fia (...) emberi kézzel dolgozott, emberi értelemmel gondolkodott, emberi akarattal cselekedett, emberi szívvel szeretett. Szűz Máriától születvén valóban egy lett közülünk, a bűnt kivéve mindenben hasonló lett hozzánk.” [103]

KRISZTUS EMBERI LELKE ÉS EMBERI MEGISMERÉSE

471. Laodikeai Apollinarisz azt állította, hogy Krisztusban az Ige helyettesítette a lelket vagy a szellemet. E tévedés ellen vallotta az Egyház, hogy az örök Fiú az értelmes, emberi lelket is magára vette.[104]

472. Ez az emberi lélek, amelyet Isten Fia magára vett, valódi emberi megismeréssel rendelkezett. E megismerés mint ilyen önmagában nem lehetett határtalan: térben és időben folyó életének történelmi körülményei között valósult meg. Ezért Isten emberré lett Fia gyarapodhatott „bölcsességben, korban és kedvességben” (Lk 2,52), sőt érdeklődnie kellett olyan dolgok iránt, melyeket emberi mivoltában tapasztalati úton kellett megtanulnia.[105] Ez megfelelt annak, hogy a „szolgai alakjában” önként kiüresítse önmagát.[106]

473. Ugyanakkor Isten Fiának e valóban emberi megismerése személyének isteni életét fejezte ki.[107] „Isten Fia mindent tudott, mégpedig azáltal, aki azt az embert magára öltötte; nem természete szerint, hanem mert az Igével egyesült, (...) az emberi természet, mert egyesült az Igével, minden isteni dolgot is tudott, mégpedig Fölségének megfelelően.” [108] Ez elsősorban arra a bensőséges és közvetlen megismerésre vonatkozik, amellyel Isten emberré lett Fia rendelkezik az Atyáról.[109] A Fiú emberi megismerésében is megmutatta azt az átható isteni megismerést, mellyel az emberek szívének titkos gondolatairól tudott.[110]

474. Krisztus emberi megismerése – a megtestesült Ige személyében az isteni Bölcsességgel való egysége miatt – teljesen tudta azokat az örök terveket, amelyeknek kinyilatkoztatására jött.[111] Amiről e tekintetben azt mondja, hogy nem tudja,[112] arról másutt magyarázatul adja, hogy nem kapott rá küldetést, hogy föltárja. [113]

KRISZTUS EMBERI AKARATA

475. Hasonlóképpen az Egyház a VI. egyetemes zsinaton megvallotta, hogy Krisztusnak két akarata és két természetes tevékenysége van, tudniillik isteni és emberi, melyek nem szembenállnak, hanem együttműködnek úgy, hogy az emberré lett Ige Atyja iránti engedelmességében emberként akarta mindazt, amit Istenként az Atyával és a Szentlélekkel közösen elhatározott a mi üdvösségünkre.[114] Az Egyház vallja, hogy „Krisztus emberi akarata ellenállás és ellenszegülés nélkül aláveti magát mindenható, isteni akaratának”.[115]

KRISZTUS VALÓSÁGOS TESTE

476. Mivel az Ige testté lett és valódi emberi természetet öltött magára, Krisztus „teste konkrét emberi test volt”.[116] Ezért Jézus emberi arca „megfesthető”.[117] Az Egyház a VII. egyetemes zsinaton [118] törvényesnek ismerte el, hogy szentképeken megjelenítsék.

477. Az Egyház azt is kezdettől fogva elismerte, hogy Jézus testében Isten, aki „a maga világában láthatatlan, a mi világunkban láthatóvá lett”.[119] Valójában Krisztus testének egyéni vonásai Isten Fiának isteni személyét fejezik ki. Ő ugyanis emberi testének vonásait annyira magáévá tette, hogy szentképen megfestetten tisztelhetők, mert a hívő, aki az ő képét tiszteli, „benne a megfestett személyt imádja”.[120]

A MEGTESTESÜLT IGE SZÍVE

478. Jézus élete folyamán, haláltusájában és szenvedésében mindannyiunkat együtt és egyenként ismert és szeretett, és mindegyikünkért odaadta önmagát: Isten Fia „szeretett engem és föláldozta magát értem” (Gal 2,20). Ő mindannyiunkat emberi szívvel szeretett. Ezért Jézus szentséges Szíve, melyet bűneink sebeztek meg és üdvösségünkért szúrtak át,[121] „KEKiváltságos jele és szimbóluma (...) annak a szeretetnek, mellyel az isteni Megváltó az örök Atyát és minden embert szüntelenül szeret”.[122]

Összefoglalás

479. Az Istentől meghatározott időben Isten egyetlen Fia, az Atya örök Igéje és lényegi képmása megtestesült: anélkül, hogy elveszítette volna isteni természetét, az emberi természetet magára vette.

480. Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos Ember isteni személyének egységében; ezért egyetlen közvetítő Isten és az emberek között.

481. Jézus Krisztusnak két, isteni és emberi természete van, melyek össze nem keveredtek, de összekapcsolódtak Isten Fiának egyetlen személyében.

482. Krisztus, mivel igaz Isten és igaz Ember, emberi értelme és akarata az Atyával és a Szentlélekkel együtt közösen birtokolt isteni értelmével és akaratával tökéletesen összhangban van, és alá vannak ezeknek vetve.

483. A megtestesülés tehát az isteni természet és az emberi természet – az Ige egyetlen személyében megvalósult – csodálatos egységének misztériuma.

2. §.
„... FOGANTATOTT A SZENTLÉLEKTŐL, SZÜLETETT SZŰZ MÁRIÁTÓL”

I. Fogantatott a Szentlélektől...

484. Az „idők teljessége” (Gal 4,4), azaz az ígéretek és az előkészületek beteljesedése a Máriához szóló angyali üdvözlettel kezdődik. Mária arra kap meghívást, hogy azt fogadja méhébe, akiben „az istenség egész teljessége testileg” lakozni fog (Kol 2,9). Az isteni válasz az ő kérdésére – „hogyan történik ez, hiszen férfit nem ismerek?” (Lk 1,34) – a Lélek ereje által adatik: „a Szentlélek száll tereád”  (1,35).

485. A Szentlélek küldése mindig kapcsolatban áll a Fiú küldésével, és hozzá van rendelve.[123] A Szentlélek, aki „Úr és elevenítő”, azért küldetik, hogy Szűz Mária méhét megszentelje és isteni módon megtermékenyítse, hogy Mária az Atya örök Fiát foganja, az ő emberségéből fölvett emberségben.

486. Az Atya egyetlen Fia, aki emberként Szűz Mária méhében fogantatott, „Krisztus”, azaz a `Szentlélekben fölkent'[124] emberi létének kezdetétől fogva, bár ennek kinyilvánulása csak lépésről lépésre fog megtörténni: a pásztoroknak,[125] a napkeleti bölcseknek, [126] Keresztelő Jánosnak [127] és a tanítványoknak. [128] Tehát Jézus Krisztus egész élete ki fogja nyilvánítani, „hogyan kente föl Őt Isten Szentlélekkel és erővel” (ApCsel 10,38).

II. ...született Szűz Máriától

487. Amit a katolikus hit Máriával kapcsolatban hisz, arra alapszik, amit Krisztussal kapcsolatban hisz, amit viszont Máriáról tanít, az megvilágosítja Krisztusba vetett hitét.

MÁRIA ELEVE ELRENDELÉSE

488. „Isten elküldte a Fiát”  (Gal 4,4), de hogy testet alkosson neki, [129] úgy akarta, hogy abban egy teremtmény szabadon együttmuködjék. A feladatra, hogy Fiának anyja legyen, Isten öröktol fogva kiválasztotta Izrael egy leányát, egy fiatal zsidó leányt a galileai Názáretbol; egy szüzet, „aki egy Dávid házából való József nevu férfinak volt a jegyese, és a szuz neve Mária” (Lk 1,26-27).

„Az irgalmasság Atyja pedig úgy akarta, hogy a megtestesülést előzze meg az eleve elrendelt anya beleegyező igenje; mivel hogy asszony volt részes a halál előidézésében, asszonynak legyen része az élet visszaszerzésében is.” [130]

489. Mária küldetését végig az egész Ószövetségen szent asszonyok küldetése készítette elő. Mindjárt a kezdetek kezdetén ott áll Éva: ő, aki engedetlensége ellenére ígéretet kapott, hogy utódai közül egy asszony le fogja győzni a Gonoszt,[131] és ígéretet arra, hogy o maga minden élok anyja lesz. [132] Ennek az ígéretnek erejéből Sára magas kora ellenére fiút fogant.[133] Isten, minden emberi remény ellenére azt választja ki, amit erőtlennek és gyöngének tartottak, [134] hogy ígérete iránti hűségét megmutassa: Annát, Sámuel anyját,[135] Deborát, Rutot, Juditot, Esztert és sok más asszonyt. Mária „KEKiemelkedik az alázatosak és az Úr szegényei közül, akik bizalommal tőle remélik és kapják meg az üdvösséget. Végül az ígéretre való hosszas várakozás után ővele, Sion fönséges leányával telik be az idő és kezdődik meg az üdvösség új rendje.” [136]

A SZEPLŐTELEN FOGANTATÁS

490. Máriát, hogy az Üdvözítő Anyja legyen, „Isten e nagy feladathoz méltó ajándékokkal látta el”.[137] Gábor angyal az üdvözletkor mint „Kegyelemmel teljest” köszönti őt. [138] Valóban teljesen Isten kegyelmének kellett őt vezérelnie ahhoz, hogy meghívásának üzenetére hitének szabad beleegyezését tudja adni.

491. Az Egyházban a századok folyamán vált tudatossá, hogy Mária, akit Isten „eltöltött kegyelemmel”,[139] fogantatásától fogva meg volt váltva. Ezt vallja a Szeplőtelen Fogantatás dogmája, melyet IX. Pius által 1854-ben hirdetett ki:

„A Boldogságos Szűz Máriát fogantatásának első pillanatában a mindenható Isten egyedülálló kegyelme és kiváltsága Jézus Krisztusnak, az emberi nem Megváltójának érdemeire való tekintettel az eredeti bűnnek minden szeplőjétől érintetlenül megóvta.” [140]

492. „Az egészen egyedülálló szentség” teljes ragyogása, mellyel „fogantatásának első pillanatától kezdve tündökölt”,[141] Krisztustól származik. Mária „Fiának érdemeire való tekintettel fenségesebb módon lett megváltva”.[142] Az Atya őt minden teremtett személynél jobban „megáldotta (...) minden áldással a mennyekben, Krisztusban” (Ef 1,3). Ő „választotta ki” őt „Őbenne a világ teremtése előtt”, hogy szent és szeplőtelen legyen „az Ő színe előtt a szeretetben” (Ef 1,4).

493. A keleti Egyház atyái az Istenanyát „Egészen Szent”-nek (Panhagia) nevezik, s úgy ünneplik és magasztalják, mint „a bűn minden szennyétől mentes Istenszülőt, akit a Szentlélek alkotott és formált új teremtménnyé”.[143] Isten kegyelme által Mária egész élete folyamán mentes maradt minden személyes bűntől.

„LEGYEN NEKEM A TE IGÉD SZERINT...”

494. Mária, amikor hírül adatott neki, hogy anélkül, hogy férfit ismerne, a Szentlélek erejéből „a Magasságbeli Fiát” fogja a világra hozni,[144] „a hit engedelmességével”  válaszolt[145] , biztosan tudván, hogy „Istennél semmi sem lehetetlen”: „Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint” (Lk 1,37-38). Így Mária, beleegyezését adva Isten szavára, Jézus Anyja lett, és az üdvösség isteni akaratát, anélkül, hogy bármiféle bűn akadályozta volna, teljes szívvel átölelte, és teljesen átadta magát Fia személyének és művének, hogy Isten kegyelmével, Fiától való függőségben és vele összekapcsolódva, szolgálja a Megváltás misztériumát:[146]

„Ő ugyanis – ahogyan Szent Ireneusz mondja – »engedelmességével mind önmaga, mind az egész emberiség üdvösségének oka lett«,[147] ezért sok korai egyházatya szívesen hirdeti vele együtt beszédeiben: »Éva engedetlenségének csomóját kibontotta Mária engedelmessége; s amit a szűz Éva megkötözött hitetlenségével, azt Szűz Mária föloldotta a hitével«;[148] Évával összehasonlítva »az élok Anyjának« mondják Máriát, és gyakran kijelentik: »Éva által jött a halál, Mária által az élet«.” [149]

MÁRIA ISTENANYASÁGA

495. Az evangéliumokban Máriát „Jézus anyjának” nevezik (Jn 2,1; 19,25),[150] a Szentlélek indítására már Fiának születése előtt „az én Uramnak édesanyjaként” ünneplik (Lk 1,43). Ő, akit Mária emberként a Szentlélek által fogant, s aki teste szerint valóban Mária Fia lett, nem más, mint az Atya örök Fia, a Szentháromság második személye. Az Egyház vallja, hogy Mária valóban Istenszülő (Theotokosz).[151]

MÁRIA SZÜZESSÉGE

496. A hit első megformulázásaitól kezdve[152] az Egyház vallotta, hogy Jézus egyedül a Szentlélek ereje által fogantatott Szűz Mária méhében, állítván ennek az eseménynek testi szempontját is: Jézus „férfi magva nélkül (...) a Szentlélektől fogantatott”.[153] Az egyházatyák a szűzi foganásban annak jelét látják, hogy Isten Fia valóban a miénkkel azonos emberi természetben jött el.

Így mondja Antiochiai Szent Ignác (a 2. század elején): „Láttam (...), hogy teljes és szilárd hittel hisztek a mi Urunkban, aki valóban Dávid nemzetségébol való test szerint,[154] Isten Fia Isten akarata és hatalma szerint,[155] valóban Szűztől született; (...) Poncius Pilátus alatt (...) értünk testben valóban fölszögeztetett (...). Valóban szenvedett, mint ahogy valóban föl is támadt”.[156]

497. Az evangéliumi elbeszélések[157] a szűzi foganást Isten – minden emberi megértést és lehetőséget fölülmúló – művének tekintik:[158] „Aki benne fogantatott, a Szentlélektől van” (Mt 1,20), mondja az angyal Józsefnek Máriáról, az ő jegyeséről. Az Egyház ebben meglátja annak az ígéretnek a teljesedését, melyet Isten Izajás próféta által mondott: „Íme, a szűz méhében fogan és fiút szül”  (Iz 7,14), a görög szövegben Mt 1,23.

498. Néha bizonytalanságot keltett az, hogy a Márk-evangélium és az újszövetségi levelek semmit nem mondanak Mária szűzi foganásáról. Azt a kérdést is fölvetették, hogy nem legendáról vagy teológiai konstrukcióról van-e szó minden történetiség nélkül. Erre azt kell válaszolnunk: a szűzi foganásba vetett hit a nem keresztényeknél, mind a zsidóknál, mind a pogányoknál élénk tiltakozást, gúnyolódást és értetlenséget váltott ki: [159] Ez a hit tehát nem pogány mitológiából vagy a korabeli elképzelések átvételéből fakadt. Ennek az eseménynek az értelme csak olyan hit számára megközelíthető, mely „a misztériumok egymásközti kapcsolatában”, [160] Krisztus misztériumainak egészében – megtestesülésétől a húsvétjáig – szemléli azt. Már Antiochiai Szent Ignác tanúsítja ezt az összefüggést: „E világ fejedelme elől el volt rejtve Mária szüzessége és szülése, ugyanígy az Úr halála is: három hangosan kiáltó misztérium, melyek Isten csöndjében hangzottak el”. [161]

MÁRIA – A „MINDENKOR SZŰZ”

499. A Mária szűzi anyaságába vetett hit mélyebb átgondolása vezette el az Egyházat Mária valóságos és örök szüzességének megvallására[162] Isten emberré lett Fiának szülésében is.[163] Valójában Krisztus születése „(anyjának) szűzi érintetlenségét nem csökkentette, hanem megszentelte”.[164] Az Egyház liturgiája Máriát mint Aeiparthenoszt, „örökké szüzet” ünnepli.[165]

500. Ez ellen néha fölhozzák, hogy a Szentírásban szó van Jézus testvéreiről és nővéreiről.[166] Az Egyház mindig úgy értette ezeket a szentírási helyeket, hogy nem Szűz Mária további gyermekeiről van szó. Jakabot és Józsefet szintén Jézus testvéreinek nevezik (Mt 13,55), ők azonban egy másik Mária fiai, aki Jézus tanítványa volt[167], és jelentőségteljesen „a másik Máriának” nevezik (Mt 28,1). Az Ószövetség közismert kifejezésmódjának megfelelően Jézus közeli rokonait jelenti a „testvérei” szó.[168]

501. Jézus Mária egyetlen fia. Mária lelki anyasága azonban[169] kiterjed minden emberre, akinek megváltására Jézus eljött: „Ő szülte a Fiút, akit Isten »elsőszülötté tett a sok testvér« (Róm 8,29), vagyis a hívők között, kiknek születésében és fölnevelésében anyai szeretettel működik közre”.[170]

MÁRIA SZŰZI ANYASÁGA ISTEN TERVÉBEN

502. A kinyilatkoztatás egészének összefüggésében a hívő látás fölfedezheti a titokzatos indokokat, melyek miatt Isten a maga üdvözítő tervében úgy akarta, hogy Fia szűztől szülessék. Ezek az indokok mind Krisztus személyét és megváltói küldetését, mind e küldetés Mária által minden emberre vonatkozó elfogadását érintik.

503. Mária szüzessége kinyilvánítja Isten abszolút kezdeményezését a megtestesülésben. Jézusnak nincs más Atyja, csak Isten.[171] „Az ember miatt, akit magára vett, sohasem idegenedett el az Atyától (...). Egy és ugyanaz az Isten Fia és az ember Fia. Egytermészetű az Atyával Istensége szerint, és egytermészetű az Anyával embersége szerint; de mindkettőben az Atya tulajdon Fia.” [172]

504.Jézus azért fogantatott a Szentlélektől Szűz Mária méhében, mert ő az új Ádám, [173] aki megnyitja az új teremtést: „Az első ember a földből való, földi; a második ember a mennyből való” (1Kor 15,47). Krisztus emberségét fogantatásától kezdve betölti a Szentlélek, mert Isten „nem szűkmarkúan adja (neki) a Lelket” (Jn 3,34). Az „Ő teljességéből” – mely teljesség a megváltott emberiség Fejének sajátja[174] – „merítettünk mindnyájan kegyelmet kegyelemre halmozva” (Jn 1,16).

505. Jézus, az új Ádám szűzi fogantatásával indítja el a hit által a Szentlélekben fogadott gyermekek új születését. „Miként történik ez?” (Lk 1,34) [175] Az isteni életben való részesedés „nem a vérből, nem a test ösztönéből, nem is a férfi akaratából, hanem Istenből való” (Jn 1,13). Ennek az életnek a befogadása szűzi módon történik, mert teljesen a Szentlélek ajándékozza az embernek. Az emberi hivatás jegyesi értelme Istennel kapcsolatban[176] Mária szűzi anyaságában teljesül tökéletesen.

506. Mária szűz, mert szüzessége minden kétségtől mentes hitének[177] és az Isten akarata iránti osztatlan odaadásának a jele.[178] Hitének ajándéka, hogy az Üdvözítő Anyja lesz: „Mária tehát boldogabb, amikor megfogan benne a Krisztusba vetett hit, mint amikor Krisztus testét foganja”.[179]

507. Mária egyszerre Szűz és Anya, mert előképe és legtökéletesebb megvalósulása az Egyháznak: [180] „Az Egyház (...) Isten igéjének hívő elfogadása által maga is Anya lesz: az igehirdetéssel és a keresztséggel ugyanis a Szentlélektől fogant és az Istenből született gyermekeket új és halhatatlan életre támasztja. És ő maga Szűz, aki jegyesének adott hűségét sértetlenül és tisztán őrzi.” [181]

Összefoglalás

508. Isten kiválasztotta Éva utódai közül Szűz Máriát, hogy Fiának Anyja legyen. Ő, a „Kegyelemmel teljes” a „megváltás kiváló gyümölcse”:[182] Fogantatásának első pillanatától kezdve megőriztetett az áteredő bűn minden szennyétől, és tiszta maradt minden személyes bűntől egész élete folyamán.

509. Mária valóban „Isten Anyja” amiatt, hogy Anyja Isten emberré lett örök Fiának, aki maga Isten.

510. Mária Fiának „foganásakor Szűz, szülésekor Szűz, áldott állapotában Szűz, Szűz anyaságában, Szűz örökké”:[183] egész lényével „az Úr szolgálóleánya” (Lk 1,38).

511. Szűz Mária „szabad hittel és engedelmességgel” működött együtt „az emberi üdvösségben”. [184] Beleegyezését „az egész emberi természet helyett” [185] mondta ki. Engedelmességével új Éva, az élők Anyja lett.

3. §.
KRISZTUS ÉLETÉNEK MISZTÉRIUMAI

512. A hitvallás Krisztus életéből csak a megtestesülés (fogantatás és születés) és a húsvét (szenvedés, keresztrefeszítés, halál, temetés, pokolraszállás, föltámadás, mennybemenetel) misztériumait nevezi meg. Semmit sem mond kifejezetten Jézus rejtett és nyilvános életének misztériumairól; de a hitvallás Jézus megtestesülését és húsvétját érintő cikkelyei megvilágítják Krisztus egész földi életét. Mindazt, „amit Jézus tett és tanított kezdettől egészen mennybevétele napjáig” (ApCsel 1,1-2), a születés és a húsvét misztériumainak fényében kell szemlélnünk.

513. A katekézisnek a mindenkori körülményeknek megfelelően Jézus misztériumának egész gazdagságát ki kell bontania. Most csak néhány olyan elemre utalunk, melyek Krisztus életének minden misztériumában közösek (I); majd röviden bemutatjuk Jézus rejtett életének (II.) és nyilvános életének (III.) főbb misztériumait.

I. Krisztus egész élete misztérium

514. Sok dolog, ami érdekes lehetne Jézussal kapcsolatban az emberi tudásvágy számára, nem szerepel az evangéliumokban. Szinte semmit sem mondanak názáreti életéről, sőt még nyilvános életének nagy részéről sem. [186] Amit viszont megírtak az evangéliumokban, azért írták, „hogy higgyétek: Jézus a Messiás, Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen az Ő nevében” (Jn 20,31).

515. Az evangéliumokat olyan emberek írták, akik az első hívők közé tartoztak[187] és akik közölni akarták a hitet másokkal. Mivel a hitben tudták, hogy kicsoda Jézus, ezért egész földi életében szemlélni és másokkal is láttatni tudták misztériumának nyomait. Jézus életében minden – pólyájától, amibe születésekor betakarták,[188] az eceten át, amivel a kereszten itatták,[189] egészen az arcát takaró kendőig, amit a föltámadás után a sírban hagyott[190] – az Ő legbensőbb misztériumának a jele. Cselekedetei, csodái, szavai által vált nyilvánvalóvá, hogy „benne lakik testileg az istenség teljessége” (Kol 2,9). Embersége „szentségként”, azaz istenségének és az általa hozott üdvösségnek jele és eszközeként jelenik meg: ami az Ő földi életében látható volt, az istenfiúságának és megváltói küldetésének láthatatlan misztériumára utalt.

JÉZUS MISZTÉRIUMÁNAK KÖZÖS VONÁSAI

516. Krisztus egész élete az Atya kinyilatkoztatása: szavai és cselekedetei, hallgatása és szenvedése, magatartása és beszédmódja. Jézus elmondhatja: „Aki látott engem, látta az Atyát” (Jn 14,9); az Atya pedig: „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok” (Lk 9,35). Mivel a mi Urunk azért lett emberré, hogy teljesítse az Atya akaratát, [191] misztériumának legapróbb részletei Isten irántunk való szeretetét[192] nyilatkoztatják ki.

517. Krisztus egész élete a megváltás misztériuma. A megváltásban elsősorban a kereszten kiontott vér által részesülünk,[193] de ez a misztérium Jézus egész földi életében tevékeny: már megtestesülésekor, amikor szegénnyé lett, hogy bennünket szegénysége által gazdaggá tegyen;[194] rejtett életében, mely engedelmességével[195] kiengeszteli a mi engedetlenségünket; szavában, mely megtisztítja hallgatóit;[196] gyógyításaiban és ördögűzéseiben, melyekben „magára vette gyöngeségünket, és betegségeinket hordozta” (Mt 8,17); [197] és föltámadásában, mellyel megigazulást adott nekünk.[198]

518. Krisztus egész élete az újra-egybefoglalás (recapitulatio) misztériuma. Mindaz, amit Jézus tett, mondott és szenvedett, mindenekelőtt azt a célt szolgálta, hogy a bukott embert visszahelyezze eredeti hivatásába:

„Amikor megtestesült és emberré lett, az emberek hosszú történelmét önmagában összefoglalta, és ebben az összefoglalásban nekünk adta az üdvösséget, hogy amit elveszítettünk Ádámban, azaz hogy Isten képmásaként és hasonlóságaként éljünk, azt Jézus Krisztusban visszanyerjük.” [199] „Emiatt élt végig Krisztus minden életkort is, hogy mindenki számára helyreállítsa az Istennel való közösséget.” [200]

KÖZÖSSÉGÜNK JÉZUS MISZTÉRIUMAIVAL

519. „Krisztus egész gazdagsága minden ember számára hozzáférhető, és minden embernek javára válik.” [201] Krisztus a maga életét nem önmagáért, hanem értünk élte: a megtestesüléstol „értünk, emberekért és a mi üdvösségünkért”,[202] egészen haláláig a mi „bűneinkért”  (1Kor 15,3), és föltámadásáig a mi „megigazulásunkért” (Róm 4,25). Most is „KEKözbenjárónk az Atyánál” (1Jn 2,1), „hiszen örökké él, hogy közbenjárjon értünk” (Zsid 7,25). Mindazzal, amit egyszer s mindenkorra értünk átélt és elszenvedett, mindörökké jelen van „Isten színe előtt értünk” (Zsid 9,24).

520. Jézus egész életében példaképül adta magát nekünk:[203] Ő a „tökéletes ember”, [204] aki arra hív, hogy tanítványai legyünk és kövessük őt: alázatosságával példát adott nekünk a követésre,[205] imádságával imádkozni tanít,[206] szegénységével arra szólít, hogy a nélkülözéseket és üldözéseket készséggel vállaljuk.[207]

521. Krisztus megteszi, hogy mindazt, amit életében átélt, mi az életünkkel Őbenne éljük, és Ő a maga életével mibennünk élje. „Ő ugyanis, az Isten Fia, megtestesülésében bizonyos módon minden emberrel egyesült.” [208] Arra vagyunk hivatva, hogy egyek legyünk Ővele; Ő megteszi, hogy mi mint Testének tagjai megosszuk vele azt, amit Ő testi életében értünk és mint példaképünk átélt:

„Jézus misztériumait és állapotait tovább kell vinnünk és be kell teljesítenünk, és gyakran kell kérnünk Őt (...), hogy vigye ezt végbe bennünk és egész Egyházában. (...) Isten Fia ugyanis a kegyelmek révén, melyeket e misztériumok által közöl, és a tevékenységek révén, melyeket általuk bennünk véghez akar vinni, misztériumaiban részesít, hogy ezeket kiárassza, s bennünk és egész Egyházában bizonyos értelemben folytassa. Ily módon akarja bennünk e misztériumokat beteljesíteni.” [209]

II. Jézus gyermekségének és rejtett életének misztériumai

AZ ELŐKÉSZÜLETEK

522. Isten Fiának földre jövetele oly mérhetetlenül nagy esemény, hogy Isten évszázadokon át akarta azt előkészíteni. Ő maga mindent – a „korábbi szövetség” [210] szertartásait és áldozatait, előképeit és szimbólumait –  Krisztusra irányít: Őt hirdeti az Izraelben egymást követő Próféták ajka által. Egyébként a pogányok szívében homályos várakozást ébreszt ezen eljövetel iránt.

523. Keresztelő Szent János az Úr közvetlen előfutára;[211] Tőle küldetett, hogy utat készítsen. [212] Ő maga a „Magasságbeli prófétája” (Lk 1,76), minden Prófétát fölülmúl,[213] az utolsó közülük,[214] megnyitja az evangéliumot;[215] anyja méhéből köszönti Krisztus eljövetelét,[216] és abban találja örömét, hogy o a „volegény barátja” (Jn 3,29), akit „Isten bárányának” nevez, „aki elveszi a világ buneit” (Jn 1,29). „Illés szellemével és erejével”  (Lk 1,17) jár Jézus elott, és prédikációjával, bunbánati keresztségével s végül vértanúságával[217] tanúságot tesz róla.

524. Az adventi liturgia évenként visszatéro ünneplésével az Egyház aktualizálja ezt a messiásvárást; ezáltal a hívok részt vesznek a Megváltó első eljövetelének hosszú elokészítésében, és megújítják magukban a vágyat második eljövetele iránt.[218] Az előfutár születésének és vértanúságának ünnepén az Egyház egyesül az ő vágyával: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem” (Jn 3,30).

A SZÜLETÉS MISZTÉRIUMA

525. Jézus egy istálló alázatosságában született, szegény családban;[219] az esemény első tanúi egyszerű pásztorok voltak. Ebben a szegénységben ragyog föl az Ég dicsősége.[220] Az Egyház nem fárad bele ezen éjszaka dicsőségének megéneklésébe:

„A Szűz ma világra hozza az Örökkévalót,
És a föld a Megközelíthetetlennek
egy barlangot kínál.
Az angyalok és a pásztorok magasztalják Őt,
És a bölcsek a csillag nyomán közelednek,
Mert hiszen értünk született
A kicsinyke Gyermek, az Örök Isten!”[221]

526. Istenhez képest „gyermekké lenni” az Országba történő belépés föltétele;[222] ehhez meg kell alázkodni, [223] kicsivé kell válni; sőt „újra kell születni” (Jn 3,7), Istenből kell születni, [224] hogy valaki Isten fiává legyen.[225] A születés misztériuma teljesedik bennünk, amikor Krisztus „formálódik”  bennünk.[226] Jézus születése e „csodálatos cserének” misztériuma:

Ó, csodálatos csere! Az emberi nem Teremtoje, átlelkesített testet öltvén magára, a Szuztol születni méltóztatott; és férfi közremuködése nélkül jövén a világra, nekünk ajándékozta istenségét.[227]

JÉZUS GYERMEKSÉGÉNEK MISZTÉRIUMAI

527. Jézus körülmetélése nyolc nappal a születése után[228] jele annak, hogy besorolódik Ábrahám leszármazottai közé, a Szövetség népébe, hogy alávettetik a Törvénynek,[229] és jele annak, hogy részesévé válik Izrael istentiszteletének, melyben egész élete folyamán részt fog venni. Ez a jel előképszerűen jelzi a „Krisztusi körülmetélést”, ami a keresztség.[230]

528. Az Epifánia Jézusnak mint Izrael Messiásának, Isten Fiának és a világ Üdvözítőjének kinyilvánulása. A Jordánban történt keresztséggel és a kánai menyegzővel[231] együtt ünnepli a napkeletről jött „bölcsek” Jézus-imádását. [232] Az evangélium ezekben a „bölcsekben”, a környező világ pogány vallásainak képviselőiben azoknak a nemzeteknek zsengéit látja, amelyek a megtestesülés által megvalósuló üdvösség örömhírét elfogadják. A bölcsek Jeruzsálembe jövetele a zsidók királyának imádására [233] megmutatja, hogy Izraelben Dávid csillagának messiási fényénél[234] azt keresik, aki a nemzetek királya lesz.[235] Az ő jövetelük jelzi, hogy a pogányok csak akkor tudják fölfedezni Jézust és csak akkor tudják Őt imádni mint Isten Fiát és a világ Üdvözítőjét, ha a zsidókhoz fordulnak[236] és elfogadják tolük a messiási ígéreteket, ahogy azokat az Ószövetség tartalmazza.[237] Az Epifánia hirdeti, hogy „az összes pogányok belépnek a patriarchák családjába”,[238] és elnyerik „Izrael méltóságát”.[239]

529. A bemutatás a templomban[240] úgy mutatja Jézust, mint az Elsoszülöttet, aki az Úrhoz tartozik mint sajátja.[241] Simeonnal és Annával Izrael egész várakozása jön az Üdvözítőjével való találkozóra (a bizánci hagyomány ezt az ünnepet találkozásnak nevezi). Jézust fölismerik mint a régóta várt Messiást, mint „a nemzetek világosságát” és „Izrael dicsőségét”, de úgy is, mint „jelet, melynek ellene mondanak”. A fájdalom kardja, amit Máriának jövendölnek, előre hirdeti azt a másik, tökéletes és egyedülálló fölajánlást a kereszten, mely ajándékozni fogja azt az üdvösséget, melyet Isten „minden nép színe előtt készített”.

530. A menekülés Egyiptomba és a betlehemi gyermekgyilkosság[242] megmutatja a sötétség szembehelyezkedését a világossággal: „A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be” (Jn 1,11). Krisztus egész élete az üldözés jegyében fog állni. Övéi részesednek e sorsban.[243] Az Egyiptomból való visszatérés[244] a kivonulásra emlékeztet,[245] és Jézust úgy mutatja be, mint a végleges szabadítót.

JÉZUS REJTETT ÉLETÉNEK MISZTÉRIUMAI

531. Jézus életének legnagyobb részét úgy élte le, hogy osztozott a legtöbb ember sorsában: élete minden látványosság nélküli, mindennapos élet, egy kézművesé, aki a zsidó vallásosságban Isten törvénye alatt áll[246] egy falusi közösségben. Ebből az egész korszakból csak annyit tudunk, hogy Jézus engedelmeskedett szüleinek[247] és „gyarapodott bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az emberek előtt” (Lk 2,52).

532. Jézus Anyja és nevelőapja iránti alárendeltségében teljesen és tökéletesen teljesítette a negyedik parancsolatot. Ez az engedelmesség földi képe volt a mennyei Atya iránti fiúi engedelmességének. Józsefnek és Máriának való mindennapos alávetettsége hirdette és elővételezte a Getszemáni kerti imádság engedelmességét: „Ne az én akaratom...”  (Lk 22,42). Krisztus mindennapos engedelmességével rejtett életében már megkezdődött annak helyreállítása, amit Ádám engedetlensége lerombolt. [248]

533. A názáreti rejtett élet minden ember számára lehetővé teszi, hogy az élet leghétköznapibb dolgaiban közösségben legyen Jézussal:

„A názáreti ház iskola, amelyben az ember kezdi megérteni Krisztus életét. Az evangélium iskolája. (...) Elsősorban a hallgatásra tanít. Bárcsak föléledne bennünk a hallgatás nagyrabecsülése, ennek a csodálatos és nélkülözhetetlen lelki magatartásnak az értékelése (...). Itt tanuljuk meg, milyen fontos a családi élet. Názáret fölhívja a figyelmet a családra, szeretetközösségére, méltóságára, sugárzó szépségére, szentségére és sérthetetlenségére (...). Végezetül itt megtanuljuk a munka fegyelmét. Ó, názáreti iskola, az ács Fiának háza! Itt szeretném megismerni és ünnepelni az emberi munka szigorú, de megváltó törvényét (...); végezetül innen szeretnék áldást küldeni az egész világ munkásainak, és megmutatni nekik a nagy Példaképet, az isteni Testvért.[249]

534. Jézus megtalálása a Templomban[250] az egyetlen esemény, mely az evangéliumok Jézus rejtett életéről való hallgatását megtöri. Ezáltal Jézus sejteti küldetése iránti teljes, istenfiúságából adódó odaadásának misztériumát: „Nem tudtátok, hogy Atyám dolgaiban kell lennem?” Mária és József nem értették e szavakat, de a hitben elfogadták, és Mária „mindezeket az igéket megőrizte a szívében” a hosszú évek során, mialatt Jézus egy mindennapos élet csöndjében rejtve maradt.

III. Jézus nyilvános életének misztériumai

JÉZUS MEGKERESZTELKEDÉSE

535. Jézus nyilvános életének kezdete[251] a keresztsége Jánosnál a Jordánban.[252] János hirdette „a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára” (Lk 3,3). Bűnösök vámosok és katonák,[253] farizeusok és szadduceusok[254] és utcanok[255] sokasága jött, hogy megkeresztelkedjék nála. „Akkor eljött Jézus.” A Keresztelő vonakodott, de Jézus biztatta, és fölvette a keresztséget. Egy galamb képében leszáll a Szentlélek Jézusra, és a mennyből szózat hallatszik: „Ez az én szeretett Fiam” (Mt 3,13-17). Ez Jézusnak mint Izrael Messiásának és Isten Fiának megjelenése (epifániája).

536. A keresztség Jézus részéről a szenvedő Szolga küldetésének elfogadása és kezdete. Engedi, hogy a bűnösök közé sorolják.[256] Már most „az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét” (Jn 1,29); már elővételezi halálának „vérkeresztségét”.[257] Azért jön, hogy „beteljesítsen minden igazságot” (Mt 3,15), azaz teljesen aláveti magát Atyja akaratának: szeretetből vállalja magára a halál keresztségét bűneink bocsánatára.[258] Erre a készségre válaszol az Atya hangja, aki Fiában teljesen kedvét találta.[259] A Szentlélek, akit Jézus fogantatása óta teljesen birtokol, jön, hogy rajta „maradjon”. [260] Jézus az egész emberiség számára a Lélek forrása lesz. Keresztelésekor „megnyílt neki az ég” (Mt 3,16), melyet Ádám bűne bezárt; és amikor Jézus és a Lélek a vízbe ereszkedett, az megszentelődött – ez az új teremtés előjátéka.

537. A keresztség által a keresztény ember szentségileg azonosul Jézussal (aki keresztségében elővételezte halálát és föltámadását). A kereszténynek be kell lépnie a bűnbánat és a megalázkodás e misztériumába, Jézussal alá kell merülnie a vízbe, hogy Vele együtt újra kiemelkedjék. Vízből és Szentlélekből újra kell születnie, hogy a Fiúban az Atya szeretett fiává legyen és „új életre keljen” (Róm 6,4):

Temetkezzünk el Krisztussal együtt a keresztségben, hogy vele együtt föltámadjunk; szálljunk alá vele együtt, hogy vele fölemelkedjünk; emelkedjünk föl vele együtt, hogy vele együtt megdicsőüljünk.[261]
Így történt, hogy „mindabból, ami Krisztusban végbement, megismerjük, hogy a víz fürdoje után az ég kapuiból a Szentlélek is leszállt reánk, a mennyei dicsőség kenete is elárasztott és az Atyai szó fogadott fiúvá is tett minket”. [262]

JÉZUS MEGKÍSÉRTÉSEI

538. Az evangéliumok beszélnek egy magányos időszakról, melyet Jézus közvetlenül a Jánostól fölvett keresztsége után a pusztában töltött: „a Lélek a pusztába vitte Őt” (Mk 1,12), és Ő ott maradt negyven napig étlenül; vadállatok között élt és angyalok szolgáltak neki. [263] Ennek az időszaknak a végén a Sátán háromszor kísérti meg Őt, hogy próbára tegye fiúi kapcsolatát Istennel. Jézus visszaveri e támadásokat, melyek összefoglalják az Ádámot a Paradicsomban és Izraelt a pusztában ért kísértéseket, ezután az ördög egy időre visszahúzódott Tőle (Lk 4,13).

539. Az evangélisták utalnak e titokzatos esemény üdvtörténeti jelentőségére. Jézus az új Ádám, aki hűséges marad abban, amiben az első engedett a kísértésnek. Jézus tökéletesen teljesíti Izrael hivatását: azokkal ellentétben, akik egykor negyven évig provokálták Istent a pusztában,[264] ezzel szemben Krisztus Isten Szolgájának bizonyul, aki egészen engedelmes Isten akaratának. Jézus ebben győztes az ördöggel szemben: „megkötözte az erőset”, hogy elragadja tőle a zsákmányt.[265] Jézus győzelme a pusztában a kísértő fölött szenvedésének győzelmét elővételezi, mely szenvedés az Atya iránti fiúi szeretet legnagyobb engedelmessége.

540. A kísértés megmutatja, hogy Isten Fia mely módon Messiás, ellentétben azzal a szereppel, amit a Sátán javasolt neki, s melyben az emberek[266] szívesen látták volna. Ezért Krisztus helyettünk győzte le a Kísértőt: „Főpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együttérezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban ment maradt” (Zsid 4,15). A negyven napos böjti idő által az Egyház minden esztendőben egyesül Jézus misztériumával a pusztában.

„ELKÖZELGETT AZ ISTEN ORSZÁGA”

541. „Miután Jánost fogságba vetették, Jézus Galileába ment, hirdetvén Isten evangéliumát, és mondta: »Beteljesedett az idő és elközelgett az Isten országa; tartsatok bűnbánatot és higgyetek az evangéliumnak«” (Mk 1,14-15). „Hogy az Atya akaratát teljesítse, Krisztus megalapította a földön a mennyek országát.” [267] Az Atya akarata pedig az, hogy „az embert isteni életben való részesedésre emeli”.[268] Azáltal teszi ezt, hogy az embereket az Ő Fia, Jézus Krisztus körül összegyűjti. Ez az összegyűjtött közösség az Egyház, mely a földön Isten országának „csírája és kezdete”.[269]

542. Krisztus az „Isten családjában” összegyűlt emberek közösségének a szívében van. Ő hívja maga köré őket igéje által, az Isten országát kinyilvánító jelei és tanítványai elküldése által. Országának eljövetelét elsősorban húsvétjának nagy misztériuma által valósítja meg: kereszthalála és föltámadása által: „Én pedig, ha majd magasba emelnek a földről, mindeneket magamhoz fogok vonzani” (Jn 12,32). Erre a Krisztussal való egységre minden ember meghívást kap. [270]

ISTEN ORSZÁGÁNAK HIRDETÉSE

543. Minden ember meghívás kap arra, hogy belépjen az Országba. Ez a messiási ország, melyet először Izrael fiainak hirdettek,[271] minden nép embereinek szól.[272] Aki be akar lépni az Országba, annak el kell fogadnia Jézus szavát.

„Az Úr igéje ugyanis a földbe vetett maghoz hasonlít: akik hittel hallgatják és Krisztus kicsiny nyájához számláltatnak, azok magát az Országot fogadták be; a mag azután saját erejéből csírázik és növekszik egészen az aratásig.” [273]

544. Az ország a szegényeké és a kicsinyeké, vagyis azoké, akik alázatos szívvel elfogadták. Jézus küldetése az, hogy „örömhírt vigyen a szegényeknek” (Lk 4,18).[274] Boldognak mondja őket, mert „övék a mennyek országa” (Mt 5,3); az Atya a „kicsinyeknek” akarta kinyilatkoztatni azt, ami rejtve marad a bölcsek és az okosok előtt.[275] A jászoltól a keresztig Jézus megosztja életét a szegényekkel; ismeri az éhséget,[276] a szomjúságot[277] és a nélkülözést.[278] Sőt, azonosítja magát minden szegénnyel, és az irántuk tanúsított tevékeny szeretetet teszi az országába belépés föltételéül.[279]

545. Jézus az Istenország asztalához hívja a bűnösöket: „Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket” (Mk 2,17).[280] Megtérésre szólítja föl őket, ami nélkül nem lehet belépni az Országba. De szóval és tettel megmutatja nekik Atyja határtalan irgalmát irántuk,[281] és a határtalan „örömöt”, mely „az égben lesz egyetlen megtérő bűnös miatt” (Lk 15,7). E szeretet legfőbb bizonysága életének föláldozása „a bűnök bocsánatára” (Mt 26,28).

546. Jézus példabeszédek által – melyek tanításának jellegzetességei – hív arra, hogy belépjünk az Országba.[282] Általuk hív meg az Ország ünnepi lakomájára,[283] ugyanakkor radikális döntést kíván: az Ország elnyeréséért az embernek mindent el kell ajándékoznia; [284] a szavak nem elegendők, tettekre van szükség.[285] A példabeszédek szinte tükröt tartanak az ember elé, melyben fölismerheti: sziklás talajként vagy jó földként fogadja-e be az igét?[286] Mit kezd a kapott talentumokkal?[287] A példabeszédek lényegi magva Jézus és az Ország jelenléte a földön. Az embernek be kell lépnie az Országba, azaz Krisztus tanítványává kell lennie, hogy „megismerje a mennyek országának titkait” (Mt 13,11). A „kívülállóknak” (Mk 4,11) minden rejtve marad. [288]

ISTEN ORSZÁGÁNAK JELEI

547. Jézus a maga szavait számos „erővel, csodával és jellel” kísérte (ApCsel 2,22), melyek mutatják, hogy az Ország Őbenne jelen van. Ezek bizonyítják, hogy Jézus a megígért Messiás.[289]

548. A Jézus által végbevitt jelek bizonyítják, hogy őt az Atya küldte.[290] Arra hívnak, hogy higgyenek Őbenne. [291] Azoknak, akik hittel fordulnak feléje, Jézus megadja, amit kérnek.[292] Akkor a csodák megerősítik a hitet Abban, aki az Atya cselekedeteit teszi: bizonyítják, hogy ő Isten Fia.[293] A csodák ugyanakkor botrányt is okozhatnak.[294] Ugyanis nem kíváncsiságot és mágikus kívánságokat akarnak kielégíteni. Jézust oly nyilvánvaló csodái ellenére is egyesek elutasították;[295] sőt azzal vádolták, hogy az ördögök segítségével cselekszik.[296]

549. Amikor Jézus embereket a földi éhségtől,[297] igazságtalanságtól,[298] betegségtől és haláltól[299] megszabadít, messiási jeleket ad. De nem azért jött, hogy a földön minden bajt megszüntessen,[300] hanem hogy az embereket a lehető legrosszabb rabszolgaságból, a bűn szolgaságából kiszabadítsa,[301] mely hatálytalanítja istengyermeki hivatásukat és oka mindenfajta emberi rabszolgaságnak.

550. Isten országának eljövetele a Sátán országának veresége:[302] „Ha pedig én Isten Lelkével űzöm ki a gonosz lelkeket, akkor bizony eljött hozzátok az Isten országa”  (Mt 12,28). A Jézus által végzett ördögűzések megszabadítják az embereket a gonosz lelkek hatalmától. [303] Elővételezik Jézus nagy győzelmét „evilág fejedelme” fölött.[304] Krisztus keresztje által Isten Országa véglegesen megszilárdul: „Az Úr a fáról országolt”.[305]

„AZ ORSZÁG KULCSAI”

551. Jézus nyilvános életének kezdetétől fogva férfiakat választott ki, szám szerint tizenkettőt, hogy vele legyenek és részesedjenek küldetésében. [306] Részt adott nekik hatalmából „és elküldte őket, hogy hirdessék Isten országát és gyógyítsanak betegeket” (Lk 9,2). Örökre Krisztus országához tartoznak, mert Ő általuk vezeti az Egyházat:

„Ezért nektek adom az országot, mint ahogy Atyám nekem adta, hogy majd asztalomnál egyetek és igyatok országomban, és trónon ülve ítélkezzetek Izrael tizenkét törzse fölött” (Lk 22,29-30).

552. A Tizenkettő kollégiumában Simon Péteré az első hely.[307] Jézus egyedülálló küldetést bízott rá. Az Atyától jövő kinyilatkoztatás erejével Péter megvallotta: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16,16). Akkor a mi Urunk kinyilvánította neki: „Te Péter vagy, és én erre a sziklára fogom építeni Egyházamat, és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta” (Mt 16,18). Krisztus, az „eleven Kő” [308] biztosítja Péterre épített Egyháza számára a halál hatalmai fölötti győzelmet. Péter megvallott hite miatt az Egyház rendíthetetlen sziklája marad. Az lesz a küldetése, hogy ezt a hitet őrizze, nehogy valaha megfogyatkozzon, és megerősítse benne testvéreit.[309]

553. Jézus különleges tekintélyt bízott Péterre: „Neked adom a mennyek országának kulcsait; amit megkötsz a földön, megkötött lesz a mennyben is, és amit föloldasz a földön, föloldott lesz a mennyben is” (Mt 16,19). A „kulcsok hatalma” a teljhatalmat jelenti Isten házának kormányzására, ami az Egyház. Jézus, a „Jó Pásztor” (Jn 10,11) e megbízatást föltámadása után megerősítette: „Legeltesd bárányaimat” (Jn 21,15-17). Az „oldás” és a „kötés” hatalma teljhatalmat jelent a bűnbocsánatra, tantételek megfogalmazására és fegyelmi döntések meghozatalára az Egyházban. Jézus ezt a hatalmat az Egyházra bízta az apostolok[310] és különösképpen Péter szolgálata által, akire mint egyre az Ország kulcsait kifejezetten rábízta.

AZ ORSZÁG ELŐVÉTELEZÉSE: A SZÍNEVÁLTOZÁS

554. Attól a naptól fogva, amikor Péter megvallotta, hogy Jézus a Krisztus, az élő Isten Fia, a Mester „magyarázni kezdte tanítványainak: Jeruzsálembe kell mennie, (...) sokat kell szenvednie, megölik, de harmadnapon föl fog támadni” (Mt 16,21). Péter visszautasítja ezt a bejelentést;[311] a többiek sem tudták fölfogni.[312] Ebben az összefüggésben áll Jézus színeváltozásának titokzatos eseménye,[313] egy magas hegyen három kiválasztott tanú: Péter, Jakab és János előtt. Jézus arca és ruhája ragyogó fényessé vált; megjelent Illés és Mózes, és beszélgettek vele, „elmondták kivonulását, melyet majd Jeruzsálemben fog beteljesíteni” (Lk 9,31). Felhő árnyékolta be őket, és egy hang az égből mondta: „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok” (Lk 9,35).

555. Jézus egy pillanatra megmutatta isteni dicsőségét, megerősítvén így Péter hitvallását. Azt is megmutatja: Jeruzsálemben el kell szenvednie a kereszten a halált, hogy bemehessen „dicsőségébe” (Lk 24,26). Mózes és Illés hegyen látták Isten dicsőségét; a Törvény és a Próféták megjövendölték a Messiás szenvedéseit.[314] Jézus szenvedése az Atya akarata; a Fiú Isten szolgájaként cselekszik;[315] a felhő a Szentlélek jelenlétének jele: „Az egész Szentháromság megjelent: az Atya a hangban, a Fiú az emberben, a Szentlélek a fényes felhőben”:[316]

„Te színedben elváltoztál a hegyen, s amennyire képesek voltak rá, tanítványaid látták dicsőségedet, Krisztus Istenünk, hogy ha majd keresztre feszítve látnak, megértsék, hogy szenvedésed önkéntes volt; és hirdessék a világnak, hogy Te valóban az Atya ragyogása vagy.” [317]

556. A nyilvános élet küszöbén: a keresztség, a húsvét küszöbén: a színeváltozás. Jézus keresztsége „föltárta az első újjászületés misztériumát”: keresztségünket; a színeváltozás „a második újjászületés szakramentuma”: föltámadásunk.[318] Már most részesedünk az Úr föltámadásában a Szentlélek által, aki Krisztus Testének szentségeiben működik. A színeváltozás megízlelteti velünk Krisztus dicsőséges eljövetelét, „aki átalakítja gyarló testünket, hogy hasonlóvá tegye megdicsőült testéhez” (Fil 3,21). De a színeváltozás azt is mondja, hogy „sok szorongatáson át (...) kell bejutnunk Isten országába” (ApCsel 14,22):

„Ezt Péter még nem értette akkor, amikor Krisztussal akart a hegyen élni.[319] Ezt az életet, Péter, a halála utáni időre tartotta fönn. Most pedig ő maga mondja: Jöjj le a hegyről, hogy a földön fáradozzál, a földön szolgálj, a földön megvessenek és keresztre feszítsenek. Lejön az élet, hogy megöljék; lejön a kenyér, hogy éhes legyen; lejön az út, hogy útközben elfáradjon; lejön a forrás, hogy szomjazzon –  te pedig vonakodsz a fáradságtól?” [320]

JÉZUS FÖLMEGY JERUZSÁLEMBE

557. „Amikor beteltek fölvételének napjai, Jézus megszilárdította arcát, hogy Jeruzsálembe menjen” (Lk 9,51).[321] E döntésével Jézus jelezte, hogy a halálra készen megy föl Jeruzsálembe. Szenvedését és föltámadását háromszor jövendölte meg.[322] Amikor Jeruzsálemhez közeledett, mondta: „Nem veszhet el a próféta Jeruzsálemen kívül” (Lk 13,33).

558. Jézus azoknak a Prófétáknak vértanúságára emlékeztet, akiket Jeruzsálemben öltek meg.[323] Ennek ellenére kitartóan sürgeti Jeruzsálemet, hogy körülötte gyűljön össze: „Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, ahogy a kotlós szárnya alá gyűjti csibéit, de ti nem akartátok” (Mt 23,37). Amikor megpillantotta Jeruzsálemet, sírt a város fölött,[324] és még egyszer kifejezte mélységes vágyát: „Bárcsak te is fölismernéd legalább ezen a napon, ami békességedre volna! Most azonban el van rejtve a szemed elől” (Lk 19,41-42).

JÉZUS MESSIÁSI BEVONULÁSA JERUZSÁLEMBE

559. Hogyan fogadja Jeruzsálem Messiását? Jézus, aki mindig visszahúzódott a nép törekvése elől, hogy királlyá tegyék,[325] most megválasztja az időt, és gondosan előkészíti messiási bevonulását „Atyjának, Dávidnak” városába (Lk 1,32). [326] Ujjongással veszik körül mint Dávid fiát, mint olyat, aki üdvösséget hoz [a Hozsanna azt jelenti: „Ments meg!”, „Adj üdvösséget!”]. Most azonban a „dicsőség királya” (Zsolt 24,7-10) „szamáron ülve” (Zak 9,9) vonul be városába: Sion leányát, Egyházának előképét, nem csellel és nem is erőszakkal veti hatalma alá, hanem alázattal, mely bizonyságot tesz az Igazságról.[327] Ezért azon a napon országának alattvalói lesznek a gyermekek[328] és „Isten szegényei”, akik úgy köszöntik Őt, ahogy az angyalok hirdették a pásztoroknak.[329] Fölkiáltásukat – „Áldott, aki jön az Úr Nevében” (Zsolt 118,26) – az Egyház ismétli az eucharisztikus liturgia Sanctusában, hogy ezzel kezdje az Úr húsvétjára való emlékezést.

560. Jézus bevonulása Jeruzsálembe kinyilvánítja annak az országnak eljövetelét, melyet a Messiás-Király halálának és föltámadásának húsvétjával fog beteljesíteni. Az Egyház liturgiája ennek ünneplésével nyitja meg a nagyhetet Virágvasárnap napján.

Összefoglalás

561. Valóban, „aki szemléli, annak Krisztus egész élete tanításként fog megjelenni: rejtett élete, csodái, imádságai, emberszeretete, lehajlása a megalázottakhoz és szegényekhez, az emberek megváltásáért vállalt kereszthalála, végül a feltámadása, amely szavainak pecsétje és kinyilatkoztatásának beteljesedése”.[330]

562. Krisztus tanítványainak hasonlóvá kell válniuk Őhozzá, annyira, hogy Ő alakuljon ki bennük.[331] „Ezért fölvétetünk az Ő életének misztériumaiba, hasonlóvá válunk Őhozzá vele együtt meghalván és föltámadván, míg csak együtt nem fogunk uralkodni vele.” [332]

563. Az ember, akár pásztor, akár bölcs, itt a földön nem juthat el Istenhez, ha térdet nem hajt a betlehemi jászol előtt, és nem imádja Őt, a kisded gyöngeségében.

564. Jézus Mária és József iránti engedelmességével, hosszú évekig tartó alázatos munkájával Názáretben az életszentség példáját adja nekünk a család és a munkás élet mindennapjaiban.

565. Jézus nyilvános életének kezdetétől, keresztségétől fogva „Szolga”, aki teljesen a megváltás művének szenteli magát, melyet szenvedésének keresztségével fog beteljesíteni.

566. A pusztában átélt kísértés úgy mutatja Jézust, mint alázatos Messiást, aki legyőzi a Sátánt azáltal, hogy teljesen ragaszkodik Atyjának üdvözítő tervéhez.

567. A mennyek országát Krisztus megnyitotta a földön. „Ez az ország Krisztus igéjében, tetteiben és jelenlétében ragyogott föl az emberek előtt.” [333] Az Egyház ennek az országnak magva és kezdete. Kulcsai Péterre lettek bízva.

568. Krisztus színeváltozásának célja, hogy az apostolok hitét a szenvedéssel kapcsolatban megerősítse: a fölmenetel a „magas hegyre” a Kálváriára való fölmenetelt készíti elő. Krisztus, az Egyház feje kinyilvánítja azt, amit teste tartalmaz, s ami a szentségekben tükröződik: „a dicsőség reményét” (Kol 1,27).[334]

569. Jézus önként ment föl Jeruzsálembe, jóllehet tudta, hogy a bűnösök ellentmondása miatt erőszakos halált fog szenvedni.[335]

570. Jézus bevonulása Jeruzsálembe kinyilvánítja az Ország eljövetelét, melyet a Király-Messiás – akit a gyermekek és az alázatos szívűek városában elfogadtak – halálának és föltámadásának húsvétja által fog beteljesíteni.

4. Cikkely
JÉZUS KRISZTUS „SZENVEDETT PONCIUS PILÁTUS ALATT, MEGFESZÍTETTÉK, MEGHALT ÉS ELTEMETTÉK”

571. Krisztus keresztjének és föltámadásának húsvéti misztériuma a központjában áll annak az örömhírnek, melyet az apostoloknak, és utánuk az Egyháznak hirdetnie kell a világban. Isten üdvözítő terve Fiának, Jézus Krisztusnak megváltó halálában „egyszer s mindenkorra” (Zsid 9,26) beteljesedett.

572. Az Egyház hű marad az „összes Írások” azon értelmezéséhez, melyet maga Jézus mind húsvétja előtt, mind húsvétja után adott:[336] „Vajon nem ezeket kellett-e elszenvednie a Krisztusnak és bemennie dicsőségébe?” (Lk 24,26). Jézus szenvedése történeti formát öltött azáltal, hogy elvetették „a vének, a főpapok és az írástudók” (Mk 8,31), akik kiszolgáltatták „Őt a pogányoknak, hogy kigúnyolják, megostorozzák és keresztre feszítsék” (Mt 20,19).

573. A hit tehát törekedhet arra, hogy Jézus halálának körülményeit, melyeket az evangéliumok hűségesen továbbadtak[337] és más történeti források megvilágítanak, vizsgálja, hogy jobban megértse a megváltás értelmét.

1. §
JÉZUS ÉS IZRAEL

574. Jézus nyilvános működésének kezdetétől fogva a farizeusok és a Heródes-pártiak megegyeztek a papokkal és írástudókkal, hogy elveszítik őt. [338] Egyes cselekedetei miatt (ördögűzések;[339] a bűnök megbocsátása;[340] szombati gyógyítások;[341] a törvényes tisztaság parancsainak saját értelmezése; [342] barátkozás a vámosokkal és nyilvános bűnösökkel[343] ) Jézust néhány rosszindulatú ember ördögi megszállottsággal gyanúsította.[344] Káromkodással[345] és hamis prófétasággal[346] vádolták, tudniillik olyan bűntényekkel, melyeket a Törvény megkövezéses halállal büntetett.[347]

575. Jézus egyes cselekedetei és szavai tehát az „ellentmondás jelévé” [348] váltak a jeruzsálemi vallási hatóságok számára – melyeket Szent János evangéliuma gyakran „zsidóknak”  nevez[349]-, sokkal inkább, mint Isten egyszerű népe számára.[350] Igaz, hogy Jézus kapcsolata a farizeusokkal nemcsak polémia volt. Így például farizeusok voltak azok, akik figyelmeztették a rá leselkedő veszélyre. [351] Jézus néhányat megdicsér közülük, mint például a Mk 12,34-ben szereplő írástudót, és ismételten vendég volt farizeusoknál.[352] Jézus megerősít tanításokat, melyeket Isten népének ezen vallási elitje képviselt: a halottak föltámadását,[353] jámborsági formákat (alamizsna, imádság és böjt),[354] a szokást, hogy Istenhez mint Atyához fordulnak, valamint Isten és a felebarát szeretete parancsának központi jellegét.[355]

576. Sok izraelita szemében tűnt úgy, hogy Jézus szembeszáll a választott nép lényeges intézményeivel:

• a Törvény iránti engedelmességgel; Törvényen értve minden írásos parancsolatot és a farizeusok szerint a szájhagyományban élő értelmezést;
• a jeruzsálemi Templom mint szent hely és Isten különleges lakóhelye központi szerepével;
• az egyetlen Istenbe vetett hittel, akinek dicsőségében egyetlen ember sem osztozhat.

I. Jézus és a Törvény

577. Jézus a hegyi beszédet ünnepélyes figyelmeztetéssel kezdte, melyben Istentől a Sinai-hegyen az első Szövetség megkötésekor adott Törvényt az Újszövetség kegyelmének fényében mutatta be:

„Ne gondoljátok, hogy megszüntetni jöttem a Törvényt vagy a Prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni. Bizony mondom nektek, míg ég és föld el nem múlik, egy i betű vagy egy vesszőcske sem vész el a Törvényből, hanem minden beteljesedik. Aki tehát csak egyet is eltöröl e legkisebb parancsok közül és úgy tanítja az embereket, azt igen kicsinek fogják hívni a mennyek országában. Aki viszont megtartja és tanítja őket, az nagy lesz a mennyek országában” (Mt 5,17-19).

578. Jézus, Izrael Messiása, aki a legnagyobb a mennyek országában, saját szavai szerint kötelességének tekintette, hogy beteljesítse a Törvényt hiánytalanul, a legkisebb előírásokig. De Ő az egyetlen, aki azt tökéletesen meg tudta tenni.[356] A zsidók saját bevallásuk szerint soha nem tudták tökéletesen, a legkisebb parancs megszegése nélkül megtartani a Törvényt.[357] Ezért Izrael fiai minden évben az engesztelés napján bocsánatot kérnek Istentől törvényszegéseikért. A Törvény ugyanis egyetlen egészet alkot, és amint Szent Jakab emlékeztet: „Aki minden törvényt megtart, egy ellen azonban vét, az mindegyik ellen vét” (Jak 2,10).[358]

579. A Törvény teljes – nem csupán betű, hanem szelleme szerinti – megtartásának elvét nagyrabecsülték a farizeusok. Erre tanítván Izraelt, sok Jézus korabeli zsidót szélsőséges vallásos buzgóságra vezettek. [359] Ez, amennyiben nem oldódott föl kázusok képmutató boncolgatásában,[360] a népet szükségszerűen elkészítette Isten azon hallatlan beavatkozására, ami a törvény tökéletes teljesítése volt az összes bűnös helyett az egyetlen Igaz részéről.[361]

580. A Törvény tökéletes beteljesítését senki más nem tudta megtenni, csak az isteni Törvényhozó, aki a Törvény alatt a Fiú személyében született. [362] Jézusban a Törvény már nem kőtáblákra írtan jelenik meg, hanem a Szolga „bensejében” és „szívében” (Jer 31,33), aki, mivel „igazságban hirdet ítéletet”  (Iz 42,3), „a nép szövetsége” (Iz 42,6) lett. Jézus beteljesíti a Törvényt egészen odáig, hogy magára veszi „a Törvény átkát”,[363] melyet azok vontak magukra, „akik nem maradtak meg mindabban, amik írva vannak, hogy megtegyék”,[364] mivel Krisztus halála „azoknak a törvényszegéseknek megváltására történt, melyeket az első szövetségben követtek el” (Zsid 9,15).

581. A zsidók és szellemi vezetőik számára Jézus rabbinak[365] számított. Ő maga gyakran érvelt a rabbinikus törvényértelmezés formájában.[366] Ugyanakkor Jézusnak akaratlanul össze kellett ütköznie a törvénytudókkal, mert magyarázatát nem úgy adta elő, mint egy közülük; hanem „úgy tanított, mint akinek hatalma van, s nem úgy, mint írástudóik” (Mt 7,28-29). Őbenne Istennek ugyanaz az igéje, amely a Sinai-hegyen fölhangzott az írott Törvény Mózesnek ajándékozásakor, újra hallatja magát a boldogságok hegyén. [367] Ez az Ige nem eltörli, hanem beteljesíti a Törvényt, isteni módon adván végső értelmezését: „Hallottátok, hogy mondatott a régieknek (...). Én pedig mondom nektek” (Mt 5,33-34). Ő ugyanezzel az isteni tekintéllyel kárhoztatja a farizeusok egyes „emberi hagyományait”, [368] melyek érvénytelenítik Isten Igéjét.[369]

582. Ezen túlmenően: az étkezésekkel kapcsolatos tisztasági törvényt, mely a zsidók életében igen nagy szerepet játszott, Jézus beteljesítette, amikor a maga isteni értelmezésével kinyilatkoztatta e törvény „pedagógiai” értelmét:[370] „Ami kívülről kerül az emberbe, nem tudja tisztátalanná tenni, (...) – ezzel tisztának nyilvánított minden ételt. De mondta: ami kimegy az emberből, az szennyezi be az embert; mert belülről, az ember szívéből származnak a gonosz gondolatok” (Mk 7,18-21). Amikor Jézus isteni tekintéllyel adta a törvény végső értelmezését, szemben találta magát egyes törvénytudókkal, akik nem fogadták el az Ő törvénymagyarázatát, noha ennek igazságát isteni jelek bizonyították.[371] Ez különösen érvényes a szombat kérdésére: Jézus gyakran rabbinista érveléssel[372] mutat rá arra, hogy a szombati nyugalmat nem zavarja meg Isten [373] vagy a felebarát szolgálata,[374] amit az Ő gyógyításai jelentenek.

II. Jézus és a Templom

583. Jézus, miként előtte a próféták, a jeruzsálemi Templom iránt mélységes tiszteletet tanúsított. Itt mutatta be József és Mária a születése után negyven nappal.[375] Tizenkét évesen úgy határozott, hogy a Templomban marad, hogy szüleit emlékeztesse, hogy neki Atyja dolgaiban kell lennie. [376] Rejtett élete során évről évre legalább a húsvéti ünnepre fölment a Templomba; [377] nyilvános működésének szinte ritmusát adta a zsidók nagy ünnepeinek jeruzsálemi zarándoklata.[378]

584. Jézus úgy megy föl a Templomba, mint az Istennel való találkozás kiváltságos helyére. Számára a Templom Atyjának lakása, az imádság háza, és méltatlankodik amiatt, hogy külső előcsarnokát piaccá tették. [379] Amikor a kereskedőket kiűzi a Templomból, Atyja iránti féltő szeretetből teszi: „Ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!” Tanítványai emlékeztek az Írás szavára: „Emészt a házadért való buzgóság” (Zsolt 69,10; Jn 2,16-17). Föltámadása után az apostolok tiszteletteljes magatartást tanúsítottak a Templom iránt.[380]

585. Jézus azonban szenvedésének küszöbén megjövendölte ennek a csodálatos építménynek a romlását, melyből nem fognak követ kövön hagyni. [381] Ezt mint a végső időnek jelét jövendöli, melyek az Ő húsvétjával kezdődnek meg. [382] De ezt a próféciát eltorzítva hamis tanúk idézni tudták a kihallgatáson a főpap előtt,[383] majd gúnyolódva a keresztre szegezett Jézus fejére olvasták.[384]

586 Jézus egyáltalán nem volt ellenséges a Templommal szemben,[385] ahol tanításának lényeges részeit mondta el; [386] le akarta róni a templomadót Péterrel együtt,[387] akit az imént tett leendő Egyháza alapjává.[388] Sőt azonosította magát a Templommal, amikor úgy mutatta be magát, mint Isten végső emberek között lakását.[389] Ezért testi megölése[390] a Templom lerombolását jövendöli, ami ki fogja nyilvánítani az üdvösség története új korszakának kezdetét: „Eljön az óra, amikor sem ezen a hegyen, sem Jeruzsálemben nem fogjátok imádni az Atyát” (Jn 4,21).[391]

III. Jézus és Izrael hite az egy, szabadító Istenben

587 Ha a Törvény és a jeruzsálemi Templom a Jézusnak való „ellentmondás” [392] alkalma lehetett Izrael vallási hatóságai számára, bűnöket megváltó feladata, ami a kifejezetten isteni tevékenység, valóságos botránykő lett számukra.[393]

588. Jézus botrány volt a farizeusoknak amiatt, hogy a vámosokkal és a bűnösökkel [394] éppoly családiasan étkezett, mint velük.[395] Azoknak, „akik magukat igaznak tartották és másokat megvetettek”  (Lk 18,9),[396] mondta Jézus: „Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket a bűnbánatra” (Lk 5,32). Még tovább ment, amikor a farizeusok füle hallatára kijelentette, hogy mivel a bűn egyetemes,[397] azok, akik úgy gondolják, hogy nem szorulnak gyógyulásra, magukat vakítják meg.[398]

589.Mindenekelőtt azonban Jézus azzal keltett megütközést, hogy a bűnösök iránti irgalmas magatartását Isten bűnösök iránti magatartásával azonosította. [399] Egészen odáig ment, hogy egy asztalhoz ülve a bűnösökkel[400] arra utalt, hogy bebocsátja őket a messiási lakomára.[401] De főként amikor bűnöket bocsátott meg, állította Jézus dilemma elé Izrael vallási hatóságait. Nemde jogosan mondták fölháborodásukban: „Ki bocsáthatja meg a bűnöket, ha nem egyedül az Isten” (Mk 2,7)? Jézus, amikor bűnöket bocsát meg, vagy káromkodik, mert ember létére egyenlővé teszi magát Istennel,[402] vagy igazat mond, és akkor személye jelenvalóvá teszi és kinyilatkoztatja Isten Nevét. [403]

590. Egyedül Jézus személyének isteni mivolta igazolhatja ezt a feltétlen követelményt: „Aki nincs velem, ellenem van” (Mt 12,30); ugyanígy, amikor azt mondja, hogy „nagyobb, mint Jónás, (...) nagyobb, mint Salamon” (Mt 12,41-42), vagy nagyobb a Templomnál;[404] amikor magára vonatkoztatja, hogy Dávid urának nevezi a Messiást;[405] amikor azt mondja: „Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok”  (Jn 8,58); és: „Én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30).

591. Jézus azt kérte Jeruzsálem vallási hatóságaitól, hogy higgyenek benne Atyja művei miatt, melyeket Ő vitt végbe.[406] De a hit aktusának ehhez át kellett mennie egy titokzatos önmagának-meghaláson „a felülről való új születésre” [407] az isteni kegyelem vonzásának hatására.[408] A megtérésnek ez az igénye – melynek hátterében ott voltak az oly csodálatosan beteljesedett ígéretek[409] – érthetővé teszi a főtanács tragikus tévedését, mely úgy gondolta, hogy Jézus, mint istenkáromló, halált érdemel.[410] Így tagjai egyszerre cselekedtek tudatlanságból[411] és a hitetlenség[412] vakságából.[413]

Összefoglalás

592. Jézus nem eltörölte, hanem beteljesítette a sinai Törvényt,[414] oly tökéletesen,[415] hogy kinyilatkoztatja végső értelmét, [416] és az ellene elkövetett törvényszegéseket megváltja.[417]

593. Jézus tisztelte a Templomot, a zsidók zarándokünnepein fölment a Templomba, és buzgó szeretettel szerette mint Isten emberek között lakásának helyét. A Templom az Ő misztériumának előképe. Megjövendöli lerombolását, de úgy, mint saját megölésének képét és az üdvtörténet új korszakának kezdetét, amikor az Ő teste lesz a végső Templom.

594. Jézus olyan tetteket művelt, mint például a bűnök megbocsátása, melyek Őt mint üdvözítő Istent nyilvánították ki.[418] Egyes zsidók, akik nem ismerték el benne az emberré lett Istent, [419] embernek tekintették, aki Istenné tette magát,[420] s mint istenkáromlót elítélték.

2. §
A MEGFESZÍTETT JÉZUS HALT MEG

I. Jézus pere

A ZSIDÓ HATÓSÁGOK MEGOSZTOTTSÁGA JÉZUSSAL KAPCSOLATBAN

595. Nemcsak a farizeus Nikodémus[421] és a gazdag tanácstag, Arimateai József – akik titokban Jézus tanítványai voltak[422] – volt ott Jeruzsálem vallási vezetői között, hanem nagymérvű nézeteltérés alakult ki Jézusra vonatkozóan,[423] annyira, hogy közvetlenül a szenvedés előtt Szent János elmondhatta: „a fejedelmek közül sokan hittek benne”, bár még nagyon tökéletlen hittel (Jn 12,42). Egyáltalán nem meglepő, hogy közvetlenül pünkösd után „a papok közül is sokan engedelmeskedtek a hitnek”  (ApCsel 6,7), és egyesek „a farizeusok közül lettek hívővé”  (ApCsel 15,5), úgyhogy Szent Jakab mondhatta Szent Pálnak: „Látod, testvér, hány ezren vannak a zsidók között, akik hittek, és buzgón megtartják a Törvényt” (ApCsel 21,20).

596. Jeruzsálem vallási vezetői a Jézussal szemben alkalmazandó eljárás tekintetében nem voltak egy véleményen.[424] A farizeusok kiközösítéssel fenyegették meg azokat, akik Jézust követnék.[425] Azoknak, akik attól féltek: „valamennyien hinni fognak benne, és jönnek a rómaiak, és elveszik tőlünk a helyet és a népet!” (Jn 11,48), a főpap Kaifás prófétálva mondta: „jobb nektek, ha egy ember hal meg a népért, és nem vész el az egész nemzet!” (Jn 1,50). A főtanács, miután Jézust halálra ítélte[426] mint istenkáromlót, mivel nem volt joga a kivégzéshez, [427] Jézust átadta a rómaiaknak, és politikai lázadással vádolta,[428] ami a „zendülés” (Lk 23,19) miatt vádolt Barabáshoz tette Őt hasonlóvá. A főpapok is politikai fenyegetésekkel kényszerítik Pilátust, hogy Jézust halálra ítélje. [429]

A ZSIDÓK JÉZUS HALÁLÁÉRT KOLLEKTÍVEN NEM FELELŐSEK

597. Figyelembe véve Jézus perének történeti összetettségét, ami az evangéliumi elbeszélésekből kiviláglik, továbbá bármekkora a per résztvevőinek (Júdás, a főtanács, Pilátus) személyes bűne, amit egyedül Isten ismer, a jeruzsálemi zsidók egyetemességét nem lehet felelőssé tenni – a fölbujtott sokaság kiabálása,[430] illetve a pünkösd utáni megtérésre buzdító beszédekben elhangzó, mindenkinek szóló szemrehányások ellenére sem.[431] Amikor Jézus a kereszten megbocsátott[432] – és az Ő nyomában Péter is -, a magyarázatot a jeruzsálemi zsidók és vezetőik „tudatlanságában” [433] jelölte meg. Még kevésbé szabad a nép „az ő vére mirajtunk és gyermekeinken” (Mt 27,25) kiáltásából –  ami egy jóváhagyási formula[434] – kiindulva a felelősséget térben és időben más zsidókra kiterjeszteni:

Az Egyház a II. Vatikáni Zsinaton ugyanígy nyilatkozott: „Mindaz, ami az Ő szenvedésében történt, sem az akkor élő zsidóknak, sem a mai zsidóknak nem számítható be megkülönböztetés nélkül. (...) a zsidókat (...) nem szabad Istentől elvetettnek vagy átkozottnak tekinteni, mintha ez következne a Szentírásból.” [435]

KRISZTUS SZENVEDÉSÉNEK AZ ÖSSZES BŰNÖSÖK SZERZŐI VOLTAK

598. Az Egyház hitének Tanítóhivatalában és szentjeinek tanúságában soha sem feledkezett meg erről az igazságról: „minden büntetésnek, amit (Krisztus) elviselt, szerzői és szolgái a bűnösök voltak”.[436] Tekintettel arra, hogy bűneink magát Krisztust érik,[437] az Egyház nem vonakodik a legsúlyosabb felelősséget Jézus kínszenvedéséért a keresztényekre róni, amit ők nagyon gyakran egyedül a zsidókra hárítottak:

„Ez a bűn mindazokat terheli, akik a bűnökbe gyakrabban beleesnek. Ugyanis mivel bűneink hajtották az Úr Krisztust a kereszthalálba, kétségtelenül akik bűnökben és víciumokban fetrengenek, amennyiben rajtuk áll, önmagukban újra megfeszítik Isten Fiát, és csúfot űznek belőle. Ez a vétség a mi esetünkben súlyosabb, mint a zsidók esetében volt, hiszen, ahogy az Apostol mondja, ők, ha fölismerték volna, soha nem feszítették volna keresztre a dicsőség Urát (1Kor 2,8); mi pedig valljuk, hogy ismerjük Őt, és mégis tettekkel megtagadva szinte erőszakos kezet emelünk.” [438]
„Nem is a démonok feszítették keresztre Őt, hanem te feszítetted meg, velük együtt, és újra mindig megfeszíted, amikor örömödet leled a víciumokban és a bűnökben.” [439]

II. Krisztus megváltó halála az üdvösség isteni tervében

„JÉZUST ISTEN HATÁROZOTT TERVE SZERINT ÁRULTÁK EL”

599. Jézus erőszakos halála nem szerencsétlen körülmények összjátékának gyümölcse volt. Isten tervének misztériumához tartozik, ahogy ezt Szent Péter már első, pünkösdi beszédében a jeruzsálemi zsidóknak elmagyarázta: Ezt az embert „Isten elhatározott terve és előretudása szerint” (ApCsel 2,23) árulták el. Ez a bibliai kifejezésmód nem azt jelenti, hogy azok, akik Jézust „elárulták”,[440] egy Isten által előre megírt jelenet passzív végrehajtói lettek volna.

600. Az idő minden pillanata a maga aktualitásában jelen van Istennél. Ő tehát a maga „eleve elrendelésének” örök tervét meghatározza úgy, hogy belefoglalja minden egyes ember szabad válaszát az Ő kegyelmére: „Mert valóban összefogott ebben a városban Heródes és Poncius Pilátus a pogányokkal és Izrael népével[441] a Te fölkent szent szolgád, Jézus ellen, hogy végrehajtsák azt, amit hatalmad és akaratod előre elhatározott” (ApCsel 4,27-28). Isten az ő vakságukból eredő cselekedeteket megengedte,[442] hogy a maga üdvözítő tervét megvalósítsa.[443]

„MEGHALT BŰNEINKÉRT AZ ÍRÁSOK SZERINT”

601. Ezt az „Igaz Szolga”[444] megölésére irányuló isteni tervet az Írás előre hirdette mint az egyetemes megváltás misztériumát, azaz az embereket a bűn rabszolgaságából kiszabadító megváltásét.[445] Szent Pál egy hitvallásban, amelyről azt mondja, hogy úgy „kapta”,[446] megvallja, hogy „Krisztus meghalt a bűneinkért az Írások szerint” (1Kor 15,3).[447] Krisztus megváltó halála egész különlegesen teljesíti be a szenvedő Szolgáról szóló jövendölést.[448] Maga Jézus életének és halálának értelmét a szenvedő Szolga fényében mutatta meg.[449] Föltámadása után az Írásoknak ezt az értelmezését adta az emmauszi tanítványoknak,[450] majd maguknak az Apostoloknak.[451]

„ISTEN ÉRTÜNK BŰNNÉ TETTE ŐT”

602. Következésképpen Szent Péter az isteni tervbe vetett apostoli hitet így fejezheti ki: „Tudjátok, hogy nem veszendő ezüstön vagy aranyon szabadultatok ki az atyáitoktól rátok hagyományozott értéktelen életmódból, hanem Krisztusnak, a hibátlan és egészen tiszta báránynak a drága vére árán. Ő előre, már a világ teremtése előtt kiválasztatott, de csak az utolsó időkben jelent meg miattatok” (1Pt 1,18-20). Az emberek áteredő bűnt követő bűneinek büntetése a halál.[452] Amikor tulajdon Fiát szolga alakjában[453] , tudniillik az elesett és a bűn miatt halálra szánt emberség formájában[454] küldte el, Isten „Őt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazságossága legyünk Őbenne” (2 Kor 5,21).

603. Jézus nem ismerte az elvetettséget, mintha Ő maga vétkezett volna.[455] De a megváltó szeretetben, mely Őt mindig egyesítette az Atyával,[456] Istentől való bűnös eltévelyedettségünkben úgy magára vett bennünket, hogy a nevünkben elmondhatta a kereszten: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mk 15,34). [457] Mivel ennyire hozzánk, bűnösökhöz kötötte Őt, Isten „saját Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért áldozatul adta” (Róm 8,32), hogy „Fia halála által kibéküljünk ... Istennel” (Róm 5,10).

ISTEN A KEZDEMÉNYEZŐ AZ EGYETEMES, MEGVÁLTÓ SZERETETBEN

604. Isten azáltal, hogy a bűneinkért odaadja a Fiát, kinyilvánítja, hogy az Ő ránk vonatkozó terve a jóakaró szeretet terve, mely minden érdemünket megelőzi: „Ebben áll a szeretet, nem mintha mi szerettük volna Istent, hanem hogy Ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelésül a bűneinkért” (1Jn 4,10).[458] „Isten azonban azzal ajánlja irántunk való szeretetét, hogy amikor még bűnösök voltunk, Krisztus meghalt értünk” (Róm 5,8).

605. Ez a szeretet nem ismer kivételt. Jézus erre az elveszett bárány példázatának záradékában emlékeztetett: „Ugyanígy mennyei Atyátok sem akarja, hogy egy is elvesszen e kicsinyek közül” (Mt 18,14). Állítja, hogy „életét adja, váltságul sokakért” (Mt 20,28). Ez az utóbbi kijelentés nem leszűkítő értelmű: az emberiség egészét állítja szembe a Megváltó egyetlen személyével, aki odaadja magát, hogy megmentse azt.[459] Az Egyház az Apostolok nyomán[460] tanítja, hogy Krisztus kivétel nélkül minden emberért halt meg: „Nincs, nem volt és nem lesz olyan ember, akiért (Krisztus) ne szenvedett volna”.[461]

III. Krisztus a bűneinkért ajánlotta fel önmagát az Atyának

KRISZTUS EGÉSZ ÉLETE ÁLDOZATI AJÁNDÉK AZ ATYÁNAK

606. Isten Fia, aki nem azért szállt alá a mennyből, hogy a maga akaratát teljesítse, hanem annak akaratát, aki küldte,[462] „így nyilatkozik, amikor a világba lép: (...) Íme, eljövök, (...) hogy megtegyem, Isten, a te akaratodat; (...) mely akaratban megszentelődünk Jézus Krisztus testének feláldozása által egyszer s mindenkorra” (Zsid 10,5-10). A Fiú megtestesülésének első pillanatától magáévá teszi megváltói küldetésének isteni tervét: „Az én eledelem az, hogy annak akaratát tegyem, aki küldött, s elvégezzem művét” (Jn 4,34). Jézus áldozata „az egész világ bűneiért” (1Jn 2,2) az Atyával való szeretetközösségének kifejezése: „Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem az életemet” (Jn 10,17). A világnak meg kell ismernie, „hogy szeretem az Atyát, és ahogyan az Atya parancsolta nekem, úgy cselekszem”  (Jn 14,31).

607. Ez a vágy – hogy az Atya megváltó szeretetének tervét magáévá tegye – áthatja Jézus egész életét,[463] mert megtestesülésének miértje az Ő megváltó szenvedése: „Mit is mondjak: Atyám, szabadíts meg ettől az órától! De hiszen éppen ezért jöttem ebbe az órába!” (Jn 12,27). „Ne ürítsem ki a kelyhet, amelyet az Atya nekem adott?” (Jn 19,18). És még a kereszten is, mielőtt minden „beteljesedett” (Jn 19,30) volna, így szól: „Szomjazom!” (Jn 19,28).

„A BÁRÁNY, AKI ELVESZI A VILÁG BŰNÉT”

608. Keresztelő János, miután elfogadta, hogy a bűnösök között kiszolgáltassa neki a keresztséget,[464] Jézusban meglátta és megmutatta Isten bárányát, aki elveszi a világ bűnét.[465] Így nyilvánítja ki, hogy Jézus egyszerre a szenvedő Szolga, aki némán engedi, hogy leölésre vigyék[466] és sokak bűnét hordozza,[467] és a Húsvéti Bárány, Izrael megváltásának szimbóluma az első húsvétkor.[468] Krisztus egész élete a küldetését fejezi ki: szolgálni és életét adni váltságul sokakért. [469]

JÉZUS SZABADON TESZI MAGÁÉVÁ AZ ATYA MEGVÁLTÓ SZERETETÉT

609. Jézus emberi szívében az Atya emberek iránti szeretetét magáévá téve „mindvégig szerette őket” (Jn 13,1), mert „nagyobb szeretete senkinek sincs annál, aki életét adja barátaiért” (Jn 15,13). Így embersége a szenvedésben és a halálban szabad és tökéletes eszközévé vált annak az isteni szeretetnek, mely az emberek üdvösségét akarja.[470] Valóban, szenvedését és halálát szabadon fogadta el az Atya és az emberek iránti szeretetből, akiket az Atya üdvözíteni akar: „Senki sem veszi el (...) (az életemet) tőlem, hanem én magamtól teszem le” (Jn 10,18). Ezért Isten Fiának szabadsága akkor a legnagyobb, amikor a halál felé megy.[471]

AZ UTOLSÓ VACSORÁN JÉZUS ELŐVÉTELEZTE ÉLETÉNEK SZABAD FELÁLDOZÁSÁT

610. Jézus önmaga szabad föláldozását a lehető legjobban kifejezte a tizenkét apostollal elköltött vacsorán,[472] „azon az éjszakán, amelyen elárultatott” (1Kor 11,23). Szenvedése előestéjén, amikor még szabad volt, ezt az apostolaival elköltött utolsó vacsorát az Atyának[473] az emberek megváltásáért fölajánlott szabad önfeláldozása emlékünnepévé tette: „Ez az én testem, mely értetek adatik” (Lk 22,19). „Ez az én vérem, az Új Szövetségé, mely értetek kiontatik a bűnök bocsánatára” (Mt 26,28).

611. Az Eucharisztia, amelyet Jézus ebben az órában alapít, áldozatának „emlékezetévé” lesz.[474] Jézus az Apostolokat belefoglalja önfeláldozásába, és kéri tőlük, hogy folytassák azt. [475] Ezáltal apostolait az Újszövetség papjaivá teszi: „Értük szentelem magam, hogy ők is megszenteltek legyenek az igazságban” (Jn 17,19).[476]

HALÁLKÜZDELEM A GETSZEMÁNI KERTBEN

612. Jézus az Új Szövetség kelyhét, melyet a vacsorán önmagát fölajánlva elővételezett, [477] az Atya kezéből elfogadja halálküzdelmében, a Getszemáni kertben,[478] „engedelmes lett mindhalálig” (Fil 2,8).[479] Jézus imádkozik: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a kehely...” (Mt 26,39). Így fejezi ki a borzadást, amit a halál emberi természete számára jelent. Valójában az Ő emberi természete, miként a miénk is, örök életre van rendelve; ezenkívül a miénktől eltérően az övé tökéletesen mentes a bűntől,[480] ami halált okoz;[481] de főként ezt az emberi természetet „az élet Vezérének”, [482] az „Élőnek” [483] isteni személye vette magára. Emberi akaratával elfogadván, hogy legyen meg az Atya akarata,[484] elfogadja halálát, mint megváltó halált, hogy „bűneinket Ő maga” fölvigye „testében a fára” (1Pt 2,24).

KRISZTUS HALÁLA EGYETLEN ÉS VÉGSŐ ÁLDOZAT

613. Krisztus halála egyszerre húsvéti áldozat, mely megvalósítja az emberek végleges megváltását [485] a Bárány által, aki elveszi a világ bűnét,[486] és az új szövetség áldozata,[487] mely az embert,[488] kiengesztelve Ővele a bűnök bocsánatára sokakért kiontott vér által,[489] újra közösségbe hozza Istennel.

614. Krisztusnak ez az áldozata egyetlen, és az összes áldozatot beteljesíti és felülmúlja.[490] Ez az áldozat elsősorban magának az Atyaistennek az ajándéka: az Atya odaadja a Fiát, hogy megbékéltessen minket Önmagával.[491] Ugyanakkor Isten emberré lett Fiának áldozata, aki szabadon és szeretetből[492] fölajánlja életét[493] Atyjának a Szentlélek által,[494] hogy a mi engedetlenségünket helyrehozza.

JÉZUS SAJÁT ENGEDELMESSÉGÉT ÁLLÍTJA A MI ENGEDETLENSÉGÜNK HELYÉBE

615. „Ahogy egy embernek engedetlensége miatt bűnössé váltak sokan, úgy válnak egynek engedelmessége miatt sokan igazzá” (Róm 5,19). Jézus halálig tartó engedelmessége által beteljesítette a szenvedő Szolga helyettesítő szerepét, aki engesztelésül adja oda életét, hordozva sokak bűnét, akiket gonoszságaikat hordozva megigazulttá tesz.[495] Jézus helyrehozta vétkeinket, és elégtételt adott az Atyának bűneinkért.[496]

A KERESZTEN – JÉZUS BEVÉGZI ÁLDOZATÁT

616. Ez a mindvégig való szeretet[497] Krisztus áldozatának megváltó, helyrehozó, engesztelő és elégtételt adó értékét ad. Ő életének föláldozásban mindnyájunkat ismert és szeretett.[498] „Krisztus szeretete sürget minket, hiszen arra a meggyőződésre jutottunk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt” (2Kor 5,14). Egyetlen ember sem volt képes, még ha a legnagyobb szent lett volna is, minden ember bűnét magára vállalni és áldozatul fölajánlani önmagát mindenkiért. A Fiú isteni személyének – aki felülmúl s ugyanakkor magába is foglal minden emberi személyt, és Krisztust az egész emberiség fejévé teszi – Krisztusban léte tette lehetővé, hogy áldozata mindenkiért megváltó áldozat legyen.

617. „Szentséges szenvedése által a keresztfán kiérdemelte számunkra a megigazulást” –  tanítja a Trienti Zsinat,[499] kiemelve Krisztus mint az örök élet Szerzője[500] áldozatának egyedülálló jellegét. És az Egyház a keresztet tisztelve így énekel: „Üdvözlégy, kereszt, egyetlen remény!” [501]

RÉSZESEDÉSÜNK KRISZTUS ÁLDOZATÁBAN

618. A kereszt Krisztusnak, az Isten és az ember közötti egyedüli közvetítőnek az egyetlen áldozata.[502] Mivel azonban megtestesült isteni személyében „valamiképpen minden emberrel egyesült”,[503] „mindenkinek fölkínálja a lehetőséget, hogy Istennél ismert módon (...) társuljon ehhez a húsvéti misztériumhoz”.[504] Hívja Apostolait, hogy vegyék föl keresztjüket és kövessék Őt,[505] mert Ő szenvedett értünk, példát hagyván nekünk, hogy kövessük nyomdokait.[506] O ugyanis megváltó áldozatához azokat is társítani akarja, akik annak első kedvezményezettjei.[507] Ez valósul meg legfelső fokon az Ő Anyjának személyében, aki mindenkinél bensőségesebben társult megváltó szenvedésének misztériumához.[508]

„A paradicsomnak ez az egyetlen és igazi lépcsője, a kereszten kívül nincs semmi, amin föl lehetne menni az égbe.” [509]

Összefoglalás

619. „Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint” (1Kor 15,3).

620. Üdvösségünk Isten irántunk való szeretetének kezdeményezésébol fakad, „mert O szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelésül a mi buneinkért” (1Jn 4,10). „Isten volt az, aki Krisztusban kiengesztelte önmagával a világot” (2Kor 5,19).

621. Jézus szabadon áldozta föl magát üdvösségünkért. Ezt az odaadást jelezte előre és valósította meg, amikor az utolsó vacsorát ülte: „Ez az én testem, mely értetek adatik” (Lk 22,19).

622. Krisztus megváltása ebben áll: „eljött (...), hogy életét adja megváltásul sokakért” (Mt 20,28), azaz „övéit (...) mindvégig szerette” (Jn 13,1), hogy meg legyenek váltva az atyáktól áthagyományozott hiábavaló életmódjuktól.[510]

623. Jézus Atyja iránti szeretetből fakadó teljes, „mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,8) tartó engedelmességével teljesíti be kiengesztelő küldetését, [511] a szenvedő Szolgáét, aki igazzá tesz sokakat, és gonoszságaikat Ő hordozza.[512]

3. §
JÉZUS KRISZTUST ELTEMETTÉK

624. Ő „Isten kegyelméből mindnyájunkért” megízlelte „a halált” (Zsid 2,9). Isten a maga üdvözítő tervével úgy rendelkezett, hogy Fia ne csupán meghaljon „bűneinkért” (1Kor 15,3), hanem „megízlelje a halált” is, azaz ismerje meg a halál állapotát, lelke és teste szétválásának állapotát a kereszten kilehelt utolsó lehelete és a föltámadása pillanata közti időben. A megholt Krisztusnak ez az állapota a sír és a pokolraszállás misztériuma. A Szent Szombat misztériuma, amikor a sírba tett[513] Krisztus kinyilvánítja Isten nagy szombati nyugalmát [514] az emberek üdvösségének bevégzése után,[515] ami az egész világot megbékélteti.[516]

A TESTE SZERINT A SÍRBAN NYUGVÓ KRISZTUS

625. Krisztus sírban nyugvása valós kapcsolatot létesített Krisztus húsvét előtti, szenvedni képes állapota és a Föltámadott jelenlegi, dicsőséges állapota között. Az „Élő” azonos személye elmondhatja: „Halott voltam, és íme, élek mindörökké” (Jel 1,18).

„Ez Istennek (a Fiú) halálára és halálból való föltámadására vonatkozó rendelkezésének misztériuma, tudniillik, hogy a halállal a lélek elvált a testtől, és nem szabott gátat a természet szükségszerű folyamatának; a föltámadás által azonban ismét mindent egyesített, annyira, hogy a föltámadás lett a kettő, tudniillik a halál és az élet határa: hogy aki elrendelte, hogy a halál megossza a természetet, Ő maga legyen a szétváltak egyesülésének principiuma.” [517]

626. Mivel az „Élet Szerzője”, akit megöltek,[518] ugyanaz, mint az „Élő, aki föltámadott”,[519] Isten Fia személyének szükségszerűen folyamatosan föl kellett vennie lelkét és testét, melyek a halál által szétváltak egymástól:

„Jóllehet tehát Krisztus mint ember meghalt, és az Ő szent lelke elvált szeplőtelen testétől, az istenség azonban egyiktől sem, azaz sem a lélektől, sem a testtől semmiképpen nem vált el: ezért személye sem vált ketté. Ugyanis a test is, a lélek is kezdettől fogva egyaránt az Ige személyében létezett; s ezért, jóllehet a halálban szétváltak, mindkettő az Igének egy személyét, melyben fönnáll, mindig birtokolta.” [520]

„NEM ENGEDED, HOGY A TE SZENTED ROMLÁST LÁSSON”

627. Krisztus halála valóságos halál volt, amennyiben földi, emberi létének véget vetett. De az egység miatt, melyet a Fiú személye testével megőrzött, holtteste nem olyan porhüvely, mint a többi, mert „lehetetlen volt, hogy a halál fogva tartsa Őt” (ApCsel 2,24), és ezért „az isteni erő Krisztus testét megőrizte a bomlástól”.[521] Krisztusról egyszerre lehetett mondani: „KEKivágatott az élők földjéről” (Iz 53,8); és: „Az én testem reménységben nyugszik el, mert nem hagyod lelkemet az alvilágban, sem Szentedet romlást látni nem engeded” (ApCsel 2,26-27).[522] Krisztus „harmadnapon” (1Kor 15,4; Lk 24,46)[523] való föltámadása volt ennek a jele, azért is, mert úgy hitték, hogy a romlás a negyedik napon mutatkozik meg. [524]

„ELTEMETKEZVE KRISZTUSSAL...”

628. A keresztség, melynek eredeti és teljes jele az alámerítés, hatékonyan jelzi a keresztény sírba szállását, hogy a bűnnek meghaljon Krisztussal, és új életre támadjon: „A keresztségben ugyanis eltemetkeztünk vele együtt a halálba, hogy miként Krisztust az Atyaisten dicsősége föltámasztotta a halálból, úgy mi is új életet éljünk”  (Róm 6,4).[525]

Összefoglalás

629. Krisztus minden emberért megízlelte a halált.[526] Isten Fia valóban emberré lett, Ő, aki meghalt és eltemették.

630. Krisztus sírban nyugvásának idején isteni személye folyamatosan fölvette mind lelkét, mind testét, bár a halál által ezek különváltak egymástól. Emiatt a megholt Krisztus teste „nem látott romlást” (ApCsel 13,37).

5. Cikkely
„JÉZUS KRISZTUS ALÁSZÁLLT A POKLOKRA, HARMADNAPON FÖLTÁMADT A HALOTTAK KÖZÜL”

631. „Jézus leszállt a föld alsó részeibe, aki alászállt, ugyanaz föl is emelkedett” (Ef 4,9-10). Az Apostoli hitvallás egy ágazatban vallja Krisztus alászállását a poklokra és föltámadását a halottak közül a harmadik napon, mert húsvétjában a halál mélységéből fakasztotta az életet.

„Krisztus, a Te Fiad,
aki visszatérvén az alvilágból
szelíd fénnyel ragyogott föl az emberi nemnek,
és él és uralkodik mindörökkön örökké. Amen.”[527]

1. §
KRISZTUS ALÁSZÁLLT A POKLOKRA

632. Az Újszövetségben gyakran előforduló állítás, mely szerint Jézus „föltámadott a halálból”  (1Kor 15,20),[528] föltételezi, hogy föltámadása előtt a holtak honában időzött. [529] Az apostoli prédikáció Jézus pokolraszállásának ezt az elsődleges jelentést adta: Jézus, mint minden ember, megismerte a halált, és a lelke leszállt hozzájuk, a holtak honába. De mint Üdvözítő szállt le oda, hirdetvén a jó hírt az ott fogva tartott lelkeknek. [530]

633. A halottak honát, ahova a meghalt Krisztus alászállt, az Írás alvilágnak, seolnak vagy hádésznak[531] nevezi, mert akik ott vannak, meg vannak fosztva Isten látásától. [532] A Megváltóra várva ebben az állapotban voltak az összes megholtak, gonoszok és igazak egyaránt,[533] ami nem azt jelenti, hogy azonos volt a sorsuk, miként Jézus az „Ábrahám kebelére” fogadott szegény Lázárról szóló példabeszédben megmutatta.[534] „Az igazak lelkét, akik Ábrahám kebelén vártak az Üdvözítőt , a pokolraszálló Úr Krisztus kiszabadította”.[535] Jézus nem azért szállt alá a poklokra, hogy a kárhozottakat szabadítsa ki,[536] nem is azért, hogy a poklot, a kárhozat helyét megszüntesse, [537] hanem hogy az igazakat szabadítsa ki, akik őelőtte éltek.[538]

634. „A halottaknak is hirdették az evangéliumot (...)” (1Pt 4,6). A pokolraszállás az üdvösség evangéliuma hirdetésének megvalósulása a beteljesedésig. Ez Jézus messiási küldetésének utolsó szakasza, mely az időben sűrített, ugyanakkor mérhetetlen jelentőségű, mert a megváltás művét kiterjeszti minden hely, minden idő összes emberére, mindnyájan ugyanis, akik üdvözültek, a megváltásnak lettek részesei.

635. Krisztus tehát alászállt a halál mélységébe,[539] hogy „a megholtak” hallják „Isten Fiának szavát, és akik meghallották”, éljenek (Jn 5,25). Jézus, „az élet Szerzője” [540] „a halál által” lerombolta azt, „akié a halál birodalma volt, tudniillik az ördögöt, és” kiszabadította „azokat, akiket a haláltól való félelem egész életükre rabszolgákká tett” (Zsid 2,14-15). Ezek után a föltámadott Krisztusnál vannak „a halál és az alvilág kulcsai” (Jel 1,18), és „Jézus nevében” meghajol „minden térd, az égieké, a földieké és az alvilágiaké” (Fil 2,10).

„Ma nagy csönd van a földön; mélységes hallgatás és néma csönd; nagy csönd, mert a Király alszik; a föld megremegett és elnyugodott, mert Isten testben elaludt, és a régóta alvókat fölébresztette (...). Bizony, először az ősszülőt megy keresni mint elveszett bárányt. Azokat akarja megkeresni, akik teljes sötétségben és a halál árnyékában ülnek; a teljesen fogoly Ádámhoz és vele együtt a fogoly Évához jön Isten és az ő fiuk, hogy eloldja őket a fájdalmaktól (...): Én a te Istened, aki miattad lettem a fiad (...). Serkenj föl, aki alszol: mert nem azért alkottalak téged, hogy az alvilág foglya légy. Ébredj föl a halálból; én vagyok a halottak Élete.” [541]

Összefoglalás

636. A hitvallás a „Jézus alászállt a poklokra” kifejezéssel vallja, hogy Jézus valóban meghalt, és halála által számunkra legyőzte a halált és az Ördögöt, „aki birtokolta a halál birodalmát” (Zsid 2,14).

637. A meghalt Krisztus isteni személyével egyesült Lelkével szállt alá a holtak honába. Az Őelőtte élt igazaknak megnyitotta a mennyország kapuját.

2. §
HARMADNAPON FÖLTÁMADOTT A HALÁLBÓL

638. „Mi azt evangelizáljuk nektek, amit az atyák Ígéretként kaptak, mert ezt teljesítette be Isten az ő fiaiknak, amikor nekünk föltámasztotta Jézust” (ApCsel 13,32-33). Jézus föltámadása a Krisztusba vetett hitünk legnagyobb igazsága, melyet az első keresztény közösség mint központi igazságot hitt és vitt át az életbe, a hagyomány alapvető igazságként adta tovább, az Újszövetség írásos dokumentumai megerősítették és úgy hirdették, mint ami a kereszttel együtt a húsvéti misztérium lényeges része:

„Krisztus föltámadt halottaiból,
legyőzte halállal a halált,
és a sírban lévőknek életet ajándékozott.” [542]

I. Történelmi és transzcendens esemény

639. Krisztus föltámadásának misztériuma valóságos esemény, melynek az Újszövetség tanúsága szerint történetileg bizonyított megnyilvánulásai voltak. Már Szent Pál 56 körül ezt írhatta a korintusiaknak: „Elsősorban azt hagytam rátok, amit magam is kaptam: Krisztus meghalt a bűneinkért az Írások szerint, eltemették és harmadnap föltámadt ismét az Írások szerint; megjelent Kéfásnak, majd a tizenkettőnek” (1Kor 15,3-4). Az Apostol itt a föltámadás élő hagyományáról beszél, melyet Damaszkusz kapui előtt átélt megtérése után tanult meg.[543]

AZ ÜRES SÍR

640. „Miért keresitek az élőt a halottak között? Nincs itt, föltámadott” (Lk 24,5-6). A húsvéti események között az első elem, amit megtalálnak, az üres sír. Önmagában még nem jelent közvetlen bizonyítékot, mert azt, hogy Jézus holtteste nincs a sírban, másképp is lehetett magyarázni. [544] Ennek ellenére az üres sír mindenki számára lényeges jel volt. Megtalálása a tanítványok részéről az első lépést jelentette a föltámadás tényének fölismeréséhez. Így voltak elsősorban a szent asszonyok, [545] majd Péter. [546] „A tanítvány, akit Jézus szeretett” (Jn 20,2), állítja, hogy amikor bement a sírba és fölfedezte a „lehelyezett gyolcsokat” (Jn 20,6), látott és hitt. [547] Ez föltételezi, hogy az üres sír láttán megbizonyosodott arról,[548] hogy Jézus testének távolléte nem lehet emberi mű, és Jézus nem egyszerűen visszatért a földi életbe, mint Lázár.[549]

A FÖLTÁMADOTT MEGJELENÉSEI

641. Mária Magdolna és a szent asszonyok, akik jöttek, hogy elvégezzék Jézus testének megkenését, [550] melyet a készületi nap miatt sietve temettek el,[551] voltak az elsők, akik találkoztak a Föltámadottal.[552] Így Krisztus föltámadásának első hírnökei az apostolok számára az asszonyok voltak.[553] Az apostoloknak Jézus ezután jelent meg, először Péternek, majd a tizenkettőnek.[554] Péter tehát, aki arra hivatott, hogy erősítse meg testvérei hitét,[555] előttük látja a Föltámadottat, és az ő tanúságára támaszkodva kiáltja a közösség: „Valóban föltámadott az Úr, és megjelent Simonnak” (Lk 24,34).

642. Mindaz, ami ezekben a húsvéti napokban történt, az apostolokat – és egész különösen Pétert – a húsvét reggelén kezdődött új korszak építésének szolgálatába állítja. Mint a Föltámadott tanúi Egyházának alapkövei maradnak. Az első hívő közösség hite azoknak a konkrét embereknek a tanúságára épül, akiket a keresztények ismertek, és akik közül a legtöbb még közöttük élt. „Krisztus föltámadásának e tanúi” [556] elsősorban Péter és a Tizenkettő, de nemcsak ők: Pál világosan beszél több mint ötszáz személyről, akiknek Jézus egyszerre jelent meg; megjelent még Jakabnak és a többi apostolnak is.[557]

643. E tanúságtételek láttán lehetetlen Krisztus föltámadását a fizikai renden kívül értelmezni és nem elismerni mint történeti tényt. A tényekből következik, hogy a tanítványok hite Mesterük – általa előre megmondott [558] – szenvedése és kereszthalála radikális próbatételének vettetett alá. A szenvedés által kiváltott megrendülés oly nagy volt, hogy a tanítványok (legalábbis közülük néhányan) nem azonnal hittek a föltámadás hírének. Az evangéliumok messze nem egy misztikus elragadtatástól lelkes közösségről beszélnek; megtört („szomorú”: Lk 24,17) és megfélemlített[559] tanítványokat állítanak elénk. Ezért nem hittek a sírtól visszatérő szent asszonyoknak, és szavukat „képzelgésnek tartották” (Lk 24,11).[560] Amikor Jézus húsvét estéjén megmutatta magát a Tizenegynek, „szemükre vetette hitetlenségüket és szívük keménységét, mert nem hittek azoknak, akik látták őt föltámadottan” (Mk 16,14).

644. A tanítványok még a föltámadott Jézus valósága láttán is kételkedtek;[561] annyira lehetetlennek tűnt nekik a dolog: azt gondolták, hogy kísértetet látnak,[562] „álmélkodtak, de örömükben még mindig nem mertek hinni” (Lk 24,41). Tamás a kételkedésnek ugyanezt a próbáját élte át,[563] s még a Máté által elbeszélt utolsó, galileai megjelenéskor is „egyesek (...) kételkedtek” (28,17). Ezért a hipotézis, mely szerint a föltámadás az apostolok hitének (vagy hiszékenységének) „eredménye” lett volna, minden alapot nélkülöz. Épp ellenkezőleg, hitük a föltámadásban – az isteni kegyelem hatása alatt – a föltámadott Jézus valóságának közvetlen megtapasztalásából született.

KRISZTUS FÖLTÁMADOTT EMBERI TERMÉSZETÉNEK ÁLLAPOTA

645. A föltámadott Jézus közvetlen kapcsolatokba lép tanítványaival a tapintás által [564] és azáltal, hogy eledelükből eszik.[565] Így hívja őket arra, hogy ismerjék meg: nem kísértet,[566] s főleg arról bizonyosodjanak meg, hogy az a föltámadott test, amellyel megjelenik nekik, azonos azzal, amelyet megkínoztak és megfeszítettek, mert hordozza szenvedése nyomait.[567] Ez az igazi és valóságos test ugyanakkor a megdicsőült test új tulajdonságait birtokolja: többé nem térben és időben van, hanem szabadon tud megjelenni ott és akkor, ahol és amikor akar, [568] mert emberségét már nem lehet a földön visszatartani, és csak az Atya isteni felségterületéhez tartozik.[569] Ezért a föltámadott Jézus megjelenésének módját is teljesen szabadon választja meg: kertész alakjában,[570] vagy „más alakban” (Mk 16,12), mint amit tanítványai megszoktak, épp azért, hogy ébressze hitüket.[571]

646. Krisztus föltámadása nem a földi életbe való visszatérés volt, mint azon föltámasztások esetében, melyeket Ő húsvét előtt végzett: Jairus kislányáé, a naimi ifjúé és Lázáré. E tények csodás események voltak, de a személyek, akikkel a csoda történt, a „megszokott” földi életet nyerték vissza Jézus hatalma által. A maguk idejében újból meg fognak halni. Krisztus föltámadása lényegében különbözik ettől. Föltámadott testében a halál állapotából átmegy egy időn és téren túli, másik életbe. Jézus testét a föltámadásban a Szentlélek eltölti hatalommal; dicsőségének állapotában az isteni életben részesedik, úgy, hogy Szent Pál elmondhatta Krisztusról: Ő a mennyei ember.[572]

A FÖLTÁMADÁS MINT TRANSZCENDENS ESEMÉNY

647. „Ó, valóban boldog éj” –  ujjong a húsvéti vigília Exsultetje -, „egyedül te voltál méltó, tudni az órát, melyben Krisztus a halottak közül életre támadt!” [573] Valóban, a föltámadás eseményének senki nem volt szemtanúja, és egyetlen evangélista sem írja le. Senki nem tudta megmondani, hogy fizikailag hogyan történt. A föltámadás legbenső lényege, a másik életbe való átmenet még kevésbé volt érzékekkel fölfogható. A föltámadásról mint történeti eseményről az üres sír jele és apostoloknak a föltámadott Krisztussal való találkozásainak valósága által meg lehet bizonyosodni, ugyanakkor amennyiben fölülmúlja a történelmet, a hit misztériumának szívében marad. Ezért a föltámadott Krisztus nem a világnak mutatja meg magát,[574] hanem tanítványainak, „azoknak, akik vele együtt jöttek föl Galileából Jeruzsálembe, akik most tanúi a nép előtt” (ApCsel 13,31).

I. A föltámadás – a Szentháromság műve

648. Krisztus föltámadása a hit tárgya, amennyiben Isten transzcendens beavatkozása a teremtésben és a történelemben. A föltámadásban a három isteni személy együtt tevékenykedik, és kinyilvánítják sajátosságaikat. A föltámadás ugyanis az Atya hatalmával történik, aki „föltámasztotta” (ApCsel 2,24) Krisztust, az Ő Fiát, és így az Ő emberségét – testével együtt – tökéletesen bevezette a Szentháromságba. Jézus véglegesen „Isten Fiának bizonyul erőben a megszentelés Lelke által a halálból való föltámadásával” (Róm 1,4). Szent Pál hangsúlyozza Isten hatalmának megnyilvánulását[575] a Szentlélek tevékenykedése által, aki életre keltette Jézus halott emberségét és meghívta Őt az Úr dicsőséges állapotára.

649. A Fiú azonban saját föltámadását isteni hatalmának erejével hajtja végre. Jézus jövendöli, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, meg kell halnia, és ezután föl kell támadnia (az ige aktív értelmében [576] ). Egyébként ő maga kifejezetten mondja: „Leteszem az életemet, hogy újra fölvegyem. (...) Hatalmam van a letételére, és hatalmam van az újrafölvételére” (Jn 10,17-18). Mi hisszük, hogy Jézus meghalt és föltámadott (1Tesz 4,14).

650. Az egyházatyák a föltámadást Krisztus isteni személyéből kiindulva szemlélik, mely egyesülve maradt a halál által egymástól elválasztott lelkével és testével: „Az isteni természet egysége miatt, mely az embernek mindkét, egymástól különvált részében egyformán jelen van, ezek a részek ismét találkoznak és egyesülnek. És így, miként az összekapcsolt részek különválásából a halál, úgy a különváltak egyesüléséből a föltámadás következik.” [577]

III. A föltámadás értelme és üdvösségtörténeti jelentősége

651. „Ha Krisztus nem támadt volna föl, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk és hiábavaló a ti hitetek is” (1Kor 15,15). A föltámadás mindenekelőtt megerősítése mindannak, amit Krisztus tett és tanított. Az összes igazság, még az emberi szellem számára legfölfoghatatlanabb is, igazolást nyer, ha Krisztus a föltámadásában isteni tekintélyének megadta azt a végső bizonyságát, amit megígért.

652. Krisztus föltámadása az Ószövetség[578] és maga Jézus földi életében[579] adott ígéreteinek beteljesedése. „Az Írások szerint” [580] kifejezés arra utal, hogy Krisztus föltámadása beteljesítette ezeket a jövendöléseket.

653. Föltámadása megerősíti Jézus istenségének igazságát. Ő maga mondta: „Amikor majd magasba emelitek az Emberfiát, akkor megtudjátok, hogy Én Vagyok” (Jn 8,28). A Megfeszített föltámadása bizonyítja, hogy ő valóban az „Én Vagyok”, az Isten Fia, maga Isten. Szent Pál magyarázhatta a zsidóknak: „És mi azt az ígéretet evangelizáljuk nektek, amit az atyák Ígéretként kaptak, mert ezt teljesítette be Isten az ő fiaiknak, amikor nekünk föltámasztotta Jézust”, ahogy a 2. zsoltárban írva van: Az én Fiam vagy te; én ma nemzettelek téged”  (ApCsel 13,32-33)[581] . Krisztus föltámadása szorosan kapcsolódik Isten Fia megtestesülésének misztériumához. Isten örök terve szerint ennek beteljesedése.

654. A húsvéti misztériumnak két összetevője van: Krisztus a halálával megszabadít bennünket a bűntől, föltámadásával pedig megnyitja utunkat az új életre. Az egyik elsősorban a megigazulás, mely visszahelyez bennünket Isten kegyelmébe,[582] „hogy miként Krisztus (...) föltámadott a halálból, úgy mi is az új életben élhessünk” (Róm 6,4). Ez az új élet a bűn fölötti győzelem és a kegyelemben való új részesedés.[583] A másik összetevő a fogadott fiúság megvalósulása, mert az emberek Krisztus testvéreivé válnak, ahogyan maga Jézus nevezi tanítványait a föltámadása után: „Menjetek, és vigyétek hírül testvéreimnek” (Mt 28,10).[584] Testvérek nem a természet alapján, hanem a kegyelem ajándékaként, mert ez a fogadott fiúság valós részesedést jelent az egyetlen Fiú életében, ami teljességgel az Ő föltámadásában nyilvánult meg.

655. Végül Krisztus föltámadása – és maga a föltámadott Krisztus – a mi eljövendő föltámadásunk elve és forrása: „Krisztus föltámadott a halálból, elsőként a halottak közül (...); amint ugyanis Ádámban mindenki meghal, úgy Krisztusban mindenki életre is kel” (1Kor 15,20-22). E beteljesedés várása közben a föltámadott Krisztus hívei szívében él. A keresztények Benne ízlelik „az eljövendő világ (...) erőit”  (Zsid 6,5), és életüket Krisztus elragadja az isteni élet kebelére,[585] hogy „akik élnek, már ne önmaguknak éljenek, hanem Neki, aki értük meghalt és föltámadott” (2Kor 5,15).

Összefoglalás

656. A föltámadásba vetett hit tárgya egy esemény, melyet történeti tanúságtétellel erősítenek meg a tanítványok, akik valóságosan találkoztak a Föltámadottal, ugyanakkor titokzatosan transzcendens, mert Krisztus emberségének bemenetele Isten dicsőségébe.

657. Az üres sír és a lehelyezett gyolcsok önmagukban jelzik, hogy Krisztus teste Isten hatalma által kilépett a halál és a romlás kötelékeiből. Ezek készítették elő a tanítványokat a Föltámadottal való találkozásra.

658. Krisztus, „az elsőszülött a halottak közül” (Kol 1,18) a saját föltámadásunk elve már most lelkünk megigazulása,[586] később testünk életrekeltése által.[587]

6. Cikkely
„JÉZUS ÖLMENT A MENNYBE, OTT ÜL A MINDENHATÓ ATYAISTEN JOBBJÁN”

659. „Az Úr Jézus, miután ezeket mondta, fölvétetett a mennybe és leült az Isten jobbján”  (Mk 16,19). Krisztus teste föltámadásának pillanatától megdicsőült, amint azt az új és természetfölötti tulajdonságai mutatják, melyekkel attól kezdve állandóan rendelkezik.[588] De negyven napon át, amikor tanítványaival bensőségesen együtt evett és ivott [589] és az Országról tanította őket,[590] dicsősége még a megszokott emberség körvonalai alatt elfátyolozott marad.[591] Jézus utolsó megjelenését az zárja le, hogy embersége visszavonhatatlanul belép az isteni dicsőségbe, melyet a felhő[592] és az ég[593] – ahol ettől kezdve Isten jobbján ül – jelez.[594] Végül teljesen kivételes és egyedülálló módon Pálnak – „mint egy elvetéltnek” (1Kor 15,8) – egy utolsó jelenésben megmutatkozik, mellyel apostollá teszi őt. [595]

660. A Föltámadott dicsőségének ez időben elfátyolozott jellege átragyog Mária Magdolnához intézett titokzatos szavain: „Még nem (...) mentem föl az Atyához; de menj az én testvéreimhez, és mondd nekik: Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez” (Jn 20,17). Ez a föltámadott Krisztus és az Atya jobbjára fölmagasztalt Krisztus dicsősége közötti különbségre utal. A mennybemenetel egyszerre történeti és transzcendens eseménye az átmenetet jelenti az egyikből a másikba.

661. Ez az utolsó lépés szoros egységben marad az elsővel, azaz a mennyből való alászállással, ami a megtestesülésben valósult meg. Csak az „térhet vissza az Atyához”, aki az „Atyától jött ki”: Krisztus.[596] „Senki sem ment föl az égbe, csak aki alászállott az égből, az Emberfia” (Jn 3,13).[597] Az emberség saját természetes erőire hagyva nem képes bemenni az „atyai házba”,[598] Isten életébe és boldogságába. Egyedül Krisztus nyithatta meg az embernek az utat: „hogy nekünk, az Ő tagjainak megadja a reményt, hogy mi is eljuthatunk oda, ahová Ő elsőként előrement”.[599]

662. „Én pedig, majd ha magasba emelnek a földről, mindeneket magamhoz fogok vonzani” (Jn 12,32). A kereszten való fölmagasztalás a mennybemenetel fölmagasztalását jelzi és jövendöli. Az ennek a kezdete. Jézus Krisztus, az új és örök szövetség egyetlen Papja „nem emberi kézzel épített szentélybe lépett be (...), hanem magába a mennybe, hogy most Isten színe előtt közbenjárjon értünk” (Zsid 9,24). Krisztus a mennyben szüntelenül gyakorolja a maga papságát: „hiszen örökké él, hogy közbenjárjon” azokért, „akik általa járulnak Istenhez”  (Zsid 7,25). Mint „az eljövendő javak főpapja” (Zsid 9,11), középpontja és főcelebránsa annak a liturgiának, amely az Atyát az égben dicsőíti.[600]

663. Ettől kezdve Krisztus az Atya jobbján ül: „Az Atya jobbján kifejezéssel azt az isteni tiszteletet és dicsőséget jelezzük, amelyben Isten Fia mint az Atyával egylényegű Isten az idő kezdete előtt volt, és ahol az idők végén, megtestesülvén, testi módon is helyet foglal, mert teste ugyanabba a dicsőségbe került.” [601]

664. Az Atya jobbjára ülés a Messiás országának kezdetét jelenti, Dániel próféta az Emberfiára vonatkozó látomásának beteljesedését: „és hatalom, tisztelet és ország adatott neki; és minden nép, törzs és nyelv neki szolgált: hatalma örök hatalom, mely nem vétetik el, és országa nem fog megsemmisülni.” (Dán 7,14). Ettől az időponttól kezdve az apostolok tanúi lettek annak az „országnak, melynek nem lesz vége”.[602]

Összefoglalás

665. Krisztus mennybemenetele Jézus emberségének végleges bemenetelét jelenti Isten mennyei országába, ahonnan ismét el fog jönni,[603] de a közbülső idő elrejti Őt az emberek szeme elől.[604]

666. Jézus Krisztus az Egyház feje, előttünk ment be az Atya dicsőséges országába, hogy mi, az Ő testének tagjai abban a reményben éljünk, hogy egykor örökre együtt leszünk Vele.

667. Jézus Krisztus egyszer s mindenkorra belépett a mennyei szentélybe, és szüntelenül közbenjár értünk mint közvetítő, aki állandóan árasztja ránk a Szentlelket.

7. Cikkely
„ONNAN JÖN EL ÍTÉLNI ÉLŐKET ÉS HOLTAKAT”

I. Ismét el fog jönni dicsőségében

KRISZTUS MÁR URALKODIK AZ EGYHÁZ ÁLTAL ...

668. „Krisztus meghalt és életre támadt, hogy a holtaknak és élőknek egyaránt Ura legyen”  (Róm 14,9). Mennybemenetele azt jelenti, hogy embersége részesedik Isten hatalmában és tekintélyében. Jézus Krisztus az Úr: övé minden hatalom a mennyben és a földön. Ő „fölötte áll minden fejedelemségnek, hatalomnak, erősségnek és uralomnak”, mert az Atya „mindent az ő lábai alá vetett” (Ef 1,20-22). Krisztus a mindenség és a történelem ura . [605] Benne az ember történelme és az egész teremtés is megtalálja „újraösszefoglalását”, [606] transzcendens csúcspontját.

669. Mint Úr Krisztus feje is az Egyháznak, mely az ő Teste.[607] A mennybe fölemelkedett és megdicsőült Krisztus, mivel küldetését így teljesíti be teljesen, Egyházában itt marad a földön. A megváltás a forrása annak a tekintélynek, amelyet Krisztus az Egyház fölött a Szentlélek erejével gyakorol. [608] „Krisztus Országa a misztériumban már jelen van” [609] az Egyházban, mely „az Ország csírája és kezdete a földön”.[610]

670. A mennybemenetel óta Isten tervének megvalósulása elkezdődött. Már az „utolsó órában” vagyunk (1Jn 2,18).[611] „Elérkezett tehát már hozzánk az idők vége, és e világ megújítása visszavonhatatlanul elkezdődött, és a jelen világban bizonyos módon elővételeztetik: az Egyház ugyanis már a földön igaz, jóllehet tökéletlen szentséggel ékeskedik.” [612] Krisztus Országa jelenlétét azon csodálatos jelekkel már mutatja,[613] melyek kísérik az Egyház által történő hirdetését. [614]

...AMÍG ALÁVETTETIK NEKI MINDEN

671. Krisztus országa azonban, mely az Egyházban már jelen van, még nem teljesedett be „hatalommal és nagy dicsőséggel” (Lk 21,27)[615] a Király eljövetelével a földre. Az Országot a gonosz hatalmak még támadják,[616] jóllehet gyökerében Krisztus húsvétja már legyőzte őket. Amíg minden alá nem vettetik neki, [617] „amíg nem lesz új ég és új föld, melyekben igazságosság lakik, addig a zarándok Egyház szentségeiben és intézményeiben, melyek ehhez a történelmi időhöz tartoznak, ennek a világnak alakját hordozza, mely elmúlik, és maga is ott él a teremtett dolgok között, melyek mindmáig sóhajtoznak és vajúdnak, és várják Isten fiainak megnyilvánulását”.[618] Ezért imádkoznak a keresztények, főképpen a szentmisében,[619] sürgetvén Krisztus visszatérését,[620] mondván: „Jöjj el, Urunk!” (Jel 22,20).[621]

672. Krisztus mennybemenetele előtt megmondta, hogy még nem jött el az Izrael által várt messiási ország dicsőséges megalapításának ideje,[622] melynek az összes emberek számára meg kell hoznia a próféták szerint[623] az igazságosság, a szeretet és a béke végső rendjét. A mostani idő az Úr szerint a Lélek és a tanúságtétel ideje, [624] de olyan idő is, melyet a közelgő „szorongatás” [625] és az Egyházat nem kímélő[626] gonosztól való próbatétel határoz meg,[627] és bevezeti az utolsó napok harcát. [628] A várakozás és a virrasztás ideje.[629]

KRISZTUS DICSŐSÉGES ELJÖVETELE, IZRAEL REMÉNYE

673. A mennybemenetel óta Krisztus dicsőséges eljövetele a küszöbön áll,[630] de „nem ránk tartozik ismerni az időket és a pillanatokat, melyeket az Atya a maga hatalmában elhatározott” (ApCsel 1,7).[631] Ez az eszkatologikus esemény bármely pillanatban beteljesedhet, [632] jóllehet mind az eseményt, mind az azt megelőző végső megpróbáltatást valami „késlelteti”.[633]

674. A Messiás dicsőséges eljövetele a történelem bármely pillanatában attól függ, [634] hogy elismeri-e Őt „egész Izrael”,[635] melynek egy része megátalkodott[636] a „hitetlenségben” (Róm 11,20) Jézussal kapcsolatban. Szent Péter mondja pünkösd után a jeruzsálemi zsidóknak: „Tartsatok tehát bűnbánatot és térjetek meg, hogy eltöröltessenek bűneitek, hogy eljöjjön az Úr színe előtt a megbékélés ideje, és Isten elküldje Őt, aki számotokra Krisztussá rendeltetett, Jézust, akit az égnek kellett befogadnia egészen a nagy megújulás napjáig, amit Isten megmondott szent prófétái ajka által” (ApCsel 3,19-21). És Pál visszhangozza: „Ha már elvetésük megbékélése a világnak, mi más lesz a fölvételük, mint élet a halálból” (Róm 11,15). A zsidók összességének belépése[637] a messiási üdvösségbe az összes pogányok után[638] valósítja meg Isten népe számára „Krisztus teljességét” (Ef 4,13), amelyben „Isten lesz minden mindenben” (1Kor 15,28).

AZ EGYHÁZ UTOLSÓ PRÓBATÉTELE

675. Krisztus eljövetele előtt az Egyháznak át kell mennie egy utolsó próbatételen, mely sokak hitét meg fogja ingatni.[639] Az üldözés, mely kíséri az Egyház földi zarándokútját,[640] fölfedi a „gonoszság misztériumát” egy vallási megtévesztés formájában, mely az embereknek problémáik látszólagos megoldását kínálja föl cserében azért, hogy elpártolnak az igazságtól. A legnagyobb vallási megtévesztés az Antikrisztusé, azaz egy ál-messianizmusé, amelyben az ember önmagát dicsőíti Isten és az Ő testben eljött Messiása helyett.[641]

676. Ez az antikrisztusi megtévesztés a világban mindannyiszor föltűnik, amikor a messiási reménységet a történelemben akarják beteljesíteni, ami csak a történelmen túl, az eszkatologikus ítélet által teljesedhet be; az Egyház az eljövendő ország ezen meghamisítását „millenarizmusnak”  nevezett enyhébb formájában is, [642] és főként a „belsőleg romlott” szekularizált messianizmus politikai formájában elutasította.[643]

677. Az Egyház az Ország dicsőségébe csak ezen utolsó Húsvéton át léphet be, melyben követi Urát halálában és föltámadásában.[644] Az Ország tehát nem az Egyház történelmi diadala által fog beteljesedni[645] állandóan növekvő fejlődés útján, hanem Istennek a gonosz utolsó támadása fölötti győzelme által,[646] melynek következtében Menyasszonya alá fog szállni a mennyből.[647] Istennek a gonosz fölforgatása fölötti győzelme az Utolsó Ítélet formáját fogja ölteni[648] e mulandó világ végső, kozmikus összeomlása után.[649]

II. „Ítélni élőket és holtakat”

678. Jézus a próféták [650] és Keresztelő János [651] után prédikációjában meghirdette az utolsó nap ítéletét. Akkor napvilágra kerül majd minden egyes ember élete[652] és a szívek titkai.[653] Akkor elítéltetik a bűnös hitetlenség, mely semmibe vette az Istentől fölajánlott kegyelmet.[654] A felebarátok iránti magatartás fogja megmutatni a kegyelem és az isteni szeretet elfogadását vagy elutasítását. [655] Az utolsó napon Jézus fogja mondani: „Amikor egynek a legkisebb testvéreim közül megtettétek, nekem tettétek meg” (Mt 25,40).

679. Krisztus az örök élet Ura. Az emberek cselekedetei és szíve fölötti végső ítélet teljes joga Őt illeti mint a világ Megváltóját. E jogot keresztje által „szerezte meg”. Az Atya is „minden ítéletet átadott a Fiúnak” (Jn 5,22).[656] A Fiú azonban nem azért jött, hogy ítéljen, hanem hogy üdvözítsen, [657] s hogy ajándékozza az életet, mely Őbenne van.[658] A kegyelem visszautasítása által ebben az életben mindenki már elítéli önmagát,[659] cselekedetei szerint kapja meg jutalmát[660] és örökre elkárhoztathatja magát a szeretet Lelkének visszautasításával .[661]

Összefoglalás

680. Az Úr Krisztus már uralkodik az Egyház által, de ez a világ még nincs teljesen alávetve neki. Krisztus országa nem fog győzni a gonosz hatalmainak utolsó támadása nélkül.

681. Az ítélet napján, a világ végén Krisztus el fog jönni dicsőségben, hogy beteljesítse a jó végső győzelmét a rossz fölött, melyek mint búza és konkoly a történelem folyamán együtt nőttek föl.

682. A dicsőséges Krisztus, amikor az idők végén eljön ítélni eleveneket és holtakat, nyilvánvalóvá fogja tenni a szívek titkos gondolatát és meg fog fizetni minden egyes embernek cselekedetei szerint és aszerint, ahogyan elfogadták vagy elvetették a kegyelmet.

Vissza a főoldalra

---

Jegyzetek:
[1] Vö. Mk 1,1.
[2] Vö. Lk 1,68.
[3] Vö. Lk 1,55.
[4] Vö. Mk 1,11.
[5] Vö. 1Jn 4,2.
[6] Vö. Mt 16,18; Nagy Szent Leó: Sermo 4, 3: CCL 88, 19-20 (PL 54, 151); Sermo 51, 1: CCL 88A, 269-297 (PL 54, 309); Sermo 62,2: CCL 88A, 377-78 (PL 54, 350-351); Sermo 83, 3: CCL 88A, 521-522 (PL 54, 432).
[7] II. János Pál pápa: Catechesi tradendae apostoli buzdítása, 5.
[8] II. János Pál pápa: Catechesi tradendae apostoli buzdítása, 5.
[9] II. János Pál pápa: Catechesi tradendae apostoli buzdítása, 6.
[10] Vö. Lk 1,31.
[11] Vö. Zsolt 51,6.
[12] Vö. Zsolt 51,11.
[13] Vö. Zsolt 79,9.
[14] Vö. ApCsel 5,41; 3Jn 7.
[15] Vö. Jn 3,18; ApCsel 2,21.
[16] Vö. Róm 10,6-13.
[17] Vö. ApCsel 9,14; Jak 2,7.
[18] Vö. Lev 16,15-16; Sir 50,22; Zsid 9,7.
[19] Vö. Kiv 25,22; Lev 16,2; Szám 7,89; Zsid 9,5.
[20] Vö. Jn 12,28.
[21] Vö. ApCsel 16,16-18; 19,13-16.
[22] Vö. Mk 16,17.
[23] Vö. Jn 15,16.
[24] Vö. La réhabilitation de Jeanne Pucelle. L'enquęte ordonnée par Charles VII en 1450 et le codicille de Guillaume Bouillé. Kiad. P. Doncoeur-Y. Lanhers. Párizs, 1956, 39, 45, 56.
[25] Vö. 1Sám 9,16; 10,1; 16,1.12-13; 1Kir 1,39.
[26] Vö. Kiv 29,7; Lev 8,12.
[27] Vö. 1Kir 19,16.
[28] Vö. Zsolt 2,2; ApCsel 4, 26-27.
[29] Vö. Iz 11,2.
[30] Vö. Zak 4,14; 6,13.
[31] Vö. Iz 61,1; Lk 4,16,21.
[32] Vö. Lk 1,35.
[33] Vö. Róm 1,3; 2Tim 2,8; Jel 22,16.
[34] Szent Ireneusz: Adversus Haereses 3, 18, 3: SC 211, 350 (PG 7, 934).
[35] Vö. Mk 1,24; Jn 6,99; ApCsel 3,14.
[36] Vö. Mt 2,2; 9,27; 12,23; 15,22; 20,30; 21,9.15.
[37] Vö. Jn 4,25,26; 11,27.
[38] Vö. Mt 22,41,46.
[39] Vö. Jn 6,15; Lk 24,21.
[40] Vö. Mt 16,16-23.
[41] Vö. Jn 6,62; Dán 7,13.
[42] Vö. Iz 53,10-12.
[43] Vö. Jn 19,19-22; Lk 23,39-43.
[44] Vö. MTörv 32,8 (a Septuagintában); Jób 1,6.
[45] Vö. Kiv 4,22.; Oz 11,1; Jer 3,19; Sir 36,14; Bölcs 18,13.
[46] Vö. Mtörv 14,1; Oz 2,1.
[47] Vö. 2Sám 7,14; Zsolt 82,6.
[48] Vö. 1Krón 17,13; Zsolt 2,7.
[49] Vö. Mt 27,54.
[50] Vö. Lk 23,47.
[51] Vö. Mt 16,16.
[52] Vö. 1Tesz 1,10.
[53] Vö. Jn 20,31.
[54] Vö. Mt 16,18.
[55] Vö. Mt 26,54; Mk 14,62.
[56] Vö. Mt 11,27; 21,37-38.
[57] Vö. Mt 21,34-36.
[58] Vö. Mt 24,36.
[59] Vö. Mt 5,48; 6,8; 7,21; Lk 11,13.
[60] Vö. Mt 3,17; 17,5.
[61] Vö. Jn 10,36 .
[62] Vö. ApCsel 13,33.
[63] Vö. Kiv 3,14.
[64] Vö. 1Kor 2,8.
[65] Vö. Mt 22,41-46; ApCsel 2, 34-36; Zsid 1,13.
[66] Vö. Jn 13,13.
[67] Vö. Mt 8,2; 14,30; 15,22 és másutt.
[68] Vö. Lk 1,43; 2,11.
[69] Vö. ApCsel 2,34-36.
[70] Vö. Róm 9,5; Tit 2,13; Jel 5, 13.
[71] Vö. Róm 10,9; 1Kor 12,3; Fil 2,9-11.
[72] Vö. Jel 11,5.
[73] Vö. Mk 12,17; ApCsel 5,29.
[74] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 10; Vö. 45.
[75] Vö. ApCsel 28,20.
[76] Vö. Jn 1,14.18; 3,16.18.
[77] Vö. Jn 1,1.
[78] Vö. ApCsel 8,37; 1Jn 2,23.
[79] DS 150.
[80] Nisszai Szent Gergely: Oratio catechetica 15, 3: TD 7, 78 (PG 45, 48).
[81] Vö. MTörv 6,4-5.
[82] Vö. Mk 8,34.
[83] Szent Ireneusz: Adversus Haereses 3, 19, 1: SC 211, 374 (PG 7, 939).
[84] Szent Atanáz: De Incarnatione 54, 3: SC 199, 458 (25, 192).
[85] Aquinói Szent Tamás: Officium de festo Corporis Christi, martutinum 1. nocturnus, 1. olvasmány: Opera omnia 29. köt. (Párizs, 1876.) 336.
[86] Vö. a vasárnap első vesperásának kantikuma: Liturgia Horarum 1973-74. 1. köt: 545, 629, 718, 808; 2. köt: 844, 937, 1037, 1129; 3. köt. 548, 669, 793, 916; 4. köt: 496, 617, 741, 864.
[87] Vö. 1Jn 4,2-3; 2Jn 7.
[88] Niceai Hitvallás: DS 125.
[89] Niceai Zsinat: „Epeidé tész” zsinati levél az egyiptomiakhoz: DS 130.
[90] Niceai Hitvallás: DS 126.
[91] Efezusi Zsinat: Alexandriai Cirill 2. levele Nesztorioszhoz: DS 250.
[92] Efezusi Zsinat: Alexandriai Cirill 2. levele Nesztorioszhoz: DS 251.
[93] Zsid 4,15.
[94] Kalkedoni Zsinat: Hitvallás: DS 301-302.
[95] II. Konstantinápolyi Zsinat, 8. sessio: 4. kánon: DS 424.
[96] Vö. már az Efezusi Zsinaton: Anathematismi Cyrilli Alexandrini 4.: DS 255.
[97] Vö. II. Konstantinápolyi Zsinat, 8. sessio: 3. kánon: DS 423.
[98] II. Konstantinápolyi Zsinat, 8. sessio: 10. kánon: DS 423.
[99] Benedictus antifóna január 1-én: Liturgia Horarum, 1. köt. 394. Vö. Nagy Szent Leó: Sermo 21,2: CCL 138,87 (PL 54,192).
[100] Officium Horarum Byzantinum, Ho Monogenész Himnusz: Hórologion to mega, Róma, 1876, 82.
[101] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 22.
[102] Vö. Jn 14,9-10.
[103] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 22.
[104] Vö. I. Szent Damasus: Epistula Hoti té aposztoliké kathedra: DS 149.
[105] Vö. Mk 6,38; Jn 11,34. stb.
[106] Vö. Fil 2,7.
[107] Vö. Nagy Szent Gergely: Sicut aqua epistula: DS 475.
[108] Szent Maximus Confessor: Quaestiones et dubia Q. I, 67: CCG 10, 155 (66: PG 90, 840.)
[109] Vö. Mk 14,36; Mt 11,27; Jn 1,18; 8,55. stb.
[110] Vö. Mk 2,8; Jn 2,25; 6,61. stb.
[111] Vö. Mk 8,31; 9,31; 10,33-34; 14,18-20.26-30.
[112] Vö. Mk 13,32.
[113] Vö. ApCsel 1,7.
[114] Vö. III. Konstantinápolyi Zsinat 681-ben, 18. sessio: Definitio de duabus in Christo voluntatibus et operationibus: DS 556-59.
[115] Vö. III. Konstantinápolyi Zsinat 681-ben, 18. sessio: Definitio de duabus in Christo voluntatibus et operationibus: DS 556.
[116] Vö. Lateráni Zsinat 649-ben, 4. kán. DS 504.
[117] Vö. Gal 3,1.
[118] II. Niceai Zsinat 787-ben, 7. Act.: Definito de Sacris imaginibus, DS 600-603.
[119] 2. karácsonyi prefáció: Missale Romanum, 1970, 396.
[120] II. Niceai Zsinat 787-ben, 7. Act.: Definito de Sacris imaginibus, DS 601.
[121] Vö. Jn 19,34.
[122] XII. Pius pápa: Haurietis aquas enciklika: DS 3924; vö. Uő: Mystici corporis enciklika, DS 3812.
[123] Vö. Jn 16,14-15.
[124] Vö. Mt 1,20; Lk 1,35.
[125] Vö. Lk 2,8-20.
[126] Vö. Mt 2,1-12.
[127] Vö. Jn 1,31-34.
[128] Vö. Jn 2,11.
[129] Vö. Zsid 10,5.
[130] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 56; vö. 61.
[131] Vö. Ter 3,15.
[132] Vö. Ter 3,20.
[133] Vö. Ter 18,10-14.
[134] Vö. 1Kor 1,27.
[135] Vö. 1 Sám 1.
[136] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 55.
[137] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 56.
[138] Vö. Lk 1,28.
[139] Vö. Lk 1,28.
[140] IX. Pius: Ineffabilis Deus bulla: DS 2803.
[141] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 56.
[142] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 53.
[143] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 56.
[144] Vö. Lk 1,28-37.
[145] Vö. Róm 1,5.
[146] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 56.
[147] Szent Ireneusz: Adversus haereses 3, 22, 4: SC 211, 440 (PG 7, 959).
[148] Vö. Szent Ireneusz: Adversus haereses 3, 22, 4: SC 211, 442-444 (PG 7, 959-960).
[149] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 56.
[150] Vö. Mt 13,55.
[151] Efezusi Zsinat: Alexandriai Cirill 2. levele Nesztorioszhoz: DS 251.
[152] DS 10-64.
[153] Lateráni Zsinat 649-ben, 3. kánon: DS 503.
[154] Vö. Róm 1,3.
[155] Vö. Jn 1,13.
[156] Antiochiai Szent Ignác: Szmirnaiakhoz írt levél, 1,2: SC 10bis 132-134. (Funk 1, 274-276).
[157] Vö. Mt 1,18-25; Lk 1,26-38.
[158] Vö. Lk 1,34.
[159] Vö. Szent Jusztin: Dialógus a zsidó Trifónnal 66-67: CA 2, 234-236 (PG 6, 628-629); Órigenész: Contra Celsum 1, 32: SC 132, 162-164. (PG 8, 720-724); Uaz 1, 69: SC 132, 270. (PG 8, 788-789); és mások.
[160] I. Vatikáni Zsinat: Dei Filius dogmatikus konstitúció, 4: DS 3016.
[161] Antiochiai Szent Ignác: Efezusiaknak írt levél, 19,1: SC 10bis 74. (Funk 1, 228); vö. 1Kor 2,8.
[162] Vö. II. Konstantinápolyi Zsinat, 8. sessio: 6. kánon: DS 427.
[163] Vö. Nagy Szent Leó: Thomus ad Flavianum: DS 291; Uaz: DS 294; Pelagius I, Epistula Humani generis: DS 442; Lateráni Zsinat 649-ben, 3. kánon: DS 503; XVI. Toledói Zsinat: Symbolum: DS 571; IV. Pál pápa: Cum quorumdam hominum konstitúció: DS 1880.
[164] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 57.
[165] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 52.
[166] Vö. Mk 3,31-35; 6,3; 1Kor 9,5; Gal 1,19.
[167] Vö. Mt 27,56.
[168] Vö. Ter 13,8; 14,16; 29,15 stb.
[169] Vö. Jn 19,26-27; Jel 12,17.
[170] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 63.
[171] Vö. Lk 2,48-49.
[172] Friauli Zsinat 796/97-ben: Symbolum: DS 619.
[173] Vö. 1Kor 15,45.
[174] Vö. Kol 1,18.
[175] Vö. Jn 3,9.
[176] Vö. 2Kor 11,2.
[177] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 63.
[178] Vö. 1Kor 7,34-35.
[179] Szent Ágoston: De sancta virginitate 3, 3; CSEL 41, 237 (PL 40,398).
[180] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 63.
[181] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 64.
[182] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 103.
[183] Szent Ágoston: Sermo, 186,1: PL 38, 999.
[184] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 56.
[185] Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae III, 30, 1, c.
[186] Vö. Jn 20,30.
[187] Vö. Mk 1,1; Jn 21,24.
[188] Vö. Lk 2,7.
[189] Vö. Mt 27, 48.
[190] Vö. Jn 20,7.
[191] Vö. Zsid 10,5-7.
[192] Vö. 1Jn 4,9.
[193] Vö. Ef 1,7; Kol 1,13-14; 1Pt 1,18-19.
[194] Vö. 2Kor 8,9.
[195] Vö. Lk 2,51.
[196] Vö. Jn 15,3.
[197] Vö. Iz 53,4.
[198] Vö. Róm 4,25.
[199] Szent Ireneusz: Adversus haereses 3, 18, 1: SC 211, 342-344 (PG 7, 932).
[200] Szent Ireneusz: Adversus haereses 3, 18, 7: SC 211, 366 (PG 7, 937); vö. Uő.: Adversus haereses 2, 22, 4: SC 294, 220-222 (PG 7, 784).
[201] II. János Pál pápa: Redemptor hominis enciklika, 11 .
[202] Niceai-konstantinápolyi hitvallás: DS 150.
[203] Vö. Róm 15,5; Fil 2,5.
[204] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 38.
[205] Vö. Jn 13,15
[206] Vö. Lk 11,1.
[207] Vö. Mt 5,11-12.
[208] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 22.
[209] Eudes Szent János: Le royaume de Jésus, 3, 4: Oeuvres complčtes 1. köt. (Vannes, 1905), 310-311.
[210] Vö. Zsid 9,15.
[211] Vö. ApCsel 13,24.
[212] Vö. Mt 3,3.
[213] Vö. Lk 7,26.
[214] Vö. Mt 11,13.
[215] Vö. ApCsel 1,22; Lk 16,16.
[216] Lk 1,41.
[217] Vö. Mk 6,17-29.
[218] Vö. Jel 22,17.
[219] Vö. Lk 2,6-7.
[220] Vö. Lk 2,8-20.
[221] Szent Romanosz Melodosz: Kontakion 10, In Diem nativitatis Christi, Prooemium: SC 10,50.
[222] Vö. Mt 18,3-4.
[223] Vö. Mt 23,12.
[224] Jn 1,13.
[225] Jn 1,12.
[226] Gal 4,19.
[227] Január 1-je vesperásának antifónája: Liturgia Horarum, 1. köt. 385.
[228] Vö. Lk 2,21.
[229] Vö. Gal 4,4.
[230] Vö. Kol 2,11-13.
[231] Vö. Vízkereszt második vesperásának Magnificat-antifónája: Liturgia Horarum, 1. köt., 465.
[232] Vö. Mt 2,1.
[233] Vö. Mt 2,2.
[234] Vö. Szám 24,17; Jel 22,16.
[235] Vö. Szám 24,17-19.
[236] Vö. Jn 4,22.
[237] Vö. Mt 2,4-6.
[238] Nagy Szent Leó: Sermo 33, 3: CCL 138, 173 (PL 54, 242).
[239] Nagyszombati liturgia, 3. olvasmány utáni könyörgés: Missale Romanum, 1970, 277.
[240] Vö. Lk 2,22-39.
[241] Vö. Kiv 13,12-13.
[242] Vö. Mt 2,13-18.
[243] Vö. Jn 15,20.
[244] Vö. Mt 2,15.
[245] Vö. Oz 11,1.
[246] Vö. Gal 4,4.
[247] Vö. Lk 2,51.
[248] Vö. Róm 5,19.
[249] VI. Pál pápa homíliája Názáretben az Angyali Üdvözlet Bazilikájában, 1964. január 5-én: AAS: 56 (1964) 167-168.
[250] Vö. Lk 2,41-52.
[251] Vö. Lk 3,23.
[252] Vö. ApCsel 1,22.
[253] Vö. Lk 3,10-14.
[254] Vö. Mt 3,7.
[255] Vö. Mt 21,32.
[256] Vö. Iz 53,12.
[257] Vö. Mk 10,38; Lk 12,50.
[258] Vö. Mt 26,39.
[259] Vö. Lk 3,22; Iz 42,1.
[260] Jn 1,32-33; vö. Iz 11,2.
[261] Nazianzi Szent Gergely: Oratio, 49: SC 358, 216 (PG 36, 369).
[262] Szent Hilarius: In evangelium Matthaei, 2, 6: SC 254, 110 (PL 9, 927).
[263] Vö. Mk 1,13.
[264] Vö. Zsolt 95,10.
[265] Vö. Mk 3,27.
[266] Vö. Mt 16,21-23.
[267] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 3.
[268] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 2.
[269] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 5.
[270] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 3.
[271] Vö. Mt 10,5-7.
[272] Vö. Mt 8,11; 28,19.
[273] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 5.
[274] Vö. Lk 7,22.
[275] Vö. Mt 11,25.
[276] Vö. Mk 2,23-26; Mt 21,18.
[277] Vö. Jn 4,6-7; 19,28.
[278] Vö. Lk 9,58.
[279] Vö. Mt 25,31-46.
[280] Vö. 1Tim 1,15.
[281] Vö. Lk 15,11-32.
[282] Vö. Mk 4,33-34.
[283] Vö. Mt 22,1-14.
[284] Vö. Mt 13,44-45.
[285] Vö. Mt 21,28-32.
[286] Vö. Mt 13,3-9.
[287] Vö. Mt 25,14-30.
[288] Vö. Mt 13,10-15.
[289] Vö. Lk 7,18-23.
[290] Vö. Jn 5,36; 10,25.
[291] Vö. Jn 10,38.
[292] Vö. Mk 5,25-34; 10,52 stb.
[293] Vö. Jn 10,31-38.
[294] Vö. Mt 11,6.
[295] Vö. Jn 11,47-48.
[296] Vö. Mk 3,22.
[297] Vö. Jn 6,5-15.
[298] Vö. Lk 19,8.
[299] Vö. Mt 11,5.
[300] Vö. Lk 12,13-14; Jn 18,36.
[301] Vö. Jn 8,34-36.
[302] Vö. Mt 12,36.
[303] Vö. Lk 8,26-39.
[304] Vö. Jn 12,31.
[305] Venantius Fortunatus: Vexilla regis himnusz: MGH 1/4/1, 34 (PL 88, 96).
[306] Vö. Mk 3,13-19.
[307] Vö. Mk 3,16; 9,2; Lk 24,34; 1Kor 15,5.
[308] Vö. 1Pt 2,4.
[309] Vö. Lk 22,32.
[310] Vö. Mt 18,18.
[311] Vö. Mt 16,22-23.
[312] Vö. Mt 17,23; Lk 9,45.
[313] Vö. Mt 17,1-8, és párh.; 2Pt 1,16-18.
[314] Vö. Lk 24,27.
[315] Vö. Iz 42,1.
[316] Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae III, 45, 4, ad 2.
[317] Bizánci liturgia, Kontakion a Színeváltozás ünnepén: Ménaia tou holou eniautou, 6. köt. Róma, 1901, 341.
[318] Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae III, 45, 4 ad 2.
[319] Vö. Lk 9,33.
[320] Szent Ágoston: Sermo 78, 6: PL 38, 492-493.
[321] Vö. Jn 13,1.
[322] Vö. Mk 8,31-33; 9,31-32; 10,32-34.
[323] Vö. Mt 23,37.
[324] Vö. Lk 19,41.
[325] Vö. Jn 6,15.
[326] Vö. Mt 21,1-11.
[327] Vö. Jn 18,37.
[328] Vö. Mt 21,15-16; Zsolt 8,3.
[329] Vö. Lk 19,38; 2,14.
[330] II. János Pál pápa: Catechesi tradendae apostoli buzdítás, 9.
[331] Vö. Gal 4,19.
[332] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 7.
[333] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 5.
[334] Vö. Nagy Szent Leó: Sermo, 51, 3; CCL 138A, 298-299 (PL 54, 310).
[335] Vö. Zsid 12,3.
[336] Vö. Lk 24,27.44-45.
[337] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum dogmatikus konstitúció, 19.
[338] Vö. Mk 3,6.
[339] Vö. Mt 12,24.
[340] Vö. Mk 2,7.
[341] Vö. Mk 3,1-6.
[342] Vö. Mk 7,14-23.
[343] Vö. Mk 2,14-17.
[344] Vö. Mk 3,22; Jn 8,48; 10,20.
[345] Vö. Mk 2,7; Jn 5,18; 10,33.
[346] Vö. Jn 7,12.52.
[347] Vö. Jn 8,59; 10,31.
[348] Vö. Lk 2,34.
[349] Vö. Jn 1,19; 2,18; 5,10; 7,13; 9,22; 18,12; 19,38; 20, 19.
[350] Vö. Jn 7,48-49.
[351] Vö. Lk 13,31.
[352] Vö. Lk 7,36; 14,1.
[353] Vö. Mt 22,23,34; Lk 20,29.
[354] Vö. Mt 6,2-18.
[355] Vö. Mk 12,28-34.
[356] Vö. Jn 8,46.
[357] Vö. Jn 7,19; ApCsel 13,38-41; 15,10.
[358] Vö. Gal 3,10; 5,3.
[359] Vö. Róm 10,2.
[360] Vö. Mt 15,3-7; Lk 11,39-54.
[361] Vö. Iz 53,11; Zsid 9,15.
[362] Vö. Gal 4,4.
[363] Vö. Gal 3,13.
[364] Vö. Gal 3,10.
[365] Vö. Jn 11,28; 3,2; Mt 22,23-24.34-36.
[366] Vö. Mt 12,5; 9,12; Mk 2,23-27; Lk 6,6-9; Jn 7,22-23.
[367] Vö. Mt 5,1.
[368] Vö. Mk 7,8.
[369] Mk 7,13.
[370] Vö. Gal 3,24.
[371] Vö. Jn 5,36; 10,25.37-38; 12,37.
[372] Vö. Mk 2,25-27; Jn 7,22-24.
[373] Vö. Mt 12,5; Szám 28,9.
[374] Vö. Lk 13, 15-16; 14,3-4.
[375] Vö. Lk 2,22-39.
[376] Vö. Lk 2,46-49.
[377] Vö. Lk 2,41.
[378] Vö. Jn 2,13-14; 5,114; 7,1.10.14; 8,2; 10,22-23.
[379] Vö. Mt 21,13.
[380] Vö. ApCsel 2,46-3,1; 5,20-21.
[381] Vö. Mt 24,1-2.
[382] Vö. Mt 24,3; Lk 13,35.
[383] Vö. Mk 14,57-58.
[384] Vö. Mt 27,39-40.
[385] Vö. Jn 18,20.
[386] Vö. Mt 8,4; 23,21; Lk 17,14; Jn 4,22.
[387] Vö. Mt 17,24-27.
[388] Vö. Mt 16,18.
[389] Vö. Jn 2,21; Mt 12,6.
[390] Vö. Jn 2,18-22.
[391] Vö. Jn 4,23-24; Mt 27,51; Zsid 9,11; Jel 21,22.
[392] Vö. Lk 2,34.
[393] Vö. Lk 20,17-18; Zsolt 118,22.
[394] Vö. Lk 5,30.
[395] Vö. Lk 7,36; 11,37; 14,1.
[396] Vö. Jn 7,49; 9,34.
[397] Vö. Jn 8,33-36.
[398] Vö. Jn 9,40-41.
[399] Vö. Mt 9,13; Oz 6,6.
[400] Vö. Lk 15,1-2.
[401] Vö. Lk 15,23-32.
[402] Vö. Jn 5,18; 10,33.
[403] Vö. Jn 17,6.26.
[404] Vö. Mt 12,6.
[405] Vö. Mk 12,36-37.
[406] Vö. Jn 10,36-38.
[407] Vö. Jn 3,7.
[408] Vö. Jn 6,44.
[409] Vö. Iz 53,1.
[410] Vö. Mk 3,6; Mt 26,64-66.
[411] Vö. Lk 23,34; ApCsel 3,17-18.
[412] Vö. Róm 11,20.
[413] Vö. Mk 3,5; Róm 11,25.
[414] Vö. Mt 5,17-19.
[415] Vö. Jn 8,46.
[416] Vö. Mt 5,33.
[417] Vö. Zsid 9,15.
[418] Vö. Jn 5,16-18.
[419] Vö. Jn 1,14.
[420] Vö. Jn 10,33.
[421] Vö. Jn 7,50.
[422] Vö. Jn 19,38-39.
[423] Vö. Jn 9,16-17; 10,19-21.
[424] Vö. Jn 9,16; 10,19.
[425] Vö. Jn 9,22.
[426] Vö. Mt 26,66.
[427] Vö. Jn 18,31.
[428] Vö. Lk 23,2.
[429] Vö. Jn 19,12.15.21.
[430] Vö. Mk 15,11.
[431] Vö. ApCsel 2,23.36; 3,13-14; 4,10; 5,30; 7,52; 10,39; 13,27-28; 1Tesz 2,14-15.
[432] Vö. Lk 23,34.
[433] Vö. ApCsel 3,17.
[434] Vö. ApCsel 5,28; 18,6.
[435] II. Vatikáni Zsinat: Nostra aetate nyilatkozat, 4.
[436] Római Katekizmus 1, 5, 11. Kiad. P. Rodríguez (Vatikán-Pamplona, 1989.), 64; vö. Zsid 12,3.
[437] Vö. Mt 25,45; ApCsel 9,4-5.
[438] Római Katekizmus 1, 5, 11. Kiad. P. Rodríguez (Vatikán-Pamplona, 1989.), 64.
[439] Assisi Szent Ferenc: Admonitio 5, 3. Opuscula sancti Patris Francisci Assisiensis. Kiad. C. Esser, Grottaferrata, 1978, 66.
[440] Vö. ApCsel 3,13.
[441] Vö. Zsolt 2,1-2.
[442] Vö. Mt 26,54; Jn 18,36; 19,11.
[443] Vö. ApCsel 3,17-18.
[444] Vö. Iz 53,11; ApCsel 3,14.
[445] Vö. Iz 53,11-12; Jn 8,34-36.
[446] Vö. 1Kor 15,3.
[447] Vö. még ApCsel 3,18; 7,52; 13,29, 25,22-23.
[448] Vö. Iz 53,7-8; ApCsel 8,32-35.
[449] Vö. Mt 20,28.
[450] Vö. Lk 24,25-27.
[451] Vö. Lk 24,44-45.
[452] Vö. Róm 5,12; 1Kor 15,56.
[453] Vö. Fil 2,7.
[454] Vö. Róm 8,3.
[455] Vö. Jn 8,46.
[456] Vö. Jn 8,29.
[457] Vö. Zsolt 22,1.
[458] Vö. 1Jn 4,19.
[459] Vö. Róm 5,18-19.
[460] Vö. 2Kor 5,15; 1Jn 2,2.
[461] Vö. Quiersy-i Zsinat 853-ban: De libero arbitrio hominis et de praedestinatione, 4. kánon: DS 624.
[462] Vö. Jn 6,38.
[463] Vö. Lk 12,50; 22,15; Mt 16,21-23.
[464] Vö. Lk 3,21; Mt 3,14-15.
[465] Vö. Jn 1,29.36.
[466] Vö. Iz 53,7; Jer 11,19.
[467] Vö. Iz 53,12.
[468] Vö. Kiv 12,3-11; Jn 19,36; 1Kor 5,7.
[469] Vö. Mk 10,45.
[470] Vö. Zsid 2,10.17-18; 4,15; 5,7-9.
[471] Vö. Jn 18,4-6; Mt 26,53.
[472] Vö. Mt 26,20.
[473] Vö. 1Kor 5,7.
[474] Vö. 1Kor 11,25.
[475] Vö. Lk 22,19.
[476] Trienti Zsinat, 22. sessio: Doctrina de sanctissimo Missae Sacrificio, 2. kánon: DS 1752; 23. sessio, Doctrina de sacramento Ordinis, 1. kánon: DS 1764.
[477] Vö. Zsid 5,7-8.
[478] Vö. Mt 26,42.
[479] Vö. Zsid 5,7-8.
[480] Vö. Zsid 4,15.
[481] Vö. Róm 5,12.
[482] Vö. ApCsel 3,15.
[483] Vö. Jel 1,18; Jn 1,4; 5,26.
[484] Vö. Mt 26,42.
[485] Vö. 1Kor 5,7; Jn 8,34-36.
[486] Vö. Jn 1,29; 1Pt 1,19.
[487] Vö. 1Kor 11,25.
[488] Vö. Mt 26,28; Lev 16,15-16.
[489] Vö. Kiv 24,8.
[490] Vö. Zsid 10,10.
[491] Vö. 1Jn 4,10.
[492] Vö. Jn 15,13.
[493] Vö. Jn 10,17-18.
[494] Vö. Zsid 9,14.
[495] Vö. Iz 53,10-12.
[496] Vö. Trienti Zsinat, 6. sessio: Decretum de iustificatione, 7: DS 1529.
[497] Vö. Jn 13,1.
[498] Vö. Gal 2,20; Ef 5,2.
[499] Trienti Zsinat, 6. sessio: Decretum de iustificatione, 1: DS 1529.
[500] Vö. Zsid 5,9.
[501] Vexilla Regis himnusz.
[502] Vö. 1Tim 2,5.
[503] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 22.
[504] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 22.
[505] Vö. Mt 16,24.
[506] Vö. 1Pt 2,21.
[507] Vö. Mk 10,39; Jn 21,18-19; Kol 1,24.
[508] Vö. Lk 2,35.
[509] Limai Szent Róza: P. Hansen: Vita mirabilis (...) venerabilis sororis Rosae de sancta Maria Limensis. Róma, 1664, 137.
[510] Vö. 1Pt 1,18.
[511] Vö. Iz 53,10.
[512] Vö. Iz 53,11; Róm 5,19.
[513] Vö. Jn 19,42.
[514] Vö. Zsid 4,4-9.
[515] Vö. Jn 19,30.
[516] Vö. Kol 1,18-20.
[517] Nisszai Szent Gergely: Oratio catechetica, 16, 9: TD 7, 90 (PG 45, 52).
[518] Vö. ApCsel 3,15.
[519] Vö. Lk 24,5-6.
[520] Damaszkuszi Szent János: Expositio fidei, 71 (De fide orthodoxa 3, 27): PTS 12, 170 (PG 94, 1098).
[521] Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae III, 51, 3 ad 2.
[522] Vö. Zsolt 16,9-10.
[523] Vö. Mt 12,40; Jn 2,1; Oz 6,2.
[524] Vö. Jn 11,39.
[525] Vö. Kol 2,12; Ef 5,26.
[526] Vö. Zsid 2,9.
[527] Exsultet. Missale Romanum, 1970, 273.
[528] Vö. ApCsel 3,15; Róm 8,11.
[529] Vö. Zsid 13,20.
[530] Vö. 1Pt 3,18-19.
[531] Vö. Fil 2,10; ApCsel 2,24; Jel 1,18; Ef 4,9.
[532] Vö. Zsolt 6,6; 88,11-13.
[533] Vö. Zsolt 89,49; 1Sám 28,19; Ez 32,17-32.
[534] Vö. Lk 16,22-26.
[535] Római Katekizmus 1, 6, 3. Kiad. P. Rodríguez (Vatikán-Pamplona, 1989.), 71.
[536] Vö. Római Zsinat 745-ben: De descensu Christi ad inferos, DS 587.
[537] Vö. XII. Benedek pápa: Cum dudum libellus (1341), 18: DS 1011; VI. Kelemen pápa: Super quibusdam epistula (1351), c. 15, 13: DS 1077.
[538] Vö. IV. Toledói Zsinat 633-ban: Capitulum, 1: DS 485; Mt 27,52-53.
[539] Vö. Mt 12,40; Róm 10,7; Ef 4,9.
[540] Vö. ApCsel 3,15.
[541] Osi nagyszombati homília, PG 43, 440. 452. 461.
[542] Bizánci liturgia, Húsvéti tropárion. Pentékosztarion, Róma, 1884, 6.
[543] Vö. ApCsel 9,3-18.
[544] Vö. Jn 20,13; Mt 28,11-15.
[545] Vö. Lk 24,3.22-23.
[546] Vö. Lk 24,12.
[547] Vö. Jn 20,8.
[548] Vö. Jn 20,5-7.
[549] Vö. Jn 11,44.
[550] Vö. Mt 28,9-10; Jn 20,11-18.
[551] Vö. Mk 16,1; Lk 24,1.
[552] Vö. Jn 19,31.42.
[553] Vö. Lk 24,9-10.
[554] Vö. 1Kor 15,5.
[555] Vö. Lk 22,31-32.
[556] Vö. ApCsel 1,22.
[557] Vö. 1Kor 15,4-8.
[558] Vö. Lk 22,31-32.
[559] Vö. Jn 20,19.
[560] Vö. Mk 16,11.13.
[561] Vö. Lk 24,38.
[562] Vö. Lk 24,39.
[563] Vö. Jn 20,24-27.
[564] Vö. Lk 24,39; Jn 20,27.
[565] Vö. Lk 24,30.41-43; Jn 21,9.13-15.
[566] Vö. Lk 24,39.
[567] Vö. Lk 24,40; Jn 20,20.27.
[568] Vö. Mt 28,9.16-17; Lk 24,15.36; Jn 20,14.19.26; 21,4.
[569] Vö. Jn 20,17.
[570] Vö. Jn 20,14-15.
[571] Vö. Jn 20,14.16; 21,4.7.
[572] Vö. 1Kor 15,35-50.
[573] Exsultet. Missale Romanum, 1970, 272.
[574] Vö. Jn 14,22.
[575] Vö. Róm 6,4; 2Kor 13,4; Fil 3,10; Ef 1,19-22; Zsid 7,16.
[576] Vö. Mk 8,31; 9,9-31; 10,34.
[577] Nisszai Szent Gergely: De tridui inter mortem et resurrectionem Domini Nostri Iesu Christi spatio: Gregorii Nysseni opera. Kiad. W. Jaeger-H. Langerbeck. 9. köt. Leiden, 1967, 293-294. (PG 46, 417); Vö. Statuta Ecclesiae Antiqua: DS 325; II. Anasztáz pápa: In prolixitate epistulae, epistula: DS 359; Szent Hormiszdasz pápa: Inter ea quae epistula: DS, 369; XI. Toledói Zsinat: Symbolum: DS 539.
[578] Vö. Lk 24,26-27.44-48.
[579] Vö. Mt 28,6; Mk 16,7; Lk 24,6-7.
[580] Vö. 1Kor 15,3; Niceai-Konstantinápolyi Hitvallás: DS 150.
[581] Vö. Zsolt 2,7.
[582] Vö. Róm 4,25.
[583] Vö. Ef 2,4-5; 1Pt 1,3.
[584] Vö. Jn 20,17.
[585] Vö. Kol 3,1-3.
[586] Vö. Róm 6,4.
[587] Vö. Róm 8,11.
[588] Vö. Lk 24,31; Jn 20,19.26.
[589] Vö. ApCsel 10,41.
[590] Vö. ApCsel 1,3.
[591] Vö. Mk 16,12; Lk 24,15; Jn 20,14-15; 21,4.
[592] Vö. ApCsel 1,9; Lk 9,34-35; Kiv 13,22.
[593] Vö. Lk 24,51.
[594] Vö. Mk 16,19; ApCsel 2,33; 7,56; Zsolt 110,1.
[595] Vö. 1Kor 9,1; Gal 1,16.
[596] Vö. Jn 16,28.
[597] Vö. Ef 4,8-10.
[598] Vö. Jn 14,2.
[599] Mennybemenetel szentmiséjének prefációja. Missale Romanum, 1970, 410.
[600] Vö. Jel 4,6-11.
[601] Damaszkuszi Szent János: Expositio fidei, 75 (De fide orthodoxa 4, 2.): PTS 12, 173 (PG 94, 1104).
[602] Nicea-konstantinápolyi hitvallás: DS 150.
[603] Vö. ApCsel 1,11.
[604] Vö. Kol 3,3.
[605] Vö. Ef 4,10; 1Kor 5,24.27-28,
[606] Vö. Ef 1,10.
[607] Vö. Ef 1,22.
[608] Vö. Ef 4,11-13.
[609] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 3,
[610] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 5.
[611] Vö. 1Pt 4,7.
[612] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 48.
[613] Vö. Mk 16,17-18.
[614] Vö. Mk 16,20.
[615] Vö. Mt 25,31.
[616] Vö. 2Tesz 2,7.
[617] Vö. 1Kor 15,28.
[618] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 48.
[619] 1Kor 11,26.
[620] Vö. 2Pt 3,11-12.
[621] Vö. 1Kor 16,22; Jel 22,17.
[622] Vö. ApCsel 1,6-7.
[623] Vö. Iz 11,1-9.
[624] Vö. ApCsel 1,8.
[625] Vö. 1Kor 7,26.
[626] Vö. 1Pt 4,17.
[627] Vö. Ef 5,16.
[628] Vö. 1Jn 2,18; 4,3; 1Tim 4,1.
[629] Vö. Mt 25,1-13; Mk 13,33.37.
[630] Vö. Jel 22,20.
[631] Vö. Mk 13,32.
[632] Vö. Mt 24,44; 1Tesz 5,2.
[633] Vö. 2Tesz 2,3-12.
[634] Vö. Róm 11,31.
[635] Vö. Róm 11,26; Mt 23,39.
[636] Vö. Róm 11,25.
[637] Vö. Róm 11,12.
[638] Vö. Róm 11,25; Lk 21,24.
[639] Vö. Lk 18,8; Mt 24,12.
[640] Vö. Lk 21,12; Jn 15,19-20.
[641] Vö. 2Tesz 2,4-12; 1Tesz 5,2-3; 2Jn 7; 1Jn 2,18.22.
[642] Vö. Szent Officium: Decretum de millenarismo (1944. VII. 19.): DS 3839.
[643] Vö. XI. Pius: Divini Redemptoris enciklika, 1937. III. 19-én: AAS 29 (1937), 65-106; II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes, lelkipásztori konstitúció, 20-21.
[644] Vö. Jel 19,1-9.
[645] Vö. Jel 13,8.
[646] Vö. Jel 20,7-10.
[647] Vö. Jel 21,2-4.
[648] Vö. Jel 20,12.
[649] Vö. 2Pt 3,12-13.
[650] Vö. MTörv 7,10; Jo 3-4; Mal 3,19.
[651] Vö. Mt 3,7-12.
[652] Vö. Mk 12,38-40.
[653] Vö. Lk 12,1-3; Jn 3,20-21; Róm 2,16; 1Kor 4,5.
[654] Vö. Mt 11,20-24; 12,42-42.
[655] Vö. Mt 5,22; 7,1-5.
[656] Vö. Jn 5,27; Mt 25,31; ApCsel 10,42; 17,31; 2Tim 4,1.
[657] Vö. Jn 3,17.
[658] Vö. Jn 5,26.
[659] Vö. Jn 3,18; 12,48.
[660] Vö. 1Kor 3,12-15.
[661] Vö. Mt 12,32; Zsid 6,46; 10,26-31.

Vissza a főoldalra