KEK 067-120

ELSŐ FEJEZET
HISZEK AZ ATYAISTENBEN

198. Hitvallásunk Istennel kezdődik, mert Isten „az első (...) és az utolsó” (Iz 44,6), mindennek kezdete és vége. A Credo az Atyaistennel kezdődik, mert az Atya a Szentháromság első isteni személye; szimbólumunk az ég és a föld teremtésével kezdődik, mert a teremtés Isten minden művének kezdete és alapja.

1. Cikkely
„HISZEK A MINDENHATÓ ATYAISTENBEN, MENNYNEK ÉS FÖLDNEK TEREMTŐJÉBEN”

1.§
HISZEK ISTENBEN

199. „Hiszek Istenben” – ez a hitvallás első és legalapvetőbb kijelentése. Az egész hitvallás Istenről beszél, s amikor az emberről és a világról van szó, akkor is minden Istennel van kapcsolatban. A hitvallás cikkelyei mind az elsőtől függenek, ugyanúgy, ahogy a tízparancsolat további parancsolatai az elsőt fejtik ki. A többi cikkelyek egyre jobban megismertetnek Istennel, ahogy ő lépésről lépésre kinyilatkoztatta magát az embereknek. „Helyesen vallják meg tehát az emberek először azt, hogy hisznek Istenben.”[1]

I. „Hiszek az egy Istenben”

200. E szavakkal kezdődik a Nicea-konstantinápolyi hitvallás. Isten egyetlenségének megvallása, mely az Ószövetség isteni kinyilatkoztatásában gyökerezik, nem választható el Isten létének megvallásától, és éppoly alapvető. Isten Egy: csak egy Isten van. „A keresztény hit tehát hiszi és vallja, (...) hogy Isten természet, állag és lényeg tekintetében egy.”[2]

201. Izraelnek, választott népének Isten úgy nyilatkoztatta ki magát, mint az Egy: „Halljad Izrael, az Úr, a mi Istenünk egyetlen Úr! Szeresd Uradat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből” (MTörv 6,4-5). A próféták által Isten arra hívta Izraelt és minden népet, hogy hozzá, az egyetlen Istenhez térjen meg: „Térjetek hozzám és megszabadultok, ti minden határai a földnek! Mert én vagyok az Isten, és nincsen más. (...) Előttem hajlik meg minden térd, és rám esküszik minden nyelv. »Csak az Úrban van – fogják majd mondani – igazságosság és erő.«” (Iz 45,22-24).[3]

202. Maga Jézus is megerősíti, hogy Isten az „egyetlen Úr”, és őt „teljes szívből, teljes lélekből, minden érzéssel és minden erővel szeretni kell”.[4] Ugyanakkor megmutatja, hogy ő „az Úr”.[5] A keresztény hit sajátsága, hogy vallja: „Jézus az Úr”. Ez nem ellentétes az egy Istenbe vetett hittel. A Szentlélekben, az „Úrban és éltetőben” hinni semmiféle megosztást nem okoz az egy Istenben:

„Szilárdan hisszük és őszintén valljuk, hogy csak egyetlen egy örök, mérhetetlen és változhatatlan, fölfoghatatlan, mindenható és kimondhatatlan, igaz Isten van, Atya, Fiú és Szentlélek: bár három személy, de egy lényeg, állag vagy egészen egyszerű természet.”[6]

II. Isten kinyilatkoztatja a nevét

203. Isten kinyilatkoztatta magát népének, Izraelnek azáltal, hogy megismertette vele a Nevét. A név a lényeget, a személy identitását és életének értelmét fejezi ki. Istennek van neve. Nem névtelen erő. A nevét megmondani azt jelenti, hogy megismerteti magát másokkal, bizonyos értelemben kiszolgáltatja magát azáltal, hogy hozzáférhetővé, mélyebben megismerhetővé és megszólíthatóvá, mégpedig személyesen megszólíthatóvá teszi magát.

204. Isten lépésről lépésre, különböző neveken nyilatkoztatta ki magát népének, de az isteni Név kinyilatkoztatása Mózesnek – az égő csipkebokor teofániájakor, a kivonulás és a sínai-hegyi szövetségkötés küszöbén – mind az Ó-, mind az Újszövetség számára alapvető kinyilatkoztatás.

AZ ÉLŐ ISTEN

205. Isten hívja Mózest az égő, de el nem égő csipkebokor közepéből. Isten mondja Mózesnek: „Én vagyok atyád Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene” (Kiv 3,6). Isten az atyák Istene, aki a pátriárkákat vándorlásaik során meghívta és vezette. Hűséges és irgalmas Isten, aki emlékezik rájuk és a maga ígéreteire; jön, hogy utódaikat kiszabadítsa a rabszolgaságból. Olyan Isten ő, aki tér és idő fölött ezt meg tudja és meg akarja tenni, s aki e terv megvalósításához mindenhatósággal fog hozzá.

„ÉN VAGYOK AKI VAGYOK”

Akkor Mózes mondta Istennek: „Íme, én elmegyek Izrael fiaihoz, és mondom nekik: »Atyáitok Istene küldött engem hozzátok«. Ha mondják majd nekem: »Mi az ő neve?«, mit mondjak nekik?” Akkor Isten válaszolta Mózesnek: „Én vagyok aki vagyok.” Mondta: „Így mondd Izrael fiainak: »Aki vagyok« küldött engem hozzátok. (...) Ez az én nevem mindörökre, és ez az én emlékezetem nemzedékről nemzedékre” (Kiv 3,13-15).

206. Isten, amikor kinyilatkoztatja titokzatos JHVH nevét – tudniillik „Én vagyok Az, aki van”, vagy: „Én vagyok Az, aki vagyok”, vagy: „Én vagyok Az, aki Én vagyok” –, megmondja, hogy ki ő és milyen néven kell szólítani. Ez az isteni Név titok, miként Isten misztérium. Egyszerre kinyilatkoztatott név és bizonyos értelemben visszautasítása a névnek. Ezért nagyon jól kifejezi Istent, tudniillik, hogy ő végtelenül fölülmúl mindent, amit megérteni vagy kimondani tudunk: ő a „rejtőző Isten” (Iz 45,15), Neve kimondhatatlan;[7] ugyanakkor ő az az Isten, aki megajándékozza az embereket közelségével.

207. Isten a nevével együtt a hűségét is kinyilatkoztatja, mely kezdettől volt és örökre megmarad, éppúgy érvényes a múltban („Én vagyok atyád Istene” Kiv 3,6), mint a jövőben („Én veled leszek” Kiv 3,12). Isten, aki a nevét úgy nyilatkoztatja ki, hogy „Én vagyok”, olyan Istennek nyilatkoztatja ki magát, aki mindig jelen van, népe üdvözítésére van jelen.

208. Isten titokzatos és vonzó jelenléte előtt az ember rádöbben a maga kicsiségére. Az égő csipkebokor előtt Mózes megoldja saruját és eltakarja arcát az isteni Szentség színe előtt.[8] A háromszor szent Isten Fölsége előtt Izajás így kiált: „Jaj nekem, elvesztem! Mert tisztátalan ajkú ember vagyok!” (Iz 6,5). Az isteni jelek láttán, melyeket Jézus tett, Péter fölkiált: „Uram, menj ki tőlem, mert én bűnös ember vagyok!” (Lk 5,8). Mivel azonban Isten szent, megbocsáthat az embernek, aki bűnösnek vallja magát őelőtte: „Nem akarok teret adni föllobbanó haragomnak, („.) mert Isten vagyok, nem ember, a Szent a te körödben” (Oz 11,9). Így mondja János apostol is: „Színe előtt megnyugtatjuk szívünket. És ha szívünk vádol is bennünket valamivel, Isten nagyobb a mi szívünknél, és ő mindent ismer” (1Jn 3,19-20).

209. Izrael népe az Isten szentsége iránti félő tiszteletből nem ejti ki Isten nevét. A Szentírás olvasásakor a kinyilatkoztatott nevet az isteni méltóságot jelző Adonáj, görögül: Küriosz, ’Úr’ névvel helyettesítik. Ezzel a címmel valljuk ünnepélyesen Jézus istenségét: „Jézus az Úr”.

„AZ IRGALOM ÉS A KÖNYÖRÜLET ISTENE”

210. Miután Izrael vétkezett és elfordult Istenétől, hogy az aranyborjút imádja,[9] Isten hallgat Mózes közbenjáró könyörgésére, és vállalja, hogy együtt vonul hűtlen népével. Így mutatja meg szeretetét.[10] Amikor Mózes azt kéri, hogy láthassa az ő dicsőségét, Isten így válaszol neki: „Egész jóságomat megmutatom neked, és kimondom előtted a JHVH nevet” (Kiv 33,18-19). És az Úr elvonult Mózes előtt és mondotta: „JHVH, JHVH, az irgalom és a könyörület Istene, késedelmes a haragra, gazdag a kegyelemben és hűségben” (Kiv 34,6). És Mózes megtudta, hogy az Úr megbocsátó Isten.[11]

211. Az „Én vagyok” vagy „Ő van” istennév kifejezi Isten hűségét. Az emberi bűnben rejlő hűtlenség és a megszolgált büntetés ellenére Isten megőrzi „irgalmasságát ezredíziglen” (Kiv 34,7). Isten kinyilatkoztatja, hogy „ő gazdag az irgalomban” (Ef 2,4), és oly messzire megy, hogy saját Fiát adja oda. Jézus föláldozza az életét, hogy megszabadítson minket a bűntől, s így kinyilatkoztatja, hogy ő maga is viseli az isteni nevet: „Amikor majd a magasba emelik az Emberfiát, akkor majd megtudjátok, hogy »Én vagyok«” (Jn 8,28).

EGYEDÜL ISTEN VAN

212. A századok folyamán Izrael hite ki tudta bontani azt a gazdagságot, amely az isteni név kinyilatkoztatásában rejlik, és el tudott benne mélyülni. Isten egy, Rajta kívül nincsenek istenek.[12] Ő a világ és a történelem fölött áll. Ő teremtette az eget és a földet: „ezek elmúlnak, de te megmaradsz; minden elhasznált lesz, mint a ruházat, de te maradsz ugyanaz, és éveidnek nincs vége” (Zsolt 102,27-28). Benne „nincs semmiféle változás, még árnyéka sincs a változásnak” (Jak 1,17). Ő az „Aki van” öröktől fogva mindörökké, és ugyanaz marad, és hű marad ígéreteihez.

213. Az „Én vagyok Aki vagyok” kimondhatatlan név kinyilatkoztatása tehát tartalmazza az igazságot: egyedül Isten VAN. Már az ószövetségi Hetvenes fordítás és az Egyház hagyománya is így értette Isten nevét: Isten a lét és minden tökéletesség teljessége, kezdet és vég nélkül való. Míg az összes teremtmény tőle kapja a létet és mindent, amit birtokol, egyedül ő az, aki azonos a létével, és önmagától az, aki.

III. Isten, „Ő, aki Van”, igazság és szeretet

214. Isten, „Ő, aki Van”, úgy nyilatkoztatta ki magát Izraelnek, mint aki „gazdag az irgalomban és a hűségben” (Kiv 34,6). E két fogalom fejezi ki az isteni név gazdagságának lényegét. Isten minden művében megmutatja a maga jóakaratát, jóságát, kegyelmét és szeretetét, de megbízhatóságát, türelmét, hűségét és igazságát is. „Hálát adok nevednek irgalmasságodért és hűségedért” (Zsolt 138,2).[13] Ő az Igazság, mert „Isten világosság, és benne nincs sötétség” (1Jn 1,5); ő a Szeretet – ahogyan ezt János apostol tanítja (1Jn 4,8).

ISTEN AZ IGAZSÁG

215. „Az igazság a te igéid kezdete! Mindörökre megmaradnak a te igaz ítéleteid” (Zsolt 119,160). „Igen, Uram Istenem, te vagy az Isten, a te szavaid igazak” (2Sám 7,28); ezért Isten ígéretei mindig teljesülnek.[14] Isten maga az Igazság; szavai nem csalhatnak meg. Ezért hagyatkozhat az ember mindenben az ő szavai igazságára és megbízhatóságára. Az ember bűnének és bukásának kezdetén a kísértő hazugsága állt, mely oda vezetett, hogy az ember kételkedni kezdett Isten szavában, jóakaratában és hűségében.

216. Isten igazsága azonos az ő bölcsességével, mely meghatározza a teremtés egész rendjét és a világ folyamatát.[15] Isten, aki egyedül teremtette az eget és a földet,[16] az egyetlen, aki egyedül tudja ajándékozni minden teremtett valóság helyes megismerését Istennel való kapcsolatában.[17]

217. Isten igaz akkor is, amikor kinyilatkoztatja önmagát: a tanítás, mely Istentől jön, „az igazság Törvénye” (Mal 2,6). Amikor a világba küldi Fiát, „tanúságot tesz az Igazságról” (Jn 18,37): „És mi tudjuk, hogy Isten Fia eljött, és megadta nekünk az érzéket, hogy megismerjük őt, aki igaz” (1Jn 5,20).[18]

ISTEN A SZERETET

218. Történelme folyamán Izrael fölfedezhette, hogy Istennek ahhoz, hogy önmagát kinyilatkoztassa és Izraelt az összes nép közül kiválassza, hogy az övé legyen, egyetlen motívuma volt: az ő ingyenes szeretete.[19] Izrael a prófétái által megértette, hogy Isten ugyancsak szeretetből megmenti,[20] s hűtlenségét és bűneit szüntelenül megbocsátja.[21]

219. Isten szeretete Izrael iránt hasonlít az atya fia iránti szeretetéhez.[22] Isten szeretete erősebb, mint az anya gyermekei iránti szeretete.[23] Isten jobban szereti népét, mint a vőlegény a menyasszonyát;[24] ez a szeretet le fogja győzni a leggonoszabb hűtlenségeket is;[25] el fog menni a legdrágább ajándékig: „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte” (Jn 3,16).

220. Isten szeretete „örök” (Iz 54,8). „Mert a hegyek is megindulhatnak, és megrendülhetnek a halmok, de az én irgalmasságom nem távozik el tőled” (Iz 54,10). „Örök szeretettel szerettelek téged, ezért vontalak magamhoz irgalmasságban” (Jer 31,3).

221. Szent János még tovább megy, és azt mondja: „Isten a szeretet” (1Jn 4,8.16). Maga Isten léte a Szeretet. Amikor az idők teljességében elküldi egyszülött Fiát és a Szeretet Lelkét, Isten kinyilatkoztatja a maga legbensőbb titkát:[26] ő maga örök szeretetközlés – Atya, Fiú és Szentlélek –, és arra rendelt bennünket, hogy ennek legyünk részesei.

IV. Az egy Istenbe vetett hit következményei

222. Hinni Istenben, az Egyben, és őt szeretni teljes valónkból, egész életünk számára beláthatatlan következményekkel jár:

223. Isten nagyságának és fenségének megismerése: „Íme, Isten oly nagy, hogy legyőzi tudásunkat” (Jób 36,26). Ezért Istennek „az elsőnek kell lennie, akinek szolgálunk”.[27]

224. Hálaadó élet: ha Isten Egy, akkor akik vagyunk és mindenünk, amink van, tőle való: „Mid van, amit nem kaptál?” (1Kor 4,7), „Mit adhatok viszonzásul az Úrnak mindazért, amit kaptam tőle?” (Zsolt 116,12).

225. Minden ember egységének és igaz méltóságának megismerése: valamennyien Isten „képére és hasonlatosságára” (Ter 1,26) vannak teremtve.

226. A teremtett dolgok helyes használata: a hit az Egy Istenben megtanít minden dolog fölhasználására, ami nem ő, oly mértékben, amennyiben közelebb visznek hozzá; és elszakadni tőlük oly mértékben, amennyiben eltávolítanak tőle:[28]

„Uram, Istenem, vedd el tőlem mindazt, ami akadály közted és köztem! Uram, Istenem, add meg nekem mindazt, ami Hozzád vezet! Uram, Istenem, szabadíts meg magamtól, és add, hogy egészen a tiéd lehessek!”[29]

227. Bizalom Istenben minden körülmények között, még a viszontagságok közepette is. Jézusról nevezett Szent Teréz egyik imája csodálatosan fejezi ki ezt:

„Semmi ne zavarjon, / semmi ne rettentsen,
Minden elmúlik, / Isten nem változik,
A türelem / mindent elér;
Akié Isten, / annak nem hiányzik semmi:
Isten egyedül elég.”[30]

Összefoglalás

228. „Halljad Izrael, az Úr, a mi Istenünk egyetlen Úr...!” (MTörv 6,4; Mk 12,29). „A legnagyobbnak egyetlennek kell lennie – páratlannak (...). Isten, ha nem egy, akkor nincsen.”[31]

229. Az Istenbe vetett hit megtanít arra, hogy egyedül Istenhez forduljunk mint eredetünkhöz és végső célunkhoz, s hogy semmit elébe ne helyezzünk, és semmivel ne helyettesítsük.

230. Az önmagát kinyilatkoztató Isten kimondhatatlan misztérium marad: „Ha fölfogtad, nem Isten.”[32]

231. Isten úgy nyilatkoztatta ki magát hitünknek, mint Az, aki van; megismerteti magát, mint aki „nagy irgalmú és igazmondó” (Kiv 34,6). Az ő léte igazság és szeretet.

2.§
AZ ATYA

I. „Az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében”

232. A keresztényeket „az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében” keresztelik meg (Mt 28,19). Előtte azonban a háromszoros „hiszek”-kel válaszolnak a kérdezőnek, aki megkérdezi őket, hogy hisznek-e az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben: „Az összes keresztények a Szentháromságban hisznek”.[33]

233. A keresztényeket az Atya és a Fiú és a Szentlélek „nevében” keresztelik meg, és nem az ő „neveikben”,[34] mert csak egy Isten van, a mindenható Atya és az ő egyetlen Fia és a Szentlélek: Szentháromság.

234. A Szentháromság misztériuma a keresztény hit és élet központi misztériuma. Isten misztériuma Önmagában a hit többi misztériumainak forrása, azokat megvilágosító világosság. „A hitigazságok hierarchiájában” a legalapvetőbb és a leglényegesebb tanítás.[35] „Az üdvösség története nem más, mint azon utak és módok története, ahogyan az egy igaz Isten: az Atya, a Fiú és a Szentlélek kinyilatkoztatja magát az embereknek, és amikor a bűnnel elfordulnak tőle, kiengesztelődik és magához öleli őket.”[36]

235. Ebben a paragrafusban röviden bemutatjuk, hogyan történt a Szentháromság misztériumának kinyilatkoztatása (II), hogyan fogalmazta meg az Egyház tanítását e misztériumról (III), s az Atya hogyan valósította meg a Fiú és a Szentlélek isteni küldése által a teremtésre, a megváltásra és megszentelésre vonatkozó „jóságos tervét” (IV).

236. Az egyházatyák különbséget tettek a Theologia és az Oikonomía (üdvrend) között, az első fogalommal jelölik a Szentháromság Isten belső életének misztériumát, a másodikkal mindazt a művet, melyekkel kinyilatkoztatja magát, és közli életét. Az ökonómia föltárja számunkra a teológiát; és megfordítva, a teológia megvilágítja az egész ökonómiát. Isten művei föltárják nekünk belső lényegét, és viszont: belső lényegének misztériuma teszi érthetővé összes művét. Hasonlóképpen van ez az emberi személyek között is: a személy megnyilvánul tetteiben, s minél inkább ismerünk egy személyt, annál inkább értjük a cselekedeteit.

237. A Szentháromság a szó szoros értelmében a hit misztériuma, egyike „az Istenben elrejtett titkoknak, melyeket, ha Isten ki nem nyilatkoztatja, nem ismerhettünk volna meg”.[37] Igaz, hogy Isten szentháromságos Létének nyomait teremtő művében és az ószövetségi kinyilatkoztatásában hátrahagyta. De Létének mint Szentháromságnak bensősége Isten Fiának megtestesülése és a Szentlélek elküldése előtt a puszta értelem s még Izrael hite számára is megközelíthetetlen misztérium maradt.

II. Istennek mint Szentháromságnak kinyilatkoztatása

A FIÚ ÁLTAL KINYILATKOZTATOTT ATYA

238. Istennek mint „atyának” megszólítását sok vallás ismeri. Az istenséget gyakran „az istenek és emberek atyjának” tekintik. Izrael Istent mint a világ Teremtőjét Atyának nevezte.[38] Isten még inkább atyja a szövetség és a Törvény ajándéka folytán a népnek, melyről azt mondja: „Az én elsőszülött fiam Izrael” (Kiv 4,22). Izrael királya Atyjának is nevezik.[39] És egész különlegesen „Atyja a szegényeknek”, az árváknak és az özvegyeknek, akik az ő jóságos oltalma alatt állnak.[40]

239. Amikor a hit nyelve „Atyának” nevezi Istent, két fő szempontra utal: Isten mindenek eredete és fölöttük álló tekintély, ugyanakkor jóságos, és szeretettel gondoskodik minden gyermekéről. Istennek ez a szülői jósága az anyaság képével is kifejezést nyer,[41] mely inkább Isten immanenciájára, valamint Isten és teremtése közötti bensőséges kapcsolatra utal. Így a hit nyelve az ember szüleivel átélt tapasztalatából merít, akik számára bizonyos értelemben Isten első képviselői. De a tapasztalatok szerint az emberi szülők hibáktól sem mentesek, s így torzíthatják az atyaság és anyaság képét. Ezért emlékeztetni kell rá, hogy Isten fölötte áll az emberi nemek közötti különbségnek. Ő nem férfi, nem is nő; ő Isten. Fölötte áll az emberi atyaságnak és anyaságnak is,[42] jóllehet ezeknek eredete és mértéke:[43] senki sem Atya úgy, ahogyan Isten.

240. Jézus kinyilatkoztatta, hogy Isten korábban soha nem hallott értelemben „Atya”: nemcsak mint Teremtő, hanem örök Atya az ő egyszülött Fiával való kapcsolatban, aki csak Atyjával való kapcsolatában örök Fiú: „Senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, ahogy senki sem ismeri az Atyát, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú őt ki akarja nyilatkoztatni” (Mt 11,27).

241. Ezért vallották az apostolok Jézust „Igének”, aki „kezdetben volt (...) Istennél, és Isten volt az Ige” J 1,1), annak, aki „a láthatatlan Isten képmása” (Kol 1,15), „dicsőségének kisugárzása és lényegének képmása” (Zsid 1,3).

242. Utánuk az Egyház, követvén az apostoli Hagyományt, 325-ben a Niceai, I. egyetemes Zsinaton megvallotta, hogy a Fiú „egylényegű az Atyával”,[44] azaz egy Isten ővele. A 381-ben összegyűlt Konstantinápolyi, II. egyetemes Zsinat a niceai hitvallásból a maga megfogalmazásában megtartotta e kifejezést, és megvallotta „Isten egyszülött Fiát, aki az Atyától született az idők kezdete előtt: Isten az Istentől, világosság a világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől, született, de nem teremtmény, az Atyával egylényegű”.[45]

A SZENTLÉLEKTŐL KINYILATKOZTATOTT ATYA ÉS FIÚ

243. Húsvétja előtt Jézus meghirdeti „egy másik Paraklétosz” (Védelmező), a Szentlélek elküldését. Ő már a teremtésben tevékenyen részt vett,[46] és „szólt a próféták szavával”.[47] Mostantól kezdve a tanítványokkal marad és bennük lesz,[48] hogy tanítsa[49] és „bevezesse őket a teljes igazságba” (Jn 16,13). Így azt a kinyilatkoztatást kaptuk, hogy a Szentlélek Jézussal és az Atyával együtt egy harmadik isteni Személy.

244. A Lélek örök eredése időbeli küldetésében tárul föl. A Szentlelket az apostolokhoz és az Egyházhoz mind az Atya küldi a Fiú nevében, mind a Fiú személyesen, miután visszatért az Atyához.[50] A Lélek személyének küldése Jézus megdicsőülése után[51] teljesen föltárja a Szentháromság misztériumát.

245. A Szentlélekre vonatkozó apostoli hitet 381-ben a II. egyetemes Konstantinápolyi Zsinat így hirdette meg: „Hiszünk a Szentlélekben, az Úrban és éltetőben, aki az Atyától származik”.[52] Ily módon az Egyház elismeri, hogy az Atya „a teljes istenség forrása és eredete”.[53] A Szentlélek örök eredése nem független a Fiú örök eredésétől. „Hisszük, hogy a Szentlélek is, aki a Szentháromságban a harmadik személy, egy és egyenlő az Atyaistennel és a Fiúval, egylényegű és egy természetű; (...) nem csak az Atya Lelke, nem is csak a Fiúé, hanem egyszerre az Atya és a Fiú Lelke.”[54] Az Egyház Konstantinápolyi Zsinatának hitvallása vallja: „akit az Atyával és a Fiúval együtt imádunk és dicsőítünk”.[55]

246. A hitvallás latin hagyománya vallja, hogy a Lélek „a Patre Filioque”, ’az Atyától és a Fiútól’ származik. A Firenzei Zsinat 1438-ban kifejti: „A Szentlélek (...) lényegét és magától való létét az Atyától és a Fiútól együtt birtokolja, és mindkettőtől öröktől fogva mint egy princípiumból és egy leheléssel származik (...). És mivel mindazt, ami az Atyáé, az Atya a nemzéssel odaadta egyszülött Fiának, kivéve az atyaságot, azt is, hogy a Szentlélek a Fiútól származik, a Fiú öröktől birtokolja az Atyától, akitől (a Fiú) öröktől fogva született.”[56]

247. A Filioque kifejezés a 381. évi Konstantinápolyi Zsinat hitvallásában nem fordul elő. De Szent Leó pápa ősi latin és alexandriai hagyományt követve már 447-ben dogmatikailag vallotta,[57] még mielőtt Róma a Kalkedoni Zsinaton 451-ben a 381. évi hitvallást megismerte és elfogadta volna. E formula használatát a latin liturgiában fokozatosan (a VIII. és a XI. század között) fogadták be a Hitvallásba. Az a tény azonban, hogy a latin liturgia a nicea-konstantinápolyi hitvallásba bevezette a Filioque kifejezést, az ortodox egyházakkal mind a mai napig nézeteltérést okoz.

248. A keleti hagyomány az Atyának elsősorban azt a sajátosságát emeli ki, hogy első eredet a Lélekkel kapcsolatban; amikor a Lelket úgy vallja meg, mint aki „az Atyától származik” (Jn 15,26), azt állítja, hogy az Atyától a Fiú által származik.[58] A nyugati hagyomány elsősorban az Atya és a Fiú közötti egylényegű közösséget állítja, amikor azt mondja, hogy a Lélek az Atyától és a Fiútól (Filioque) származik. E hagyomány „megengedett módon és az értelemnek megfelelően”[59] állítja ezt, mert az isteni személyek örök rendje az egylényegű közösségben úgy foglalja magában az Atyát, mint „princípium nélküli princípium”, ’kezdet nélküli kezdet’,[60] a Lélek első eredete, de úgy is, mint az egyszülött Fiú Atyját, aki vele együtt egyetlen princípium, melyből „mint egy princípiumból”[61] származik a Lélek. Ez a megengedett komplementaritás, ha csak el nem túlozzák, a meghirdetett misztérium valóságába vetett hit azonosságát nem érinti.

III. A Szentháromság a hit tanításában

A SZENTHÁROMSÁG DOGMÁJÁNAK MEGFOGALMAZÁSA

249. A Szentháromság kinyilatkoztatott igazsága – elsősorban a keresztség révén – kezdettől fogva az Egyház élő hitének alapja. Kifejezést nyer a keresztségi hitvallás hitszabályában, mely az Egyház igehirdetésében, katekézisében és imádságában fogalmazódott meg. Ilyen formulákat találunk már az apostolok írásaiban, mint például az Eucharisztia ünneplésébe átvett köszöntés: „A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme, az Atya Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal” (2Kor 13,13)[62].

250. Az első évszázadokban az Egyház törekedett arra, hogy szentháromságos hitét pontosabban megfogalmazza, részben azért, hogy a hit megértését elmélyítse, részben, hogy a torzító tévedésektől megvédje. Ez volt az első zsinatok műve, melyet az egyházatyák teológiai munkája alapozott meg és a keresztény nép hitérzéke támogatott.

251. A Szentháromság dogmájának megfogalmazásához az Egyháznak a filozófiából merített fogalmak – substantia, persona/hüposztaszisz, relatio – segítségével saját terminológiát kellett kifejlesztenie. Ezáltal nem rendelte alá a hitet emberi bölcsességnek, hanem ezeknek a fogalmaknak új, korábban ismeretlen értelmet adott, hogy alkalmasak legyenek a kimondhatatlan misztérium kifejezésére, mely „végtelenül fölülmúl mindent, amit mi emberi módon megértünk”.[63]

252. Az Egyház a „substantia” (néha „essentia” [lényeg] vagy „natura” [természet]) szót az isteni Lét jelölésére használja a maga egységében; a „persona” (személy) vagy „hüposztaszisz” szót az Atya, a Fiú és a Szentlélek jelölésére használja, egymás közti valós különbségeik kifejezésére; a „relatio” (viszonyulás) szót annak kifejezésére használja, hogy a személyek különbözősége kölcsönös kapcsolataikban áll.

A SZENTHÁROMSÁG DOGMÁJA

253. A Szentháromság egy. Mi nem három istent vallunk, hanem egy Istent három személyben: „egylényegű Háromságot”.[64] Az isteni személyek nem osztják meg egymás között az egyetlen istenséget, hanem mindegyik teljes egészében Isten: „Az Atya egészében az, ami a Fiú, a Fiú egészében az, ami az Atya, az Atya és a Fiú egészében az, ami a Szentlélek: azaz egyetlen Isten a természetet illetően”.[65] „A három Személy bármelyike az a valóság, tudniillik isteni substantia, essentia, vagyis natura.”[66]

254. Az isteni személyek valóságosan különböznek egymástól. „Tiszteljük és megvalljuk az egy Istent, nem úgy, mintha magányos lenne.”[67] Az „Atya”, a „Fiú” és a „Szentlélek” nem egyszerűen az isteni „Lét” módozatainak nevei, mert valóságosan különböznek egymástól: „Az Atya nem ugyanaz, mint a Fiú, sem a Fiú nem ugyanaz, mint az Atya, sem a Szentlélek nem ugyanaz, mint az Atya vagy a Fiú.”[68] Eredési relációik által különböznek egymástól: „Az Atya az, aki nemz, a Fiú az, aki születik, a Szentlélek az, aki származik”.[69] Az isteni Egység Háromság.

255. A három isteni személy vonatkozásban (relatio) van egymással. Az isteni személyek közötti valóságos különbség, mivelhogy ez nem osztja meg az isteni egységet, kizárólag azokban a vonatkozásokban van, amelyek az egyik személynek a másik kettőhöz való viszonyát adják. „A személyek vonatkozást kifejező neveiben az Atya vonatkozásban van a Fiúval, a Fiú az Atyával, a Szentlélek mindkettővel; amikor erről a három személyről beszélünk, a vonatkozásokra vagyunk tekintettel, ugyanakkor egy természetben vagy lényegben hiszünk.”[70] Közöttük tehát „minden (...) egy, ahol a relatio szembenállása nincs jelen”.[71] „Ezen egység folytán az Atya egészen a Fiúban és egészen a Szentlélekben van; a Fiú egészen az Atyában és egészen a Szentlélekben van; a Szentlélek egészen az Atyában és egészen a Fiúban van.”[72]

256. Nazianzi Szent Gergely, akit „teológusnak” is neveznek, a konstantinápolyi katekumenoknak a szentháromságos hit ezen összefoglalását adja:

„Mindenekelőtt kérlek, őrizd a jó letéteményt, amelynek élek és amelyért harcolok, mely bárcsak ez életből távozóban kísérne engem, mellyel az élet minden nehézségét elviselem, és minden gyönyörűséget megvetek és semminek tartok; a hitet, mondom, és a hitvallást az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben. Ezt bízom rád a mai napon, amikor elmerítelek a tisztító vízben, és a magasba emellek. Egész életed kísérőjéül és oltalmazójául adom neked az egy Istenséget és hatalmat, mely a Háromban együtt van, és a Három különbözőt magában foglalja, mely nem különbözik bennük sem állagban vagy természetben, sem alá- vagy fölérendeltség nem növeli vagy csökkenti (...); a Három végtelen végtelen egységét [adom neked], a Három egyformán Istent, ha külön-külön nézzük (...) ismét Háromságos Istent, ha együtt gondoljuk (.). Alig kezdek gondolkodni az Egyről, azonnal körülragyog a Háromság. Alig kezdem megkülönböztetni a Hármat, visszajutok az Egyhez.”[73]

IV. Az isteni művekről és a szentháromságos küldésekről

257. „Ó fény, boldog Háromság és fenséges Egység!”[74] Isten örök boldogság, halhatatlan élet, el nem halványuló fény. Isten a Szeretet: Atya, Fiú és Szentlélek. Isten szabad akaratból közölni akarja boldog életének dicsőségét. Ez az ő „jóságos terve” (Ef 1,9), melyet szeretett Fiában már a világ teremtése előtt eltervezett. „Eleve arra rendelt minket, hogy Jézus Krisztus által fiai legyünk” (Ef 1,4), azazhogy „Fiának képmását öltsük magunkra” (Róm 8,29), a „fogadott fiúság Lelkének” kegyelméből (Róm 8,15). Ez a terv „kegyelem, melyet örök idők óta nekünk ajándékozott” (2Tim 1,9), és közvetlenül a szentháromságos szeretetből fakad. Ez bontakozik ki a teremtés művében, az egész üdvtörténetben a bűnbeesés után, a Fiú és a Szentlélek küldésében, melyeket az Egyház küldetése folytat.[75]

258. Az egész isteni üdvrend a három isteni személy közös műve. Miként a Szentháromságnak egy és ugyanazon természete van, úgy a tevékenysége is egy és ugyanaz.[76] „Az Atya és a Fiú és a Szentlélek a teremtésnek nem három, hanem egy princípiuma”.[77] És mégis mindegyik isteni Személy a közös művet személyes sajátságainak megfelelően végzi. Az Újszövetséghez[78] kapcsolódva vallja az Egyház: „Egy az Isten és Atya, akitől minden, egy az Úr Jézus Krisztus, aki által minden, és egy a Szentlélek, akiben minden van”.[79] Főként a megtestesülés és a Szentlélek kiárasztásának isteni küldései mutatják meg az isteni személyek sajátosságait.

259. Az egész isteni üdvrend, mint egyszerre közös és személyes mű, megismerteti az isteni személyek sajátosságait és egyetlen természetüket. Ezért az egész keresztény élet közösségben van mindegyik isteni Személlyel, anélkül, hogy bármilyen formában megosztaná őket. Aki az Atyát dicsőíti, azt a Fiú által a Szentlélekben teszi; aki Krisztust követi, azért teszi, mert az Atya vonzza[80] és a Szentlélek készteti.[81]

260. Az egész isteni üdvrend végső célja az, hogy a teremtmények belépjenek a boldog Háromság tökéletes egységébe.[82] De már most arra vagyunk hivatva, hogy a Szentháromság lakóhelye legyünk. Az Úr mondja: „Aki szeret engem, megtartja szavamat, és Atyám is szeretni fogja őt, elmegyünk Hozzá és lakást veszünk nála” (Jn 14,23).

„Ó Istenem, imádott Szentháromság, segíts, hogy teljesen megfeledkezzem magamról, azért, hogy benned mozdulatlan és nyugodt legyek, mintha a lelkem már az örökkévalóságban lenne; semmi meg ne zavarhassa békémet, semmi ki ne vonjon belőled, én Változatlanom, hanem minden pillanat vigyen beljebb misztériumaid mélységébe! Békéltesd meg a lelkemet; alakítsd át mennyországoddá, kedves lakóhelyeddé és nyughelyeddé. Bárcsak soha ne hagynálak magadra, bárcsak mindig ott lennék veled, egész valómmal virrasztván a hitben, és egészen átadva magam az imádásban a te teremtő tevékenységednek.”[83]

Összefoglalás

261. A Szentháromság misztériuma a keresztény hit és élet központi misztériuma. Ismeretét egyedül Isten adhatja nekünk azáltal, hogy kinyilatkoztatja magát mint Atyát, Fiút és Szentlelket.

262. Isten Fiának megtestesülése kinyilatkoztatja, hogy Isten örök Atya, és a Fiú egylényegu az Atyával, tudniillik, hogy ő benne és vele ugyanaz az egy Isten.

263. A Szentlélek küldése, akit az Atya a Fiú nevében[84] és a Fiú „az Atyától” (Jn 15,26) küld, kinyilatkoztatja, hogy ő velük együtt ugyanaz az egy Isten. „Akit az Atyával és a Fiúval együtt imádunk és dicsőítünk”.[85]

264. „A Fiú az Atyától születik, a Szentlélek elsődlegesen az Atyától származik, és ahogy ő időbeli átmenet nélkül megadja a a Fiúnak, úgy mindkettőjüktől származik.”[86]

265. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében (Mt 28,19) kiszolgáltatott keresztség kegyelme által meghívást kapunk arra, hogy részesedjünk a boldog Szentháromság életében, „itt a Földön a hit homályában, s a halál után az örök világosságban.” [87]

266. „A katolikus hit pedig abban áll, hogy az egy Istent a Háromságban és a Háromságot az egységben tiszteljük, sem a Személyeket össze nem zavarván, sem a természetet meg nem osztván: mert más az Atya személye, más a Fiúé, más a Szentléleké; de az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek egy az istensége, egyenlő a dicsősége, és egyképpen örök a fölsége.”[88]

267. Az isteni Személyek elválaszthatatlanok az istenségben, és elválaszthatatlanok a tevékenységben is. De az egyetlen isteni tevékenységben mindegyik Személy kinyilvánítja azt, ami a Háromságban neki sajátja, főként a Fiú megtestesülésének és a Szentlélek ajándékának isteni küldéseiben.

3.§
A Mindenható

268. A hitvallásban az összes isteni tulajdonság közül egyedül Isten mindenhatóságáról van szó: ennek megvallása életünk számára nagyon jelentős. Hisszük, hogy ez a mindenhatóság egyetemes, mert Isten, aki mindent teremtett,[89] mindent kormányoz és mindenre képes; szeretettel teljes, mert Isten a mi Atyánk;[90] titokzatos, mert egyedül a hit tudja észlelni, amikor „a gyengeségben válik tökéletessé” (2Kor 12,9).[91]

„MINDENT, AMIT CSAK AKART, MEGCSELEKEDETT” (Zsolt 115,3)

269. A Szentírás gyakran vallja meg Isten egyetemes hatalmát. Istent „Jákob Erősének” (Ter 49,24; Iz 1,24. és másutt) nevezik, „a seregek Urának”, „Erősnek és Hatalmasnak” (Zsolt 24,8-10) mondják. Isten azért mindenható „az égben és a földön” (Zsolt 135,6), mert ő alkotta ezeket. Számára semmi sem lehetetlen,[92] és akarata szerint rendelkezik művéről;[93] Ő a mindenség Ura, melynek rendjét meghatározta, és az teljesen alá van vetve és engedelmeskedik neki. Ő a történelem Ura: a szíveket és az eseményeket akarata szerint kormányozza:[94] „Mindig megvan rá a módod, hogy megmutasd nagy hatalmadat, és ki tudna ellene szegülni karod erejének” (Bölcs 11,21).

„MINDENKIN MEGKÖNYÖRÜLSZ, MERT MINDENT MEGTEHETSZ” (Bölcs 11,23)

270. Isten mindenható Atya. Atyasága és hatalma kölcsönösen megvilágítják egymást. Atyai mindenhatóságát azáltal mutatja meg, hogy gondoskodik rólunk;[95] hogy gyermekeivé fogad minket („...atyátok leszek, ti pedig fiaim és leányaim lesztek, mondja a mindenható Úr”: 2Kor 6,18); mindenhatóságát végtelen irgalmával is megmutatja, mert hatalma elsősorban abban nyilvánul meg, hogy szívesen megbocsátja bűneinket.

271. Az isteni mindenhatóság soha nem önkényes: „Istenben ugyanis a hatalom és a lényeg, az akarat és az értelem, a bölcsesség és az igazságosság ugyanaz. Ezért semmi nincs Isten hatalmában, ami nem lehetne benne szent akaratában és bölcs értelmében.”[96]

ISTEN LÁTSZÓLAGOS TEHETETLENSÉGÉNEK MISZTÉRIUMA

272. Istenbe, a mindenható Atyába vetett hitet próbára teheti a rossz és a szenvedés megtapasztalása. Néha úgy tűnik, Isten távol van és képtelen a rosszat megakadályozni. Az Atyaisten mindenhatóságát a legtitokzatosabb módon nyilatkoztatta ki Fiának önként vállalt megaláztatásában és föltámadásában, melyek által legyőzte a rosszat. Így a megfeszített Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége, „mert Isten balgasága bölcsebb az embereknél, és Isten gyöngesége erősebb az embereknél” (1Kor 1,24-25). Krisztus föltámadásában és fölmagasztalásában az Atya véghezvitte „hatalmas erejének cselekedetét”, és megmutatta, „milyen mérhetetlenül nagy a hatalma rajtunk, akik hiszünk” (Ef 1,19-22).

273. Egyedül a hit képes ragaszkodni Isten mindenhatóságának titokzatos utaihoz. Ez a hit dicsekszik a maga gyengeségeivel és magára vonja Krisztus hatalmát.[97] E hitnek a legragyogóbb példája Szűz Mária, aki hitte, hogy „Istennél semmi sem lesz lehetetlen” (Lk 1,37), és magasztalni tudta az Urat, mert „nagy dolgot tett énvelem, aki hatalmas, és szent az ő neve” (Lk 1,49).

274. „Semmi sem tudja úgy megerősíteni hitünket és reményünket, mint szívünk mélységes meggyőződése arról, hogy Isten mindenre képes; és ezek után bármit kell hinnünk, bármilyen nagy és csodálatos legyen az, bármennyire meghaladja a dolgok rendjét és módját, az emberi értelem, miután befogadta a mindenható Isten ismeretét, habozás nélkül könnyen elfogadja.”[98]

Összefoglalás

275. Jóbbal, az igazzal együtt valljuk: „Tudom, hogy mindent megtehetsz, és semmiféle gondolat nincs rejtve előtted” (42,2).

276. Az Egyház a Szentírás tanúságához hűségesen gyakran irányítja könyörgését a „mindenható és örök Istenhez” („mindenható, örökkévaló Isten...”), mert szilárdan hiszi, hogy „Istennél semmi sem lesz lehetetlen” (Lk 1,37).[99]

277. Isten a mindenhatóságát mutatja meg azáltal, hogy megtérít minket bűneinkből és a kegyelem által visszafogad barátságába. („Istenünk, ki mindenhatóságodat leginkább azzal mutatod meg, hogy irgalmas és könyörületes vagy hozzánk.”)[100]

278. Aki nem hisz Isten mindenható szeretetében, hogyan hihetné, hogy az Atya meg tudott teremteni, a Fiú meg tudott váltani és a Szentlélek meg tud szentelni bennünket.

4. §
A TEREMTŐ

279. „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet” (Ter 1,1) – ezekkel az ünnepélyes szavakkal kezdődik a Szentírás. A hitvallás megismétli ezeket a szavakat, megvallván a mindenható Atyaistent mint „mennynek és földnek”,[101] „minden láthatónak és láthatatlannak Teremtőjét”.[102] Először tehát a Teremtőről fogunk szólni, majd teremtéséről, végül a bűnbeesésről, melyből hogy megszabadítson minket, Jézus Krisztus, az Isten Fia eljött.

280. A teremtés „Isten minden üdvözítő tettéhez” képest alap, „az üdvösség történetének kezdete”,[103] mely Krisztusban éri el csúcspontját. És megfordítva: Krisztus misztériuma a teremtés misztériumának végső megvilágítása; kinyilatkoztatja azt a célt, amiért „kezdetben teremtette Isten az eget és a földet” (Ter 1,1): Isten kezdettől fogva a Krisztusban lévő új teremtés dicsőségét akarta.[104]

281. Emiatt kezdődnek a húsvéti vigília – mely a Krisztusban való új teremtés ünneplése – olvasmányai a teremtéstörténettel; a bizánci liturgiában az Úr nagy ünnepeinek vigíliáján mindig ugyanez a teremtéstörténet az első olvasmány. Ősi hagyomány szerint a katekumenok fölkészítése a keresztségre ugyanezt az utat követi.[105]

I. Katekézis a teremtésről

282. A teremtésről szóló katekézisnek igen nagy jelentősége van. Az emberi és keresztény élet alapjait érinti, mert megfogalmazza a keresztény hit válaszát azokra az alapvető kérdésekre, melyeket a mindenkori ember föltesz magának: „Honnan jövünk?”, „Hová megyünk?”, „Honnan származunk?”, „Miért vagyunk itt?”, „Honnan való minden, ami van, és hova tart?” Az eredet és a cél két kérdése nem választható el egymástól. Életünk és cselekedeteink értelme és elrendezése szempontjából döntő jelentőségűek.

283. A világ és az ember eredetének kérdésével sok tudományos kutatás foglalkozik, melyek hallatlanul megnövelték a világmindenség korára és méreteire, az élet keletkezésére és az ember megjelenésére vonatkozó ismereteinket. E fölfedezéseknek arra kellene indítaniuk bennünket, hogy megcsodáljuk a Teremtő nagyságát, és hálát adjunk neki műveiért, a tudásért és a bölcsességért, mellyel a tudósokat és a kutatókat megajándékozza. Ők elmondhatják Salamonnal együtt: „Ő adta meg nekem a dolgokról való helyes tudást, mely megismertette velem a világ szerkezetét és az elemek tulajdonságait (...), mert minden dolognak munkálója tanított engem: a Bölcsesség” (Bölcs 7,17-21).

284. A nagy érdeklődést, mely e kutatásokat követi, erősen fokozza egy a természettudományok saját területét meghaladó, más rendhez tartozó kérdés. Nem csupán az a kérdés, hogy mikor és miként keletkezett az anyagi világ, s mikor és hogyan jelent meg az ember, hanem ezeknek a keletkezéseknek a magyarázatáról van szó: vajon a véletlen, a vak sors, egy névtelen szükségszerűség határozza-e meg, vagy egy értelmes és jóságos, magasabb rendű Lény, akit Istennek nevezünk? És ha a világ Isten bölcsességéből és jóságából származik, akkor miért van a rossz? Honnan ered? Ki felelős érte? Van-e szabadulás tőle?

285. A keresztény hit kezdettől fogva szemben találta magát olyan tanításokkal, melyek az eredet kérdésére az övétól eltérő válaszokat adtak. Az ókori vallásokban és kultúrákban számos mítosz szól a világ keletkezéséről. Egyes filozófusok azt mondták, hogy minden Isten, a világ Isten, vagy a világ keletkezése az Isten keletkezése (panteizmus); mások azt mondták, hogy a világ Isten szükségszerű kiáradása, belőle árad ki és beléje ömlik vissza; ismét mások azt tanították, hogy két örök princípium van, a Jó és a Rossz, a Világosság és a Sötétség, e kettő állandó harcban áll egymással (dualizmus, manicheizmus); bizonyos fölfogások szerint a világ (legalábbis az anyagi világ) rossz, bukás eredménye, ezért el kell utasítani vagy meg kell szabadulni tőle (gnózis); mások megengedték, hogy a világot Isten teremtette, de csak úgy, mint egy órásmester, aki elkészítése után magára hagyta (deizmus); végül mások tagadják a világ természetfölötti eredetét, és csak az öröktől létező anyag puszta játékát látják benne (materializmus). Mindezek a megoldási kísérletek a kezdetek kérdéseinek állandóságát és egyetemességét tanúsítják. Ez a keresés az ember sajátja.

286. Az emberi értelem képes bizonyos választ találni az eredetek kérdésére, mert a teremtő Isten létét műveiből az emberi értelem természetes fényénél bizonyossággal föl lehet ismerni,[106] ámbár ezt az ismeretet gyakran tévedés homályosítja és torzítja el. Ezért erősíti és világosítja meg a hit az értelmet, hogy ezt az igazságot helyesen tudja érteni: „A hit által értjük meg, hogy a világot Isten Igéje alkotta, s hogy a látható a láthatatlanból lett” (Zsid 11,3).

287. A teremtés igazsága annyira fontos az egész emberi élet számára, hogy Isten a maga gyengéd jóságában népének mindazt ki akarta nyilatkoztatni, amit rá vonatkozóan az üdvösség szempontjából fontos tudni. Azon természetes megismerésen túl, melyet bármely ember birtokolhat a Teremtőtől,[107] Isten fokozatosan kinyilatkoztatta Izraelnek a teremtés misztériumát. Ő, aki a pátriárkákat kiválasztotta, aki Izraelt kivezette Egyiptomból és Izraelt kiválasztván megteremtette és megformálta azt,[108] úgy nyilatkoztatta ki magát, mint akihez a föld összes népe és az egész földkerekség tartozik, s mint aki teljesen egyedül „teremtette az eget és a földet” (Zsolt 115,15; 124,8; 134,3).

288. Így a teremtés kinyilatkoztatása elválaszthatatlan az egy Isten népével kötött Szövetségének kinyilatkoztatásától és megvalósításától. A teremtés úgy lett kinyilatkoztatva, mint az első lépés e Szövetség felé, mint Isten mindenható szeretetének első és egyetemes bizonysága.[109] A teremtés igazsága fejeződik ki egyre erősebben a próféták üzenetében,[110] a zsoltárok[111] és a liturgia imádságában, s a választott nép bölcs mondásaiban[112] is.

289. A Szentírásnak a teremtésről szóló valamennyi kijelentése között egyedülálló helyet foglal el a Teremtés könyvének első három fejezete. E szövegek irodalmi szempontból különböző forrásokból eredhetnek. A sugalmazott szerzők a Szentírás elejére helyezték, hogy ünnepélyes szavakkal fejezzék ki a teremtés Istentől eredését, céljának, rendjének és jóságának, az ember hivatásának, végül a bűn tragédiájának és az üdvösség reményének igazságát. Ezek az igék, ha Krisztus fényében, a Szentírás egészében és az Egyház élő hagyományában olvassuk, mindig fő forrás maradnak „a kezdet” – a teremtés, bűnbeesés, az üdvösség ígérete – misztériumainak katekézise számára.

II. A teremtés – a Szentháromság műve

290. „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet” (Ter 1,1). A Szentírás ezen első szavai három dolgot állítanak: az örök Isten szólított létbe mindent, ami rajta kívül létezik; egyedül ő Teremtő (a „teremteni” [héberül bara] ige alanya mindig az Isten); ami csak létezik (ezt fejezi ki az „ég és a föld” formula) tőle függ, aki a létét adja.

291. „Kezdetben volt az Ige (...) és Isten volt az Ige. (...),minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett” J 1,1-3). Az Újszövetség kinyilatkoztatja, hogy Isten mindent az örök Ige, az ő szeretett Fia által teremtett. „Benne teremtett mindent a mennyben és a földön. (...) Minden általa és érte teremtetett. Ő előbb van mindennél, és minden őbenne áll fenn” (Kol 1,16-17). Az Egyház hite hasonlóképpen állítja a Szentlélek teremtő tevékenységét is: ő, akiről valljuk, hogy „elevenítő”,[113] „Teremtő Lélek” („Veni Creator Spiritus”), „a jóság Forrása”.[114]

292. A Fiú és a Szentlélek teremtő tevékenységét, mely elválaszthatatlan az Atya teremtő tevékenységétől, az Ószövetség jelezte,[115] az Újszövetség kinyilatkoztatta, és az Egyház hitszabálya világosan állítja: „Csak Ez az Isten van (...): Ez az Atya, Ez az Isten, Ez a Teremtő, Ez az Alkotó, Ez az Elrendező, aki önmaga által, azaz Igéje és Bölcsessége által (.) teremtett mindent”;[116] a „Fiú és a Lélek” mintegy „a kezei”.[117] A teremtés a Szentháromság közös műve.

III. „A világ Isten dicsőségére teremtetett”

293. Alapvető igazság, melyet a Szentírás és a Szenthagyomány állandóan tanít és magasztal: „a világ Isten dicsőségére teremtetett”.[118] Isten teremtett mindent, magyarázza Szent Bonaventura, „nem (...) azért, hogy növelje dicsőségét, hanem hogy kinyilvánítsa és közölje dicsőségét”.[119] Istennek ugyanis a teremtéshez semmi más indoka nem lehetett, csak szeretete és jósága: „A teremtmények Istennek a szeretet kulcsával kinyitott kezéből jöttek elő”.[120] És az I. Vatikáni Zsinat kifejti:

„Isten jóságával és mindenható erejével nem boldogságának növelésére, nem is megszerzésére, hanem tökéletességének kinyilvánítására a teremtményeinek adott javak által szabad elhatározással, az idő kezdetétől a semmiből alkotta mindkét teremtményt, a szellemit és a testit.”[121]

294. Isten dicsősége az, hogy jóságának e megnyilvánulása és közlése, melyek miatt a világ teremtetett, megvalósulnak. „Szeretetből eleve arra rendelt bennünket, hogy Jézus Krisztus által gyermekei legyünk, akaratának tetszése szerint; kegyelme dicsőségének dicséretére” (Ef 1,5-6). „Isten dicsősége ugyanis az élő ember, az ember élete pedig Isten látása. Ha ugyanis már Istennek a teremtés által történt kinyilatkoztatása életet ajándékoz minden lénynek, akik a földön élnek, sokkal inkább ad életet az Atya Ige által történő kinyilatkoztatása azoknak, akik Istent látják.”[122] A teremtés végső célja az, hogy Isten, „aki mindenek Alkotója, végül »minden legyen mindenben« (1Kor 15,28) azáltal, hogy egyszerre gondoskodik a maga dicsőségéről és a mi boldogságunkról”.[123]

IV. A teremtés misztériuma

ISTEN BÖLCSESSÉGGEL ÉS SZERETETTEL TEREMT

295. Hisszük, hogy Isten a világot bölcsessége szerint teremtette.[124] A világ nem valamiféle szükségszerűség, vak sors vagy a véletlen eredménye. Hisszük, hogy Isten szabad akaratából származik, aki a teremtményeket részesíteni akarta a maga létében, bölcsességében és jóságában: „Te teremtettél mindent, a te akaratod folytán teremtettek és állnak fönn” (Jel 4,11). „Mily számosak a te műveid, Uram, mindent bölcsességedben tettél” (Zsolt 104,24). „Jó az Úr minden iránt, gyöngédsége minden teremtményre kiterjed” (Zsolt 145,9).

ISTEN „SEMMIBŐL”TEREMT

296. Hisszük, hogy Istennek a teremtéshez nem volt szüksége semmiféle korábban létező dologra vagy segítségre.[125] A teremtés nem is szükségszerű kiáradás az isteni szubsztanciából.[126] Isten szabadon teremt, „semmiből”:[127]

„Mi nagy volna abban, ha Isten a világot korábban létező anyagból hozta volna létre? A kézműves ember is, ha anyagot adnak kezébe, azt csinál belőle, amit akar. Isten hatalma pedig abban mutatkozik meg, hogy a semmiből csinálja azt, amit csak akar.”[128]

297. A „semmiből való” teremtést a Szentírás mint ígérettel és reménnyel teljes igazságot tanúsítja. A Makkabeusok második könyvében egy édesanya a következő szavakkal buzdítja hét fiát a vértanúságra:

„Nem tudom, hogyan öltöttetek testet méhemben. Nem én ajándékoztam nektek a lelket és az életet, nem én fűztem össze tagjaitokat csodálatos módon, hanem a mindenség Teremtője, aki az emberiséget alkotta, és létet adott mindennek. Ha most törvényeiért semmibe veszitek [a szenvedést], irgalmában visszaadja nektek a lelket és az életet. (...) Gyermekem, kérlek, tekints az égre, és nézz a földre és mindarra, ami rajta van, gondold meg, hogy Isten semmiből teremtette, és az emberi nem is ugyanígy keletkezett!” (2Mak 7,22-23.28).

298. Mivel Isten tud semmiből teremteni, a Szentlélek által a bűnösöknek is tudja ajándékozni a lélek életét, tiszta szívet teremtve bennük,[129] és az elhunytaknak a test életét a föltámasztás által ő, „aki a halottakat életre kelti, és létbe szólítja a nemlétezőket” (Róm 4,17). S mivel képes volt arra, hogy Igéje által a sötétségből fölragyogtassa a világosságot,[130] a hit fényét is tudja ajándékozni azoknak, akik nem ismerik őt.[131]

ISTEN RENDEZETT ÉS JÓ VILÁGOT TEREMT

299. Ha Isten bölcsességgel teremt, akkor a teremtés rendezett: „Te pedig mindent mérték, szám és súly szerint rendeztél el” (Bölcs 11,20). Az örök Igében és az örök Ige által – aki a „láthatatlan Isten képmása” (Kol 1,15) – alkotott teremtés az embernek van szánva és rá irányul, Isten képmására,[132] reá, aki személyes kapcsolatra hivatott Istennel. Értelmünk, részesedvén az isteni értelem világosságában, meg tudja érteni azt, amit Isten a teremtés által mond nekünk,[133] igaz nagy fáradsággal és alázatos és tiszteletteljes lelkülettel a Teremtő és az ő műve iránt.[134] Az isteni jóságból eredő teremtés részesedik ebből a jóságból („És Isten látta, hogy jó, (.) nagyon jó”: Ter 1,4.10.12.18.21.31). Isten ugyanis a teremtést az embernek szóló ajándéknak szánta, mint neki szóló és rábízott örökséget. Az Egyháznak többször is meg kellett védenie a teremtés jóságát, beleértve az anyagvilág jóságát is.[135]

ISTEN A TEREMTÉS FÖLÖTT ÁLL ÉS JELEN VAN BENNE

300. Isten végtelenül nagyobb, mint minden műve:[136] „Fölötte áll az egeknek a te dicsőséged” (Zsolt 8,2); „az ő nagysága kifürkészhetetlen” (Zsolt 145,3). Mivel azonban ő a Fölséges, szabad Teremtő, minden létezőnek végső oka, jelen van teremtményeinek legbensejében: „Benne élünk, mozgunk és létezünk” (ApCsel 17,28). Szent Ágoston szavai szerint „fölötte áll az én csúcsaimnak, és mélyebb az én mélységeimnél”.[137]

ISTEN FÖNNTARTJA ÉS MEGŐRZI A TEREMTÉST

301. A teremtés után Isten nem hagyja magára a teremtést. Nemcsak létet és létezést ad neki, hanem minden pillanatban megőrzi a „létben”, megadja neki a működés lehetőségét, és elvezeti a céljához. A Teremtőtől való ezen feltétel nélküli függés elismerése a bölcsesség és szabadság, az öröm és bizalom forrása:

„Mert te szeretsz mindent, ami létezik, és semmit sem gyűlölsz azokból, amiket teremtettél. Ha gyűlöltél volna valamit is, azt létre se hoztad volna. Hogy is maradhatna meg bármi, ha te nem akarnád? Hogyan is maradhatna fenn, ha te létbe nem hívtad volna? De te megkímélsz mindent, mivel minden a tiéd, Uram, életnek barátja” (Bölcs 11,24-26).

V. Isten megvalósítja a maga tervét: az isteni gondviselés

302. A teremtésnek megvan a maga jósága és tökéletessége. Azonban nem egészen készen került ki a Teremtő kezéből. Úgy lett teremtve, hogy még „úton van” (in statu viae) az elérendő végső teljesség felé, amit Isten gondolt el róla. Azokat a rendelkezéseket, amelyekkel Isten a teremtését e tökéletességre vezeti, nevezzük isteni „gondviselésnek”.

„Mindent, amit alkotott, Isten a maga gondviselésével oltalmaz és kormányoz, »erejével elérvén [a világ] egyik végétől a másikig, és jóságosan elrendez mindent« (vö. Bölcs 8,1). Mert »minden mezítelen és fedetlen szemei előtt« (Zsid 4,13), azok is, amiket teremtményei szabadon fognak cselekedni.”[138]

303. A Szentírás tanúsága következetes: az isteni gondviselés gondoskodása konkrét és közvetlen, mindennel törődik a legkisebb dologtól a világ és a történelem legnagyobb eseményéig. A Szent Könyvek határozottan állítják Isten abszolút uralmát az események folyásában: „A mi Istenünk a mennyben van, mindent, amit akart, megcselekedett” (Zsolt 115,3); és Krisztusról mondja: „aki kinyit, és senki be nem zárja, bezár, és senki ki nem nyitja” (Jel 3,7); „Sok gondolat van a férfi szívében, az Úr akarata azonban megmarad” (Péld 19,21).

304. Így válik láthatóvá, hogy a Szentlélek, a Szentírás fő szerzője gyakran Istennek tulajdonít cselekedeteket, anélkül, hogy a másodlagos okokat megemlítené. Ez nem primitív kifejezési forma, hanem mélyértelmű emlékeztetés arra, hogy Isten fölötte áll a történelemnek és a világnak, ezeknek abszolút Ura,[139] és nevelés az Istenbe vetett bizalomra. A zsoltárok imádkozása e bizalomnak nagy iskolája.[140]

305. Jézus gyermeki ráhagyatkozást vár el a mennyei Atya gondviselése iránt, aki gyermekeinek legkisebb szükségleteire is gondot visel: „Ne aggodalmaskodjatok tehát, ezeket mondva: »Mit együnk?« vagy: »Mit igyunk?« (...) Mennyei Atyátok ugyanis tudja, hogy mindezekre szükségetek van. Ti keressétek először Isten országát és annak igazságát, és mindezeket megkapjátok hozzá” (Mt 6,31-33).[141]

A GONDVISELÉS ÉS A MÁSODLAGOS OKOK

306. Isten szuverén Ura a maga tervének, megvalósításához mégis igénybe veszi a teremtmények együttműködését is. Ez nem a gyöngeség, hanem Isten nagyságának és jóságának jele. Isten ugyanis teremtményeinek nemcsak létet ad, hanem a méltóságot is adja, hogy önállóan cselekedjenek, egymás okai és princípiumai legyenek, s így együttműködjenek terve megvalósításában.

307. Az embereknek Isten még arra is hatalmat ad, hogy szabadon vegyenek részt gondviselésében, amikor rájuk bízza annak felelősségét, hogy hajtsák uralmuk alá a földet és uralkodjanak rajta.[142] Így Isten lehetővé teszi az embereknek, hogy értelmes, szabad okok legyenek a teremtés művének beteljesítésében, s önmaguk és felebarátaik javára a teremtés harmóniájának tökéletesítésében. Az emberek, akik gyakran nem tudják, hogy munkatársai az isteni akaratnak, az isteni tervnek megfontoltan lehetnek részesei cselekedeteikkel, imáikkal, sőt még szenvedéseikkel is.[143] Így lesznek egészen Isten és az ő országának[144] „munkatársai” (1Kor 3,9).[145]

308. A teremtő Istenbe vetett hittől elválaszthatatlan igazság: Isten teremtményei minden cselekedetében tevékeny. Ő az első ok, mely a másodlagos okokban és azok által hat: „Isten maga ébreszti bennetek a szándékot, s hajtja végre a tettet tetszésének megfelelően” (Fil 2,13).[146] Ez az igazság sem csorbítja, hanem növeli a teremtmény méltóságát. Mivel Isten hatalma, bölcsessége és jósága a semmiből emelte ki, a teremtmény semmire sem képes, ha elszakad eredetétől, hiszen „a teremtmény a Teremtő nélkül szertefoszlik”;[147] még kevésbé képes végső célját elérni a kegyelem segítsége nélkül.[148]

A GONDVISELÉS ÉS A ROSSZ BOTRÁNYA

309. Ha Isten, a mindenható Atya egy rendezett és jó világ Teremtője, minden teremtményének gondját viseli, miért van a rossz? Erre a szorongató és elkerülhetetlen, fájdalmas és titokzatos kérdésre egyetlen elsietett válasz sem ad megoldást. A keresztény hit összessége ad választ erre a kérdésre: a teremtés jósága, a bűn tragédiája, Isten türelmes szeretete, aki elébe megy az embernek szövetségeivel, Fiának megváltó megtestesülésével, a Lélek ajándékával, az Egyház összehívásával, a szentségek erejével, a boldog életre szóló meghívással, melynek elfogadására a szabad teremtmények előzetes fölszólítást kapnak, de amely elől – és ez félelmetes misztérium – eleve elzárkózhatnak. Nincs a keresztény üzenetnek olyan részlete, mely legalább részben ne lenne válasz a rossz kérdésére.

310. De miért nem teremtett Isten olyan tökéletes világot, amelyből ki lenne zárva a rossz? A maga végtelen hatalmában Isten mindig tudna valami jobbat teremteni;[149] mégis a maga végtelen bölcsességében és jóságában Isten szabad elhatározásával olyan világot akart teremteni, mely „úton van” végső tökéletessége felé. Ez a folyamat Isten tervében magában foglalja egyes létezők megjelenésével együtt mások eltűnését, a tökéletesebbekkel együtt a kevésbé tökéletes dolgokat, a természet építésével együtt a rombolásokat is. Így a fizikai jóval együtt létezik a fizikai rossz is, mindaddig, amíg a teremtés el nem éri tökéletességét.[150]

311. Az angyaloknak és az embereknek mint értelmes és szabad teremtményeknek végső céljuk felé szabad választással és szeretettel kell haladniuk. Ezért le is térhetnek az útról. Ténylegesen vétkeztek is. Így lépett be a világba az erkölcsi rossz, mely összehasonlíthatatlanul súlyosabb, mint a fizikai rossz. Isten semmiképpen – sem közvetlenül, sem közvetve – nem oka az erkölcsi rossznak.[151] Mégis megengedi, mert tiszteli teremtményeinek szabadságát, és titokzatos módon jót tud kihozni belőle:

„A mindenható Isten, (...) mivel ő a legfőbb jó, semmiképpen sem adna teret műveiben a rossznak, ha nem volna annyira mindenható és jó, hogy még a rosszból is jót tud kihozni.”[152]

312. Így idővel fölfedezhető, hogy Isten a maga mindenható gondviselésével még a teremtményei által okozott erkölcsi rossz következményeiből is tud valami jót kihozni. József mondja a testvéreinek: „Nem ti hoztatok engem ide, hanem Isten; (.) ti rosszat forraltatok ellenem, de Isten jóra fordította (.), hogy sok népet életben tartson” (Ter 45,8; 50,20).[153] A legnagyobb erkölcsi rosszból, ami egyáltalán elkövethető volt, Isten Fiának minden ember bűne által történt elvetéséből és megöléséből Isten kegyelmének túláradása által[154] a legnagyobb jót hozta létre: Krisztus megdicsőülését és a mi megváltásunkat. Természetesen ezáltal a rossz nem válik jóvá.

313. „Az istenszeretőknek minden a javukra válik” (Róm 8,28). A szentek ezt újra meg újra tanúsítják:

Sziénai Szent Katalin ezért mondta azoknak, akik „nagy türelmetlenséggel botránkoznak” és föllázadnak az ellen, ami velük történik: „Minden a szeretettől jön hozzánk, minden azért rendeltetett, hogy az ember üdvösségét szolgálja, Isten semmit sem tesz ezen célkitűzésén kívül”.[155]
Morus Szent Tamás is kevéssel mártírhalála előtt így vigasztalta leányát: „Semmi sem történhet, amit Isten nem akar. Amit pedig ő akar, bármilyen rossznak tűnjék is, valójában a legnagyobb jó számunkra.”[156]
Norwichi Julianna úrnő pedig azt mondta: „Isten kegyelme által megtanultam, hogy szilárdan ragaszkodjam a hithez, (...) és erősen higgyem, hogy mindenféle dolog jó lesz (...). Te magad is látni fogod, hogy minden dolog jó lesz.” („Thou shalt see thyself that all manner of thing shall be well.”)[157]

314. Szilárdan hisszük, hogy Isten a világ és a történelem ura. Gondviselésének útjai azonban számunkra gyakran ismeretlenek. Csak a végén, amikor véget ér töredékes megismerésünk és „színről színre” fogjuk látni Istent (1Kor 13,12), akkor fogjuk tökéletesen és egészen megismerni az utakat, melyeken Isten – még a rossz és a bűn tragédiáin keresztül is – elvezeti teremtését annak a végső szombatnak a nyugalmába,[158] amelyért az eget és a földet teremtette.

Összefoglalás

315. Isten a világ és az ember teremtésében adta első és egyetemes tanújelét mindenható szeretetének és bölcsességének; „jóakaratú tervének” első üzenetét, mely a Krisztusban való új teremtésben éri el célját.

316. Jóllehet a teremtés művét elsődlegesen az Atyának tulajdonítjuk, hasonlóképpen hitigazság, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek a teremtésnek egy és oszthatatlan princípiuma.

317. Isten egyedül, szabadon, közvetlenül, minden segítség nélkül teremtette a világot.

318. Egy teremtménynek sincs végtelen hatalma, ami szükséges a szó szoros értelmében vett „teremtéshez”, azaz egy nem létező léttel való megajándékozásához (a „semmiből” való létrehíváshoz).[159]

319. Isten azért teremtette a világot, hogy kinyilvánítsa és közölje dicsőségét. A dicsőség, melyért Isten teremtményeit megteremtette, a részesedésük az ő igazságában, jóságában és szépségében.

320. Isten, aki az egész világot megteremtette, a „mindeneket erejének szavával” hordozó Fiú (Zsid 1,3), és Teremtő, éltető Lelke által tartja a létben.

321. Az isteni gondviselés azon rendelkezések összessége, melyek révén Isten bölcsességgel és szeretettel minden teremtményét elvezeti végső céljához.

322. Krisztus arra hív minket, hogy gyermeki bizalommal hagyatkozzunk rá mennyei Atyánk gondviselésére[160], és Szent Péter apostol megismétli: „Minden gondotokat bízzátok őrá, mert neki gondja van rátok” (1Pt 5,7).[161]

323. Az isteni gondviselés a teremtmények cselekvése által is működik. Megadja az embereknek, hogy szabadon működjenek együtt az ő tervével.

324. A fizikai rossz és az erkölcsi rossz megengedése Isten részéről misztérium, amit Isten az ő Fia, a rossz legyőzésére meghalt és föltámasztott Jézus Krisztus által világosít meg. A hit nyújt bizonyosságot afelől, hogy Isten nem engedné meg a rosszat, ha a rosszból nem fakasztana jót olyan utakon, melyeket mi teljesen csak az örök életben fogunk megismerni.

5.§
AZ ÉG ÉS A FÖLD

325. Az Apostoli hitvallás vallja, hogy Isten a „mennynek és földnek Teremtője”;[162] a Nicea-konstantinápolyi hitvallás ezt kibontja: „minden láthatónak és láthatatlannak...”.[163]

326. A Szentírásban az „ég és föld” kifejezés jelentése: minden, ami létezik, az egész teremtés. Utal a kapcsolatra is, mely a teremtésen belül az eget és a földet egyszerre egyesíti és szétválasztja: a „Föld” az emberek világa;[164] az „ég” vagy az „egek” jelölheti az égboltot,[165] de jelölheti Isten sajátos „helyét” is, hiszen ő, a „Mi Atyánk a mennyekben” (Mt 5,16);[166] következésképpen a „mennyet” is, ami az eszkatologikus dicsőség. Végül az „ég” szó jelenti a szellemi teremtmények, az Istent körülvevő angyalok „helyét”.

327. A IV. Lateráni Zsinat hitvallása mondja: Isten „az idő kezdetétől a semmiből alkotta mindkét teremtményt, a szellemit és a testit, tudniillik az angyalokat és a világot: és azután az emberi teremtményt”, mely bizonyos értelemben egyszerre lélekből és testből áll.[167]

I. Az angyalok

AZ ANGYALOK LÉTEZÉSE – HITIGAZSÁG

328. Hitigazság, hogy szellemi, test nélküli lények, akiket a Szentírás általában angyaloknak nevez, léteznek. Ezt a Szentírás éppoly világosan bizonyítja, mint az egybehangzó Szenthagyomány.

KIK ŐK?

329. Szent Ágoston róluk mondja: „Az »angyal« (...) hivatalt, nem természetet jelöl. Ha a természete után érdeklődöl, akkor szellem; ha a hivatala után, akkor angyal: mivolta szerint szellem, tevékenysége szerint angyal.”[168] Az angyalok egész létük szerint Isten szolgái és hírnökei. Mivel „állandóan látják az én Atyám arcát, aki a mennyben van” (Mt 18,10), ők azok, „akik teljesítik szavát, mihelyt meghallják beszédének hangját” (Zsolt 103,20).

330. Mint tisztán szellemi teremtményeknek, értelmük és akaratuk van; személyes[169] és halhatatlan[170] teremtmények. Tökéletességük fölülmúlja minden látható teremtményét. Ennek bizonysága dicsőségük ragyogása.[171]

KRISZTUS „MINDEN ANGYALÁVAL EGYÜTT”

331. Krisztus az angyalok világának középpontja. Ők az ő angyalai: „Amikor az Emberfia eljön dicsőségében és vele mind az angyalok...” (Mt 25,31). Övéi, mert általa és érte teremtettek: „Mert benne teremtett mindent a mennyben és a földön; a láthatókat és a láthatatlanokat: a trónusokat, az uralmakat, a fejedelemségeket és a hatalmasságokat; minden általa és érte teremtetett” (Kol 1,16). Még inkább az övéi, mert üdvözítő tervének hírnökeivé tette őket: „Nemde ők mind szolgáló lelkek? Azok szolgálatára vannak rendelve, akik majd öröklik az üdvösséget” (Zsid 1,14).

332. A világ teremtésétől fogva[172] és végig az üdvösség történelmének folyamatában jelen vannak; távolabbról vagy közelebbről hirdetik az üdvösséget és szolgálják az isteni terv megvalósulását: ők zárják be a földi paradicsomot,[173] oltalmazzák Lótot,[174] megmentik Hágárt és fiát,[175] visszafogják Ábrahám kezét,[176] szolgálatuk által közöltetik a Törvény,[177] vezetik Isten népét,[178] hírül adnak születéseket[179] és meghívásokat,[180] próféták mellett állnak[181] – hogy csak néhány példát említsünk. Végezetül Gábriel angyal adja hírül az Előfutár és maga Jézus születését.[182]

333. A megtestesült Ige életét a megtestesüléstől a mennybemenetelig körülveszi az angyalok imádata és szolgálata. Amikor Isten „bevezeti az elsőszülöttet a világba, ezt mondja: »Imádja őt Isten minden angyala«” (Zsid 1,6). A Krisztus születésekor fölhangzott dicsőítő énekük – „Dicsőség a magasságban Istennek” (Lk 2,14) – továbbhangzik az Egyház dicsőítő imájában. Ők vigyáznak Jézusra gyermekkorában,[183] szolgálnak neki a pusztában,[184] megerősítik a halálküzdelemben,[185] amikor megmenekülhetett volna általuk ellenségek kezéből,[186] mint egykor Izrael.[187] Angyalok „evangelizálnak” is[18] hirdetvén a megtestesülés jó hírét[189] és Krisztus föltámadását.[190] Jelen lesznek Krisztus visszatérésekor, akit hirdetnek,[191] és szolgálni fogják az ítéletkor.[192]

AZ ANGYALOK AZ EGYHÁZ ÉLETÉBEN

334. Ezért az Egyház egész élete az angyalok titokzatos és hatalmas segítségét élvezi.[193]

335. Liturgiájában az Egyház az angyalokhoz társul, hogy velük együtt imádja a háromszor szent Istent;[194] segítségüket kéri (pl. az „In Paradisum deducant te angeli”, ’Mennyország örömébe vigyenek az angyalok...’ ének a temetési szertartásban,[195] továbbá az ún. „Kerub-ének” a bizánci liturgiában[196]); és néhány angyal emlékezetét külön is ünnepli (Szent Mihály, Szent Gábor, Szent Ráfael és az őrangyalok).

336. Az emberi életet kezdetétől[197] a halálig[198] körülveszi őrségük[199] és közbenjárásuk.[200] „Senki nem tagadja, hogy minden egyes hívő mellett áll egy angyal, mint valami pedagógus és az életet irányító pásztor.”[201] A keresztény élet a hitben már itt a földön részesedik az Istenben egyesült angyalok és emberek boldog társaságából.

II. A látható világ

337. Maga Isten teremtette a látható világot egész gazdagságában, változatosságában és rendjében. A Szentírás a teremtés művét szimbolikusan hat isteni „munkanapból” álló folyamatként mutatja be, mely a hetedik nap „nyugalmával” zárul.[202] A teremtéssel kapcsolatban a szent szöveg Istentől üdvösségünkért kinyilatkoztatott igazságokat tanít,[203] melyek lehetővé teszik, hogy „az egész teremtés belső természetét, értékét és rendjét, Isten dicséretére rendeltségét elismerjük”.[204]

338. Nincs semmi, ami nem a Teremtőnek köszönné létét. A világ akkor kezdődött, amikor Isten szava a semmiből megteremtette. Minden létező, az egész természet, az egész emberi történelem ebben az őseseményben gyökerezik: olyan „genezis” ez, mely által megalkottatott a világ és elkezdődött az idő.[205]

339. Minden egyes teremtménynek megvan a maga jósága és tökéletessége. A „hat nap” minden művéről azt mondják: „És látta Isten, hogy jó”. „A teremtés tényéből következik ugyanis, hogy minden dolognak megvan a maga állaga, igazsága és jósága, megvannak a saját törvényei, és megvan a saját rendje.”[206] A különféle teremtmények Isten adta tulajdonságaikkal – mindegyik a maga módján – egy sugárnyit tükröz Isten végtelen bölcsességéből és jóságából. Éppen ezért az embernek tisztelnie kell minden teremtmény sajátos jóságát, és kerülni kell a dolgok rendetlen használatát, ami megveti a Teremtőt, s mind az emberek, mind a környezet számára pusztító következményeket hoz magával.

340. A teremtmények kölcsönös összefüggése Isten szándéka szerint való. A Nap és a Hold, a cédrus és a mezei virág, a sas és a veréb – az egész megszámlálhatatlan sokféleség és különbözőség arról vall, hogy egyetlen teremtmény sem elég önmagának, hogy a teremtmények csak egymással való összefüggésben léteznek, hogy egymás szolgálatával kölcsönösen kiegészítsék egymást.

341. A világmindenség szépsége. A teremtett világ rendje és harmóniája a dolgok és kapcsolataik sokféleségéből születik. Az ember ezeket fokozatosan fedezi föl, mint a természet törvényeit, melyek csodálatra indítják a tudósokat. A teremtés szépsége a Teremtő végtelen szépségét tükrözi. Tiszteletet kell ébresztenie, és az embert arra kell serkentenie, hogy értelmével és akaratával hajoljon meg a Teremtő előtt.

342. A teremtmények hierarchiáját fejezi ki a „hat nap” sorrendje, melyben a teremtés a kevésbé tökéletestől a tökéletesebb felé halad. Isten minden teremtményét szereti,[207] mindnek gondját viseli, még a verébnek is. Jézus pedig azt mondja: „Sokkal többet értek ti, mint a verebek!” (Lk 12,7), vagy másutt: „Mennyivel többet ér az ember, mint a juh!” (Mt 12,12).

343. Az ember a teremtés müvének csúcsa. A sugalmazott elbeszélés ezt azzal fejezi ki, hogy világosan különbséget tesz az ember és a többi teremtmény teremtése között.[208]

344. A teremtmények között egymásrautaltság van, mert mindnek ugyanaz a Teremtője, és valamennyien az ő dicsőségére vannak rendelve:

Áldott légy, Uram, és minden alkotásod,
Legfőképpen urunk-bátyánk, a Nap,
Aki a nappalt adja és aki reánk deríti a te világosságodat.
És szép ő és sugárzó, nagy ragyogással ékes:
A te képed, Fölséges...

Áldott légy, Uram, Víz húgunkért,
oly nagyon hasznos ő, oly drága, tiszta és alázatos.

Áldott légy, Uram, Földanya nénénkért,
Ki minket hord és enni ad,
És mindennemű gyümölcsöt terem, füveket és színes virágokat...

Dicsérjétek az Urat és áldjátok,
És mondjatok hálát neki,
és nagy alázatosan szolgáljátok.[209]

345. A szombat – a „hat nap” művének vége. A szent szöveg azt mondja: „Isten a hetedik napon befejezte művét, amit alkotott”, és így „elkészült az ég és a föld”; és Isten a hetedik napon „megpihent”, „megáldotta” ezt a napot és „megszentelte” (Ter 2,1-3). E sugalmazott szavak bővelkednek üdvös tanításban:

346. Isten a teremtésben olyan alapot és olyan törvényeket helyezett le, melyek megmaradnak,[210] a hívő bizalommal rájuk hagyatkozhat; s jelei és zálogai Isten Szövetsége iránti rendíthetetlen hűségének.[211] Az embernek hűségesnek kell lennie ehhez az alaphoz, és tisztelnie kell a Teremtő által beleírt törvényeket.

347. A teremtés a szombatért, azaz Isten tisztelete és imádása végett történt. Az istentisztelet bele van írva a teremtés rendjébe.[212] „Az Isten művének semmit nem szabad elébe helyezni” ?? mondja Szent Benedek regulája[213] az emberi elfoglaltságok helyes rendjére utalva.

348. A szombat Izrael Törvényének a szívében van. Megtartani a parancsokat azt jelenti, hogy az ember megfelel annak az isteni bölcsességnek és akaratnak, melyek az ő teremtő művében fejeződnek ki.

349. A nyolcadik nap. Számunkra azonban fölvirradt egy új nap: Krisztus föltámadásának napja. A hetedik nap bevégzi az első teremtést. A nyolcadik nap megkezdi az új teremtést. Így a teremtés műve a Megváltás legnagyobb művében éri el csúcspontját. Az első teremtésnek értelme és csúcsa a Krisztusban való új teremtés, melynek ragyogása fölülmúlja az első teremtését.[214]

Összefoglalás

350. Az angyalok szellemi teremtmények, akik szüntelenül dicsőítik Istent, és szolgálják az ő más teremtményeire vonatkozó üdvözítő terveit: „Az angyalok együttműködnek mindabban, ami javunkra szolgál”.[215]

351. Az angyalok körülveszik Krisztust, az ő Urukat. Neki szolgálnak, főként az embereket üdvözítő küldetésének teljesítésében.

352. Az Egyház tiszteli az angyalokat, akik támogatják földi zarándokútján és oltalmaznak minden embert.

353. Isten akarta teremtményeinek különbözőségét, sajátos jóságát, kölcsönös összefüggését és rendjét. Az összes anyagi teremtményt az emberi nem javára rendelte. Az ember és általa az egész teremtés Isten dicsőségére van rendelve.

354. A teremtésbe írt törvényeket és a dolgok természetéből fakadó összefüggéseket tiszteletben tartani a bölcsesség kezdete és az erkölcsiség alapja.

6.§
AZ EMBER

355. „Isten megteremtette az embert saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket” (Ter 1,27). A teremtésben az ember egyedülálló helyet foglal el: ő „az Isten képmása” (I); természetében egyesíti a szellemi világot és az anyagi világot (II); férfinak és nőnek lett teremtve (III); Isten a barátjává tette őt (IV).

I. „Isten képmására”

356. Az összes látható teremtmény között egyedül az ember képes arra, hogy „megismerje és szeresse Teremtőjét”;[216] „a földön az egyetlen teremtmény, melyet Isten önmagáért akart”;[217] egyedül ő hivatott arra, hogy megismeréssel és szeretettel részesedjék Isten életében. Ezért lett teremtve, és ez méltóságának alapvető megindoklása:

„Mi volt az oka, hogy a teremtményt ily nagy méltóságba helyezted? A kimondhatatlan szeretet, mely által önmagadba tekintve beleszerettél teremtményedbe; ezért teremtetted meg őt, e szerelem által, és adtad neki a létet, hogy ízlelje örök javadat, és örvendjen benne.”[218]

357. Az emberi egyed, mivel Isten képmása, a személy méltóságával bír: nem csupán valami, hanem valaki. Képes arra, hogy megismerje önmagát, uralkodjék önmagán, szabadon ajándékozza magát, és közösségre lépjen más személyekkel; és kegyelemből szövetségre hivatott a Teremtőjével, hogy hittel és szeretettel válaszoljon neki, amit helyette senki meg nem tehet.

358. Isten mindent az emberért teremtett,[219] de az embert arra teremtette, hogy neki szolgáljon, Őt szeresse és az egész teremtést neki ajánlja föl:

„Vajon melyik lesz végül az a teremtmény, amely ily nagy megbecsülésben fog részesülni? Az ember, az a nagy és csodálatos élőlény, mely Isten szemében minden teremtménynél értékesebb, akiért az ég és a föld és a tenger és minden teremtett test alkottatott: az ember, kinek üdvösségét Isten annyira megszerette, hogy még egyszülött Fiának sem kegyelmezett miatta: és folyamatosan mindent fölhasznál annak érdekében, hogy az embert fölemelje önmagához, és a jobbjára ültesse.”[220]

359. „Az ember misztériuma csak a megtestesült Ige misztériumában ragyog föl igazán”:[221]

„A boldog Apostol ma két emberről mondta, hogy az emberi nem kezdetét jelentik, tudniillik Ádámról és Krisztusról. (...) Az első Ádám, mondja, élőlénnyé lett, az utolsó Ádám éltető lélekké. Azt az elsőt ez az utolsó teremtette, és ő adta neki a lelket, hogy élővé váljon. (.) Ez az utolsó Ádám az, aki megformálásakor az elsőnek a maga képét adta. Ebből következett, hogy magára vette annak alakját és nevét, hogy el ne vesszen az, akit a saját képmására alkotott. Első Ádám – utolsó Ádám: az elsőnek volt kezdete, az utolsónak nincs vége, mert ez az utolsó valójában az első. Mondja is: »Én vagyok az első és az utolsó«.”[222]

360. A közös eredetnek köszönhetően az emberi nem egységet alkot. Mert Isten „telepítette be az egy őstől származó emberiséggel az egész földet” (ApCsel 17,26):[223]

„A lélek ámuló szemével észrevehetjük és szemlélhetjük a közös Teremtőtől való eredet miatt egységes emberi nemet (.); ugyanígy egységes a természetét tekintve, mely testi valóságból s halhatatlan és szellemi lélekből áll; egységes a mindenki által elérendő konkrét cél és a jelen élet közös megoldandó feladata miatt; egységes a lakóhelye, azaz a földkerekség tekintetében, melynek természetes gazdagságával mindenki joggal élhet, hogy táplálkozni és gyarapodni tudjon; egységes továbbá a végső cél, maga Isten miatt, aki felé mindenkinek törekednie kell, s a dolgok és segítségek miatt, melyekkel ez a végső cél elérhető (.); éppen így egységes az egy és ugyanazon megváltás miatt, amelyet Krisztus (.) mindenkiért végbevitt.”[224]

361. „Az emberek kölcsönös egymásrautaltságának és a szeretetnek”[225] e törvénye, anélkül, hogy kizárná a személyek, kultúrák és népek gazdag sokféleségét, biztosítja számunkra, hogy minden ember valóban testvérünk.

II. „Test és lélek tekintetében egy”

362. Az Isten képmására teremtett emberi személy egyszerre testi és szellemi lény. A bibliai elbeszélés szimbolikus nyelve ezt fejezi ki, amikor azt mondja: „Isten a föld porából alkotta meg az embert; és orrába lehelte az élet leheletét; így lett az ember élőlénnyé” (Ter 2,7). Isten tehát az egész embert akarta.

363. A lélek szó a Szentírásban gyakran az emberi életet[226] vagy az egész emberi személyt[227] jelenti. De jelenti az ember bensőjét is,[228] azt, ami benne a legdrágább,[229] azt, ami által a leginkább Isten képmása: a „lélek” az emberben a szellemi princípiumot jelenti.

364. Az ember teste részesedik „Isten képmásának” méltóságában; pontosan azért emberi test, mert szellemi lélek élteti, és az emberi személy mint egész van arra rendelve, hogy Krisztus testében a Szentlélek temploma legyen.[230]

„Az ember, aki a test és lélek tekintetében egy, testi mivoltánál fogva magába gyűjti az anyagvilág elemeit úgy, hogy általa elérjék céljukat és fölemeljék hangjukat a Teremtő szabad dicséretére. Az embernek tehát nem szabad lenéznie a testi életet, épp ellenkezőleg, testét mint Istentől teremtett és az utolsó napon föltámadó valóságot jónak és tiszteletreméltónak kell tartania.”[231]

365. A lélek és a test egysége olyan mély, hogy a lelket a test „formájának” kell tekinteni;[232] azaz az anyagból alkotott test a szellemi lélek miatt emberi és élő test; a szellem és az anyag az emberben nem két egyesült természet, hanem egységük egyetlen természetet alkot.

366. Az Egyház tanítja, hogy minden egyes szellemi lelket Isten közvetlenül teremt[233] – nem a szülők „hozzák elő” –; azt is tanítja, hogy a lélek halhatatlan;[234] nem vész el, amikor a halálban elválik a testtől; és a végső föltámadásban újra egyesülni fog a testtel.

367. Olykor megkülönböztetik a lelket a szellemtől. Így Szent Pál azért imádkozik, hogy „a békesség Istene szenteljen meg titeket, hogy tökéletesek legyetek, őrizze meg szellemeteket, lelketeket és a testeteket feddhetetlenül Urunk Jézus Krisztus eljöveteléig” (1Tesz 5,23). Az Egyház tanítja, hogy e különbségtétel nem vezet be kettősséget a lélekbe.[235] A „szellem” azt jelenti, hogy az ember teremtésétől fogva természetfölötti céljára van rendelve,[236] és lelke képes arra, hogy ingyenes ajándékként fölemeltessék az Istennel való közösségre.[237]

368. Az Egyház spirituális hagyománya a szívet is hangsúlyozza, biblikus értelemben a „benső mélységét” (Jer 31,33-ban „in visceribus”), ahol a személy elkötelezi magát Isten mellett, vagy ellene dönt.[238]

III. „Férfinak és nőnek teremtette őket”

ISTEN AKARTA EGYENLŐSÉG ÉS KÜLÖNBÖZŐSÉG

369. A férfi és a nő teremtve vannak, azaz Isten akarta őket: egyrészt mint emberi személyeket tökéletes egyenlőségben, másrészt saját férfi és női mivoltukban. A „férfiúi lét” és „női lét” jó és Isten akarta valóság: mindkettőnek, a férfinak és a nőnek elveszíthetetlen méltósága van, melyet közvetlenül Istentől, Teremtőjüktől kapnak.[239] A férfi és a nő ugyanazzal a méltósággal „Isten képmása”. „Férfiúi és női mivoltukban” tükrözik a Teremtő bölcsességét és jóságát.

370. Isten semmiképpen sem képmása az embernek. Ő sem nem férfi, sem nem nő. Isten tiszta szellem, akiben semmiféle nemek közti megkülönböztetésnek nincs helye. De a férfi és a nő „tökéletességei” valamit mégis tükröznek Isten végtelen tökéletességéből: ilyenek az anya,[240] az apa és a jegyes tökéletességei.[241]

„EGYMÁSÉRT” – „KETTŐ EGYSÉGE”

371. Az együtt teremtett férfi és nő Isten akaratából egymásért van. Isten Igéje ezt a Szentírás különböző helyein adja értésünkre. „Nem jó az embernek egyedül lennie; alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő” (Ter 2,18). Az állatok közül így egy sem felelhet meg az embernek.[242] A nő, akit Isten a férfi oldalából kivett bordából „formál meg” és odavezet hozzá, a férfiból csodálkozó kiáltást, a szeretet és közösség fölkiáltását váltja ki: „Ez most csont a csontomból és hús a húsomból” (Ter 2,23). A férfi a nőt mint ugyanannak az emberségnek másik „énjét” fedezi föl.

372. A férfi és a nő „egymásért” van teremtve, nem mintha Isten mindegyiküket csak fél, tökéletlen embernek alkotta volna. Sokkal inkább személyes közösségre teremtette őket, melyben a két személy egymás „segítségére” lehet, mert egyrészt mint személyek egyenlők („csont a csontomból”), másrészt férfiúi és női mivoltuk kölcsönösen kiegészíti egymást.[243] A házasságban Isten úgy köti őket össze, hogy „egy testet” alkotva (Ter 2,24) tovább tudják adni az emberi életet: „Növekedjetek és sokasodjatok, és töltsétek be a földet” (Ter 1,28). A férfi és a nő mint házastársak és szülők, amikor továbbadják az emberi életet utódaiknak, különleges módon működnek együtt a Teremtő művével.[244]

373. Isten tervében a férfi és a nő hivatása az, hogy mint Isten „gondnokai” „uralmuk alá hajtsák” a földet.[245] Ez az uralom nem lehet önkényes és romboló. Mivel a Teremtő képmására vannak teremtve, „aki szeret mindent, ami van” (Bölcs 11,24), a férfi és a nő arra hivatott, hogy vegyen részt a többi teremtményre irányuló gondviselésben. Innen fakad a világért való felelősségük, amit Isten rájuk bízott.

IV. Az ember a Paradicsomban

374. Az első ember nemcsak jónak teremtetett, hanem barátságban volt Teremtőjével, és összhangban önmagával és az őt körülvevő, egész rábízott teremtéssel. Ezt a harmóniát csak a Krisztusban megvalósuló új teremtés dicsősége képes fölülmúlni.

375. Az Egyház a bibliai nyelv szimbolikáját az Újszövetség és a Hagyomány fényében hitelesen értelmezve tanítja, hogy Isten ősszüleinket, Ádámot és Évát a szentség és igazság eredeti állapotában teremtette.[246] Az eredeti szentség e kegyelme részesedés volt az isteni életben.[247]

376. E kegyelem ragyogása az emberi élet minden dimenzióját megerősítette. Ameddig az ember szoros kapcsolatban maradt Istennel, nem kellett sem meghalnia,[248] sem szenvednie.[249] Az emberi személy belső összhangja, a férfi és a nő közötti összhang,[250] továbbá az első emberpár és az egész természet közötti összhang alkotta azt az állapotot, amit „eredeti igazságnak” nevezünk.

377. A világ fölötti „uralom”, melyet Isten kezdetben az embernek átengedett, elsősorban magában az emberben nyilvánult meg, mint önuralom. Az ember egész lényében érintetlen és rendezett volt, tudniillik szabad volt a hármas bűnös kívánságtól,[251] melyek az érzéki gyönyörűségek, a földi javak vágya és az önérvényesítés uralma alá vetik őt, az értelem parancsa ellenére.

378. Az Istennel való bensőséges kapcsolat jele, hogy Isten az embert egy „kertbe” helyezte.[252] Az ember ott él, hogy „művelje és őrizze” (Ter 2,15): a munka nem büntetés,[253] hanem a férfi és a nő együttműködése Istennel a látható teremtés tökéletesítésében.

379. Az eredeti igazság egész összhangja, melyet Isten terve az embereknek biztosított, ősszüleink bűne miatt elveszett.

Összefoglalás

380. Istenünk, „az embert a magad képmásául teremtetted, és gondjára bíztad az egész világot, hogy egyedül neked, a Teremtőnek szolgálva uralkodjék minden teremtményen.”[254]

381. Az ember eleve arra rendeltetett, hogy Isten emberré lett Fiának – „aki a láthatatlan Isten képmása” (Kol 1,15) – képmása legyen, hogy Krisztus a fivérek és nővérek sokaságának elsőszülöttje legyen.[255]

382. Az ember „test és lélek tekintetében egy”.[256] A hit tanítása állítja, hogy a szellemi és halhatatlan lelket közvetlenül Isten teremti.

383. Isten nem magányosnak teremtette az embert: mert kezdettől fogva „férfinak és nőnek teremtette őket” (Ter 1,27), kiknek közössége az első személyes közösséget alkotta.[257]

384. A kinyilatkoztatás megismerteti velünk a férfi és a nő bűn előtti, eredeti, szent és igaz állapotát: Istennel való barátságuk boldoggá tette paradicsomi életüket.

7.§
A BŰNBEESÉS

385. Isten végtelenül jó, és minden műve jó. Azonban senki nem kerüli el a szenvedés, a természetes bajok – melyek, úgy tűnik, a teremtmény korlátaival együtt adottak – megtapasztalását, s mindenekelőtt senki nem kerülheti ki az erkölcsi rossz problémáját. Honnan származik a rossz? „Kerestem a rossz eredetét, de nem találtam megoldást” – mondja Szent Ágoston,[258] és fájdalmas keresése csak az élő Istenhez való megtérésében talált választ. Mert „a gonoszság (...) misztériuma” (2Tesz 2,7) csak „a hit misztériumának” fényében válik láthatóvá.[259] Az isteni szeretet Krisztusban történt kinyilatkoztatása egyszerre mutatja meg a bűn nagyságát és a kegyelem túláradását.[260] Ha föltesszük tehát a kérdést, hogy honnan ered a rossz, hitünk tekintét Arra kell irányítanunk, aki egyedüli legyőzője a rossznak.[261]

I. Ahol eláradt a bűn, ott túláradt a kegyelem

A BŰN VALÓSÁGA

386. A bűn jelen van az ember történelmében: hiába kísérelnénk meg figyelmen kívül hagyni vagy más nevekkel illetni e sötét valóságot. Ahhoz, hogy valaki megérthesse a bűn mibenlétét, elsősorban el kell ismernie az embert Istenhez fűző szoros köteléket, mert e kapcsolaton kívül a bűn rosszasága a maga lényegében – mint Isten elutasítása vagy szembehelyezkedés vele – nem fedezhető fel, de továbbra is megterheli az ember életét és történelmét.

387. A bűn, s főként az áteredő bűn valóságát csak az isteni kinyilatkoztatás világítja meg. Azon megismerés nélkül, melyet Isten ad nekünk, a bűnt nem lehet világosan fölismerni, és megjelenik a kísértés, hogy a bűnt úgy értelmezzük, mint fejlődési rendellenességet, pszichés gyöngeséget, mint tévedést vagy egy helytelen társadalmi szerkezet kikerülhetetlen következményét stb. Csak Isten emberre vonatkozó tervének ismeretében értjük meg, hogy a bűn visszaélés azzal a szabadsággal, melyet Isten a teremtett személyeknek ajándékoz azért, hogy szeretni tudják őt és egymást.

AZ EREDETI BŰN – LÉNYEGES HITIGAZSÁG

388. A kinyilatkoztatás előrehaladtával egyre világosabbá lett a bűn valósága is. Jóllehet Isten ószövetségi népe a Teremtés könyvében a bűnbeesésről elbeszélt történet fényében eljutott az emberi lét fájdalmáig, de e történet végső jelentését nem tudta megérteni; e jelentés csak Jézus Krisztus halálának és föltámadásának fényében tárult föl.[262] Az embernek meg kellett ismernie Krisztust mint a kegyelem forrását, hogy megismerhesse Ádámot mint a bűn forrását. A Szentlélek, akit a föltámadott Krisztus küld nekünk, azért jött, hogy „meggyőzze a világot a bűnről” (Jn 16,8) azáltal, hogy kinyilatkoztatja, ki az, aki megvált a bűntől.

389. Az áteredő bűnről szóló tanítás, hogy úgy mondjuk, „visszája” ennek az örömhírnek: Jézus minden ember Üdvözítője, mindenki rászorul az üdvösségre, és az üdvösség Krisztus jóvoltából mindenkinek fölajánlott valóság. Az Egyház, mely birtokában van Krisztus gondolatainak,[263] világosan tudja, hogy az áteredő bűnről adott kinyilatkoztatáshoz nem lehet hozzányúlni anélkül, hogy Krisztus misztériuma ne sérülne.

A BŰNBEESÉS ELBESZÉLÉSÉNEK OLVASÁSÁHOZ

390. A bűnbeesés története (Ter 3) képes beszédet használ, de egy őseseményt ír le, mely az ember történelmének kezdetén játszódott le.[264] A kinyilatkoztatás megadja nekünk a hitbeli bizonyosságot, hogy az emberiség egész történelmére rányomja bélyegét az eredeti bűn, melyet ősszüleink szabad akarattal követtek el.[265]

II. Az angyalok bukása

391. Ősszüleink engedetlen döntése mögött egy istenellenes, kísértő hang áll,[266] mely irigységből taszította őket a halálba.[267] A Szentírás és az Egyház hagyománya ebben a lényben egy bukott angyalt lát, akit Sátánnak vagy ördögnek nevez.[268] Az Egyház tanítja, hogy kezdetben Istentől teremtett jó angyal volt. „Az ördögöket és a többi démont Isten természetük szerint jónak teremtette, de önmaguktól rosszak lettek.”[269]

392. A Szentírás beszél ezeknek az angyaloknak a bűnéről.[270] Ez a „bukás” ezeknek a szellemi teremtményeknek a szabad választásában áll, mely radikálisan és visszavonhatatlanul elutasította Istent és az ő országát. E lázadás visszhangját halljuk a kísértő ősszüleinknek mondott szavaiban: „Olyanok lesztek, mint az Isten” (Ter 3,5). „Az ördög kezdettől fogva vétkezik” (1Jn 3,8), „hazug és hazugság atyja” (Jn 8,44).

393. Az angyalok választásának visszavonhatatlansága, és nem a végtelen isteni irgalmasság hiánya az oka annak, hogy bűnüket nem lehet megbocsátani. „Bukásuk után ugyanis számukra nincs bűnbánat, amint az emberek számára sincs a halál után.”[271]

394. A Szentírás bizonyítja annak ártó befolyását, akit Jézus „kezdettől fogva gyilkosnak nevez” (Jn 8,44), s aki még azt is megkísérelte, hogy Jézust eltérítse Atyjától kapott küldetésétől.[272] „Az Isten Fia azért jelent meg, hogy az ördög műveit lerombolja” (1Jn 3,8). Ezen művek legsúlyosabbja a következmények miatt a hazug félrevezetés volt, mely az embert rávette, hogy ne engedelmeskedjék Istennek.

395. A Sátán hatalma azonban nem végtelen. Nem egyéb ő, mint teremtmény; hatalmas, mert tiszta szellem, de mindig teremtmény: Isten országának épülését nem tudja megakadályozni. Jóllehet a Sátán gyűlöletből tevékenykedik a világban Isten és az ő Jézus Krisztusban lévő országa ellen, s bár tevékenysége súlyos, közvetlenül szellemi, közvetve fizikai természetű károkat okoz minden embernek és társadalomnak, e tevékenységet az isteni gondviselés engedi meg, mely az ember és a világ történelmét erősen és szelíden kormányozza. Nagy misztérium, hogy Isten megengedi az ördög tevékenykedését, de „tudjuk, hogy az istenszeretőknek minden a javukra válik” (Róm 8,28).

III. Az eredeti bűn

A SZABADSÁG PRÓBÁJA

396. Isten az embert saját képmására teremtette, és barátságába fogadta. Az ember, a szellemi teremtmény ebben a barátságban csak úgy élhet, hogy szabadon aláveti magát Istennek. Ezt fejezi ki az embernek adott tilalom, hogy ne egyen a jó és a rossz tudásának fájáról, „mert azon a napon, amikor róla eszel, meg fogsz halni” (Ter 2,17). „A jó és a rossz tudásának fája” (Ter 2,17) szimbolikusan arra az áthághatatlan küszöbre utal, melyet az embernek mint teremtménynek szabadon el kell ismernie és hűségesen tiszteletben kell tartania. Az ember a Teremtőtől függ; alá van vetve a teremtés törvényeinek és az erkölcsi normáknak, melyek a szabadság használatát szabályozzák.

AZ EMBER ELSŐ BŰNE

397. Az ördögtől megkísértett ember hagyta, hogy szívében meghaljon a Teremtője iránti bizalom,[273] és visszaélve szabadságával nem engedelmeskedett Isten parancsának. Ebben állt az ember első bűne.[274] Ettől kezdve minden bűn engedetlenség Istennel szemben és bizalmatlanság az ő jóságával szemben.

398. E bűnben az ember Isten elé helyezte magát, és ezáltal megvetette Istent: önmagát választotta Istennel szemben, teremtett voltának követelményeivel szemben, és ezért saját java ellenére. A szentség állapotában teremtett ember arra rendeltetett, hogy Isten a dicsőségben teljesen „megistenítse” őt. Az ördög kísértésére olyan akart lenni, „mint Isten”,[275] de „Istenen kívül és Istent megelőzve, és nem Isten szerint”.[276]

399. A Szentírás bemutatja ennek az első engedetlenségnek tragikus következményeit. Ádám és Éva azonnal elveszítették az eredeti szentséget.[277] Féltek Istentől,[278] akiről egy olyan Isten torz képét alkották maguknak, aki féltékeny a maga előjogaira.[279]

400. Az eredeti igazságnak köszönhető összhang megbomlott; megtört a lélek szellemi képességeinek uralma a test fölött;[280] a férfi és a nő közötti egységben feszültségek támadtak;[281] kapcsolataikat az ösztönösség és az uralomvágy határozta meg.[282] A teremtéssel való összhang is összetört: a látható teremtés idegen és ellenséges lett.[283] Az ember miatt a teremtés a romlás rabszolgaságába süllyedt.[284] Végül valóság lett az a következmény is, amit az engedetlenség esetére Isten kifejezetten kilátásba helyezett:[285] az ember „visszatér a porba, melyből vétetett”.[286] Az emberiség történelmébe belép a halál.[287]

401. Az első bűn után a bűn valóságos „inváziója” tölti be a világot: a Kain által Ábel ellen elkövetett testvérgyilkosság;[288] általános korrupció a bűn következtében;[289] a bűn Izrael történetében is gyakran megnyilvánul, főként mint a Szövetség Istene elleni hűtlenség és Mózes Törvényének megszegése; s még a krisztusi megváltás után is, a keresztények között sokféleképpen nyilvánul meg a bűn.[290] A Szentírás és az Egyház hagyománya állandóan emlékeztet a bűn jelenlétére és egyetemességére az emberi történelemben:

„Ami az isteni kinyilatkoztatásból kitűnik, összhangban van a tapasztalattal. Mert amikor az ember a szíve mélyébe tekint, valóban észleli, hogy hajlik a rosszra és sokféle rossz környékezi, s ezek nem származhatnak a Teremtőjétől, aki jó. Az ember gyakran nem hajlandó elismerni Istent alkotójának, ezzel megtagadja létének a végső célra irányulását, egyúttal szétrombolja saját belső rendjét, valamint a többi emberhez és az egész teremtett világhoz fűződő rendezett kapcsolatát.”[291]

ÁDÁM BŰNÉNEK KÖVETKEZMÉNYEI AZ EMBERISÉG SZÁMÁRA

402. Ádám bűnébe minden ember bele van foglalva. Szent Pál ezt mondja: „Egy ember engedetlensége által bűnössé váltak sokan” (Róm 5,19), azaz minden ember: „Amint tehát egy ember által lépett a világba a bűn, majd a bűn folyományaként a halál, és így a halál minden ember osztályrésze lett, mert mindnyájan bűnbe estek (...)” (Róm 5,12). A bűn és a halál egyetemes voltával állítja szembe az Apostol a Krisztusban való üdvösség egyetemességét: „Amint tehát egynek vétke minden emberre kárhozatot hozott, úgy egynek [Krisztusnak] igazsága az élet megigazulását” (Róm 5,18).

403. Az Egyház Szent Pált követve mindig tanította, hogy az emberekre nehezedő mérhetetlen nyomorúság, rosszra való hajlandóságuk és halandóságuk meg nem érthető ezeknek Ádám bűnével való kapcsolata nélkül, és azzal a ténnyel való kapcsolat nélkül, hogy ő átadta nekünk a bűnt, melytől érintetten születünk valamennyien, s mely „a lélek halála”.[292] E hitbizonyosság miatt szolgáltatja ki az Egyház a keresztséget a bűnök bocsánatára a csecsemőknek is, akik személyes bűnt nem követtek el.[293]

404. Ádám bűne hogyan vált minden leszármazottjának bűnévé? Az egész emberi nem úgy van Ádámban, „mint egyetlen ember egyetlen teste”.[294] „Az emberi nem ezen egysége” miatt minden ember benne foglaltatik Ádám bűnében, mint ahogy mindannyian benne foglaltatnak a Krisztus igazságában. Az eredeti bűn átszármazása azonban misztérium, melyet teljesen nem tudunk megérteni. A kinyilatkoztatás által tudjuk, hogy Ádám az eredeti szentséget és igazságot nemcsak önmaga, hanem az egész emberi természet számára kapta: Amikor Ádám és Éva engedett a kísértőnek, személyes bűnt követtek el, de ez a bűn az emberi természetet érinti, melyet bűnük után bukott állapotban adnak tovább.[295] Olyan bűn ez, mely nemzés által az egész emberiségre átszármazik; tudniillik egy olyan emberi természet továbbadása által, mely meg van fosztva az eredeti szentségtől és igazságtól. Ezért az áteredő bűnt analóg értelemben nevezzük „bűnnek”: „magunkra vont” (contractum), és nem elkövetett bűn; állapot, és nem cselekedet.

405. Az áteredő bűn, jóllehet mindenki sajátja,[296] Ádám egyetlen leszármazottjában sem személyes bűn. Megfosztottság az eredeti szentségtől és igazságtól, de az emberi természet teljesen nem romlott meg: természetes erői megsebesültek, tudatlanságnak, fájdalomnak és a halál uralmának vettetett alá és hajlik a bűnre (e rosszra való hajlandóságot nevezzük „concupiscentiának”). A keresztség Krisztus kegyelmének életét ajándékozva eltörli az áteredő bűnt, és az embert ismét Isten felé fordítja, de a meggyöngült és rosszra hajló természetet sújtó következmények megmaradnak az emberben, és lelki harcra hívják.

406. Az Egyháznak az áteredő bűn átszármaztatásáról szóló tanítása főleg az V. században, különösen Szent Ágoston antipelagiánus gondolkodása hatására, és a XVI. században a reformációval szemben tisztázódott. Pelagius azt tartotta, hogy az ember pusztán szabad akaratának természetes erejével, Isten kegyelmének segítsége nélkül képes erkölcsileg jó életet élni, és Ádám bűnének hatását a rossz példa hatására csökkentette. Ezzel szemben az első reformátorok azt tanították, hogy az ember az áteredő bűn miatt teljesen megromlott, és szabadsága semmivé vált. A minden ember által örökölt bűnt azonosították a rosszra való hajlandósággal, a concupiscentiával, mely legyőzhetetlen. Az Egyház az áteredő bűnre vonatkozó kinyilatkoztatás tartalmáról külön is nyilatkozott 529-ben a II. Orange-i Zsinaton[297] és 1546-ban a Trienti Zsinaton.[298]

KEMÉNY HARC...

407. Az áteredő bűnről szóló tanítás a krisztusi megváltásról szóló tanítással együtt világos képet ad az emberről és cselekedeteiről a világban. Az ősszülők bűne által az ördög bizonyos uralmat nyert az ember fölött, de az ember szabad maradt. Az áteredő bűn „rabszolgasághoz vezet az ördögnek, vagyis annak hatalma alatt, »aki a halál birodalmát birtokolta«”.[299] Annak figyelmen kívül hagyása, hogy az emberi természet sebzett és rosszra hajló, súlyos tévedésekre vezet a nevelés, a politika, a társadalmi cselekvés[300] és az erkölcsiség területén.

408. Az áteredő bűn és az emberek minden személyes bűnének következményei a világra a maga egészében bűnös állapotot hoznak, melyet Szent János kifejezésével „a világ bűnének” lehet nevezni (Jn 1,29). E kifejezéssel jelöljük azt a negatív hatást is, melyet az emberek bűnéből származó társadalmi föltételek és struktúrák a személyekre gyakorolnak.[301]

409. A „teljesen a gonosz hatalmában lévő” (1Jn 5,19)[302] világ e tragikus állapota küzdelemmé teszi az ember életét:

„Az emberek egész történelmén végighúzódik a kemény harc a sötétség hatalmai ellen, mely a történelem hajnalán kezdődött és az utolsó napig fog tartani az Úr tanítása szerint. E harc részeseként az embernek szüntelenül küzdenie is kell, hogy kitarthasson a jóban; és saját belső egységét csak Isten kegyelmének segítségével és komoly erőfeszítések árán tudja elérni.”[303]

IV. „Nem hagytad őt a halál hatalmában”

410. Bukása után Isten nem hagyta magára az embert. Épp ellenkezőleg, Isten hívja őt[304] és titokzatos módon hirdeti neki a rossz fölötti győzelmet és a fölemelést a bukásból.[305] A Teremtés könyvének e szakaszát Protoevangéliumnak, ’Ősevangéliumnak’ nevezzük, mivel ez az első híradás a megváltó Messiásról és a harcról a kígyó és az Asszony között, valamint az Asszony utódának végső győzelméről.

411. A keresztény hagyomány e szentírási részletben az „új Ádámról”[306] szóló jövendölést látja, aki a „kereszthalálig tartó engedelmességével” (Fil 2,8) túláradó módon teszi jóvá Ádám engedetlenségét.[307] Egyébként számos egyházatya és egyháztanító a „protoevangéliumban” megjövendölt Asszonyban Krisztus anyját, Máriát mint „új Évát” látja. Ő volt az, aki elsőként és egyedülálló módon részesült Krisztus bűn fölötti győzelméből: az áteredő bűn minden szennyétől mentesnek őriztetett meg,[308] és egész földi életében Isten különleges kegyelméből semmiféle bűnt nem követett el.[309]

412. De miért nem akadályozta meg Isten az első embert abban, hogy vétkezzék? Nagy Szent Leó válaszol: „Amiben az Úr kimondhatatlan kegyelme által részesülünk, az értékesebb annál, amit az ördög irigysége miatt elvesztettünk”.[310] És Aquinói Szent Tamás: „Semmi akadálya annak, hogy az emberi természet valami többre legyen teremtve a bűn után: Isten megengedi a rosszat, hogy abból valami jobbat fakasszon. Ezért mondja a Róm 5,20: »Ahol pedig elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem«. És ezért mondjuk a húsvéti gyertya megáldásában: »Ó, boldog bűn, mely ilyen és ily nagy Megváltót érdemelt!«”[311]

Összefoglalás

413. „Isten a halált nem alkotta, és nem leli örömét az élők pusztulásában (...). A Sátán irigysége révén azonban a világra jött a halál” (Bölcs 1,13; 2,24).

414. A Sátán, más néven az ördög és a többi démonok bukott angyalok, mert szabadon visszautasították Isten és az ő tervének szolgálatát. Istennel szembeni állásfoglalásuk végleges. Arra törekszenek, hogy az embert társukká tegyék az Isten elleni lázadásban.

415. „Isten igazságban alkotta az embert, ő azonban története kezdetétől a Gonosz sugallatára visszaélt szabadságával, szembeszállt Istenével, és nélküle akarta elérni célját.”[312]

416. Ádám, az első ember, bűne által az Istentől kapott eredeti szentséget és igazságot nemcsak önmaga, hanem minden ember számára elveszítette.

417. Ádám és Éva utódaiknak első bűnük által megsebzett és ezért az eredeti szentségtől és igazságtól megfosztott emberi természetet adtak tovább. E megfosztottságot nevezzük „áteredő bűnnek”.

418. Az eredeti bűn következményeként az emberi természet erejében meggyöngült, tudatlanságnak, fájdalomnak és a halál uralmának vettetett alá, és a bűnre hajlamos lett (e hajlandóságot nevezzük „concupiscentiának”).

419. „A Trienti Zsinatot követve valljuk tehát, hogy az áteredő bűn az emberi természettel együtt »szaporodással, nem utánzással« származik tovább, és »mindenkinek sajátja«”.[313]

420. Krisztus bűn fölötti győzelme értékesebb javakat ajándékozott nekünk azoknál, melyeket a bűn elvett tőlünk: „Ahol pedig elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem” (Róm 5,20).

421. „A világot (...) a keresztények hite szerint a Teremtő szeretetből alkotta és tartja fönn. A bűn szolgaságába került ugyan, de a megfeszített és föltámadt Krisztus, megtörvén a Gonosz hatalmát, megszabadította (...).”[314]

Vissza a főoldalra


Jegyzetek:
[1] Római Katekizmus 1, 2, 6: Kiad. P. Rodríguez (Vatikán-Pamplona, 1989), 23.
[2] Római Katekizmus 1, 2, 2: Kiad. P. Rodríguez (Vatikán-Pamplona, 1989), 26.
[3] Vö. Fil 2,10-11.
[4] Vö. Mk 12,29-30.
[5] Vö. Mk 12,35-37.
[6] IV. Lateráni Zsinat 1. fejezet: De fide catholica:DS 800.
[7] Bír 13,18.
[8] Vö. Kiv 3,5-6.
[9] Vö. Kiv 32.
[10] Vö. Kiv 33,12-17.
[11] Vö. Kiv 34,9.
[12] Vö. Iz 44,6.
[13] Vö. Zsolt 85,11.
[14] Vö. MTörv 7,9.
[15] Vö. Bölcs 13,1-9.
[16] Vö. Zsolt 115,15.
[17] Vö. Bölcs 7,17-21.
[18] Vö. Jn 17,3.
[19] Vö. MTörv 4,37; 7,8; 10,15.
[20] Vö. Iz 43,1-7.
[21] Vö. Oz 2.
[22] Vö. Oz 11,1.
[23] Vö. Iz 49,14-15.
[24] Vö. Iz 62,4-5.
[25] Vö. Ez 16; Oz 11.
[26] Vö. 1Kor 2,7-16; Ef 3,9-12.
[27] Jeanne D’Arc: Dictum: Procès de condamnation. Kiad. P. Tisset-Y. Lanhers. 1. köt. Párizs, 1960, 280,288.
[28] Vö. Mt 5,29-30; 16,24; 19,23-24.
[29] Flüei Szent Miklós: Bruder-Klausen-Gebet: R. Amschwand, Bruder-Klaus. Ergänzungsband zum Quellenwerk von R. Durrer (Sarnen, 1987), 215.
[30] Jézusról nevezett Szent Teréz: Poesía 9: Biblioteca Mística Carmelitana 6. köt. Burgos, 1919, 90.
[31] Tertullianus: Adversus Marcionem 1, 3, 5: CCL 1, 444 (PL 2, 274).
[32] Szent Ágoston: Sermo 52, 6, 16: Kiad. P. Verbraken: Revue Bénédictine 74 (1964), 27 (PL 38,360).
[33] Arles-i Szent Caesarius: Expositio vel traditio Symboli (sermo 9.): CCL 103, 47.
[34] Vo.Vigilius: Professio fidei (552): DS 415.
[35] Vo. Sacra Congregatio pro Clericis: Directorium Catechisticum Generale 43.
[36] Vo. Sacra Congregatio pro Clericis: Directorium Catechisticum Generale 47.
[37] I. Vatikáni Zsinat: Dei Filius dogmatikus konstitúció, 4: DS 3015.
[38] Vö. MTörv 32,6; Mai 2,10.
[39] Vö. 2Sám 7,14.
[40] Vö. Zsolt 68,6.
[41] Vö. Iz 66,13; Zsolt 131,2.
[42] Vö. Zsolt 27,10.
[43] Vö. Ef 3,14; Iz 49,15.
[44] Niceai hitvallás: DS 125.
[45] Niceai-konstantinápolyi hitvallás: DS 150
[46] Vö. Ter 1,2.
[47] Niceai-konstantinápolyi hitvallás: DS 150.
[48] Vö. Jn 14,17.
[49] Vö. Jn 14,26.
[50] Vö. Jn 14,26; 15,26; 16,14.
[51] Vö. Jn 7,39.
[52] Niceai-konstantinápolyi hitvallás: DS 150.
[53] VI. Toledói Zsinat 638-ban: De Trinitate et de Filio Dei Redemptore incarnato: DS 490.
[54] XI. Toledói Zsinat 675-ben: Symbolum: DS 527.
[55] Niceai-konstantinápolyi hitvallás: DS 150.
[56] Firenzei Zsinat: Decretumpro Graecis: DS 1300-1301.
[57] Vö. Nagy Szent Leó: Epistula Quam laudabiliter: DS 284.
[58] II. Vatikáni Zsinat: Ad gentes határozat, 2.
[59] Firenzei Zsinat 1439-ben: Decretum pro Graecis: DS 1302.
[60] Firenzei Zsinat 1442-ben: Decretum pro lacobitis: DS 1331.
[61] II. Lyoni Zsinat 1274-ben: Constitutio de Summa Trinitate et fide catholica: DS 850.
[62] Vö. 1Kor 12,4-6; Ef 4,4-6.
[63] VI. Pál pápa: Sollemnis Professio fidei, 9: AAS 60 (1968), 437.
[64] II. Konstantinápolyi Zsinat 553-ban: Anathematismi de tribus Capitulis 1: DS 421.
[65] XI. Toledói Zsinat 675-ben: Symbolum: DS 530.
[66] IV. Lateráni Zsinat 1215-ben: 2. fejezet: De errore abbatis Joachim: DS 804.
[67] Fides Damasi: DS 71.
[68] XI. Toledói Zsinat 675-ben: Symbolum: DS 530.
[69] IV. Lateráni Zsinat 1215-ben: 2. fejezet: De errore abbatis Joachim: DS 804.
[70] XI. Toledói Zsinat 675-ben: Symbolum: DS 528.
[71] Firenzei Zsinat 1442-ben: Decretum pro lacobitis: DS 1330.
[72] Firenzei Zsinat 1442-ben: Decretum pro Iacobitis: DS 1331.
[73] Nazianzi Szent Gergely: Oratio 40, 41: SC 358, 292-294 (PG 36, 417).
[74] A 2. és 4. hét vasárnapjának 2. vesperás O lux beata Trinitas himnusza: Liturgia Horarum,
[75] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Ad gentes határozat 2-9.
[76] II. Konstantinápolyi Zsinat 553-ban: Anathematismi de tribus Capitulis 1: DS 421.
[77] Firenzei Zsinat 1442-ben: Decretum pro lacobitis: DS 1331.
[78] Vö. 1Kor 8,6.
[79] II. Konstantinápolyi Zsinat 553-ban: Anathematismi de tribus Capitulis 1: DS 421.
[80] Vö. Jn 6,44.
[81] Vö. Róm 8,14.
[82] Vö. Jn 17,21-23.
[83] Szentháromságról nevezett Boldog Erzsébet: Élévation à la Trinité: Escrits spirituels 50. Kiad. M. M. Philipon. Párizs, 1949, 80.
[84] Vö. Jn 14,26.
[85] Niceai-konstantinápolyi hitvallás: DS 150.
[86] Szent Ágoston: De Trinitate 15, 26, 47. CCL 50a, 529 (PL 42, 1095). Ford. Gál Ferenc.
[87] VI. Pál pápa: Sollemnis Professio fidei, 9: AAS 60 (1968), 436.
[88] Symbolum „Quicumque”: DS 75. Ford. Fila Béla.
[89] Vö. Ter 1,1; Jn 1,3.
[90] Vö. Mt 6,9.
[91] Vö. 1Kor 1,18.
[92] Vö. Jer 32,17; Lk 1,37.
[93] Vö. Jer 27,5.
[94] Vö. Eszt 4,17; Péld 21,1;Tób 13,2.
[95] Vö. Mt 6,32.
[96] Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae I, 25, 5 ad 1.
[97] Vö. 2Kor 12,9; Fil 4,13.
[98] Római Katekizmus 1, 2, 13: Kiad. P. Rodríguez (Vatikán-Pamplona, 1989), 31.
[99] Vö. Ter 18,14;Mt 19,26.
[100] Per Annum 26. vasárnap, napi könyörgése. Missale Romanum, 1970, 365.
[101] Apostoli hitvallás: DS 30.
[102] Niceai-konstantinápolyi hitvallás: DS 150.
[103] Sacra Congregatio pro Clericis: Directorium Catechisticum Generale 51.
[104] Vö. Róm 78,18-23.
[105] Vö. Aetheria: Itinerarium seu Peregrinatio ad loca sancta 46, 2: SC 296, 308; PLS 1, 1089-1090; Szent Ágoston: De catechisandis rudibus, 3, 5: CCL 46, 124 (PL 40, 313).
[106] Vö. I. Vatikáni Zsinat: Dei Filius dogmatikus konstitúció, De revelatione 1. kánon: DS 3026.
[107] Vö. ApCsel 17,24-29;Róm 1,19-20.
[108] Vö. Iz 43,1.
[109] Vö. Ter 15,5; Jer 33,19-26.
[110] Vö. Iz 44,24.
[111] Vö. 104.
[112] Vö. Péld 8,22-31.
[113] Nicea-konstantinápolyi hitvallás: DS 150.
[114] Bizánci liturgia, 2. sztichira Pünkösdvasárnap vesperásában: Pentekosztarion, Róma, 1883, 408.
[115] Vö. Zsolt 33,6; 104,30;Ter 1,2-3.
[116] Szent Ireneusz: Adversus haereses 2, 30, 9: SC 294, 318-320 (PG 7, 822).
[117] Szent Ireneusz: Adversus haereses 4, 20, 1: SC 100, 626 (PG 7, 1032).
[118] I. Vatikáni Zsinat: Dei Filius dogmatikus konstitúció, De Deo rerum omnium Creatore, 5. kánon: DS 3025.
[119] Szent Bonaventura: In secundum librum Sententiarum, dist. 1, p. 2, art. 2, q. 1, concl.: Opera omnia 2. köt. Ad Claras Aquas. 1885, 44.
[120] Aquinói Szent Tamás: Commentum in secundum librum Sententiarum, Prologus: Opera omnia 8. köt. Párizs, 1873. 2.
[121] I. Vatikáni Zsinat: Dei Filius dogmatikus konstitúció, 1. fejezet: DS 3002.
[122] Szent Ireneusz: Adversus haereses: 4, 20, 7: SC 100 (PG 7, 1037).
[123] II. Vatikáni Zsinat: Adgentes határozat, 2.
[124] Vö. Bölcs 9,9.
[125] Vö. I. Vatikáni Zsinat: Dei Filius dogmatikus konstitúció, 1. DS 3002.
[126] Vö. I. Vatikáni Zsinat: Dei Filius dogmatikus konstitúció, De Deo rerum omnium Creatore, 1-4. kánon: DS 3023-3024.
[127] IV. Lateráni Zsinat: 2. fejezet: De fide catholica: DS 800; I. Vatikáni Zsinat: Dei Filius dogmatikus konstitúció, De Deo rerum omnium Creatore, 5. kánon: DS 3025.
[128] Antiochiai Szent Theofil: Ad Autolycum 2, 4: SC 20, 102 (PG 6, 1052).
[129] Vö. Zsolt 51,12.
[130] Vö. Ter 1,3.
[131] Vö. 2Kor 4,6.
[132] Vö. Ter 1,26.
[133] Vö. Zsolt 19,2-5.
[134] Vö. Jób 42,3.
[135] Vö. Nagy Szent Leó: Epistula Quam laudabiliter: DS 286; I. Bragai Zsinat: Anathematismi praesertim contra Priscillianistas, 5-13: DS 455-463; IV Lateráni Zsinat 2. fejezet: De fide catholica: DS 800; Firenzei Zsinat 1442-ben: Decretum pro lacobitis: DS 1333; I. Vatikáni Zsinat: Dei Filius dogmatikus konstitúció, 1: DS 3002.
[136] Vö. Sir 43,28.
[137] Szent Ágoston: Confessiones 3, 6, 11: CCL 27, 33 (PL 32, 688).
[138] I. Vatikáni Zsinat: Dei Filius dogmatikus konstitúció, 1: DS 3003.
[139] Vö. Iz 10,5-15; 45,5-7; MTörv 32,39; Sir 11,14.
[140] Vö. Zsolt. 22, 32, 35,103,138.
[141] Vö. Mt 10, 29-31.
[142] Vö. Ter 1,26-28.
[143] Vö. Kol 1,24.
[144] Vö. Kol 4,11.
[145] Vö. 1Tesz 3,2.
[146] Vö. 1Kor 12,6.
[147] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 36.
[148] Vö. Mt 19,26; Jn 15,5; Fil 4,13.
[149] Vö. Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae I, 25, 6.
[150] Vö. Aquinói Szent Tamás: Summa contra gentiles 3, 71.
[151] Vö. Szent Ágoston: De libero arbitrio 1, 1, 1: CCL 29, 211 (PL 32, 1221-23); Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae I-II, 79, 1.
[152] Vö. Szent Ágoston: Enchiridion de fide, spe et caritate 3, 11: CCL 46, 53 (PL 40, 236).
[153] Vö. Tób 2,12-18 a Vulgatában.
[154] Vö. Róm 5,20.
[155] Sziénai Szent Katalin: Il dialogo della Divina provvidenza 138. f. Kiadta G. Cavallini, Róma 1995, 441.
[156] Margarita Roper: Epistula ad Aliciam Alington (1534, VIII.): The Correspondence of Sir Thomas More. Kiad. E. F. Rogers, Princeton, 1947, 531-532.
[157] Norwichi Julianna: Revelatio, 13, 32: A Book of Showings to the Ancorres Julian of Norwich. Kiadta E. Colledge-J.Walsh, 2. köt.Toronto, 1978, 426, 422.
[158] Vö. Ter 2,2.
[159] Vö. Sacra Congregatio Studiorum: Decretum (1914.VII. 27.): DS 3624.
[160] Vö. Mt 6,26-34.
[161] Vö. Zsolt 55,23.
[162] DS 30.
[163] DS 150.
[164] Vö. Zsolt 115,16.
[165] Vö. Zsolt 19,2.
[166] Vö. Zsolt 115,16.
[167] IV Lateráni Zsinat 1. fejezet: De fide catholica: DS 800; I. Vatikáni Zsinat: Dei Filius dogmatikus konstitúció, 1: DS 3002;VI. Pál pápa: Sollemnis Professio fidei, 8: AAS 60 (1968), 436.
[168] Szent Ágoston: Enarratio in Psalmum 103,1.15: CCL 40, 1488 (Pl 37, 1348).
[169] Vö. XII. Pius: Humani generis enciklika: DS 3891.
[170] Vö. Lk 20,36.
[171] Vö. MTörv 10,9-12.
[172] Vö. Jób 38,7: Isten fiai.
[173] Vö. Ter 3,24.
[174] Vö. 19.
[175] Vö. 21,17.
[176] Vö. 22,11.
[177] Vö. ApCsel 7,53.
[178] Vö. Kiv 23,20-23.
[179] Vö. Bír 13.
[180] Vö. 6,15-24; Iz 6,6.
[181] Vö. 1Kir 19,5.
[182] Vö. Lk 1,11.26.
[183] Vö. Mt 1,20; 2,13.19.
[184] Vö. Mk 1,12; Mt 4,11.
[185] Vö. Lk 22,43.
[186] Vö. Mt 26,53.
[187] Vö. 2Mak 10,29-30; 11,8.
[188] Vö. Lk 2,10.
[189] Vö. Lk 2,8-14.
[190] Vö. Mk 16,5-7.
[191] Vö. ApCsel 1,10-11.
[192] Vö. Mt 13,41; 25,31; Lk 12,8-9.
[193] Vö. ApCsel 5,18-20; 8,26-29; 10,3-8; 12,6-11;27,23-25.
[194] Vö. Prex Eucharistica 27, Sanctus: Missale Romanum 1970, 392.
[195] Ordo Exsequiarum 1969, 23.
[196] Bizánci liturgia. Aranyszájú Szent János liturgiája: Hymnus cherubinorum: Liturgies Eastern and Western. Kiad. F. E. Brightman. Oxford, 1896. 377.
[197] Vö. Mt 18,10.
[198] Vö. Lk 16,22.
[199] Vö. Zsolt 34,8; 91,10-13.
[200] Jób 33,23-24; Zak 1,12;Tób 12,12.
[201] Nagy Szent Basziliosz: Adversus Eunomium 3,1: SC 305, 148 (PG 29, 656).
[202] Vö. Ter 1,1-2,4.
[203] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum dogmatikus konstitúció, 11.
[204] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 36.
[205] Vö. Szent Ágoston: De Genesi contra Manicheos 1,2-4: PL 36, 175.
[206] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 36.
[207] Vö. Zsolt 145,9.
[208] Vö. Ter 1,26.
[209] Assisi Szent Ferenc: Canticum Fratris Solis: Opuscula sancti Patris Francisci Assisiensis. Kiad. C. Esser (Grottaferrata, 1978, 84-86). Sík Sándor ford.: Naphimnusz.
[210] Vö. Zsid 3,4.
[211] Vö. Jer 31,35-37; 33,19-26.
[212] Vö. Ter 1,14.
[213] Szent Benedek: Regula, 43,3: CSEL 75, 106 (PL 66, 675).
[214] Vö. Húsvéti vigília, 1. olvasmány utáni könyörgés. Missale Romanum, 1970, 276.
[215] Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae I, 114, 3 ad 3.
[216] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 12.
[217] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 24. – Propter seipsam, azaz ’a teremtményért magáért’! A ford. megj.
[218] Sziénai Szent Katalin: Il Dialogo della Divinaprovvidenza, 13. f. Kiad. G. Cavallini, Róma, 1995, 43.
[219] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 12, 24, 39.
[220] Aranyszájú Szent János: Sermones in Genesim 2,1: PG 54, 587, 588.
[221] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 22.
[222] Aranyszavú Szent Péter: Sermones, 117, 1, 2: CCL 24A, 709 (PL 52, 520).
[223] Vö. Tób 8,6.
[224] XII. Pius: Summi Pontificatus enciklika: AAS 31 (1939), 427; vö. II. Vatikáni Zsinat: Nostra Aetate nyilatkozat, 1.
[225] XII. Pius: Summi Pontificatus enciklika: AAS 31 (1939), 426.
[226] Vö. Mt 16,25-26; Jn 15,13.
[227] Vö. ApCsel 2,41.
[228] Vö. Mt 26,38; Jn 12,27.
[229] Vö. Mt 10,28; 2Mak 6,30.
[230] Vö. 1Kor 6,19-20; 15,44-45.
[231] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 14.
[232] Vö. Viennei Zsinat 1312-ben: Fidei catholicae konstitúció, DS 902.
[233] Vö. XII. Pius: Humani generis enciklika (1950-ben): DS 3896; VI. Pál pápa: Sollemnis Professio fidei, 8: AAS 60 (1968), 436.
[234] Vö. V Lateráni Zsinat (1513-ban): Apostolici regiminis bulla, DS 1440.
[235] Vö. IV. Konstantinápolyi Zsinat (870-ben), 11. kánon: DS 657.
[236] Vö. I. Vatikáni Zsinat: Dei Filius dogmatikus konstitúció, 2: DS DS 3005; II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 22.
[237] Vö. XII. Pius: Humani generis enciklika: DS 3891.
[238] Vö. MTörv 6,5; 29,3; Iz 29,13; Ez 36,26; Mt 6,21; Lk 8,15; Róm 5,5.
[239] Vö. Ter 2,7.22.
[240] Vö. Iz 49,14-15; 66,13;Zsolt 131,2-3.
[241] Vö. Oz 11,1-4; Jer 3,4-19.
[242] Vö. Ter 2,19-20.
[243] Vö. II. János Pál pápa: Mulieris dignitatem apostoli levél, 7.
[244] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 50.
[245] Vö. Ter 1,28.
[246] Vö. Trienti Zsinat, 5. sessio: Decretum de peccato originali 1. kánon, DS 1511.
[247] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 2.
[248] Vö. Ter 2,17; 3,19.
[249] Vö. 3,16.
[250] Vö. 2,25.
[251] Vö. 1Jn 2,16.
[252] Vö. Ter 2,8.
[253] Vö. 3,17-19.
[254] A szentmise 4. kánonja: Missale Romanum, 1970, 467.
[255] Vö. Ef 1,3-6; Róm 8,29.
[256] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 14.
[257] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 12.
[258] Szent Ágoston: Confessiones 7, 7, 11: CCL 27, 99 (PL 32, 739).
[259] Vö. 1Tim 3,16.
[260] Vö. Róm 5,20.
[261] Vö. Lk 11,21; Jn 16,11; 1Jn 3,8.
[262] Vö. Róm 5,12,21.
[263] Vö. 1Kor 2,16.
[264] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 13.
[265] Vö. Trienti Zsinat, 5. sessio: Decretum de peccato originali 3. kánon: DS 1513; Humani generis enciklika (1950-ben): DS 3897; VI. Pál pápa: Beszéde az áteredő bűnről tartott szimpózium résztvevőihez 1966.VII. 11-én: AAS 58 (1966) 649-655.
[266] Vö. Ter 3,1-5.
[267] Vö. Bölcs 2,24.
[268] Vö. Jn 8,44; Jel 12,9.
[269] IV. Lateráni Zsinat: 1. fejezet: De fide catholica: DS 800.
[270] Vö. 2Pt 2,4.
[271] Damaszkuszi Szent János: Expositio fidei 18 [De fide orthodoxa 2,4]: PTS 12, 50 (PG 94, 877).
[272] Vö. Mt 4,1-11.
[273] Vö. Ter 3,1-11.
[274] Vö. Róm 5,9.
[275] Vö. Ter 3,5.
[276] Szent Maximus Confessor: Ambiguorum liber: PG 91, 1156.
[277] Vö. Róm 3,23.
[278] Vö. Ter 3,9-10.
[279] Vö. 3,5.
[280] Vö. 3,7.
[281] Vö. 3,11-13.
[282] Vö. 3,16.
[283] Vö. 3,17-19.
[284] Vö. Róm 8,20.
[285] Vö. Ter 2,17.
[286] Vö. Ter 3,19.
[287] Vö. Róm 5,12.
[288] Vö. Ter 4,3-15.
[289] Vö. 6,5.12; Róm 1,18-32.
[290] Vö. 1Kor 1-6; Jel 2-3.
[291] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 13.
[292] Vö. Trienti Zsinat, 5. sessio: Decretum de peccato originali 2. kánon, DS 1512.
[293] Vö. Trienti Zsinat, 5. sessio: Decretum depeccato originali 4. kánon, DS 1514.
[294] Aquinói Szent Tamás: Quaestiones disputatae de malo 4,1 C: Editio Leoniana 23, 150.
[295] Vö. Trienti Zsinat, 5. sessio: Decretum depeccato originali 1-2. kánon, DS 1511-1512.
[296] Vö. Trienti Zsinat, 5. sessio: Decretum depeccato originali 3. kánon, DS 1513.
[297] Vö. II. Orange-i Zsinat 1-2. kánon: DS 371-372.
[298] Vö. Trienti Zsinat, 5. sessio: Decretum de peccato originali: DS 1510-1516.
[299] Vö. Trienti Zsinat, 5. sessio: Decretum de peccato originali, 1. kánon: DS 1511; Zsid 2,14.
[300] Vö. II. János Pál pápa: Centesimus annus enciklika, 25.
[301] Vö. II. János Pál pápa: Reconciliatio et poenitentia apostoli buzdítás, 16.
[302] Vö. 1Pt 5,8.
[303] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 37.
[304] Vö. Ter 3,9.
[305] Vö. Ter 3,15.
[306] Vö. 1Kor 15,21-22.45.
[307] Vö. Róm 5,19-20.
[308] Vö. IX. Pius: Ineffabilis Deus bulla: DS 2803.
[309] Vö. Trienti Zsinat, 6. sessio: Decretum de iustificatione c. 23: DS 1573.
[310] Nagy Szent Leó: Sermo 73,4: CCL 88A, 453 (PL 54, 151).
[311] Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae III, 1, 3 ad 3; Szent Tamás itt idézett szavait az Exsultetben énekeljük.
[312] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 13.
[313] VI. Pál pápa: Sollemnis Professio fidei, 16: AAS 60 (1968), 439.
[314] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 2.

Vissza a főoldalra