HARMADIK FEJEZET
AZ EMBER VÁLASZOL ISTENNEK
142. Kinyilatkoztatásával „a láthatatlan Isten szeretetének bőségéből mint barátaihoz szól az emberekhez, és társalog velük, hogy meghívja őket és befogadja a saját közösségébe”.[1] E meghívásra adott megfelelő válasz a hit.
143. A hit által az ember teljesen aláveti értelmét és akaratát Istennek. Egész emberi létével igent mond a kinyilatkoztató Istennek.[2] A Szentírás ezt az önmagát kinyilatkoztató Istennek adott emberi választ nevezi a „hit engedelmességének”.[3]
1. Cikkely
HISZEK
I. A hit engedelmessége
144. Engedelmeskedni (latinul: obaudire, ’odahallgatni’) a hitben azt jelenti, hogy az ember szabadon aláveti magát a hallott szónak, mert igazságát Isten adja eléje, aki maga az Igazság. Ennek az engedelmességnek példájaként a Szentírás Ábrahámot állítja elénk. Szűz Mária pedig a legtökéletesebb megvalósulása.
ÁBRAHÁM – „MINDEN HÍVŐ ATYJA”
145. A Zsidókhoz írt levél az ősök hitének magasztalásakor külön kiemeli Ábrahám hitét: „A hit alapján engedelmeskedett Ábrahám a hívásnak, hogy költözzék arra a vidékre, amelyet örökségül kellett kapnia. Elindult anélkül, hogy tudta volna, hová megy” (Zsid 11,8.).[4] A hittel élt mint jövevény és zarándok az ígéret földjén.[5] Sára hittel foganta az ígéret fiát. Végül Ábrahám hittel ajánlotta föl egyetlen fiát áldozatul.[6]
147. Ezáltal Ábrahám megtestesíti a hitnek a Zsidókhoz írt levélben adott meghatározását: „A hit szilárd bizalom abban, amit remélünk, meggyőződés arról, amit nem látunk” (11,1). „Ábrahám hitt az Istennek, és ez beszámíttatott neki megigazulásul” (Róm 4,3).[7] Ezzel „a hittel megerősödve” (Róm 4,20) lett Ábrahám „atyja minden hívőnek” (Róm 4,11.18).[8]
148. Az Ószövetségben e hitnek nagyon sok tanúja van. A Zsidókhoz írt levél dicsőítő beszédet mond az elődök példás hitéről, melyből „bizonyságot merítettek” (Zsid 11,2.39). „Isten azonban nekünk valami jobbat készített” (11,40): tudniillik a kegyelmet, hogy higgyünk az ő Fiában, Jézusban, aki „hitünk szerzője és bevégzője” (12,2).
MÁRIA – „BOLDOG, AKI HITT”
149. A hívő engedelmességet legtökéletesebben Szűz Mária valósította meg. A hitben fogadta Mária a Gábor angyaltól hozott üzenetet és ígéretet, mert hitte, hogy „Istennél semmi sem lesz lehetetlen” (Lk 1,37),[9] és beleegyezését adta: „Íme, az Úr szolgáló leánya, legyen nekem a te igéd szerint” (Lk 1,38). Erzsébet e szavakkal köszöntötte őt: „Boldog, aki hitt, mert beteljesedik mindaz, amit az Úr mondott neki!” (Lk 1,45). E hit miatt hirdeti őt majd boldognak minden nemzedék.[10]
149. Ő nem ingott meg hitében élete folyamán, még a végső próbatételnél sem,[11] amikor fia, Jézus meghalt a keresztfán. Mária soha nem szűnt meg hinni abban, hogy „Isten szava be fog teljesedni”. Az Egyház tehát Máriában a hit legtisztább megvalósulását tiszteli.
II. „Tudom, kinek hittem” (2Tim 1,12)
EGYEDÜL ISTENBEN HINNI
150. A hit elsősorban az ember személyes ragaszkodása Istenhez; ugyanakkor ettől elválaszthatatlanul az Istentől kinyilatkoztatott egész igazság szabad elfogadása. A keresztény hit mint személyes kötődés Istenhez és a tőle kinyilatkoztatott igazság elfogadása különbözik az emberi személybe vetett hittől. Jó és igazságos önmagunkat teljesen Istenre bízni és föltétel nélkül elhinni, amit ő mondott. Hiábavaló és hamis volna ilyen hitet bármilyen teremtménybe vetni.[12]
HINNI JÉZUS KRISZTUSBAN, AZ ISTEN FIÁBAN
151. A keresztények számára az Istenbe vetett hit elválaszthatatlanul összetartozik a hittel abban, akit ő küldött: szeretett Fiában, akiben kedvét találta;[13] Isten megmondta nekünk, hogy őt hallgassuk.[14] Maga az Úr mondta tanítványainak: „Hisztek Istenben, bennem is higgyetek!” (Jn 14,1). Jézus Krisztusban azért tudunk hinni, mert ő Isten, a testté lett Ige: „Istent soha nem látta senki; az egyszülött Isten, aki az Atya keblén van, ő nyilatkoztatta ki” (Jn 1,18). Mivel ő „látta az Atyát” (Jn 6,46), egyedül ismeri őt, és egyedül van hatalma kinyilatkoztatni őt.[15]
HINNI A SZENTLÉLEKBEN
152. Lehetetlen, hogy valaki higgyen Jézus Krisztusban anélkül, hogy részesednék az ő Lelkében. A Szentlélek pedig kinyilatkoztatja az embereknek, hogy kicsoda Jézus. Ugyanis „senki sem mondhatja, »Úr Jézus!«, csak a Szentlélekben” (1Kor 12,3). „A Lélek ugyanis mindent átlát, Isten mélységeit is. (...) Isten titkait nem ismeri senki, csak Isten Lelke” (1Kor 2,10-11). Istent egyedül Isten ismeri teljesen. Hiszünk a Szentlélekben, mert ő Isten.
Az Egyház szüntelenül vallja hitét az egy Istenben, az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben.
III. A hit sajátosságai
A HIT KEGYELEM
153. Amikor Szent Péter megvallja, hogy Jézus a Messiás, az élő Isten Fia, Jézus kinyilvánítja neki, hogy e kinyilatkoztatást nem a testből és a vérből kapta, hanem az ő Atyjától, „aki a mennyekben van” (Mt 16,17).[16] A hit Isten ajándéka, egy tőle belénk öntött természetfölötti erény. „Ehhez a hithez szükség van Isten megelőző, segítő kegyelmére és a Szentlélek benső segítségére, aki az ember szívét megindítja és Istenhez téríti, az értelem szemét megnyitja, és mindenkinek megadja az »igazság elfogadásának és hitének édességét«.”[17]
A HIT EMBERI CSELEKEDET
154. Hinni nem lehet másként, csak a Szentlélek kegyelme és belső segítségei által. De nem kevésbé igaz, hogy a hit igazi emberi cselekedet. Sem az ember szabadságának, sem értelmének nem mond ellent hinni Istenben és ragaszkodni a tőle kinyilatkoztatott igazságokhoz. Az emberi kapcsolatokban sem ellenkezik méltóságunkkal elhinni azt, amit mások önmagukról és szándékaikról mondanak, és bízni ígéreteikben (például amikor egy férfi és egy nő házasságot köt), és így lépni közösségre velük. Következésképpen még kevésbé ellenkezik méltóságunkkal „a kinyilatkoztató Istennek az értelem és az akarat teljes engedelmességét nyújtani a hittel”[18], és így bensőséges közösségre lépni vele.
155. A hitben az emberi értelem és akarat együttműködik az isteni kegyelemmel: „A hit az isteni igazsággal egyetértő értelem aktusa a kegyelem által Istentől indított akarat parancsára.”[19]
A HIT ÉS AZ ÉRTELEM
156. A hit indítéka nem az, hogy a kinyilatkoztatott igazságokat természetes értelmünk fényénél igaznak és érthetőnek látjuk. Magának a „kinyilatkoztató Istennek a tekintélye miatt hiszünk, aki nem tévedhet és nem csalhat meg”.[20] „Ennek ellenére, hogy hitünk engedelmessége összhangban legyen az értelemmel, Isten úgy akarta, hogy a Szentlélek belső segítségéhez kinyilatkoztatásának külső bizonyítékai társuljanak.”[21] Így „Krisztus és a szentek csodái,[22] a jövendölések, az Egyház elterjedése és szentsége, termékenysége és fennmaradása az isteni kinyilatkoztatásnak egészen biztos és mindenki megismerő képességének megfelelő jelei”,[23] a hihetőség indítékai, melyek azt mutatják, hogy „a hívő elfogadás nem a lélek vak mozdulata.”[24]
157. A hit biztos, biztosabb minden emberi megismerésnél, mert Isten igéjére alapszik, aki képtelen hazudni. Igaz, hogy a kinyilatkoztatott igazságok az emberi értelem és tapasztalat számára homályosnak tűnhetnek, de „nagyobb az isteni fény által nyert bizonyosság, mint a természetes értelem fényének bizonyossága”.[25] „Tízezer nehézség sem okoz egyetlen kételyt.”[26]
158. „A hit keresi a megértést”:[27] a hit természetéhez tartozik, hogy a hívő jobban meg akarja ismerni azt, akiben hisz, és jobban meg akarja érteni azt, amit az kinyilatkoztatott; ezután a mélyebb megismerés nagyobb hitet hoz magával, melyet a szeretet egyre jobban izzít. A hit kegyelme megnyitja a „szív szemeit” (Ef 1,18) azok eleven megértésére, melyeket a kinyilatkoztatás tartalmaz, tudniillik Isten terve és a hit misztériumai egészének, ezek egymás közötti és a kinyilatkoztatott misztérium középpontjával, Krisztussal való összefüggéseinek megértésére. „Hogy minél mélyebbé váljon a kinyilatkoztatás megértése (...), a Szentlélek folyton tökéletesíti hitünket ajándékai által”[28] Így Szent Ágoston mondása szerint: „érts, hogy hihess, higgy, hogy megérthess”.[29]
159. A hit és a tudomány. „Bár a hit az értelem fölött áll, mégsem lehet igazi ellentét a hit és az értelem között: ugyanaz az Isten, aki kinyilatkoztatja a titkokat és belénk önti a hitet, adta az emberi szellembe az értelem világosságát; Isten pedig nem tagadhatja meg önmagát, sem igazság nem mondhat ellent igazságnak.”[30] „Ezért bármelyik szaktudomány módszeres kutatása – ha valóban tudományosan és az erkölcsi normák szerint folyik – igazában soha nem kerül ellentétbe a hittel, mert a földi valóságok és a hit valóságai ugyanattól az Istentől erednek. Sőt, aki alázattal és állhatatosan igyekszik föltárni a természet rejtélyeit, azt – még ha nem is tudja – szinte Isten keze vezérli, aki mindent fönntartván teszi, hogy a dolgok azok legyenek, amik.”[31]
A HIT SZABADSÁGA
160. Ahhoz, hogy a hit válasza emberi legyen, „lényeges (...), hogy az ember hitével szabadon válaszoljon Istennek”; ezért „akarata ellenére senkit sem szabad kényszeríteni a hit elfogadására. A hit aktusa ugyanis természete szerint szándékos tett.”[32] „Isten az embereket arra hívja, hogy lélekben és igazságban szolgáljanak neki, tehát lelkiismeretben kötelezi, de nem kényszeríti őket. (...) Ez leginkább Jézus Krisztusban mutatkozott meg.”[33] Krisztus meghívott a hitre és a megtérésre, de semmiképpen nem kényszerített. „Tanúságot tett ugyanis az igazságról, de az ellentmondókra nem akarta ráerőltetni. Országa ugyanis (...) abból a szeretetből gyarapszik, melyen a kereszten fölmagasztalt Krisztus magához vonzza az embereket.”[34]
A HIT SZÜKSÉGESSÉGE
161. Hinni Jézus Krisztusban és abban, aki őt a mi üdvösségünkért elküldte, elengedhetetlenül szükséges ezen üdvösség eléréséhez.[35] „Mivel pedig »hit nélkül (...) lehetetlen Istennek tetszeni« (Zsid 11,6) és eljutni az ő gyermekeinek sorsközösségébe, ezért soha senki hit nélkül meg nem igazul, sem az örök életet el nem nyeri, ha »mindvégig ki nem tart a hitben« (Mt 10,22;24,13)”.[36]
ÁLLHATATOSSÁG A HITBEN
162. A hit ingyenes ajándék, amit Isten ad az embernek. Ezt a drága ajándékot mi el is veszíthetjük; Szent Pál erre figyelmezteti Timóteust: „Lelkedre kötöm (...), hogy a jó harcot vívd meg bizalommal. Tarts ki a hitben és őrizd meg tisztán a lelkiismeretedet. Ezt néhányan elveszítették és hajótörést szenvedtek a hitben” (1Tim 1,18-19). Ahhoz, hogy élni, növekedni és a végsőkig kitartani tudjunk benne, táplálnunk kell a hitet Isten Igéjével, és kérnünk kell az Úrtól, hogy növelje bennünk;[37] a „szeretet által” tevékenykednie (Gal 5,6),[38] a reménytől erősödnie kell,[39] és az Egyház hitében kell gyökereznie.
A HIT – AZ ÖRÖK ÉLET KEZDETE
163. A hitnek köszönhető, hogy a boldogító látás örömét és világosságát – ami földi zarándoklásunk célja – szinte előre ízleljük. Akkor majd „színről színre” fogjuk látni Istent (1Kor 13,12), „úgy, amint van” (1Jn 3,2). A hit tehát az örök élet kezdete.
„Az ígéretekben számunkra tartogatott javak, melyeknek élvezetét a hit által reméljük, szinte már jelen vannak, amikor a kegyelmet mintegy tükörben szemléljük.”[40]
164. Most azonban „a hit által (...) járunk, és nem a szemléléssel” (2Kor 5,7), és Istent „tükör által, homályosan (...), tökéletlenül” (1Kor 13,12) ismerjük meg. Jóllehet a hit világos amiatt, akiben hisz, a hívő élet gyakran elhomályosul. A hit nagyon kemény próbának lehet kitéve. A világ, amiben élünk, úgy tűnik, gyakran nagyon távol van attól, ami felől a hit biztosít bennünket. A rossz, a szenvedés, az igazságtalanságok és a halál megtapasztalása ellentmondani látszik az örömhírnek. Mindezek meg tudják ingatni a hitet, és kísértéssé válhatnak a hívő számára.
165. Ilyenkor a hit tanúihoz kell fordulnunk: Ábrahámhoz, „aki a remény ellenére reménykedve hitt” (Róm 4,18); Szűz Máriához, „aki a hit zarándokútján”[41] Fia szenvedésében részesedve egészen „a hit éjszakájáig”[42] és az ő sírjának éjszakájáig jutott;[43] és a hit sok más tanújához: „Mi, akiket a tanúknak ilyen felhője vesz körül, váljunk szabaddá minden tehertől, különösen a bűntől, amely behálóz minket, és fussuk meg kitartással az előttünk lévő pályát. Emeljük tekintetünket a hit szerzőjére és bevégzőjére, Jézusra” (Zsid 12,1-2).
166. A hit személyes cselekedet: az ember szabad válasza az önmagát kinyilatkoztató Isten kezdeményezésére. A hit azonban nem magányos aktus. Senki sem képes egyedül hinni, mint ahogy egyedül élni sem képes. Senki sem önmagának adja a hitet, mint ahogy az életet sem adja önmagának. A hívő másoktól kapta a hitet és tovább kell adnia másoknak. Jézus és az emberek iránti szeretetünk sürget, hogy beszéljünk a hitünkről másoknak. Minden hívő egy láncszem a hívők láncolatában. Nem tudok hinni, ha nem hat át mások hite, és hitemmel nem hatom át mások hitét.
167. A „hiszek”[44] az Egyház hite, ahogyan azt minden hívő, főként a kereszteléskor személyesen megvallja. A „hiszünk”[45] az Egyház hite, ahogyan azt a zsinatra egybegyűlt püspökök, vagy általánosabban, a liturgiára összegyűlt hívők vallják. A „Hiszek” az Egyház is, a mi Anyánk, aki hitével Istennek válaszol és tanítja nekünk: „hiszek”, „hiszünk”.
I. „Tekints, Urunk, Egyházad hitére”
168. Elsősorban az Egyház az, mely hisz és hordozza, táplálja, támogatja a hitünket. Elsősorban az Egyház az, mely az Urat mindenütt megvallja („Vall tégedet világszerte szent Egyházad ezerszerte” – énekeljük a Te Deum-ban), s vele és benne jutunk mi is odáig, hogy ugyanúgy valljuk: „Hiszek”, „hiszünk”. Az Egyház által kapjuk a keresztségben a hitet és az új életet Krisztusban. A Római szertartásban a keresztelő azt kérdezi a keresztelendőtől: „Mit kérsz Isten Egyházától?” A válasz így hangzik: „Hitet.” – „Mit ad neked a hit?” – „Örök életet.”[46]
169. Az üdvösség egyedül Istentől jön; mivel azonban a hit életét az Egyház által kapjuk, ő a mi Anyánk: „Mi hisszük az Egyházat mint újjászülő anyánkat, és nem az Egyházban hiszünk, mintha ő lenne üdvösségünk szerzője.”[47] Mint anyánk hitünk nevelője is.
170. Mi nem nyelvi formulákban hiszünk, hanem azokban a valóságokban, melyeket kifejeznek, s melyek a hit révén „megérinthetővé” válnak számunkra. „A hívő (hitének) aktusa nem a kimondhatóra, hanem a valóságra irányul.”[48] Mégis e valóságokhoz a nyelv formulái segítségével közeledünk. Ezek teszik lehetővé, hogy a hitet kifejezzük és továbbadjuk, közösségben ünnepeljük, magunkévá tegyük és egyre inkább belőle éljünk.
171. Az Egyház mint az „igazság oszlopa és boltozata” (1Tim 3,15) a szenteknek egyszer átadott hitet[49] hűségesen őrzi. Őrzi Krisztus szavainak emlékezetét, és az apostolok hitvallását nemzedékről nemzedékre továbbadja. Mint az anya, aki beszélni és ezáltal megérteni és közösségben élni tanítja gyermekeit, tanítja nekünk az Egyház, a mi Anyánk a hit nyelvét, hogy bevezessen a hit megértésébe és életébe.
172. Az Egyház évszázadok óta vallja minden nyelven, minden kultúrában, népben és nemzetben a maga egyetlen, az egy Úrtól kapott és az egyetlen keresztséggel továbbadott hitét, mely abból a meggyőződésből fakad, hogy minden embernek egy Istene és Atyja van.[50] Lyoni Szent Ireneusz, ennek a hitnek a tanúja kijelenti:
173. „Az egész világra, a föld végső határáig kiterjedt Egyház az apostoloktól és tanítványaiktól kapta ezt a hitet (...). E prédikációt (...) és ezt a hitet gondosan őrzi, mintha egyetlen házban lakna, és ugyanígy hisz ezeknek, tudniillik mintha egy lelke és egy szíve volna; és egyhangúlag prédikálja és tanítja és adja tovább ezeket, mintha egyetlen szája volna.”[51]
174. „S ha különböző nyelvek vannak is a világon, a hagyomány tartalma egy és ugyanaz. A Germániában alapított egyházak ugyanúgy hisznek és adják tovább a hitet, mint Hispániában vagy a keltáknál, keleten vagy Egyiptomban, Líbiában vagy a világ közepén...”[52] „Igaz és megbízható az Egyház üzenete, mert az egész világon az üdvösségnek egy és ugyanazon útját hirdeti.”[53]
175. „Az Egyháztól kapott hitet őrizzük, amely Isten Lelkétől mint egy jó edényben őrzött nagyszerű letétemény megújul, s magát az edényt is megújítja, ami magában foglalja.”[54]
176. A hit az egész ember személyes ragaszkodása az önmagát kinyilatkoztató Istenhez. Az értelem és az akarat ragaszkodik a kinyilatkoztatáshoz, melyet Isten tettekkel és szavakkal adott Önmagáról.
177. „Hinni” tehát kettős kapcsolatot jelent: kapcsolatot a személlyel és kapcsolatot az igazsággal; az igazsággal, az azt tanúsító személy iránti bizalom miatt.
178. Senki másban nem kell hinnünk, mint Istenben: az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben.
179. A hit Isten természetfölötti ajándéka. Ahhoz, hogy hinni tudjon, az embernek szüksége van a Szentlélek belső segítségeire.
180. „Hinni” emberi, tudatos és szabad cselekedet, mely megfelel az emberi személy méltóságának.
181. „Hinni” egyházi cselekedet. Az Egyház hite megelőzi, szüli, fenntartja és táplálja hitünket. Az Egyház minden hívő Anyja. „Már nem lehet Isten Atyja annak, akinek nem Anyja az Egyház.”[55]
182. „Mi mindazt hisszük, amit Isten írott vagy áthagyományozott Igéje tartalmaz, és az Egyház (...) mint Istentől kinyilatkoztatott dolgokat elénk ad, hogy higgyük.”[56]
183. A hit elengedhetetlenül szükséges az üdvösséghez. Maga az Úr mondja: „Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik.” (Mk 16,16)
184. A hit (...) bizonyos előíze annak a megismerésnek, mely a jövőben boldoggá fog tenni minket.[57]
| Apostoli hitvallás[58] | Nicea-konstantinápolyi hitvallás[59] |
| Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében. | Hiszek az egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek, minden láthatónak és láthatatlannak Teremtőjében. |
| És Jézus Krisztusban, az ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban; | Hiszek az egy Úrban, Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, aki az Atyától született az idők kezdete előtt. Isten az Istentől, Világosság a Világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől, született, de nem teremtmény, az Atyával egylényegű, és minden általa lett. Értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért leszállott a mennyből. |
| aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától; | Megtestesült a Szentlélek erejéből Szűz Máriától, és emberré lett. |
| szenvedett Poncius Pilátus alatt; megfeszítették, meghalt és eltemették. | Poncius Pilátus alatt értünk keresztre feszítették, kínhalált szenvedett és eltemették. |
Alászállt a poklokra, harmadnapon feltámadt a halottak közül; fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atyaisten jobbján; onnan jön el ítélni élőket és holtakat. |
Harmadnapra föltámadott az Írások szerint, fölment a mennybe, ott ül az Atyának jobbján, de újra eljön dicsőségben ítélni élőket és holtakat, és országának nem lesz vége. |
| Hiszek Szentlélekben. | Hiszek a Szentlélekben Urunkban és éltetőnkben, aki az Atyától és a Fiútól származik; akit éppúgy imádunk és dicsőítünk, mint az Atyát és a Fiút. Ő szólt a próféták szavával. |
| Hiszem a katolikus Anyaszentegyházat, a szentek közösségét, a bűnök bocsánatát, a test föltámadását és az örök életet. Ámen. | Hiszek az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházban, vallom az egy keresztséget a bűnök bocsánatára, várom a holtak feltámadását és az eljövendő örök életet. Ámen. |
Jegyzetek:
[1] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum dogmatikus konstitúció, 2.
[2] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum dogmatikus konstitúció, 5.
[3] Vö. Róm 1,5; 16,26.
[4] Vö. Ter 12,14.
[5] Vö. Ter 23,4.
[6] Vö .Zsid 11,7.
[7] Vö .Ter 15,6.
[8] Vö. Ter 15,5.
[9] Vö .Ter 18,14.
[10] Vö. 1,48.
[11] Vö. Lk 2,35.
[12] Vö. Jer 17,5-6; Zsolt 40,5; 146, 3-4.
[13] Vö. Mk 1,11.
[14] Vö. Mk 9,7.
[15] Vö. Mt 11,27.
[16] Vö. Gal 1,15; Mt 11,25.
[17] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum dogmatikus konstitúció, 5.
[18] I. Vatikáni Zsinat: Dei Filius dogmatikus konstitúció, 3: DS 3008.
[19] Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae 11-11, 2, 9 c.; vö. I. Vatikáni Zsinat: Dei Filius dogmatikus konstitúció, 3: DS 3010.
[20] I. Vatikáni Zsinat: Dei Filius dogmatikus konstitúció, 3: DS 3008.
[21] I. Vatikáni Zsinat: Dei Filius dogmatikus konstitúció, 3: DS 3009.
[22] Vö. Mk 16,20; Zsid 2,4.
[23] I. Vatikáni Zsinat: Dei Filius dogmatikus konstitúció, 3: DS 3009.
[24] Vö. I. Vatikáni Zsinat: DeiFilius dogmatikus konstitúció, 3: DS 3010.
[25] Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae II-II, 171, 5, 3.
[26] Newman: Apologia pro vita sua, 5. Kiad. M. J. Svaglic. Oxford, 1967, 210.
[27] Szent Anzelm: Proslogion, Prooemium: Opera omnia. Kiad. F. S. Schmitt. 1. köt. Edinburgh, 1946, 94.
[28] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum dogmatikus konstitúció, 5.
[29] Szent Ágoston: Sermo 43, 7, 9: CCL 41, 512 (PL 38, 258).
[30] I. Vatikáni Zsinat: Dei Filius dogmatikus konstitúció, 4: DS 3017.
[31] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 36.
[32] II. Vatikáni Zsinat: Dignitatis humanae nyilatkozat, 10.Vö. CIC 748, 2.
[33] II. Vatikáni Zsinat: Dignitatis humanae nyilatkozat, 11.
[34] II. Vatikáni Zsinat: Dignitatis humanae nyilatkozat, 11.
[35] Vö. Mk 16,16; Jn 3,36; 6,40 és másutt.
[36] I. Vatikáni Zsinat: DeiFilius dogmatikus konstitúció, 3: DS 3012; vö.Trienti Zsinat, 6. sessio: Decretum de iustificatione c. 8: DS 1532.
[37] Vö. Mk 9,24;Lk 17,5;22,32.
[38] Vö. Jak 2,14-26.
[39] Vö. Róm 15,13.
[40] Nagy Szent Vazul: Liber de Spiritu Sancto 15,36: SC 17 bis,370 (PG 32, 132); vö. Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae II-II, 4, 1.
[41] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 58.
[42] II. János Pál pápa: Redemptoris Mater enciklika, 17.
[43] II. János Pál pápa: Redemptoris Mater enciklika, 18.
[44] Apostoli Hitvallás: DS 30.
[45] Nicea-konstantínápolyi. hitvallás: DS 150 (a görögben).
[46] Felnőttkeresztelés szertartása, 75.
[47] Riezi Faustus: De Spiritu Sancto 1, 2: CSEL 21,104 (1,1: PL 62,11).
[48] Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae II-II, 1, 2, ad 2.
[49] Vö. Júd 1,3.
[50] Vö. Ef 4,4-6.
[51] Lyoni Szent Ireneusz: Adversus haereses 1,10,1-2: SC 264, 154-158 (PG 7, 550-551).
[52] Lyoni Szent Ireneusz: Adversus haereses 1,10,2: SC 264, 158-160 (PG 7, 531-534).
[53] Lyoni Szent Ireneusz: Adversus haereses 5,20,1: SC 153, 254-256 (PG 7, 1177).
[54] Lyoni Szent Ireneusz: Adversus haereses 3,24,1: SC 211, 472 (PG 7, 966).
[55] Karthágói Szent Ciprián: De Ecclesiae catholicae unitate, 6: CCL 3, 253 (PL 4, 519.)
[56] VI. Pál pápa: Sollemnis Professio fidei, 20: AAS 60 (1968), 441.
[57] Aquinói Szent Tamás: Compendium theologiae 1, 2.
[58] DS 30.
[59] DS 150.
