Irányelvek a cigánypasztorációban

TARTALOMJEGYZÉK
Rövidítések
A dokumentum bemutatása
Előszó

1. fejezet: Nem eléggé ismert, gyakran mellőzött népesség
     Egy hosszú út
     Az elutasítás: kultúrák szembenállása
     Egy sajátságos mentalitás
     Egy nagy változás
     Egy valóság, amely választ kíván

2. fejezet: Az Egyház szerető gondoskodása
     Isten szövetsége és az emberiség vándorlása
     Vándorló élet és keresztény távlat
     Az Egyház katolicitása és a cigányok lelkigondozása

3. fejezet: Evangelizáció és inkulturáció
     Az inkulturációra törekvő evangelizáció
     A cigány kultúra megtisztítása, felemelése és beteljesedése Krisztusban
     Kulturális kölcsönhatás

4. fejezet: Evangelizáció és emberi támogatás
     Az emberi család egysége
     A cigányok emberi és polgári jogai
     Egy sajátos kisebbség a többi kisebbség között
     A teljes fejlődés feltételei
     A promóció keresztény távlatai

5. fejezet: A cigánypasztoráció sajátos szempontjai
     Az ilyen típusú lelkipásztorkodás jellegzetes szempontjai
          Közeledés és a kommunikáció módjai
          Szentségi lelkipásztorkodás
          A zarándoklatok
     A cigánypasztoráció előtt álló kihívások
          Átmenet a gyanúból a bizalomba
          A különféle hiedelmektől a hitig
          Egyháziasság, ökumenizmus és vallásközi párbeszéd
          Az elvilágiasodás

6. fejezet: Lelkipásztori struktúrák és munkatársak
     A Vándorlók és Utazók Lelkigondozásának Pápai Tanácsa
     A Püspöki Konferenciák és a Keleti Katolikus Egyházak megfelelő Hierarchikus Struktúrái
     A püspökök és a cigánypasztoráció
     Személyi joghatóság alá tartozó pasztorális struktúrák lehetősége
     A felelős püspök
     Az országos iroda
     A lelkészségek/missziók
     A lelkészek/misszionáriusok
     A cigány közösségek szolgálatában álló lelkipásztori munkatársak
     A híd-közösségek
     A cigány lelkipásztori munkatársak
Befejező óhaj
Jegyzetek

---

RÖVIDÍTÉSEK
AAS – Acta Apostolicae Sedis
AG – Ad gentes, a II. Vatikáni Zsinat határozata az Egyház missziós tevékenységéről
CCEO – Codex Canonum Ecclesiarum Orientalium (1990)
CD – Christus Dominus, a II. Vatikáni Zsinat határozata a püspökök lelkipásztori hivatásáról
CIC – Codex Iuris Canonici
IM – Incarnationis mysterium, II. János Pál pápának a 2000. év nagy jubileumát meghirdető bullája
LG – Lumen gentium, a II. Vatikáni Zsinat hittani rendelkezése az egyházról
PG – Pastores gregis, II. János Pál szinódus utáni apostoli buzdítása a püspökök szolgálatáról
PL – Patrologia latina, Migne
RM – Redemptoris missio, II. János Pál apostoli levele a missziós küldetés örök érvényéről
UR – Unitatis redintegratio, a II. Vatikáni Zsinat határozata az ökumenizmusról

---

II. János Pál pápa Pastor Bonus[1] kezdetű apostoli konstitúciójával a Vándorlók és Utazók Lelkigondozásának Pápai Tanácsára bízta azt a feladatot, hogy „hatékony és megfelelő lelkipásztori segítséget nyújtson – ha szükséges akár bizonyos pasztorális egységek felállításán keresztül – mind a menekülteknek, mind a száműzötteknek, a vándorlóknak, a nomádoknak s minden úton lévő embernek”. A cigányok egyfajta speciális lelkipásztori gondoskodást igényelnek az Egyház véleménye szerint, amelynek az evangelizálásukra és emberi támogatásukra kell irányulnia.

Ami ennek a feladatnak a megvalósítását illeti, hacsak a közelmúltat nézzük, meg kell említeni a Vándorlók és Utazók Lelkigondozásának Pápai Tanácsa szervezésében 2003-ban Budapesten megrendezett V. Cigánypasztorációs Világkongresszust[2], amely alkalmul szolgált a cigánypasztoráció teológiai és egyháztani szempontjainak kiszélesítésére és elmélyítésére. Ettől kezdve a jelen dokumentum tervezetei több szakember – köztük néhány cigány is –, lelkipásztori munkatárs és püspök kezén mentek keresztül, beleértve természetesen a Tanács tagjait és konzultorait is. Végül a Római Kúria számos intézményének is lehetősége volt arra, hogy tanulmányozza a dokumentumot és elmondja észrevételeit. Mindez azért, hogy a cigánypasztoráció az Egyház egyetemes küldetésének tágabb keretei közé kerüljön.

Az Irányelvek szükségessége világos volt már a megújított evangelizációs munka kezdetekor, de csak most ért meg az idő a kiadására. A dokumentum nemcsak azokhoz szól, akik közvetlenül érintve vannak a cigánypasztorációban – cigányok és nem cigányok egyaránt –, hanem az egész Egyházhoz (vö. Irányelvek, 4).

Jóllehet a dokumentum a cigányokra vonatkozik (akik roma, szinta, manus, kalé, gyitan, yenich stb. neveken ismertek) mutatis mutandis érvényes a más hasonló életformát folytató vándorló csoportokra is. Mindenesetre a nomád életmód nem az egyetlen jellemzője a cigányságnak, már csak azért sem, mert manapság már jó néhányan félig vagy teljesen letelepedett életet élnek. Ezért az ő néprajzi sajátosságaikra, kultúrájukra és ősi hagyományaikra is tekintettel kell lennünk. Azon vidékek helyi egyházai, ahol élnek cigányok, útmutatást, ötleteket találhatnak ebben a dokumentumban, természetesen az egyes csoportok körülményei, szükségletei és igényei szerint alkalmazva azokat (uo. 5).

Ugyanakkor szeretnénk felhívni a figyelmet arra is, hogy a hagyományos cigány élet- és gondolkodásmód világában a fejlődés számos örömteli jele tapasztalható, mint például a tanulás és a szakképzettség iránti egyre növekvő igény, az egyesületek és pártok alapításában megnyilvánuló társadalmi és politikai tudat növekedése, az egyre növekvő részvétel az egyes országok helyi és országos közigazgatásában, a nők részvétele a társadalmi és polgári életben, az állandó diakonátusra, papságra és szerzetesi életre jelentkező cigányok egyre nagyobb száma stb. Ebben a persektívában vigasztalást jelent szem előtt tartani az elmúlt évtizedekben a Katolikus Egyház oldaláról mutatott igyekezetet, hogy előmozdítsa a cigányok társadalmi helyzetét és lelkipásztori ellátását. Különösen is köszönhető ez VI. Pál és II. János Pál pápák megnyilatkozásainak. Büszkeséggel töltötte el az egész cigány társadalmat, amikor 1997. május 4-én részt vehettek Ceferino Jiménez Malla[3] spanyol vértanú boldoggá avatásán, aki az első oltárra emelt cigány (uo. 21).

„A születéstől a halálig minden ember homo viator, úton lévő ember”[4] – mondta Isten Szolgája II. János Pál pápa –, s el kell ismernünk, hogy ez mint egy képen/ikonon világosan látható a cigányok életmódján is. De tény, hogy a cigány népességgel való kapcsolatokból nem hiányzik sem a közömbösség, sem az ellenállás. A cigányokkal szemben már berögződött előítéletekből átlépünk az elutasítás jeleinek kimutatásába, melyek gyakran nem váltanak ki reakciót vagy tiltakozást azokból, akik mindezeknek tanúi. Mindez, főleg a múlt században, sok szenvedést okozott és az üldözések alapjául szolgált. E tapasztalatnak föl kellene ráznia mindannyiunk lelkiismeretét, felszítva az összetartás érzését ezzel a népességgel. Az Egyház elismeri a cigányok saját identitáshoz való jogait, és azon fáradozik, hogy igazságosabb bánásmódot tudjon kivívni a számukra, tiszteletben tartva a kultúrát és az egészséges hagyományokat. A jogok és kötelességek azonban szigorúan együtt járnak, így a cigányoknak is vannak kötelességeik a többi népekkel szemben.

Ez a dokumentum is jele annak, hogy az Egyház szívén viseli a cigányság sorsát, akiknek szükségük van egy sajátságos lelkipásztori ellátásra, amely vigyáz, figyel kultúrájukra. A cigány kultúrának is át kell mennie a halál és a feltámadás húsvéti misztériumán, ami természetesen minden kultúra számára szükséges. Az evangelizáció egyetemes történelme világosan mutatja, hogy a keresztény üzenet terjedését mindig kísérte a kultúrák megtisztításának folyamata, amelyet úgy tekintettek, mint szükséges felemelést. Tehát nem hasznos a cigány kultúra minden szempontjának megkülönböztetése és a vonatkozó evangéliumi tanácsok figyelembevétele nélküli védelme. A megtisztítás ugyanakkor nem kiüresítést jelent, hanem a körülvevő kultúrával történő bizonyos fokú integrálódást. Az inkulturáció folyamatáról van itt szó igazából (uo. 39). Vagyis a cigányok és a nem cigányok közötti kiengesztelődés és közösség a kultúrák törvényes egymásra hatását is elősegíti.

Ezenkívül a nevelés, a szakképzés, a személyes kezdeményezések és a felelősség, amik az emberi fejlődés elemei, mind elengedhetetlen előfeltételei annak, hogy a cigányok méltó életszínvonalra jussanak. A cigány közösségekben is elő kell mozdítani a férfiak és nők közti jogegyenlőséget a diszkrimináció minden formájának kiirtásával. A fejlődés megkívánja a nők méltóságának tiszteletét, a női kultúra felemelését, megőrizve azt az erős családi szellemet, amely jelen van a cigányok között (uo. 40). Ennek érdekében minden olyan törekvést, amely arra irányul, hogy a cigány kultúrát beolvassza a többségi kultúrába, el kell ítélni (uo. 53).

Ebben a kontextusban veti fel a dokumentum azt, hogy amennyiben elsődlegesen az állam felelőssége az emberi fejlődés segítésére irányuló tervek kezdeményezése, hasznos, sőt szükséges lenne az Egyházat is bevonni ezekbe a kezdeményezésekbe, helyet adva ezzel a cigányok szerepvállalásának is. Az Egyház alapvető küldetéséhez tartozik, hogy informálja a közhivatalokat ezeknek a népeknek a nehézségeiről, tudva azt, hogy „egy nép fejlődése elsődlegesen nem a pénzen, az anyagi segítségen, a technikai struktúrákon múlik, hanem a lelkiismeret formálásán, a mentalitás és a szokások érlelődésén. Az ember a fejlődés fő eleme, nem pedig a pénz vagy a technológia.”[5] (uo. 55-56).

Visszatérve a cigányok evangelizálására, az a jelen Irányelvekben úgy jelenik meg, mint az egész Egyház küldetése, hiszen egyetlen keresztény sem maradhat közömbös, amikor az egyházi közösséggel kapcsolatosan peremre szorítást tapasztal. A cigánypasztoráció, éppen sajátos mivolta következtében, figyelmes és elmélyült felkészülést kíván mindazoktól, akik részt vesznek benne, míg a keresztény közösségeknek a befogadókészség jeleit kell mutatniuk (uo. 57). Alapvető ez a kapcsolat a különleges és az egyetemes között.

A cigányok könnyebben fogadják be Isten Igéjét, ha az azt hirdető már kimutatta, hogy megosztja velük a mindennapi élethelyzeteket. A katekézisben fontos, hogy teret engedjünk a dialógusnak, amely lehetővé teszi a cigányok számára, hogy kifejezzék, mit jelent számukra és hogyan élik meg az Istennel való kapcsolatukat. Ezért le kell majd fordítani a liturgikus szövegeket, imakönyveket és a Szentírást a különböző régiók etnikai csoportjai által használt nyelvekre. Hasonlóan a zene is – amit a cigányok nagyra tartanak és maguk is játszanak – hasznos lelkipásztori segédeszköz. Támogatni és fejleszteni kell mind a találkozások, mind a liturgikus szertartások alkalmával. Ugyanez vonatkozik a modern technika által kínált összes audiovizuális segédeszközre (uo. 60-61).

Az Irányelvekből kitűnik, hogy a cigányok életében fontos szerepe van a zarándoklatoknak, amennyiben ideális lehetőséget nyújtanak a családok számára, hogy összejöjjenek. Gyakran a „szent helyek”, a zarándoklatok céljai a család történetéhez kötődnek. Ezért egy eseményt, egy fogadalmat, egy imádságos utat úgy élnek meg, mint „az (ő) Szentjük Istenével” való találkozást, amely megerősíti egy-egy csoport hűségét is. A zarándoklatok ezenkívül még a katolicitás élményét is nyújták a résztvevőknek, amely a „Szenttől” elvezeti őket Krisztushoz és az Egyházhoz (uo. 70-71).

Végül, ami annak veszélyét illeti, hogy a cigányok a szekták áldozataivá válnak – amit megerősít néhány sajnálatos tény –, a dokumentum kifejezi azon meggyőződését, hogy az új egyházi mozgalmaknak fontos szerepük lehet a cigánypasztorációban. A rájuk különösen is jellemző erős közösségi szellem, a nyitottság, a rendelkezésre állás és a tagok szívélyessége következtében konkrét lehetőségeket kínálhatnának fel a cigányok befogadására, elősegítve így az evangelizációt. Ebben az értelemben a cigányok katolikus egyesületei is, akár a nemzetiek, akár a nemzetköziek, fontos szerepet játszhatnak, feltéve ha mindvégig kapcsolatban és közösségben maradnak a helyi egyházak pásztoraival és a Vándorlók és Utazók Lelkigondozásának Pápai Tanácsával (uo. 77-78).

Bízunk benne, hogy ezek az Irányelvek válaszul szolgálnak mindazok várakozásaira, akik szükségesnek tartották egy a vándorló testvéreink és nővéreink érdekében kifejtett lelkipásztori szolgálattal kapcsolatos dokumentum megjelenését.

---

1. A Krisztustól az Egyházra bízott küldetés arra irányul, hogy „minden embert elvezessen Krisztus hitére, szabadságára és békéjére, élete példájával és az igehirdetéssel, a szentségekkel és a kegyelem többi eszközével, könnyűvé és biztossá téve számukra a Krisztus misztériumában való teljes részesedés lehetőségét” (AG 5). A küldetésnek ez az egyetemessége arra ösztönzi az Egyházat, hogy megpróbálja elérni még a földrajzilag legtávolabb élőket is, ugyanúgy mint azokat, akik bár az ősi keresztény tradíciójú vidékeken élnek, még nem, vagy csak részben hallották az evangéliumot hirdetni, vagy nem érték még el a teljes közösséget az Egyházzal.

2. A cigányok jó része ezen emberek közé sorolható. Évszázadok óta keresztény hagyományokkal rendelkező vidékeken élnek, de gyakran peremre szorítva. Szenvedés, diszkrimináció, gyakran üldözés bélyegzi meg életüket, mégsem váltak soha Istentől elhagyatottakká, aki „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (lTim 2,4). Az isteni gondviselés – főleg az utolsó évtizedekben – egyre nagyobb figyelmet ébresztett e nép iránt, megindítva sok lelkipásztori munkatárs szívét és lelkét, akik az ő evangelizálásukra szentelték életüket, megtapasztalva eközben a meg nem értés bizonyos fokát is.

Ez az odafigyelés idővel kiterjedt a különböző vidékeken élő cigányokra, egyre inkább bevonva a munkába a helyi egyházak lelkipásztorait, megszervezve azt országos és egyházmegyei szinten egyaránt. Több nemzetközi összejövetelt is szerveztek a cigányok érdekében kifejtett lelkipásztori tevékenység tanulmányozása és előmozdítása érdekében, miközben a civil szférában is egyre nőtt a cigányokra való odafigyelés. Megjelent tehát egy lelkipásztori valóság, mely kétségtelenül beletartozik az Egyház küldetésébe, s mivel a Szentlélek ébresztette, az Egyház határozott formát akar neki adni, miközben azon fáradozik, hogy segítse, bátorítsa, s hogy minden szükséges anyagi, emberi és lelki erőforrást biztosítson hozzá.

3. A végzett lelkipásztori szolgálatból és a gondolatok, illetve tapasztalatok kicseréléséből megszületett az elképzelések, elérendő célok, legyőzendő nehézségek, megszerzendő erőforrások együttese, amelyek végül egy a Vándorlók és Utazók Lelkigondozásának Pápai Tanácsa által készített munkatervben álltak össze. Erről a tervről azután kikértük több, a cigányok evangelizálásával foglalkozó lelkipásztori munkatárs, köztük cigányok véleményét és tanácsát is, akik jelentősen gazdagították és átformálták azt. Ezután hosszas reflexiót követően érkeztünk el a végső változathoz, figyelembe véve a közvetlenül nem is érintett egyházi intézmények állásfoglalásait is, azért, hogy a cigánypasztorációt az Egyház egyetemes küldetésének szélesebb keretei közé illesszük.

4. Ezen dokumentum közzétételével egyértelműen meg kívánjuk erősíteni az Egyháznak a cigányság érdekében végzett szolgálatát. Új módokat is javaslunk, amelyek segítségével a polgári társadalmak és a helyi egyházak egyre nyitottabbakká válhatnak e testvéreink irányába. Ezenkívül felállítunk néhány általános lelkipásztori követelményt és elérendő célt. Ez a dokumentum mérföldkövet jelent a cigányok evangelizálásának és az érdekükben kifejtett munka történetében VI. Pállal való pomeziai találkozásuk után[6].

A dokumentum nem csupán a cigánypasztorációban ténykedő lelkipásztorokhoz és munkatársakhoz szól, hanem az egész egyházi közösséghez, amely nem mehet el érzéketlenül ezen kezdeményezés mellett, illetve szól magukhoz a cigányokhoz is. A cigányok és nem cigányok közötti teljes közösség eléréséhez vezető út, amely még éppen csak hogy elkezdődött, vagy számos országban még megvívandó csatát jelent, mindenkitől megkívánja a gondolkodás, a szív és a magatartás nagy megtérését. Ez képezi a közösség megteremtésének első mozgatórugóját, tudva, hogy az elutasítás és az igazságtalanság bármiféle megnyilvánulásának gyökere a bűn keserű valósága.

5. Szem előtt tartva, hogy a cigány népesség alapvetően különbözik a többitől, a helyi egyházakra hárul az a feladat, hogy a hely és idő követelményei szerint alkalmazzák az Irányelvekben található kritériumokat, kezdeményezéseket és javaslatokat. A megismerés terén nagy bölcsességre van szükség, hogy ne uniformizáljunk egykönnyen egy önmagában színes valóságot. Ez a dokumentum is, amikor a cigányokról beszél, a különböző népcsoportokból összeálló egész cigány népességre vonatkozik. Emiatt következetesen többes számot kellene használni, amikor a nyelvről, a hagyományról vagy a cigány identitást meghatározó egyéb elemekről esik szó. De ez nem mindig lehetséges, sőt egyes esetekben egyenesen leszűkítést jelentene, mert tényleg vannak különféle elemek, amelyek egy sajátos világszemlélet kialakulását eredményezik és alapvetően meghatározzák az identitást.

A „cigány” terminust alkalmazzuk ebben a dokumentumban arra, hogy megnevezzük ezeket a népcsoportokat a maguk egészében és összetettségében, amely vonatkozik útonlévő és letelepedett testvéreink összességére, tiszteletben tartva személyiségüket és kultúrájukat. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a most tapasztalt konkrét valóság nem homogén a maga teljes egészében, hanem több népcsoportot foglal magában, úgy mint a romák, szinták, manusok, kalék, gyitánok, yénisek stb. Többen közülük azt szeretik, ha a saját népcsoportjuk alapján ismerik el és nevezik őket. A gagé (egyes számban gağó) kifejezéssel a cigányok a nem cigányokat illetik. Ebben az értelemben használja a szót ez a dokumentum is, minden faji megkülönböztetés nélkül.

6. Meg kell még említeni, hogy számos országban élnek „nomádok”, akiknek eredete pásztor, halász, vadász vagy más (pl. vándorkereskedő) csoportra nyúlik vissza, akiknek életmódja és antropológiai jellemzőik különböznek a szó szoros értelmében vett cigány népességétől. Ennek ellenére azon helyi egyházak, melyekben élnek „nomádok”, szintén találhatnak lelkipásztori ötleteket ezekben az Irányelvekben, természetesen az egyes csoportok szükségleteihez és igényeihez alkalmazva azokat.



Egy hosszú út
7. A cigányság egy „mozgásban lévő népességet” alkot, amelynek világképe a nomád társadalomban találja meg a maga alapjait, s amely a maga mélységeiben nehezen érthető meg egy letelepedett életforma szemszögéből. A cigányság többnyire még a szájhagyomány világában él; az ő kultúrájuk nem írott kultúra és nincs fennmaradt emléke vándorlásuknak sem. Valójában nem tartoznak a szó szoros értelmében az útonlévők klasszikus kategóriájába, ahová hagyományosan besoroljuk őket. Az eredetükről és fejlődésükről szóló tanúbizonyságok külső forrásból származnak és felületesek. A cigány valóság igazából csak napjainkban vált a kutatás és a tanulmányozás tárgyává. A népszámlálásokkal szemben tanúsított örök ellenállásuk – amely gyakran egy-egy deportálás előjátéka – és az a tény, hogy a letelepedett cigányokat a népszámláláskor általában nem mint cigányokat veszik számba, nagyon megnehezíti létszámuk és földrajzi eloszlásuk megismerését.

8. Mindezek mellett azt lehet azonban mondani, hogy a nagyszámú családoknak köszönhetően a cigány népesség állandóan növekszik, annak ellenére, hogy manapság megfigyelhető egyfajta csökkenő tendencia a családtagok számát tekintve.

A közösségekre jellemző, hogy a lepusztult negyedekben, elhagyott földeken, bádogvárosokban, kevésbé megszervezett települések közelében, gağó városok külterületén, ill. falvakban telepszenek le. A nagyobb jövedelemmel rendelkező családok viszont vásárolt területen vetik meg a lábukat, ahol „felépítenek egy sátort” lakókocsijuk számára. És itt vannak még a letelepedettek, magasabb műveltséggel és iskolai fokozatokkal, akik könnyen beleépülhetnek a társadalomba.

Napjainkban a cigányok egy újabb migrációjának vagyunk tanúi, mégpedig annak, hogy a közép-európai szegényebb országokból és a Balkánról az iparosodottabb országokba vándorolnak. A lakosok többször elutasítással fogadják őket, gyakran zavart okozva a közügyek intézői között is. Ugyanakkor nyugati testvéreik is sokszor félelemmel vagy szintén elutasítással viseltetnek irányukban. Mindazonáltal a múlthoz képest ma már nagyobb a befogadókészség és a polgári hatóságok is nagyobb érzékenységet tanúsítanak.

Az elutasítás: kultúrák szembenállása
9. A vándorlásra való hajlam minden ilyen népre jellemző, és mint mentalitás még azokra is, akik már régebben letelepedtek. Igazából ők alkotják a többséget. Ez az életforma, mely természeténél fogva törvényes, ellenállást váltott ki azon országok lakosai körében, ahová a cigányok megérkeztek. Ez az ellenállás aztán erős meg nem értésben mutatkozott meg, ami a cigány történelem és hagyományok hiányos ismeretének köszönhető.

Annak ellenére, hogy megvan az állampolgárságuk abban az országban, ahol letelepedtek, gyakran másodosztályú állampolgárokként tekintik és kezelik őket. A sztereotípiák, amikbe beskatulyázták őket, megdönthetetlen igazságokként élnek a köztudatban. Ez a tudatlanság vagy félreismerés növel egyfajta rejtett ellenállást, ugyanakkor veszélyezteti és meghamisítja a nemzetiségek közötti elengedhetetlen párbeszédet.

10. Az a tény, hogy sokan úgy tekintették a cigányokat, mint ártalmas idegeneket és követelőző koldusokat, gyakran azt eredményezte, hogy a közvélemény a cigányok kitiltását, kiutasítását követelte. Ez a történelem során többször vezetett üldöztetésekhez, amelyeket egészségügyi intézkedésekként igazoltak. E népek történelmét megbélyegzik a testi bántalmazások, börtönök, elhurcolások, kényszerített letelepedések, rabszolgaság és az egyenesen a kiirtásukra irányuló intézkedések.

11. A cigányság üldöztetése nagyjából egybeesik a nagy nemzetállamok megalakulásával. A XX. században ismert volt a nácik és mások által véghezvitt fajüldözés, amely a zsidókkal együtt őket is sújtotta. A cigányok koncentrációs táborokba hurcolása, ezrek és ezrek megölése általában csak elszigetelt tiltakozásokat váltott ki. Napjainkhoz egyre közelebb érve, egyes országok politikai instabilitása csak nehezített a cigányok helyzetén. Ennek jele a balkáni háború, amely drámai helyzeteken keresztül bemutatta, hogy a lakosság nagy része még elutasítja a cigányokat. Több országban fizikai erőszakot elkövetőkként tartották számon őket, ami mint egy ördögi kör, csak növeli a velük szemben tanúsított meg nem értést és erőszakot.

Egy sajátságos mentalitás
12. A cigány identitást kétségkívül nehéz megrajzolni, azért is, mert dinamikus, változik, és gyakran csak a cigányok és a gağó-k közti zavaros kapcsolatok fényében látjuk. Ugyanakkor nem lehetséges egy ősi területre való utalás sem, ahol megtalálhatnánk a gyökereit. Szintén nehéz elkülöníteni egy komplex és viszonylag egységes népcsoportot, amelytől kiindulva eljuthatnánk a cigányság eredetéhez. Mindemellett elemek együtteséről lehet beszélni, melyek, összességükben véve, a létmód bizonyos jellemzőit alkotják, mely nem annyira szabályozott, nincs keretekkel körülvéve, hanem igazából úgy fogják fel, mint egy mentalitást vagy egzisztenciális magatartást.

Állítható, hogy a cigány életformát alapvetően meghatározza egy a vándorlásra, bolyongó életre való hajlam, amivel egy gağó, mégha migráns is, nem rendelkezik. Ő ugyanis adott alkalommal elszakad lakóhelyétől, mert úgy gondolja, hogy jobbat talált, nem tervezi, hogy ezt is elhagyva tovább fog vándorolni. A cigány viszont természeténél fogva hajlamos az útrakelésre, a mozgásra.

13. Mindez igaz akkor is, ha – ahogy azt már említettük – a cigányság nagy része ma már teljesen vagy félig megtelepedett életformát folytat. Ez az új életforma azonban nem vezeti arra, hogy feladja a gağó-któl különböző életfelfogását. A beolvasztás, a saját identitásuktól való elszakítás miatti félelem megerősíti bennük az asszimiláció és – bizonyos értelemben véve – az integráció iránti ellenállást is. Az elszigeteltség, az őket körülvevő kultúrákkal való szembenállás, az elszenvedett üldözések, a gağó-k részéről tanúsított meg nem értés mind-mind rányomta bélyegét a cigány identitásra, és a mások iránti bizalmatlanságban, magukba zárkózási tendenciában, illetve abban a tudatban jut kifejezésre, hogy a túléléshez csak saját magukra számíthatnak, egy velük ellenséges társadalomban.

14. A cigányság életének középpontjában a család áll. Cigánynak lenni azt jelenti, hogy életszerűen és erősen belenőttek a családba, ahol a közösségi lelkiismeret és a kollektív tudat formál minden személyt és neveli a gyerekeket, annak ellenére, hogy a gağó-k világa veszi őket körül, de ugyanakkor távol is tartja magától. A családok idős tagjait nagyra tartják és tisztelik, mert ők rendelkeznek az életbölcsességgel. A halottakat sokáig megőrzik emlékezetükben, és bizonyos értelemben mindvégig eleven marad az ő jelenlétük. A cigányok tiszteletben tartják még a „kiterjedt családot” is, amely különböző családok hálózatából áll öszze, és amelyen belül nagy szolidaritást és vendégszeretetet tanúsítanak egymás, de főleg a saját népcsoportjuk tagjai iránt.

A szabadnak lenni és maradni vágya, a tér és idő fölötti uralom annak érdekében, hogy meg tudják valósítani önmagukat a családon és saját népükön belül, mélyen benne gyökerezik a cigány mentalitásban. A szabadságot, mint a létezés alapfeltételének vágyát és értékelését világszemléletük sarkalatos pontjainak tekinthetjük.

15. A vallásosság szintén fontos szerepet játszik a cigányság életében. Az Istennel való kapcsolatot természetesnek veszik és a családokat, főleg a fájdalmas és nyugtalanító helyzetben lévőket oltalmazó Mindenhatóval fenntartott érzelmi és közvetlen viszonyként értelmezhető. Ez a vallásosság rendszerint beépül annak az országnak a vallásába, ahol a cigányok tartózkodnak, legyen az evangélikus, református, katolikus, ortodox, muzulmán vagy más, legtöbbször anélkül, hogy bármilyen kérdést is feltennének a különbségekkel kapcsolatban.

Egy nagy változás
16. A XX. század folyamán a cigányság körében növekedett a letelepedési tendencia, ami számos helyen megkönnyítette a gyerekek iskoláztatását, s ez az írástudó cigányok számának növekedését eredményezte. A gağó világgal való szaporodó kapcsolatok hozzájárultak ahhoz, hogy a cigányok körében is egyre többen kezdték használni a társadalom új technikai eszközeit, mint pl. a közlekedési eszközöket, a televíziót, az informatikai eszközöket stb.

Következésképpen az átmenet a hagyományos szekértől az autóval vontatott lakókocsiig paradox módon a féligletelepedett életformát választók számának növekedéséhez vezetett. Az autó lehetővé teszi, hogy egy napon belül nagyobb távolságokat tegyenek meg anélkül, hogy az asszonynak és a gyerekeknek szükségszerűen el kellene kísérniük a családfőt vagy azokat a férfiakat, akik szakmai elfoglaltságaikat végzik. A hosszabb egy helyben tartózkodás ezenkívül lehetővé teszi a rendszeres iskolába járást azon családok gyerekei számára, ahol a szülők elhatározták, hogy haladnak a korral és nem akarnak többé az írástudatlanság miatti kisebbségi érzéstől szenvedni.

Néhány országban már egyre elterjedtebbé válik a cigányok bevonása olyan munkákba, melyeket korábban csak a gağó-k végezhettek, főleg a művészet terén. Egyre gyakoribbá válnak a cigányok és a gağó-k között kötött házasságok, és a nők jogainak elismerése terén is jelentős előrelépés tapasztalható, de még sok tennivaló van addig, hogy a férfival egyenrangúként kezeljék őket.

17. Annak ellenére, hogy olykor a különböző klánok között feszültségek támadnak, illetve, hiányzik az a szokás, hogy folyamatosan és pontosan mozgósítsák és egyesítsék erőiket egy cél elérése érdekében, néhány országban a cigányoknak mégis sikerült egyesületeket létrehozni a saját javukra történő közös üzletelés érdekében. Nem ritka, amikor gağó barátaik felajánlják segítségüket, hogy hallhatóvá tegyék a cigányok hangját, és lehetővé tegyék, hogy a cigányok saját kezükbe vegyék sorsuk irányítását. Ezek az egyesületek egyre hatékonyabban lépnek fel azon törvényhozás ellen, amely korlátozza a mozgásszabadságot, vagy amely semmibe veszi az ő identitásukat, csorbítva törvényadta jogaikat. Az egyesületekbe tömörülés természetesen nem mindenhol megy végbe ugyanazzal a lendülettel, de ez már egyfajta mozgás, amely létezik, növekszik és támogatást igényel.

18. Mindazonáltal ez a fejlődés még csak kezdődő és országról országra változik. A cigányság általános helyzetéről, melyet megbélyegez egy több évszázados elszigeteltség, azt mondhatjuk, hogy a gağó társadalomban – főleg a múlt században – végbement nagy változásokhoz képest elmaradott helyzetben vannak. Mindez súlyos következményeket von maga után mind gazdasági, mind munkaügyi-foglalkoztatottsági téren. Egy jellemzően falusi társadalom korábbi feltételei lehetővé tettek egyfajta együttélést a cigányok és a gağó-k között, köszönhetően mesterségeiknek, melyek a lótenyésztéshez, fémmegmunkáláshoz, kisiparos ténykedéshez, a zenéléshez és a vándorszínészkedéshez kapcsolódtak. Ma ellenben a befogadó társadalom technikai-ipari átalakulása kevés gazdasági teret enged a számukra, s így kénytelenek felhagyni a hagyományos mesterségekkel, amelyeket már elavultaknak tartanak, és csekély hasznot hozó tevékenységekben – néha a törvényes keretek határain vagy azokon is túl – keresni a fennmaradás eszközeit.

19. Ugyanakkor nem szabad alábecsülni az elvilágiasodás hatását sem, amely a gağó társadalomról folyamatosan hárul a cigányságra. Így a hagyományos vallásosság egy olyan kultúra erőteljes nyomása alá kerül, mely hátat fordít Istennek, és tagadja őt. Amikor a cigányság nem talál befogadásra a keresztény közösségben, könnyen a szekták és az ún. „új vallási mozgalmak” áldozatává válhat. Mindez új és sürgető felszólítást intéz felénk: mindezek ellenére tárjuk ki karjainkat egy nép felé, amely egyre jobban vágyik az Istennel való találkozásra.
A jólét mai bálványozása, ami túlsúlyban van a gağó társadalomban, természetesen nem ösztönöz saját kényelmünk feladására, sem arra, hogy segítsük ezen rászoruló testvéreinket, akiknek szükségük van arra, hogy kilépjenek a szegénységből, az elszigeteltségből és megtalálják helyüket a mai társadalomban.

Egy valóság, amely választ kíván
20. Az eddig mondottak mind rendkívül fájdalmassá teszik a vándorló életet élőkkel szemben tanúsított közömbösség és ellenállás megtapasztalását. Csak fokozatosan és nagyon lassan váltak egyes közösségek befogadókká, de még mindig kevesen vannak ahhoz, hogy a cigányok fel tudják fedezni az Egyház anyai és testvéri arcát. Az elutasítás jelei fennmaradnak és állandósulnak, és sajnos általában gyenge reakciót és tiltakozást váltanak ki azokból, akik tanúi ezen jeleknek.

Viszont e helyzetnek fel kellene ráznia a katolikusok lelkiismeretét, felkeltve bennük a cigánysággal való együttérzést. Az Egyház hivatottnak érzi magát, hogy elismerje a cigányságnak a történelem folyamán megtett vándorlását és ugyanakkor megszólítva érzi magát a cigány kultúra által. El kell ismernie az „együttélni akaráshoz” való jogukat, kérve és támogatva egy irányukban tanúsított igazságosabb bánásmód iránti érzékenységet, a kultúrák kölcsönös tiszteletében, Krisztus nyomában haladva, válaszolva ezen Isten-kereső népesség elvárásaira.


21. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a múlt század második felétől egyes lelkipásztorok részéről fokozatos közeledés volt tapasztalható a cigányság irányába, megkezdve bizonyos országokban a cigányság érdekében végzett rétegpasztorációs munkát. A II. Vatikáni Zsinat felhívja a püspökök figyelmét, hogy „különös gondot kell fordítani azokra a népekre, akik életkörülményeik miatt nem részesülnek eléggé a plébánosok szokásos, közös lelkipásztori gondozásában, vagy azt teljességgel nélkülözik” (CD 18). Ezek közé sorolja a zsinati dokumentum a nomádokat is. Egy ilyen különös érdeklődést erősített meg VI. Pál pápa, amikor a cigányokkal történt híres pomeziai találkozás alkalmával ezt mondta: „az Egyház szívén hordoz titeket”! Az ő körülményeik között megélt keresztény méltóság újabb elismerést kapott Zefferino Giménez Malla, „Pelé” (1861-1936) boldoggá avatása alkalmával, aki a kalósz vándorló csoporthoz tartozó spanyol cigány volt.

Az evangelizáció, az őszinte kiengesztelődés és a cigány-gağó közösség útjának nem lehet más a kezdete, mint egy biblikus kitekintés, amelynek fényében a cigány világ is keresztény értelmet kap. Érdemes tehát ezen a ponton egy figyelmes szentírásolvasást tartani, hogy elvezessen bennünket a cigánypasztorációnak az Egyház egyetemes küldetésébe való helyes beillesztésére.

Isten szövetsége és az emberiség vándorlása
22. A pásztor alakjának és túlnyomórészt vándorló életének fontos helye van a bibliai kinyilatkoztatásban. Izrael népének eredeténél feltűnik Ábrahám, aki megkapja Istentől az utasítást: „Vonulj ki földedről, rokonságod köréből és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked” (Ter 12,1). Ábrahám „elindult anélkül, hogy tudta volna, hová megy” (Zsid 11,8), és ettől kezdve életét a folytonos költözködés jellemezte, egyik helyről a másikra (Ter 13,3), miközben „sátorban lakott” (Zsid 11,9) jövevényként (vö. Ter 17,8), tudva azt, hogy közvetlen leszármazottjai is „idegenek lesznek egy országban, amely nem az övék” (Ter 15,13). A vándorló ember képe Istennek Ábrahámmal kötött szövetségének megerősítésében úgy szerepel mint az emberi fél különleges jellemzője: „járj előttem és légy tökéletes” (Ter 17,1).

23. Isten később a választott népet Mózesre bízza, aki „felnőtt korában a hitében tagadta, hogy a fáraó leányának a fia. Inkább vállalta, hogy az Isten népével együtt elszenvedi a sanyargatást, mint hogy a bűn múló előnyét élvezze” (Zsid 11,24-25). Mózes azt a küldetést kapta Istentől, hogy szabadítsa ki a zsidókat az egyiptomi rabszolgaságból, és hogy vezesse el őket az Ígéret földjére. Mindez egy hosszú vándorláson keresztül valósult meg, miközben „kietlen földön bolyongtak a pusztán, nem találtak utat lakható hely felé” (Zsolt 107,4).

Éppen e vándorlás közben kötötte meg Isten a szövetséget népével a Sínai-hegyen. Mindez a szövetség ládájának képében válik láthatóvá, mely jelképezi a szövetséget, és amely a néppel együtt „vándorol”, elkíséri a népet az Ígéret földjére vezető úton. Ebben a helyzetben, mégha a zsidók szenvednek is az éhségtől és a szomjúságtól, a környező népek ellenségeskedése és elutasító magatartása miatt, mégis észreveszik Isten gondoskodását és megtapasztalják kiválasztottságukat, mely később így fejeződik ki a zsoltárban: „Istenünk, te néped előtt vonultál, amikor a pusztában áthaladtál: megremegett akkor a föld, Isten színe előtt szétfolytak az egek, Istennek, Izrael Istenének színe előtt” (Zsolt 68,8-9). Ennek az időnek az emléke, mely nagyban rányomta bélyegét Izrael szellemére, eleven maradt a későbbi időkben is, és azok a zarándoklatok idézték fel, melyek annak a városnak a templomába vezettek, ahol a szövetség ládáját őrizték.

24. A vándorlás ugyanakkor jellemző minden Istennel kapcsolatban álló ember magatartására.

A zsoltáros szerint „az az ember boldog, akinek útja szeplőtelen, aki az Úr törvénye szerint él, és az ő útján halad” (Zsolt 119,1.3) „zarándoksága házába” (Zsolt 119,54). „Aki bűn nélkül él” (Zsolt 15,2) [más forrás szerint: „halad előre az úton” (a fordító megjegyzése)], az megtapasztalja, hogy Isten „felüdíti lelkét, és az igaz úton vezérli” (Zsolt 23,3). Ezen a vonalon haladva, Szent Pál emlékeztet mindannyiunkat arra, hogy „amíg e testben vándorként élünk, távol járunk az Úrtól” (2Kor 5,6).

Krisztus misztériuma is vándorlásként van bemutatva a Szentírásban, mely Isten Fiának a világrajövetelében és az Atyához való visszatérésében áll. Jézus földi életének már a kezdetekor jelen van a vándorlás, hiszen Egyiptomba kellett menekülnie Heródes elől, majd visszatért Názáretbe. Lukács evangéliuma emléket állít annak is, hogy Jézus évenként fölment a jeruzsálemi templomba (vö. Lk 2,41). Egész nyilvános működése igazából állandó átvonulás egyik vidékről a másikra, ahogy arra ő maga is utal: „az Emberfiának nincs hova lehajtania a fejét” (Mt 8,20). János evangéliuma húsvét misztériumát egyenesen úgy vezeti be mint Jézus órájának elérkeztét, „amikor a világból vissza kell térnie az Atyához” (Jn 13,1). Jézus tudatában volt annak, hogy „az Istentől jött és Istenhez tér vissza” (Jn 13,3). A Fiúnak, aki a Szentlélek által az Atyától küldetett, ez a vándorlása felhív minden embert arra, hogy induljon el az Atyához vezető „húsvéti vándorúton”.

25. A vándorlás tehát még nem ért véget, hiszen „az Egyház története nem más, mint egy véget nem érő zarándoklat eleven naplója” (IM 7). Az ószövetségi hagyomány és Jézus életének folytatásaként – aki „szegényen és üldözötten vitte végbe a megváltás művét” – az Egyházat is, mely úton van az Atya felé, „ugyanerre az útra szólítja a hivatása, ami az, hogy az üdvösség gyümölcseit szétossza” (LG 8). Mint „új Izrael, amely a mostani világban él, keresve a jövendő és maradandó hazát (vö. Zsid 13,14)” (LG 9), az Egyház „folytatja zarándoklását a világ üldözései és Isten vigasztalása közepette”[7] a „megpróbáltatásokon és bajokon keresztül, de fölkészíti rájuk Isten erős kegyelme” (LG 9). Az Egyház, eszkatologikus jellegéből következően mozgékonyságot mutat, melyet a beteljesedés felé irányultság vezérel.

Következésképpen az egyes keresztény helyzete is olyan, mint egy Isten országa felé vezető nagy zarándoklat: „A születéstől a halálig minden ember homo viator, úton lévő ember” (IM 7).

Vándorló élet és keresztény távlat
26. Ebből következik, hogy a vándorló élet – akár annak konkrétan megvalósuló formájában, akár mint életszemlélet – állandó figyelmeztetés, hogy „nincsen itt maradandó hazánk, hanem jövendő hazánkat keressük” (Zsid 13,14). Úgy jelenik meg, mint a bibliai kinyilatkoztatás nagyon is szilárd jele, mely megtalálja a maga különböző megvalósulási formáit az Egyház életében. Ezek közé sorolandó a cigányság által képviselt életforma, akár a történelem folyamán megjelent különböző, akár a mai körülmények közt megélt formáiban.

27. A cigányok életmódját bizonyos értelemben meghatározó értékek közül jó néhányhoz hasonlót találunk a Szentírásban is. A későbbiekben azután a cigányok története, melyre az üldöztetés, száműzetés, ellenségesség, elutasítás, szenvedés és diszkrimináció nyomta rá bélyegét, állandó vándorlássá alakult, amely megkülönbözteti a cigányt a többiektől, és megőrzi őt saját nomád hagyományában, olyannyira hogy általában nem is engedi, hogy a környező népek hatással legyenek rá. Ez olyan identitást alakított ki, amelynek megvan a külön nyelve, kultúrája és vallásossága, közös hagyományokkal, a szoros összatartozás érzésével. Így a cigányoknak és hagyományuknak köszönhetően az emberiség egy igazi kulturális örökséggel gazdagabb, amely főként a nomád életen keresztül hagyományozódott át. „Bölcsességük nincs könyvekben leírva, de ettől még nem kevésbé ékesszóló.”[8]

28. Az emberektől gyakran magukra hagyatva, de Istentől soha, a cigányok a Gondviselésbe vetették bizalmukat, egy olyan mély meggyőződéssel, hogy azt már „természetük” alkotóelemének lehet tekinteni. Alapjában véve a cigányság életformája élő tanúbizonysága egy belső szabadságnak, amely mentes a konzumizmusnak és annak a hamis biztonságérzetnek a kötelékeitől, amely az ember önhittségén alapul. Mindamellett nem merül feledésbe az a népi bölcsesség sem, miszerint: „Segíts magadon, Isten is megsegít”.

A cigányok vándorlása örökös és szimbolikus utalás az örökkévalóság felé vezető útra. A cigányok annak a vándorlásnak egy különleges módját élik át, amit az egész Egyháznak is meg kell valósítania, s amit úgy lehet megfogalmazni, hogy a másik, az igazi, az egyetlen Haza felé vezető út, miközben mindenkinek azon kell lenni, hogy teljesítse mindennapi munkáját és kötelességeit is.

Az Egyház katolicitása és a cigányok lelkigondozása
29. Az Egyháznak különleges gondoskodást kellene tanúsítania a cigánysággal szemben. Mint Isten vándorló népének egy sajátos csoportja, különleges lelkipásztori magatartást érdemel és megilleti értékeinek megbecsülése. De még inkább elmondható, hogy az Egyház katolicitásának és küldetésének belső természete is megköveteli egy ilyen lelkipásztorkodás megszervezését. Krisztussal, aki az Egyházat útjára indította, megszűnt a megkülönböztetés minden fajtája. Ó „a mi békességünk, a kettőt eggyé forrasztotta, és a közéjük emelt válaszfalat ledöntötte, az ellenségeskedést kiküszöbölte saját testében. Mint békeszerző, a két népet magában eggyé, új emberré teremtette, és egy testben mind a kettőt kiengesztelte az Istennel kereszthalála által, amellyel az ellenségeskedést megölte” (Ef 2,14-16).

30. Az Egyházban, amely az Úr küldetésének eszköze, s amelyen keresztül Krisztus állandóan jelen van, „minden ember meghívást kap, hogy Isten népét alkossa” (LG 13). Az Egyháznak az a hivatása, hogy jelen legyen a föld minden népe körében, mivel az Úr valamennyi nép köréből toborozza országának tagjait, amely jellege szerint nem földi, hanem mennyei ország (vö. LG 13). Ebbe az országba mindenkit be kell fogadni, anélkül hogy helyet kapna a peremre szorítás vagy az idegenkedés. Az Egyház különösen is ott áll a „szegények és elnyomottak mellett, és szívesen hoz áldozatot értük (2Kor 12,15). Részt vesz az emberek örömeiben és fájdalmaiban, ismeri életük törekvéseit és kínzó kérdéseit, s együtt szenvedi meg haláluk gyötrelmeit.” (AG 12.)

31. Az Egyház katolicitása, jóllehet magában foglalja a küldetést, hogy minden embert minden helyzetben megszólítson, nem csupán térbeli, hanem inkább belsőleg és döntően minőségi jellegű, azzal a képességgel, hogy behatoljon a különböző kultúrákba és magáévá tegye minden nép bánatait és reményeit, evangelizálva s mindeközben gazdagítva őket az emberiség kulturális javainak sokféleségével. Az egy és egyetlen evangéliumot a különböző kultúrák és hagyományok figyelembevételével úgy hirdeti, hogy az Egyház „beilleszkedése egészen olyan mint Krisztusé, aki beleolvadt azoknak az embereknek a társadalmi és kulturális miliőjébe, akik között élt” (AG 10).

32. Egy ilyen keresztény meggyőződés számára saját egyházi identitásának elárulását jelentené, ha küldetésének teljesítése közben helyet adna a diszkrimináció bármilyen formájának is. Alapítójának nyomán – aki Isten Küldötte, s azért jött, hogy „örömhírt vigyen a szegényeknek, szabadulást a foglyoknak, látást a vakoknak, hogy felszabadítsa az elnyomottakat és hirdesse: elérkezett az Úr esztendeje” (Lk 4,18-19) – az Egyház keresi azokat az egyre megfelelőbb eszközöket, melyek segítségével eleven és hatékony módon tudja hirdetni az evangéliumot a cigányoknak. Az új evangelizációról van itt szó, amire oly gyakran felszólított minket II. János Pál pápa.

33. A küldetés egyetemes dimenziójából fakad az az egyházi képesség, hogy keressük és kifejlesszük a szükséges erőforrásokat, hogy segíteni tudjunk azokon a különféle szociális formákon, amelyeken keresztül a cigányok megszervezik létüket. Az üdvösség mindenki előtt nyitva áll. Szeme előtt tartva a páli figyelmeztetést – „jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot” (1Kor 9,16) – az Egyháznak nem szabad sajnálnia az erőfeszítéseket és az áldozatokat azért, hogy valóban minden embert elérjen. Ezt a történetet ugyanakkor bizonyos kezdeményezések és kreativitás jellemzi annak érdekében, hogy az evangélium hirdetését – ami gyakran szembe találja magát az idő múlása miatt már elavult mentalitással és struktúrákkal – egyre hatékonyabbá tegye.

Azok a körülmények, amelyekben a cigányok manapság élnek, alávetve a társadalom változásainak, a vad materializmusnak és a hamis ajánlatoknak, bár utalnak a Transzcendensre, mégis sürgős felhívást jelentenek az Egyház számára, hogy megtegyen mindent annak érdekében, nehogy a cigányokat elnyelje egyfajta materializmus, mely elnyom minden Istenre való hivatkozást. Ugyanakkor felhív arra is, hogy az Egyház megakadályozza a cigányok saját népük körébe zárkózását, illetve azt, hogy a szekták áldozatául essenek, vagy elveszítsék saját vallási örökségüket.


34. A kívánt új evangelizáció, s a cigányok és a gağó-k közötti kiengesztelődés és közösség érdekében érdemes megfelelően értékelni a „cigány különbséget”, elismerve teljesjogú létüket, anélkül hogy felégetnénk a cigány és a gağó kultúra között már létező hidakat. Az egészséges és helyes értékelés azért is fontos, hogy megfelelő kapcsolatot lehessen kialakítani az evangelizáció, az inkulturáció és az emberi segítségnyújtás között.

Az inkulturációra törekvő evangelizáció
35. Ahhoz, hogy az üdvösség az egész embert elérje, az evangelizáció nem tekinthet el azoktól a kulturális, nyelvi, hagyománybeli, művészeti és más vonatkozásoktól, melyek formálják az emberi identitást és a népeket a maguk teljességében. Mindeközben az Egyház „semmit sem vesz el egy-egy népnek ideigvaló értékeiből, sőt ellenkezőleg: felkarolja és átveszi a népek tehetségeit, szellemi kincseit, szokásait, amennyiben jók; és éppen átvételükkel megtisztítja, erősíti és nemesíti azokat” (LG 13). Az evangelizáció hamisítatlanul katolikus lelkülete ezen túl egymás kölcsönös gazdagításához is vezet, hiszen „minden egyes rész átadja sajátos ajándékait a többi résznek és az egész Egyháznak. Így az egész is és minden egyes rész is gyarapszik minden tag kölcsönös önközlése által” (LG 13).

36. Ebben a látásmódban megtalálja a maga megfelelő értelmezését a cigánypasztoráció néhány irányvonala, ami nemcsak azt jelenti, hogy elfogadjuk a cigányság saját identitásra irányuló törvényes követeléseit és azon jogát, hogy mint saját identitással rendelkező népesség, épüljön be az egyházi és polgári társadalom életébe, hanem hagyományuk valós értékeinek szeretetteljes és hatékony nagyrabecsülését is jelenti, amelyeket nemcsak tisztelni, hanem védelmezni is kell. Sőt még inkább, ebből az üdvösségtörténeti szempontból nézve, érdemes belülről tanulmányozni ennek a népnek a kultúráját, mint olyan elemet, melyet be kell építeni az isteni üdvözítő szándékba.

37. A sajátos cigány világszemlélet és életforma nem egykönnyen hasonlítható az emberiség más szociális valóságához. A cigány valóság tehát teljes mértékben azon valóságok közé tartozik, amelyekre az emberiességben tapasztalt Egyház missziós tevékenysége során alkalmazta az axiómát, mely szerint „az egyes körülmények és fokozatok szerint mindig más és más a tennivaló és az alkalmas eszköz” (AG 6). Ebből következik, hogy alkalmas lelkipásztori ellátást kell kidolgozni a cigányok részére, melyet nem lehet leegyszerűsíteni arra, hogy a többi krisztushívő közé való integrálódásra késztetjük őket. Lelkipásztori ellátásuknak közvetlenül és mindenekelőtt evangelizálásukra és emberi fejlődésük elősegítésére kell irányulnia.

Észre kell vennünk, hogy az Egyháznak a lelkipásztorkodás szempontjából megszervezett rendes és területi intézménye általában nem teszi lehetővé a cigányok számára, hogy hatékonyan és tartósan beépüljenek az egyházi életbe és közösségbe. Ezért előrelátó éleselméjűségre van tehát szükség, amikor a lelkipásztorkodás hagyományos formáit a cigányok sajátságos helyzetére alkalmazzuk.

38. A cigányok sajátságos kultúrája nem tesz elfogadhatóvá számukra egy egyszerűen „kívülről jövő” evangelizációt, amit könnyen lerohanásként értelmeznek. Az igazi katolicitás útján járva, bizonyos értelemben az Egyháznak magának is cigánnyá kell válnia a cigányok körében, azért hogy ők is teljesen részt tudjanak venni az Egyház életében. Mindez az értékeit megosztó szeretettől és barátságtól áthatott lelkipásztori magatartás szükségességét veti fel. Fontos, hogy a lelkipásztori munkatársak, legalább egy bizonyos időre, részt vállaljanak a cigányok életéből, megosztva velük életkörülményeiket. Különösen is érvényes, amit az Egyház a missziós területeken szolgálatot tevőktől kér, vagyis hogy „ismerjék meg az embereket, akik között élnek, építsék ki a kapcsolatot velük, hogy azok őszinte és türelmes párbeszédükből tanulják meg, milyen kincseket osztott ki a népeknek a bőkezű Isten” (AG 11).

A cigány kultúra megtisztítása, felemelése és beteljesedése Krisztusban
39. Az evangélium és a cigány kultúra valódi találkozása természetesen nem törvényesítheti e kultúrának minden összetevőjét. Az evangelizáció egyetemes története világosan mutatja, hogy a keresztény üzenet terjedését mindig a kultúrák megtisztításának folyamata kísérte, amelyet úgy tekintettek, mint az adott kultúra fölemelésének szükséges elemét. Nem kellene meglepetést okoznia a ténynek, hogy az ilyen kultúra „elfogadása” mellett az Egyház arra irányítja lelkipásztori tevékenységét, hogy legyőzze azokat a keresztény életszemlélettel össze nem egyeztethető szemléleteket, melyek valamilyen módon akadályt képezhetnek a cigányok és a gağó-k közti megbékélés útján. A minimalista magatartás ezekkel az akadályokkal kapcsolatban, vagy mindannak megkülönböztetés nélküli védelmezése, ami a cigány kultúrában jelen van, nem használ az evangelizáció ügyének.

40. Ebben az összefüggésben azt is meg kell jegyezni, hogy a saját hagyományok őrzésének nem szabad alibiként szolgálnia egy elzárkózó magatartás igazolására és a gağó társadalom jogos fejlődésének elutasítására. A cigányok és a gağó-k közti megbékélés és közösség magában foglalja a kultúrák törvényszerű kölcsönhatását, és ebben a fejlődésben meg kell mutatkoznia bizonyos kezdeményezésnek a cigányok oldaláról is. Hiszen a társadalom általános megjelenése manapság nem teszi lehetővé a fejlődés áramlásától elszigetelődő kultúra megkívánt fejlődését. Jóllehet nyilvánvalóan sok szociálisan igazságtalan helyzet létezik, melyek a bűnben gyökereznek, el kell ismerni, hogy a szociális elmaradottság nem mindig magyarázható a többi társadalmi réteg rossz szándékának következményeként, hanem belejátszik a saját szociális berendezkedésük is, amelynek a fejlődés feltételeként integrálódnia kell.

41. Napjaink társadalmának egy másik jellemzője az oktatás, a szakképesítés, a személyes kezdeményezések és felelősség felvállalásának szükségessége ahhoz, hogy felemelkedjünk legalább egy elfogadható életszínvonalra. Ezek olyan értékek, melyeket fontosnak kell tartani és elő kell mozdítani, főleg a szülők részéről. A cigányság nagy része sajnos ma még olyan örökséget hoz magával, amelyből ez a tudat még hiányzik, ami az elszigeteltségük következménye is. Sokszor nem lehet és nem is kell felelőssé tenni őket ezért, mégis, e hiányt meg kell szüntetni, főként a jövendő nemzedékek tekintetében.

Az igazságtalan megkülönböztetés minden formájának eltörlése mellett elő kell segíteni a férfiak és nők közötti jogegyenlőséget. Mindez persze nem jelentheti a család intézményének erőszakkal való kiforgatását a maga eredeti jelentéséből, ahogy az akkor történik, amikor a jogegyenlőséget rosszul értelmezzük, nem elfogadva a férfi és nő közötti különbséget a kölcsönösség egy ilyen kultúrájában. Az egyenlőség megköveteli a nők méltóságának tiszteletben tartását, a női kultúra felemelését, a társadalmi előmozdítást stb.

42. A cigányok körében oly mélyen meggyökereződött erős családi érzék nem engedheti meg, hogy az elszenvedett személyes vagy kollektív bántalmak generációról generációra áthagyományozódó örökös sértésekké váljanak, melyek időben meghosszabítanák a családok és/vagy klánok közötti ellenségeskedést.

A munka területén tanúsított őszinteség és egyenesség szintén olyan polgári és keresztény érték, amelyet nem lehet nem megkövetelni. Azokkal a tevékenységekkel pedig, amelyek a törvényesség határán vagy azon kívül vezetnek „könnyű vagyonszerzéshez”, határozottan fel kell hagyni. Figyelembe kell venni mindazt a kárt, amit ez okoz mind a cigányságot körülvevő népek, mind maga a cigányság körében, amennyiben hozzájárul a gağó-k előítéleteinek növekedéséhez.

Kulturális kölcsönhatás
43. A cigány kultúra megtisztítása nem jelentheti annak kiüresítését. De legitim értékeinek tiszteletben tartása és nagyrabecsülése mellett határozottan arra kell irányulnia, hogy beépüljön a cigányokat körülvevő társadalom kultúrájába, mely utóbbinak befogadó magatartást kell tanúsítania. Mind a keresztény szeretet oldaláról nézve, mind pedig a polgári élet követelményeit tekintve a cigány és a gağó kultúra nem találkozása vagy szembenállása olyan tény, amelyet le kell győzni, s amely a gondolkodásmód komoly megváltoztatását igényli mind polgári, mind egyházi téren.

44. Ebben a folyamatban fontos szerepet játszik a gağó iskolákban folyó oktatás. Valójában az általában használt iskolai szövegek a cigány népességről azt a történelmi és szociológiai szemléletet tükrözik, mely nemzedékről nemzedékre átadott előítéletek összesssége, ezért a velük szemben tanúsított bizalmatlanság így folyamatosan csak tovább növekszik. Ugyanígy a tömegkommunikációs eszközökön keresztül terjedő információk is ritkán juttatják el a nagyközönséghez a cigány kultúra pozitív értékeit, mivel manapság inkább a negatív hírek közlése jellemző csupán, amelyek még inkább hozzájárulnak a cigányokról alkotott kép rombolásához. A napjainkban egyre erőteljesebb buzgólkodás a kisebbségek tiszteletben tartásáért meg kellene hogy találja a maga helyét ezeken a területeken is, a diszkrimináció bármilyen formája nélkül. Ami ezen a téren érvényes az összes kisebbségre, azt a cigányokra is alkalmazni kell. A megnyílás és informálás nagy munkájára van még szükség ahhoz, hogy felrázzuk a lelkiismereteket, tájékoztassuk és megváltoztassuk a bizalmatlanságtól áthatott magatartásformákat, amelyeket a cigányokra vonatkozó elfogult híradás táplál.


Az emberi család egysége
45. Isten Ádámban mint Teremtő nyilatkoztatja ki magát, aki Atyja minden férfinak és nőnek, akik az emberiség egyetlen nagy családját alkotják. Isten minden személyt a maga képére és hasonlatosságára teremtett (vö. Ter 1,27), és arra hívott, hogy egymással együttműködjenek. Istennek az emberrel való kapcsolata, amely az ember méltóságának az alapja, még akkor is létfontosságú marad, amikor azt szerencsétlen módon nem ismerik el.

Az élet ajándékában Isten vég nélkül kinyilvánítja teremtő szeretetét, ahogy Krisztus is szavaival és tetteivel, szenvedése és kereszthalála által kinyilatkoztatta az egész emberiségnek, ennek a teremtő szeretetnek állandó jelenlétét, mely egyben megváltó szeretet is. Ennek köszönhetően az egész emberiség Isten gyermekeiből tevődik össze, akik egymásnak Isten Fiában fivérei és nővérei. Az egész emberiség arra hivatott, hogy egy nagy családot alkosson, melyet gazdaggá tesznek mindenki ajándékai és minden nép jellemzői. Mindannyiunkat arra hív Isten, hogy testvérként éljünk, tanúságot téve arról, hogy Isten Országa már jelen van a Föltámadott személyében és az Ő Egyházában, amely annak az Országnak csírája és kezdete (vö. LG 5).

A cigányok emberi és polgári jogai
46. Az emberi család egysége megmutatkozik abban is, hogy elismerjük minden ember méltóságát és szabadságát, bármilyen népcsoporthoz, valláshoz tartozzon is, bármelyik országból származzon is, a szolidaritás kapcsolatában mindenki mással. A személy végtelen értékű, mivel Krisztus mindenkiért feláldozta életét. Ő ennek az új emberiségnek az elsőszülöttje, amelyet az Atya végtelenül szeret. A feltámadás diadala után, mellyel legyőzte a gyűlöletet és a halált, kiárasztotta a Szentlelket, az igazság és a szeretet Lelkét, a szabadság és a béke Lelkét, aki kiengesztel minket ellenségeinkkel, kiragad bennünket a közömbösségből, és az emberi család minden tagjának felebarátjává tesz.

47. Minden személy egyedi és helyettesíthetetlen, és arra hivatott, hogy kölcsönös tiszteletben megvalósítsa saját képességeit jogainak és kötelességeinek teljesítésében, munkája megélésében. Ahhoz, hogy ez mindennapi életté váljon, minden személyes és kollektív döntésnek az emberi személytől kell kiindulnia, mely kapcsolatban áll a többiekkel, figyelembe véve a politikai és gazdasági rend feltételeit. A felebaráti szeretet elsőbbségének, melyet Krisztus megélt és hirdetett, a keresztényeket rá kell vezetnie minden ember feltétel nélküli szeretetére, és Ővele együtt a szolga helyének elfoglalására. Így harcolt Ő is – erőszak nélkül – a hatalom azon kísértése ellen, mely uralma alá hajtja testvéreink közül különösen is a legsebezhetőbbeket, egészen a teljes megsemmisítésig.

48. Ezért tehát azon feladat felvállalása, melynek célja, hogy a cigányokat – akik különösen is sebezhetőek – az emberi család teljes jogú tagjaiként tartsák számon és fogadják el, fontos és sürgető. Az igazi és tartós béke azonban, melynek ragyognia kellene mint az „isteni család” (Szentháromság) visszfénye, nem érhető el az igazságosság és a fejlődés kontextusán kívül. A cigány népesség körében őrizni kell a méltóságot, tiszteletben kell tartani a kollektív identitást, támogatni kell minden olyan kezdeményezést, mely elősegíti a fejlődést[9] és védelmezni kell jogaikat.

Egy sajátos kisebbség a többi kisebbség között
49. Ahhoz, hogy kellőképpen megértsük a cigányság gyakran drámai történelmét, nemcsak a társadalom kebelén betöltött kisebbségi helyzetüket kell szem előtt tartanunk, hanem azokat a sajátosságokat is, melyek a többi kisebbséggel összehasonlítva jellemzik őket. Az ő sajátosságuk főleg abban rejlik, hogy nem egy pontosan elhatárolt területen élnek, nem is egy meghatározott országból származnak, és ezért nem is kapnak onnét semmilyen támogatást. A polgári védelem és a politikai garanciák ezen hiánya nagyon kritikussá teszi a cigányok életét. Míg a más népektől származó menekülteknek sikerült az emberek jó részét megmozgatnia, addig a cigányok érkezése inkább elutasítást váltott ki. Mégis, a cigány menekülthullámok világosan mutatják, hogy ők is szegény országokból származnak, ahol a diszkriminációt gyakran ismételt erőszakos cselekmények kísérik. Csak úgy lehet a cigányokat kimenteni a nyomorból és az elutasítottságból, ha a kormányok együtt határoznak meg egy közös, globális és mindannyiuk által megvalósított politikát.

50. Mindez különösen is fontossá teszi, hogy növekedjék a nemzetközi szervezetek cigányok irányában tanúsított érdeklődése. Ugyanakkor a kormányoknak is feladata, hogy tartsák tiszteletben a többi kisebbség között ezt a kisebbséget, és ismerjék el, fáradozzanak elkötelezetten a mindmáig elterjedt rasszizmus és idegengyűlölet megnyilvánulásainak kiirtásáért, amely hátrányos megkülönböztetés formájában jelentkezik a foglalkoztatás, a lakhatás és az oktatás területén egyaránt.

Az Egyház is arra hivatott, hogy a Vándorlók és Utazók Lelkigondozásának Pápai Tanácsán, illetve a Szentszéknek a nemzetközi szervezetekhez akkreditált képviselőin és megfigyelőin keresztül emelje fel szavát annak érdekében, hogy az országos és nemzetközi szervezeteknek a cigányok érdekében meghozott döntéseit a helyi szervezetek befogadják és azok a mindennapi életben meg is valósuljanak.

A teljes fejlődésfeltételei
51. Az oktatás a fejlődés alapja és elengedhetetlen követelménye. Ebben a tekintetben, míg a múltban a cigányok főleg vándorló életmódja megnehezítette a fiatal nemzedékek rendszeres iskolázását, mára a legyőzendő nehézség inkább már az oktatás módjának megválasztása. Bevonásuk – már amennyiben lehetséges – az oktatás hagyományos rendszerébe, hozzájárul az esetleges hiányok pótlásához. Ahol viszont a vándorló vagy félig letelepedett életmód lehetetlenné teszi a rendszeres oktatást, a kormányoknak, a cigány szervezeteknek és az Egyháznak is azon kell fáradoznia, hogy más módon valósítsák meg a cigány gyerekek oktatását.

52. Hasonlóan gondolni kell a fejlődés egyéb elemeire is, amelyeket a cigányoknak is meg kellene kapniuk, úgy mint a fiatalok szakképesítése, az egészségügyi szolgáltatások elérhetősége, rendes lakáskörülmények, szociális ellátás stb. Viszont, ha nem vesszük figyelembe a cigányok történelmét, akkor előfordulhat, hogy a szociális segítségnyújtás abban fog állni, hogy próbálunk legyőzni egy társadalmi eltévelyedést. Ez könnyen oda vezethet, hogy a cigányokat társadalmon kívülieknek tekintjük, akiket a lehető leghamarabb vissza kell vezetni a társadalom folyammedrébe. Így cselekedve tagadnánk azt a diszkriminációt, melyet a cigányok századokon át elszenvedtek, ugyanakkor semmibe veszne saját kultúrájuk elismerése is.

Ellenben az emberi személyt kell a központba állítani, legyen az bárki, még akár a maga kollektív dimenziójában is, főleg ha az életkörülmények azt törékennyé tették. Mindebből következik néhány kritérium, amelyeket szem előtt kell tartanunk, amikor hozzálátunk a cigányokat segítő tervek megvalósításához. Ha a cigányokat rendszeresen a segélyre szorulók kategóriájába száműzzük, veszélybe sodorjuk a tervek céljait. Természetesen a körülmények alkalmasint követelhetnek megfelelő segélynyújtást, de az emberi segítségnek ennél tovább kell lépnie, mindaddig, amíg a cigányok maguk válnak felelőssé abban, hogy megtalálják a fejlődésükhöz szükséges forrásokat.

53. A fejlődés útjainak felvázolása feltételezi még az integráció és az asszimiláció közti jelentéskülönbség megfelelő megértését. Az elsőt határozottan támogatni kell egészen a cigány hagyományoknak és életnek a többi kultúra koncertjébe történő teljes beillesztéséig, tiszteletben tartva természetesen sajátságaikat. Ellenben határozottan elutasítandó minden olyan törekvés, mely a cigány kultúra asszimilálására törekszik, amely nem jelent mást, mint a cigány kultúra teljes megsemmisítését, feloldva azt a többségében. A gağó társadalomba beilleszkedő cigánynak továbbra is cigánynak kell maradnia, megőrizve saját identitását.

Szükséges még az is, hogy belülről ismerjük meg a közösségek helyzetét. Sokszor azonban a közhatalmat gyakorlók elhamarkodott döntéseket hoznak az alkalmazás mértékéről. Ez az embertelen események következményének tudható be, melyek felborzolják a közvéleményt, vagy a cigány szervezetek ténykedésének és azoknak a személyeknek, akik feljelentik az embertelen körülményeket, melyek közt ezek a családok élnek. Komolyan kell dolgozni, közösen az érdekeltekkel, figyelembe véve a cigányok életmódját, hagyományait és sajátosságaikat.

54. Ebben az összefüggésben fontos szerepet kap a cigányok egyesületekbe szerveződése, mint egy hasznos beszélgetőtárs a fejlődés útjainak kijelölésében. Segíteni kell ezeket az egyesületeket abban, hogy hatáskört szerezzenek maguknak és komolyságot a kezdeményezésekben, hogy képviseljék az egész cigányságot és hogy a közhatalmat gyakorlók kikérjék véleményüket, amikor bizonyos szélesebb hatáskörű terveket készítenek, melyek a cigányok lakáskörülményeinek, tartózkodási helyeiknek, iskoláztatásuknak, a letelepedettek, félig-letelepedettek és az útonlevők helyzetének javítására irányulnak.

A promóció keresztény távlatai
55. Akkor is, ha az emberi segítségnyújtásra irányuló konkrét tervek elindítása elsősorban az állam feladata, hasznos és egyenesen fontos lehet az Egyház intézményeinek bevonása a konkrét tervekbe, helyet adva ezáltal a cigányok részvételének is. Szorosan hozzátartozik az Egyház alapküldetéséhez, hogy jelezze a polgári hatóságok felé ennek a népnek ínséges helyzetét.

56. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy „egy nép fejlődése elsődlegesen nem a pénzen, az anyagi segítségen, a technikai struktúrákon múlik, hanem a lelkiismeret formálásán, a mentalitás és a szokások érlelődésén. Az ember a fejlődés fő eleme, nem pedig a pénz vagy a technológia.” (RM 58.)


57. A cigányok evangelizálása az egész Egyház küldetése, hiszen egyetlen keresztény sem maradhat közömbös a peremre szorulás vagy az egyházi közösségtől való eltávolodás jelensége előtt. Akkor is, ha a cigánypasztorációnak van bizonyos sajátossága és az abban résztvevőktől alapos és sajátságos felkészülést kíván, a befogadó magatartásnak ki kell nyilvánulnia az egész katolikus közösség részéről. Isten egész népének érzékenyebbé kell válnia nemcsak az ellenségeskedés, az elutasítás vagy a közömbösség leküzdésére, hanem a cigány testvéreink és nővéreink iránt tanúsítandó nyilvánosan pozitív magatartás elérésére is.

Az ilyen típusú lelkipásztorkodás jellegzetes szempontjai
58. A cigánypasztoráció megfelelő megindításában az antropológiai dimenziónak nagy jelentősége van azért is, mert a cigányok különösen is nyitottak egy-egy esemény „érzelmi” vonatkozását tekintve, főleg ha annak családi vonatkozása is van. A történelemhez való viszonyuk mindvégig alapvetően érzelmi marad. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a térben és időben való tájékozódásuk nem földrajzi helyekhez vagy naptári dátumokhoz, hanem főként egy-egy találkozás, munka, szerencsétlenség, ünnep érzelmi intenzitásához kötődik. Reakcióik a legtöbbször azonnaliak, inkább szemmel láthatók, könnyen felismerhetők, semmint elméleti szempontok által vezetettek. Mindez szükségessé teszi a megkülönböztetés, a kezdeményezés és a kreativitás jelenlétét a cigánypasztoráció megindításában.

Közeledés és a kommunikáció módjai
59. A cigány mentalitás következtében a pasztorációs munka akkor lesz igazán hatásos, ha kis csoportokon belül történik. Ezeken belül sokkal könnyebb a kapcsolatok személyesebbé tétele, a hitbeli tapasztalatok megosztása, miközben mindenki ugyanazokon az eseményeken vesz részt, az evangélium fényében elemezve azokat, és elbeszélik az Úrral történt személyes találkozásaikat. Ilyen csoportokban a cigányok saját magukkal, saját kultúrájukkal találják szemben magukat, és elismerést talál „szerepvállalásuk” és laikusi felelősségük. A személytelenítő névtelenség ellenben sokat ronthat a lelkipásztorkodás sikeres kimenetelén.

60. Isten Igéjét, amit a lelkipásztorkodás különféle alkalmaival hirdetnek, a cigányok könnyebben befogadják, ha azt olyasvalaki hirdeti, aki szolidáris velük szemben, s az életben ezt már konkrétan meg is mutatta. Szükségesnek látszik, hogy a katekézis alkalmával helyet biztosítsunk a beszélgetés számára, amely megadja a lehetőséget a cigányoknak, hogy kifejezzék, mit jelent számukra és hogyan élik meg Istennel való kapcsolatukat. Gyakran a megélt helyzetek többet mondanak a gazdag elméleteknél, ahol mindig megvan a veszély, hogy elvesznek azokban.

61. Mérlegelni kell a liturgikus szövegek, a Szentírás, az imádságok szövegeinek a különböző régiókban élő más-más népek által beszélt nyelvekre való lefordításának szükségességét is. Hasonlóan a cigányok által nagyra értékelt és alkalmazott zene a lelkipásztori találkozások és a szertartások alkalmával nagyon is hasznos eszköz, amit érdemes támogatni és fejleszteni. Végül, mivel a cigányok képi emlékezőképessége nagyon is fejlett, a tanításkor használt szemléltető vagy videós segédanyagok, fényképekkel, a modern technológia által felkínált minden lehetséges formában értékes, ha egyenesen nem elengedhetetlen segítséget tudnak nyújtani, ha azokat jól alkalmazzuk a cigány mentalitáshoz.

Szentségi lelkipásztorkodás
62. A szentségek kérése a családok részéről olyan környezetben helyezkedik el, amely érinti az Egyház és a cigányok kölcsönös viszonyát. Előszeretettel fordulnak a Rasaj-hoz (pap) vagy a plébánián szolgálókhoz, akik befogadóknak és nyitottaknak mutatkoztak velük szemben, kétségkívül azért, mert ők már megosztottak velük fájdalmas pillanatokat vagy veszélyes élethelyzeteket. Mielőtt azonban elhamarkodott válasz születne, meg kell vizsgálni a cigány család és a helyi keresztény közösség közti kapcsolatot. Ez az értékelés meghatározza a kérés jogosságát és bele kellene vésődnie a szentségi felkészítésbe és annak lefolyásába.

63. Általában a keresztség a leggyakrabban kért szentség. Fejleszteni kellene a család és az újonnan megkeresztelt lelki kísérését, hogy sikeresen eljussanak a keresztény beavatás teljességére. Viszont az a válasz, amit akkor kapnak, amikor először kérik a keresztséget, meghatározó és egy egész életen át visszatérő lesz.

A keresztségre felkészítő beszélgetéseket a cigányság mindennapi életére kell alapozni. Ellenkező esetben fennáll a veszély, hogy a használt vallásos nyelvezetnek semmi köze az életükhöz és csak külsőleg érinti meg őket. A keresztapát vagy a keresztanyát gondosan kell kiválasztani, hiszen ez egy olyan feladat, amely a családdal fenntartott folyamatos, kiváltságos kapcsolatot foglal magában. Épp ezért hasznos, ha ők is jelen vannak a felkészítő beszélgetéseken, mégha ez nem is mindig érhető el könnyen.

64. Kerülni kell a keresztség kellő felkészültség nélküli kiszolgáltatását, ugyanúgy mint a gağó számára érvényes követelmények erőszakolását, mintha a cigányok a területi közösség „szokásos” tagjai lennének. Ha a keresztség kiszolgáltatója nem rendelkezik kellő felkészültséggel a cigánypasztoráció terén, érdemes kikérnie a legközelebbi cigánylelkész tanácsát. A szentség kiszolgáltatásakor figyelni kell a nyelvezetre, hogy táplálni és fejleszteni lehessen ezáltal is a szülők, keresztszülők és az egész jelen lévő család hitét. Nem biztos, hogy minden szó, amit egy gağó használ, érthető egy cigány számára is. A használt képeknek nem ugyanaz a hatása egy más látásmódú világban.

Mindenesetre a keresztség kiszolgáltatása Isten egész népének jelenlétében kellene hogy történjen. Mint ahogy más katolikusok, a cigány család is a maga más mivoltában csatlakozik a keresztségre való előkészülethez és a szentség ünnepléséhez. Így meg lehet tapasztaltatni a katolicitást, ami új kapcsolat kezdete lehet a cigányok és a gağó-k között, annál inkább, ha a felkészítés alatt kialakult kapcsolat megmarad a jövőben is, megosztva így velük az életüket.

65. Fontosnak tűnik, főleg a fiatalok esetében, egy bérmálási előkészítő. Ez a szentség gyakorlatilag ismeretlen a cigányok előtt. Ez magában foglalja – katekumenális módon – a keresztény beavatás folyamatában mutatkozó hiányosságok pótlását, arra nevelve őket, hogy szabadon és tudatosan kapcsolódjanak az Egyházhoz. A bérmálás, miközben bevezeti a megkereszteltet a Szentlélek életében való teljes részvételbe, elvezeti őt Isten megtapasztalására és a hitről való tanúságtételre, ugyanakkor feltárja előtte az Egyházhoz való tartozás és a missziós felelősségvállalás jelentését. Ugyanakkor fontos, hogy a szentség másik „alanyának”, a közösségnek a szerepét is hangsúlyozzuk, „intergenerációs” formában bevonva azt a katekézisbe, hogy az „ő bérmáltjainak” ünnepe alkalmával ő maga is egy új pünkösdöt tudjon megélni, hivatásában és evangelizációs küldetésében megerősítve a Szentlélek leheletével.

66. A Krisztusban és az Egyházzal való közösség forrása és csúcsa az Oltáriszentség, Krisztus halálának és föltámadásának emlékezete. Ezt a szentséget a cigányok még nem értették meg teljes mértékben. Egyes csoportoknál fontos szerepe van a szent lakomának, amit általában a család védőszentje tiszteletére vagy a halottak békéjéért tartanak. Egy ilyen összejövetelen dicsőítik Istent a kapott kegyelmekért és megosztják az ételt, elsősorban a kenyeret és a bort, melyeket általában megáld a vendéglátó család feje. A lakoma közösségének ezt a tapasztalatát, mellyel a cigányok megerősítik a saját közösségükhöz való tartozásukat, átjárhatja egy állandó utalás Istenre, az életnek értelmet és értéket adó javak forrására. Ez a tapasztalat kiindulópontja lehet a cigányoknak az imádságban összegyűlt keresztény közösségbe való bevezetésének. Mindez főleg az Eucharisztia liturgiájában valósulhat meg, ahol meg lehet magyarázni és ünnepelni a szentséget, mint az egy kenyér megosztását az Atya asztalánál, a húsvéti titokban való részesedést, melyet az Eucharisztiában ünneplünk, ami nem más, mint Krisztusnak – aki értünk ajándékká vált – emlékezete. Ezt viszonozzuk, amikor önmagunkat is a szeretet által ajándékká tesszük a másik számára.

67. A bűnbánat vagy kiengesztelődés szentségének – bár szentségi formájában mellőzik – megvannak fogódzó pontjai mind a cigányok azon szokásában, hogy állandóan és nyilvánosan bocsánatot kérnek Istentől a hiányosságaikért, mind pedig abban a felfogásban, illetve magatartásmódban, amivel a hagyomány rendszabályozza a kiengesztelődést, amikor visszafogadja a közösség egy tagját, akit korábban „tisztátalannak” nyilvánítottak és az etikai kódex megsértése miatt kizártak maguk közül. A szentség ily módon a megtérés látható jelévé válik, melyben az egyik oldalon maga Jézus az, aki az Egyház szolgálatán keresztül az Atya irgalmas megbocsátását ajándékozza, mely elszakíthatatlan a testvérekkel való kiengesztelődéstől; a másik oldalon pedig kifejeződik az ember válasza, melyet a Szentlélek kegyelme támogat, amely megnyílik az Istenhez radikálisan csatlakozó helyes erkölcsi magatartás felé.

68. Ami a házasságot illeti, meg kell fontolni, hogy az a hovatartozástól függő különböző rítusokkal, de ugyanazon lényeggel belevésődött a cigány kultúrába és hagyományba. Akik házasságra lépnek, vállalnak minden házastársi jogot és kötelességet a közösség előtt, mely jóváhagyja a kötelék érvényességét, mint egy állandó állapotot, amelyen belül az etikai és természetes értékek – szabadság, hűség, felbonthatatlanság és termékenység – lényegileg megőrződnek. A házastársak egysége teljesen különbözik tehát egy egyszerű szexuális kapcsolattól, és úgy jelenik meg, mint egy különleges esemény, mely közel áll a házasságról szóló katolikus tanításhoz. Ebből kifolyólag a megkeresztelt számára jelentős alapja lehet egy későbbi szentségnek, azzal a „formával”, melyet az Egyház megkíván. A család, mely a cigány kultúra és szociális háló szíve és alapja, szentségileg így megújítva termékeny talaja lehet kis keresztény közösségek létrejöttének, abban a reményben, hogy fokozatosan eljutnak az Egyház életében való teljes részvételre a karizmák és a szolgálatok sokféleségében.

69. A betegek kenete nem csupán nem gyakorolt szentség a cigányok körében, hanem teljesen félreismert mint Krisztus által rendelt szentségi jel és az egész Egyház betegekért végzett imája. A szentség elutasítása annak a hibás értelmezésnek tudható be, hogy összekapcsolják a halállal. Ebből fakad a szenvedésről szóló olyan evangelizáció szükségessége, melyben a beteg egyesül Krisztussal, aki magára vállalta az emberiség szenvedéseit (vö. Mt 8,17) s úgy éli meg betegségét mint bizalomteli ráhagyatkozást az Atyaistenre, és őszinte nyitottságot a többiek szenvedéseire. Így alkalmassá válik a gyógyulás ajándékának befogadására, amit Isten tud létrehozni a lélek mélyén, kiárasztva annak hatásait a testre is. A szentség hatékony kiindulópontot találhat a betegekkel, főleg a haldoklókkal való törődésben, akiket a kórházból „haza” visznek, hogy még élvezhessék a család és a közösség szeretetét és gyengédségét.

A temetés szertartását, melyhez makacsul ragaszkodnak attól való félelem miatt, hogy a halott nem érzi magát kellőképpen tisztelve, meg kell tisztítani és tökéletesíteni kell a húsvéti misztérium és a halottak hagyományos kultusza fényében, melyet az összes csoportok különféle módon megélnek közösségi szellemben, intenzíven és nagylelkűen.

A zarándoklatok
70. A cigányok körében a zarándoklat a jámborságnak nagyrabecsült kifejezése. Gyakran a „szent helyek”, melyek a „szenttel” való találkozás helyei, a család történetéhez kötődnek. Egy eseményt, egy fogadalmat, egy imádságos utat úgy élnek meg, mint a „Szent Istenével” való személyes találkozást, amely megerősíti egy-egy csoport hűségét is. Ha az Egyház, a lelkészek, a szerzetesek, a szerzetesnők és a laikusok jelenlétének köszönhetően, megértve a cigányok imádságát, közösen végzi azt velük, kiszolgáltatja nekik a keresztség szentségét, megáldja házasságukat, akkor a zarándoklat a katolicitás olyan tapasztalatát nyújthatja a résztvevők számára, mely elvezeti őket a „Szenttől” Krisztus személyéhez és a gağók-kal való egyházi kapcsolatokhoz.

Az ilyen zarándokhelyeken előkészített és kiszolgáltatott keresztséget nagyobb elmélyültséggel és őszinteséggel lehet ünnepelni, mert sokkal családiasabbnak tűnnek és mert már előzetesen maguk a cigányok választották. Ilyen események alkalmával el lehet mélyíteni a Krisztusba vetett hitet a felnőttek számára tartott katekéziseken keresztül az ő vallásosságukból kiindulva.

71. A keresztúti ájtatosságot is – melyet főleg a zarándoklatok alkalmával végeznek ismételten – nagyra becsülik. Úgy élik meg mint egy bűnbánati szertartást, amit a cigányok könnyen megelevenítenek, már azért is, mert Krisztus keresztútjának állomásai szívükhöz szólnak, utalva az élet szenvedéseire és meghíva őket, hogy munkálkodjanak a cigányok és a gağó-k közti kiengesztelődés érdekében. De a rózsafüzér ájtatos elimádkozása is része zarándoklatuknak.

Papok, szerzetesek, szerzetesnők és laikusok jelenléte, akik néhány napon keresztül a cigányok közelében élnek, különféle összejöveteleket és beszélgetéseket tesz lehetővé, melyek alkalmul szolgálhatnak a cigányok számára, hogy átvegyék a szót és tanúságot tegyenek hitükről, táplálkozva az evangéliumból, melyet megosztanak egymással. Ezek az összejövetelek alkalmat adnak továbbá a hívő vagy kevésbé hívő gağók-kal való találkozásra, akik gyakran megváltoztatják a közvéleményben a cigányokról kialakult negatív képet és véget vetnek általánosított előítéleteknek.

72. Ezért fontos a zarándoklatok, főként a nemzetközi zarándoklatok előmozdítása, mert ezeken keresztül megtapasztalhatják a megélt katolicitást. Hasonlóan támogatni kell a helyi zarándoklatokat, melyek könnyebben elérhetők a szegényebb családok számára is. Jóllehet ezeknek a kevésbé ismert zarándoklatoknak általában nincs formáló szerepe, mégis megízleltethetik az evangéliumot, táplálva ezzel mindenki hitét. Az ilyen kisebb zarándoklaton részt vevő családok tanúságtétele, akik felejthetetlen pillanatokat és új találkozásokat éltek meg, hozzájárul a nagy zarándoklatok megrendezéséhez.

73. Végül szükséges, hogy a mindenki számára nyitott szentélyekért felelős közösségek koordinálják a cigány zarándoklatokat, és hogy felvegyék a kapcsolatot a cigánypasztorációért felelős csoport képviselőjével, főleg abban az esetben, ha az adott helyen kevésbé ismert a cigány kultúra és hagyomány. Ilyen módon elemezni lehet azon hely vagy város lakosai és a környékbeliek reakcióit is, ahol a szentély található, hogy jobban megismerjük a helyzetet és megtegyük a szükséges tennivalókat. Ha nincs megfelelő előkészület, a családok elszállásolása vagy a karavánok érkezése feszültségeket kelthet, melyek negatív emlékei sokáig tartanak.


Átmenet a gyanúból a bizalomba
74. A szeretettel történő közeledés ténye és az Örömhír hirdetésének vágya nem elég ahhoz, hogy a bizalom légkörét megteremtse a cigány és a gağó lelkipásztori munkatárs között, mert az eddig történteknek súlya van, és az oly sok átélt nehézség, szenvedés után a cigányság gyanúval tekint bárki olyan ember kezdeményezésére, aki megpróbál behatolni az ő világukba. Ezen a kezdeti magatartáson csak akkor tudunk felülemelkedni, ha az összetartás konkrét jeleit mutatjuk, akár az élet megosztásán keresztül is.

A kölcsönös megbocsátás minden jele és minden cselekedete megerősíti a bizalmat és az összetartást, elősegítve a cigányok és a gağó-k közti jó viszony kialakulását. Ebbe az összefüggésbe épülnek bele II. János Pál pápa 2000. március 12-i szavai, amikor bocsánatot kért a cigányoktól mindazokért a bűnökért, melyeket a történelem folyamán az Egyház tagjai elkövettek ellenük[10].

A különféle hiedelmektől a hitig
75. Hasonlóan ahhoz, ahogy a gağó-k közt történik, sok cigány is meg van ugyan keresztelve, de nincs evangelizálva. Az „Istenben való hit” egyedül nem elég a keresztény tanítás szerint, hanem el kell jutni Jézus Krisztusnak és az ő üzenetének a hiteles befogadására. A babonáktól a hitre való eljutás végbemehet katekumenátus-szerű utak végigjárásán keresztül, amelyek elvezetik a megkereszteltet az Úrral való örömteli találkozásra.

A keresztény hit érettségére való eljutást célzó erőfeszítéseknek ki kellene irtaniuk azokat a megtévesztő hiszékenységeket, melyek gyakran a tenyérjóslás gyakorlásához, és általánosabban, a babonasághoz vezetnek. Ugyanakkor ki kell javítani a liturgikus cselekményeket körülvevő hibás értelmezéseket. Ebben az összefüggésben kell helyes vágányra terelni a hibás vagy nem tökéletes szándékkal történő szentségkiszolgáltatásra irányuló kéréseket, mint pl. a gyermek testi egészsége érdekében kért keresztség.

Egyháziasság, ökumenizmus és vallásközi párbeszéd
76. Az érett hit egyben egyházi hitet is jelent, amit stabil módon az Egyház kebelén élünk meg. Míg a más keresztény felekezetekkel és vallásokkal való kapcsolat a gazdagodás egy lehetősége, addig azt kell mondani, hogy egyáltalán nem vezet a hitben való növekedéshez, ha az ember megváltoztatja egy konkrét egyházhoz vagy egyházi közösséghez való tartozását, mivel közöttük és a Katolikus Egyház között jelentős különbségek vannak nem csupán történelmi, szociológiai, pszichológiai és kulturális téren, hanem főképpen a kinyilatkoztatott igazság értelmezésében (vö. UR 19). Kerülni kell a két vagy több egyházhoz való egyidejű tartozást, amely egy abnormális törést jelentene a hit és a hitnek a kultuszban való ünneplése között.

77. Élesen meg kell továbbá különböztetni a keresztény vallásokat a szektáktól és az „új vallási mozgalmaktól”. Ezen utóbbiak alkalmasint magukhoz csalogatják – gyakran egyenesen nem evangéliumi prozelitizmustól áthatott módon – a cigányok velük született vallásosságát, de ezek nem képeznek eredetien egyházi valóságot. Mindent meg kell tenni azért, hogy a cigányok ne essenek bele a szekták kelepcéjébe.

Szem előtt kell tartani azt a tényt is, hogy a gyakori migráció a cigányokat kapcsolatba hozza más felekezetekhez vagy valláshoz tartozó gağók-kal és cigányokkal. Ebből kifolyólag a cigánypasztorációt megfelelő ökumenikus és vallásközi távlatba kell helyezni, mind az evangélium bemutatása, mind a más felekezetekhez vagy valláshoz tartozókkal való kapcsolatok terén.

78. Az új egyházi mozgalmaknak, melyeket a Szentlélek ébreszt az Egyházon belül, fontos szerepük lehet a cigánypasztorációban. A rájuk különösen is jellemző erős közösségi szellem, a nyitottság, a rendelkezésre állás és a tagok szívélyessége következtében konkrét lehetőségeket kínálhatnának fel a cigányok érzelmi vallásosságának kifejezésére, elősegítve így az evangelizációt, egy kölcsönös munkában.

Hasonlóan fontos lenne a cigánypasztoráción belül helyet biztosítani az országos és nemzetközi katolikus egyesületeknek, melyek a körülményekhez igazodva állandóan kapcsolatban maradnak és együttműködnek a Vándorlók és Utazók Lelkigondozásának Pápai Tanácsával, a helyi egyházak pásztoraival és a nomádokkal foglalkozó országos vezetőséggel.

Az elvilágiasodás
79. Azt lehet tapasztalni, hogy a szekularizáció, mely sok mai társadalomban jelen van, a cigányokat is egyre jobban megérinti, főleg azokat, akik jobban beépülnek a gağó társadalomba. Ennek az összeütközésnek az a sajátossága, hogy kevésbé felkészülteknek találja a cigányokat, mivel a társadalmon belül a többiektől elkülönült helyzetük mindeddig megóvta őket ettől a veszélytől. Most pedig szinte egyszerre éri őket a hatás. Az elvilágiasodásnak egészen különös hatása van a fiatalok világára, akiket könnyebben magukkal ragadnak azok a távlatok, amiket kínál, s mindez a család kebelén megélt vallásosság kárára. A cigány fiatalok egyre gyakrabban lépnek kapcsolatba a gağó fiatalokkal, akik gyakran nem mutatnak semmiféle vallásos érdeklődést, felkeltve ezzel a cigányokban olyan kérdéseket, melyek szüleik számára ismeretlenek. A szülők nincsenek felkészülve arra, hogy megválaszolják ezeket a kérdéseket, amiket azelőtt senki sem tett fel, mivel Isten léte „természetes” volt. Mindez sürgőssé teszi a cigány fiatalok lelkigondozását, melynek elsőbbséget kell biztosítani.


80. A szeretet elsőbbségét megtartva, mely felgyújtja az egyes személyekben és intézményekben azt a vágyat, hogy segítsünk minden embert – beleértve a cigányokat is – a Krisztussal való teljes közösségre, meg kell gondolni, melyek a cigányokért, cigányok között és cigányokkal együtt végzett lelkipásztorkodás megfelelő struktúrái, melyeket létre kell hozni ott, ahol még nem léteznek, vagy ahol már léteznek, hogyan lehet azokon javítani. Tekintettel arra, hogy a cigányság bonyolult és többformájú valóságával találjuk szemben magunkat, és hogy az egyes helyi egyházak helyzete nagyon változatos, az itt leírt általános kritériumokat az adott helyi körülményeknek megfelelően kell alkalmazni. Különbséget kell tenni ezen túl aközött, ami a helyi szinten valósul meg, illetve ami kiterjed egy egész nemzetre vagy régióra vagy akár az egyetemes Egyházra, akkor is, ha jól meg van szervezve az irányítás és a szükséges hierarchikus közösség.

A Vándorlók és Utazók Lelkigondozásának Pápai Tanácsa
81. II. János Pál pápa 1988. június 28-án megjelent Pastor Bonus[11] kezdetű apostoli konstitúciójával a Vándorlók és Utazók Lelkigondozásának Pápai Tanácsára bízta azt a feladatot, hogy „pasztorális gondoskodással forduljon azon emberek különleges szükségletei felé, akik arra kényszerültek, hogy elhagyják saját hazájukat, vagy akiknek egyáltalán nem is volt hazájuk; hasonlóan (a Tanács) azon van, hogy kellő figyelemmel kísérje azokat a kérdéseket, melyek ezt a témát érintik” (art. 149). A Vándorlók és Utazók Lelkigondozásának Pápai Tanácsának feladata, hogy „hatékony és megfelelő lelkipásztori segítséget nyújtson – ha szükséges, akár bizonyos pasztorális egységek felállításán keresztül – mind a menekülteknek, mind a száműzötteknek, a vándorlóknak, a nomádoknak s mindazon népeknek, akik úton vannak” (art. 150 § 1). Ez a Dikasztérium újabb jele az Egyház azon gondoskodásának, melyet az elmúlt évtizedekben folyamatosan tanúsított a Római Kúrián belül működő különböző intézmények és hivatalok felállításával.

82. A kapott feladat megvalósítása a lelkipásztorkodás animálásának, előmozdításának és irányításának mindennapi munkájában nyilvánul meg, illetve abban a számos tevékenységben, melyet a nomádok érdekében kifejtett apostoli munka keretében végeznek. A Pápai Tanács a Püspöki Konferenciákhoz, a Keleti Katolikus Egyházak megfelelő Hierarchikus Struktúráihoz – tiszteletben tartva az érintett Kongregáció hatáskörét – és a Püspöki Konferenciák regionális és kontinentális föderációihoz, valamint egyes egyházmegyékhez/eparkiákhoz fordul annak érdekében, hogy ezt a lelkipásztori gondoskodást megfelelően ösztökélni és biztosítani lehessen a maga konkrét megvalósulási formájában. A helyi egyházak konkrét tapasztalatainak terjesztése és megosztása érdekében a Vándorlók és Utazók Lelkigondozásának Pápai Tanácsa kongresszusokat, találkozókat és nemzetközi szemináriumokat szervez, és lehetőség szerint maga is részt vesz a mások által szervezetteken. Ezenkívül kapcsolatot tart különböző nemzetközi szervezetekkel, melyek érintettek az emberi segítségnyújtásban és a nomád népek lelkigondozásában.

A Püspöki Konferenciák és a Keleti Katolikus Egyházak megfelelő Hierarchikus Struktúrái
83. Tekintve a cigánypasztoráció sajátos jellegét, speciális szerep jut benne a cigányok által lakott országok Püspöki Konferenciáinak és a Keleti Katolikus Egyházak megfelelő Hierarchikus Struktúráinak, melyeknek a vándorlók és útonlévők lelkigondozására létrehozott bizottságon keresztül különös figyelmet kell fordítaniuk a cigányságra. Az emberi és anyagi erőforrások szétosztásakor a Püspöki Konferenciáknak és a Keleti Katolikus Egyházak megfelelő Hierarchikus Struktúráinak ügyelniük kell arra, hogy a cigánypasztorációt ne érje hátrányos megkülönböztetés, hanem fontosságának megfelelően arányos bánásmódban részesüljön a többi kisebbséghez képest.

Az érintett bizottság feladatai közé tartozik nemcsak a helyi intézmények munkájának összehangolása, hanem az is, hogy megtegyen mindent annak érdekében, hogy a lelkipásztorokat érzékennyé tegye a cigány valóság iránt. A püspökök fordítsanak kellő figyelmet a lelkipásztorkodás ezen típusának a klerikusok állandó képzésének egyes állomásai alkalmával (PG 24). Szükséges lesz előmozdítani és megvalósítani a közösségen belüli információcserét az összes lelkipásztor segítségével, akkor is, ha a felelős püspök – vagy helyettese – kapott egy különleges megbízatást, amit amúgy sem tudna egyedül megoldani. Figyelembe véve a cigányság földrajzi elhelyezkedését, hasznosnak tűnik a cigánypasztoráció országokon felüli regionális vagy kontinentális irányításának a megszervezése is.

A püspökök és a cigánypasztoráció
84. Az egyetemes Egyház és az egyes helyi egyházak kölcsönös kapcsolatából (vö. LG 13)[12] következik az a katolicitás, mely összeköti és alakítja mindkét egyházi dimenziót. Minden egyes részegyház önmagában katolikus, egy olyan katolicitással, mely szívélyes közösségben fejeződik ki. Az Egyház, „amely minden nyelven megszólal, szeretetében minden nyelvet megért és befogad, s így leküzdi a bábeli megoszlást” (AG 4), a katolicitás teljességében eléri, átjárja és magában foglalja az emberi különbségeket (vö. AG 6).

85. A püspök feladata tehát, hogy fenntartsa és elmélyítse a részegyházak egységét a küldetésükben, elismerve és értékelve minden a vallási és transzcendens dimenzióra nyitott emberi tapasztalatot, különös gondoskodást mutatva a peremre szorítottakkal szemben. A cigány kisebbségnek magára kell vonnia tehát a lelkipásztorkodás felelőseinek figyelmét, ügyelve arra, nehogy a cigány népesség „nemzetközi” volta miatt elkerülje a helyi és regionális figyelmet.

86. A püspöknek, mint a közösség par excellence őrzőjének feladata valóságosan megőrizni a cigányok egységét és identitását, illetve a cigányok egységét a helyi egyházi közösséggel. Amennyiben részegyház nem tisztelné az ő identitásukat, nem tudná a saját egységét sem létrehozni. Hasonlóan az egyházi közösség követelménye az is, hogy a cigányok magukénak érezzék azt a helyi egyházat, amelyhez tartoznak. A lelkipásztoroknak ösztökélniük kell ezt az érzést. Az ilyen egyházi közösség egyik kifejeződése a cigányok és a helyi lakosok különböző csoportjai közötti eredeti és őszinte párbeszéd. Szintén a püspök feledata, hogy segítse és előmozdítsa ezt a párbeszédet, egészében figyelembe véve mindenkinek az értékeit, kultúráját és identitását.

Személyi joghatóság alá tartozó pasztorális struktúrák lehetősége
87. A cigányok sajátosságai olyanok, hogy egy részegyház vagy a helyi egyház – főként megfelelően képzett lelkipásztori munkatársak hiányában – gyakran nem rendelkezik kellő lehetőséggel, hogy hatékonyan megvalósítsa a cigánypasztorációt. Érdemes figyelembe venni az egyházmegyeközi vagy nemzeti/szinodális irányítás lehetőségét, mely a Püspöki Konferenciák vagy a Keleti Katolikus Egyházak megfelelő Hierarchikus Struktúrái alá tartozna, és amelynek feladata lenne, hogy megfelelően ossza el az erőforrásokat, a szó tág értelmében, és hogy törődjön a lelkipásztori munkatársak képzésével, az irányítással és a más országok hasonló intézményeivel való kapcsolattartással. Ebben az értelemben hasznosnak, vagy egyenesen szükségesnek tűnhet létrehozni a lelkipásztori irányításnak egy olyan intézményét, mely hatékonyan követné a lelkészek és a lelkipásztori munkatársak munkáját és életkörülményeit, tiszteletben tartva természetesen a megyéspüspök hatalmát.

88. A „cigány jelenség” dimenziói és sajátosságai nem mindig könnyítik meg a kizárólag az egyházmegyei vagy egyházmegyeközi „lelkészségek” módjára létrehozott lelkipásztorkodás hatékony válaszát. Egy komplex, tartós, biztos és az autonómia megfelelő kereteivel rendelkező megoldást – mindig a helyi egyházi hatósággal összehangolva – az Egyház gyakorlatában és törvényhozásában számba vett pasztorális struktúrák keretében lehetne keresni[13].

A felelős püspök
89. A Püspöki Konferenciákon vagy a Keleti Katolikus Egyházak megfelelő Hierarchikus Struktúráin belül nevezzenek ki egy, a cigánypasztorációért felelős püspököt. Jó lenne, ha rendelkezne a cigányság körében szerzett lelkipásztori tapasztalattal, de mindenesetre szüksége lesz egy személyes felkészülésre, hogy képes legyen belemerülni a cigány világ sajátosságába és megérteni azt, ugyanis ezt nem lehet visszavezetni arra, amit általánosságban róluk mondanak és tartanak. A felelős püspöknek, ahogy az nyilvánvaló, szoros kapcsolatban kell maradnia az illetékes országos vezetéssel és a cigányoknak a társadalommal és az Egyházzal való ingadozó kapcsolatán túl az általános dimenzióra irányuló törekvés érdekében vigye el közéjük az egyetemes Egyház képét, annak a helyi egyházzal való viszonyában. Mutatkozzon különösen is gondoskodónak a cigányokkal szemben, segítse a lelkészek és a plébánosok cigánypasztorációs tevékenységét. Informálja az egyes püspököket az egyházmegyéjükben/eparchiájukban élő cigányok helyzetéről és viszont, biztasssa őket, hogy bízzanak meg egy papot, szerzetest vagy világi hívőt a cigányok körében végzett evangelizációs munka ébrentartása érdekében. Azokban az országokban, ahol nagyszámú cigányság él vagy éppen erősen növekszik a számuk, első feladatai közt kell hogy szerepeljen egy nemzeti/szinodális, regionális vagy egy sajátjogú Egyház keretén belüli lelkipásztori struktúra megszervezése, vagy – ahol ez már létezik – megerősítése.

Az országos iroda
90. Akkor is, ha az országos „lelkészségek” vagy hasonló „irodák” nem uniformizált módon vannak megszervezve, általánosságban magukban foglalnak egy országos irányítást, lehetőleg egy vagy két asszisztens segítségével, a cigány népesség száma és földrajzi elhelyezkedése alapján. Országos találkozók, vagy hasonlók, amelyeken részt vesznek cigányok, papok, szerzetesek és világi gağó-k, segítik a cigányságot érintő problémák megtárgyalását és felszínre hoznak cigánypasztorációt érintő javaslatokat. Ezen a téren elengedhetetlen a felelős püspök munkája. Minden tevékenységnek arra kell irányulnia, hogy segítse a cigányokat abban, hogy ők maguk váljanak felelőssé saját sorsuk irányításában. Az országos igazgatónak, vagy a hozzá hasonló beosztású személynek olyannak kell lennie, aki behatóan ismeri a cigányokat, s akinek van nemzetközi rálátása, terepismerete, és a közös munka terén szerzett egyéb tapasztalata is.

91. Az országos igazgató, vagy neki megfelelő személy segítse elő – amennyiben szükséges – regionális, egyházmegyei/eparchiális csoportok létrehozását azzal a feladattal, hogy elemezzék a közös tapasztalatokat, a cigányok érdekében gyakorolt nagyobb igazságosság és a lelkipásztori segítségnyújtás, illetve a katekézis színvonalának és folyamatosságának növelése érdekében. Szervezzenek éves kurzusokat a lelkészek, szerzetesek és világi kisegítők képzése érdekében. Érdemes lenne megszervezni egy bizonyos ideig tartó együttlakást a cigány családokkal és közösségekkel, hogy belülről lehessen megérteni a mentalitásukat, kapcsolatrendszerüket, szegénységüket, meglévő értékeiket és hiányosságaikat. Ez nehéz, de ugyanakkor gazdagító tapasztalat. Az országos iroda vagy az azzal egyenrangú intézmény segítheti „hittaniskolák” létrehozását azon cigány házaspárok és családok részére, akik szeretnének konkrét módon is részt venni közösségük keresztény megélénkítésében.

A lelkészségek/missziók
92. Annak érdekében, hogy senki se legyen kirekesztve a keresztény közösségből, már jól bevált tapasztalat a területi alapokon szervezett lelkipásztorkodás intézményei – főként a plébániák – mellett más, a rászoruló személyek különböző kategóriáit célzó rétegpasztorációs intézmények létrehozása. Ilyenek az Egyházban az útonlevők, a menekültek, egyetemisták, a kórházban fekvő betegek, a bebörtönzöttek, a sportolók, színészek stb. számára megszervezett lelkészségek/missziók. Azért utalunk erre az összefüggésre, mert itt találja meg helyét a cigánypasztoráció érdekében megszervezett „lelkészség” is, támogatva minden eszközzel, ami szükséges küldetésének teljesítéséhez.

A lelkészek/misszionáriusok
93. A cigányok körében végzett lelkipásztori szolgálat különleges felkészülést kíván, mely az országos iroda, vagy ahhoz hasonló intézmény szervezésében az érintett megyéspüspökkel/eparchával közösségben, a felelős püspök irányítása alatt történik. A cigány világgal kapcsolatban lévő papok felkészítésének feladata szükségessé teszi egy hatékony és felkészült országos csoport, vagy ehhez hasonló létrehozását. Minden helyen az ott élő cigányok számával arányos számú lelkészeknek kellene szolgálniuk. Az ilyen lelkipásztorkodás érinti természetesen a helyi plébánosokat is, akiknek nem szabadna a cigányok érdekében végzett apostoli munka egész terhét a lelkészek/misszionáriusok vállára helyezni. A plébánosok és a lelkészek között nagy összhangnak és együttműködésnek kellene kifejlődnie. Főleg a plébánosokra tartozik, hogy lelkipásztorilag érzékennyé tegyék a plébániai közösséget a cigányokkal szemben, miközben nyitottaknak kell lenniük arra, hogy a lelkészek/misszionáriusok kisegítő szolgálatot végezzenek a hívek körében.

94. Mivel a cigánypasztorációban szolgálatot teljesítő lelkészek/misszionáriusok munkája kifejezetten nehéz, ezért segíteni és bátorítani kell azokat a papokat, akiket erre a feladatra kijelölnek.

Össze kell hangolni a területi és személyi lelkipásztorkodást. Ezért a plébánosok és a lelkészek/misszionáriusok keressenek és valósítsanak is meg egy egymás közötti eredményes dialógust. Fontos az is, hogy az érintett országok szemináriumaiban és szerzetesi intézményeiben a nevelés során legalább érintőlegesen és általánosságban, de foglalkozzanak a cigányok érdekében végzett lelkipásztori munkával.

95. A Vándorlók és Útonlévők Lelkigondozásának Pápai Tanácsa 1982. március 19-én kiadott határozata felsorolt hét felhatalmazást, amelyeket a hívek egy bizonyos csoportjával foglalkozó lelkészek, köztük a nomádok lelkészei is birtokoltak (ezek a felhatalmazások kiterjedtek azokra a papokra is, akiket a lelkészek távollétében vagy akadályoztatása esetén helyetteseikként kineveztek).

Figyelembe kell venni, hogy amikor ez a határozat megjelent, az 1917-es Egyházi Törvénykönyvön kívül érvényben volt a Püspöki Kongregáció 1969. augusztus 22-én kelt De pastorali migratorum cura kezdetű utasítása, aminek 36 sz. 2. §-a értelmében az ilyen lelkészek kinevezése a Püspöki Kongregáció leiratán keresztül történik.

Mindenesetre ma a cigánypasztorációban dolgozó lelkészek felhatalmazásainak megfontolásakor figyelembe kell venni nemcsak az 1983-as Egyházi Törvénykönyv és a Keleti Kódex előírásait azon témák kapcsán, melyekre a felhatalmazások vonatkoznak, hanem azt a tényt is, hogy a CIC 565, ill. a CCEO 585. kánonja értelmében a lelkészeket/misszionáriusokat az illetékes Ordinárius/Eparcha nevezi ki. Ennek értelmében a felhatalmazások az egyes egyházmegyékre/eparchiákra vonatkoznak, kivéve a gyóntatási felhatalmazást, mely általában mindenhol érvényes[14].

Egyedül az Oltáriszentségnek a lakókocsiban tartására vonatkozó felhatalmazás maradna így ki, bár a 934. kánon már nagyobb lehetőséget biztosít ezen a téren is annál, mint ahogy azt tette az 1917-es Kódex 1265. kánonja. Mindenesetre a Vándorlók és Útonlévők Lelkigondozásának Pápai Tanácsa bizonyos körülmények között hozhat hasonló kegyintézkedéseket.

A cigány közösségek szolgálatában álló lelkipásztori munkatársak
96. A lelkipásztori munkatársak, férfiak és nők, cigány és gağó házaspárok, világi hívek, diakónusok, szerzetesek és szerzetesnők arra hivatottak, hogy a cigányok szolgálatára szenteljék magukat, pontosan meghatározott feladatokkal és esetlegesen a püspök, vagy az e célra létrehozott lelkipásztori struktúra élén álló személy „megbízó levelével”. A megyéspüspökre, ill. az eparchára tartozik, hogy elismerje és pontosan körülhatárolja a kívánt szolgálatot, és hogy rábízza a képzést a püspöki felelős által irányított nemzeti vagy regionális csoportra.

97. Általánosságban, a képzést tekintve azt kell mondani, hogy egy lelkipásztori munkatárst, még akkor is, ha állandó kapcsolatban van a cigány családokkal, nem könnyen fogad be vagy ismer el a területi közösség. Ugyanakkor az is igaz, hogy maguk a cigányok sem mindig azonnal fogadják el őt. Neki mindenáron azon kell lennie, hogy ismerje meg a cigányok történelmét, helyzetüket és a cigány negyed vagy tartózkodási állomás kapcsolathálózatát.

A lelkipásztori munkatársak próbáljanak meg olyan csoportokat létrehozni, amelyben jelen vannak cigányok is, s ahol reflektálnak a helyzetre. Ez a feladat nem mindig könnyű, főleg az elején. Éppen ezért több lelkipásztori munkatárs megfárad és kedvét veszti, mert egyedül érzi magát abban, hogy elemezze tapasztalatait és elviselje a helyzet súlyát. Két különböző kulturális világ határán élve, kell hogy számíthassanak a befogadó keresztény közösségre, mely az ő közreműködésükkel próbál segíteni a cigányoknak annak érdekében, hogy a hirdetett egyetemes keresztény testvériség megélt valóság legyen.

A híd-közösségek
98. Ebben a tapasztalhatóan nehéz helyzetben az ún. híd-közösségek, melyeket azok a gağó lelkipásztori munkatársak alkotnak, akik együtt élnek egy cigány közösséggel, érvényes kifejeződése az organikus egységnek és emiatt bátorítani kell őket. Valójában az élet megosztása sokszor értékesebb minden beszédnél, s emiatt szinte elengedhetetlen, hogy a keresztény közösségek megszabaduljanak az előítéletektől, és a cigányok általánosságban történő elítélésétől, és fogadják el a velük való találkozásokat.

E téren különösen is jelentős a felelős püspök és a megyéspüspök/eparcha közreműködése annak érdekében, hogy a híd-közösségek támogatást és segítséget kapjanak, s hogy mindeközben ne váljanak a többi keresztény érdektelenségének könnyű mentségévé. Ugyanezen okból a felelős püspököt és a megyéspüspököt/eparchát rendszeresen tájékoztatni kell a híd-közösségek munkájáról.

A cigány lelkipásztori munkatársak
99. Egy jól végzett lelkipásztorkodás természetes gyümölcseként meg kellene születnie a cigányok részvételének. Így ők saját maguk apostolaivá válnak. Ebben az esetben is beteljesülnének VI. Pál pápa szavai, aki elismerte – bár más összefüggésben –, hogy „szükség lesz a keresztény misztériumnak egy inkubálására népetek szellemiségében, hogy azután annak született hangja, mely tisztább és őszintébb, harmonikusan felemelkedjen az egyetemes Egyház többi hangjának kórusába”[15].

Általánosságban a lelkipásztorkodásban tevékenykedő világi cigányok szeretik, ha feladatuk nincs meghatározva és megújítható. Hiszen valójában az ő életkörülményeik sokkal kiszámíthatatlanbbak mint másoké. Egyes családtagok szegénysége például, amikor már elviselhetetlenné válik, lehetetlenné teszi számukra apostoli feladatuk teljesítését, mivel a túlélésért vívott harc sürgőssége felemészti minden erejüket. Ezenkívül a környezet alacsony fogékonysága olyan esetben, amikor egy világit úgy fog fel, mint a gağó-k küldöttjét, a szolgálatról való lemondáshoz vezethet, mivel azt a veszélyt rejti magában, hogy a cigányt kizárják saját eredeti közösségéből.

100. A világi cigányoknak a lelkipásztori munkára való felkészítése fontos és az Egyház jövőbeli feladata. Nem egyszerű, mivel mindig személyes kapcsolatot tételez fel egy olyan pappal, szerzetessel vagy világi hívővel, aki rendszeres kapcsolatban él egy vagy több cigány családdal, aki megismerte egy a saját környezetében elfogadott személy vagy házaspár képességét és őszinteségét, s akinek a befolyása érzékelhető. Az ilyen munkatársak képzésének nem kell a családtól elszakítva történnie, azért sem mert a család reakcióit és érzéseit pontosan figyelembe kell venni. Ideális esetben a képzésnek más cigány emberek vagy házaspárok bevonásával kellene történnie, akik elfogadják ezt a meghívást.

Az irányító csoportoknak rendszeresen értékelniük kell a cigány lelkipásztori munkatársak csoportjainak fejlődését és ezen csoportok visszhangját a cigányok körében. A katolicitás tapasztalata elvezet annak értékelésére, hogy könnyen fogadják-e be a cigányok a tanítást, felfedezve egyre inkább, hogy a hit Krisztussal való személyes kapcsolat, Aki ingyenes szeretet minden ember felé. A keresztény közösségnek is, amely kíséri az irányító csoportot, fel kell tennie saját maga számára a kérdést saját befogadásának és várakozásainak minőségéről. A kezdeményezésnek tehát kölcsönösnek és egy megosztott keresztény tapasztalat forrásának kell lennie, mely szavakon és életkörülményeken keresztül történik, amelyekhez általában a világiak nincsenek hozzászokva.

101. Egy ilyen cigány „részvétellel” bensőből fakadó lesz az imádság, hogy a Szentlélek ébresszen a cigányok között őszinte papi, diakónusi és szerzetesi hivatásokat, amelyek fontosak ahhoz, hogy az Egyház igazi meggyökerezéséről beszélhessünk a cigányok között. A hivatások előmozdításán kell tehát dolgozni, tudva azt, hogy „az Egyház minden népben erősebb gyökeret ver, ha a hívek közösségei saját soraikból kapják az üdvösség szolgáit” (AG 16).


102. Bízunk benne, hogy ezek az Irányelvek találkoznak mindazok elvárásaival, akik szükségesnek tartották egy a vándorló testvéreink és nővéreink érdekében kifejtett lelkipásztori szolgálattal kapcsolatos dokumentum megjelenését. Az Egyház számára, természetesen, a cigányok befogadása kihívást jelent. Az úton levők állandó jelenléte felszólítás arra, hogy hittel éljük meg földi zarándokutunkat, váltsuk tettekre a szeretetet, valósítsuk meg a keresztény közösséget. Ugyanakkor felszólítás arra is, hogy emelkedjünk felül minden velük szembeni közömbösségen és ellenszenven. Nuovo Millennio Ineunte kezdetű apostoli levelében II. János Pál pápa meghív mindannyiunkat „egy közösségi lelkiség előmozdítására”[16], ami főként azt jelenti, hogy megosszuk másokkal örömeiket és szenvedéseiket, felismerjük vágyaikat, és törődjünk szükségleteikkel igaz és mély barátságot kínálva fel mindenkinek[17].

Róma, a Vándorlók és Utazók Lelkigondozásának Pápai Tanácsa székhelyéről, 2005. december 8-án, Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatásának főünnepén.

---

Jegyzetek:
[1] II. János Pál Pastor Bonus kezdetű apostoli konstitúciója, art. 150 § 1, in AAS 80 (1988) 841-858.
[2] V. Cigánypasztorációs Világkongresszus, in People on the Move XXXV (2003) n. 93 Melléklet.
[3] Vö. Romualdo Rodrigo OAR, Zefferino GiménezMalla “El Pelé”. Ilprimo zingaro della storia beatificato, Roma 1997.
[4] II. János Pál pápának a 2000. év nagy jubileumát meghirdető Incarnationis Mysterium kezdetű bullája, 1998. november 28., 7. pont, in AAS91 (1999) 135.
[5] II. János Pál pápa Redemptoris Missio kezdetű enciklikája, 1990. december 7., 58. pont, in AAS 83 (1991) 306.
[6] Vö. VI. Pál, Omelia, 1965. szeptember 26., in Insegnamenti di Paolo VI, III (1965) 492.
[7] Szent Ágoston, De civitate Dei, XVIII, 51, 2: PL 41, 614.
[8] II. János Pál pápa üzenete a III. Nemzetközi Cigánypasztorációs Találkozó résztvevőihez, 1989. november 9., in Insegnamenti di Giovanni Paolo II, XII, 2 (1989) 1195.
[9] Vö. II. János Pál pápa üzenete a II. Nemzetközi Cigánypasztorációs Találkozó résztvevőihez, 1980. szeptember 16., in People on the Move X (1980) n. 31, 28-30.
[10] Vö. L’Osservatore Romano 2000. március 13–14., 8/9.
[11] AAS 80 (1988) 841-934.
[12] Vö. Hittani Kongregáció, Levél a Katolikus Egyház püspökeihez az Egyház mint közösség néhány szempontjáról, nn. 8-9, in AAS 85 (1993) 842-844.
[13] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Presbyterorum Ordinis kezdetű határozat a papi szolgálatról és életről, 1965. december 7., n. 10, in AAS 58 (1966) 1007-1008 és Ad Gentes kezdetű határozat az Egyház missziós tevékenységéről, 1965. december 7., n. 20, 4. lábjegyzet, in AAS 58 (1966) 971 és n. 27, 28. lábjegyzet, uo. 979. Hasonló témában lásd II. János Pál Ecclesia in America kezdetű szinódus utáni buzdítása, 1999. november 6., n. 65, 237. lábjegyzet, in AAS 91 (1999) 800 és Ecclesia in Europa kezdetű szinódus utáni buzdítása, n. 103, 106. lábjegyzet, in AAS 95 (2003) 707. Vö. CIC 294-297. kánn.
[14] Eltérően attól, ahogy azt az 1917-es Kódex szabályozta, több felhatalmazás, melyet az idézett 1982. március 19-i dokumentum említ, ma már a helyi ordinárius által adható meg bármely papnak: a hétköznapi binálás vagy az ünnepnapon bemutatott három szentmise (CIC kán. 905 § 2); a nagycsütörtök délután bemutatandó szentmise lehetősége azok számára, akik nem tudnak részt venni az utolsó vacsora emlékmiséjén (Missale Romanum); azon felhatalmazás, miszerint bárhol lehet gyóntatni (CIC kán. 566 § 1), illetve ki lehet szolgáltatni a bérmálás szentségét (CIC kánn. 566 § 1 és 967 § 2). Ami a nem kinyilvánított és a Szentszéknek nem fenntartott latae sententiae cenzúrák alóli szentségi fórumon való feloldozásra vonatkozó felhatalmazást illeti, ez nem tűnik annyira fontosnak, mivel egy olyan felhatalmazásról van szó, mely részét képezi a püspök rendes végrehajtó hatalmának a CIC kán. 1355 § 2 és a CCEO kán. 1420 § 1 értelmében, és mint ilyen, delegálható a CIC kán. 137 § 1 és a CCEO kán. 988 § 1 szerint. Ami a Keleti Katolikus Egyházakban megtartandó normákat illeti, azok a CCEO vonatkozó előírásaiból és a sajátjogú egyházak részleges jogából olvasandó ki.
[15] VI. Pál, Beszéd Afrika püspökeihez, 1969. július 31., in AAS 61 (1969) 577.
[16] II. János Pál Novo Millennio Ineunte kezdetű apostoli levele a 2000-es nagy jubileumi év bezárására (2001. január 6.), n. 43, in AAS 93 (2001) 297; Vö. People on the Move 35 (2003) n. 93. melléklet.
[17] Vö. II. János Pál, uo.

---