A Szentatya magyarországi
látogatásának utolsó napja az öregekkel és betegekkel való
találkozással kezdődött.
Miután végigvonult a bazilikán és elfoglalta trónusát, Takács Nándor püspök úr köszöntötte a Szentatyát:
Szentséges Atya!
Testi-lelki betegségben szenvedő hívő testvéreimmel együtt, mindannyiunk nevében igaz és meleg szeretettel köszöntőm a ma élő Pétert, Krisztus földi Helytartóját, itt, az első és apostoli királyunk, Szent István tiszteletére szentelt bazilika imádsággal átitatott falai között.
Isten hozta! Áldott, aki az Úr nevében jön! Köszöntjük mi, akiket az Úr arra méltatott, hogy Szent Fia üdvösségszerző szenvedésében részt vehetünk, köszöntjük azon sok ezer testvérünk nevében is, akik nem juthattak be erre az áldott találkozóra, mert kórházakban, klinikákon, családi otthonokban, vagy hajléktalanul, magányosan viselik az öregség-betegség-otthontalanság terheit.
Szentatyánk mostani látogatásának lelkipásztori célja, hogy megerősítsen bennünket, testvéreit a hitben. Rászorulunk erre a megerősítésre, mert a betegség súlya alatt gyakran elcsüggedünk, zúgolódunk, nem mindig tudjuk megélni élő hittel a nemzetek Apostolával: „én pedig szívesen szenvedek, és kiegészítem testemben azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéséből, az Egyház javára...” Pedig él bennünk a vágy, hogy hasznára legyünk népünknek, Egyházunknak.
A világ az öreg és beteg embert csak tehernek érzi, feleslegesnek minősíti, mert csak gondot és kiadást okoz. Mi azonban hisszük és tudjuk, hogy Egyházunk számít a szenvedő testvérek kegyelmi erőt termő közreműködésére. Mi most ezt hozzuk és ajánljuk fel ünnepi ajándékképp. Nekünk az Úr ezt adta és mi is valljuk Szent Péterrel: „Aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, azt neked adom.”
Szentséges Atya! Szent Lőrinc diakónus boldogan mutatta be annak idején a város prefektusának az egyház szegényeit és gondozottjait, mint az Egyház drága kincsét és gazdagságát. Én is ezt teszem most, mert tudom és vallom, hogy imádkozva szenvedj testvéreink támogatása nélkül Magyar Egyházunk gyenge maradna és elerőtlenedne.
Azért kérem, szavaival, imájával és áldásával erősítse, bátorítsa az itt egybegyűlt és szerte az országban élő sokezer beteg és megrokkant testvérünket: minél teljesebben felismerhessük a Krisztussal viselt szenvedés kegyelemtermő értékét és erejét Egyházunk és Népünk javára. ígérjük, hogy elsősorban Szentatyánkért ajánljuk fel, hogy eredményesen tölthesse be egész világot átfogó lelkipásztori feladatát.
Isten hozta! Áldott, aki az Úr nevében jön! Adja ránk Szentatyánk az Úr áldását!
Egy evangéliumi rész felolvasását követően a Szentatya a következő homíliát mondta:
Kedves idős és beteg testvéreim!
1. Hálás vagyok Istennek, hogy magyar földön tett első lelkipásztori utam során találkozhatom veletek, és nagy szeretettel, szívből köszöntelek titeket. Mindnyájatoknak azt kívánom, hogy a megfeszített és feltámadt Krisztus fényében béke, remény és vigasz töltsön el benneteket!
Szent Pál arra emlékeztet bennünket, hogy „egy testben több tagunk van, s minden tagnak más a szerepe, sokan egy test vagyunk Krisztusban, egyenként azonban tagjai vagyunk egymásnak”.[1]
Lelkipásztori útjaim során mindig törekszem arra, hogy találkozzam Krisztus Misztikus Testének minden tagjával, hogy ezzel is elismerjem és megerősítsem az Egyházban betöltött küldetésüket. Mindenkinek hálás vagyok egyrészt azért a szolgálatért, amelyet az Úr nyájáért tesz, másrészt pedig azért, mert valamennyiükben Krisztus képének egy-egy vonása tükröződik vissza. De Ti, kedves Testvéreim, akiket most magam előtt látok és akik a betegség, a testi gyöngeség, az öregség miatt szenvedtek, különösen kedvesek vagytok Krisztus testének tagjai között: és ez valamiképpen megilleti azokat is, akik gondoznak benneteket és rokoni kapcsolatuk vagy szeretetszolgálatuk révén részt vesznek szenvedéseitekben.
Általatok megjelenik szívemben mindazok hosszú sora, akik ebben az országban hozzátok hasonlóan szenvednek, és senkijük sincs, aki mellettük lenne, hogy gondozza őket és biztosítsa számukra a rokonszenv és a szeretet nélkülözhetetlen emberi támaszát. Mindenekelőtt a szülőktől elhagyott és állami intézetekbe adott gyermekekre szeretnék emlékeztetni. Ezekben az intézetekben hiányzik a gyöngédségnek és a szeretetnek a légköre, amely annyira fontos derűs és harmonikus növekedésük számára. Hasonlóan együttérző szeretettel gondolok a rokkantakra és fogyatékosokra. Tudom, hogy szenvedéseiket nemcsak a testüket vagy a lelkűket bénító sérülés okozza, hanem az is, hogy olykor úgy érzik, nem ugyanaz az elfogadás és tisztelet az osztályrészük, mint a társadalom többi tagjának.
2. Kedves Testvéreim, együttlétünk e bensőséges pillanatában szeretném nyomatékkai megerősíteni, hogy bennetek mindenkinél fényesebben ragyog közösségetek a Megfeszített Krisztus misztériumával, aki a szeretetből vállalt szenvedésével megváltotta a világot.
Ezt a hitből forrásozó igazságot nemigen érti a világ. Hányszor tapasztalják keserűen azok, akik idős koruk vagy betegségük miatt szenvednek, hogy környezetük fölöslegesnek, mások számára terhesnek tartja őket. Ezt a teljesítményközpontú és embertelen mentalitást elutasítva újra és újra hangsúlyoznunk kell a szenvedés értelmét és feladatát. A hívő embernek szüntelenül elmélkednie kell a Krisztus szenvedésében való részvétel értékéről, hogy azt a sajátos hivatást, amely az öregség és a betegség állapotából adódik, minél teljesebben élje, és másokat is erre segítsen. „Drága vagy a szememben, mert becses vagy nekem és szeretlek”.[2]
Isten szava a választott néphez mindenekelőtt azokra érvényes, akik szenvednek. Emlékeztek-e Sámuel történetére, akinek Isten megbízást adott, hogy kenje föl Jessze egyik fiát? A próféta azt hitte, azok közül kell majd választania, akik kitűnnek termetükkel és külsejükkel. Isten azonban így figyelmeztette: „Ne a külsejét és magas termetét nézd...
Isten ugyanis nem azt nézi, amit az ember. Az ember a külsőt nézi, az Úr azonban a szívet.”[3] Tudjuk, hogy az emberek a gazdagságot, a hatalmat, a fizikai erőt, a szépséget és az okosságot becsülik. Isten szemében elsősorban az a fontos, milyen nagylelkűen fogadjuk el sajátos hivatásunkat és milyen odaadóan végezzük feladatainkat. A beteg, aki elfogadja Isten akaratát és megpróbálja teljesíteni, értékesebb annál az egészségesnél, aki a világ csodálatától és irigykedésétől kísérve csak a saját sikerét hajszolja.
Boldogok, akik felismerik Isten kezét a megpróbáltatásban, és emlékeznek bátorító szavaira: „Akiket szeretek, azokat korholom és fenyítem”.[4]
Isten nem hagyja, hogy nagylelkűségében valaki felülmúlja. Olykor éppen a szenvedéssel kopogtat a szív ajtaján, azzal a kívánsággal, hogy sajátos baráti kapcsolatra lépjen, és ha viszonzásra talál, akkor ez a barátság meleg és bensőséges vendégséggé válhat: „Vele étkezem, ő meg velem”.[5]
3. Kedves Testvéreim, a sötétség pillanatában nézzetek a Megváltó Édesanyjára, aki elfogadta a prófétai figyelmeztetést: „A te lelkedet is tőr járja át”.[6] Emlékezzetek arra is, hogy Jézus ajkáról is felhangzott az aggódó kérdés: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?”[7]
A Szentírás tanítása szerint az Atya Jézus emberségében „a szenvedésen keresztül”[8] valósította meg a legnagyobb tökéletességet. Jézus a szenvedésből tanulva jutott el az engedelmesség sajátosan mély tapasztalatához.[9]
Sajnos, megtörténhet az is, hogy a szenvedések életszentség felé vezető útján megtorpanunk és meghátrálunk. Vannak, akiket a fájdalom önmagukba zár, érzéketlenné tesz mások iránt; és olyanok is, akiket a keserűség kétségbeesésbe taszít. Az értelmes és bátor, személyes együttműködésünk nélkül a szenvedés önmagában nem ment meg a felületességtől és az önzéstől. Szükség van a küzdelemre, ebben azonban soha, egyetlen pillanatra sem vagyunk magunkra hagyatva. Mellettünk áll az Atya, aki kézenfog bennünket, ránk árasztja Szentlelkét, s mi egyre jobban megtapasztaljuk, hogy az ő gyermekei vagyunk. Sokszor éppen esendőségünkben fedezzük fel Isten szerető jelenlétét, és hozzá kiáltunk fájdalommal, mert egyedül Ő adhat enyhülést. A szenvedés így az őszinte, buzgó és bizakodó ima iskolájává válik.
4. Mindazok, akik Isten akaratát elfogadva vállalják a szenvedést, hasznosak felebarátaik számára. Ha akadályozottak is munkájukban, ha a magány elszigeteltségében élnek is, a lélek fényét sugározzák szét maguk körül, amelyből mások erőt meríthetnek.
Ebben az országban is sokan azért őrizték meg vagy nyerték vissza hitüket, mert idős vagy beteg családtagjaik tettek tanúságot róla, azok, akik már gyermekkorukban vallásos nevelést kaptak, az élet megpróbáltatásai pedig elmélyítették egységüket Istennel.
Az idős és beteg hívő emberek láttán sokan megértették azt, hogy a hit a lelki erő és vigasz kimeríthetetlen forrása, ha nem pusztán érzelmes megszokás, hanem őszinte meggyőződés. Sokan ráéreztek arra is, milyen jó, ha Jézust mindenható és gyöngéd barátjuknak tekinthetik, aki támaszt és értelmet ad egész életüknek. Egyszóval, sok embert azok vezettek el a hitre, akik nap nap után, hitük erejével betegségüket tanúságtétellé tették. Ez a tanúságtétel annál meggyőzőbb volt, minél rejtettebben történt.
5. Ha senki sem venné is észre és fogadná el a szenvedő ember tanúságtételét, fájdalma épp oly hasznos és értékes lenne, titokzatosan, mégis valóságosan hatékony az üdvözítő kegyelem megszerzésében. Mindezt jól tudjátok: ismeritek az Úr Jézus kínszenvedésének megcáfolhatatlan tanúbizonyságát. Erre utal a következő figyelmeztetés is: „Hisz tudjátok, hogy nem veszendő ezüstön vagy aranyon szabadultatok ki az atyáitoktól rátok hagyományozott értéktelen életmódból, hanem Krisztusnak, a hibátlan és egészen tiszta báránynak a drága vére árán”.[10] A bűnbocsánatot, a megtérést és az új életet Jézus nem szervezői képességével, nem szociális szolgálatok előmozdításával, nem iskolák vagy más hasonló kezdeményezések elindításával hozta meg. Jézus szenvedése és halála által üdvözített minket, s áldozatát önátadással és engedelmesen ajánlotta fel az Atyának.
Ez az igazság vigasztaljon minket: az üdvösség művében Krisztus Urunk elfogadja a mi közreműködésünket is. Magáévá teszi a mi áldozatainkat is, és erőt ad, hogy vele együtt felajánljuk az Atyának gyöngeségünket, magányunkat, szenvedésünket és halálunkat. Ezt tanítja Pál apostol is: „Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami hiányzik testének, az Egyháznak a javára”.[11] A hívők szenvedésének hatékonyságát az eucharisztikus áldozatéhoz lehetne hasonlítani: semmit sem ad hozzá a Kereszt erejéhez, de kinyilvánítja azt, és lehetővé teszi, hogy a belőle eredő kegyelem mindig, mindenhova eljusson.
6. Testvéreim, amikor egy vergődő, fájdalomban eltelt nap után leszáll az este, gondoljatok Jézus Krisztusra, aki ott áll ágyatok mellett, rátok néz, és megköszöni, hogy kitartottatok vele a szenvedésben a világ üdvösségéért. Mekkora öröm lesz majd, amikor egy napon meghalljátok a feltámadt Üdvözítő hangját: „Ti kitartottatok velem megpróbáltatásaimban. Ezért nektek adom az országot.”[12] Akkor valóban ezt mondhatjuk: „Vannak utolsók, akik elsők lesznek”.[13] Amikor majd dicsőségben ragyogó színe elé járultok, vele együtt sokan hálás örömmel fogadnak titeket, mert küzdelmeikben, a kísértés idején segítségükre voltatok, és elnyertétek számukra, hogy ne essenek kétségbe és ne torpanjanak meg a krisztusi hűség útján! Akkor majd igazán megértitek Szent Pál szavait: „Ennek az életnek a szenvedései nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, amely majd megnyilvánul rajtunk”.[14]
Higgyetek tehát! Senki sincs saját gyöngeségére hagyatva: Jézus Krisztus, aki érettetek szenvedett, veletek van, támogat benneteket, és azt kéri, hogy bízzatok Benne. „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és akik terhet hordoztatok – én megenyhítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok lelketek nyugalmát. Az én igám édes, és az én terhem könnyű.”[15]
7. Kedves Testvéreim, az Egyház is mellettetek áll szeretetszolgálatával. Amint a Zsinat leszögezte: az Egyház tagjain keresztül ott van „minden rendű és rangú ember mellett, különösen pedig a szegények és elnyomottak mellett”.[16] Ezekben az években az Egyház valóban egyre határozottabban fordul a szegények felé azzal a meggyőződéssel, hogy „előnyben részesíti” a szegényeket, szolidaritásával és konkrét segítségével.
A Salvifici doloris című enciklikában emlékeztettem rá: Krisztusnak az utolsó ítéletre vonatkozó szavai szerint mennyire fontos, hogy „minden ember örök életének távlatában az embertárs szenvedése mellett megálljunk, együttérezzünk vele, és segítséget nyújtsunk, mint az irgalmas szamaritánus tette. Krisztus messiási programjában, amely egyúttal Isten országának programja is, a szenvedés azért van jelen a világban, hogy felszítsa a szeretetet, megteremje az embertársi szeretet műveit, a szeretet civilizációjává alakítsa át az egész emberi civilizációt”.[17]
Kedves Testvéreim, valamennyiötök elkötelezettségét Szent Erzsébet közbenjárására bízom, akit az egész Egyház ismer és tisztel csodálatos és tevékeny szeretetéért, amellyel felkarolta a szenvedőket. Istenbe vetett bizalmáért, amellyel életének szenvedéseit elviselte. Amikor benne olyan eszményt állítok elétek, akinél mindnyájan ösztönzést kaphattok, szeretettel adom rátok és szeretteitekre áldásomat, a kegyelem és vigasztalás zálogaként, amely a feltámadt Jézus éltető jelenlétéből táplálkozik.
Jegyzetek:
[1] Róm 12,4-5.
[2] Iz 43,4.
[3] 1Sám 16,7.
[4] Jel 3,19; vö. Péld 3,12.
[5] Jel 3,20.
[6] Lk 2,35.
[7] Mt 27,46.
[8] Zsid 2,10.
[9] Zsid 5,8-9.
[10] 1Pt 1,18-19.
[11] Kol 1,24.
[12] Lk 22,28-29.
[13] Lk 13,30.
[14] Róm 8,18.
[15] Mt 11,28-30.
[16] Ad gentes, 12.
[17] 30. p.
Miután végigvonult a bazilikán és elfoglalta trónusát, Takács Nándor püspök úr köszöntötte a Szentatyát:
Szentséges Atya!
Testi-lelki betegségben szenvedő hívő testvéreimmel együtt, mindannyiunk nevében igaz és meleg szeretettel köszöntőm a ma élő Pétert, Krisztus földi Helytartóját, itt, az első és apostoli királyunk, Szent István tiszteletére szentelt bazilika imádsággal átitatott falai között.
Isten hozta! Áldott, aki az Úr nevében jön! Köszöntjük mi, akiket az Úr arra méltatott, hogy Szent Fia üdvösségszerző szenvedésében részt vehetünk, köszöntjük azon sok ezer testvérünk nevében is, akik nem juthattak be erre az áldott találkozóra, mert kórházakban, klinikákon, családi otthonokban, vagy hajléktalanul, magányosan viselik az öregség-betegség-otthontalanság terheit.
Szentatyánk mostani látogatásának lelkipásztori célja, hogy megerősítsen bennünket, testvéreit a hitben. Rászorulunk erre a megerősítésre, mert a betegség súlya alatt gyakran elcsüggedünk, zúgolódunk, nem mindig tudjuk megélni élő hittel a nemzetek Apostolával: „én pedig szívesen szenvedek, és kiegészítem testemben azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéséből, az Egyház javára...” Pedig él bennünk a vágy, hogy hasznára legyünk népünknek, Egyházunknak.
A világ az öreg és beteg embert csak tehernek érzi, feleslegesnek minősíti, mert csak gondot és kiadást okoz. Mi azonban hisszük és tudjuk, hogy Egyházunk számít a szenvedő testvérek kegyelmi erőt termő közreműködésére. Mi most ezt hozzuk és ajánljuk fel ünnepi ajándékképp. Nekünk az Úr ezt adta és mi is valljuk Szent Péterrel: „Aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, azt neked adom.”
Szentséges Atya! Szent Lőrinc diakónus boldogan mutatta be annak idején a város prefektusának az egyház szegényeit és gondozottjait, mint az Egyház drága kincsét és gazdagságát. Én is ezt teszem most, mert tudom és vallom, hogy imádkozva szenvedj testvéreink támogatása nélkül Magyar Egyházunk gyenge maradna és elerőtlenedne.
Azért kérem, szavaival, imájával és áldásával erősítse, bátorítsa az itt egybegyűlt és szerte az országban élő sokezer beteg és megrokkant testvérünket: minél teljesebben felismerhessük a Krisztussal viselt szenvedés kegyelemtermő értékét és erejét Egyházunk és Népünk javára. ígérjük, hogy elsősorban Szentatyánkért ajánljuk fel, hogy eredményesen tölthesse be egész világot átfogó lelkipásztori feladatát.
Isten hozta! Áldott, aki az Úr nevében jön! Adja ránk Szentatyánk az Úr áldását!
Egy evangéliumi rész felolvasását követően a Szentatya a következő homíliát mondta:
Kedves idős és beteg testvéreim!
1. Hálás vagyok Istennek, hogy magyar földön tett első lelkipásztori utam során találkozhatom veletek, és nagy szeretettel, szívből köszöntelek titeket. Mindnyájatoknak azt kívánom, hogy a megfeszített és feltámadt Krisztus fényében béke, remény és vigasz töltsön el benneteket!
Szent Pál arra emlékeztet bennünket, hogy „egy testben több tagunk van, s minden tagnak más a szerepe, sokan egy test vagyunk Krisztusban, egyenként azonban tagjai vagyunk egymásnak”.[1]
Lelkipásztori útjaim során mindig törekszem arra, hogy találkozzam Krisztus Misztikus Testének minden tagjával, hogy ezzel is elismerjem és megerősítsem az Egyházban betöltött küldetésüket. Mindenkinek hálás vagyok egyrészt azért a szolgálatért, amelyet az Úr nyájáért tesz, másrészt pedig azért, mert valamennyiükben Krisztus képének egy-egy vonása tükröződik vissza. De Ti, kedves Testvéreim, akiket most magam előtt látok és akik a betegség, a testi gyöngeség, az öregség miatt szenvedtek, különösen kedvesek vagytok Krisztus testének tagjai között: és ez valamiképpen megilleti azokat is, akik gondoznak benneteket és rokoni kapcsolatuk vagy szeretetszolgálatuk révén részt vesznek szenvedéseitekben.
Általatok megjelenik szívemben mindazok hosszú sora, akik ebben az országban hozzátok hasonlóan szenvednek, és senkijük sincs, aki mellettük lenne, hogy gondozza őket és biztosítsa számukra a rokonszenv és a szeretet nélkülözhetetlen emberi támaszát. Mindenekelőtt a szülőktől elhagyott és állami intézetekbe adott gyermekekre szeretnék emlékeztetni. Ezekben az intézetekben hiányzik a gyöngédségnek és a szeretetnek a légköre, amely annyira fontos derűs és harmonikus növekedésük számára. Hasonlóan együttérző szeretettel gondolok a rokkantakra és fogyatékosokra. Tudom, hogy szenvedéseiket nemcsak a testüket vagy a lelkűket bénító sérülés okozza, hanem az is, hogy olykor úgy érzik, nem ugyanaz az elfogadás és tisztelet az osztályrészük, mint a társadalom többi tagjának.
2. Kedves Testvéreim, együttlétünk e bensőséges pillanatában szeretném nyomatékkai megerősíteni, hogy bennetek mindenkinél fényesebben ragyog közösségetek a Megfeszített Krisztus misztériumával, aki a szeretetből vállalt szenvedésével megváltotta a világot.
Ezt a hitből forrásozó igazságot nemigen érti a világ. Hányszor tapasztalják keserűen azok, akik idős koruk vagy betegségük miatt szenvednek, hogy környezetük fölöslegesnek, mások számára terhesnek tartja őket. Ezt a teljesítményközpontú és embertelen mentalitást elutasítva újra és újra hangsúlyoznunk kell a szenvedés értelmét és feladatát. A hívő embernek szüntelenül elmélkednie kell a Krisztus szenvedésében való részvétel értékéről, hogy azt a sajátos hivatást, amely az öregség és a betegség állapotából adódik, minél teljesebben élje, és másokat is erre segítsen. „Drága vagy a szememben, mert becses vagy nekem és szeretlek”.[2]
Isten szava a választott néphez mindenekelőtt azokra érvényes, akik szenvednek. Emlékeztek-e Sámuel történetére, akinek Isten megbízást adott, hogy kenje föl Jessze egyik fiát? A próféta azt hitte, azok közül kell majd választania, akik kitűnnek termetükkel és külsejükkel. Isten azonban így figyelmeztette: „Ne a külsejét és magas termetét nézd...
Isten ugyanis nem azt nézi, amit az ember. Az ember a külsőt nézi, az Úr azonban a szívet.”[3] Tudjuk, hogy az emberek a gazdagságot, a hatalmat, a fizikai erőt, a szépséget és az okosságot becsülik. Isten szemében elsősorban az a fontos, milyen nagylelkűen fogadjuk el sajátos hivatásunkat és milyen odaadóan végezzük feladatainkat. A beteg, aki elfogadja Isten akaratát és megpróbálja teljesíteni, értékesebb annál az egészségesnél, aki a világ csodálatától és irigykedésétől kísérve csak a saját sikerét hajszolja.
Boldogok, akik felismerik Isten kezét a megpróbáltatásban, és emlékeznek bátorító szavaira: „Akiket szeretek, azokat korholom és fenyítem”.[4]
Isten nem hagyja, hogy nagylelkűségében valaki felülmúlja. Olykor éppen a szenvedéssel kopogtat a szív ajtaján, azzal a kívánsággal, hogy sajátos baráti kapcsolatra lépjen, és ha viszonzásra talál, akkor ez a barátság meleg és bensőséges vendégséggé válhat: „Vele étkezem, ő meg velem”.[5]
3. Kedves Testvéreim, a sötétség pillanatában nézzetek a Megváltó Édesanyjára, aki elfogadta a prófétai figyelmeztetést: „A te lelkedet is tőr járja át”.[6] Emlékezzetek arra is, hogy Jézus ajkáról is felhangzott az aggódó kérdés: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?”[7]
A Szentírás tanítása szerint az Atya Jézus emberségében „a szenvedésen keresztül”[8] valósította meg a legnagyobb tökéletességet. Jézus a szenvedésből tanulva jutott el az engedelmesség sajátosan mély tapasztalatához.[9]
Sajnos, megtörténhet az is, hogy a szenvedések életszentség felé vezető útján megtorpanunk és meghátrálunk. Vannak, akiket a fájdalom önmagukba zár, érzéketlenné tesz mások iránt; és olyanok is, akiket a keserűség kétségbeesésbe taszít. Az értelmes és bátor, személyes együttműködésünk nélkül a szenvedés önmagában nem ment meg a felületességtől és az önzéstől. Szükség van a küzdelemre, ebben azonban soha, egyetlen pillanatra sem vagyunk magunkra hagyatva. Mellettünk áll az Atya, aki kézenfog bennünket, ránk árasztja Szentlelkét, s mi egyre jobban megtapasztaljuk, hogy az ő gyermekei vagyunk. Sokszor éppen esendőségünkben fedezzük fel Isten szerető jelenlétét, és hozzá kiáltunk fájdalommal, mert egyedül Ő adhat enyhülést. A szenvedés így az őszinte, buzgó és bizakodó ima iskolájává válik.
4. Mindazok, akik Isten akaratát elfogadva vállalják a szenvedést, hasznosak felebarátaik számára. Ha akadályozottak is munkájukban, ha a magány elszigeteltségében élnek is, a lélek fényét sugározzák szét maguk körül, amelyből mások erőt meríthetnek.
Ebben az országban is sokan azért őrizték meg vagy nyerték vissza hitüket, mert idős vagy beteg családtagjaik tettek tanúságot róla, azok, akik már gyermekkorukban vallásos nevelést kaptak, az élet megpróbáltatásai pedig elmélyítették egységüket Istennel.
Az idős és beteg hívő emberek láttán sokan megértették azt, hogy a hit a lelki erő és vigasz kimeríthetetlen forrása, ha nem pusztán érzelmes megszokás, hanem őszinte meggyőződés. Sokan ráéreztek arra is, milyen jó, ha Jézust mindenható és gyöngéd barátjuknak tekinthetik, aki támaszt és értelmet ad egész életüknek. Egyszóval, sok embert azok vezettek el a hitre, akik nap nap után, hitük erejével betegségüket tanúságtétellé tették. Ez a tanúságtétel annál meggyőzőbb volt, minél rejtettebben történt.
5. Ha senki sem venné is észre és fogadná el a szenvedő ember tanúságtételét, fájdalma épp oly hasznos és értékes lenne, titokzatosan, mégis valóságosan hatékony az üdvözítő kegyelem megszerzésében. Mindezt jól tudjátok: ismeritek az Úr Jézus kínszenvedésének megcáfolhatatlan tanúbizonyságát. Erre utal a következő figyelmeztetés is: „Hisz tudjátok, hogy nem veszendő ezüstön vagy aranyon szabadultatok ki az atyáitoktól rátok hagyományozott értéktelen életmódból, hanem Krisztusnak, a hibátlan és egészen tiszta báránynak a drága vére árán”.[10] A bűnbocsánatot, a megtérést és az új életet Jézus nem szervezői képességével, nem szociális szolgálatok előmozdításával, nem iskolák vagy más hasonló kezdeményezések elindításával hozta meg. Jézus szenvedése és halála által üdvözített minket, s áldozatát önátadással és engedelmesen ajánlotta fel az Atyának.
Ez az igazság vigasztaljon minket: az üdvösség művében Krisztus Urunk elfogadja a mi közreműködésünket is. Magáévá teszi a mi áldozatainkat is, és erőt ad, hogy vele együtt felajánljuk az Atyának gyöngeségünket, magányunkat, szenvedésünket és halálunkat. Ezt tanítja Pál apostol is: „Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami hiányzik testének, az Egyháznak a javára”.[11] A hívők szenvedésének hatékonyságát az eucharisztikus áldozatéhoz lehetne hasonlítani: semmit sem ad hozzá a Kereszt erejéhez, de kinyilvánítja azt, és lehetővé teszi, hogy a belőle eredő kegyelem mindig, mindenhova eljusson.
6. Testvéreim, amikor egy vergődő, fájdalomban eltelt nap után leszáll az este, gondoljatok Jézus Krisztusra, aki ott áll ágyatok mellett, rátok néz, és megköszöni, hogy kitartottatok vele a szenvedésben a világ üdvösségéért. Mekkora öröm lesz majd, amikor egy napon meghalljátok a feltámadt Üdvözítő hangját: „Ti kitartottatok velem megpróbáltatásaimban. Ezért nektek adom az országot.”[12] Akkor valóban ezt mondhatjuk: „Vannak utolsók, akik elsők lesznek”.[13] Amikor majd dicsőségben ragyogó színe elé járultok, vele együtt sokan hálás örömmel fogadnak titeket, mert küzdelmeikben, a kísértés idején segítségükre voltatok, és elnyertétek számukra, hogy ne essenek kétségbe és ne torpanjanak meg a krisztusi hűség útján! Akkor majd igazán megértitek Szent Pál szavait: „Ennek az életnek a szenvedései nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, amely majd megnyilvánul rajtunk”.[14]
Higgyetek tehát! Senki sincs saját gyöngeségére hagyatva: Jézus Krisztus, aki érettetek szenvedett, veletek van, támogat benneteket, és azt kéri, hogy bízzatok Benne. „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és akik terhet hordoztatok – én megenyhítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok lelketek nyugalmát. Az én igám édes, és az én terhem könnyű.”[15]
7. Kedves Testvéreim, az Egyház is mellettetek áll szeretetszolgálatával. Amint a Zsinat leszögezte: az Egyház tagjain keresztül ott van „minden rendű és rangú ember mellett, különösen pedig a szegények és elnyomottak mellett”.[16] Ezekben az években az Egyház valóban egyre határozottabban fordul a szegények felé azzal a meggyőződéssel, hogy „előnyben részesíti” a szegényeket, szolidaritásával és konkrét segítségével.
A Salvifici doloris című enciklikában emlékeztettem rá: Krisztusnak az utolsó ítéletre vonatkozó szavai szerint mennyire fontos, hogy „minden ember örök életének távlatában az embertárs szenvedése mellett megálljunk, együttérezzünk vele, és segítséget nyújtsunk, mint az irgalmas szamaritánus tette. Krisztus messiási programjában, amely egyúttal Isten országának programja is, a szenvedés azért van jelen a világban, hogy felszítsa a szeretetet, megteremje az embertársi szeretet műveit, a szeretet civilizációjává alakítsa át az egész emberi civilizációt”.[17]
Kedves Testvéreim, valamennyiötök elkötelezettségét Szent Erzsébet közbenjárására bízom, akit az egész Egyház ismer és tisztel csodálatos és tevékeny szeretetéért, amellyel felkarolta a szenvedőket. Istenbe vetett bizalmáért, amellyel életének szenvedéseit elviselte. Amikor benne olyan eszményt állítok elétek, akinél mindnyájan ösztönzést kaphattok, szeretettel adom rátok és szeretteitekre áldásomat, a kegyelem és vigasztalás zálogaként, amely a feltámadt Jézus éltető jelenlétéből táplálkozik.
Jegyzetek:
[1] Róm 12,4-5.
[2] Iz 43,4.
[3] 1Sám 16,7.
[4] Jel 3,19; vö. Péld 3,12.
[5] Jel 3,20.
[6] Lk 2,35.
[7] Mt 27,46.
[8] Zsid 2,10.
[9] Zsid 5,8-9.
[10] 1Pt 1,18-19.
[11] Kol 1,24.
[12] Lk 22,28-29.
[13] Lk 13,30.
[14] Róm 8,18.
[15] Mt 11,28-30.
[16] Ad gentes, 12.
[17] 30. p.
