Általános szokás, hogy a Pápa
látogatásának végén ünnepi ülésen találkozik a meglátogatott
ország püspökeivel. Ez történt most is: a szentmise végeztével a
Szentatya a magyar püspökökkel együtt az Úri utcai prímási
palotába ment, s ott Seregély érsek, püspökkari elnök úr
köszöntője után a következőket mondta püspökeinknek:
Bíboros Úr! Szeretett Püspöktestvéreim!
1. Szívből köszöntelek benneteket, akik a szeretett magyar egyház lelkipásztori vezetésének gondját viselitek. Köszöntelek titeket, akik velem együtt Jézus Krisztusnak, Istenünknek és Megváltónknak igazságossága által, ugyanazt a mindennél értékesebb hitet kaptátok osztályrészül. Ő töltsön el benneteket gazdagon kegyelemmel és békességgel.[1]
Ez a testvéri találkozó, amely lezárja e kiváló nemzetnél tett lelkipásztori látogatásomat, alkalmat ad arra, hogy ismét hálámat fejezzem ki az annak idején küldött meghívásért, és azért a fogadtatásért, amelyben mindenütt részem volt. Ez a mai megbeszélésünk az igazi megkoronázása annak az egyházi közösségnek, amelyet itt mélyen megtapasztalhattam.
Nagy jelentőséget tulajdonítok mostani találkozásunknak, mivel teljességgel tudatában vagyok annak a történelmi felelősségnek, amely rátok, Krisztus nyája Pásztoraira hárul, akiknek ebben az országban ma új kihívásokkal kell szembenéznie.
Tisztelendő Testvérek, ilyen körülmények között akaratlanul is eszünkbe jut, hogyan beszéltek az őskeresztények az egyes helyi egyházakról. Úgy tekintették őket, mint „Isten zarándok egyházát egy meghatározott városban”, vagy a „katolikus anyaszentegyház zarándokló csoportjai”-ról beszéltek. Ismételten használták az olyan kifejezéseket, mint az „Ekklészia”, az Isten által egybehívott közösség, és a „Paroikia”, a valahol vándorló közösség.
Ezeken a kifejezéseken el kell gondolkodnunk, hogy mi, pásztorok egyre jobban megértsük, milyen feladatra hív minket Isten az ő népének szolgálatában, akikért Krisztus a vérét ontotta.
2. Az isteni Mester által ajándékozott egység az Egyház egyik lényegi tulajdonsága. Pontosan ezért imádkozott Jézus szenvedésének előestéjén. Emlékezzünk aggódó szavaira: „Legyenek mindnyájan egy. Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.”[2]
Jézus imája nem maradhat hatástalan. A Szentlélek működése által valósul meg, amely – miközben kiárad a szívetekbe – a szeretet erejével az egységre késztet.[3] Ilyen módon működik a hierarchia által is, amelyre Krisztus az Egyházát alapította. A püspök, ahogy a II. Vatikáni Zsinat mondja, „látható őselve és alapja az egységnek a részegyházban”.[4]
A magyar egyház hálát ad Urának az egység ajándékáért, és állhatatos imádsággal könyörög azért, hogy ebben az egységben megerősödjék úgy, hogy a püspökök együttműködnek egymással, továbbá a papok a püspökökkel, a világi hívek pedig, a papok által, az egyházmegye pásztorával.
3. Az egység elsődleges feltétele a püspökök közötti együttműködés. Ahogy a II. Vatikáni Zsinat tanítja: „Főképpen napjainkban gyakori jelenség, hogy a püspökök nem tudják tisztségüket megfelelően és gyümölcsözően ellátni, hacsak egyre szorosabbá nem teszik együttműködésüket más püspökökkel, mind nagyobb egyetértésben”.[5]
A zsinati atyák megállapítása bizonyára visszhangra talált a ti Egyházatokban is, tisztelendő Testvéreim, és ezért szükséges, hogy az óhajtott együttműködés megvalósításán ti is meggyőződéssel és egyre növekvő elkötelezettséggel munkálkodjatok. Ez mindegyikőtöktől azt kívánja, hogy nagy megértéssel és szeretettel legyetek egymás iránt: ebben senkit se hátráltassanak olyan személyes megfontolások, amelyeket a többi testvér jellemvonásai vagy múltbeli események táplálnak. Legyen ebben példátok Pál apostol, aki – bár kész összehasonlítani saját igehirdetését a jeruzsálemi „tekintélyesekével” –, nehogy hiába fáradozzon, s addigi fáradozása is hiábavaló legyen,[6] kifejezetten állítja, hogy tartózkodni akar a személyes megjegyzésektől: „hogy azelőtt milyenek voltak, nem tartozik rám, mert Isten nem nézi a személyt”.[7]
Szükséges továbbá, hogy mindegyiktek átfogó képet alkosson az egész magyar egyház problémáiról. Ennek érdekében nagy haszonnal jár majd, ha Konferenciátok ülésein megfelelő időt szántok azoknak az alapvető kérdéseknek vizsgálatára, amelyek a magyar társadalmat az átalakulásnak ebben a nehéz szakaszában foglalkoztatják. Ez teszi lehetővé egy közös lelkipásztori terv kidolgozását, amely kijelöli majd a tervszerű irányelveket a közérdekű kérdésekkel kapcsolatos együttes cselekvésre. Számos más Püspökkari Konferencia tapasztalata megmutatta, hogy ebben a vonatkozásban jelentős segítséget nyújt a hatékony Püspökkari Titkárság, amelyre rá lehet bízni mind az egyes problémák tanulmányozását, mind a gyakorlati megoldásukra szolgáló építő javaslatok kidolgozását.
Ismeretes továbbá, hogy a különböző európai nemzetek nem kevés közös nehézséggel küzdenek. Kívánatos lesz tehát szoros kapcsolatokat ápolni a földrész többi püspökeivel is, hogy tanulni lehessen tapasztalataikból, és ahol közös igények jelentkeznek, ott összehangolni a lelkipásztori kezdeményezéseket. Pontosan ebben a távlatban tartottam szükségesnek, hogy őszre különleges Püspöki Szinódust hívjak össze Európa számára. Ez majd vizsgálja az új helyzetet, amely a földrészen kialakult a legutóbbi változások következtében, és jobban meghatározza az Egyház feladatait a jelen kihívással szemben. Mert csak közös összefogással lehetséges ma hatékony módon előmozdítani az öreg földrész újraevangelizálását.
4. A Krisztus által akart egység egy másik fontos szempontja a papok együttműködése püspökeikkel: a papok harmonikus életéhez és szolgálatuk gyümölcsöző gyakorlásához szükséges „a szoros egység a püspökökkel és a többi paptestvérekkel” – tanítja a Zsinat.[8] Ez általánosan érvényes az egész Egyházra, de különösen sürgetően jelentkezik a rátok bízott papok esetében. Sokan közülük valóban kemény próbákat álltak ki a múltban. Többen pedig még mindig elszigetelten élnek, gyakran elkereszténytelenedett környezetben. Nekik különösen szükségük van arra, hogy magas életkorukban, amikor munkától túlterheltek a hivatások megfogyatkozott száma miatt, a paptestvérek szolidaritása támogassa őket. A püspökök feladata megtenni minden lehetségest azért, hogy a papok úgy érezhessék magukat „mint egyetlen család, amelynek atyja a püspök”.[9]
Részletesen leírta a Zsinat, hogyan kell előmozdítani a papok testvéri együttműködését és egységét.[10] Ne veszítsétek el bátorságotokat a nehézségek láttán, amelyekkel a négy évtizedes kényszerű elszigeteltség után találkoztok. A kezdetek mindig fáradságosak. Később már gyorsabb az előrehaladás. Különösen emlékezzetek a Zsinat buzdítására, hogy papjaitokat úgy tekintsétek, „mint fiakat és barátokat”, készségesen „hallgassátok meg őket, s velük meghitt, jó viszonyban arra törekedjetek, hogy egységes lelkipásztori gyakorlatot alakítsanak ki az egyházmegyében”.[11]
5. Kedves Testvérek! A papjaitokkal való egységetek abban a közösségben válik teljessé, amely a lelkipásztori gondoskodástokra bízott egyházakat Isten egész Népével egyesítik. Ezért a ti feladatotok az együttműködés előmozdítása az egyházmegyében lévő szerzetesekkel és világi hívekkel. Arra kell buzdítani a papságot, hogy vegyék igénybe ezeket a lelkes és jól képzett személyeket, és adjanak teret a plébániákon azoknak a közösségeknek, társulatoknak és mozgalmaknak, melyeket a Gondviselés támaszt korunkban az Egyházban. Kellő megkülönböztetéssel – amely a ti sajátos pásztori feladatotok –, mégis bizalommal kell néznetek a karizmák oly gazdag virágzására. Ebben a Szentlélek éltető dinamizmusa nyilvánul meg, aki Krisztus Titokzatos Testének mindig jelenlévő és hatékony Lelke.
Különösen pedig tudjatok együttműködni a világiakkal! Történelmetek folyamán többször játszottak meghatározó szerepet a hit ébresztésében és megőrzésében. Őseitek a szegény szláv szolgákon keresztül jutottak kapcsolatba a hit első elemeivel, még a nagy misszionárius püspökök érkezése előtt. Nyelvetek sok szava őrzi ennek a halk, de hatékony evangelizációnak a nyomait. A nép a török hódoltság idején papjaitól megfosztottan, világi „licenciátusok” vezetése alatt folytatta tovább egyházi életét.
A Zsinat ráirányította figyelmünket a világiak értékes és egyedülálló szerepére, amit az Egyház növekedése érdekében betöltenek: „A világiak apostoli tevékenysége részesedés magának az Egyháznak üdvözítő küldetésében, erre az apostolkodásra maga az Úr rendeli őket a keresztséggel és a bérmálással. A világiaknak főképpen az a feladat jut, hogy jelenlévővé és tevékennyé tegyék az Egyházat azokon a helyeken és olyan körülmények között, ahol csak általuk lehet az Egyház a föld sója”.[12] A Zsinatnak ez a tanítása minden hívővel érzékeltetni akarja hivatásuk nagyságát: nekik is a kötelességük, hogy Krisztus tanítványaivá tegyék a környezetükben élő embereket.
A Zsinat még azt is mondja: „Ezen a kivétel nélkül minden keresztény hívőt érintő apostolságon kívül még sokféle módon bevonhatók a világiak a hierarchia apostoli munkájával való közvetlenebb együttműködésbe”.[13] Az együttműködés különböző formái között van néhány, amely sajátos világi illetékességet feltételez, mint például azok, amelyek az apostoli munka anyagi és szervezési feladataival kapcsolatosak. Nem jó, hogyha ezek elvonják a papság erőit. De vannak még más tevékenységek is, mint például bizonyos szentségek és szentelmények kiszolgáltatása, betegek és gyermekek gondozása, biblia- és imacsoportok szervezése. Ezeket nyugodtan olyan világi férfiak és nők gondjaira lehet bízni, akik erre önként, megfelelően felkészülve vállalkoznak.
Különösképpen hasznosnak tűnik, hogy kikérjék a képzett világiak tanácsát és együttműködését, amikor arról van szó, hogy válaszoljanak a jelenkori társadalom kihívásaira azokon a területeken, amelyek különös szakképzettséget feltételeznek.
Ilyenek például a tömegtájékoztatási eszközök használata, az egyházi élet adminisztratív és gazdasági igazgatása, és olyan sajátos területek (az iskola, az egyetem, a kórházak, a fegyházak, a politika és a munka világa stb.) lelkipásztori ellátása, ahol hosszú éveken keresztül akadályozták az evangéliumi üzenet hirdetését.
6. Azok között, akikre különös bizalommal támaszkodhatunk az ország lelki újjászületésében, ott vannak a szerzetesek és a szerzetesnők is. Évszázadokon át a rendek, a kongregációk és a szerzetes intézmények voltak a lelki és a kulturális élet központjai. Áldásos tevékenységük áthatotta az egyházat és a társadalmat, és új lehetőségeket nyitott a nevelés, a szeretet és az evangelizálás terén.
Rendkívül kívánatos tehát azoknak a szerzetesi családoknak a visszaállítása, amelyeket az utóbbi évtizedekben oly keményen próbára tett betiltásuk és vagyonuk elkobzása. Sajnos az újrakezdést komolyan akadályozza a még életben lévő szerzetesek előrehaladott kora és a közösségi élethez szükséges épületek puszta hiánya. Biztos vagyok benne, hogy egyenként is, és mint Püspöki Kar is, minden lehetőt megtesztek azért, hogy a hazátokban élő különböző szerzetesi családoknak felajánljátok azt, ami az élethez szükséges. A szerzetesi élet újraindulása bizonyára gazdagítani fogja mind az Egyház lelkipásztori tevékenységét, mind ennek a szeretett nemzetnek a társadalmi életét.
A közelmúltban rendkívüli dinamizmussal és a hitterjesztő buzgóság kiemelkedő karizmáival megáldott új szerzetesi intézmények bontakoztak ki az Egyházban. Minden szükségest meg kell tenni azért, hogy elősegítsük egyrészt a hierarchiával való kapcsolatukat, másrészt azt, hogy az Egyház közössége megnyíljék azokra az adományokra, melyeket az ő tevékenységük által a Szentlélek akar nyújtani a mai keresztény nemzedéknek.
7. Az „Ekklészia” azonban „Paroikia” is. Mi pedig a vándorló közösség vezetői vagyunk. Az időben az örök élet felé zarándokolunk: „A mi hazánk a mennyben van”.[14] Olyan korban, amelyben az örök élet várása a hívők között is gyengülőben van, önmagunkban és a ránk bízott személyekben is őriznünk kell az eszkatologikus nyitottságot, abban a meggyőződésben, hogy létünk nem érthető egyedül a földi élet távlataiban.
Az Egyház a történelemben is a keresztény élet mindig újabb formái felé halad, melyeket Krisztustól kapott küldetésénél fogva összhangba kell hoznia „az új formák felé haladó társadalom körülményeivel”.[15] Az egész Egyházról el lehet mondani azt, amit Szent Pál önmagáról mondott: „Elfelejtem azt, ami mögöttem van, és nekilendülök annak, ami előttem van. Futok a kitűzött cél felé”.[16]
8. Milyen „cél” felé? Terjed körülöttünk az a szemlélet, amely borúlátóan tekinti a vallási érzület jelenlegi alakulását. Ma pedig, itt Magyarországon, a kommunista rendszer évtizedei által okozott sebekhez csatlakoznak még azok a veszélyek is, amelyek a nyugati világ nem mindig pozitív hatásainak beáramlásából származnak. Ennek következtében még a hívők között is akad, aki úgy véli, hogy az emberiség a jövőben egyre kevésbé lesz nyitott a transzcendens valóságra. A vallási élet föllendítésére fordított erőfeszítéseket ezért úgy tekinti, mint olyan hátvédharcot, amely talán lassíthat egy feltartóztathatatlan folyamatot, de nem fordíthatja meg annak irányát.
Ez a téves elképzelés valójában az utolsó két évszázad kulturális változásainak túlzott elterjedéséből származik. A vallási élet ereje egy-egy társadalomban sok tényezőtől függ, és a történelem folyamán gyakran előre nem látható fellendülést ért meg. Ez érvényes a ti országotokra is. Olvassátok el azokat a leveleket, melyeket Lodomér, a nagy esztergomi érsek írt IV. Miklós pápának a 13. század végén, az Árpád-ház utolsó éveiben. Ma egyiktek sem ítélné meg olyan szigorúan az ország hitbeli és erkölcsi helyzetét. Éppen ötven évvel később azonban, Nagy Lajos alatt, már jelentkeztek az új vallási ébredés és a hatékony missziós terjeszkedés jelei. Hasonlóképpen Pázmány bíboros vagy Prohászka püspök működésének kezdete előtt senki sem láthatta előre a következő évtizedek vallási újjászületését.
Semmiféle fatalista pesszimizmust nem fogadhat el a hívő ember, akinek a hit azt tanítja, hogy Isten az, aki működik a szívekben; úgy működik, ahogyan ő akarja, akaratának titokzatos tetszése szerint.[17] Vagy azt kell talán mondani, hogy ma „nem elég erős az Úr keze”?[18]
Nem tudjuk, milyenek lesznek a keresztény társadalom jellemzői a harmadik évezredben. De ezen nem kell meglepődnünk. Az egyházatyák sem láthatták előre, milyen kulturális egység jön létre a középkorban. És a középkoriak sem tudták volna a legkevésbé sem elképzelni a következő századok missziós terjeszkedését. Nem csoda tehát, hogy nem ismerjük a jövőt. Azt mégis biztosra vehetjük, hogy a jövő megadja majd, hogy újra megjelenik Krisztus teljessége. Ez legyen elég nekünk arra, hogy átjárjon minket az öröm azért, amiért valamiképpen együttműködhetünk az élet új és csodálatos formáival, amelyeket Isten már itt Magyarországon is kezd kicsíráztatni egyházában. Ez az a cél, amelyre törekszünk.
9. Futunk, „elfeledve a múltat”. Amikor a hitélet megújulását várjuk, nem kell a letűnt korok iránti nosztalgiába esnünk. Isten műve sohasem ismétlődik meg, ő mindig új formákat talál vándorló népe számára.
Valószínűleg a jövendő vallásosság külső megjelenési formái kevésbé lesznek feltűnőek, mint a régebbiek. A harmadik évezred küszöbén magának a magyar püspöknek az alakja is sokkal szerényebb, mint a dekoratív festményeken ábrázolt ünnepélyes főpapoké. A népi jámborság egyre kevésbé tükrözi vissza azt az egyszerű és problémamentes vallásosságot, amellyel a falvak népe vasárnap a misére ment. Ezzel nyilvánvalóan nincs szándékomban leértékelni a vallásosság régi formáit. Csak a hitéletet jellemző dinamizmust akarom kiemelni, amely – éppen mivel „élet” – nem tűr meg semmiféle merev ragaszkodást a múlt kultúrák világához. A Szentlélek mindig új utakat sugall, és ezt azokon az embereken keresztül teszi, akik mélyen megélik hitüket. A mi feladatunk az, hogy elfogadjuk az idők jeleit, és Szent Pál tanácsa szerint az Evangélium fényénél ítéljük meg azokat: „Vizsgáljatok felül mindent, a jót tartsátok meg”.[19]
10. Kedves Testvérek, az ország új korszak küszöbén áll. Nagyon fontos, hogy az átmenetnek ebben az időszakában Ti, az Egyház pásztorai Magyarországon, a mostani helyzetet és a jövendő lehetőségeket az egész nemzet összefüggésében lássátok. Ez olyan közös vállalkozást feltételez, amelyet a közelmúltban a körülmények meggátoltak. Ma az ilyen erőfeszítés nem ütközik akadályba. A Zsinat után, miként az ismeretes, sok helyi egyházban tartottak egyházmegyei zsinatot. Ezeken Isten egész Népének – a papoknak, a szerzeteseknek és a világi híveknek – megadatott az a lehetőség, hogy együtt imádkozzanak és gondolkodjanak, azután pedig közös munkatervet dolgozzanak ki, amelynek megvalósításán mindannyian együtt fáradoznak. Itt az ideje, hogy a ti országotokban is elinduljanak hasonló kezdeményezések, amelyek hozzátartoznak az egészséges egyházi élet szokásos gyakorlatához.
Az ilyen együttes elmélyülés lehetővé teszi számotokra, hogy kidolgozzátok a korszerű lelkipásztorkodás alapvető irányelveit. Ezekből nemcsak a papok, a szerzetesek és a szerzetesnők, hanem a világi hívek is irányítást kaphatnak arra, hogy veletek együtt az ország újraevangelizálásán fáradozzanak, Magyarország megkeresztelkedésének immár ezredik és a keresztény kor kétezredik évfordulójára készülve. A követendő célok és az elvégzendő feladatok világos számbavétele és az egész közösség megfelelő missziós buzgósága nélkül nem lehetséges a Lélek kegyelmét követni, aki ma is ugyanúgy szól az egyházaknak, mint egykor.[20]
11. Fontos tehát, hogy hasztalan siránkozás nélkül a Lélekre hallgassunk, és kitartó következetességgel „nekirugaszkodjunk a jövőnek”. Úgy azonban, hogy a körülmények fényénél meglássuk, hogyan lehet és kell a jelen pillanatban Isten Országát építeni.
Megtörténhet, tisztelendő testvérek, hogy a keresztény hagyományoknak a családokban és a társadalom szélesebb rétegeiben történő gyengülése láttán így kiáltotok fel: „Missziós területté váltunk!”. Nos, én azt mondom nektek, eljött a pillanat, hogy megváltoztassátok az ilyen megállapítások hangnemét és tartalmát, és fölemelő programot adó célkitűzéssé alakítsátok át: missziós Egyház akarunk lenni!
Tisztelendő Testvérek, ez tehát a ti feladatotok: szítsátok fel a missziós hivatás lendületes elkötelezettségét a keresztény élet minden területén, a szemináriumoktól kezdve. Ne engedjétek, hogy a papság erői teljesen kimerüljenek a meglévő struktúrák igazgatásában, hanem bátorítsátok azoknak a lelkesedését, akik az elveszett bárány keresésére indulnak. Különösen a munkásosztállyal való kapcsolatteremtés alkalmait mozdítsátok elő. Ez a réteg az utolsó évtizedekben nagyon megerősödött, és ma nagy többségben elhidegült az Egyháztól!
Nem lehet hatékony evangelizálást végezni anélkül, hogy ugyanakkor el ne köteleznénk magunkat egy megfelelő inkulturációs tevékenységre. Ez olyan feladat, amely nemcsak a harmadik világ országaira érvényes. Az elmúlt évtizedekben ebben az országban a fiatalság nevelése szinte teljes egészében vallástalan szempontok szerint történt, és egy új kultúra fejlődött ki, nagyrészben minden Istenre való utalás nélkül. Ma pedig a szabadság és a pluralizmus új légkörében a keresztényekhez való csatlakozást nem könnyítik már olyan környezeti hatások, melyek az egyes emberekben mintegy tudat alatt működnek.
Határozottan törekedni kell tehát, mint azt jeleztem, a keresztény örömhír inkulturációjára, és ebben számítani kell a művelt világi hívek hozzájárulására is. Új módon kell megközelíteni a gazdag magyar kulturális örökséget. Újra fel kell fedezni ezt az örökséget, amelyet az evangéliumi értékek mélyen átjárnak, és előmozdítani azt, hogy a mai társadalmi környezetet megfelelően átjárják. E cél érdekében hasznos lesz mindazokat az eszközöket alkalmazni, amelyeket a modern technika nyújt, különösen a tömegtájékoztatás területén.
12. Szeretett Püspöktestvéreim! Úgy jöttünk itt össze, mint kezdetben az apostoli Egyház, az Úr mennybemenetele után. Összegyűltünk és érezzük, hogy „egy szív és egy lélek” vagyunk.[21] Készen állunk arra, hogy új távlatok felé induljunk, és az Úr tanúi legyünk „a föld végső határáig”.[22] Ez a mi dinamikus egységünk a jelenben és a jövőben is „a Szentlélek erejének” a gyümölcse, aki leszállt, leszáll és le fog szállni ránk.[23] Tudjuk, hogy ez az erő abban a mértékben adatik meg nekünk, amilyen mértékben kitartó és egyetértő imádságban élünk „Máriával, Jézus anyjával”.[24] így lehetünk annak az Országnak az építői, amelyet Isten kezünk munkája által akar az emberek között elterjeszteni.
Maradjatok egységben az imádságban, a lelkipásztori tervezésben és cselekvésben. Ez legyen a nálatok tett látogatásom legfontosabb gyümölcse. Lelkipásztori kezdeményezéseitekhez kérem a magyarországi nagy szentek közbenjárását, és különösen is a legszentebb Szűzét, akihez országotok évezredes, mély ragaszkodással kötődik.
Mindnyájatokra adom Apostoli áldásomat, amelyet szívből kiterjesztek papjaitokra, a szerzetesekre, a nővérekre és szeretett egyházmegyéitek minden hívőjére.
Jegyzetek:
[1] Vö. 2Pt 1,1-2.
[2] Jn 17,21.
[3] Vö. 1Kor 12,13; Róm 5,5.
[4] LG 23.
[5] CD 37.
[6] Vö. Gal 2,2.
[7] Gal 2,2.
[8] PO 14; vö. CD 28.
[9] CD 28.
[10] PO 8.
[11] CD 16.
[12] LG 33.
[13] Uo.
[14] Fil 3,20.
[15] CD 3.
[16] Fil 3,13.
[17] Vö. Ef 1,6-9.
[18] Vö. Szám 11,23.
[19] 1Tessz 5,21.
[20] Vö. Jel 2,7.
[21] Vö. ApCsel 4,32.
[22] ApCsel 1,8.
[23] ApCsel 1,8.
[24] ApCsel 1,14.
Bíboros Úr! Szeretett Püspöktestvéreim!
1. Szívből köszöntelek benneteket, akik a szeretett magyar egyház lelkipásztori vezetésének gondját viselitek. Köszöntelek titeket, akik velem együtt Jézus Krisztusnak, Istenünknek és Megváltónknak igazságossága által, ugyanazt a mindennél értékesebb hitet kaptátok osztályrészül. Ő töltsön el benneteket gazdagon kegyelemmel és békességgel.[1]
Ez a testvéri találkozó, amely lezárja e kiváló nemzetnél tett lelkipásztori látogatásomat, alkalmat ad arra, hogy ismét hálámat fejezzem ki az annak idején küldött meghívásért, és azért a fogadtatásért, amelyben mindenütt részem volt. Ez a mai megbeszélésünk az igazi megkoronázása annak az egyházi közösségnek, amelyet itt mélyen megtapasztalhattam.
Nagy jelentőséget tulajdonítok mostani találkozásunknak, mivel teljességgel tudatában vagyok annak a történelmi felelősségnek, amely rátok, Krisztus nyája Pásztoraira hárul, akiknek ebben az országban ma új kihívásokkal kell szembenéznie.
Tisztelendő Testvérek, ilyen körülmények között akaratlanul is eszünkbe jut, hogyan beszéltek az őskeresztények az egyes helyi egyházakról. Úgy tekintették őket, mint „Isten zarándok egyházát egy meghatározott városban”, vagy a „katolikus anyaszentegyház zarándokló csoportjai”-ról beszéltek. Ismételten használták az olyan kifejezéseket, mint az „Ekklészia”, az Isten által egybehívott közösség, és a „Paroikia”, a valahol vándorló közösség.
Ezeken a kifejezéseken el kell gondolkodnunk, hogy mi, pásztorok egyre jobban megértsük, milyen feladatra hív minket Isten az ő népének szolgálatában, akikért Krisztus a vérét ontotta.
2. Az isteni Mester által ajándékozott egység az Egyház egyik lényegi tulajdonsága. Pontosan ezért imádkozott Jézus szenvedésének előestéjén. Emlékezzünk aggódó szavaira: „Legyenek mindnyájan egy. Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.”[2]
Jézus imája nem maradhat hatástalan. A Szentlélek működése által valósul meg, amely – miközben kiárad a szívetekbe – a szeretet erejével az egységre késztet.[3] Ilyen módon működik a hierarchia által is, amelyre Krisztus az Egyházát alapította. A püspök, ahogy a II. Vatikáni Zsinat mondja, „látható őselve és alapja az egységnek a részegyházban”.[4]
A magyar egyház hálát ad Urának az egység ajándékáért, és állhatatos imádsággal könyörög azért, hogy ebben az egységben megerősödjék úgy, hogy a püspökök együttműködnek egymással, továbbá a papok a püspökökkel, a világi hívek pedig, a papok által, az egyházmegye pásztorával.
3. Az egység elsődleges feltétele a püspökök közötti együttműködés. Ahogy a II. Vatikáni Zsinat tanítja: „Főképpen napjainkban gyakori jelenség, hogy a püspökök nem tudják tisztségüket megfelelően és gyümölcsözően ellátni, hacsak egyre szorosabbá nem teszik együttműködésüket más püspökökkel, mind nagyobb egyetértésben”.[5]
A zsinati atyák megállapítása bizonyára visszhangra talált a ti Egyházatokban is, tisztelendő Testvéreim, és ezért szükséges, hogy az óhajtott együttműködés megvalósításán ti is meggyőződéssel és egyre növekvő elkötelezettséggel munkálkodjatok. Ez mindegyikőtöktől azt kívánja, hogy nagy megértéssel és szeretettel legyetek egymás iránt: ebben senkit se hátráltassanak olyan személyes megfontolások, amelyeket a többi testvér jellemvonásai vagy múltbeli események táplálnak. Legyen ebben példátok Pál apostol, aki – bár kész összehasonlítani saját igehirdetését a jeruzsálemi „tekintélyesekével” –, nehogy hiába fáradozzon, s addigi fáradozása is hiábavaló legyen,[6] kifejezetten állítja, hogy tartózkodni akar a személyes megjegyzésektől: „hogy azelőtt milyenek voltak, nem tartozik rám, mert Isten nem nézi a személyt”.[7]
Szükséges továbbá, hogy mindegyiktek átfogó képet alkosson az egész magyar egyház problémáiról. Ennek érdekében nagy haszonnal jár majd, ha Konferenciátok ülésein megfelelő időt szántok azoknak az alapvető kérdéseknek vizsgálatára, amelyek a magyar társadalmat az átalakulásnak ebben a nehéz szakaszában foglalkoztatják. Ez teszi lehetővé egy közös lelkipásztori terv kidolgozását, amely kijelöli majd a tervszerű irányelveket a közérdekű kérdésekkel kapcsolatos együttes cselekvésre. Számos más Püspökkari Konferencia tapasztalata megmutatta, hogy ebben a vonatkozásban jelentős segítséget nyújt a hatékony Püspökkari Titkárság, amelyre rá lehet bízni mind az egyes problémák tanulmányozását, mind a gyakorlati megoldásukra szolgáló építő javaslatok kidolgozását.
Ismeretes továbbá, hogy a különböző európai nemzetek nem kevés közös nehézséggel küzdenek. Kívánatos lesz tehát szoros kapcsolatokat ápolni a földrész többi püspökeivel is, hogy tanulni lehessen tapasztalataikból, és ahol közös igények jelentkeznek, ott összehangolni a lelkipásztori kezdeményezéseket. Pontosan ebben a távlatban tartottam szükségesnek, hogy őszre különleges Püspöki Szinódust hívjak össze Európa számára. Ez majd vizsgálja az új helyzetet, amely a földrészen kialakult a legutóbbi változások következtében, és jobban meghatározza az Egyház feladatait a jelen kihívással szemben. Mert csak közös összefogással lehetséges ma hatékony módon előmozdítani az öreg földrész újraevangelizálását.
4. A Krisztus által akart egység egy másik fontos szempontja a papok együttműködése püspökeikkel: a papok harmonikus életéhez és szolgálatuk gyümölcsöző gyakorlásához szükséges „a szoros egység a püspökökkel és a többi paptestvérekkel” – tanítja a Zsinat.[8] Ez általánosan érvényes az egész Egyházra, de különösen sürgetően jelentkezik a rátok bízott papok esetében. Sokan közülük valóban kemény próbákat álltak ki a múltban. Többen pedig még mindig elszigetelten élnek, gyakran elkereszténytelenedett környezetben. Nekik különösen szükségük van arra, hogy magas életkorukban, amikor munkától túlterheltek a hivatások megfogyatkozott száma miatt, a paptestvérek szolidaritása támogassa őket. A püspökök feladata megtenni minden lehetségest azért, hogy a papok úgy érezhessék magukat „mint egyetlen család, amelynek atyja a püspök”.[9]
Részletesen leírta a Zsinat, hogyan kell előmozdítani a papok testvéri együttműködését és egységét.[10] Ne veszítsétek el bátorságotokat a nehézségek láttán, amelyekkel a négy évtizedes kényszerű elszigeteltség után találkoztok. A kezdetek mindig fáradságosak. Később már gyorsabb az előrehaladás. Különösen emlékezzetek a Zsinat buzdítására, hogy papjaitokat úgy tekintsétek, „mint fiakat és barátokat”, készségesen „hallgassátok meg őket, s velük meghitt, jó viszonyban arra törekedjetek, hogy egységes lelkipásztori gyakorlatot alakítsanak ki az egyházmegyében”.[11]
5. Kedves Testvérek! A papjaitokkal való egységetek abban a közösségben válik teljessé, amely a lelkipásztori gondoskodástokra bízott egyházakat Isten egész Népével egyesítik. Ezért a ti feladatotok az együttműködés előmozdítása az egyházmegyében lévő szerzetesekkel és világi hívekkel. Arra kell buzdítani a papságot, hogy vegyék igénybe ezeket a lelkes és jól képzett személyeket, és adjanak teret a plébániákon azoknak a közösségeknek, társulatoknak és mozgalmaknak, melyeket a Gondviselés támaszt korunkban az Egyházban. Kellő megkülönböztetéssel – amely a ti sajátos pásztori feladatotok –, mégis bizalommal kell néznetek a karizmák oly gazdag virágzására. Ebben a Szentlélek éltető dinamizmusa nyilvánul meg, aki Krisztus Titokzatos Testének mindig jelenlévő és hatékony Lelke.
Különösen pedig tudjatok együttműködni a világiakkal! Történelmetek folyamán többször játszottak meghatározó szerepet a hit ébresztésében és megőrzésében. Őseitek a szegény szláv szolgákon keresztül jutottak kapcsolatba a hit első elemeivel, még a nagy misszionárius püspökök érkezése előtt. Nyelvetek sok szava őrzi ennek a halk, de hatékony evangelizációnak a nyomait. A nép a török hódoltság idején papjaitól megfosztottan, világi „licenciátusok” vezetése alatt folytatta tovább egyházi életét.
A Zsinat ráirányította figyelmünket a világiak értékes és egyedülálló szerepére, amit az Egyház növekedése érdekében betöltenek: „A világiak apostoli tevékenysége részesedés magának az Egyháznak üdvözítő küldetésében, erre az apostolkodásra maga az Úr rendeli őket a keresztséggel és a bérmálással. A világiaknak főképpen az a feladat jut, hogy jelenlévővé és tevékennyé tegyék az Egyházat azokon a helyeken és olyan körülmények között, ahol csak általuk lehet az Egyház a föld sója”.[12] A Zsinatnak ez a tanítása minden hívővel érzékeltetni akarja hivatásuk nagyságát: nekik is a kötelességük, hogy Krisztus tanítványaivá tegyék a környezetükben élő embereket.
A Zsinat még azt is mondja: „Ezen a kivétel nélkül minden keresztény hívőt érintő apostolságon kívül még sokféle módon bevonhatók a világiak a hierarchia apostoli munkájával való közvetlenebb együttműködésbe”.[13] Az együttműködés különböző formái között van néhány, amely sajátos világi illetékességet feltételez, mint például azok, amelyek az apostoli munka anyagi és szervezési feladataival kapcsolatosak. Nem jó, hogyha ezek elvonják a papság erőit. De vannak még más tevékenységek is, mint például bizonyos szentségek és szentelmények kiszolgáltatása, betegek és gyermekek gondozása, biblia- és imacsoportok szervezése. Ezeket nyugodtan olyan világi férfiak és nők gondjaira lehet bízni, akik erre önként, megfelelően felkészülve vállalkoznak.
Különösképpen hasznosnak tűnik, hogy kikérjék a képzett világiak tanácsát és együttműködését, amikor arról van szó, hogy válaszoljanak a jelenkori társadalom kihívásaira azokon a területeken, amelyek különös szakképzettséget feltételeznek.
Ilyenek például a tömegtájékoztatási eszközök használata, az egyházi élet adminisztratív és gazdasági igazgatása, és olyan sajátos területek (az iskola, az egyetem, a kórházak, a fegyházak, a politika és a munka világa stb.) lelkipásztori ellátása, ahol hosszú éveken keresztül akadályozták az evangéliumi üzenet hirdetését.
6. Azok között, akikre különös bizalommal támaszkodhatunk az ország lelki újjászületésében, ott vannak a szerzetesek és a szerzetesnők is. Évszázadokon át a rendek, a kongregációk és a szerzetes intézmények voltak a lelki és a kulturális élet központjai. Áldásos tevékenységük áthatotta az egyházat és a társadalmat, és új lehetőségeket nyitott a nevelés, a szeretet és az evangelizálás terén.
Rendkívül kívánatos tehát azoknak a szerzetesi családoknak a visszaállítása, amelyeket az utóbbi évtizedekben oly keményen próbára tett betiltásuk és vagyonuk elkobzása. Sajnos az újrakezdést komolyan akadályozza a még életben lévő szerzetesek előrehaladott kora és a közösségi élethez szükséges épületek puszta hiánya. Biztos vagyok benne, hogy egyenként is, és mint Püspöki Kar is, minden lehetőt megtesztek azért, hogy a hazátokban élő különböző szerzetesi családoknak felajánljátok azt, ami az élethez szükséges. A szerzetesi élet újraindulása bizonyára gazdagítani fogja mind az Egyház lelkipásztori tevékenységét, mind ennek a szeretett nemzetnek a társadalmi életét.
A közelmúltban rendkívüli dinamizmussal és a hitterjesztő buzgóság kiemelkedő karizmáival megáldott új szerzetesi intézmények bontakoztak ki az Egyházban. Minden szükségest meg kell tenni azért, hogy elősegítsük egyrészt a hierarchiával való kapcsolatukat, másrészt azt, hogy az Egyház közössége megnyíljék azokra az adományokra, melyeket az ő tevékenységük által a Szentlélek akar nyújtani a mai keresztény nemzedéknek.
7. Az „Ekklészia” azonban „Paroikia” is. Mi pedig a vándorló közösség vezetői vagyunk. Az időben az örök élet felé zarándokolunk: „A mi hazánk a mennyben van”.[14] Olyan korban, amelyben az örök élet várása a hívők között is gyengülőben van, önmagunkban és a ránk bízott személyekben is őriznünk kell az eszkatologikus nyitottságot, abban a meggyőződésben, hogy létünk nem érthető egyedül a földi élet távlataiban.
Az Egyház a történelemben is a keresztény élet mindig újabb formái felé halad, melyeket Krisztustól kapott küldetésénél fogva összhangba kell hoznia „az új formák felé haladó társadalom körülményeivel”.[15] Az egész Egyházról el lehet mondani azt, amit Szent Pál önmagáról mondott: „Elfelejtem azt, ami mögöttem van, és nekilendülök annak, ami előttem van. Futok a kitűzött cél felé”.[16]
8. Milyen „cél” felé? Terjed körülöttünk az a szemlélet, amely borúlátóan tekinti a vallási érzület jelenlegi alakulását. Ma pedig, itt Magyarországon, a kommunista rendszer évtizedei által okozott sebekhez csatlakoznak még azok a veszélyek is, amelyek a nyugati világ nem mindig pozitív hatásainak beáramlásából származnak. Ennek következtében még a hívők között is akad, aki úgy véli, hogy az emberiség a jövőben egyre kevésbé lesz nyitott a transzcendens valóságra. A vallási élet föllendítésére fordított erőfeszítéseket ezért úgy tekinti, mint olyan hátvédharcot, amely talán lassíthat egy feltartóztathatatlan folyamatot, de nem fordíthatja meg annak irányát.
Ez a téves elképzelés valójában az utolsó két évszázad kulturális változásainak túlzott elterjedéséből származik. A vallási élet ereje egy-egy társadalomban sok tényezőtől függ, és a történelem folyamán gyakran előre nem látható fellendülést ért meg. Ez érvényes a ti országotokra is. Olvassátok el azokat a leveleket, melyeket Lodomér, a nagy esztergomi érsek írt IV. Miklós pápának a 13. század végén, az Árpád-ház utolsó éveiben. Ma egyiktek sem ítélné meg olyan szigorúan az ország hitbeli és erkölcsi helyzetét. Éppen ötven évvel később azonban, Nagy Lajos alatt, már jelentkeztek az új vallási ébredés és a hatékony missziós terjeszkedés jelei. Hasonlóképpen Pázmány bíboros vagy Prohászka püspök működésének kezdete előtt senki sem láthatta előre a következő évtizedek vallási újjászületését.
Semmiféle fatalista pesszimizmust nem fogadhat el a hívő ember, akinek a hit azt tanítja, hogy Isten az, aki működik a szívekben; úgy működik, ahogyan ő akarja, akaratának titokzatos tetszése szerint.[17] Vagy azt kell talán mondani, hogy ma „nem elég erős az Úr keze”?[18]
Nem tudjuk, milyenek lesznek a keresztény társadalom jellemzői a harmadik évezredben. De ezen nem kell meglepődnünk. Az egyházatyák sem láthatták előre, milyen kulturális egység jön létre a középkorban. És a középkoriak sem tudták volna a legkevésbé sem elképzelni a következő századok missziós terjeszkedését. Nem csoda tehát, hogy nem ismerjük a jövőt. Azt mégis biztosra vehetjük, hogy a jövő megadja majd, hogy újra megjelenik Krisztus teljessége. Ez legyen elég nekünk arra, hogy átjárjon minket az öröm azért, amiért valamiképpen együttműködhetünk az élet új és csodálatos formáival, amelyeket Isten már itt Magyarországon is kezd kicsíráztatni egyházában. Ez az a cél, amelyre törekszünk.
9. Futunk, „elfeledve a múltat”. Amikor a hitélet megújulását várjuk, nem kell a letűnt korok iránti nosztalgiába esnünk. Isten műve sohasem ismétlődik meg, ő mindig új formákat talál vándorló népe számára.
Valószínűleg a jövendő vallásosság külső megjelenési formái kevésbé lesznek feltűnőek, mint a régebbiek. A harmadik évezred küszöbén magának a magyar püspöknek az alakja is sokkal szerényebb, mint a dekoratív festményeken ábrázolt ünnepélyes főpapoké. A népi jámborság egyre kevésbé tükrözi vissza azt az egyszerű és problémamentes vallásosságot, amellyel a falvak népe vasárnap a misére ment. Ezzel nyilvánvalóan nincs szándékomban leértékelni a vallásosság régi formáit. Csak a hitéletet jellemző dinamizmust akarom kiemelni, amely – éppen mivel „élet” – nem tűr meg semmiféle merev ragaszkodást a múlt kultúrák világához. A Szentlélek mindig új utakat sugall, és ezt azokon az embereken keresztül teszi, akik mélyen megélik hitüket. A mi feladatunk az, hogy elfogadjuk az idők jeleit, és Szent Pál tanácsa szerint az Evangélium fényénél ítéljük meg azokat: „Vizsgáljatok felül mindent, a jót tartsátok meg”.[19]
10. Kedves Testvérek, az ország új korszak küszöbén áll. Nagyon fontos, hogy az átmenetnek ebben az időszakában Ti, az Egyház pásztorai Magyarországon, a mostani helyzetet és a jövendő lehetőségeket az egész nemzet összefüggésében lássátok. Ez olyan közös vállalkozást feltételez, amelyet a közelmúltban a körülmények meggátoltak. Ma az ilyen erőfeszítés nem ütközik akadályba. A Zsinat után, miként az ismeretes, sok helyi egyházban tartottak egyházmegyei zsinatot. Ezeken Isten egész Népének – a papoknak, a szerzeteseknek és a világi híveknek – megadatott az a lehetőség, hogy együtt imádkozzanak és gondolkodjanak, azután pedig közös munkatervet dolgozzanak ki, amelynek megvalósításán mindannyian együtt fáradoznak. Itt az ideje, hogy a ti országotokban is elinduljanak hasonló kezdeményezések, amelyek hozzátartoznak az egészséges egyházi élet szokásos gyakorlatához.
Az ilyen együttes elmélyülés lehetővé teszi számotokra, hogy kidolgozzátok a korszerű lelkipásztorkodás alapvető irányelveit. Ezekből nemcsak a papok, a szerzetesek és a szerzetesnők, hanem a világi hívek is irányítást kaphatnak arra, hogy veletek együtt az ország újraevangelizálásán fáradozzanak, Magyarország megkeresztelkedésének immár ezredik és a keresztény kor kétezredik évfordulójára készülve. A követendő célok és az elvégzendő feladatok világos számbavétele és az egész közösség megfelelő missziós buzgósága nélkül nem lehetséges a Lélek kegyelmét követni, aki ma is ugyanúgy szól az egyházaknak, mint egykor.[20]
11. Fontos tehát, hogy hasztalan siránkozás nélkül a Lélekre hallgassunk, és kitartó következetességgel „nekirugaszkodjunk a jövőnek”. Úgy azonban, hogy a körülmények fényénél meglássuk, hogyan lehet és kell a jelen pillanatban Isten Országát építeni.
Megtörténhet, tisztelendő testvérek, hogy a keresztény hagyományoknak a családokban és a társadalom szélesebb rétegeiben történő gyengülése láttán így kiáltotok fel: „Missziós területté váltunk!”. Nos, én azt mondom nektek, eljött a pillanat, hogy megváltoztassátok az ilyen megállapítások hangnemét és tartalmát, és fölemelő programot adó célkitűzéssé alakítsátok át: missziós Egyház akarunk lenni!
Tisztelendő Testvérek, ez tehát a ti feladatotok: szítsátok fel a missziós hivatás lendületes elkötelezettségét a keresztény élet minden területén, a szemináriumoktól kezdve. Ne engedjétek, hogy a papság erői teljesen kimerüljenek a meglévő struktúrák igazgatásában, hanem bátorítsátok azoknak a lelkesedését, akik az elveszett bárány keresésére indulnak. Különösen a munkásosztállyal való kapcsolatteremtés alkalmait mozdítsátok elő. Ez a réteg az utolsó évtizedekben nagyon megerősödött, és ma nagy többségben elhidegült az Egyháztól!
Nem lehet hatékony evangelizálást végezni anélkül, hogy ugyanakkor el ne köteleznénk magunkat egy megfelelő inkulturációs tevékenységre. Ez olyan feladat, amely nemcsak a harmadik világ országaira érvényes. Az elmúlt évtizedekben ebben az országban a fiatalság nevelése szinte teljes egészében vallástalan szempontok szerint történt, és egy új kultúra fejlődött ki, nagyrészben minden Istenre való utalás nélkül. Ma pedig a szabadság és a pluralizmus új légkörében a keresztényekhez való csatlakozást nem könnyítik már olyan környezeti hatások, melyek az egyes emberekben mintegy tudat alatt működnek.
Határozottan törekedni kell tehát, mint azt jeleztem, a keresztény örömhír inkulturációjára, és ebben számítani kell a művelt világi hívek hozzájárulására is. Új módon kell megközelíteni a gazdag magyar kulturális örökséget. Újra fel kell fedezni ezt az örökséget, amelyet az evangéliumi értékek mélyen átjárnak, és előmozdítani azt, hogy a mai társadalmi környezetet megfelelően átjárják. E cél érdekében hasznos lesz mindazokat az eszközöket alkalmazni, amelyeket a modern technika nyújt, különösen a tömegtájékoztatás területén.
12. Szeretett Püspöktestvéreim! Úgy jöttünk itt össze, mint kezdetben az apostoli Egyház, az Úr mennybemenetele után. Összegyűltünk és érezzük, hogy „egy szív és egy lélek” vagyunk.[21] Készen állunk arra, hogy új távlatok felé induljunk, és az Úr tanúi legyünk „a föld végső határáig”.[22] Ez a mi dinamikus egységünk a jelenben és a jövőben is „a Szentlélek erejének” a gyümölcse, aki leszállt, leszáll és le fog szállni ránk.[23] Tudjuk, hogy ez az erő abban a mértékben adatik meg nekünk, amilyen mértékben kitartó és egyetértő imádságban élünk „Máriával, Jézus anyjával”.[24] így lehetünk annak az Országnak az építői, amelyet Isten kezünk munkája által akar az emberek között elterjeszteni.
Maradjatok egységben az imádságban, a lelkipásztori tervezésben és cselekvésben. Ez legyen a nálatok tett látogatásom legfontosabb gyümölcse. Lelkipásztori kezdeményezéseitekhez kérem a magyarországi nagy szentek közbenjárását, és különösen is a legszentebb Szűzét, akihez országotok évezredes, mély ragaszkodással kötődik.
Mindnyájatokra adom Apostoli áldásomat, amelyet szívből kiterjesztek papjaitokra, a szerzetesekre, a nővérekre és szeretett egyházmegyéitek minden hívőjére.
Jegyzetek:
[1] Vö. 2Pt 1,1-2.
[2] Jn 17,21.
[3] Vö. 1Kor 12,13; Róm 5,5.
[4] LG 23.
[5] CD 37.
[6] Vö. Gal 2,2.
[7] Gal 2,2.
[8] PO 14; vö. CD 28.
[9] CD 28.
[10] PO 8.
[11] CD 16.
[12] LG 33.
[13] Uo.
[14] Fil 3,20.
[15] CD 3.
[16] Fil 3,13.
[17] Vö. Ef 1,6-9.
[18] Vö. Szám 11,23.
[19] 1Tessz 5,21.
[20] Vö. Jel 2,7.
[21] Vö. ApCsel 4,32.
[22] ApCsel 1,8.
[23] ApCsel 1,8.
[24] ApCsel 1,14.
