A díszterem előterében a Tudományos Akadémia elnöke, Kosáry Domokos és Göncz Árpád köztársasági elnök és Antall József miniszterelnök fogadta a Pápát, majd bevonulván a díszterembe az Akadémia elnöke mondott köszöntő beszédet:
Szentséges Atya! Eminenciás és Excellenciás Urak! Hölgyeim és Uraim!
Európa ígéretes jövőbe tekint. Erről Szentséged 1988. október 11-én az Európa Parlament előtt is szólott. Meg vagyok győződve arról, hogy Szentséged magyarországi látogatása bővelkedni fog olyan élményekben, tapasztalatokban, amelyek tanúsítani fogják népünknek Európa iránti ragaszkodását, elkötelezettségét. Az európai népek összetartozásának, egymásra utaltságának felismerése és elismerése legmélyebben talán a tudomány és a művészet hivatott művelőit hatja át.
Ez alkalommal a magyar kultúra rangos képviselői, tudósok és művészek köszöntik őszinte tisztelettel Szentségedet. Nagyra értékelik, hogy magyarországi látogatásának programjába iktatta ezt a személyes találkozást. Érdeklődéssel várják, hogy közvetlenül is hallják szavát az „idők jeleiről”. Bennük élénk visszhangot és – felekezeti vagy világ-nézeti hovatartozástól függetlenül – helyeslést váltott ki a II. Vatikáni Zsinatnak a tudományról és a kultúráról kinyilvánított állásfoglalása, amely emlékeztet többek között arra, hogy a kultúrának a személyiség teljes tökéletesedését, a közösség meg az egész emberiség javát kell szolgálnia; egyszersmind felhívja a figyelmet arra, hogy a kultúra az ember eszes és társas természetének közvetlen következménye, kibontakozásához pedig mindig szüksége van a neki kijáró szabadságra és a saját törvényei szerint való, önálló cselekvés lehetőségére.
A társadalmi, politikai, kulturális változások mai felgyorsult időszakában, a III. évezred küszöbén rendkívül nehéz feladat és felelősség hárul a tudományra, amely maga is kovácsa volt és döntő formálója lesz az egész emberiséget átfogó változásoknak. A grandiózus feladatokból – erőikhez mérten – részt vállalnak a magyar tudósok, tudományos kutatók, akik közül sokan jelen is vannak. Mindegyikőjük képességei legjavát nyújtotta és fogja nyújtani korunk tudományos problémáinak megoldásához, legyenek azok a környezetkárosítás megakadályozásának vagy a bioetikának a gondjai. Anélkül, hogy valamiféle fontossági sorrendet merészelnék felállítani az egyes tudományszakok és tudományos problémák között, kétségtelen, hogy manapság – talán a gazdasági és a politikai rendszerváltozások drámai gyorsaságára figyelemmel – a társadalomelméleti vizsgálódások kerültek előtérbe. Ezek sorában egyre nagyobb figyelmet és méltánylást élvez a katolikus egyház ún. szociális tanítása. Ez XIII. Leó pápa 100 évvel ezelőtt kiadott híres enciklikájával, a Rerum novarummal öltött modern formát s gyakorol egyre erőteljesebb hatást világszerte. Örömmel jelzem, hogy a Magyar Tudományos Akadémia illetékes szakbizottsága a centenárium alkalmából tudományos ülésszakot rendez a közeljövőben. Bízom benne, hogy Magyarországon Szentséged Centesimus annus kezdetű enciklikájának gondolatait és útmutatásait hasznosítva fogják elemezni és értékelni a katolikus egyház legújabbkori szociális tanítását.
Az új társadalmi berendezkedés kialakításában, az Európa-ház felépítésében nagyszerű feladat vár a művészekre is. Az ember ugyanis a művészet által fejezi ki meggyőződéseit, érzéseit és felelősségét a saját lelkiismeretével és a saját korával szemben. A Keresztény Művészek Nemzetközi Társasága 1986. évi római kongresszusán részt vevő 200 művészhez Szentséged üzenettel fordult, s ebben szinte személyes vallomásként azt mondotta: „Barátaimnak nevezlek Titeket, mert engem is rokon érzések fűznek a művészekhez, és nagyon becsülöm őket. Az emberiség valóságos jótevőit látom Bennetek.” A magyar művészek szívesen gondolhatnak ezekre a szavakra, és bátorítást merítenek belőlük.
Ezen a találkozáson nem szeretnénk megfeledkezni arról, hogy annak idején Szentséged is vállalta a tudományos kutatás izgalmas és fárasztó munkáját, a tudományos igazság képviseletének kockázatát, amire több könyve és 500-nál több tanulmánya, cikke a meggyőző bizonyíték. Tudjuk, hogy verseket és drámákat is írt, és nagy elfoglaltsága közepette is gyakran és szívesen merül el a zene és a képzőművészet alkotásainak élvezetében. A magyar tudomány és művészet képviselői éppen ezért nemcsak az egyház-és államfőnek kijáró tisztelettel fordulnak Szentséged felé, hanem – engedtessék meg a bizalmasabb szóhasználat – baráti érzésekkel is, amelyeket a „kollegialitás” táplál.
Amikor a tisztelet és a barátság érzéseivel eltelve ismételten őszinte köszönetemet fejezem ki a kitüntető látogatásért, régi magyar szokás szerint azt azzal a rövid köszöntéssel zárom: Szentséges Atya, Isten hozta közénk!
Válaszul a Pápa a következő beszédet mondta:
1. Hölgyeim és Uraim! örömmel és tisztelettel köszöntöm
mindnyájukat, a kultúra és a tudományok valamennyi képviselőjét
ebben a palotában, a Tudományos Akadémia székhelyén. Mindenekelőtt
Göncz Árpád úrhoz, a Magyar Köztársaság elnökéhez fordulok
köszöntésemmel, aki azon túl, hogy a magyar irodalmi élet jeles
képviselője, mint államfő a nemzeti egység eleven jelképe is.
Üdvözlöm Andrásfalvy Bertalan művelődési miniszter urat, aki
hivatalában azon fáradozik, hogy megőrizze és kibontakoztassa a
magyar kultúra maradandó értékeit. Különleges köszöntéssel
fordulok Kosáry Domonkos úrhoz, a Magyar Tudományos Akadémia
elnökéhez is, aki nagy elődei nyomdokain haladva arra
vállalkozott, hogy a történelem új, tárgyilagosabb értelmezését
dolgozza ki, és Jókai Annához, a Magyar Írószövetség elnökéhez,
aki az emberi lélek mélységeinek élesszemű vizsgálója és a magyar
írók közötti baráti kapcsolatok fáradhatatlan segítője.
Az őszinte megbecsülés és a mély tisztelet üzenetével szeretnék
fordulni minden tudóshoz, akik követve a múlt nagyjainak
hagyományát, kutatják a természet világát, és elmélyítik a
tudományos ismereteket: vívmányaik segítik a nemzetet és az egész
emberiséget, hogy folytassák Isten teremtő művét, elősegítve a
közös haladást a biztosabb és boldogabb jövő felé. Köszöntöm a
magyar művészeket is, akiknek tevékenysége olyan csodálatos
műalkotások forrása, amelyek a nemzetet gazdagítják, s a szépség,
az igazság és a jóság nemesítő értékeire nevelnek. Köszöntöm az
orvostudomány és a műszaki tudományok képviselőit, akik azért
fáradoznak, hogy megőrizzék az emberi lét összhangját, és
egészségesebb életkörülményeket teremtsenek.
2. Engedjék meg, hogy különleges szeretettel fejezzem ki
megbecsülésemet azoknak az íróknak, tudósoknak és orvosoknak, akik
mindig megvallották keresztény hitüket a közelmúlt körülményei
között is, és mindig hűségesek maradtak az igazság követelményéhez
és lelkiismeretük szavához, még ha ezért súlyosan hátrányos
megkülönböztetést kellett is elviselniük. Hogy is ne utalnánk
arra, hogy szomorúan és fájdalommal kellett látnunk Közép- és
Kelet-Európában kiváló személyiségek háttérbe szorítását, akiket
kizártak a társadalmi és kulturális életből, mivel szilárdan
ragaszkodtak a hit értékeihez? Ma örömmel tapasztaljuk, hogy
megszűnnek az ideológiai monopóliumok, s olyan új társadalom van
kialakulóban, amely tiszteletben tartja ezeket az alapvető
értékeket. A tudományok és a művészetek képviselői, akik különböző
vallási és politikai meggyőződést vallanak, ma szabadon
egyesülhetnek abban a közös erőfeszítésben, hogy az igazságot, a
jóságot és a szépséget keressék és szolgálják, a kultúra és az
emberiség igazi fejlődése javára, a Teremtő és Megváltó Isten
szándékai szerint.
A II. Vatikáni zsinat is erre emlékeztet bennünket: „Az emberi
személy jellegzetes vonása, hogy csak kultúra által, azaz a
természet javainak és értékeinek továbbfejlesztése által juthat el
az igazi és teljes emberségre. Ahol tehát emberi élettel
találkozunk, ott természet és kultúra a legszorosabban
összefonódik.”[1]
Előmozdítani a kultúrát; ez sohasem jelenti azt, hogy valami
elvont spiritualizmusba esünk, amely nem ismeri a mindennapi élet
tapasztalatát. Ellenkezőleg: ahhoz, hogy legyőzzük a társadalmi
élet számtalan ellentmondását és jobb jövőt tervezzünk, szükséges,
hogy meghatározott kulturális értékek szerint tájékozódjunk, s
ezek biztos támpontokká váljanak mindenki számára.
Ezért ennek az Akadémiának alapítója joggal nevezte a „kiművelt
emberfőt” a teljes emberi fejlődés legfőbb tényezőjének.
Hozzá kell még fűznünk, hogy Krisztus tanítványa számára az ember
kulturális fejlődése akkor éri el csúcsát, amikor a részleges
javakat a legfőbb értékek elismerésére alapozva használja, és a
személyes Isten hitében fedezi föl azok forrását és célpontját. A
hívő tudja, hogy a Gondviselés rendjében a „tökéletes ember” csak
Krisztusban valósulhat meg, a megtestesült Igében. E tökéletesség
ugyanis abban áll, hogy részesedik „Krisztus teljes érettségében”[2]. Csakis a Megváltó üdvözítő
kegyelme tudja fölemelni a mi értelmi és érzelmi növekedésünket
erre a csúcsra a szeretetben tevékeny hit révén.
3. Az Egyház e biztos meggyőződéstől vezetve nagy megbecsüléssel
és tisztelettel tekint rátok, akik a kultúra építői és terjesztői
vagytok. Tevékenységetek különleges méltóságot kap már a teremtés
rendjében, és fontos szerepet játszik a kegyelem rendjében. Az
Egyház mindennek tudatában elismeri és követeli a tudományos
kutatás és a művészi alkotás szabadságát és autonómiáját. A
történelem arra tanít bennünket, hogy igen káros, ha a szellem
tevékenységét megbénítják azzal, hogy az uralkodó ideológia
követelményeinek szolgálatába állítják.
A kultúrának szüksége van az igazi szabadságra még a vallásos
hittel szemben is. Mert két megismerési rend létezik: az ész és a
hit rendje. A különböző szaktudományok a természeti jelenségeket
és azok kölcsönhatását vizsgálják. De a jelenségeken túl a
filozófiai ész eljuthat Isten bizonyos fajta ismeretére, aki a
világmindenség alapja. Ám csak az isteni kinyilatkoztatás, a hit
tárgya vezet be bennünket Isten életének misztériumába. Ész és hit
ugyanarra az őseredeti Igazságra törekszenek, amely nem mondhat
ellent önmagának. Ezért amikor az ész és a hit látszólag
szembekerül egymással, akkor minden bizonnyal vagy a kulturális
tevékenység vagy a hitből táplálkozó reflexió túllépte a saját
illetékességi körét, nem vette figyelembe saját módszere
követelményeit.
Sajnos néha a keresztények sem vették kellőképpen figyelembe a
tudomány és a művészet jogos autonómiáját, így viszálykodások,
viták és ellentétek keletkeztek. Ez sokakban azt a hiedelmet
keltette, hogy a tudomány és a hit ellentmondanak egymásnak[3]. Ennek nem szabad megismétlődnie a
jövőben.
Másrészt jogosan reméljük azt, hogy megszűntek már azok az
előítéletek, amelyek alapján a múltban tudósok és művészek
nemegyszer ellenséges magatartást tanúsítottak a vallásos hittel
szemben. Szükséges, hogy mindenki előtt világos legyen: a hit nem
kényszerít rá a kutatóra előregyártott sablonokat, és munkásságuk
gyakorlati eredményeit sem akarja megváltoztatni vagy
kisajátítani.
4. Más az emberi alkotás és más a vallásos hit világa. A hit -
benső fényének köszönhetően - teljes mélységében feltárhatja
mindannak jelentését, ami a tudományos elemzés számára
érthetetlennek, sőt egészen abszurdnak tűnik: ilyen például a
halál, a szenvedés és a rossz.
Hozzátehetjük: a helyes értelem észreveszi az erkölcsi értékeket,
és tudja, hogy nélkülük az ember végül is önmagát pusztítja el. De
mindenki megtapasztalja, hogy a bűntől sebzett személyben milyen
mélyen benne gyökerezik az a hajlam, hogy elszakadjon az erkölcsi
értékektől. Miért kellene kizárni a tudatból annak lehetőségét,
hogy világosságot meríthet a hit magasabb indítékaiból, és még
inkább belső erőt a kegyelem transzcendens forrásaiból?
A zsinat emlékeztet rá: „Az Egyház nagyon jól tudja, hogy amikor
védelmezi az emberi hivatás méltóságát, a szív legtitkosabb
vágyait fejezi ki, és visszaadja a reményt azoknak, akik már hinni
sem mernek egy magasabbrendű életben. Amit az Egyház hirdet, az
nem kisebbíti az embert: inkább világosságot, életet és
szabadságot ad a haladáshoz: más ígéret pedig nem képes
kielégíteni az ember szívét: (Magadnak teremtettél minket, Urunk,
és nem nyugszik meg szívünk, amíg meg nem pihen benned - Szent
Ágoston).”[4]
5. E megfontolások arra ösztönöznek, hogy nyomatékosan említsek
egy olyan követelményt, amely nyilvánvalóan jelentkezik
történelmetek jelen korszakában. Hogy e föld népe is eljusson arra
a teljes és harmonikus érettségre, amelyről beszéltem.,elsőrendűen
fontos, hogy a magyarok gyermekkoruktól kezdve megismerhessék a
keresztény hit alapjait, és részt vehessenek az egyházi közösség
hitéletében. E célból elengedhetetlenül szükséges, hogy
biztosítsák a fiataloknak a hitoktatást tanulmányaik egész ideje
alatt.
Az ember Isten képmására teremtett lény. Valamennyien az ő eleven
ikonjai vagyunk, aki forrásunk és végső célunk. Azok, akik a
hittől megvilágosítva fölfedezik önmagukban és testvéreikben ennek
az ikonnak vonásait, áthatóbb és egyetemesebb szemléletet
alakíthatnak ki az emberi személyről és a környező világról. Ennek
tudatában, alázatosan hálát adva Istennek, egyesíteniük kell
erejüket minden jóakaratú ember erőfeszítésével, hogy felajánlják
az emberiségnek a hitükből származó fényt. Ráébreszthetik
testvéreiket arra, hogy mindenfajta immanentizmus, amely hiányos
képet nyújt az emberről, megfosztja őt attól a transzcendens
dimenziótól, amely egyedül képes megmenteni a végső
megsemmisüléstől. Az emberi személynek sajátos méltósága van,
mivel örök hivatással rendelkezik. Az ember létének és távlatainak
egyoldalú szemlélete ellentétes az igazi humanizmussal.
Hogyan vállalja a felelősséget az új nemzedékekért az, aki nem
tárja fel előttük a keresztény üzenet tágas horizontját,
felkínálva nekik az igazi szabadságot, hogy tudatosan és éretten
fogadhassák el a szeretetnek a hitből fakadó meghívását. A
tudatlanság lehetetlenné tesz mindenfajta szabad döntést. Ezért
nem szabad megfosztani a fiatalokat attól a jogtól, hogy teljes
értékű nevelést kapjanak, beleértve a keresztény hit alapelemeit
is.
A keresztény élet érettsége föltételezi a személyes növekedés
folyamatát, s ezt mindenki csak önmaga végezheti el. Ezen az úton
nem lehet egyedül hagyni az embert. Fölkészítésre és irányításra
szorul, hogy felelősen hozza meg döntését. Magukra hagyatva milyen
kevesen lennének képesek arra, hogy saját kultúrájukat
kialakítsák! Amikor elfáradnak, a keresésben eltévednek, mindig
újra rá kell vezetni őket a helyes útra! Milyen sok idő kellene
ahhoz, hogy fölfedezzék az ész és a hit helyes viszonyát, és
mekkora lenne a veszélye annak, hogy a hit nem lesz az egész
kultúra éltető elvévé, hanem fájdalmas tapasztalatok sorozatán
keresztül végül is az élet rosszul odatoldott függelékévé
zsugorodik!
Ismeretes a tény: nem annyira nekünk kell Istenhez mennünk, hogy
találkozzunk vele, hanem inkább ő közeledik hozzánk, hogy
találkozzék velünk. Isten megismerteti magát a lelkiismeret belső
hangja révén és a természet látványán keresztül is. De ennél
magasztosabb módon is kinyilatkoztatta nekünk misztériumát. A
hívők tanúságtétele felkészít bennünket Isten Szavának
hallgatására. „Mindenki, aki segítségül hívja az ér nevét,
üdvözül. De hogyan hívhatják segítségül, amíg nem hisznek benne? S
hogyan higgyenek abban, akiről nem hallottak? S hogyan halljanak
róla, ha nincs, aki hirdesse?”[5]
6. A kultúra egyik legfontosabb tényezője a nevelés. Ez azonban
nem csupán abban áll, hogy a jövendő nemzedékek átadják a
tudományos vívmányok és a technikai eredmények foglalatát. Jól
tudom, milyen értékes az iskolarendszeretek az ifjúságnak nyújtott
szakszerű oktatásban. De hasonló, sőt nagyobb erőfeszítést kell
tenni a nevelés terén is, elősegítve a fiatalok személyiségének
érlelődését a világnézet, az értékek a személyes kapcsolatok
területén is. Egy leszűkített emberkép menthetetlenül hátrányosan
hat vissza a képzésre, amint ezt a közelmúlt tapasztalata
bizonyítja, amikor nem részesült kellő figyelemben a hosszú, de
elengedhetetlenül szükséges nevelői folyamat.
Bizonyára még világosabb mindenki számára, hogy e bonyolult és
törékeny folyamatban nem elegendő a nevelők és a szülők által
megtanított néhány erkölcsi elv. A fiatalok konkrét családban és
meghatározott társadalmi környezetben élnek: mindaz, ami
körülöttük történik, hatással van személyiségük fejlődésére. Vagy
segíti őket a teljesebb érettség felé, vagy - éppen ellenkezőleg -
megakadályozza belső kibontakozásukat, és lerombolja még a
természetes vágyat is a teljesség és a boldogság elérésére.
A magyar társadalom az átmeneti kor mély válságát éli át. Még
mindig szenved a diktatúra elmúlt évtizedeinek következményeitől,
ugyanakkor erősen fenyegeti a szekularizmus veszélye is. Alapvető
erkölcsi erényeket nemegyszer elhanyagolnak vagy egyenesen
nevetségessé tesznek. A kultúra embereinek egyik első feladata az,
hogy az újonnan megszerzett szabadság keretében az új társadalmat
az olyan emberi erények alapjaira építsék, mint a becsületesség,
az igazságosság, a kölcsönös tisztelet, a szolidaritás, az
egyetértő együttműködés.
Aki az új nemzedékek neveléséért felelős, az gondosan vizsgálja
felül és válogassa meg azokat a hatásokat, amelyek a környezetéből
érik a fiatalságot. Teremtsék meg az összes szükséges föltételt
harmonikus emberi fejlődésükhöz. Sajnos, ma sok család nem képes
egyedül biztosítani ezt a légkört. A szülőknek nagyon kevés idejük
van gyermekeik számára. Olykor a szülők maguk is mélyen sebzettek
lelkükben, meginogtak alapvető meggyőződésükben, és így közömbössé
váltak az élet igazi és végső értelmével szemben. A nemzet
vizsgálja felül nevelői rendszerét, hogy segítse az igazi
személyiség érlelődését az ehhez szükséges eszközök
felhasználásával.
Az Egyház készségesen felajánlja a maga segítségét e nemes cél
elérésére. Ezért maga is megnyitja saját iskoláit. A múltban
kizárták az új nemzedékek neveléséből. Most örömmel látja a szülők
egyre növekvő vágyát arra, hogy jó nevelést biztosítsanak
gyermekeiknek ezekben az iskolákban. Sokan, főleg a szerzetesek és
szerzetesnők legjobb képességeik szerint igyekeznek megfelelni e
várakozásoknak, még ha - és ez érthető negyvenéves kényszerű
tétlenség után - az újrakezdés folyamata szükségszerűen lassú és
fáradságos. Mindnyájukat megkérem arra, hogy nagylelkűen
működjenek együtt e feladatban. Jobb és teljesebb nevelői
rendszert kell megteremteni, igénybe véve a szerzetesrendek és az
elkötelezett katolikusok közreműködését is.
7. Az Egyház elsőrendű feladatának azt tartja, hogy hirdesse
Isten Országát mind a hívek gyülekezetében, mind az egyesekkel
folytatott közvetlen párbeszédben, főleg a fiatalok körében.
Megelégedéssel láthatjuk, hogy az Egyház most már gyümölcsöző
kapcsolatokat építhet ki az ifjúsággal. Adjunk hálát ezért a
Gondviselésnek! Mégis nyíltan el kell ismernünk, hogy az Egyház
egymaga nem képes megoldani a fiatalok hitoktatásának feladatát. A
közelmúltban az Egyházat megfosztották az ehhez szükséges
helyiségektől és anyagiaktól. Ezenkívül az ifjúság annyira
elfoglalt az iskolában, hogy szinte lehetetlen volna önálló
nevelési módszert kialakítani, amelyik mereven elkülönül az
iskolaitól.
Ezért elengedhetetlen, hogy az állami iskolák is segítsék elő a
fiatalok rendszeres találkozását a különböző egyházak
képviselőivel, biztosítva a hitoktatást az iskolai oktatási
rendszeren belül is.
Nem akarom lebecsülni azokat a nehézségeket, amelyek a nemzeti
iskolarendszerben ma jelentkeznek, mégis arra szeretném bátorítani
az illetékeseket a múlt tapasztalatai alapján; ne féljenek attól,
hogy a vallásoktatás pluralizmusa kárt okoz a nevelés egységének.
Kétségkívül helytelen lenne az olyan rosszul értelmezett
vallásoktatás, amely a felekezetek közötti vitákat vagy mások
hibáinak megbélyegzését helyezné előtérbe. De az esetleges
visszaélések kockázata nem igazolja azt, hogy elvileg elutasítsuk
ezt a szolgálatot. Sőt, arra kell nevelni az ifjúságot, hogy tudja
értékelni a különbözőséget, amely az egyes keresztény felekezetek
között fennáll, mégpedig a párbeszéd és a kölcsönös tolerancia
szellemében.
8. A magyar kultúra története nemcsak kiváló profán eredményeket
tart számon, hanem a keresztény hit és kultúra remekműveit is. A
magyar irodalom legelső remekműve Szűz Máriáról, Jézus Fájdalmas
Anyjáról szól. Sok híres magyar író és költő megvilágította azt a
bensőséges kapcsolatot, amelyet Isten igazságos és irgalmas
szeretete teremt minden egyes ember szenvedésének történetével,
hiszen ő mindenkit gyermekének tekint, azokat is, akik letértek a
helyes útról.
A magyar zene egyik lényeges része Isten dicsőségét zengi. A
legszebb műemlékek a templomok és kolostorok. Kultúra és hit
mindig elválaszthatatlan volt történelmetek során. Azt az óhajomat
és reményemet fejezem ki, hogy a magyar kultúra a jövőben is
tanúskodjék a keresztény hit és az emberi szellem közti termékeny
találkozásról az egész nemzet javára. Ennek a találkozásnak ti
vagytok a fő megteremtői. Ez a legértékesebb hozzájárulás, amit
tőletek hazátok és az egész emberiség vár.
Segítsen benneteket az Úr, hogy megértsétek küldetésteket, és
oltalmazzon benneteket Mária anyai közbenjárása, akihez a magyar
nép gyakran bizalommal fordult ezeréves története során. Az ő
nevében én is szívből megáldalak benneteket.
Jegyzetek:
[1] GS 53.
[2] Vö. Ef 4,13.
[3] Vö GS 36, 56, 59.
[4] GS 21.
[5] Róm 10,13-14.
