A Pápa augusztus 16-án délelőtt
Krakkóból érkező különgépével 11 órakor szállt le a Ferihegy 1.
repülőtéren, ahol ünnepélyes fogadtatás várta katonai
tiszteletadással.
Amikor a repülőgép megállt, Bessenyei Zoltán protokollfőnök és Angelo Acerbi nuncius urak mentek fel és a gép fedélzetén köszöntötték a Pápát, aki lejőve a gép lépcsőjén - szokása szerint - megcsókolta a magyar földet.
Állami részről Göncz Árpád köztársasági elnök, Antall József miniszterelnök, Szabad György, az Országgyűlés elnöke, miniszterek és államtitkárok, egyházi részről a teljes Püspöki Kar várta a Pápát. Elsőként Göncz Árpád köztársasági elnök mint államfőt, majd Paskai László bíboros, Seregély István, a püspöki konferencia elnöke és Keresztes Szilárd megyéspüspök mint Egyházfőt üdvözölte a Pápát.
A köszöntő beszédet Göncz Árpád köztársasági elnök mondta:
Szentatyám!
Boldogan és meghatottan köszöntöm Önt magyar földön, valamennyi honfitársam nevében. Köszöntöm Önt, II. János Pál pápát, a Szentszék vezetőjét, a Vatikán államfőjét, és köszöntöm az egykori Karol Wojtylát, a lengyel jóbarátot.
Ez a pillanat számunkra történelmi. Az Ön személyében római katolikus egyházfő először lép arra a földre, mely 1100 esztendeje a magyarság hazája, s amelyet első szent királyunk, Szent István ezer éve ajánlott Szűz Mária, a magyarok Boldogasszonya oltalmába.
Három éve várunk erre a pillanatra. A magyar állami vezetés és a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia közös meghívása még a Magyar Népköztársaságból érkezett Önhöz, Ön azonban már a szuverenitását visszanyert Magyar Köztársaság földjére lépett. E tény két nagyon fontos üzenetet hordoz: az egyik, hogy a Szentszék közel három évtizede folytatott keleti politikájának eredményeképpen, de a magyar papság és a magyar nép jelentős hányadának megingathatatlan hitétől kényszerítve már az egykori pártállam vezetése is érezte: nem a szembenállás szolgálja hazánk, népünk érdekeit.
A másik üzenet azonban sokkal fontosabb. Abban az foglaltatik, hogy éppen a lengyel és a magyar kezdeményezés, erőfeszítés, sőt, példa nyomán vette kezdetét Európa keletibb felének történelmi jelentőségű átalakulása, a szocializmusnak deklarált kelet-európai diktatúrák felszámolása, közeledése a keresztény hagyományokat magába foglaló európai jogállamisághoz, nyugati demokráciához.
Mind a lengyel, mind a magyar nép emelt fővel állhat a világ színe elé, hiszen az első sebet e két nemzet ejtette a diktatórikus világrendszeren. 1956 magyar októbere a lengyel nép melletti rokonszenvtüntetéssel kezdődött, s egyértelműen bizonyította: népeink visszautasítják a sztálini ideológiát és annak gyakorlatát.
1956 küzdelmei napjainkra nyerték el értelmüket. Hazánk független és szuverén állam. Belpolitikájának a demokratikus jogállamiság, gazdaságpolitikájának a szociálisan igazságos piacgazdaság az irányeszméje, amely fel nem becsülhető értékű támaszt talál a Centesimus annus enciklika szellemiségében.
A társadalmi-gazdasági átalakulás nehézségei között nélkülözhetetlen a megértés és a türelem, hiszen a mindennapok mindezeknek olykor épp az ellenkezőjére indítanak. Gyűlölködéssel, meg nem értéssel és türelmetlenséggel pedig lehetetlen megteremtenünk azt az emberibb világot, amire évtizedek óta vágyunk, s ami a mi szemünkben Európa jellemzője.
Hiszem és vallom: a keresztény szellem maga a szeretet, ami a szociális gondok enyhítésének, sőt megoldásának forrása is. Mindenekelőtt arra buzdít, hogy a társadalmi igazságot, a halmozottan hátrányos helyzetűek ügyét szakadatlanul a társadalmi érdeklődés és figyelem középpontjában tartsuk. Erőt ád, hogy elhárítsuk magunkból a kirekesztés hajlamát, a betegek és elesettek iránti közönyt. Arra indít, hogy fogjuk egymás kezét és védelmezzük a gyöngét.
Erre tanították népünket azok a szerzetesrendek is, melyeknek évszázadokon át oly nagy szerepük volt a magyar kultúra kialakításában, történelmünk formálásában, sőt kezdetben abban is, hogy hazánk valóban beilleszkedjék Európába. A bencések a munka szeretetére késztettek, s a különböző mesterségek elsajátítására és a művelődésre; a ferencesek Assisi Szent Ferenc lelki hagyatékának megfelelően a békesség, a természetszeretet, a szegénység tiszteletének magvait hintették el népünk között.
A jezsuiták, piaristák, premontreiek a tudást terjesztették a fiatalok között. Mindezt nem a kiemelés, a megkülönböztetés szándéka mondatja velem, hanem az, hogy érzékeltessem: a magyarság a kereszténység nélkül nem válhatott volna európai néppé. Talán fönn sem maradt volna.
Történelmünk logikájából következik, hogy a Szentszék és Magyarország közötti viszony a legkeményebb pártállami éveket kivéve a kölcsönös megértés felé közeledett, majd a rendszerváltást követően gyors fejlődésnek indult. Ezt olyan tények és törekvések is jelzik, mint a nagyköveti-nunciusi szinten helyreállított kétoldalú diplomáciai kapcsolat, vagy a magyar állam azon törekvése, hogy az állam és az egyház között az európai normáknak megfelelő, újfajta viszony alakuljon ki. Szabadon választott parlamentünk is ebben a szellemben alkotta a lelkiismereti és vallásszabadságról, az egyházakról vagy a volt egyházi ingatlanok tulajdoni rendezéséről hozott törvényt.
Az pedig őszinte örömünkre szolgál, hogy törekvéseink a Szentszéknél megértésre találnak. Ennek bizonyítékaként fogjuk fel Szentatyám mostani látogatását is. Nem feledve, hogy magyarországi jelenléte elsősorban nem politikai, hanem pasztorális jellegű látogatás, mellyel segíteni kívánja Magyarország hitbéli megújulását, gondoskodván egyben a hazánkban és a szomszédos országokban élő hívők lelki istápolásáról.
A magyar állam fejeként és személyemben is örvendek, hogy Szentatyám másfél millió emberrel találkozik hazánkban közvetlenül - magyar állampolgárokkal, a szomszéd országokból ide utazott magyarokkal és nem magyarokkal -, a tömegkommunikációs eszközök segítségével pedig szellemi kapcsolatot teremt térségünk valamennyi népével, köztük kisebbségben élő magyar testvéreinkkel is.
Meggyőződésem, hogy az On magyarországi látogatásából erőt meríthetünk az erkölcsi megújuláshoz, a belső megértés és türelem kialakulásához, a magyarság jövőjébe vetett hitünk megőrzéséhez. Ugyanakkor azt is hiszem, hogy az Ön személyes jelenléte, s további tevékenysége elősegíti felzárkózásunkat Európa fejlettebb feléhez, miként azt a Szentszék közel ezer esztendővel ezelőtt is segítette. Bízom benne – küldetésének és személyes tulajdonságainak ismeretében –, hogy ez a látogatás további ösztönzést ad az állam és az Egyház kapcsolatainak megújításához, továbbfejlesztéséhez, a magyar–szentszéki kapcsolatok erősítéséhez.
Kívánom – a hazánkban élő magyarok és nem magyarok, hívők és nem hívők nevében is –, hogy lelje örömét a népünkkel való találkozásban. Isten vezérelje lépteit Magyarországon!
Göncz Árpád köztársasági elnök úr beszédét követően a Szentatya köszöntötte a fogadására megjelenteket és mindannyiunkhoz szólt. Az első mondatokat – mint későbbi beszédeiben is mindig – magyarul mondta:
1. Elnök Úr! Fogadja tiszteletteljes köszönetemet ünnepélyes és szívélyes szavaiért, amelyekkel üdvözölte megérkezésemet a magyar földre. Szeretettel és hálával köszöntöm az összes megjelenteket: elsősorban a Bíboros, esztergomi Érsek urat, testvéreimet a Püspöki Karban, a Magyar Köztársaság kormányának tagjait, ennek a csodaszép fővárosnak polgármesterét, mindazokat, akik itt összegyűltek, és akik a televízión át hallgatják szavaimat.
Különös szeretettel gondolok a katolikus hívekre, akik ebben az országban élnek, és nagylelkűen, odaadóan szolgálják nemzetüket. Szerető köszöntéssel ölelem át a magyar nemzet minden fiát és leányát; azokat, akik itt élnek hazájukban, és azokat, akik külföldről jöttek el, különösképpen pedig azokat, akik a szomszédos államokban élnek.
Amikor néhány perccel ezelőtt megcsókoltam hazátok földjét, azt akartam kifejezni, ami most eltölti szívemet: a nagyrabecsülést országotok iránt, a bensőséges örömöt, hogy itt lehetek köztetek, és az őszinte vágyat, hogy veletek járhassam azt az utat, amely Magyarországot a jobb jövő felé vezeti. Ismerem ezt a földet, széles síkságaitok szépségét és termékenységét, e bátor nép nagylelkűségét, és azt a kulturális és művészi örökséget, amely történelmeteket oly gazdaggá teszi.
2. Látogatásom ezeket az érzelmeket akarja kifejezni. Jól tudom, mennyire örültök annak, hogy ismét szabadon láthatjátok vendégül barátaitokat – mindnyájukat, bárhonnan jönnek is –, és remélem, hogy engem is közéjük soroltok. Emlékszem, amikor 1988 augusztusában meghívtak, hogy látogassam meg hazátokat, ezt a meghívást a közelgő szabadság korszakának első jeleként fogadtátok. Három esztendő múlt el, s most örülök, hogy itt lehetek, és megoszthatom veletek a kivívott szabadság örömét. Persze, időközben azt is megtapasztalhattátok már, hogy a szabadság felé való haladás nincs kockázat nélkül, hogy meg kell fizetni az árát, s ez bizony igen nagy is lehet. Most már jól tudjátok, hogy a szabadság új légköre egymagában még nem oldja meg életetek minden problémáját.
A múlt században egyik költőtök azt írta, hogy „az ég egy kincset ád minden hazának”, és hozzátette, hogy a ti hazátok kincse „egy szentelt fájdalom”.[1] Mennyi fájdalom nyomta rá bélyegét hazátokra! Hány hadsereg sorakozott föl ezen a síkságon Buda várával szemben! Hány tűzvész festette vörösre ezt a látóhatárt! Mennyi vér és könny öntözte ezeket a földeket! De ez az ősi fájdalom „szentelt fájdalom”, mert nem maradt meddő szomorúság. Elődeitek gyakran ismételték a hagyományossá vált mondást: „Él magyar, áll Buda még!”[2] Ezt a derűs biztonságot első szent királyotok hite oltotta belétek, aki egy fájdalmas pillanatban így kiáltott fel: „Ha Isten velem, ki ellenem?” Törhetetlen népetek ezért tudta minden nagy nemzeti csapás után újrakezdeni az ország felépítését. Sőt, elődeitek nemcsak azt állították helyre, ami elpusztult. Nem menekültek a múltba, hanem mindig valami újat akartak építeni, olyant, ami jobban megfelel az új lehetőségeknek és követelményeknek.
Magam is osztozom veletek hagyományaitokban és együttes erőfeszítéseitekben egy boldogabb és emberibb jövőért, hiszen a lengyel nép fia vagyok; népem történetének sok közös vonása van a magyar történelemmel. Európának abból a részéből származom en is, amely szintén egy új korszak küszöbén áll, és reméli, hogy részt vehet az egymással szolidaritást vállaló népek közösségében.
3. Kedves Testvéreim, a rettenetes háború és a rá következő évtizedek szörnyű pusztulást okoztak országotokban. De most lehetővé vált, hogy a múlt romjain új világot építsetek, követve elődeitek példáját, akik sohasem engedték kialudni a reménység lángját. Minden nemzeti sorscsapás után megvolt bennük a bátorság és az erő az újrakezdéshez, életük megújításához.
Jobbra akarjátok fordítani hazátok sorsát, de nem akartok visszatérni a múlt korszerűtlenné vált életformáihoz, bármilyen szépnek látszott is valaha. Azt a feladatot tűztétek magatok elé, hogy új otthont építsetek föl, amelyben a jövendő nemzedékek boldogan nevelkedhetnek. Türelmes odaadással fáradoztok e feladat teljesítésén. Azért jöttem hozzátok, kedves Testvéreim, hogy ebben a fáradságos munkában szóval és imával segítselek titeket.
Magyarország fiai és leányai! Aki hozzátok szól, honfitársatoknak érzi magát, mert neki is ugyanez a sors jutott osztályrészül. A Pápa megosztja veletek örömeiteket és szenvedéseiteket, terveiteket és erőfeszítéseiteket egy szebb jövő építése érdekében. Szívébe zárt titeket. Szavai Krisztus „örömhíréből”, az egyház hitéből fakadnak. Az Egyház pedig jól ismeri azt „az örömöt és reményt, szomorúságot és gondot, amelyet korunkban az emberek, különösen a szegények és a szenvedők éreznek”.[3]
4. Az idők folyamán gyakran kellett megküzdenetek külső ellenséggel, hogy megvédjétek nemzeti függetlenségeteket. A magyar történelem jól ismeri az idegen megszállások keserveit, de a bátor szabadságharcokat is, még ha azok tragikusan értek is véget. Hazátok most teljes függetlenséget vívott ki, és szabadon építhetitek a nemzet életét. Most azonban újabb ellenségek jelennek meg a láthatáron, másféle nehézségeket kell legyőznötök, más ábrándokat szétoszlatnotok. A társadalom belső nehézségeire gondolok, az egyes személyek és csoportok önző érdekeire, amelyek szembefordítják egymással az embereket. Történelmetek arra tanít, hogy mindez a jövőtöket sodorhatja veszélybe, és meghiúsíthatja erőfeszítéseiteket egy igazságosabb és emberibb társadalomért.
Amikor az egység, az igazságosság és a béke megteremtésére szólítalak föl benneteket, jól tudom, hogy mindez nem jöhet létre pusztán politikai és gazdasági tárgyalások eredményeként, s elérésükhöz nem elegendőek az előnyös kompromisszumok. Az igazságosság és a béke – amely a valóban emberi társadalomnak elengedhetetlen követelménye – csak azokra a végső és örök erkölcsi értékekre épülhet, amelyek minden emberi élet alapját alkotják.
Kettős cél vezetett, hogy ellátogassak hazátokba. Részben azért jöttem, hogy megerősítsem hitükben testvéreimet, akik az Egyházhoz tartoznak. Részben pedig azért, hogy minden magyarnak feltárjam a keresztény világszemléletet, „az emberi személy megmentése és az emberi társadalom felépítése” érdekében[4] Azért jöttem el, hogy megtapasztaljam: milyen odaadóan munkálkodtok hazátok újjáépítésén; hogy megosszam örömötöket és gondjaitokat, és felkínáljam nektek a hit mérhetetlen erejét.
A vallásos életfelfogást tárom elétek, hiszen csupán ez lehet hatékony elindítója hazátok újjászületésének Fölkínálom ezt mindnyájatoknak, a Zsinat szavai szerint „nemcsak az Egyház fiaihoz szólva, nem is csak azokhoz, akik Krisztus hívei, hanem különbség nélkül minden emberhez fordulva”.[5] Hogyan is tudnánk valóban felismerni, mi válik igazán javunkra, ha nem hallgatunk Őreá, aki teremtett bennünket, és nálunk jobban tudja, mire van szükségünk? Hogyan is tudnánk pillanatnyi, kicsinyes, önző érdekeinken túlemelkedve igazi javunkat és a közjót felismerni, ha nem imádjuk Istent, aki a maga képére és hasonlatosságára teremtett minket, és arra hívott, hogy egyre tökéletesebben felragyogjon bennünk ez az isteni képmás?
5. Jól tudjuk azonban, milyen gyöngék vagyunk ahhoz, hogy elfogadjuk a szabadító igazságot, amely képessé tesz arra, hogy lelkiismeretünk szavát követve igazságosságban éljünk. Csak a magunk erejével nem érhetjük el azt, ami az Istenhez való békéhez vezethet el bennünket. Azért is jöttem hát, hogy együtt imádkozzam veletek. Közös imádságunk szívünk legszentebb vágyait szólaltatja meg.
Bízom benne, hogy a magyarok milliói egyesülnek imádságunkkal, azért, hogy eredményes legyen munkátok, amellyel a küszöbön álló új évezrednek egy még szebb Magyarországot igyekeztek építeni.
„Isten, áldd meg a magyart!”
A beszédek elhangzása után a Pápa a díszszázad előtt állva meghallgatta a vatikáni és a magyar himnuszt, fogadta a díszszázad parancsnokának jelentéstételét és az elnök úr kíséretében a közelben várakozó helikopterhez vonult, amely 11. 45-kor felszállt és Esztergomba repült.
Jegyzetek:
[1] Eötvös József, 1836.
[2] Kisfaludy Károly, 1824.
[3] GS 1.
[4] GS 3.
[5] GS 2.
Amikor a repülőgép megállt, Bessenyei Zoltán protokollfőnök és Angelo Acerbi nuncius urak mentek fel és a gép fedélzetén köszöntötték a Pápát, aki lejőve a gép lépcsőjén - szokása szerint - megcsókolta a magyar földet.
Állami részről Göncz Árpád köztársasági elnök, Antall József miniszterelnök, Szabad György, az Országgyűlés elnöke, miniszterek és államtitkárok, egyházi részről a teljes Püspöki Kar várta a Pápát. Elsőként Göncz Árpád köztársasági elnök mint államfőt, majd Paskai László bíboros, Seregély István, a püspöki konferencia elnöke és Keresztes Szilárd megyéspüspök mint Egyházfőt üdvözölte a Pápát.
A köszöntő beszédet Göncz Árpád köztársasági elnök mondta:
Szentatyám!
Boldogan és meghatottan köszöntöm Önt magyar földön, valamennyi honfitársam nevében. Köszöntöm Önt, II. János Pál pápát, a Szentszék vezetőjét, a Vatikán államfőjét, és köszöntöm az egykori Karol Wojtylát, a lengyel jóbarátot.
Ez a pillanat számunkra történelmi. Az Ön személyében római katolikus egyházfő először lép arra a földre, mely 1100 esztendeje a magyarság hazája, s amelyet első szent királyunk, Szent István ezer éve ajánlott Szűz Mária, a magyarok Boldogasszonya oltalmába.
Három éve várunk erre a pillanatra. A magyar állami vezetés és a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia közös meghívása még a Magyar Népköztársaságból érkezett Önhöz, Ön azonban már a szuverenitását visszanyert Magyar Köztársaság földjére lépett. E tény két nagyon fontos üzenetet hordoz: az egyik, hogy a Szentszék közel három évtizede folytatott keleti politikájának eredményeképpen, de a magyar papság és a magyar nép jelentős hányadának megingathatatlan hitétől kényszerítve már az egykori pártállam vezetése is érezte: nem a szembenállás szolgálja hazánk, népünk érdekeit.
A másik üzenet azonban sokkal fontosabb. Abban az foglaltatik, hogy éppen a lengyel és a magyar kezdeményezés, erőfeszítés, sőt, példa nyomán vette kezdetét Európa keletibb felének történelmi jelentőségű átalakulása, a szocializmusnak deklarált kelet-európai diktatúrák felszámolása, közeledése a keresztény hagyományokat magába foglaló európai jogállamisághoz, nyugati demokráciához.
Mind a lengyel, mind a magyar nép emelt fővel állhat a világ színe elé, hiszen az első sebet e két nemzet ejtette a diktatórikus világrendszeren. 1956 magyar októbere a lengyel nép melletti rokonszenvtüntetéssel kezdődött, s egyértelműen bizonyította: népeink visszautasítják a sztálini ideológiát és annak gyakorlatát.
1956 küzdelmei napjainkra nyerték el értelmüket. Hazánk független és szuverén állam. Belpolitikájának a demokratikus jogállamiság, gazdaságpolitikájának a szociálisan igazságos piacgazdaság az irányeszméje, amely fel nem becsülhető értékű támaszt talál a Centesimus annus enciklika szellemiségében.
A társadalmi-gazdasági átalakulás nehézségei között nélkülözhetetlen a megértés és a türelem, hiszen a mindennapok mindezeknek olykor épp az ellenkezőjére indítanak. Gyűlölködéssel, meg nem értéssel és türelmetlenséggel pedig lehetetlen megteremtenünk azt az emberibb világot, amire évtizedek óta vágyunk, s ami a mi szemünkben Európa jellemzője.
Hiszem és vallom: a keresztény szellem maga a szeretet, ami a szociális gondok enyhítésének, sőt megoldásának forrása is. Mindenekelőtt arra buzdít, hogy a társadalmi igazságot, a halmozottan hátrányos helyzetűek ügyét szakadatlanul a társadalmi érdeklődés és figyelem középpontjában tartsuk. Erőt ád, hogy elhárítsuk magunkból a kirekesztés hajlamát, a betegek és elesettek iránti közönyt. Arra indít, hogy fogjuk egymás kezét és védelmezzük a gyöngét.
Erre tanították népünket azok a szerzetesrendek is, melyeknek évszázadokon át oly nagy szerepük volt a magyar kultúra kialakításában, történelmünk formálásában, sőt kezdetben abban is, hogy hazánk valóban beilleszkedjék Európába. A bencések a munka szeretetére késztettek, s a különböző mesterségek elsajátítására és a művelődésre; a ferencesek Assisi Szent Ferenc lelki hagyatékának megfelelően a békesség, a természetszeretet, a szegénység tiszteletének magvait hintették el népünk között.
A jezsuiták, piaristák, premontreiek a tudást terjesztették a fiatalok között. Mindezt nem a kiemelés, a megkülönböztetés szándéka mondatja velem, hanem az, hogy érzékeltessem: a magyarság a kereszténység nélkül nem válhatott volna európai néppé. Talán fönn sem maradt volna.
Történelmünk logikájából következik, hogy a Szentszék és Magyarország közötti viszony a legkeményebb pártállami éveket kivéve a kölcsönös megértés felé közeledett, majd a rendszerváltást követően gyors fejlődésnek indult. Ezt olyan tények és törekvések is jelzik, mint a nagyköveti-nunciusi szinten helyreállított kétoldalú diplomáciai kapcsolat, vagy a magyar állam azon törekvése, hogy az állam és az egyház között az európai normáknak megfelelő, újfajta viszony alakuljon ki. Szabadon választott parlamentünk is ebben a szellemben alkotta a lelkiismereti és vallásszabadságról, az egyházakról vagy a volt egyházi ingatlanok tulajdoni rendezéséről hozott törvényt.
Az pedig őszinte örömünkre szolgál, hogy törekvéseink a Szentszéknél megértésre találnak. Ennek bizonyítékaként fogjuk fel Szentatyám mostani látogatását is. Nem feledve, hogy magyarországi jelenléte elsősorban nem politikai, hanem pasztorális jellegű látogatás, mellyel segíteni kívánja Magyarország hitbéli megújulását, gondoskodván egyben a hazánkban és a szomszédos országokban élő hívők lelki istápolásáról.
A magyar állam fejeként és személyemben is örvendek, hogy Szentatyám másfél millió emberrel találkozik hazánkban közvetlenül - magyar állampolgárokkal, a szomszéd országokból ide utazott magyarokkal és nem magyarokkal -, a tömegkommunikációs eszközök segítségével pedig szellemi kapcsolatot teremt térségünk valamennyi népével, köztük kisebbségben élő magyar testvéreinkkel is.
Meggyőződésem, hogy az On magyarországi látogatásából erőt meríthetünk az erkölcsi megújuláshoz, a belső megértés és türelem kialakulásához, a magyarság jövőjébe vetett hitünk megőrzéséhez. Ugyanakkor azt is hiszem, hogy az Ön személyes jelenléte, s további tevékenysége elősegíti felzárkózásunkat Európa fejlettebb feléhez, miként azt a Szentszék közel ezer esztendővel ezelőtt is segítette. Bízom benne – küldetésének és személyes tulajdonságainak ismeretében –, hogy ez a látogatás további ösztönzést ad az állam és az Egyház kapcsolatainak megújításához, továbbfejlesztéséhez, a magyar–szentszéki kapcsolatok erősítéséhez.
Kívánom – a hazánkban élő magyarok és nem magyarok, hívők és nem hívők nevében is –, hogy lelje örömét a népünkkel való találkozásban. Isten vezérelje lépteit Magyarországon!
Göncz Árpád köztársasági elnök úr beszédét követően a Szentatya köszöntötte a fogadására megjelenteket és mindannyiunkhoz szólt. Az első mondatokat – mint későbbi beszédeiben is mindig – magyarul mondta:
1. Elnök Úr! Fogadja tiszteletteljes köszönetemet ünnepélyes és szívélyes szavaiért, amelyekkel üdvözölte megérkezésemet a magyar földre. Szeretettel és hálával köszöntöm az összes megjelenteket: elsősorban a Bíboros, esztergomi Érsek urat, testvéreimet a Püspöki Karban, a Magyar Köztársaság kormányának tagjait, ennek a csodaszép fővárosnak polgármesterét, mindazokat, akik itt összegyűltek, és akik a televízión át hallgatják szavaimat.
Különös szeretettel gondolok a katolikus hívekre, akik ebben az országban élnek, és nagylelkűen, odaadóan szolgálják nemzetüket. Szerető köszöntéssel ölelem át a magyar nemzet minden fiát és leányát; azokat, akik itt élnek hazájukban, és azokat, akik külföldről jöttek el, különösképpen pedig azokat, akik a szomszédos államokban élnek.
Amikor néhány perccel ezelőtt megcsókoltam hazátok földjét, azt akartam kifejezni, ami most eltölti szívemet: a nagyrabecsülést országotok iránt, a bensőséges örömöt, hogy itt lehetek köztetek, és az őszinte vágyat, hogy veletek járhassam azt az utat, amely Magyarországot a jobb jövő felé vezeti. Ismerem ezt a földet, széles síkságaitok szépségét és termékenységét, e bátor nép nagylelkűségét, és azt a kulturális és művészi örökséget, amely történelmeteket oly gazdaggá teszi.
2. Látogatásom ezeket az érzelmeket akarja kifejezni. Jól tudom, mennyire örültök annak, hogy ismét szabadon láthatjátok vendégül barátaitokat – mindnyájukat, bárhonnan jönnek is –, és remélem, hogy engem is közéjük soroltok. Emlékszem, amikor 1988 augusztusában meghívtak, hogy látogassam meg hazátokat, ezt a meghívást a közelgő szabadság korszakának első jeleként fogadtátok. Három esztendő múlt el, s most örülök, hogy itt lehetek, és megoszthatom veletek a kivívott szabadság örömét. Persze, időközben azt is megtapasztalhattátok már, hogy a szabadság felé való haladás nincs kockázat nélkül, hogy meg kell fizetni az árát, s ez bizony igen nagy is lehet. Most már jól tudjátok, hogy a szabadság új légköre egymagában még nem oldja meg életetek minden problémáját.
A múlt században egyik költőtök azt írta, hogy „az ég egy kincset ád minden hazának”, és hozzátette, hogy a ti hazátok kincse „egy szentelt fájdalom”.[1] Mennyi fájdalom nyomta rá bélyegét hazátokra! Hány hadsereg sorakozott föl ezen a síkságon Buda várával szemben! Hány tűzvész festette vörösre ezt a látóhatárt! Mennyi vér és könny öntözte ezeket a földeket! De ez az ősi fájdalom „szentelt fájdalom”, mert nem maradt meddő szomorúság. Elődeitek gyakran ismételték a hagyományossá vált mondást: „Él magyar, áll Buda még!”[2] Ezt a derűs biztonságot első szent királyotok hite oltotta belétek, aki egy fájdalmas pillanatban így kiáltott fel: „Ha Isten velem, ki ellenem?” Törhetetlen népetek ezért tudta minden nagy nemzeti csapás után újrakezdeni az ország felépítését. Sőt, elődeitek nemcsak azt állították helyre, ami elpusztult. Nem menekültek a múltba, hanem mindig valami újat akartak építeni, olyant, ami jobban megfelel az új lehetőségeknek és követelményeknek.
Magam is osztozom veletek hagyományaitokban és együttes erőfeszítéseitekben egy boldogabb és emberibb jövőért, hiszen a lengyel nép fia vagyok; népem történetének sok közös vonása van a magyar történelemmel. Európának abból a részéből származom en is, amely szintén egy új korszak küszöbén áll, és reméli, hogy részt vehet az egymással szolidaritást vállaló népek közösségében.
3. Kedves Testvéreim, a rettenetes háború és a rá következő évtizedek szörnyű pusztulást okoztak országotokban. De most lehetővé vált, hogy a múlt romjain új világot építsetek, követve elődeitek példáját, akik sohasem engedték kialudni a reménység lángját. Minden nemzeti sorscsapás után megvolt bennük a bátorság és az erő az újrakezdéshez, életük megújításához.
Jobbra akarjátok fordítani hazátok sorsát, de nem akartok visszatérni a múlt korszerűtlenné vált életformáihoz, bármilyen szépnek látszott is valaha. Azt a feladatot tűztétek magatok elé, hogy új otthont építsetek föl, amelyben a jövendő nemzedékek boldogan nevelkedhetnek. Türelmes odaadással fáradoztok e feladat teljesítésén. Azért jöttem hozzátok, kedves Testvéreim, hogy ebben a fáradságos munkában szóval és imával segítselek titeket.
Magyarország fiai és leányai! Aki hozzátok szól, honfitársatoknak érzi magát, mert neki is ugyanez a sors jutott osztályrészül. A Pápa megosztja veletek örömeiteket és szenvedéseiteket, terveiteket és erőfeszítéseiteket egy szebb jövő építése érdekében. Szívébe zárt titeket. Szavai Krisztus „örömhíréből”, az egyház hitéből fakadnak. Az Egyház pedig jól ismeri azt „az örömöt és reményt, szomorúságot és gondot, amelyet korunkban az emberek, különösen a szegények és a szenvedők éreznek”.[3]
4. Az idők folyamán gyakran kellett megküzdenetek külső ellenséggel, hogy megvédjétek nemzeti függetlenségeteket. A magyar történelem jól ismeri az idegen megszállások keserveit, de a bátor szabadságharcokat is, még ha azok tragikusan értek is véget. Hazátok most teljes függetlenséget vívott ki, és szabadon építhetitek a nemzet életét. Most azonban újabb ellenségek jelennek meg a láthatáron, másféle nehézségeket kell legyőznötök, más ábrándokat szétoszlatnotok. A társadalom belső nehézségeire gondolok, az egyes személyek és csoportok önző érdekeire, amelyek szembefordítják egymással az embereket. Történelmetek arra tanít, hogy mindez a jövőtöket sodorhatja veszélybe, és meghiúsíthatja erőfeszítéseiteket egy igazságosabb és emberibb társadalomért.
Amikor az egység, az igazságosság és a béke megteremtésére szólítalak föl benneteket, jól tudom, hogy mindez nem jöhet létre pusztán politikai és gazdasági tárgyalások eredményeként, s elérésükhöz nem elegendőek az előnyös kompromisszumok. Az igazságosság és a béke – amely a valóban emberi társadalomnak elengedhetetlen követelménye – csak azokra a végső és örök erkölcsi értékekre épülhet, amelyek minden emberi élet alapját alkotják.
Kettős cél vezetett, hogy ellátogassak hazátokba. Részben azért jöttem, hogy megerősítsem hitükben testvéreimet, akik az Egyházhoz tartoznak. Részben pedig azért, hogy minden magyarnak feltárjam a keresztény világszemléletet, „az emberi személy megmentése és az emberi társadalom felépítése” érdekében[4] Azért jöttem el, hogy megtapasztaljam: milyen odaadóan munkálkodtok hazátok újjáépítésén; hogy megosszam örömötöket és gondjaitokat, és felkínáljam nektek a hit mérhetetlen erejét.
A vallásos életfelfogást tárom elétek, hiszen csupán ez lehet hatékony elindítója hazátok újjászületésének Fölkínálom ezt mindnyájatoknak, a Zsinat szavai szerint „nemcsak az Egyház fiaihoz szólva, nem is csak azokhoz, akik Krisztus hívei, hanem különbség nélkül minden emberhez fordulva”.[5] Hogyan is tudnánk valóban felismerni, mi válik igazán javunkra, ha nem hallgatunk Őreá, aki teremtett bennünket, és nálunk jobban tudja, mire van szükségünk? Hogyan is tudnánk pillanatnyi, kicsinyes, önző érdekeinken túlemelkedve igazi javunkat és a közjót felismerni, ha nem imádjuk Istent, aki a maga képére és hasonlatosságára teremtett minket, és arra hívott, hogy egyre tökéletesebben felragyogjon bennünk ez az isteni képmás?
5. Jól tudjuk azonban, milyen gyöngék vagyunk ahhoz, hogy elfogadjuk a szabadító igazságot, amely képessé tesz arra, hogy lelkiismeretünk szavát követve igazságosságban éljünk. Csak a magunk erejével nem érhetjük el azt, ami az Istenhez való békéhez vezethet el bennünket. Azért is jöttem hát, hogy együtt imádkozzam veletek. Közös imádságunk szívünk legszentebb vágyait szólaltatja meg.
Bízom benne, hogy a magyarok milliói egyesülnek imádságunkkal, azért, hogy eredményes legyen munkátok, amellyel a küszöbön álló új évezrednek egy még szebb Magyarországot igyekeztek építeni.
„Isten, áldd meg a magyart!”
A beszédek elhangzása után a Pápa a díszszázad előtt állva meghallgatta a vatikáni és a magyar himnuszt, fogadta a díszszázad parancsnokának jelentéstételét és az elnök úr kíséretében a közelben várakozó helikopterhez vonult, amely 11. 45-kor felszállt és Esztergomba repült.
Jegyzetek:
[1] Eötvös József, 1836.
[2] Kisfaludy Károly, 1824.
[3] GS 1.
[4] GS 3.
[5] GS 2.
