Tartalomjegyzék
ELŐSZÓ
1. Az Egyház bensőséges kapcsolata az emberiséggel
2. Kikhez szól a Zsinat
3. Az embernek nyújtandó szolgálatról
BEVEZETÉS
AZ EMBER HELYZETE A MAI VILÁGBAN
4. Remény és szorongás
5. A létfeltételek mélyreható módosulása
6. Változások a társadalmi rendben
7. Pszichológiai, erkölcsi és vallási változások
8. Egyensúlyzavarok a mai világban
9. Az emberi nem egyetemesebb törekvései
10. Az emberi nem mélyebb kérdései
ELSŐ RÉSZ
AZ EGYHÁZ ÉS AZ EMBER HIVATÁSA
11. Válaszolni kell a Szentlélek indításaira
Első fejezet
AZ EMBERI SZEMÉLY MÉLTÓSÁGA
12. Az Isten képmására teremtett ember
13. A bűn
14. A test-lélek ember
15. Az értelem méltósága
16. A lelkiismeret méltósága
17. A szabadság értéke
18. A halál misztériuma
19. Az ateizmus fajtái és gyökerei
20. Az ateista rendszerek
21. Az Egyház magatartása az ateizmus szemben
22. Krisztus, az új ember
Második fejezet
AZ EMBEREK KÖZÖSSÉGE
23. A Zsinat célja
24. Az emberi hivatás közösségi természete Isten tervében
25. A személy és a társadalom kölcsönös összefüggése
26. A közjó előmozdítása
27. Tisztelet az emberi személy iránt
28. Tisztelet és szeretet az ellenség iránt
29. Minden ember lényegi egyenlősége és a társadalmi igazságosság
30. Túl kell jutni az individualista etikán
31. Felelősség- és sorsközösségvállalás
32. A megtestesült Ige és az emberi szolidaritás
Harmadik fejezet
AZ EMBER TEVÉKENYSÉGE A VILÁGBAN
33. A probléma
34. Az emberi tevékenység értéke
35. Az emberi tevékenység rendje
36. A földi dolgok jogos autonómiája
37. A bűntől megrontott emberi tevékenység
38. Az emberi tevékenység a húsvéti misztériumban
39. Új föld és új ég
Negyedik fejezet
AZ EGYHÁZ FELADATA A MAI VILÁGBAN
40. Az Egyház és a világ kölcsönös kapcsolata
41. A segítség, amit az Egyház az egyes embereknek igyekszik nyújtani
42. A segítség, amit az Egyház az emberi társadalomnak igyekszik nyújtani
43. A segítség, amit az Egyház a keresztények révén az emberi tevékenységnek igyekszik nyújtani
44. A segítség, amit az Egyház a mai világtól kap
45. Krisztus: az Alfa és az Omega
MÁSODIK RÉSZ
A FONTOSABB RÉSZLETKÉRDÉSEK
46. Előszó
Első fejezet
A HÁZASSÁG ÉS A CSALÁD MÉLTÓSÁGÁNAK MEGBECSÜLÉSE
47. A házasság és a család a mai világban
48. A házasság és a család szent voltáról
49. A hitvesi szerelem
50. A házasság termékenysége
51. A hitvesi szerelem és az emberi élet tisztelete
52. A házassággal és a családdal mindenkinek törődnie kell
Második fejezet
A KULTÚRA HELYES FEJLESZTÉSE
53. Bevezetés
I. A kultúra helyzete a mai világban
54. Új életformák
55. A kultúrát teremtő ember
56. Nehézségek és feladatok
II. A kultúra helyes fejlesztésének néhány alapelve
57. Hit és kultúra
58. Krisztus evangéliumának és a kultúrának sokféle kapcsolata
59. A kultúra helyes formálásának szempontjai
III. A keresztények néhány sürgetőbb feladata a kultúra terén
60. Ismerjék el és érvényesítsék mindenki jogát a kultúra jótéteményeihez
61. Az egyetemes kultúrára nevelés
62. A kultúra és a civilizáció összehangolása a keresztény tanítással
Harmadik fejezet
A GAZDASÁGI ÉLET
63. A gazdasági élet néhány vonása
I. A gazdasági fejlődés
64. A gazdasági fejlődés az ember szolgálatában
65. Az ember ellenőrzése alatti gazdasági fejlődés
66. A kirívó közgazdasági különbségek megszüntetése
II. Néhány, az egész közgazdasági életet irányító alapelvről
67. A munka, a munkakörülmények, a szabad idő
68. Részvétel a vállalkozásokban és az egész gazdasági élet irányításában; bérharcok
69. A föld javainak egyetemes rendeltetése
70. Beruházások és pénzügyek
71. Tulajdonszerzés és a magántulajdon; a nagybirtok
72. A gazdasági tevékenység és Krisztus országa
Negyedik fejezet
A POLITIKAI KÖZÖSSÉG ÉLETE
73. A mai közélet
74. A politikai közösség természete és célja
75. Mindenki együttműködése a közéletben
76. A politikai közösség és az Egyház
Ötödik fejezet
A BÉKE VÉDELME,
ÉS A NÉPEK KÖZÖSSÉGÉNEK KIALAKÍTÁSA
77. Bevezetés
78. A béke természete
I. A háború elkerülése
79. A háború embertelenségeinek megfékezése
80. A totális háború
81. A fegyverkezési verseny
82. A háború általános tilalma és a nemzetközi tevékenység a háború elkerülésére
II. A nemzetközi közösség építése
83. A széthúzások okai és ezek gyógyszerei
84. A nemzetek közössége és a nemzetközi intézmények
85. Nemzetközi együttműködés gazdasági téren
86. Néhány gyakorlati szabály
87. A népesedés növekedésével kapcsolatos nemzetközi együttműködés
88. A keresztények feladata a segítségnyújtásban
89. Az Egyház hatékony jelenléte a nemzetközi közösségben
90. A keresztények részvétele a nemzetközi intézményekben
BEFEJEZÉS
91. Az egyes keresztények és a részegyházak feladata
92. Párbeszéd mindenkivel
93. A világ építése és célbajuttatása
A II. Vatikáni Zsinat GAUDIUM ET SPES
kezdetű lelkipásztori konstitúciója
az Egyházról a mai világban[1]
PÁL PÜSPÖK
ISTEN SZOLGÁINAK SZOLGÁJA
A ZSINATI ATYÁKKAL EGYÜTT ÖRÖK EMLÉKEZETÜL
Előszó
Az Egyház bensőséges kapcsolata az emberiséggel
1. Az öröm és remény, a gyász és szorongás, mely a mai emberekben, főként a szegényekben és a szorongást szenvedőkben él, Krisztus tanítványainak is öröme és reménye, gyásza és szorongása, és nincs olyan igazán emberi dolog, amely visszhangra nem találna szívükben. A tanítványok közössége ugyanis emberekből, sőt Krisztusban egységet alkotó emberekből áll, akiket a Szentlélek irányít az Atya országa felé vezető zarándokúton, és megkapták az üdvösség hírét, hogy mindenkinek elmondják. Ezért e közösség az egész emberi nemmel és annak történelmével valóban bensőséges kapcsolatban érzi magát.
Kikhez szól a Zsinat
2. Ezért a II. Vatikáni Zsinat, miután mélyrehatóan megvizsgálta az Egyház misztériumát, már nem csupán az Egyház fiaihoz és minden keresztényhez fordul, hanem minden emberhez, és mindenkinek el akarja mondani, miként értelmezi az Egyház jelenlétét és tevékenységét a mai világban.
Az emberek világát tartja tehát szem előtt, vagyis az egyetemes emberi családot a környezetet alkotó dolgok összességével együtt; a világot, az emberi nem történelmének színpadát, melyet az emberi törekvések, kudarcok és győzelmek jellemeznek; a világot, melyet a keresztények hite szerint a Teremtő szeretetből alkotott és tart fönn, s mely a bűn szolgaságába került ugyan, de a megfeszített és föltámadt Krisztus megtörvén a Gonosz hatalmát, megszabadította, hogy Isten terve szerint átalakuljon és elérje a beteljesedést.
Az embernek nyújtandó szolgálatról
3. Napjainkban az emberi nemet saját találmányai és saját hatalma ámulatra indítja, de gyakran aggasztó kérdések gyötrik: merre fejlődik a mai világ, mi az ember helye és szerepe a mindenségben, mi értelme van egyéni és közösségi törekvéseinek, s végül mi a dolgok és az ember végső célja? Ezért a Zsinat -- Isten Krisztus által összegyűjtött egyetemes népének hitét tanúsítva és kifejtve --nem is adhatná ékesebb bizonyságát elkötelezettségének, tiszteletének és szeretetének az emberek nagy családja iránt, melyben maga is él, mint hogy hozván az evangélium világosságát párbeszédet kezd e kérdésekről, és az emberiség rendelkezésére bocsátja azokat az üdvös erőket, melyeket maga az Egyház a Szentlélek vezetése alatt alapítójától kap. Az emberi személynek ugyanis üdvösségre, az emberi társadalomnak megújításra van szüksége. Minden fejtegetésünk középpontjában tehát az ember fog állni, mégpedig az egy és egész ember, testével és lelkével, szívével és lelkiismeretével, értelmével és akaratával.
Ezért a Szent Zsinat miközben vallja, hogy az embernek magasztos hivatása van, és állítja, hogy valami isteni mag van belé vetve, fölkínálja az emberi nemnek az Egyház őszinte együttműködését annak a egyetemes testvériségnek létrehozásához, mely megfelel ennek a hivatásnak. Az Egyházat semmiféle földi hatalomvágy nem mozgatja, hanem csak egyet akar: a vigasztaló Lélek vezetésével folytatni akarja Krisztus művét, aki eljött a világba, hogy tanúságot tegyen az igazságról,[2] hogy üdvözítsen, és ne elítéljen, hogy szolgáljon, és ne neki szolgáljanak.[3]
BEVEZETÉS
AZ EMBER HELYZETE A MAI VILÁGBAN
Remény és szorongás
4. E feladat végrehajtásához az Egyháznak mindig kötelessége vizsgálni és az evangélium fényénél értelmezni az idők jeleit, azért, hogy minden nemzedéknek megfelelő módon tudjunk választ adni az emberek örök kérdéseire a jelen és az eljövendő élet értelméről és e kettő összefüggéseiről. Így tehát ismernie és értenie kell a világot, melyben élünk, várakozásait, vágyait és gyakran drámai vonásait. A mai világ néhány főbb jellegzetességét a következőképpen rajzolhatjuk meg.
Az emberi nem ma történelmének új korszakát éli, melyben a mély és gyors változások lassanként az egész földkerekségre kiterjednek. Ezek az emberi értelem és alkotó erő által kiváltott változások visszahatnak magára az emberre, egyéni és közösségi ítéleteire és vágyaira, gondolkodás- és cselekvésmódjára mind a dolgokkal, mind az emberekkel kapcsolatban. Így már valóban társadalmi és kulturális átalakulásról beszélhetünk, mely a vallási életre is kihat.
Miként bármely növekedési válságban megtörténik, ez az átalakulás is nem csekély nehézséget hoz magával. Miközben az ember hatalmát nagy mértékben kiterjeszti, nem mindig tudja megtartani azt a maga szolgálatában. Saját lelkének belsejébe hatolni akarván gyakran inkább elbizonytalanodik. Fokozatosan fölfedezvén a társadalmi élet törvényeit tanácstalan, hogy milyen irányban fejlődjék e társadalom.
Az emberi nem még soha nem bővelkedett ekkora gazdagságban, ilyen lehetőségekkel és gazdasági hatalommal, s mégis a föld lakóinak igen nagy része éhezik és nélkülözések közt gyötrődik, és megszámlálhatatlan az analfabéták száma. Az embereknek még sohasem volt ilyen erős érzékük a szabadság iránt, mint ma, s közben a társadalmi és lélektani szolgaság új formái jelentkeznek. Miközben a világ oly mélyen átérzi a maga egységét és mindenkinek mindenkitől való kölcsönös függését a szükségszerű szolidaritásban, óriási ellentétekbe sodorják az egymásra támadó erők; még mindig dúlnak az elkeseredett politikai, társadalmi, gazdasági, "faji" és ideológiai viszályok, és nem hárult még el egy követ kövön nem hagyó háború veszedelme sem. Az eszmék egyre szélesebb körben terjednek, közben pedig a különböző ideológiákban meglehetősen eltérő értelmet nyernek azok a szavak, melyek nagyon jelentős fogalmakat fejeznek ki. Végül az ember szorgosan igyekszik anyagi ügyeinek jobb megszervezésére, anélkül, hogy ezzel lépést tartana lelki gyarapodása
A helyzet ily nagy bonyolultsága következtében nagyon sok kortársunk nem képes jól fölismerni az örök értékeket és azokat összhangba hozni a most jelentkező új értékekkel; ezért amikor a dolgok jelenlegi menetén -- remény és szorongás között -- töprengenek, nyugtalanság vesz erőt rajtuk. Pedig épp a dolgok menete szólítja, sőt kényszeríti az embereket válaszra.
A létfeltételek mélyreható módosulása
5. A lelkek mai nyugtalansága és az életfeltételek megváltozása összefügg a dolgoknak azzal a széles körű átalakulásával, mely egyre nagyobb jelentőséget juttat a művelődésben a matematikai, a természet- és éppen az emberről szóló tudományoknak is, a cselekvés rendjében pedig az említett tudományokból eredő technikának. Az ilyen tudományos beállítottság a kultúrát és a gondolkodásmódot másként alakítja, mint korábban. A technika úton van afelé, hogy átalakítsa a föld arculatát, és már a világűr meghódítására tör.
Az emberi értelem a maga uralmát bizonyos módon még az időre is kiterjeszti: a múltra a történelemtudomány, a jövőre a jövőkutatás és a tervezés által. A biológiai, pszichológiai és társadalomtudományok fejlődése az embert nem csupán jobb önismeretében segíti, hanem abban is, hogy technikai módszerekkel közvetlenül befolyásolja a társadalmak életét. Egyidejűleg az emberi nem a saját demográfiai növekedéséről egyre inkább előrelátással és rendező szándékkal gondolkodik.
Maga a történelem olyan mértékben gyorsul, hogy az egyes emberek alig tudják követni. Az emberiség sorsa eggyé válik, s többé nem szinte különálló történelmekből áll. Így az emberi nem a dolgok rendjének statikus fölfogásáról áttér egy inkább dinamikus vagy fejlődő szemléletére, s ebből a problémáknak új, nagyon bonyolult összetettsége következik, mely új elemzésekre és összegezésekre késztet.
Változások a társadalmi rendben
6. A mondottakból magától következően a hagyományos helyi közösségek, mint például a patriarkális családok, a "klánok", a törzsek, falvak, s a különböző társadalmi csoportok egyre gyökeresebb változásokat tapasztalnak.
Lassanként terjed az ipari társadalom típusa, mely egyes nemzeteket gazdasági jólétre emel, és a társadalmi élet évszázados fogalmait és körülményeit teljesen átformálja. Ugyanígy növekszik a városi életforma értékelése és a feléje törekvés, részben a városok és lakosságuk növekedése, részben a városi élet falura áramlása által .
Az új és tökéletesebb tömegkommunikációs eszközök megkönnyítik az eseményekről való tájékozódást, és lehetővé teszik, hogy a gondolatok és fölfogások mindenüvé villámgyorsan eljussanak, és láncreakciókat indítsanak el.
Az sem lebecsülendő, hogy nagyon sokan különféle okokból elhagyván otthonukat megváltoztatják életmódjukat.
Így az emberek közötti kapcsolatok folyton-folyvást sokasodnak, s maga a szocializáció is új kapcsolatokat hoz magával, anélkül azonban, hogy a perszonalizációt, a személy érettségét és az igazán személyes kapcsolatokat mindig segítené.
E fejlődés szembetűnőbben jelentkezik azoknál a nemzeteknél, melyek már birtokában vannak a gazdasági és technikai fejlődés előnyeinek, de vonzza a fejlődésben lévő népeket is, melyek szintén szeretnék hozzájuttatni régióikat az iparosodás és városiasodás jótéteményeihez. E népek, kiváltképp az ősi hagyományokkal rendelkezők, egyidejűleg a személyes szabadság érettebb és nagyobb fokát tapasztalják.
Pszichológiai, erkölcsi és vallási változások
7. A gondolkodás és a struktúrák változása gyakran kérdésessé teszi az átvett értékeket, főleg a fiatalok szemében, akik nem egyszer türelmetlenné, sőt félelmükben lázadókká válnak, és a társadalom életében játszott szerepük fontosságának tudatában azt követelik, hogy minél hamarabb részt kapjanak benne. Ebből gyakran egyre súlyosabb nehézségek következnek feladatuk teljesítésében a szülők és a nevelők számára.
Úgy tűnik, hogy az elődöktől áthagyományozott intézmények, törvények, gondolkodás- és cselekvésmódok nem mindig jól alkalmazhatók a mai ember helyzetében; ebből súlyos zavar támad a magatartásban, és magukban a cselekvési normákban.
Végül az új körülmények magát a vallásos életet is érintik. Egyrészt az élesedő ítélőképesség megtisztítja a világ mágikus fölfogásától és a még mindig bujkáló babonáktól, és a hithez személyesebb és tevékenyebb csatlakozást igényel; ezért sokakban elevenebbé válik az érzék Isten iránt. Másrészt mind nagyobb tömegek hagyják el a vallás gyakorlását. A korábbi időktől eltérően Isten és a vallás tagadása vagy mellőzése többé nem szokatlan és egyéni jelenség: ma úgy mutatják be, mint a tudományos fejlődés vagy valamilyen új humanizmus követelményét. Mindez sok régióban nem csupán a filozófusok véleménye, hanem a legszélesebb körben hat az irodalomra, a művészetekre, az ember-tudományokra, a történelem értelmezésére, sőt a polgári törvényekre is, s emiatt sokan elbizonytalanodnak.
Egyensúlyzavarok a mai világban
8. A dolgok ily gyors és gyakran rendet nem ismerő változása, és vele a világban uralkodó ellentétek fokozott tudata új ellentmondásokat és egyensúlyzavarokat hoz létre vagy növel.
Magában a személyiségben gyakran megbillen az egyensúly a modern gyakorlati értelem és az elméleti gondolkodás között, mely ismereteinek tömegén sem úrrá lenni nem tud, sem szintézisbe foglalni nem képes őket. Hasonlóképpen egyensúlyzavar támad a gyakorlati hatékonyságra törekvés és az erkölcsi lelkiismeret követelményei, továbbá igen sokszor az élet társadalmi föltételei és a személyes gondolkodás, sőt a kontempláció igényei között. Végül megbomlik az egyensúly az emberi tevékenység szakosodása és a teljes valóságot átfogó életszemlélet között.
A családban ellentéteket idéznek elő a nyomasztó népesedési, gazdasági és társadalmi viszonyok, az egymást követő nemzedékek közt fölmerülő ellentétek, valamint a férfiak és a nők közt létrejövő új társadalmi kapcsolatok.
Nagy ellentétek vannak a fajok, sőt egy adott társadalom különböző csoportjai között; a bőségben élő és a szegény, sőt nélkülöző népek között; s végül a népek békevágyából született nemzetközi intézmények és a saját ideológia terjesztésére irányuló törekvések, illetve a nemzetek és egyéb csoportok kollektív önzése között.
Ebből ered a kölcsönös bizalmatlanság és ellenségeskedés, a sok konfliktus és nyomorúság, melyeknek az ember okozója is, áldozata is egyszerre.
Az emberi nem egyetemesebb törekvései
9. Közben növekszik a meggyőződés, hogy az emberi nemnek nem csupán a teremtett dolgok fölötti uralmát lehet és kell napról napra erősítenie, hanem ezen felül olyan politikai, társadalmi és gazdasági rendet kell építenie, mely egyre jobban szolgálja az embert és segíti az egyéneket és a csoportokat saját méltóságuk kiművelésében és érvényesítésében.
Ezért igen sokan erélyesen követelik azokat a javakat, melyektől határozott meggyőződésük szerint megfosztotta őket az igazságtalanság vagy az aránytalan elosztás. A fejlődő népek, s azok, melyek a közelmúltban lettek önállóvá, nemcsak politikai, hanem gazdasági téren is részesedni kívánnak a mai civilizáció javaiból, és szabadon akarják betölteni szerepüket a világban. Ezalatt pedig napról napra növekszik lemaradásuk és gyakran gazdasági függőségük is a gyorsabban fejlődő, gazdagabb népektől. Az éhező népek kérdőre vonják a bőségben élő népeket. A nők, ahol még nem vívták ki, követelik a férfiakkal való jogi és gyakorlati egyenlőséget. A munkások és földművesek nemcsak a megélhetésüket akarják biztosítani, hanem munkájukkal személyes adottságaikat is ki akarják művelni, sőt részt akarnak venni a gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális élet alakításában is. Az emberi történelemben most először van tudatában minden nép annak, hogy a kultúra áldásait valójában mindenkire ki lehet és ki is kell terjeszteni.
Mindeme igények mögött azonban egy mélyebb és egyetemesebb vágy húzódik meg, tudniillik a személyek és a csoportok teljes és szabad, emberhez méltó életre szomjaznak, melyben mindazt, amit a mai világ oly bőségesen nyújthat, a maguk szolgálatába állíthatják. Ezen kívül a népek mind nagyobb erőfeszítéseket tesznek, hogy valamilyen egyetemes közösséget alakítsanak ki.
Mindezek után a mai világ egyszerre mutatkozik hatalmasnak és erőtlennek, képesnek a legjobbak vagy a legrosszabbak megtételére; egyformán nyitva van számára a szabadságra vagy a rabszolgaságra, a fejlődésre vagy a visszaesésre, a testvériségre vagy a gyűlölködésre vezető út. Továbbá az ember ráébred, hogy neki magának kell helyes irányba terelnie azokat az erőket, melyeket ő maga ébresztett föl, s melyek eltiporhatják vagy szolgálhatják. Ezért igazában kérdéseinek tárgya - önmaga.
Az emberi nem mélyebb kérdései
10. Valójában azok az egyensúlyzavarok, melyektől a mai világ szenved, azzal az alapvetőbb egyensúlyzavarral függenek össze, mely az ember szívében gyökerezik. Magában az emberben ugyanis sok ellentmondó elem küzd egymással. Egyrészt ugyanis mint teremtmény sokszorozottan korlátozottnak, másrészt vágyaiban korlátlannak és egy magasabbrendű életre hivatottnak érzi magát. Sokféle érték vonzza egyszerre, és mindig választani kénytelen közöttük, nem egyről pedig egészen le kell mondania. Ráadásul mivel esendő és bűnös, gyakran teszi azt, amit nem akarna, amit pedig szeretne, nem teszi meg.[4] Ezért megosztott önmagában, amiből sok és nagy társadalmi ellentét is származik. Nagyon sokan nem is észlelik világosan e drámai helyzetet, vagy azért, mert életüket megfertőzi a gyakorlati materializmus, vagy mert a nyomorúság nem engedi, hogy ezzel foglalkozzanak. Sokan úgy vélik, hogy nyugalmat találnak a dolgok sokféle értelmezésében. Mások egyedül az ember erőfeszítésétől várják az emberi nem igazi, és teljes fölszabadulását és meggyőződésük, hogy az ember eljövendő uralma a föld felett ki tudja majd elégíteni a szív minden vágyát. Vannak olyanok is, akik kételkednek az élet értelmében, ezért magasztalják azok vakmerőségét, akik úgy vélekedve, hogy az emberi létezésnek önmagában semmi értelme sincs, kizárólag egyéni bátor döntésükkel akarnak neki értelmet adni. És mindazonáltal egyre többen lesznek, akik a világ jelen fejlődését látva fölvetik vagy fokozott érzékenységgel élik át a legalapvetőbb kérdéseket: mi az ember? Vajon mi a fájdalom, a rossz és a halál értelme, melyek minden fejlődés ellenére változatlanul megmaradnak? Mit érnek az oly drága áron szerzett győzelmek? Mit nyújthat az ember a társadalomnak és mit várhat tőle? Mi következik e földi élet után?
Az Egyház pedig hiszi, hogy Krisztus, aki mindenkiért meghalt és föltámadt,[5] Szentlelke által világosságot és erőt ad az embernek, hogy megfelelhessen nagyszerű hivatásának; és nem adatott az ég alatt más név az embereknek, melyben üdvözülhetnének.[6] Hasonlóképpen hiszi, hogy az egész emberi történelem kulcsát, középpontját és célját Urában és Mesterében találja meg. Az Egyház azt is hirdeti, hogy az összes változás mögött sok minden van, ami nem változik, és mindezeknek végső alapja Krisztus, aki ugyanaz tegnap, ma és mindörökké.[7] A Zsinat tehát Krisztusnak, a láthatatlan Isten képmásának és az egész teremtés elsőszülöttének[8] fényességével mindenkihez szólni akar, hogy megvilágítsa az ember misztériumát, és együttműködjék korunk fő kérdései megoldásának megtalálásában.
ELSŐ RÉSZ
AZ EGYHÁZ ÉS AZ EMBER HIVATÁSA
Válaszolni kell a Szentlélek indításaira
11. Isten népe a hittől indítva, mellyel hiszi, hogy az Úr Lelke, mely betölti a földkerekséget, vezérli az eseményekben, szükségletekben és vágyakban -- melyekben korunk embereivel együtt részesedik -- próbálja fölismerni, hogy közülük melyek Isten jelenlétének vagy tervének igaz jelei. A hit ugyanis új fényt vet mindenre, s föltárja az ember egész hivatására vonatkozó isteni tervet, így tehát az elmét az igazán emberi megoldásokra irányítja.
A Zsinat elsősorban a ma leginkább becsült értékeket akarja a hit fényénél megítélni és isteni forrásához visszavezetni. Ezen értékek ugyanis, ahogyan isteni ajándékként emberi képességekből fakadnak, nagyon jók; de az emberi szív romlottsága miatt nemritkán eltérnek eredeti rendeltetésüktől, ezért megtisztításra szorulnak.
Miként vélekedik az Egyház az emberről? Mi minden látszik ajánlatosnak a mai társadalom építésénél? Mi az ember tevékenységének végső értelme a világban? Ezekre a kérdésekre az emberek választ várnak. És a válaszokból nyilvánvaló lesz, hogy Isten népe és az emberi nem, melynek ez a nép szerves része, kölcsönösen egymás szolgálatára van; megmutatkozik majd, hogy az Egyház küldetése vallási természetű, éppen ezért nagyon emberi.
Első fejezet
AZ EMBER SZEMÉLY MÉLTÓSÁGA
Az Isten képmására teremtett ember
12.Hívők és nem hívők szinte egyhangú véleménye szerint mindent, ami csak a földön van, az emberhez mint középponthoz és csúcshoz viszonyítva kell rendezni.
De mi az ember? Sok és különféle, egymásnak ellentmondó nézetet vallott és vall önmagáról, melyek szerint egyszer mindenek fölött álló törvénnyé magasztalja magát, máskor a kétségbeesésig megy el önmaga leértékelésében. Innen ered tanácstalansága és szorongása. Az Egyház mélyen átérezve a nehézségeket, a kinyilatkoztató Isten tanításának birtokában olyan választ tud adni rájuk, mely megrajzolja az ember valóságos helyzetét, megmagyarázza gyöngeségeit, s ugyanakkor helyesen fölismerheti méltóságát és hivatását.
A Szentírás ugyanis azt tanítja, hogy az ember "Isten képmására" teremtetett, s képes arra, hogy megismerje és szeresse Teremtőjét, aki úrrá tette minden földi teremtmény fölött,[9] hogy Istent dicsőítve uralja és használja azokat.[10] "Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy meglátogatod őt? Kevéssel tetted kisebbé az angyaloknál, dicsőséggel és tisztességgel koronáztad, és fölébe állítottad kezed minden művének. Mindent a lába alá vetettél." (Zsolt 8,5-7. a Vulgátában)
Isten azonban nem magányosságra teremtette az embert: kezdettől fogva "férfinak és nőnek teremtette" őket (Ter 1,27), kiknek kapcsolata a személyes közösség ősformája. Az ember ugyanis ízig-vérig társas lény, és másokkal való kapcsolat nélkül képtelen élni és képességeit kifejleszteni.
Isten tehát -- miként ugyancsak a Szentírásban olvassuk -- látta, hogy "mindaz, amit alkotott, nagyon jó". (Ter 1,31)
A bűn
13. Isten igazságban alkotta az embert, ő azonban története kezdetétől a Gonosz sugallatára visszaélt szabadságával, szembeszállt Istenével, és nélküle akarta elérni célját. Noha fölismerték Istent, mégsem dicsőítették Istenként, oktalan szívük elhomályosult, és inkább a teremtménynek szolgáltak, mint a Teremtőnek.[11] Ami az isteni kinyilatkoztatásból kitűnik, összhangban van a tapasztalattal. Mert amikor az ember a szíve mélyébe tekint, valóban észleli, hogy hajlik a rosszra is, és sokféle rossz környékezi, s ezek nem származhatnak a Teremtőjétől, aki jó. Az ember gyakran nem hajlandó elismerni Istent alkotójának, ezzel megtagadja létének a végső célra való irányulását, egyúttal szétrombolja saját belső rendjét, valamint a többi emberhez és az egész teremtett világhoz fűződő rendezett kapcsolatát.
Így tehát az ember önmagában megosztott. Ezért mind az egyéni, mind a közösségi élet teljes egészében küzdelem, mégpedig drámai küzdelem a jó és a rossz, a világosság és a sötétség között. Mi több, az ember úgy találja, hogy a maga erejéből hatékonyan nem verheti vissza a rossz támadásait, olyannyira, hogy mindenki úgy érzi magát, mintha bilincsbe volna verve. De maga az Úr jött el, hogy megszabadítsa és megerősítse az embert: hogy őt belsőleg megújítsa, a "világ fejedelmét pedig", aki a bűn szolgaságában tartotta az embert, "kivesse" (vö. Jn 12,31).[12] A bűn azonban az embert kisebbíti azáltal, hogy akadályozza teljességének elérését.
E kinyilatkoztatás fényében kapja végső magyarázatát az emberek által tapasztalt magasztos hivatás és mélységes nyomorúság.
A test-lélek ember
14. A test és lélek egysége, az ember testi mivoltánál fogva magába gyűjti az anyagi világ elemeit, melyek általa érik el céljukat és emelik föl hangjukat a Teremtő szabad dicséretére.[13] Az embernek tehát nem szabad lenéznie a testi életet, épp ellenkezőleg, testét mint Istentől teremtett és az utolsó napon föltámadó valóságot, jónak és tiszteletreméltónak kell tartania. Mivel azonban a bűn megsebezte, érzi a test lázongását. Így tehát maga az emberi méltóság követeli, hogy testében Istent dicsőítse,[14] és ne engedje szíve romlott hajlamainak szolgálni.
Az ember pedig nem téved, amikor az anyagi dolgoknál magasabbrendűnek ismeri meg és nem csupán a természet egy részecskéjének vagy a társadalom anonim elemének tekinti magát. Benső valójával ugyanis a dolgok teljességét meghaladja: ebbe a mély benső világba tér, amikor a szívébe fordul, ahol Isten várja őt, aki a szíveket vizsgálja,[15] s ahol ő maga Isten színe előtt dönt a saját sorsáról. Így tehát amikor fölismeri önmagában a szellemi és halhatatlan lelket, nem valami merőben a fizikai és a társadalmi körülményekből fakadó ábrándképpel hitegeti magát, hanem a valóság mély igazságát érinti.
Az értelem méltósága
15. Az isteni világosság részeseként helyesen ítél az ember, amikor azt mondja, hogy értelme révén meghaladja az anyagi világot. Szellemi képességét a századok folyamán a tapasztalati tudományokban, a technikában és a szellemtudományokban serényen használva ő maga valóban előre haladt. Korunkban viszont elsősorban az anyagvilág kutatásában és leigázásában ért el kitűnő eredményeket. Mindeközben a mélyebb igazságot kereste és meg is találta. Értelme ugyanis nem korlátozódik pusztán a jelenségekre, hanem az érthető valóságot igaz bizonyossággal meg tudja ragadni, noha a bűn következményeként értelme némiképpen elhomályosult és meggyöngült.
Az emberi személy értelmes természetét végül a bölcsesség tökéletesíti -- és tökéletesíteni is kell --, mely az emberi elmét szelíden vonzza az igaz és a jó keresésére és szeretésére; s ha bölcsesség hatja át az embert, a láthatókon keresztül eljut a láthatatlanokhoz.
A mi korunk pedig az elmúlt századoknál jobban rászorul erre a bölcsességre, hogy minél emberibb legyen minden újdonság, amit az ember fölfedez. A világ jövője forog ugyanis veszélyben, ha nem támadnak bölcsebb emberek. S megjegyzendő, hogy sok gazdaságilag szegény, de bölcsességben gazdag nép a többieknek igen nagy segítséget nyújthat.
A Szentlélek ajándékaként a hit által az ember szemlélheti és ízlelheti az isteni terv misztériumát.[16]
A lelkiismeret méltósága
16. Az ember lelkiismerete mélyén egy olyan törvényt fedez föl, amelyet nem ő ad önmagának, hanem engedelmességgel tartozik iránta, s e törvény hangja -- mely mindig arra szólítja, hogy szeresse és cselekedje a jót és kerülje a rosszat -- a kellő pillanatban fölhangzik szívében: "ezt tedd, amazt kerüld!" Isten ugyanis törvényt írt az emberi szívbe, melynek engedelmeskedni maga az ember méltósága és szerinte ítéltetik meg.[17] A lelkiismeret az ember legrejtettebb magva és szentélye, ahol egyedül van Istennel, akinek szava visszhangzik bensőjében.[18] Lelkiismeretében ismeri föl csodálatos módon azt a törvényt, melyet Isten és a felebarát szeretetével teljesít.[19] A keresztényeket a lelkiismerethez való hűség összeköti a többi emberrel az igazság keresésében, s az egyén és a társadalom életében fölmerülő számtalan erkölcsi kérdés igazi megoldásának megtalálásában. Minél inkább érvényesül tehát a helyes lelkiismeret, annál inkább tartózkodnak az egyének is, a közösségek is az önkényes döntésektől, s törekszenek arra, hogy az erkölcsiség objektív normáihoz alkalmazkodjanak. Nemritkán megtörténik, hogy a lelkiismeret legyőzhetetlen tudatlanság miatt téved, anélkül, hogy emiatt elveszítené méltóságát. Ez azonban nem állítható olyan esetben, amikor az ember nem fordít elég gondot az igaz, és a jó keresésére és a lelkiismeret a bűn megszokása következtében lassanként szinte megvakul.
A szabadság értéke
17. Az ember azonban csak szabadon fordulhat a jó felé, mely szabadságot kortársaink nagyra értékelik és lázasan keresik; méltán. De gyakran visszaélnek vele: úgy tekintik mint kötetlenséget, hogy mindent megtehessenek, ami élvezetet okoz, még a rosszat is. Az igazi szabadság azonban az istenképiség nagy jele az emberben. Isten ugyanis az embert a saját döntésére akarta bízni,[20] hogy a maga elhatározásából keresse Teremtőjét, és hozzá ragaszkodva, szabadon jusson el a teljes és boldog tökéletességre. Az ember méltósága tehát megköveteli, hogy tudatos és szabad választás alapján cselekedjék, tudniillik személyként, belső indítás és irányítás, ne pedig belső vak ösztön vagy merő külső kényszer hatására. E méltóságot akkor éri el az ember, ha kiszabadulva a szenvedélyek rabságából, a jó szabad választásával törekszik célja felé, az alkalmas eszközöket pedig hatékonyan és gondosan válogatja meg. Ezt az Istenre irányultságot a bűntől megsebzett emberi szabadság
teljesen csak Isten segítő kegyelmével tudja megvalósítani.
De mindenkinek számot kell majd adnia saját életéről Isten ítélőszéke előtt, hogy jót vagy rosszat cselekedett-e.[21]
A halál misztériuma
18. Az emberi lét a halál színe előtt válik a legnagyobb talánnyá. Az embert nemcsak a fájdalom és a test előrehaladó szétesése gyötri, hanem, s még inkább az örök megsemmisüléstől való félelem is. Szíve ösztönével helyesen ítél, amikor megborzad személyének teljes összeomlásától és végső kialvásától, s elutasítja azt. Az örökkévalóság magában hordozott magva, mivel nem vezethető vissza a puszta anyagra, föllázad a halál ellen. A technika összes, még oly hasznos próbálkozása sem képes csillapítani az ember szorongását: a testi élet meghosszabbítása ugyanis nem elégítheti ki annak a másik életnek a vágyát, mely kitörölhetetlenül ott van az ember szívében.
Miközben a halál színe előtt semmivé válik minden elképzelés, az Egyház az isteni kinyilatkoztatás alapján állítja, hogy Isten az embert a földi nyomorúság határain túli, boldog célra teremtette. Sőt a keresztény hit tanítja, hogy a testi halál -- amit az ember nem ismert volna meg, ha nem vétkezik[22] -- vereséget fog szenvedni, amikor a mindenható és könyörületes Üdvözítő föltámasztja az embert. Isten ugyanis arra hívta és hívja az embert, hogy egész természetével kapcsolódjék hozzá a romolhatatlan isteni élet közösségében. E győzelmet a föltámadott Krisztus vívta ki, aki halálával megszabadította az embert a haláltól.[23] A hit tehát, ha megfelelő szilárd érvekkel együtt kínálják föl, minden gondolkodó embernek megadja a választ jövendő sorsát illető aggodalmára; egyúttal lehetőséget nyújt, hogy lelki közösségben legyen Krisztusban azokkal a szeretett hozzátartozóival, akiket a halál már elragadott; a hit ugyanis megadja a reményt, hogy ők Istennél megtalálták már az igazi életet.
Az ateizmus fajtái és gyökerei
19. Az emberi méltóság lényeges része az Istennel való közösségre szóló meghívás. Az ember kezdettől fogva párbeszédre hivatott Istennel, ugyanis csak azért létezik, mert Isten szeretetből megteremtette és szeretetből létben tartja, s csak akkor élhet teljesen az igazság szerint, ha önként elismeri ezt a szeretetet és rábízza magát a Teremtőjére. Kortársaink közül sokan azonban föl sem fogják ezt a bensőséges és éltető kapcsolatot Istennel, vagy kifejezetten elutasítják, ezért az ateizmust korunk legsúlyosabb tényei közé kell sorolni, és nagyon komolyan meg kell vizsgálni.
Az ateizmus szóval egymástól igen különböző jelenségeket fejeznek ki. Egyesek határozottan tagadják Istent; mások úgy vélik, hogy az ember egyáltalán semmit sem tudhat meg róla; ismét mások Isten létének kérdését olyan módszerrel veszik vizsgálat alá, mely a kérdést értelmetlennek tünteti föl. Sokan jogosulatlanul átlépve a tapasztalati tudományok határait, mindent kizárólag természettudományos módszerrel akarnak magyarázni, vagy épp ellenkezőleg, tagadják, hogy létezik abszolút igazság. Némelyek annyira fölmagasztalják az embert, hogy ezáltal az Istenben való hit erőtlenné válik, de úgy tűnik inkább az embert állítják, mint Istent tagadnák. Mások nem az evangélium Istenét utasítják el, hanem azt az istenképet, amit maguknak alkottak. Olyanok is vannak, akiket nem foglalkoztatnak az Istennel kapcsolatos kérdések; úgy látszik, nem éreznek vallásos nyugtalanságot, így nem is értik, miért kellene a vallással törődniük. Az ateizmus nemritkán a világban tapasztalható rossz elleni szenvedélyes tiltakozásból, vagy abból fakad, hogy abszolút tulajdonságokkal ruháznak föl és Isten helyébe állítanak bizonyos emberi értékeket. A mai civilizáció maga is -- nem önmagától, hanem mert túlságosan belebonyolódik az evilági dolgokba -- megnehezítheti az eljutást Istenhez.
Akik szándékosan igyekeznek távol tartani Istent a szívüktől és kerülik a vallási kérdéseket, nem mentesek a bűntől, mivel nem követik lelkiismeretük szavát; gyakran azonban maguk a hívők is bizonyos fokig felelősek. Az ateizmus ugyanis, a maga egészében véve nem eredeti jelenség, hanem különböző okok következménye, s közéjük kell számítanunk a vallások -- sokhelyütt elsősorban a keresztény vallás -- által kiváltott kritikát is. Ezért a hívőknek is nem kis részük lehet az ateizmus létrejöttében, amennyiben a hitre nevelés elhanyagolásával vagy a tanítás meghamisításával, esetleg vallási, erkölcsi és társadalmi életük fogyatékos voltával inkább eltakarják, mint föltárják Isten és a vallás igazi arcát.
Az ateista rendszerek
20. A modern ateizmus gyakran rendszer formájában jelentkezik, és egyéb okok mellett odáig fokozza az emberi autonómia igényét, hogy az Istentől való függés minden formájával szemben nehézséget támaszt. Követői olyan szabadságra törekszenek, melyben az ember önmaga célja, saját történetének egyedül ő a főszereplője és szerzője; úgy vélik ez nem egyeztethető össze az Úrnak, a világ alkotójának és céljának elismerésével, vagy legalábbis teljesen fölöslegessé teszi a reá való hivatkozást. E tanításnak kedvezhet az a hatalomérzet is, mellyel a mai technikai fejlődés tölti el az embert.
A mai ateizmus formái közül nem hagyandó figyelmen kívül az sem, mely az emberi fölszabadulást elsősorban a gazdasági és társadalmi fölszabadulástól várja, s hangoztatja, hogy a vallás természeténél fogva állja útját ennek a fölszabadulásnak, mert egy jövendő élet ábrándjával kecsegteti az embert, amivel visszatartja őt a földi társadalom építésétől. Ahol ennek a fölfogásnak hívei hatalomra jutnak, hevesen támadják a vallást, az ateizmust pedig kivált az ifjúság nevelésében a közhatalom rendelkezésére álló eszközök alkalmazásával terjesztik.
Az Egyház magatartása az ateizmussal szemben
21. Az Egyház, hűségesen Istenhez és az emberhez, nem tehet mást, mint hogy fájdalommal, de teljes határozottsággal elítélje, miként korábban is tette[24] ezeket az ártalmas tanításokat és cselekedeteket, melyek ellentmondanak az értelemnek és az általános emberi tapasztalatnak, az embert pedig megfosztják veleszületett méltóságától.
Igyekszik azonban megérteni az istentagadásnak az ateista gondolatvilág mélyén rejlő okait, s mivel ismeri az ateizmus által fölvetett kérdések súlyát, és szeret minden embert, úgy ítéli, hogy ezeket az okokat komoly és mélyreható vizsgálat tárgyává kell tennie.
Az Egyház vallja, hogy Isten elismerése egyáltalán nem ellenkezik az emberi méltósággal, mivel e méltóság Istenben alapszik és válik tökéletessé. Isten ugyanis értelmes és szabad társas lénynek teremtette az embert, s mindenekelőtt meghívta, hogy gyermekként közösségben legyen vele és részesedjék az ő boldogságában. Ezenkívül az Egyház tanítja, hogy az eszkatologikus remény nem csökkenti a földi dolgok jelentőségét, hanem inkább új motívumokkal segíti beteljesedésüket. Ezzel szemben, ha elvész az isteni alap és az örök élet reménye, amint ma látjuk, igen súlyosan sérül az emberi méltóság, és megoldatlan marad az élet és halál, a bűn és a fájdalom talánya, s az emberek nemritkán kétségbe esnek.
Ilyen körülmények között az ember megoldatlan, homályosan érzékelt kérdés marad önmagának, s bizonyos pillanatokban, főleg az élet jelentősebb fordulópontjain senki sem térhet ki e kérdés elől, melyre egyedül Isten ad kielégítő és biztos választ, aki mélyebb gondolkodásra és alázatosabb keresésre hívja az embert.
Az ateizmus gyógyszerét a helyesen előadott tanítástól és az Egyház és tagjainak kifogástalan életétől kell várnunk. Az Egyház feladata ugyanis, hogy a Szentlélek vezetésével szüntelenül megújulva és megtisztulva[25] megjelenítse és láthatóvá tegye az Atyaistent és az ő megtestesült Fiát, ami elsősorban az élő és érett hit tanúságtételével érhető el, tudniillik azzal a hittel, mely világosan fölismeri és le tudja győzni a nehézségeket. E hit tanúi a vértanúk régen és ma is. E hitnek azáltal kell megmutatnia termékenységét, hogy áthatja a hívők egész életét, evilági életét is, s főként a szűkölködők iránt igazságosságra és szeretetre indítja őket. Isten jelenlétének megmutatásához a legfontosabb a hívők egymás iránti testvéri szeretete, akik egy szívvel-lélekkel együtt fáradoznak az evangéliumi hitért,[26] és az egység jelévé válnak.
Az Egyház, jóllehet teljesen elutasítja az ateizmust, őszintén vallja, hogy minden embernek, hívőknek és nem hívőknek egyaránt együtt kell működniük e világ helyes építésében, melyben közösen élnek, ami természetesen lehetetlen őszinte és okos dialógus nélkül. Helyteleníti tehát a hátrányos megkülönböztetést a hívők és nem hívők között, amit egyes államok vezetői, figyelmen kívül hagyva az ember alapvető jogait, jogtalanul gyakorolnak. Igényli a hívők számára a cselekvési szabadságot, hogy ebben a világban Isten templomát is építhessék. Az ateistákat pedig emberségesen hívja, hogy nyitott szívvel szemléljék Krisztus evangéliumát.
Az Egyház ugyanis nagyon jól tudja, hogy amikor védelmezi az emberi hivatás méltóságát és visszaadja a reményt azoknak, akik kétségbe estek végső sorsuk felől, üzenete összhangban van az emberi szív legtitkosabb vágyaival. Ez az üzenet nem lealacsonyítja az embert, hanem élettel és szabadsággal ajándékozza meg, s rajta kívül semmi sem képes megnyugtatni az emberi szívet: "Magadnak alkottál minket", Uram, "és nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik benned".[27]
Krisztus, az új ember
22. Az ember misztériuma csak a megtestesült Ige misztériumában világosodik meg igazán. Ádám, az első ember ugyanis az eljövendőnek,[28] tudniillik az Úr Krisztusnak előképe volt. Krisztus, az új Ádám, az Atya és az ő szeretete misztériumának kinyilatkoztatásában teljesen föltárja az embert az embernek, és megmutatja magasztos hivatását. Nem csoda tehát, ha ezek az igazságok belőle fakadnak és benne érik el csúcspontjukat.
Aki "a láthatatlan Isten képmása",[29] ugyanő tökéletes ember is, aki Ádám fiainak az ősbűn által elcsúfított istenképiségét helyreállította. Mivel Ő az emberi természetet fölvette, nem elemésztette,[30] e természet magától értetődően bennünk is nagy méltóságra jutott. Isten Fia ugyanis megtestesülésével valamiképpen minden emberrel egyesült. Emberi kézzel dolgozott, emberi értelemmel gondolkodott, emberi akarattal cselekedett,[31] emberi szívvel szeretett. Szűz Máriától születvén valóban egy lett közülünk, a bűnt kivéve mindenben hasonló lett hozzánk.[32]
Az ártatlan Bárány, önként ontva vérét, életet szerzett nekünk, Isten benne szerzett kiengesztelést önmagával és az embereknek egymás között,[33] s kiragadott minket az ördög és a bűn szolgaságából, így mindegyikünk elmondhatja az apostollal: Isten Fia "szeretett engem, és önmagát adta értem" (Gal 2,20). Értünk szenvedvén nemcsak példát adott nekünk, hogy kövessük őt,[34] hanem utat is nyitott, melyen ha járunk, az élet és a halál megszentelődik és új értelmet nyer.
A sok testvér között az elsőszülött Fiú képmásához hasonlóvá vált[35] keresztény ember pedig megkapja a "Lélek zsengéit" (Róm 8,23), melyek képessé teszik arra, hogy megtartsa a szeretet új törvényét.[36] E Lélek által, aki "örökségünk foglalója" (Ef 1,14) belülről a teljes ember megújul egészen "a test megváltásáig" (Róm 8,23): "Ha pedig bennetek lakik annak Lelke, aki föltámasztotta Jézust a halálból, ő, aki Jézus Krisztust föltámasztotta a halottak közül, halandó testeteket is életre kelti bennetek lakó Lelke által" (Róm 8,11).[37] Kétségtelen, a keresztény embernek sok szorongatásban kell fölvennie a harcot a rossz ellen, és meg kell halnia; de a húsvéti misztérium részeseként hasonlóvá válva Krisztus halálához, reménytől megerősödve tart a föltámadás felé.[38]
Mindez nemcsak a Krisztus-hívőkre érvényes, hanem miden jóakaratú emberre is, kiknek szívében láthatatlanul munkálkodik a kegyelem.[39] Mivel ugyanis Krisztus mindenkiért meghalt,[40] s minden ember végső hivatása azonos, tudniillik isteni hivatás, vallanunk kell, hogy a Szentlélek mindenkinek fölkínálja a lehetőséget, hogy csak Isten előtt ismert módon csatlakozhassanak e húsvéti misztériumhoz.
Ilyen és ily nagy az ember misztériuma, mely a keresztény
kinyilatkoztatás által fölragyog a hívőknek. Tehát Krisztus által és Krisztusban megvilágosodik számunkra a fájdalom és a halál talánya, mely az evangélium nélkül eltipor bennünket. Krisztus föltámadott, halálával megölte a halált, és életet ajándékozott nekünk,[41] hogy -- mint fiúk a Fiúban -- kiálthassuk a Lélekben: "Abba! Atya!"[42]
Második fejezet
AZ EMBEREK KÖZÖSSÉGE
A Zsinat célja
23. A mai világ főbb jellegzetességei közé számít az emberek közötti kapcsolatok megsokasodása, amiben igen nagy része van a technikai fejlődésnek. Az emberek testvéri dialógusa azonban mégsem e fejlődésben, hanem mélyebben, a személyek közösségében valósul meg, mely egymás teljes szellemi méltóságának kölcsönös tiszteletét igényli. A krisztusi kinyilatkoztatás nagy segítséget nyújt a személyek e közösségének létrejöttéhez, s egyúttal elvezet minket a közösségi élet törvényeinek mélyebb megértésére, mely törvényeket a Teremtő írt bele az ember szellemi és erkölcsi természetébe.
Mivel azonban az Egyházi Tanítóhivatal újabb dokumentumai bőségesen kifejtették a társadalomra vonatkozó keresztény tanítást,[43] a Zsinat csupán néhány főbb igazságot idéz föl, és alapjaikat világítja meg a kinyilatkoztatás fényével, majd néhány, ma jelentősebb gyakorlati következménnyel foglalkozik.
Az emberi hivatás közösségi természete Isten tervében
24. Isten, mindnyájunk gondviselő Atyja azt akarta, hogy az emberek egyetlen családot alkossanak és testvérnek tekintsék egymást. Hiszen mindannyian Isten képére vannak teremtve, aki "betelepítette az egy őstől származó emberiséggel az egész földet" (ApCsel 17,26), s mindnyájan egy és ugyanazon célra vannak hivatva, aki nem más, mint maga az Isten.
Ezért Isten és a felebarát szeretete az első és legfőbb parancs. Isten szeretete tehát nem választható el a felebarát szeretetétől: "...ami egyéb parancs még van, mind ebben az egyben tetőződik: Szeresd embertársadat, mint saját magadat... A törvény tökéletes teljesítése tehát a szeretet" (Róm 13,9--10; vö. 1Jn 4,20). Ez pedig az egymástól napról napra jobban függő emberek és az egyre egységesebbé váló világ számára igen jelentősnek bizonyul.
Sőt amikor az Úr Jézus az emberi észnek föl nem fogható távlatokat nyitva azért imádkozik az Atyához, hogy "legyenek mindnyájan egyek..., amint mi egyek vagyunk" (Jn 17,21--22), bizonyos hasonlóságot sejtet az isteni személyek egysége és Isten gyermekeinek igazságban és szeretetben élt egysége között. E hasonlóság rávilágít arra, hogy az ember -- aki az egyetlen teremtmény a földön, akit Isten önmagáért akart -- teljesen csak akkor találhat önmagára, ha őszintén elajándékozza magát.[44]
Az emberi személy és az emberi társadalom kölcsönös összefüggése
25. Az ember társas természetéből nyilvánvaló, hogy az emberi személy tökéletesedése és a társadalom fejlődése kölcsönösen függ egymástól. Valamennyi társadalmi intézménynek ugyanis a személy az alapja, alanya és célja, s annak kell lennie, mert a személy természete szerint teljesen közösségre van utalva.[45] Mivel tehát a társas élet nem mellékes körülmény az ember számára, ezért minden képessége a másokkal való kapcsolatokban, kölcsönös szolgálatokban, párbeszédben bontakozik ki, és az ember csak így felelhet meg hivatásának.
Az ember kibontakozásához szükséges társas kötelékek közül némelyek közvetlenül megfelelnek belső természetének, például a család és a politikai közösség; mások inkább szabad elhatározásából jönnek létre. Korunkban a kölcsönös kapcsolatok és függések különféle okokból napról napra egyre sokasodnak, amiből sokféle közjogi vagy magánjogi társulás és intézmény keletkezik. Ez a szocializációnak nevezett jelenség kétségtelenül rejteget veszélyeket, mégis sok előnnyel jár a személy értékeinek megszilárdítása és növelése, valamint jogainak védelme szempontjából.[46]
A társas élet nagy segítséget nyújt ugyan az emberi személynek, hogy betölthesse hivatását, a vallásos hivatását is, még sem tagadható, hogy azok a társadalmi körülmények, melyek között az emberek élnek, s melyek közé már gyermekkorukban kerülnek, gyakran eltérítik őket a jótól és a rossz felé terelik. Bizonyos, hogy a társadalmi rendet sűrűn zavaró ok részben a gazdasági, politikai és társadalmi formákban lappangó feszültség. A mélyebb ok azonban nem ez, hanem a gőg és az önzés, mely megrontja a társadalom légkörét. Ahol pedig a dolgok rendjét a bűn következményei megzavarják, ott a születésétől fogva rosszra hajló ember új meg új kísértésekkel találkozik, és ezeket csak a kegyelemtől támogatott szüntelen erőfeszítésekkel küzdheti le.
A közjó előmozdítása
26. Az emberek egyre szorosabbá váló és lassan az egész világra kiterjedő kölcsönös függéséből következik, hogy a közjó -- azaz azon társadalmi életfeltételek összessége, melyek mind a csoportoknak, mind az egyes tagoknak lehetővé teszik, hogy teljesebben és könnyebben elérjék tökéletességüket -- napjainkban egyre egyetemesebbé válik, és az egész emberi nemet érintő jogokat és kötelességeket foglal magában. Minden csoportnak számot kell vetnie a többi csoport szükségleteivel és jogos igényeivel, sőt az egész emberi család közjavával is.[47]
Ugyanakkor növekszik az emberi személyt megillető magasztos méltóság tudata, mivel a személy fölötte áll minden dolognak, jogai és kötelességei egyetemesek és sérthetetlenek. Az ember számára tehát hozzáférhetővé kell tenni mindazt, ami a valóban emberi élethez szükséges: ilyenek a táplálék, a ruházat, a lakás; jog az életállapot szabad megválasztáshoz és a családalapításhoz, neveltetéshez, munkához, jó hírnévhez, tisztelethez, megfelelő tájékoztatáshoz, a saját helyes lelkiismeret szerinti cselekvéshez, a magánélete védeleméhez és a jogos szabadsághoz, mely magában foglalja a vallásszabadságot is.
A társadalmi rendnek tehát és fejlődésének mindig a személyek javára kell irányulnia, ugyanis a dolgok rendjét kell a személyek rendjéhez szabni, nem pedig fordítva, miként maga az Úr utalt erre, amikor azt mondta, hogy a szombat van az emberért, és nem az ember a szombatért.[48] Ezt a rendet tehát úgy kell kibontakoztatni, hogy az igazságban legyen megalapozva, az igazságosságban épüljön, és a szeretet éltesse; a szabadságban pedig egyre napról napra emberibb egyensúlyt kell találnia.[49] Ennek megvalósításához azonban a gondolkodásmódot kell megújítani, és a társadalmat nagy mértékben át kell alakítani.
Isten Lelke, aki csodálatos előrelátással irányítja az idők folyását, és megújítja a föld színét, e fejlődés mellett áll. Az evangéliumi kovász pedig fölébresztette és folyamatosan ébreszti az emberi szívben a méltóság visszafoghatatlan vágyát.
Tisztelet az emberi személy iránt
27. Áttérve a gyakorlati és sürgetőbb következményekre a Zsinat újra és újra megerősíti az ember iránti tiszteletet: mindenkinek úgy kell tekinteni a felebarátra -- kivétel nélkül --, mint önmagára, elsősorban azáltal, hogy életéről és a hozzá szükséges eszközökről gondoskodik;[50] nehogy azt a gazdagot utánozza, aki a szegény Lázárral mit sem törődött.[51]
Napjainkban különösen sürgető kötelességünk, hogy felebarátnak tekintsünk megkülönböztetés nélkül minden embert, és ha ránk szorul, siessünk is a szolgálatára; legyen szó akár egy mindenkitől elhagyott öregről, egy igazságtalanul lenézett vendégmunkásról, egy menekültről, egy házasságon kívül született gyermekről, aki érdemtelenül szenved olyan bűnért, melyet nem ő követett el; vagy egy éhezőről, aki megszólítja a lelkiismeretünket, eszünkbe juttatva az Úr szavát: "Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek" (Mt 25,40).
Ezenfelül minden, ami az élet ellen irányul: az emberölés bármely formája, a népirtás, az abortusz, az eutanázia és a szándékos öngyilkosság; minden, ami az emberi személy épségét sérti: a csonkítások, a testi vagy lelki kínzás, a lelki kényszer alkalmazása; minden, ami az emberi méltóságot sérti: az embertelen életkörülmények, az önkényes bebörtönzések, deportálások, rabszolgaság, prostitúció, leány- és fiúkereskedelem, a lealacsonyító munkakörülmények, melyek a munkásokat a haszonszerzés puszta eszközévé teszik, s nem szabad és felelős személyeknek tekintik -- mindezek és hozzájuk hasonlók kétségtelenül szégyenletes gaztettek, s miközben tönkreteszik az emberi civilizációt, inkább az elkövetőiket szennyezik be, mint azokat, akik elszenvedik a jogtalanságot, és a legnagyobb mértékben ellenkeznek a Teremtő tiszteletével.
Tisztelet és szeretet az ellenség iránt
28. A tiszteletet és a szeretetet azokra is ki kell terjesztenünk, akik társadalmi, politikai vagy vallási kérdésekben másként vélekednek, vagy cselekszenek, mint mi; minél nagyobb emberiességgel és szeretettel próbáljuk megérteni gondolatvilágukat, annál könnyebben kezdhetünk velük párbeszédet.
Ez a szeretet és jóindulat azonban soha nem tehet bennünket közömbössé az igazság és a jó iránt. Sőt éppen maga a szeretet sürgeti Krisztus tanítványait, hogy hirdessék az üdvözítő igazságot minden embernek. De különbséget kell tennünk a mindig elvetendő tévedés és a tévedő ember között, aki mindig megőrzi személyi méltóságát, még akkor is, ha vallási fogalmai pontatlanok vagy hamisak.[52] Egyedül Isten a bíró és a szívek vizsgálója, ezért tiltja nekünk, hogy bárki belső bűnéről ítéljünk.[53]
Krisztus tanítása azt is megköveteli, hogy bocsássuk meg a sérelmeket, és a szeretet parancsát pedig -- mely az Újszövetség törvénye -- minden ellenségre kiterjeszti: "Hallottátok a parancsot: Szeresd embertársadat és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót haragosaitokkal, és imádkozzatok üldözőitekért (és rágalmazóitokért)" (Mt 5,43--44).[54]
Minden ember lényegi egyenlősége és a társadalmi igazságosság
29. Mivel minden értelmes lélekkel rendelkező és Isten képmására teremtett embernek ugyanaz a természete és ugyanaz az eredete; s mert Krisztustól megváltottan ugyanaz a hivatása és isteni rendeltetése, egyre határozottabban el kell ismerni, hogy minden ember alapvetően egyenlő.
Kétségtelen, hogy a különböző fizikai képességek, valamint az értelmi és erkölcsi erők szempontjából nem egyformák az emberek. De mint Isten szándékaival ellenkező dolgot, a személy alapvető jogaiban le kell küzdeni és ki kell küszöbölni minden nem, faj, bőrszín, társadalmi helyzet, nyelv vagy vallás alapján történő társadalmi vagy kulturális megkülönböztetést. Sajnálatos, hogy a személy ezen alapvető jogait még nem mindenütt tartják tiszteletben. Ez fordul elő például, ha a nőtől megtagadják, hogy szabadon válassza meg férjét vagy életállapotát, s nem részesülhet ugyanolyan nevelésben és műveltségben, mint a férfi.
Noha az emberek között léteznek jogos különbségek, a személyek egyenlő méltósága megköveteli, hogy emberibb és méltányos életfeltételekhez jussanak. Ugyanis az egy emberi család tagjai vagy népei közötti kirívóan nagy gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségek botrányt okoznak, és ellenkeznek a társadalmi igazságossággal, az emberi személy méltóságának egyenlőségével, s a társadalmi és nemzetközi békével.
A magán- és közintézmények tehát legyenek rajta, hogy az ember méltóságát és célját szolgálják, mégpedig úgy, hogy kitartóan küzdjenek mindenféle -- akár társadalmi, akár politikai -- szolgaság ellen, s megóvják az alapvető emberi jogokat minden politikai rendszerben. Sőt ezeknek az intézményeknek lassan össze kell hangolódniuk a mindenek fölött álló lelki értékekkel, még ha sokszor elég hosszú időbe kerül is e kívánatos cél elérése.
Túl kell jutni az individualista etikán
30. A dolgok gyors és mély átalakulása sürgetően követeli, hogy ne legyen senki, aki nem ügyel a dolgok folyására vagy fáradt tehetetlenséggel enged a csupán individualista etikának. Az igazságosság és a szeretet követelményeinek egyre inkább csak akkor lehet eleget tenni, ha minden egyes ember azon túl, hogy a maga képességei és a mások szükségletei szerint hozzájárul a közjóhoz, s támogatja és segíti azokat a magán- és közintézményeket is, melyek az életkörülmények javítását szolgálják. Vannak ugyanis, akik nagyvonalú és fennkölt véleményeket hangoztatnak, valójában azonban úgy élnek, mintha semmi közük sem lenne a közösség bajaihoz. Sőt több régióban sokan semmibe veszik a szociális törvényeket és előírásokat. Számosan nem átallják, hogy mindenféle csalással és megtévesztéssel kivonják magukat a törvényes adók és a társadalomnak járó egyéb tartozások alól. Mások vajmi keveset törődnek a társadalmi élet szabályaival, például az egészségvédelemmel vagy a közlekedésbiztonsággal, és eszükbe sem jut, hogy gondatlanságukkal a maguk és a mások életét veszélyeztetik.
Szent törvénye legyen tehát mindenkinek, hogy a társadalmi kapcsolatokat a mai ember legfőbb kötelességének tekintse, és tiszteletben is tartsa. Minél inkább eggyé válik ugyanis a világ, annál nyilvánvalóbb, hogy az emberi feladatok túlnőnek a szűkebb csoportok keretein, s lassanként kiterjednek az egész világra. Ehhez pedig föltétlenül szükséges, hogy mind az egyének, mind közösségeik önmagukban kifejlesszék és a társadalomban elterjesszék az erkölcsi és a szociális erényeket, hogy így az isteni kegyelem nélkülözhetetlen segítségével valóban új emberekké és egy új arcú emberi nem építőivé legyenek.
Felelősség- és sorsközösségvállalás
31. Annak érdekében, hogy az egyes emberek mind önmaguk, mind a csoportok iránt, melyeknek tagjai lelkiismereti kötelességüket teljesíteni tudják, lelkileg kell jobban kiművelni őket, fölhasználva azokat a nagyszerű segédeszközöket, melyek korunkban az emberi nem rendelkezésére állnak. Mindenekelőtt a bármely társadalmi rétegből származó fiatalokat kell úgy nevelni, hogy olyan férfiakká és nőkké váljanak, akik nemcsak művelt emberek, hanem nagylelkűek is, hiszen az ilyenekre égető szüksége van korunknak.
Az ember azonban csak akkor juthat el erre a felelősségérzetre, ha az életkörülményei megengedik, hogy tudatára ébredjen méltóságának, és önmagát Istenért és másokért elkötelezve, válaszoljon hivatására. Az emberi szabadság elsatnyul, ha az ember végső szükségbe kerül, de elsorvad ott is, ahol az ember egy túl könnyű élet csábításának engedve elefántcsonttoronyba zárkózik. Ezzel szemben megerősödik a szabadság, ha az ember elfogadja az emberi együttélés kikerülhetetlen következményeit, vállalja az összetartozás sokféle követelését és elkötelezi magát a közösség szolgálatára.
Éppen ezért mindenkiben föl kell szítani a kedvet, hogy kivegye részét a közös kezdeményezésekből. Dicséret illeti meg azoknak a nemzeteknek eljárását, melyek körében a polgárok lehető legnagyobb része valódi szabadságban kiveszi részét a közügyekből. Mindenesetre tekintettel kell lenni minden nép valós helyzetére és a közhatalom szükséges erejére. Hogy a polgárok valamennyien készek legyenek részt venni a társadalom testét alkotó különböző csoportok életében, e csoportokban vonzó és mások szolgálatára készségessé tevő értékeket kell találniuk. Joggal hihetjük, hogy az emberiség jövője azok kezében van, akik a következő nemzedékeknek át tudják adni az élet értelmét és remény erejét.
A megtestesült Ige és az emberi szolidaritás
32. Miként Isten nem magányos életre, hanem társas együttélésre teremtette az embert, úgy tetszett neki, "hogy az embereket ne egyenként, minden társas kapcsolat kizárásával szentelje meg és üdvözítse, hanem néppé tegye őket, mely őt igazságban megismeri és szentül szolgál neki".[55] Az üdvösség történetének kezdetétől fogva nemcsak mint egyéneket, hanem mint közösség tagjait választott ki embereket. Ezeket a választottakat Isten, föltárva a maga tervét, "népének" (Kiv 3,7--12) nevezte, mellyel a Sínai-hegyen még szövetséget is kötött.[56]
E közösségi jelleget Jézus Krisztus műve tökéletesíti és beteljesíti. Maga a megtestesült Ige ugyanis részese akart lenni az emberi közösségnek. Részt vette a kánai menyegzőn, betért Zakeus házába, asztalhoz ült a vámosokkal és bűnösökkel. Az Atya szeretetét és az ember nagyszerű hivatását a társadalmi élet legáltalánosabb dolgait említve, s a mindennapi élet képeit és nyelvi fordulatait használva nyilatkoztatta ki. Az emberi kapcsolatokat -- mindenekelőtt a családi kapcsolatokat, melyek a társadalmi élet alapelemei -- megszentelte, és önként alávetette magát hazája törvényeinek. Kora és országa munkásemberének életét akarta élni.
Igehirdetésében világosan meghagyta Isten gyermekeinek, hogy olyanok legyenek egymáshoz, mint a jó testvérek. Imájában pedig azt kérte, hogy tanítványai mindnyájan egyek legyenek, sőt Ő, minden ember Megváltója a halált vállalva föláldozta magát mindenkiért. "Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért" (Jn 15,13). Apostolainak pedig megparancsolta, hogy minden nemzetnek hirdessék az evangéliumi üzenetet, annak érdekében, hogy az emberi nem Isten családja legyen, melyben a törvény teljességének a szeretetnek kell lennie.
Elsőszülöttként a sok testvér között, azok körében, akik őt hittel és szeretettel befogadják halála és föltámadása után Lelkének ajándékával új testvéri közösséget alapított, tudniillik a testében, mely az Egyház, hogy ott mindnyájan, mint egymásnak tagjai -- a kapott különböző adományok szerint -- kölcsönösen szolgálják egymást.
E szolidaritást folyton növelni kell egészen addig a napig, melyen majd beteljesedik, és a kegyelemből üdvözült emberek -- mint Isten és testvérük, Krisztus szeretett családja -- tökéletesen megdicsőítik Istent.
Harmadik fejezet
AZ EMBER TEVÉKENYSÉGE A VILÁGBAN
A probléma
33. Az ember mindig törekedett arra, hogy munkájával és tehetségével minél gazdagabban bontakoztassa ki életét; ma azonban uralmát, főként a tudomány és a technika segítségével szinte az egész természetre kiterjesztette, s egyre tovább terjeszti, és a nemzetek közötti érintkezés sokféle és egyre számosabb eszköze segítségével az emberi család lassanként az egész földkerekségen egyetlen közösségként ismeri föl és szervezi meg önmagát. Mindezek következtében sok olyan dolgot, melyet korábban az ember a természetfölötti erőktől várt, ma saját munkájával biztosít magának.
E hatalmas törekvés láttán, mely már az egész emberi nemet áthatja, sok kérdés vetődik föl az emberek között: Vajon mi az értelme és az értéke ennek a tevékenységnek? Hogyan kell használnunk mindezeket a javakat? Milyen cél felé tartanak az egyének vagy a közösségek törekvései? Az Egyház, mely őrzi Isten igéjének letéteményét -- a vallási és erkölcsi élet elveinek forrását --, anélkül, hogy az egyes konkrét kérdésekre mindig kész válaszai volnának, szeretné egyesíteni a kinyilatkoztatás fényét az emberi tudással, hogy megvilágosítsa az utat, melyen csak nemrégiben indult el az emberiség.
Az emberi tevékenység értéke
34. A hívők bizonyosak abban, hogy az egyéni és közösségi emberi tevékenység, illetve az a hatalmas erőfeszítés, mellyel az emberek a történelem folyamán életük körülményeit javítani akarják, önmagában véve megfelel Isten tervének. Az Isten képmására teremtett ember ugyanis parancsot kapott, hogy a földet és mindent, ami rajta van hatalma alá vetve, igazságban és szentségben kormányozza a világot;[57] s hogy Istent elismerve mindenek Teremtőjének, önmagát és minden létezőt visszavigyen Őhozzá, hogy az embernek alávetett összes dolgokban csodálatos legyen Isten neve az egész földön.[58]
Ez a leghétköznapibb tevékenységekre is érvényes. A férfiak és nők ugyanis, miközben maguk és családjuk mindennapi kenyerét keresik, s tevékenységüket úgy végzik, hogy a társadalomnak is hasznára vannak, joggal gondolhatják, hogy munkájukkal a Teremtő művét folytatják, testvéreik javát mozdítják elő, és személyesen hozzájárulnak az isteni terv történelmi megvalósulásához.[59]
A keresztények tehát nem gondolják azt, hogy az emberek leleményességéből és erejéből született alkotások szemben állnak Isten hatalmával, vagy azt, hogy az eszes teremtmény mintegy vetélytársa a Teremtőnek, épp ellenkezőleg, meggyőződésük, hogy az emberi nem győzelmei Isten nagyságának jelei és az ő kimondhatatlan tervének gyümölcsei. Minél inkább növekszik az ember hatalma, annál szélesebb körre terjed ki az egyének és a közösségek felelőssége. Ebből kitűnik, hogy a krisztusi üzenet nem vonja el az embereket a világ építésétől, nem teszi őket közönyösekké sorstársaik iránt, hanem inkább még szigorúbban kötelezi őket, hogy a világ javára munkálkodjanak.[60]
Az emberi tevékenység rendje
35. Az emberi tevékenység, miként az emberből indul ki, ugyanúgy az emberre irányul. Az ember ugyanis, amikor dolgozik, nem csupán a tárgyakat és a társadalmat alakítja át, hanem önmagát is tökéletesíti. Sok mindent megtanul, képességeit fejleszti, kilép önmagából, sőt önmaga fölé emelkedik. E gyarapodás, ha helyesen értelmezzük, értékesebb, mint az összegyűjthető külső javak. Az ember értékét inkább az határozza meg, ki ő maga, mint az, amit birtokol.[61] Ugyanígy mindaz, amit az emberek a nagyobb igazságosságért, a szélesebb körű testvériségért, az emberibb társadalmi kapcsolatokért tesznek, többet ér, mint a technikai fejlődés; e fejlődés ugyanis csak anyagot szolgáltathat az emberi fölemelkedéshez, egymagában azonban soha meg nem valósítja azt.
Ebből következően az emberi tevékenység alapszabálya ez: Isten terve és akarata szerint legyen összhangban az emberi nem igazi javával, s az embernek mint egyénnek és a társadalom tagjának tegye lehetővé teljes hivatásának szolgálatát és betöltését.
A földi dolgok jogos autonómiája
36. Kortársaink közül sokan mégis mintha attól tartanának, hogy az emberi tevékenység és a vallás közötti szorosabb kapcsolat árt az emberek, a társadalmak és a tudományok autonómiájának.
Ha a földi valóságok autonómiáján azt értjük, hogy a teremtett dolgoknak, maguknak a közösségeknek is, megvannak a saját törvényeik és értékeik, melyeket az embernek lépésről lépésre föl kell ismernie, alkalmaznia és rendeznie kell, akkor az autonómia követelése erkölcsileg teljesen kifogástalan; amit nemcsak korunk emberei igényelnek, hanem a Teremtő akaratának is megfelel. Épp a teremtés tényéből következik ugyanis, hogy minden dolognak megvan a maga állaga, igazsága és jósága, megvannak a saját törvényei, és megvan a saját rendje: ezeket az embernek tisztelnie kell, ismervén a tudományok és művészetek sajátos módszereit. Ezért bármelyik szaktudomány módszeres kutatása -- ha valóban tudományosan és az erkölcsi normák szerint folyik -- igazában soha nem kerül ellentétbe a hittel, mert a földi valóságok és a hit valóságai ugyanattól az Istentől erednek.[62] Sőt, aki alázattal és állhatatosan igyekszik föltárni a természet rejtélyeit, azt, még ha nem is tudja, szinte Isten keze vezérli, aki mindent fönntartván teszi, hogy a dolgok azok legyenek, amik. Ezért csak sajnálni lehet, hogy nem eléggé látva a tudomány törvényes autonómiáját olykor a keresztények között is megnyilvánultak olyan fölfogások, melyekből nézeteltérések és szenvedélyes viták támadtak, és sokakat vittek arra, hogy a hitet és a tudományt egymással szembenállónak gondolják.[63]
Ha azonban a mulandó dolgok autonómiája kifejezésen azt értik, hogy a teremtett dolgok nem függnek Istentől, s hogy az ember a Teremtőt figyelmen kívül hagyva rendelkezhet velük, akkor minden istenhívő megérti, mennyire hamis e nézet. A teremtmény ugyanis a Teremtő nélkül elenyészik. Egyébként bármely vallás hívei mindig meghallották Isten szavát és megnyilatkozását a teremtmények nyelvén, sőt, ha Isten feledésbe merül, maga a teremtmény érthetetlenné válik.
A bűntől megrontott emberi tevékenység
37. A Szentírás pedig, mellyel egybecseng a sok évszázados tapasztalat, arra tanítja az emberi családot, hogy az emberi fejlődés, mely az embernek nagy java, nagy kísértéssel járhat: ha megzavarják az értékek rendjét, és a rossz összekeveredik a jóval, az egyes emberek és csoportok már csak a maguk érdekét nézik, másokét nem. Ebből következően a világ már nem az igaz testvériség tere, az emberiség növekvő hatalma pedig már azzal fenyeget, hogy magát az emberi nemet pusztítja el.
Az emberek egész történelmén végighúzódik a kemény harc a sötétség hatalmai ellen, mely a történelem hajnalán kezdődött és az utolsó napig fog tartani az Úr tanítása szerint.[64] E harc részeseként az embernek szüntelenül küzdenie is kell, hogy kitarthasson a jóban; és saját belső egységét csak Isten kegyelmének segítségével és komoly erőfeszítések árán tudja elérni.
Ezért Krisztus Egyháza a Teremtő tervében bízva elismeri ugyan, hogy az emberi fejlődés szolgálhatja az emberek igaz boldogságát, mégis ismételnie kell az Apostol intelmét: "Ne hasonuljatok ehhez a világhoz" (Róm 12,2), tudniillik a hiúságnak és rosszaságnak ahhoz a lelkületéhez, mely az Isten és az ember szolgálatára rendelt emberi tevékenységet a bűn eszközévé változtatja.
Ha tehát azt kérdezi valaki, hogyan lehet fölébe kerekedni e nyomorúságnak, a keresztények megvallják: minden emberi tevékenységet, amit a kevélység és a rendetlen önszeretet naponta veszélyeztet, Krisztus keresztjével és föltámadásával meg kell tisztítani és tökéletessé kell tenni. A Krisztustól megváltott és a Szentlélekben új teremtménnyé lett ember, szeretheti és kell is szeretnie az Istentől teremtett dolgokat. Mert Istentől kapja, úgy tekinti és tiszteli azokat, mintha Isten kezéből áradnának. Hálát adván értük a Jótevőnek, s szegénységben és a lélek szabadságával használva és élvezve a teremtett dolgokat, a világ igaz birtokosa lesz: mint akinek semmije sincs, és mindene megvan.[65] "Minden a tiétek: ti azonban Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig az Istené" (1Kor 3,22--23).
Az emberi tevékenység a húsvéti misztériumban
38. Isten Igéje ugyanis, aki által minden teremtetett, megtestesült, itt lakott az emberek földjén,[66] vagyis ízig-vérig emberként lépett a történelembe, magához emelve és összefoglalva azt.[67] Ő nyilatkoztatja ki nekünk, hogy "szeretet az Isten" (1Jn 4,8), s ugyanakkor megtanít minket arra, hogy az emberi tökéletesség és a világ átalakításának alaptörvénye a szeretet új parancsa. Azokat tehát, akik hisznek az isteni szeretetnek, biztosítja arról, hogy a szeretet útja minden ember előtt nyitva áll, s hogy az egyetemes testvériségre való törekvés nem hiábavaló. Ugyanakkor figyelmeztet, hogy ezt a szeretetet nemcsak nagy dolgokban, hanem és elsősorban az élet normális körülményei között kell gyakorolni. Értünk, bűnösökért vállalva a halált,[68] példájával tanítja, hogy a keresztet is hordozni kell, melyet a test és a világ a békét és az igazságosságot keresők vállára tesz. Krisztus, aki a föltámadással Úrrá lett, s kinek átadatott minden hatalom a mennyben és földön,[69] Lelkének erejével az emberek szívében már működik, nem csupán az eljövendő vágyát ébresztvén, hanem azokat a nemes vágyakat is serkentve, tisztítva és megerősítve, melyekkel az emberi család a maga életét emberibbé tenni, s az egész földet e célból hatalma alá hajtani akarja. A Lélek ajándékai azonban különfélék: egyeseket arra hív, hogy nyilvános tanúságot tegyenek az égi haza utáni vágyról és ezt ébren tartsák az emberi családban, másokat arra szólít, hogy az emberek evilági szolgálatára szenteljék magukat, és szolgálatukkal készítsék elő a mennyei ország alapanyagát. De mindenkit szabaddá tesz a Lélek, hogy megtagadván önszeretetét és minden természetes erőt az emberi élet szolgálatába állítva lendüljön neki annak a jövőnek, melyben maga az emberiség lesz Istennek tetsző áldozat.[70]
E reménynek zálogot és erre az útra eledelt hagyott az Úr övéinek a hit azon szentségében, melyben a természet és az emberi munka gyümölcsei dicsőséges testté és vérré válnak a testvéri közösség vacsoráján, mely a mennyei lakoma előíze.
Új föld és új ég
39. Nem tudjuk, mikor teljesedik be a föld és az emberiség ideje,[71] sem a mindenség átalakulásának módját nem ismerjük. Elmúlik ugyanis a világ bűntől eltorzult alakja,[72] de halljuk, hogy Isten új lakóhelyet és új földet készít, melyben igazságosság lakik,[73] s melynek boldogsága betölti, sőt felülmúlja mindazt a békevágyat, mely feltör az emberi szívekből.[74] Akkor miután legyőzetik a halál, Isten fiai föltámadnak Krisztusban, és amit elvetettek gyöngeségben és romlandóságban, magára ölti a romolhatatlanságot;[75] s miközben csak a szeretet marad meg és annak cselekedetei,[76] megszabadul a hiábavalóság szolgaságából az az egész teremtés,[77] melyet Isten az emberért teremtett.
Kapjuk a figyelmeztetést, hogy mi haszna van belőle az embernek, ha megszerzi akár az egész világot is, de önmagát elveszíti.[78] Az új föld várásának mégsem szabad csökkentenie, hanem inkább fokoznia kell a szorgoskodást, hogy szebb legyen a föld, hiszen itt van növekedőben az új emberi család közössége, mely némiképp már sejteti az eljövendő világ körvonalait. Így tehát jóllehet a földi fejlődést gondosan meg kell különböztetni Krisztus országának növekedésétől, mégis amennyiben hozzájárulhat a társadalom jobb rendjének megalkotásához, sokat jelent az Isten országa szempontjából.[79]
Az emberi méltóság, a testvéri közösség és a szabadság javait, tudniillik a természet és az emberi munka jó gyümölcseit miután az Úr Lelkében és az Úr parancsa szerint elterjesztettük a földön, egyszer újra meg fogjuk találni, de már megtisztítva minden szennytől, tündöklően és megdicsőülve, akkor, amikor Krisztus átadja az Atyának az örök és egyetemes országot: "az igazság és élet, a szentség és kegyelem, az igazságosság, szeretet és béke országát".[80] Ez az ország misztérium formájában már jelen van ezen a világon, de az Úr eljövetelekor válik teljessé.
Negyedik fejezet
AZ EGYHÁZ FELADATA A MAI VILÁGBAN
Az Egyház és a világ kölcsönös kapcsolata
40. Mindaz, amit a személy méltóságáról, a közösségről, az emberi tevékenység mély értelméről elmondtunk, megalapozza az Egyház és a világ közötti kapcsolatot, s kiindulásul szolgál kettőjük párbeszédéhez.[81] Ebben a fejezetben tehát -- föltételezvén mindent, amit a Zsinat az Egyház misztériumáról már elmondott -- most ugyanezt az Egyházat úgy vesszük szemügyre, amint ebben a világban létezik, vele együtt él és tevékenykedik.
Az Egyháznak -- mely az örök Atya szeretetéből származik[82] az időben a megváltó Krisztus alapította, és a Szentlélekben gyűlik össze[83] -- üdvösséges és eszkatologikus célja van, mely csak az eljövendő világban érhető el teljesen. Azonban már itt a földön jelen van, emberekből áll, tudniillik a földi állam polgáraiból, akik arra hivatnak, hogy már az emberi nem történelme folyamán Isten gyermekeinek családját alkossák, és azt az Úr eljöveteléig folytonosan növeljék. Bár ez a család a mennyei javak végett gyűlt össze, és ezek birtokosa, Krisztus akaratából mégis "ebben a világban, alkotmányos és rendezett társaság",[84] mely el van látva "egy látható és társadalmi jellegű egyesülés eszközeivel".[85] Így az Egyház egyszerre "látható gyülekezet és kegyelmi közösség";[86] együtt menetel az egész emberi nemmel, a földi sorsban osztozik a világgal és kovásza vagy éppen Lelke a társadalomnak,[87] mely arra hivatott, hogy megújuljon Krisztusban és átalakuljon Isten családjává.
A földi és mennyei országnak ezt az egymásba fonódását csak hittel lehet fölfogni, sőt misztériuma marad az emberi történelemnek, melyet mindaddig, amíg Isten gyermekeinek dicsősége teljesen ki nem nyilvánul, megzavar a bűn. Az Egyház a maga üdvözítő célja felé törekedvén, nemcsak az isteni életet közli az emberrel, hanem ennek visszatükröződő fényét az egész világra is árasztja, leginkább azáltal, hogy az emberi személy méltóságát gyógyítja és fölemeli, megerősíti az emberi társadalom kötelékeit, s mélyebb értelmet és jelentőséget ad az emberek mindennapi tevékenységének. Így az Egyház egyes tagjai és egész közössége által úgy hiszi, nagyban hozzájárulhat az emberi család és történelme emberibbé tételéhez.
Ezen felül a katolikus Egyház elfogultságok nélkül értékeli nagyra mindazt az erőfeszítést, mellyel más keresztény egyházak és egyházi közösségek hozzájárultak és hozzájárulnak e feladat teljesítéséhez. Arról is szilárdan meg van győződve, hogy ő maga sok és sokféle segítséget kaphat a világtól az evangélium útjának egyengetéséhez, az egyesektől éppúgy, mint a társadalomtól, adottságaik és tevékenységük természete szerint. Az Egyház és a világ bizonyos értelemben közös dolgaiban a kölcsönös kapcsolatok és támogatás megfelelő elősegítése érdekében néhány általános elvet terjesztünk elő.
A segítség, amit az Egyház az egyes embereknek igyekszik nyújtani
41. A mai ember úton van személyiségének mind teljesebb kibontakoztatása és jogainak egyre teljesebb fölismerése és biztosítása felé. Mivel pedig az Egyház megbízatása, hogy föltárja Isten misztériumát, aki az ember végső célja, ezért egyúttal az embernek is föltárja léte értelmét, tudniillik az emberre vonatkozó benső igazságot. Az Egyház jól tudja, hogy a földi táplálékokkal soha jól nem lakó emberi szív legmélyebb vágyainak egyedül Isten felel meg, akinek maga az Egyház is szolgál. Ezen kívül tudja, hogy az Isten Lelke által állandóan ösztökélt ember a vallás problémája tekintetében sohasem lehet teljesen közömbös, miként ezt nemcsak az elmúlt századok, hanem a jelen kornak is sokféle tanúsága bizonyítja. Az ember ugyanis mindig -- legalább homályosan -- tudni akarja, mi életének, tevékenységének és halálának értelme. Az Egyháznak már puszta jelenléte eszébe juttatja ezeket a problémákat. De egyedül Isten, aki az embert a maga képmására teremtette és megváltotta a bűntől, ad teljes választ e kérdésekre, mégpedig az emberré lett Fiában adott kinyilatkoztatás által. Aki Krisztust, a tökéletes embert követi, maga is emberibb lesz.
E hitből eredően képes az Egyház arra, hogy az emberi természet méltóságát kivonja a változó vélemények hatása alól, melyek például az emberi testet vagy nagyon leértékelik, vagy mértéktelenül fölmagasztalják. Nincs az az emberi törvény, mely a személy méltóságát és szabadságát annyira biztosíthatná, mint Krisztusnak az Egyházra bízott evangéliuma. Mert ez az evangélium Isten gyermekeinek szabadságát hirdeti és nyilvánítja ki, elutasít minden szolgaságot, mert az végsősoron a bűn következménye,[88] a lelkiismeret méltóságát és szabad döntését szentnek tiszteli, szüntelenül figyelmeztet arra, hogy minden emberi talentumot Isten szolgálatára és az emberek javára kell kamatoztatni, végül pedig mindenkit mindenkinek a szeretetébe ajánl.[89] Mindez összhangban áll a krisztusi üdvrend alaptörvényével. Jóllehet ugyanis az üdvözítő és teremtő Isten ugyanaz, és egy ura van az emberi történelemnek és az üdvtörténetnek, mindazonáltal ebben az isteni rendben nem szűnik meg a teremtmény, s főleg az ember jogos autonómiája, hanem inkább visszanyeri méltóságát és megerősödik benne.
Az Egyház tehát a rábízott evangélium erejével hirdeti az emberi jogokat, s elismeri és nagyra értékeli a mai kor dinamizmusát, mellyel e jogokat mindenütt sürgetik. Ezt a folyamatot mindenesetre az evangélium szellemével kell átitatni, és meg kell óvni a hamis autonómia minden fajtájától. Kísért ugyanis az a vélemény, hogy személyünk jogait csak akkor birtokolhatjuk teljes mértékben, ha függetlenítjük magunkat az isteni törvény minden előírásától. Csakhogy ez az út a személy méltóságának nem a megőrzéséhez, hanem megsemmisüléséhez vezet.
A segítség, amit az Egyház az emberi társadalomnak igyekszik nyújtani
42. Az emberi család egységét igen erősíti és teljessé teszi az Isten gyermekei családjának Krisztusban megalapozott egysége.[90]
A küldetés, melyet Krisztus Egyházára bízott, nem politikai, gazdasági vagy társadalmi jellegű: a cél, amit eléje kitűzött, vallási természetű.[91] De ebből a vallási küldetésből olyan feladatok, világosság és erők fakadnak, melyek jó szolgálatot tehetnek az emberi közösség isteni törvény szerinti fölépüléséhez és megszilárdulásához. Emellett -- szükség szerint -- az Egyház maga is létesíthet a korviszonyoknak és a helyi körülményeknek megfelelő intézményeket mindenki szolgálatára, sőt köteles ilyeneket létesíteni, különösen a nélkülözők érdekében, például jótékonysági intézményeket és hasonlókat.
Az Egyház továbbá elismer minden jót, ami korunk társadalmi dinamizmusában van: főként az egység felé való fejlődést, az egészséges szocializáció és a polgári, illetve a gazdasági önszerveződés folyamatát. Az egység előmozdítása ugyanis hozzátartozik az Egyház legsajátosabb küldetéséhez, hiszen "az Egyház Krisztusban mintegy szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének".[92] Így mutatja meg az Egyház a világnak, hogy az igazi külső társadalmi egység az elmék és a szívek egységéből ered, tudniillik abból a hitből és szeretetből, melyekkel a Szentlélekben a saját fölbonthatatlan egysége van megalapozva. Az az erő ugyanis, melyet az Egyház a mai társadalomba önthet, ebben az életre váltott hitben és szeretetben áll, nem pedig egy pusztán emberi eszközökre támaszkodó külső uralomban.
Mivel az Egyház küldetésénél és természeténél fogva nincs hozzákötve az emberi kultúra egyetlen konkrét formájához sem, mint ahogy politikai, gazdasági vagy társadalmi rendszerhez sem, egyetemessége miatt a legszorosabb összekötő kapocs lehet különböző emberi közösségek és nemzetek között, föltéve, hogy ezek bíznak benne és valóban elismerik igaz szabadságát küldetése teljesítéséhez. Ezért az Egyház figyelmezteti gyermekeit, sőt minden embert is, hogy az Isten családjához tartozó gyermekek lelkületével emelkedjenek felül a nemzetek vagy a fajok közötti nézeteltéréseken, és a törvényes társulásokat belülről tegyék szilárddá.
A Zsinat tehát nagy tisztelettel tekint mindarra, ami igaz, jó és igazságos abban az oly sokféle intézményben, melyet az emberi nem a maga javára alapított és alapít. Ezenfelül kijelenti, hogy az Egyház -- amennyiben rajta múlik és küldetésével összefér -- segíteni és támogatni akarja az összes ilyen intézményt. Semmit sem kíván jobban, mint mindenki javára szolgálván szabadon fejlődhessen bármilyen kormányzati forma alatt, mely elismeri a személy és a család alapvető jogait és a közjó követelményeit.
A segítség, amit az Egyház a keresztények révén az emberi tevékenységnek igyekszik nyújtani
43. A Zsinat buzdítja a keresztényeket -- akik mind a földi, mind a mennyei országnak polgárai --, hogy igyekezzenek becsülettel teljesíteni földi kötelességeiket, mégpedig az evangélium lelkületétől vezérelve. Eltérnek az igazságtól azok, akik tudván, hogy nincs itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük,[93] úgy vélik, ezért elhanyagolhatják a földi kötelességeiket, és nem veszik figyelembe, hogy épp a hit fokozza a kötelezettséget kinek-kinek a hivatása szerint.[94] De nem kevésbé tévednek azok, akik úgy gondolják, hogy úgy elmerülhetnek a földi teendőikben, mintha azok egészen idegenek volnának a vallási élettől, melyről azt gondolják, hogy pusztán istentiszteleti cselekményekből és bizonyos erkölcsi kötelességek teljesítéséből áll. A vallott hit és a mindennapi élet közötti, sokaknál tapasztalható hasadást korunk súlyos tévedései közé kell számítani. E botrányt már az ó szövetségben szenvedélyes szavakkal korholták a próféták,[95] s még inkább az új szövetségben maga Jézus Krisztus súlyos büntetésekkel fenyegette.[96]
Nem szabad tehát álnokul szembeállítani a hivatásbeli és társadalmi tevékenységet a vallásos élettel. Az a keresztény, aki elhanyagolja földi feladatait, valójában embertársaival, sőt magával Istennel szemben fönnálló kötelességeit hanyagolja el, és veszélyezteti örök üdvösségét. A keresztényeknek inkább örülniük kell annak, hogy az ácsmesterséget folytató Krisztus példáját követve minden földi tevékenységüket végezhetik úgy, hogy az emberi, családi, szakmabeli, tudományos és technikai törekvéseiket élő szintézisbe fogják a vallási értékekkel, s ezek rendező ereje mindent Isten dicsőségére fordít.
Sajátosan, bár nem kizárólag a világi hívekre tartoznak az evilági feladatok és tevékenységek. Amikor tehát akár egyenként, akár közösségben a világ polgáraiként munkálkodnak, ne csak az egyes szakterületek sajátos törvényeit tartsák tiszteletben, hanem igyekezzenek az adott területen igazi szakértelmet szerezni. Szívesen dolgozzanak együtt az azonos célokért fáradozókkal. Elismervén a hit követelményeit, erejével bátran legyenek találékonyak, s valósítsák meg kezdeményezéseiket. Az ő megfelelően kiművelt lelkiismeretükre tartozik a feladat, hogy az isteni törvény beleíródjék a földi város életébe. A papoktól pedig világosságot és erőt várjanak a világi hívek. Ne higgyék azonban, hogy lelkipásztoraik mindenhez értenek, és az összes fölmerülő, esetleg súlyos kérdésben azon nyomban gyakorlati megoldást tudnak ajánlani, vagy hogy ez lenne a papok küldetése. Vállalják csak a világi hívők a maguk sajátos szerepét, keresztény bölcsességgel és engedelmesen figyelve a Tanítóhivatal eligazító szavaira.[97]
Többször előfordul, hogy a dolgok keresztény szemlélete bizonyos körülmények között egy meghatározott megoldást sugall. Más hívők viszont, amint ez gyakorta és egészen jogosan megtörténik, nem kisebb őszinteséggel másképp vélekednek ugyanarról a dologról. Ha a javasolt megoldásokat a felek önkéntelenül is kapcsolatba hozzák az evangélium tanításával, nem szabad elfelejteni, hogy ilyen esetekben senkinek sem szabad az Egyház tekintélyét kizárólag a maga véleményének támogatására lefoglalni. Mindig őszinte párbeszéd útján iparkodjanak magukat a másikkal megértetni, gyakorolva a kölcsönös szeretetet és elsősorban a közjóval törődve.
A világi híveknek -- kiknek az Egyház egész életében tevékeny szerepet kell vállalniuk -- nemcsak az a feladatuk, hogy keresztény szellemmel itassák át a világot, hanem arra is hivatottak, hogy a társadalomban minden helyzetben Krisztus tanúi legyenek.
A püspökök pedig, kikre Isten egyháza vezetésének feladatát bízta, papjaikkal együtt úgy hirdessék Krisztus üzenetét, hogy a hívők minden földi tevékenységét az evangélium fénye világítsa meg. Valamennyi lelkipásztor gondoljon továbbá arra, hogy mindennapi életével és munkálkodásával[98] az Egyházat képviseli a világ felé, az emberek róla ítélik meg a krisztusi üzenet erejét és igazságát. Életükkel és szavukkal bizonyítsák -- a szerzetesekkel és világi híveikkel együtt -, hogy az Isten jótéteményeivel elhalmozott Egyház már a puszta jelenlétével is kimeríthetetlen forrása azoknak az erényeknek, melyekre a mai világ leginkább rászorul. Kitartó tanulással készüljenek föl, hogy részt tudjanak venni a világgal és a legkülönbözőbb fölfogású emberekkel folytatandó párbeszédben. Mindenekelőtt pedig szívleljék meg e Zsinat szavait: "Mivel ma az egész emberiség politikai, gazdasági és társadalmi tekintetben egyre inkább egységessé válik, a papoknak minden széthúzást kizárva egyre inkább egyesíteniük kell törekvésüket és munkálkodásukat a püspökök és a legfőbb pásztor vezetése alatt, hogy az egész emberi nem eljusson Isten családjának egységébe."[99]
Noha az Egyház a Szentlélek erejéből mindig megmaradt az Úr hűséges jegyesének, és nem szűnt meg az üdvösség jele lenni a világban, nagyon jól tudja, hogy mind klerikus, mind laikus tagjai között[100] voltak, akik az évszázadok során hűtlenné váltak Isten Lelkéhez. Korunkban is érzi az Egyház, milyen nagy az ellentét az általa hirdetett üzenet és azoknak emberi gyarlósága között, akikre az evangélium van bízva. Bárhogyan is ítéli majd meg a történelem ezeket a fogyatékosságokat, tudnunk kell róluk, és elszántan küzdenünk kell ellenük, hogy ne gátolják az evangélium terjedését. Azt is látja az Egyház, hogy a világgal való kapcsolata kimunkálásában neki magának is állandóan érlelődnie kell, fölhasználva az évszázadok tapasztalatait. A Szentlélek által vezetett Anyaszentegyház fáradhatatlanul "megtisztulásra és megújhodásra buzdítja gyermekeit, hogy Krisztus jele egyre tündöklőbben ragyogjon föl az Egyház arcán".[101]
A segítség, amit az Egyház a mai világtól kap
44. Miként a világ érdeke, hogy fölismerje: az Egyház a történelem társadalmi realitása és kovásza, ugyanígy az Egyház is tudja, mi mindent köszönhet az emberi nem történelmének és fejlődésének.
Az Egyháznak is javára válik az elmúlt századok sok tapasztalata, a természettudományok fejlődése és a kultúra különféle formáiban rejlő gazdagság; ezek által jobban föltárul maga az emberi természet, és új utak nyílnak az igazság felé. Hiszen az Egyház, történetének kezdetétől fogva megtanulta a különböző népek fogalmai és nyelve segítségével kifejezni Krisztus üzenetét, melyet a filozófusok bölcsességével is igyekezett megvilágítani; tudniillik azért, hogy az evangéliumot, amennyire lehetett mind az egyszerű emberek felfogóképességéhez, mind a bölcsek igényeihez alkalmazza. Továbbra is minden evangelizáció törvényének a kinyilatkoztatott ige megfelelően alkalmazott hirdetésének kell maradnia. Mert így válik képessé minden egyes nemzet arra, hogy a maga módján fejezze ki Krisztus üzenetét; s így alakulhat ki eleven kapcsolat az Egyház és a népek kultúrái között.[102] E kapcsolat elmélyülése szempontjából -- főleg ma, amikor a dolgok rendkívül gyorsan változnak és nagyon sokféle gondolkodásmód van -- az Egyház különösen azok segítségére szorul, akik akár mint hívők, akár mint nem hívők, a világban élnek, s jól ismerik a különféle intézményeket és szaktudományokat, és értik a bennük megnyilatkozó szellemiséget. Isten egész népe, főleg a pásztorok és teológusok feladata, hogy a Szentlélek segítségével korunk különböző megnyilvánulásait meghallják, megkülönböztessék, értelmezzék, és az isteni ige világosságánál megítéljék, annak érdekében, hogy a kinyilatkoztatott igazságot egyre inkább föl lehessen fogni, jobban meg lehessen érteni, és alkalmasabb módon lehessen előadni.
Az Egyház, mivel látható társadalmi szervezete van, ami Krisztusban gyökerező egységének jele, az emberi társadalom életének fejlődésével is gazdagodhat és gazdagszik, nem mintha valami hiányozna a Krisztustól adott alkotmányból, hanem annak érdekében, hogy azt mélyebben megismerje, jobban kifejezze és korunkhoz szerencsésebben alkalmazza. Az Egyház hálás lélekkel tapasztalja azt a sokféle segítséget, melyet akár a maga közösségében, akár egyes fiainak a személyében kap bármilyen rendű és rangú embertől. Akik előbbre viszik az emberi közösség ügyét a családi, a kulturális, a gazdasági, valamint a nemzeti vagy nemzetközi politikai élet terén, azok Isten terve szerint nem csekély szolgálatot tesznek az egyházi közösségnek is, amennyiben ez külső tényezőktől függ. Sőt az Egyház vallja, hogy sok hasznot merített és meríthet még ellenségeinek és üldözőinek támadásaiból is.[103]
Krisztus: az Alfa és az Omega
45. Az Egyház, miközben segít a világnak, és maga is sokat kap tőle, arra az egyre törekszik, hogy Isten országa eljöjjön és megvalósuljon az egész emberi nem üdvössége. Mindez a jó pedig, amit Isten népe nyújthat földi zarándoksága idején az emberi családnak, abból származik, hogy az Egyház "az üdvösség egyetemes szentsége",[104] vagyis föltárja és megvalósítja Isten emberszeretetének misztériumát.
Isten Igéje ugyanis, aki által minden teremtetett, megtestesült, hogy mint tökéletes ember, mindenkit üdvözítsen és összefoglalja a mindenséget. Az Úr az emberi történelem célja, az a pont, amelyre a történelem és a civilizáció vágyai irányulnak, ő az emberi nem középpontja, minden szív öröme és kívánságainak beteljesedése.[105] Ő az, akit az Atya föltámasztott a halálból, megdicsőített és jobbjára ültetett, hogy élők és holtak bírája legyen. Az ő Lelkétől éltetve és egyesítve zarándokolunk a történelem beteljesedése felé, mely az Atya szeretete tervének teljesen megfelel: "Krisztusban mint főben újra egyesítsen mindent, ami a mennyben és a földön van" (Ef 1,10).
Maga az Úr mondja: "Hamarosan eljövök, és velem lesz a jutalmam, hogy mindenkinek megfizessek tettei szerint. Én vagyok az Alfa és Omega, az első és utolsó, a kezdet és a vég" (Jel 22,12--13).
MÁSODIK RÉSZ
A FONTOSABB RÉSZLETKÉRDÉSEK
Előszó
46. A Zsinat, miután kifejtette, milyen nagy az emberi személy méltósága, s hogy milyen feladatok betöltésére hivatott az ember a világon egyéni és társadalmi síkon egyaránt; most korunk néhány sürgető és az emberi nemet mélységesen érintő problémájára irányítja a figyelmet, az evangélium és az emberi tapasztalat fényénél.
A ma mindenkit nyugtalanító sok kérdés közül mindenekelőtt a következők érdemelnek megfontolást: a házasság és a család, az emberi kultúra, a gazdasági, társadalmi és a politikai élet, a népek családjának kapcsolatai és a béke. Vetítsük rájuk sorban a Krisztustól kapott alapelvek fényét; ez a fény vezesse Krisztus híveit, ez adjon világosságot minden embernek, akik erre a sok és bonyolult kérdésre választ keresnek.
Első fejezet
A HÁZASSÁG ÉS A CSALÁD MÉLTÓSÁGÁNAK MEGBECSÜLÉSE
A házasság és a család a mai világban
47. A személy, valamint az emberi és a keresztény közösség jóléte szorosan összefügg a házastársi és a családi közösség kedvező helyzetével. Ezért mindazokkal együtt, akik e közösséget nagyra értékelik, a keresztények is szívből örülnek, azoknak a különböző segítségeknek, melyek növelik az emberekben e szeretetközösség megbecsülését és az élet tiszteletét, segítik a házastársakat és a szülőket a maguk nagyszerű hivatásában; támogatják ezeket és további jótéteményeket remélnek tőlük.
A házasság és a család intézményének méltósága nem mindenütt egyforma fénnyel ragyog, mert a többnejűség, a válás járványa, az úgynevezett szabadszerelem és egyéb erkölcsi eltévelyedések elhomályosítják; továbbá a hitvesi szerelmet igen gyakran megszentségteleníti az önzés, a hedonizmus és a meg nem engedett fogamzásgátlás. Ezeken kívül a mai gazdasági, társadalom-pszichológiai és polgári állapotok is súlyos zavarokat okoznak a családban. A föld egyes részein, nem minden aggodalom nélkül, a népesség növekedéséből származó problémákat lehet megfigyelni. Mindez szorongással tölti el a lelkiismeretet. Mindazonáltal a házasság és a család intézményének jelentősége és ereje abból is kiviláglik, hogy a mai társadalom mélyreható változásai a velük járó nehézségek ellenére is, újra meg újra, különféle formákban megmutatják ennek az intézménynek igazi természetét.
A Zsinat ezért jobban megvilágítva az Egyház tanításának néhány fejezetét, tanítani és megerősíteni akarja a keresztényeket, és mindazokat, akik a házas állapot természetadta méltóságát és kivételesen szent értékét óvni és növelni igyekszenek.
A házasság és a család szent voltáról
48. A házastársi szeretet és élet bensőséges közössége, melyet a Teremtő alapított és törvényeivel körülvett, a házassági szövetség, azaz a visszavonhatatlan személyes beleegyezés által jön létre. Így az emberi tettből, mellyel a házastársak kölcsönösen átadják és elfogadják egymást, Isten rendeléséből szilárd intézmény keletkezik a társadalom színe előtt is; ez a szent kötelék mind a házastársak és a gyermek, mind a társadalom javát tekintve nem az emberi szabad akarattól függ. Maga Isten a szerzője a házasságnak, mely különböző javakkal és célokkal rendelkezik,[106] s ezek igen nagy jelentőségűek az emberi nem fönnmaradása, az egyes családtagok személyes fejlődése és örök sorsa, s magának a családnak és az egész társadalomnak méltósága, biztonsága, békéje és jóléte szempontjából. A házasság intézménye és a házastársi szerelem természetszerűleg a gyermek nemzésére és nevelésére irányul, és ezekben teljesednek be. Így tehát a férfi és a nő, akik a házassági szövetség révén "már nem két test, hanem csak egy"(Mt 19,6), személyük és tevékenységük bensőséges kapcsolatában egymás kölcsönös segítségére és szolgálatára vannak, egységüket átélik és egyre szilárdabban magukénak érzik. Ez a bensőséges egység, mint két személy kölcsönös ajándékozása és a gyermekek java megkívánja a házastársak teljes hűségét, és sürgeti fölbonthatatlan egységüket.[107]
Az Úr Krisztus ezt az isteni szeretet forrásából eredő és a közte és az Egyház közti egység mintájára alapított sokarcú szeretetet bőségesen megáldotta. Miként ugyanis egykor a szeretet és a hűség szövetségével Isten a népe elé sietett,[108] úgy most az emberek Üdvözítője és az Egyház Vőlegénye[109] a házasság szentsége által elébe jön a keresztény hitvestársaknak. Velük is marad, hogy miként ő szerette az Egyházat és önmagát adta érte,[110] ugyanúgy szeressék egymást a házastársak is, kölcsönös odaadással és örök hűséggel. Az igazi házastársi szerelem fölvétetik az isteni szeretetbe, s Krisztus megváltó ereje és az Egyház üdvözítő tevékenysége irányítja és gazdagítja, hogy a házastársak valóban eljussanak Istenhez, magasztos atyai és anyai hivatásukban pedig segítséget és erőt kapjanak.[111] Ezért a keresztény házastársakat állapotbeli feladataikra és méltóságukra egy külön szentség erősíti meg és szenteli föl;[112] melynek erejével teljesítvén házastársi és családi kötelességeiket, Krisztus lelkületétől áthatottan -- mely egész életüket hittel, reménnyel és szeretettel járja át -- egyre jobban elérik tökéletességüket és kölcsönös megszentelődésüket és közösen dicsőítik Istent.
Ezért, ha maguk a szülők jó példával és családi imádsággal járnak elöl, a gyermekek, sőt mindazok, akik a családi körben élnek, könnyebben megtalálják az emberiesség, az üdvösség és az életszentség útját. A házastársak tehát, akiket az apaság és az anyaság méltósága és tiszte ékesít, szorgalmasan teljesítsék az elsősorban rájuk tartozó nevelés, különösen a vallásos nevelés feladatát.
A gyermekek mint a család eleven tagjai a maguk módján hozzájárulnak a szülők megszentelődéséhez. Hálás szívvel, kegyelettel és bizalommal viszonozzák szüleik jóságát, és mint hűséges gyermekek, álljanak mellettük a viszontagságokban és az öregkor magányában. Az özvegységet mint a házastársi hivatás erős lélekkel vállalt folytatását mindenkinek tisztelnie kell.[113] A család a maga lelki gazdaságát nagylelkűen ossza meg más családokkal is. Ezért a keresztény család, mely a házasságból, Krisztus és az Egyház szeretetszövetségének képéből és az abban való részesedésből ered[114], tegye mindenki számára láthatóvá -- részben a házastársi szeretettel, nagylelkű termékenységgel, az egységgel és a hűséggel, részben valamennyi tagjának szeretetteljes együttműködésével -- az Üdvözítő eleven jelenlétét a világban és az Egyház igazi természetét.
A hitvesi szerelem
49. Isten igéje többször hívja a jegyeseket és házastársakat arra, hogy a jegyességet tiszta szerelemmel, a házasságot osztatlan szeretettel éljék és gazdagítsák.[115] Sok kortársunk is nagyrabecsüli a férj és a feleség közti igaz szerelmet, mely a népek és korok tiszteletreméltó szokásai szerint különböző módokon nyilvánul meg. Ez a szerelem ugyanis, mint kimagaslóan emberi jelenség, mivel az akarat érzületével személytől személyre irányul, átfogja az egész személy javát; ezért a test és a lélek megnyilatkozásait képes sajátos méltósággal gazdagítani, s ezeket a hitvesi barátság kiváltságos mozzanataivá és jeleivé nemesíteni. Ezt a szerelmet az Úr arra méltatta, hogy különleges kegyelmével és a szeretet ajándékával gyógyítsa, tökéletesítse és fölemelje. Ez az egyszerre emberi és isteni természetű szerelem a házastársakat szabad és kölcsönös gyöngéd érzelemmel és tettekkel bizonyított önajándékozásra vezeti, és egész életüket áthatja;[116] sőt nagylelkű tevékenysége által maga is tökéletesedik és növekszik. Messze fölülmúlja tehát a pusztán erotikus vonzódást, mely ha önzésből fakad, gyorsan és szánalmasan elenyészik.
E szerelem a házasság sajátos aktusában egyedülállóan kifejeződik és tökéletesedik. A bizalmas és tiszta házastársi egyesülés cselekményei tehát tiszteletreméltó erkölcsi értékek, és emberhez méltóan gyakorolva azt a kölcsönös önátadást jelzik és mélyítik el, mely által a lélek örömével és hálájával gazdagítják egymást. E kölcsönös elkötelezéssel megpecsételt, főként pedig a Krisztus-rendelte szentséggel szentesített szerelem testileg és lelkileg fölbonthatatlanul hű marad jó- és balsorsban egyaránt, és ezért idegen számára a házasságtörés és a válás. A házasság egysége, melyet Isten megerősített, teljes bizonyossággal kitűnik abból is, hogy a nő és a férfi személyi méltósága egyenlő; ezt az egyenlőséget kölcsönös és teljes szeretetben kell elismerniök. E keresztény hivatás kötelességeinek állhatatos teljesítéséhez igen nagy erő kell: ezért a szent életre kegyelemmel megerősített házastársak szüntelenül ápolják és kérjék imádságban a szeretet erősségét, a nagylelkűséget és az áldozatkészséget.
A hiteles házastársi szeretetet jobban fogják értékelni, s helyes közvélemény fog róla kialakulni, ha a keresztény házastársak kitűnnek a hűséges és harmonikus szeretet és a gyermekek gondos nevelésének tanúságtételével, és kiveszik részüket a szükséges kulturális, pszichológiai és társadalmi megújhodásból a házasság és a család javára. A fiatalokat alkalmas módon és idejekorán, elsősorban éppen a családon belül, föl kell világosítani a házastársi szerelem méltóságáról, feladatáról és megéléséről, hogy a tisztaság szeretetében nevelkedve megfelelő életkorban és erényes jegyesség után köthessenek házasságot.
A házasság termékenysége
50. A házasságnak és a hitvesi szerelemnek természete szerint az a rendeltetése, hogy utódoknak adjon életet és fölnevelje őket. A gyermek a házasság legnagyobb ajándéka, és a szülők számára a legnagyobb kincs. Isten, aki így szólt: "Nem jó az embernek egyedül lennie" (Ter 2,18), és aki "kezdetben férfinak és nőnek teremtette az embert" (Mt 19,4), különleges részt akarva adni neki a saját teremtő tevékenységéből, megáldotta a férfit és a nőt: "Legyetek termékenyek, szaporodjatok" (Ter 1,28). Következésképpen a házastársi szerelem helyes gyakorlása és a belőle fakadó egész családi élet -- a házasság egyéb céljainak háttérbe szorítása nélkül -- arra irányul, hogy a házastársak bátran legyenek készek együttműködni a Teremtő és a Megváltó szeretetével, aki általuk gyarapítja és gazdagítja a családját.
A házastársak az emberi élet továbbadásának és fölnevelésének feladatában, amit sajátos küldetésüknek kell tekinteni, a teremtő Isten szeretetének munkatársaiként s mintegy tolmácsaiként ismerik meg magukat. Feladatukat tehát emberi és keresztény felelősséggel töltsék be. Isten iránt tanulékony tisztelettel, közös tervezéssel és igyekezettel alakítsák ki magukban a helyes erkölcsi ítéletet. Ennek érdekében fontolják meg, mi válik a maguk és a már megszülett, illetve születendő gyermekeik javára; mérlegeljék továbbá a korviszonyokból és saját társadalmi helyzetükből adódó anyagi és szellemi létfeltételeket, s végül vegyék figyelembe azt is, mit kíván a családjuk, hazájuk, sőt az Egyház közjava. Minderről végső fokon maguknak a házastársaknak kell dönteniük Isten színe előtt. A keresztény házastársak tartsák szem előtt, hogy nem cselekedhetnek önkényesen. Az isteni törvény szerint tájékozódó lelkiismeretükhöz kell igazodniuk, készségesen hallgatva az Egyház Tanítóhivatalára, mely az isteni törvényt az evangélium fényénél hitelesen értelmezi. Ez az isteni törvény megmutatja a hitvesi szerelem teljes jelentését, oltalmazza azt és igazán emberi tökéletességére késztet. Azok a keresztény házastársak, akik bíznak Isten gondviselésében, és ébrentartják magukban az áldozatkészség szellemét,[117] megdicsőítik a Teremtőt, és a tökéletesség felé haladnak Krisztusban, amikor nagylelkűen, emberi és keresztény felelősségtől áthatva teljesítik az életadás feladatát. A házastársak közül, akik ily módon az Istentől kapott feladatukat teljesítik, külön is meg kell említeni azokat, akik okos és közös elhatározással nagylelkűen vállalnak több megfelelően nevelendő gyermeket is.[118]
A házasság azonban nem csupán az életadásra alapíttatott, hanem a személyek közötti fölbonthatatlan szövetség épp úgy igényli, mint a gyermek java, hogy a házastársak kölcsönös szerelme helyes módon jusson kifejezésre, fejlődjön és érlelődjön. Így még akkor is, ha nélkülözniük kell a sok esetben forrón óhajtott gyermekáldást, a házasság megmarad mint teljes életközösség, s megőrzi értékét és fölbonthatatlanságát.
A hitvesi szerelem és az emberi élet tisztelete
51. A Zsinat tudja, hogy a mai életkörülmények sokszor akadályozzák a hitveseket házaséletük harmonikus kialakításában: olyan helyzetbe juthatnak, hogy gyermekeik számát, legalábbis egy időre, nem növelhetik, s a hitvesi szerelmi élet és a teljes életközösség sem tartható fönn nehézség nélkül. Ha pedig a bensőséges házasélet félbeszakad, nemritkán veszélybe kerülhet a házasság egyik java, a hűség, és megsínyli azt a másik java: a gyermek, mert könnyen elmarad a nevelése, s hiányozni fog a bátorság a további gyermekek elvállalásához.
Némelyek nem átallanak tisztességtelen megoldásokat ajánlani ezekre a problémákra, és nem rettennek vissza még a gyilkosságtól sem; az Egyház azonban figyelmeztet arra, hogy nem lehet igazi ellentmondás az élet továbbadásának és az igazi hitvesi szerelem ápolásának isteni törvényei között.
Isten ugyanis, az élet Ura, az élet megőrzésének magasztos szolgálatát az emberekre bízta, s ezt emberhez méltó módon kell teljesíteni. Az életet tehát a fogantatástól kezdve a legnagyobb gonddal oltalmazni kell: az abortusz és a csecsemőgyilkosság szégyenletes gaztett. Az emberi nemiség és az ember életadó képessége csodálatosan fölötte áll mindannak, amivel az élet alacsonyabb szintjein találkozunk. Ezért nagy tisztelet illeti a házasélet sajátos aktusait is, amennyiben azok az ember veleszületett méltóságának megfelelően folynak le. A házastársi szerelem és az élet felelős továbbadásának összehangolásában az erkölcsi megítélés nem csupán az őszinte szándéktól és az indítékok értékelésétől függ, hanem a személy és tettei természetéből vett olyan objektív kritériumok alapján kell történnie, melyek biztosítják az igazi szerelem összefüggésében a kölcsönös ajándékozás és az életfakasztás teljes értelmét. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha a házastársak őszinte lélekkel ápolják magukban a hitvesi tisztaság erényét. Az Egyház gyermekeinek ezekre az elvekre támaszkodva a születésszabályozás terén nem szabad olyan utakra lépniök, melyeket a Tanítóhivatal az isteni törvény magyarázatában elítél.[119]
Mindenkinek el kell gondolkodnia azon, hogy az ember életét és az életfakasztás feladatát nem lehet e világ kereteibe szorítani, mértékével mérni és csak ebből kiindulva értelmezni, hanem mindig figyelembe kell venni az ember örök rendeltetését is.
A házassággal és a családdal mindenkinek törődnie kell
52. A család a tartalmasabb emberiesség iskolája. Ahhoz azonban, hogy életének és küldetésének teljességét elérhesse, a házastársak lelki közösségére és egyetértésére, valamint a gyermeknevelésben a szülők gondos együttműködésére van szükség. Az apa aktív jelenléte nagyban hozzájárul a gyermekek neveléséhez, de az anya gondoskodását is, melyre elsősorban a kisgyermekek szorulnak rá, biztosítani kell, anélkül, hogy háttérbe szorítanák a nő jogos társadalmi fölemelkedését. A gyermekeket úgy neveljék, hogy felnőtt korukban teljes felelősségérzettel követhessék esetleg egyházi hivatásukat is, s életállapotukat képesek legyenek úgy megválasztani, hogy ha megházasodnak, saját családjukat kedvező erkölcsi, társadalmi és gazdasági körülmények között alapíthassák meg. A szülőkre és gyámokra tartozik, hogy családalapításkor okos tanácsokkal irányítsák a fiatalokat -- akiknek készségesen kell őket hallgatniuk --, de óvakodjanak attól, hogy közvetve vagy közvetlenül házasságkötésre vagy párválasztásra kényszerítsék őket.
Így a társadalom alapja a család, melyben különböző nemzedékek élnek együtt és segítik egymást a nagyobb bölcsesség megszerzésében és abban, hogyan lehet a személyek jogait összehangolni a társadalmi élet egyéb követelményeivel. Ezért mindazoknak, akiknek befolyása van közösségekre vagy társadalmi csoportokra, hatékonyan hozzá kell járulniuk a házasság és a család helyzetének javításához. A polgári hatalom tartsa szent kötelességének, hogy elismerje, óvja és erősítse a házasság és a család igazi természetét, védje a közerkölcsöket és segítse a családok boldogulását. Biztosítani kell a szülők jogát ahhoz, hogy gyermekeknek adjanak életet és őket a családi körben fölnevelhessék. Előrelátó törvényhozás és különféle kezdeményezések védelmezzék és megfelelően támogassák azokat is, akik sajnálatosan nélkülözik a családi otthon melegét.
A keresztény hívők -- jól értékesítve az időt[120] és megkülönböztetve az örök értékeket a mulandóktól -- kitartóan növeljék a házasság és a család megbecsülését mind életük tanúságtételével, mind pedig a jóakaratú emberekkel együttműködve, így a nehézségeket leküzdve biztosítsák a családnak a szükséges dolgokat és mindazt, ami korunkban megkönnyíti az életet. E cél eléréséhez nagy segítség lesz a hívők keresztény érzülete, az emberek egészséges erkölcsi fölfogása, valamint a hittudósok bölcsessége és szakértelme.
A tudósok, kivált a biológusok, orvosok, szociológusok és pszichológusok nagyon jó szolgálatot tehetnek a házasság és a család intézményének és a lelkiismeret nyugalmának, ha kutatásaikat összehangolva törekszenek egyre jobban megvilágítani azokat a föltételeket, melyek erkölcsileg kifogástalan születésszabályozásra adnak módot.
A papok feladata -- alaposan megismervén a család problémáit --, hogy különböző lelkipásztori módszerekkel, igehirdetéssel, liturgiával és más lelki segítséggel házas és családi életükben támogassa a házaspárokat; nehézségeikben emberségesen és türelmesen erősítse és szeretetben bátorítsa őket, hogy valóban sugárzó családdá váljanak.
A különféle szervezetek, főként a családok szövetségei, törekedjenek arra, hogy a fiatalokat, a házaspárokat, s főleg az új házasokat tanítással és tettekkel megerősítsék, s fölkészítsék őket a családi, társadalmi és apostoli életre.
Végül az élő Isten képmásává alkotott, és a személyiség méltóságával fölruházott házastársak forrjanak össze a szeretetben, azonos gondolkodásban és egymás kölcsönös megszentelésében[121] kövessék Krisztust, az élet forrását;[122] hivatásuknak örömeiben és áldozataiban és hűséges szerelmükkel is tanúskodjanak annak a szeretetnek misztériumáról, melyet az Úr nyilatkoztatott ki a világnak halálával és föltámadásával.[123]
Második fejezet
A KULTÚRA HELYES FEJLESZTÉSE
Bevezetés
53. Az emberi személy jellegzetes vonása, hogy csak kultúra által, azaz a természet javainak és értékeinek továbbfejlesztése által juthat el az igazi és teljes emberségre. Ahol tehát emberi élettel találkozunk, ott természet és kultúra a legszorosabban összefonódik.
A kultúra szó általános értelemben véve mindazt jelenti, amivel a maga sokirányú szellemi és testi képességét kiműveli és kibontakoztatja az ember. Ismeretszerzés és munka által meghódítani igyekszik az egész világot, az erkölcsök és az intézmények tökéletesítésével pedig emberiesebbé teszi a közösségi életet a családban és az egész társadalomban, végül az idők folyamán műveiben fejezi ki, közli másokkal és örökíti meg lelkének nagy élményeit és törekvéseit, hogy azok sokaknak, sőt az egész emberi nemnek fölemelkedését szolgálják.
Ebből következően az emberi kultúrának szükségszerűen történeti és társadalmi arculata van, s hogy a kultúra szó gyakran szociológiai és néprajzi értelmet is nyer. Ebben az értelemben beszélhetünk a kultúrákról többesszámban. A dolgok fölhasználása, a munkavégzés, a kifejezésmód, a vallásgyakorlat, az erkölcs, a törvényhozás és jogintézmények, a tudomány, a mesterségek és művészetek különböző módjaiból más és más közösségi életformák és értékrangsorok származnak. Így az áthagyományozott formákból képződik egy-egy emberi közösség saját öröksége. És így jön létre egy körülhatárolt történeti környezet, melybe minden nemzet és kor embere beilleszkedik és belőle meríti az emberi és polgári kultúra fejlődéséhez szükséges javakat.
I. A kultúra helyzete a mai világban
Új életformák
54. A modern ember életkörülményei szociális és kulturális szempontból annyira megváltoztak, hogy az emberi nem történetének új korszakáról lehet beszélni.[124] Ezáltal a kultúra gazdagítására és szélesebb körű terjesztésére új utak nyílnak, melyeket a természet-, ember- és társadalomtudományok, a technika, valamint a tömegtájékoztató eszközök fejlődése készítettek elő. Ezért a mai kultúra ismertető jegyei: az úgynevezett egzakt tudományok igen nagy mértékben fejlesztik a kritikai érzéket; az újabb pszichológiai kutatások mélyebben magyarázzák az emberi tevékenységet; a történeti tudományok nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy a dolgokat mulandóságuk és fejlődésük szempontjából nézzék; a szokások és erkölcsök napról napra egyformává lesznek; az iparosodás, a városiasodás és más a közösségi életet előmozdító okok a kultúra új formáit teremtik meg (tömegkultúra). Mindezekből új gondolkodás- és cselekvésmódok és a szabad idő fölhasználásának új lehetőségei születnek; a népek és társadalmi csoportok közötti érintkezés a különféle kultúrák kincseit mindenki számára hozzáférhetővé teszik, s így lassanként készül egy egyetemesebb emberi kultúra, mely annál inkább elősegíti és kifejezi az emberi nem egységét, minél jobban becsüli a különböző kultúrák sajátosságait.
A kultúrát teremtő ember
55. Minden társadalmi csoportban és nemzetben egyre több férfi és nő érzi magát saját közösségi kultúrája szereplőjének és szerzőjének. Az egész világon egyre nő az autonómia- és vele együtt a felelősségérzet; ez nagyon sokat jelent az emberi nem lelki és erkölcsi érése szempontjából. Ez még világosabbá válik, ha szemünk elé állítjuk a világ egységessé válását, és a ránk bízott feladatot, hogy igazságban és igazságosságban jobb világot építsünk. Ily módon tehát egy új humanizmus születésének vagyunk tanúi, melyben az embert elsősorban a testvéreiért és a történelemért érzett felelősség határozza meg.
Nehézségek és feladatok
56. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy az ember, aki felelősséget érez a kultúra fejlődéséért, nagyobb reményeket táplál, ugyanakkor szorongó lélekkel nézi a sok ellentmondást, melyeket neki kell föloldania:
Mi a teendő, hogy a kultúrák növekvő érintkezése -- melynek a különböző csoportok és nemzetek között igaz és gyümölcsöző dialógusra kellene vezetniük -- meg ne zavarják a közösségek életét, föl ne forgassák az ősök bölcsességét, s ne veszélyeztessék a népek jellegzetességeit?
Hogyan lehet támogatni az új kultúra dinamizmusát és terjeszkedését, anélkül, hogy a hagyományos örökség iránti hűség el ne vesszen? Különösképpen éget ez a kérdés ott, ahol a természettudományok és a technika hatalmas előretöréséből keletkezett kultúrát a különféle hagyományú klasszikus tanulmányokból táplálkozó szellemi műveltséggel kell összhangba hozni.
Hogyan lehet a tudományok oly gyors és fokozódó szakosodását összhangba hozni a szintézisalkotás igényével, s megőrizni az emberekben a kontempláció és csodálkozás bölcsességre vezető képességeit?
Mi a teendő, hogy az emberek valamennyien világszerte részesüljenek a kultúra kincseiből, miközben a képzettebb értelmiségi réteg műveltsége egyre elvontabb és bonyolultabb lesz?
Végül miként lehet törvényesnek elismerni a kultúra által követelt autonómiát, anélkül, hogy egy merőben földi sőt vallásellenes humanizmusba ne jussunk?
Mindezen ellentmondások közepette az emberi kultúrát ma úgy kell fejleszteni, hogy a teljes emberi személyt harmonikusan művelje, és segítse az embereket feladataikban, melyeknek betöltésére valamennyien, főként pedig a keresztények hivatottak, testvérként az egy emberi családban.
II. A kultúra helyes fejlesztésének néhány alapelve
Hit és kultúra
57. A mennyei haza felé zarándokló Krisztus-hívőknek az odafönt valókat kell keresniük és ízlelniük;[125] ez azonban nem csökkenti, hanem inkább növeli feladatuk súlyát, hogy az összes emberrel dolgozzanak együtt az emberibb világ fölépítésén. És valóban a keresztény hit misztériuma fölbecsülhetetlen ösztönzést és támogatást ad nekik ahhoz, hogy e feladatot minél odaadóbban teljesítsék, különösen pedig ahhoz, hogy fölfedezzék e munka teljes értelmét, melyből kitűnik, hogy a kultúráért való fáradozás kiváló helyet foglal el az ember hivatásának egészében.
Amikor ugyanis az ember keze munkájával vagy technikai eszközökkel megműveli a földet, hogy teremjen és az egyetemes emberi család méltó lakóhelyévé váljék, vagy amikor tudatosan részt vesz a közéletben, akkor Istennek a történelem hajnalán kinyilvánított szándékát hajtja végre, parancsát a föld meghódítására és a teremtés továbbfejlesztésére,[126] és egyúttal önmagát is kiműveli; ugyanakkor eleget tesz Krisztus nagy parancsának is, hogy testvéreinek szolgálatára szentelje magát.
Ezenkívül amikor az ember bölcseleti, történelmi, matematikai vagy a természettudományos tanulmányokba merül, vagy művészi tevékenységet folytat, jelentősen hozzájárulhat ahhoz, hogy az emberi család fölemelkedjék az igaznak, a jónak és a szépnek a világába és az egyetemes érték meglátására; és így fényesebben megvilágosodik attól a csodálatos Bölcsességtől, mely öröktől fogva Istennel volt, mindent vele együtt rendezett el, játszadozván a földkerekségen és gyönyörűsége az emberek fiaival lenni.[127]
Ebből következően a dolgok szolgaságából kiszabadult emberi lélek akadálytalanabbul emelkedhet föl a Teremtő imádására és szemlélésére. Sőt a kegyelem ösztönzésére kész lesz elismerni Isten igéjét, aki már azt megelőzően, hogy testté lett -- hogy mindenkit üdvözítsen és önmagában összefoglaljon -- a világban volt, mint "az igazi világosság, mely minden embert megvilágosít" (Jn 1,9).[128]
Igaz, hogy a természettudomány és a technika a maga módszereivel képtelen a dolgok végső gyökeréig hatolni, fejlődésük mégis tápot adhat bizonyos fenomenalizmusnak és agnoszticizmusnak azáltal, hogy kutatási módszerüket illetéktelenül a teljes igazság megtalálása legfőbb szabályának tekintik. Sőt fenyeget a veszély, hogy a mai eredményekben túlságosan bizakodó ember megelégszik önmagával, és már nem keres magánál magasabbrendű értékeket.
Ezek az áldásosnak nem mondható jelenségek azonban nem szükségszerűen folynak a mai kultúrából; nem is szabad miattuk abba a kísértésbe esnünk, hogy nem ismerjük el pozitív értékeit. Ezek közé számítanak: a tudományok művelése és a tárgyilagos igazsághoz való hűség a tudományos kutatásokban; a csoportmunka szükségességének tudata, a nemzetközi szolidaritás érzéke; a szakemberek egyre elevenebb felelősségtudata az emberek segítésére, sőt védelmére; végül az a törekvés, hogy jobb életfeltételeket biztosítsanak mindenkinek, különösen azoknak, akik nem tehetnek sorsukról, vagy műveletlenségben sínylődnek. Mindez bizonyos előkészületet jelenthet az evangéliumi üzenet befogadására; s ezt az előkészületet formálhatja annak isteni szeretete, aki azért jött, hogy üdvözítse a világot.
Krisztus evangéliumának és a kultúrának sokféle kapcsolata
58. Az üdvösség üzenete és az emberi kultúra között számos kapcsolatot találunk. Isten ugyanis a különböző korok sajátos kultúrájához igazodva szólt, amikor népének kinyilatkoztatta magát, míg csak teljesen meg nem nyilatkozott testetöltött Fiában.
Hasonlóképpen az Egyház is, mely változó körülmények között élt és az idők folyamán f0lhasználta a különféle kultúrák vívmányait, hogy igehirdetése által minden nép körében terjessze és kifejtse Krisztus üzenetét, tanulmányozza és mélyebben megértse azt, s a liturgia cselekményeiben meg a hívők sokféle közösségének életében jobban kifejezze.
Ugyanakkor azonban a minden kor és minden földrész valamennyi népéhez küldött Egyház nincs kizárólagosan és elválaszthatatlanul hozzákötve egyetlen fajhoz vagy nemzethez, egyetlen sajátos életformához, egyetlen ősi vagy új szokáshoz sem. Ragaszkodván a maga hagyományaihoz, s tudatában lévén egyetemes küldetésének, egybe tud fonódni a különféle kultúrákkal, s ez mind az Egyházat, mind a kultúrákat gazdagítja.
Krisztus jó híre állandóan megújítja a bűnbeesett ember életét és kultúráját, s a bűn folytonos és veszélyes csábításából eredő tévedéseket és bajokat támadja és elűzi. A népek erkölcseit szüntelenül tisztogatja és nemesíti. Istentől származó gazdagságával mintegy belülről termékenyíti meg, erősíti, kiegészíti, sőt Krisztusban meg is újítja[129] minden egyes nép vagy kor lelki értékeit és képességeit. Amikor az Egyház eleget tesz a maga sajátos feladatának,[130] már ezzel is sarkallja és gyarapítja a kultúrát meg a civilizációt, és liturgikus tevékenységével is a belső szabadságra neveli az embert.
A kultúra helyes formálásának szempontjai
59. A mondottak alapján az Egyház mindenkit arra emlékeztet, hogy a kultúrának a személyiség teljes tökéletesedését, a közösség és az egész emberi nem javát kell szolgálnia. Éppen ezért úgy kell kiművelni a szellemet, hogy fokozódjék benne a képesség a csodálatra, a lényeglátásra, a szemlélődésre, az önálló ítéletalkotásra, továbbá a vallási, erkölcsi és szociális érzék kifejlesztésére.
A kultúra kibontakozásához ugyanis, mivel az ember értelmes és társas természetének közvetlen következménye, mindig szükség van a neki kijáró szabadságra és a saját törvényei szerint való önálló cselekvés lehetőségére. Méltán követeli meg tehát, hogy megbecsüljék és joggal örvend bizonyos sérthetetlenségnek, föltéve természetesen, hogy a közjó határain belül ügyel a személy, s a kisebb-nagyobb közösségek jogainak tiszteletbentartására .
E szent Zsinat magáévá téve az I. vatikáni zsinat tanítását kijelenti, hogy "a megismerésnek kettős rendje van", nevezetesen a hité és az értelemé, s az Egyház nem tiltja, hogy "a művészetek és a tudományok a maguk határai közt a saját elveiket és módszerüket kövessék"; ezért "ezt a jogos szabadságot elismerve" állítja és helyesli a kultúra, s kiváltképp a tudományok jogos autonómiáját.[131]
Mindez megköveteli azt is, hogy tiszteletben tartva az erkölcsi rendet és a közösség érdekeit, az ember az igazságot szabadon kutathassa, véleményét kinyilváníthassa és terjeszthesse, bármilyen szakmát választhasson, végül pedig, hogy az igazságnak megfelelő tájékoztatást kapjon a közérdekű eseményekről.[132]
A közhatalomnak nem az a feladata, hogy meghatározza, milyen legyen a kultúra, hanem a föltételeket kell megteremtenie és segítenie kell, hogy mindenki, a nemzeti kisebbség is kulturált életet élhessen.[133] Ezért mindenekelőtt arra kell ügyelni, hogy a kultúra el ne térjen a maga céljától és ne kényszerüljön politikai vagy gazdasági hatalmasságok szolgálatába szegődni.
III. A keresztények néhány sürgetőbb feladata a kultúra terén
Ismerjék el és érvényesítsék mindenki jogát a kultúra jótéteményeihez
60. Mivel napjainkban már megnyílt a lehetősége annak, hogy az emberek nagy tömegeit kiszabadítsák a tudatlanság nyomorúságából, a legkorszerűbb feladat -- főként a keresztények számára --, hogy mindenki erőteljesen együttműködjék annak érdekében, hogy gazdasági és politikai, nemzeti és nemzetközi téren egyaránt olyan alapvető döntéseket hozzanak, melyek mindenütt és mindenki számára elismerik és érvényesítik a személy méltóságának megfelelő jogot a kultúrához minden faji, nemi, nemzetiségi, vallási vagy a társadalmi megkülönböztetés nélkül. Ezért gondoskodni kell arról, hogy mindenki kielégítő mértékben hozzájusson a kultúra, elsősorban az úgynevezett alapkultúra javaihoz, nehogy az írástudatlanság és a felelős öntevékenység hiánya nagyon sok embert megakadályozzon a közjóhoz való igazán emberi hozzájárulásban.
Arra kell tehát törekedni, hogy mindenki, akinek megvan hozzá a tehetsége, magasabb szintű tanulmányokat folytasson, mégpedig úgy, hogy a lehetőség szerint el is érje a társadalomban a képességeinek és szerzett tudásának megfelelő tisztséget, hivatalt vagy szolgálatot.[134] Így érheti el bármely nép körében minden ember és minden társadalmi réteg kulturális életének azt a teljes kibontakozását, mely összhangban van tehetségével és hagyományaival.
Komoly erőfeszítést kíván az, hogy mindenki ráébredjen a kultúrához való jogára, de arra is, hogy köteles önmagát művelni és a művelődéshez másokat hozzásegíteni. Helyenként ugyanis az élet és a munka körülményei megbénítják a kultúrára szomjazó emberekben az akarást, sőt még a kultúra igényét is elfojtják. Különösképpen áll ez a földművesekre és az ipari munkásokra. Részükre tehát olyan munkafeltételeket kell teremteni, melyek nem akadályozzák, hanem inkább segítik művelődésüket. A nők már az élet szinte minden területén tevékenykednek, fontos azonban, hogy teljesértékűen vállalhassák a természetüknek megfelelő munkaköröket. Mindenki köteles elismerni és segíteni a nők sajátos és szükséges részvételét a kulturális életben.
Az egyetemes kultúrára nevelés
61. Ma nehezebb, mint egykor szintézisbe foglalni a tudományokat és a művészeteket. Amilyen mértékben növekszik ugyanis a kultúra alkotó elemeinek tömege és sokfélesége, ugyanolyan mértékben csökken az ember képessége áttekinteni és szerves egységbe foglalni az egészet; a homo univerzális (egyetemesen művelt ember) eszménye eltűnőben van. De továbbra is mindenki kötelessége megőrizni az emberi személy teljességét, melyet elsősorban a teremtő Istenben megalapozott és Krisztusban csodálatosan gyógyulást nyert és fölmagasztalt értelem, akarat, lelkiismeret és testvériség értékei határoznak meg.
E nevelésnek anyja és dajkája elsősorban a család, melyben a szeretet melegénél a gyermekek könnyebben tanulják meg a dolgok helyes rendjét, és az emberi kultúra helyesnek bizonyult formái szinte természetesen öröklődnek át a felnövekedő fiatalok lelkébe.
E nevelésnek a mai társadalomban kedvező lehetőségei adódnak, főleg a könyvek növekvő terjedéséből és a tömegkommunikációs eszközökből, melyek kedvezőek lehetnek az egyetemes kultúra szempontjából. A munkaidő rövidülésével egyre több embernek nő a szabad ideje. Használja is föl mindenki helyesen a szabad időt a kikapcsolódásra, lelki és testi egészségének ápolására a kedvtelésből végzett tevékenységekkel és ismeretszerzéssel; idegen tájak meglátogatásával (turizmussal) -- mely fejleszti az emberi szellemet, és egymás megismerésével gazdagítja az embereket; a sportolással és sportrendezvényekkel, melyek megkönnyítik az egyén és a közösség lelki egyensúlyának megtartását, és testvéri kapcsolatokat hoznak létre minden rendű és rangú, bármely nemzethez tartozó és különböző fajú emberek között. A keresztények tehát legyenek rajta, hogy a kultúrának korunkra jellemző megnyilatkozásait és tömegmozgalmait emberies és keresztény szellem hassa át.
Mindez a kedvező lehetőség azonban még nem biztosítja a teljes értékű kulturális nevelést, ha közben elhanyagolják azt a mélyre ható kérdést, hogy mi az értelme a kultúrának és a tudásnak az emberi személy szempontjából.
A kultúra és a civilizáció összehangolása a keresztény tanítással
62. Ámbár az Egyház nagyon sokat tett a kultúra fejlődéséért, a tapasztalat azt mutatja, hogy esetleges okok miatt nem mindig könnyű összehangolni a kultúrát és a kereszténységet.
E nehézségek nem szükségszerűen károsítják a hitéletet, sőt a hit pontosabb és mélyebb megértésére serkenthetik az elmét. A tudományok, a történelem és a bölcselet újabb vizsgálódásai és eredményei ugyanis új kérdéseket vetnek föl, melyeknek gyakorlati következményei vannak, és a teológusoktól is új kutatásokat követelnek. Ezenkívül arra ösztönzik őket, hogy igazodva a hittudományok sajátos módszereihez és követelményeihez, keressék a módját, hogy az addiginál alkalmasabban közölhessék a tanítást korunk embereivel, mert más maga a hitletétemény, az igazság, és más az előterjesztés módja, de a tartalom és az értelem ugyanaz.[135] A lelkipásztorkodásban nemcsak a teológiai elveket kell kielégítően ismerni és alkalmazni, hanem a világi tudományok, elsősorban a lélektan és a szociológia eredményeit is, hogy a híveket is tisztább és érettebb hitéletre vezessék.
Az irodalom és a művészetek a maguk módján szintén sokat jelentenek az Egyház élete számára. Arra törekszenek ugyanis, hogy kifürkésszék, milyen az ember, mik a problémái, és mit tapasztal, amikor megismeri és tökéletesíteni akarja önmagát és a világot. Igyekeznek föltárni az ember helyzetét a történelemben és a világmindenségben, szemléltetik nyomorúságát és örömeit, kapcsolatait és erőit, sőt megálmodják a boldogabb emberi világot is. Így a koroknak és tájaknak megfelelően sokféle formában ábrázolt emberi életet föl tudják emelni.
Arra kell tehát törekedni, hogy a művészek érezzék, hogy az Egyház elismeri munkásságukat, és megfelelő szabadságot élvezve könnyebben teremthessenek kapcsolatokat a keresztény közösséggel. Az Egyháznak el kell ismernie az új művészeti irányokat is, melyek az egyes nemzetek és vidékek sajátosságához alkalmazkodva tolmácsolják kortársaink ízlését; a szentélyben akkor kapjanak helyet, ha a liturgia követelményeinek megfelelő kifejezésmódjukkal Istenhez emelik a lelket.[136]
Ezáltal jobban kifejezik az istenismeretet, az igehirdetést világosabbá teszik az emberi értelem számára, mely így a maga eleven valóságában jelenik meg.
A hívők tehát a legszorosabb egységben éljenek kortársaikkal, iparkodjanak megérteni gondolkodásmódjukat és érzésvilágukat, amint az a szellemi kultúrában megmutatkozik. Az új tudományok és tanok, valamint az új felfedezések által nyert ismereteket kapcsolják össze a keresztény erkölccsel és a keresztény hitigazságok tanításával, hogy a vallás gyakorlása és a komoly erkölcsi magatartás lépést tartson náluk a természettudományos tájékozottsággal és a szüntelenül haladó technikával. Így képesek lesznek mindent az egészséges keresztény érzékkel értékelni és értelmezni.
A papnevelő intézetekben és az egyetemeken a hittudomány művelői igyekezzenek közös erőfeszítéssel és eszmecserével együttműködni más tudományok képviselőivel. A teológiai kutatás a kinyilatkoztatott igazság mélyebb megértését keresse, ugyanakkor azonban teremtsen kapcsolatokat saját korával is, hogy hozzásegítse a tudósokat a hit teljesebb megértéséhez. Ezt az együttműködést jól hasznosíthatják a papság képzésénél; hogy az igehirdetők az Egyház Istenről, emberről, világról szóló tanítását megfelelőbben tudják kifejteni kortársaik előtt, s ezek készségesen fogadják szavukat.[137] Sőt az is kívánatos, hogy minél több világi hívő szerezzen megfelelő képzettséget a szent tudományokban, és közülük egyesek hivatásszerűen is szenteljék magukat e tudományoknak, és azokat előbbre is vigyék. E feladatukat azonban csak akkor teljesíthetik, ha minden hívőnek, klerikusnak és laikusnak biztosítva van a kutatás, a gondolkodás és a szerény, de bátor véleménynyilvánítás jogos szabadsága mindabban, amiben szakértő.[138]
Harmadik fejezet
A KÖZGAZDASÁGI ÉLET
A gazdasági élet néhány vonása
63. A gazdasági életben is tisztelni és érvényesíteni kell az emberi személy méltóságát és teljes hivatását és az egész társadalom közjavát. Az ember ugyanis szerzője, középpontja és célja az egész gazdasági életnek.
Mint a társadalmi élet egyéb területeit, úgy a mai gazdasági életet is jellemzi az ember egyre növekvő uralma a természet fölött, az egyes polgárok, csoportok és népek egyre sűrűbb és jelentékenyebb kapcsolatai és kölcsönös függése, valamint a közhatalom mind gyakoribb beavatkozása. Egyidejűleg a termelési módok, megtermelt javak és szolgáltatások cseréjének fejlődése alkalmassá tette a gazdasági életet arra, hogy jobban kielégíthesse a nagy emberi család fokozódó szükségleteit.
Nem hiányoznak azonban a nyugtalanító tényezők sem. Mind a kollektív, mind egyéb gazdasági rendszerekben, főként a gazdaságilag fejlett vidékeken nem kevesen valósággal a gazdasági élet bűvöletébe kerültek, annyira, hogy csaknem egész egyéni és társadalmi életüket a gazdasági szemlélet határozza meg. Most, amikor a gazdasági élet fejlődése képes volna csökkenteni a társadalmi egyenlőtlenségeket, ha ésszerűen, emberségesen irányítanák és egybehangolnák, lépten-nyomon inkább csak elmérgesíti a helyzetet, sőt helyenként a gyengébbek szociális viszonyainak rosszabbodását és a szegények megalázását idézi elő. Még mindig óriási tömegek nélkülözik a legszükségesebbeket is, ugyanakkor mások, még a kevésbé fejlett vidékeken is, dúskálva élnek és tékozolják a javakat. Egymás mellett él a fényűzés és a nyomor. Míg kevesek kezében rendkívül nagy hatalom összpontosul, addig sokaknak úgyszólván semmi lehetőségük sincs arra, hogy a saját kezdeményezésükből és a saját felelősségükre cselekedjenek, hiszen gyakran emberi személyhez méltatlan élet- és munkakörülmények között vergődnek.
A gazdasági és a társadalmi egyensúly hasonló hiányai mutatkoznak a mezőgazdaság, az ipar és a szolgáltatások között, úgyszintén egyazon ország különböző vidékei között is. A gazdaságilag fejlett és a többi népek között egyre mélyül az ellentét, ez pedig a világbékét is veszélyeztetheti.
Kortársaink egyre éberebb lelkiismerettel érzik át ezeket az aránytalanságokat. Meggyőződésük, hogy a mai világ birtokában lévő roppant műszaki és gazdasági erők tudnák orvosolni ezt az áldatlan állapotot, s hogy kell is azt orvosolniok. Ehhez azonban a gazdasági-társadalmi életben sok reformra van szükség, s mindenki gondolkodásmódjának és magatartásának meg kell változnia. Az Egyház ennek érdekében a századok folyamán az evangélium fényénél kidolgozta, és kivált az utóbbi időkben elő is terjesztette az igazságosságnak és méltányosságnak józan elveit mind az egyéni és a társadalmi életre, mind pedig a nemzetközi életre vonatkozólag. A szent Zsinat ezeket az elveket a mai helyzetnek megfelelően akarja megerősíteni, s főként a gazdaság fejlődését szem előtt tartva néhány tájékozódási szempontot akar adni.[139]
I. A gazdasági fejlődés
A gazdasági fejlődés az ember szolgálatában
64. A korábbi időkhöz képest ma indokoltabban törekszenek a mezőgazdasági és ipari termelés, valamint a szolgáltatások növelésére, hogy lépést tartsanak a népesség szaporodásával, és ki lehessen elégíteni az emberi nem fokozódó igényeit. Támogatni kell tehát a műszaki fejlődést, az újító szellemet, a vállalatok létesítésére és bővítésére irányuló törekvést, a termelési módszerek korszerűsítését és a termelésben részt vevők erőfeszítéseit, vagyis mindent, ami a gazdasági fejlődést szolgálja. E termelés végső rendeltetése nem pusztán a termékek halmozása, nem is a nyereség vagy a hatalom, hanem az ember szolgálata; mégpedig az egész emberé, figyelembe véve anyagi szükségleteinek rendjét, illetve értelmi, erkölcsi, lelki és vallási életének igényeit; az emberről van szó, mégpedig bárkiről, bármely csoporthoz, fajhoz tartozzék és bármely világrészen lakjék is. Így tehát a gazdasági tevékenységet saját módszerei és törvényei szerint az erkölcsi rend határain belül kell végezni,[140] úgy, hogy Isten emberre vonatkozó terve megvalósuljon.[141]
Az ember ellenőrzése alatti gazdasági fejlődés
65. A gazdasági fejlődésnek az ember ellenőrzése alatt kell maradnia; s nem szabad átengedni a túlságosan nagy gazdasági hatalommal rendelkező személyeknek vagy csoportoknak, kizárólagos jelleggel az államnak, vagy néhány hatalmasabb nemzetnek. Épp ellenkezőleg minden szinten minél többen, nemzetközi viszonylatban pedig az összes nemzetnek aktívan részt kell vennie a gazdasági fejlődés irányításában. Hasonlóképpen egyesek és a szabad társulások kezdeményezéseit egyeztetni kell és összhangba kell hozni a közhatalom törekvéseivel.
A fejlődést nem szabad kizárólag az egyének gazdasági tevékenységének szinte mechanikus folyamatára, vagy a közhatalom irányítására bízni. Ezért tévesnek kell minősíteni mind azokat az elméleteket, melyek a helytelenül értelmezett szabadság nevében megakadályozzák a szükséges reformokat, mind azokat, melyek az egyes személyek és csoportok alapvető jogait kevesebbre értékelik a termelés kollektív szervezésénél.[142]
Az állampolgárok pedig ne feledjék: joguk és kötelességük -- és ezt az államhatalomnak is el kell ismernie --, hogy lehetőségeikhez mérten hozzájáruljanak a maguk közösségének igazi fejlődéséhez. Különösen a gazdaságilag kevésbé fejlett országokban, ahol minden anyagi erőt sürgősen mozgósítani kell, súlyos veszedelembe sodorják a közjót azok, akik nem gyümölcsöztetik a kezükben lévő javakat, vagy közösségüket megfosztják olyan anyagi, illetve szellemi segítségtől, melyre a közösség rászorul; bár a személynek joga van a kivándorláshoz.
A kirívó közgazdasági különbségek megszüntetése
66. Az igazságosság és a méltányosság igényeinek kielégítése céljából határozottan arra kell törekedni, hogy a személyek jogainak és minden nép sajátos jellegének tiszteletben tartásával mielőbb szűnjenek meg a jelenleg meglévő és gyakran csak tovább mélyülő, egyéni és társadalmi megkülönböztetéssel is együttjáró gazdasági egyenlőtlenségek. Hasonlóképpen tekintettel a mezőgazdasági termékek előállításának és értékesítésének bizonyos területeken különleges nehézségeire, támogatni kell a földműveseket mind a termelés fokozásában és a termékek értékesítésében, mind a szükséges fejlesztésben és beruházásokban, mind a méltányos jövedelem megszerzésében, nehogy, mint gyakran előfordul, továbbra is alsóbbrendű állampolgároknak minősüljenek. A földművesek pedig, kivált a fiatalok, azon legyenek, hogy szakmai ismereteiket tökéletesítsék és ügyesen alkalmazzák, különben nem fejlődhet a mezőgazdaság.[143]
Az igazságosság és a méltányosság azt is megköveteli, hogy a gazdasági élet fejlődéséhez szükséges mobilitást úgy irányítsák, hogy az egyes emberek és családjuk életét ne tegye bizonytalanná, vagy ne veszélyeztesse. Gondosan kerülni kell minden megkülönböztetést a munkaföltételek és a fizetés terén azoknak a munkásoknak hátrányára, akik más nemzetek köréből, vagy más vidékekről származnak és munkájukkal hozzájárulnak a nép vagy az országrész gazdasági életéhez. Ezenfölül mindenki, elsősorban a közhatalom, személyként és ne puszta termelőeszközként bánjék velük; segítsék őket, hogy családjukat maguk után hívhassák, illő lakást szerezhessenek, és abban is, hogy beilleszkedjenek a befogadó népnek vagy vidéknek társadalmi életébe. Mindazonáltal amennyire lehetséges a saját hazájukban és vidékükön teremtsenek részükre munkaalkalmat.
A jelenleg változásban lévő gazdasági ágazatokban, nevezetesen az ipari társadalomnak azokban az új formáiban, melyekben például fokozódik az automatizálás, gondoskodni kell elegendő és mindenki számára megfelelő munkáról, valamint a megfelelő műszaki és szakmai képzés lehetőségéről, és biztosítani kell azok megélhetését és emberi méltóságát is, akik betegségük vagy életkoruk miatt nagyobb nehézségekkel küzdenek.
II. Néhány, az egész közgazdasági életet irányító alapelvről
A munka, a munkakörülmények, a szabad idő
67. A javak előállítására, cseréjére vagy a különféle gazdasági szolgáltatásokra végzett emberi munka előbbrevaló a gazdasági élet egyéb elemeinél, hiszen azok csak eszközök.
A munka ugyanis, akár vállalkozóként, akár bérmunkásként végzi az ember, közvetlenül a személytől ered, aki a természet dolgaira szinte ráüti a maga pecsétjét, és akarata alá hajtja őket. Az ember a maga munkájával általában eltartja önmagát és övéit, kapcsolatot teremt testvéreivel, az emberekkel, és szolgálatukra van, igazi szeretetet gyakorolhat, és Isten munkatársaként tökéletesítheti a teremtést. Sőt az Istennek fölajánlott munkával az ember részese lesz Jézus Krisztus megváltó művének, aki fölmagasztalta a munkát azzal, hogy Názáretben a saját kezével dolgozott. Ebből következik, hogy mindenkinek kötelessége becsületesen dolgozni, s mindenkinek joga van a munkához: a társadalomra tartozik, hogy a maga körülményei között segítse polgárait, hogy elegendő munkaalkalmat találjanak. Végül a munkát úgy kell megfizetni, hogy az ember anyagi, társadalmi, kulturális és lelki szempontból egyaránt méltó életet biztosíthasson önmagának és övéinek, figyelembe véve kinek-kinek munkakörét és teljesítményét, valamint a vállalat helyzetét és a közjót.[144]
A gazdasági tevékenység többnyire emberek együttes erőfeszítéséből jön létre; ezért igazságtalanság és embertelenség, ha úgy szervezik és irányítják, hogy belőle a dolgozók bármelyikének kára származzék. Márpedig még napjainkban is gyakorta előfordul, hogy a dolgozók valamiképpen saját munkájuk rabszolgáivá alacsonyodnak. Ezt az úgynevezett gazdasági törvényszerűségek semmiképpen sem igazolják. Ezért a termelőmunka egész folyamatát a személy szükségleteihez és életviszonyaihoz kell igazítani; elsősorban a családi élethez, különös tekintettel a családanyákra, és mindenkor figyelembe véve a dolgozók nemét és életkorát. A dolgozóknak ezenfelül módot kell adni arra is, hogy saját képességeiket és személyiségüket éppen a munka végzésében bontakoztathassák ki. És noha idejüket és erejüket a felelősség-kívánta mértékben ebbe a munkába fektetik, legyen még elegendő pihenőjük és szabad idejük is családi, művelődési, társadalmi és vallásos életükre. Sőt, maradjon lehetőségük azoknak az erőiknek és képességeiknek szabad kifejlesztésére is, melyeket szakmai munkájuk során esetleg csak kevéssé tudnak kibontakoztatni.
Részvétel a vállalkozásokban és az egész gazdasági élet irányításában; bérharcok.
68. A gazdasági vállalkozásokban személyek társulnak egymással, Isten képmására teremtett szabad és önálló emberek. Elő kell tehát segíteni, hogy célszerűen kidolgozásra váró módon mindannyian tevékeny szerephez jussanak a vállalatok ügyeinek irányításában,[145] akár tulajdonosok, akár munkaadók, akár vezetők, akár dolgozók, tekintettel kinek-kinek a feladatkörére, s megtartva a munkavezetés szükséges egységét. Mivel ma már gyakran nem az egyes vállalatok kebelén belül, hanem magasabb szinten döntenek a gazdasági és társadalmi feltételekről, melyektől a dolgozók és gyermekeik jövendő sorsa függ, a dolgozóknak személyesen vagy szabadon választott képviselők által legyen részük e határozatok meghozatalában.
A személy alapvető jogai közé kell sorolni a dolgozóknak azt a jogát, hogy szabadon létesíthessenek őket képviselő, a gazdasági élet helyes irányítását befolyásoló szervezeteket, s bennük a megtorlás veszélye nélkül, szabadon tevékenykedhessenek. E szervezett formában való részvétel, ha gazdasági és társadalmi képzéssel párosul, napról napra növeli mindnyájukban a maguk feladatának és felelősségének tudatát; mely által eljutnak odáig, hogy képességeik és rátermettségük arányában munkatársaknak érezzék magukat az egész gazdasági és társadalmi fejlődésben és a közjóról való gondoskodásban.
Amikor társadalmi-gazdasági összeütközések támadnak, arra kell törekedni, hogy békés megoldást találjanak. Jóllehet először mindig a felek őszinte párbeszédéhez kell folyamodni, a mai körülmények között is a sztrájk lehet a végső eszköz arra, hogy a dolgozók megvédjék jogaikat és teljesüljenek jogos követeléseik. Mielőbb keresni kell azonban a tárgyaláshoz és az egyeztető megbeszéléshez vezető utakat.
A föld javainak egyetemes rendeltetése
69. Isten a földet minden kincsével együtt minden ember és minden nép használatára rendelte. Ezért a teremtett javaknak méltányos arányban kell eljutniok mindenkihez a szeretettől kísért igazságosság vezetése mellett.[146] Bármilyen formája is van a tulajdonnak különféle és változékony körülmények között az egyes népek jogrendjében, a javak ezen egyetemes rendeltetésére mindig figyelni kell. Az embernek tehát, amikor a teremtett javakat használja, úgy kell tekintenie jogosan birtokolt vagyonát, hogy az nemcsak a sajátja, hanem egyúttal közös is, abban az értelemben, hogy ne csak önmagának, hanem másoknak is hasznára lehessen.[147] Egyébként mindenkit megillet a jog, hogy önmagának és családjának elegendő része legyen a javakból. Ezen a nézeten voltak már az egyházatyák és egyháztanítók is, tanítván, hogy az ember köteles segíteni a rászorulókon, mégpedig nem csupán a feleslegéből.[148] Aki pedig végső szükségben van, annak joga van mások vagyonából megszerezni magának a szükséges dolgokat.[149] Ma, amikor oly sokan éheznek a világon, a szent Zsinat sürgető kéréssel fordul mindenkihez, egyénekhez és hatóságokhoz egyaránt, hogy jusson eszükbe az egyházatyák tanítása: Adj enni annak, akit éhhalál fenyeget; ha nem adsz, gyilkosa vagy.[150] Lehetőségei arányában tehát ki-ki ossza meg és hasznosítsa javait; segélyezze elsősorban azokat az egyéneket és népeket, akik s amelyek e támogatás révén talpra állhatnak és fejlődésnek indulhatnak.
Gazdaságilag kevésbé fejlett társadalmakban nem ritka, hogy a közösség szokásai és hagyományai részben megvalósítják a javak közös rendeltetését, s a közösség minden tagja megkapja a legszükségesebb javakat. Ne tekintsék azonban teljesen változhatatlannak azokat a szokásokat, melyek már nem felelnek meg a mai idők követelményeinek; másrészt viszont nem kell meggondolatlanul szembeszállni olyan tiszteletreméltó szokásokkal, melyek a mai adottságokhoz alkalmazva továbbra is nagyon hasznosak lehetnek. A gazdaságilag nagyon előrehaladott nemzeteknél a gondoskodást és a biztonságot nyújtó társadalmi intézmények hálózata válthatja valóra a javak közös rendeltetését. Tovább kell fejleszteni a családi és szociális szolgáltatásokat, különösen ha a művelődést vagy a nevelést segítik. Mindezen intézkedések közben ügyelni kell arra, hogy a polgárok el ne kényelmesedjenek a társadalommal szemben, ki ne vonják magukat vállalt kötelességeik terhe alól, s ne vonakodjanak a szolgálatok vállalásától.
Beruházások és pénzügyek
70. A beruházásoknak a maguk részéről arra kell irányulniuk, hogy mind a mostani, mind a jövő népesség számára elég munkaalkalmat és jövedelmet biztosítsanak. A beruházásokról és a gazdasági élet irányításáról döntő egyének, csoportok vagy hatóságok ezeket a célokat tartsák szem előtt. Ismerjék föl súlyos kötelességüket, hogy egyrészt gondoskodniuk kell az egyesek és az egész közösség számára a megfelelő élethez szükséges javakról; másrészt a jövőről gondoskodván meg kell teremteniük az igazságos egyensúlyt a mai -- egyéni és közösségi -- fogyasztói igények és a jövendő nemzedék számára szükséges fölhalmozás követelménye között. Emellett mindig tartsák szemmel a gazdaságilag kevésbé haladott népek és országok égető szükségleteit is. A pénzügyi dolgokban ügyelni kell arra, hogy se a saját nemzetüknek, se más nemzeteknek kárt ne okozzanak. Emellett gondoskodni kell arról, hogy a pénz értékének változása miatt a gazdaságilag gyengébbek igazságtalanul kárt ne szenvedjenek.
Tulajdonszerzés és a magántulajdon; a nagybirtok
71. Mivel a magántulajdon és az anyagi javakkal való egyéb rendelkezési formák részei a személy önkifejezésének, s ezenfelül lehetővé teszik, hogy a személy feladatát a társadalomban és a gazdasági életben betöltse, nagyon fontos, hogy mind az egyének, mind a közösségek valamilyen formában tulajdonhoz juthassanak.
A magántulajdon, más szóval a rendelkezési jog anyagi javak fölött, hozza magával a személyes és családi önrendelkezéshez szükséges teret, s úgy kell tekinteni, mint az emberi szabadság udvarát. Végül minthogy feladat- és felelősségvállalásra ösztönöz, az állampolgári szabadságjogok feltétele.[151]
Napjainkban e rendelkezési vagy tulajdonjognak különféle formái vannak, és napról napra sokasodnak. Mindezek a szociális alapok és a társadalmi gondoskodás által biztosított jogok és szolgáltatások ellenére is a létbiztonság el nem hanyagolható forrásai. Ez nemcsak az anyagi tulajdonfajtákra áll, hanem az olyan nem anyagi javakra is, mint például a szakmai képességek.
A magántulajdon joga viszont nincs ellentétben a köztulajdon jogának különféle formáival. Javakat mindenesetre csak az illetékes hatóság vehet köztulajdonba, a közjó követelményei szerint és annak határai között, méltányos kártalanítást fölajánlva értük. A közhatalomra tartozik annak megakadályozása, hogy valaki visszaéljen magántulajdonával a közjó rovására.[152]
Magának a magántulajdonnak természete szerint társadalmi jellege is van, mely a javak egyetemes rendeltetésének törvényében gyökerezik.[153] Ha nem törődnek ezzel a társadalmi jelleggel, nagyon sokszor megtörténik, hogy a tulajdon intézménye kapzsiságra és súlyos zavarokra ad alkalmat, ellenzőinek ürügyet szolgáltatva még magának a jognak a kétségbevonására is.
Számos gazdaságilag kevésbé fejlett országban ott vannak a csak közepesen vagy nyereségi meggondolásból egyáltalán meg nem művelt nagy- sőt hatalmas földbirtokok, s közben a nép nagyobb részének vagy egyáltalán nincs földje, vagy csak törpebirtoka van, ugyanakkor sürgősen növelni kellene a mezőgazdaság hozamát. Akiket a tulajdonosok munkára felfogadnak, vagy akik a birtokok egy részét bérlik, nemritkán csak emberhez méltatlan munkabérhez, illetve jövedelemhez jutnak, megfelelő lakásuk sincs, s még a közvetítők is kizsákmányolják őket. Minden létbiztonság híján, személyi kiszolgáltatottságban élnek, és így meg vannak fosztva az önálló és felelős cselekvésnek szinte minden lehetőségétől; szó sem lehet arról, hogy előrejussanak a kultúrában, vagy bármiképp is részt vegyenek a társadalmi és politikai életben. Reformokra van tehát szükség, éspedig esetenként különböző célzatú reformokra, hogy emelkedjenek a jövedelmek, javuljanak a munkakörülmények, növekedjék a foglalkoztatottság biztonsága, és legyen ösztönzés az önkéntes kezdeményezésre; mi több, a kellően meg nem művelt ingatlanokat szét kell osztani azok között, akik e földeket jól megművelik. Amikor pedig erre sor kerül, biztosítsák számukra a szükséges tőkét és eszközöket, kiváltképp a továbbképzést és azt a jogot, hogy szövetkezetbe tömörülhessenek. Mindannyiszor pedig, amikor kisajátítást tesz szükségessé a közjó, méltányos kártalanítást kell megállapítani az összes körülmény figyelembevételével.
A gazdasági tevékenység és Krisztus országa
72. Azok a keresztények, akik cselekvő részesei a mai gazdasági fejlődésnek és síkraszállnak az igazságosságért és a szeretet győzelméért, legyenek meggyőződve, hogy sokat tehetnek az emberi nem jólétéért és a világ békéjéért. Egyénileg is, együttesen is mutassanak jó példát az ilyen irányú tevékenykedésben. Megszerezvén a szükséges szaktudást és tapasztalatot, Krisztushoz és az ő evangéliumához hűségesen tartsák meg a földi tevékenységben a helyes rendet, hogy egész egyéni és társadalmi életüket átitassa a boldogságok szelleme, kiváltképp a szegénységé.
Ha valaki Krisztusnak engedelmeskedve először az Isten országát keresi, megerősödik és tisztább lesz benne a szeretet, hogy minden testvérén segítsen, és a szeretet sugallatára tökéletessé tegye az igazságosság művét.[154]
Negyedik fejezet
A POLITIKAI KÖZÖSSÉG ÉLETE
A mai közélet
73. Korunkban mélyreható átalakulások figyelhetők meg a népek társadalmi szerkezetében és intézményeiben is, melyek kulturális, gazdasági és társadalmi fejlődésük következményei; e változások viszont nagymértékben hatnak a politikai közösség életére is, főként ami a polgári szabadságjogok gyakorlásában és a közjó megvalósításában mindenki jogait és kötelességeit, valamint a polgárok egymással és a közhatalommal való kapcsolatát illeti.
A világ különféle részein az emberi méltóság elevenebb tudata olyan politikai és jogi rendszer létrehozására késztet, mely jobban óvja a személy közéleti jogait, így például a gyülekezés, a társulás, a véleménynyilvánítás, valamint a magán- és a nyilvános vallásgyakorlás jogát. A személy jogainak oltalma ugyanis szükségszerű föltétele annak, hogy az állampolgárok, akár egyénenként, akár csoportot képezve, tevékenyen részt vehessenek az állam életében és igazgatásában.
A kulturális, gazdasági és társadalmi fejlődéssel együtt sokakban erősödik az óhaj, hogy nagyobb részt vállalhassanak a politikai élet alakításában. Sokak lelkiismerete egyre jobban sürgeti, hogy megvédjék a nemzeti kisebbségek jogait, nem feledve kötelezettségeiket az állam iránt. Ezenfelül növekszik a másként gondolkodók vagy más vallású emberek iránti tisztelet. Egyidejűleg szélesebb körű mozgalom bontakozik ki annak érdekében, hogy ne csak a kiváltságosok, hanem valóban minden állampolgár élvezhesse személyi jogait.
Elutasítják mindazokat a bizonyos területeken uralkodó politikai formákat, melyek korlátozzák az állampolgári vagy a vallásszabadságot, növelik a politikai szenvedélyek és bűntények áldozatainak számát, s a közjó előmozdítása helyett jogtalan előnyöket biztosítanak valamely pártnak vagy a vezetőinek.
A valóban emberies politikai élet kialakítására semmi sem alkalmasabb, mint az igazságosság, a jóindulat és a közjó szolgálata iránti belső érzék fejlesztése, valamint a politikai közösség igazi természetére, s a közhatalom céljára, helyes gyakorlására és korlátaira vonatkozó alapvető meggyőződés erősítése.
A politikai közösség természete és célja
74. Az egyes emberek, családok és különféle csoportok, melyek az állampolgárok közösségét alkotják, jól tudják, hogy nem képesek egymaguk megteremteni a teljes értelemben vett emberi életet. Szükségét érzik egy tágabb közösségnek, melyen belül valamennyien szüntelenül egyesíthetik képességeiket a közjó egyre eredményesebb szolgálatára.[155] Ezért különböző formájú politikai közösségeket alkotnak. A politikai közösség tehát e közjó érdekében létezik, ebben rejlik teljes igazolása és értelme, és belőle meríti eredeti és sajátos jogát. A közjó pedig magában foglalja a társadalmi élet azon föltételeinek összességét, melyek között az emberek, a családok és közösségek a maguk tökéletességét könnyebben és teljesebben érhetik el.[156]
Sok és sokféle ember gyűlik össze a politikai közösségbe, akik teljes joggal vallhatnak eltérő nézeteket. Tekintélyre van tehát szükség, hogy a politikai közösség szét ne hulljon amiatt, hogy mindenki a maga elgondolása szerint jár el; e tekintély a polgárok erőit a közjóra irányítja, nem gépiesen, nem is zsarnoki módon, hanem mint elsősorban a szabadságra és a vállalt kötelezettségek és feladatok tudatára támaszkodó erkölcsi erő.
Nyilvánvaló tehát, hogy a politikai közösség és a közhatalom az ember természetében gyökerezik, s ezért hozzátartozik ahhoz a rendhez, melyet Isten határozott meg; a politikai rendszer megválasztása és a vezetők kijelölése viszont a polgárok szabad akaratára van hagyva.[157]
További következmény, hogy a politikai tekintélyt akár a közösség egészében, akár az államot képviselő intézményekben mindig az erkölcsi rend határain belül kell gyakorolni a közjó -- mégpedig a dinamikusan fölfogott közjó -- érdekében a törvényesen meghatározott, vagy meghatározandó jogrend szabályai szerint. Ebben az esetben az állampolgárnak lelkiismeretből fakadóan kötelesek engedelmeskedni.[158] Mindebből pedig nyilvánvaló azok felelőssége, méltósága és fontossága, akik az állam élén állnak.
Ahol pedig a közhatalom túllépve illetékességének körén elnyomja a polgárokat, ők ne vonakodjanak megtenni mindazt, amit a közjó tárgyilag megkövetel tőlük; de saját jogaikat és polgártársaik jogait megvédhetik az ilyen tekintély visszaéléseivel szemben, tiszteletben tartva azokat a határokat, melyet a természettörvény és az evangéliumi erkölcs megszab.
A konkrét módok, ahogy egy politikai közösség a maga szervezetét és hatalom gyakorlását kialakítja, különböző lehet az
egyes népek sajátosságai és eltérő történeti fejlődésük szerint; de mindig a művelt, békeszerető és mindenki iránt jóindulatú ember kialakítása legyen a célja az egész emberi család javára.
Mindenki együttműködése a közéletben
75. Teljes összhangban van az emberi természettel, hogy olyan politikai-jogi struktúrákat találjanak, melyek minden állampolgárnak egyre jobban és minden megkülönböztetés nélkül hathatósan biztosítják a szabad és cselekvő részvételt a politikai közösség alapjainak megalkotásában, az állam irányításában, a különféle intézmények munkaterületének és céljainak meghatározásában és a vezetők megválasztásában.[159] Ne feledjék tehát az állampolgárok, hogy a közjó érdekében joguk és egyben kötelességük a szavazás szabad lehetőségével élni. Az Egyház pedig elismerésre és tiszteletre méltónak tartja azok munkáját, akik embertársaik szolgálatában az állam javának Szentelik magukat és vállalják e tisztség terheit.
Annak érdekében, hogy a polgárok kötelességtudattal teljes együttműködése az állam mindennapi életében elérje kívánt célját, szükség van tételes jogrendre, mely biztosítja a közhatalom feladatköreinek és szerveinek megfelelő megosztását, s egyúttal a hatékony és független jogvédelmet. El kell ismerni, tiszteletben kell tartani és tovább kell fejleszteni valamennyi személy, család és csoport jogait és jogaik gyakorlását,[160] a minden állampolgárt terhelő kötelességekkel együtt. E kötelességek közül meg kell említeni, hogy mindenki tartozik az államnak azokkal az anyagi és személyes szolgálatokkal, melyeket a közjó megkíván. A vezetők óvakodjanak attól, hogy a családi, társadalmi vagy kulturális csoportokat, a köztes testületeket vagy intézményeket akadályozzák, vagy törvényes és hatékony cselekvési lehetőségüktől megfosszák, hanem inkább igyekezzenek ezeket készségesen és szabályozottan támogatni. A polgárok pedig -- egyénenként, de csoportot képezve is -- óvakodjanak attól, hogy túl nagy hatalmat juttassanak a közhatalomnak, vagy túlzott előnyöket és kedvezményeket követeljenek tőle, azaz a személyek, családok és társadalmi csoportok közteherviselésének csökkentését.
Korunk egyre bonyolultabb körülményei többször arra kényszerítik a közhatalmat, hogy beavatkozzék társadalmi, gazdasági és kulturális ügyekbe olyan kedvezőbb feltételek teremtése végett, melyek a korábbiaknál hatékonyabban segítik az állampolgárokat és csoportjaikat a teljes értelemben vett emberi célok szabad elérésében. Az országok sajátosságai és a népek fejlettségi foka szerint különféleképpen értelmezhetők a szocializáció,[161] a személy autonómiája és fejlődése közötti kapcsolatok. Ha pedig valahol a közjó érdekében korlátozzák is egy időre a jogok gyakorlását, amint a körülmények megváltoznak, állítsák vissza a szabadságot. De embertelen, ha a politikai tekintély olyan totalitárius vagy diktatórikus formákat ölt, melyek sértik a személyek és a társadalmi csoportok jogait.
Az állampolgárok ápolják magukban áldozatosan és hűségesen a hazaszeretetet, de minden szűkkeblűség nélkül, vagyis úgy, hogy mindig legyenek tekintettel az egész -- sokféle kötelékkel összekapcsolt fajokból, népekből és nemzetekből álló -- emberi család javára.
Az összes Krisztus-hívő érezze át, hogy külön hivatása van a politikai közösségben: példájukkal mindannyian mutassák meg, hogy él bennük a kötelesség tudata, s hogy odaadóan szolgálják a közjót, s így tettekkel mutassák meg, hogyan lehet összhangba hozni a tekintélyt a szabadsággal, a személyes kezdeményezést az egész társadalmi testület szoros együvétartozásával, a kellő egységet a termékeny sokféleséggel. A mulandó dolgok rendezésénél az egymástól eltérő törvényes véleményeket ismerjék el, s az azokat tisztességesen védő polgárokat és csoportjaikat is becsüljék. A politikai pártoknak pedig kötelességük azt szorgalmazni, amit megítélésük szerint a közjó megkövetel, de sohasem szabad a közjó elébe helyezni a maguk hasznát.
Nagy gondot kell fordítani a nép, és főleg az ifjúság állampolgári és politikai nevelésére, hogy az állampolgárok valamennyien kivehessék részüket a politikai közösség életéből. Akik alkalmasak vagy kiképezhetők a politika nehéz, ugyanakkor nagyon nemes művészetére,[162] készüljenek föl rá, és megfeledkezvén a saját érdekeikről és anyagi előnyeikről, gyakorolják azt. Az igazságtalanság és elnyomás, egy ember vagy politikai párt önkényuralma és intoleranciája ellen erkölcsileg feddhetetlenül és okosan lépjenek föl; de őszintén és méltányosan, sőt szeretettel politikai bátorsággal Szenteljék magukat minden ember szolgálatára.
A politikai közösség és az Egyház
76. Nagyon fontos, különösen a pluralista társadalomban, hogy helyesen lássák a politikai közösség és az Egyház viszonyát, s hogy világosan tegyenek különbséget aközött, amit a Krisztus-hívők egyénenként vagy közösségben mint keresztény lelkiismeretű állampolgárok a maguk nevében cselekszenek, és aközött, amit lelkipásztoraikkal együtt az Egyház nevében cselekszenek.
Az Egyház, mely feladatánál és illetékességénél fogva semmiképpen sem keveredik össze a politikai közösséggel, s nem is kötődik semmiféle politikai rendszerhez, egyszerre jele és oltalma az emberi személy transzcendenciájának.
A politikai közösség és az Egyház a maguk területén függetlenek egymástól és autonómiájuk van. Mind a kettő ugyanazoknak az embereknek a személyes és társadalmi hivatását szolgálja, bár más-más címen. Annál gyümölcsözőbb lesz szolgálatuk mindenki javára, minél egészségesebben együttműködnek a helyek és korok körülményei szerint. Az ember ugyanis nincs beszorítva csupán a mulandó rendbe, hanem az emberi történelemben élve érintetlenül megtartja örök hivatását. A Megváltó szeretetében megalapozott Egyház pedig ahhoz nyújt segítő kezet, hogy az igazság és a szeretet a nemzeten belül és a nemzetek között jobban érvényesüljön. Azzal, hogy hirdeti az evangéliumi igazságot, s tanításával, valamint a Krisztus-hívők tanúságtételével megvilágítja az emberi tevékenység minden ágát, egyúttal tiszteletben tartja és szorgalmazza az állampolgárok politikai szabadságát és felelősségét is.
Az apostolok és utódaik, valamint ezek munkatársai, amikor küldetést kapnak, hogy az embereknek Krisztust, a világ Üdvözítőjét hirdessék, apostoli feladatuk teljesítésében Isten hatalmára támaszkodnak, aki igen gyakran a tanúk gyengeségében mutatja meg az evangélium erejét. Mindazoknak ugyanis, akik az isteni ige szolgálatára Szentelik magukat, az evangélium sajátos erőivel és eszközeivel kell élniük, melyek sokban különböznek a földi ország eszközeitől.
Igaz ugyan, hogy a földi dolgok és amik az ember léthelyzetét tekintve e világot felülmúlják, szorosan egybefonódnak, és az Egyház maga is felhasználja az evilági dolgokat, amennyiben küldetése megköveteli. Reményét azonban nem veti a világi tekintélytől fölajánlott kiváltságokba; sőt le is fog mondani bizonyos törvényesen szerzett jogainak gyakorlásáról, mihelyt kiderül, hogy e jogoknak a gyakorlása miatt kétségbe vonható tanúságtétele őszintesége, vagy ha az új életkörülmények más rendezést követelnek. De mindig és mindenütt legyen meg az a joga, hogy igazi szabadságban hirdesse a hitet, előadhassa szociális tanítását, akadálytalanul teljesíthesse hivatását az emberek között, s erkölcsi szempontból ítéletet mondhasson a politikai rendre vonatkozó dolgokról is, amennyiben így követelik az emberi személy alapvető jogai vagy a lelkek üdvössége; s használhassa közben mindazokat az eszközöket -- de csakis azokat --, melyek a különféle korokhoz és körülményekhez mérten összhangban vannak az evangéliummal és mindenki javával.
Az Egyház, melynek az a feladata, hogy támogasson és fölemeljen mindent, ami igaz, jó és szép csak található az emberi közösségben,[163] hűségesen ragaszkodva az evangéliumhoz és küldetését teljesítve a világban megszilárdítja az emberek közötti békét Isten dicsőségére.[164]
Ötödik fejezet
A BÉKE VÉDELME,
ÉS A NÉPEK KÖZÖSSÉGÉNEK KIALAKÍTÁSA
Bevezetés
77. Ezekben az években, amikor az épp dúló vagy fenyegető háborúk velejárói képpen roppant súllyal nehezednek az emberi nemre a megpróbáltatások és szorongások, az egyetemes emberi család érlelődésének sorsdöntő órájához érkezett. Miközben lassanként egységesül és mindenütt egyre jobban ráébred egységére, a reá váró feladatot -- tudniillik, hogy az egész földkerekségen minden ember számára egy igazán emberibb világot építsen -- csak akkor tudja teljesíteni, ha mindenki megújhodott lélekkel, az igaz békéért fáradozik. Ezért ragyog föl ma új fényben az emberi nem magasabbrendű törekvéseinek és vágyainak megfelelő evangélium üzenete, amikor boldognak mondja a békeszerzőket, "mert Isten fiainak hívják majd őket". (Mt 5,9)
A Zsinat tehát megvilágítván a béke igaz és nemes fogalmát, miután elítéli a háborút, sürgető fölszólítással fordul a keresztényekhez, hogy Krisztusnak, a béke szerzőjének segítségével, minden emberrel működjenek együtt igazságosságban és szeretetben a béke megszilárdításáért és a békéhez szükséges eszközök előteremtéséért.
A béke természete
78. A béke nem a háború puszta hiánya, nem is szűkíthető le a szembenálló erők egyensúlyának állandósítására, nem is hatalmi intézkedésből fakad, hanem valóban és sajátosan "az igazságosság műve" (Iz 32,17 ). A rend gyümölcse, melyet isteni Alapítója (lehetőségként) az emberi társadalomnak ajándékozott, és a mind tökéletesebb igazságosságra szomjazó embereknek kell megvalósítaniuk. Mivel ugyanis az emberi nem közjavát a maga módján elsődlegesen az örök törvény vezérli, de ennek konkrét követelményei az idők folyamán állandó változásnak vannak kitéve, a békét sohasem lehet egyszer s mindenkorra megszerezni, hanem folytonosan építeni kell. S mivel ezenfelül az emberi akarat ingatag és bűntől sebzett, a béke őrzése az egyesektől a szenvedélyek fölötti uralmat, a közhatalomtól pedig éber őrködést kíván.
Ez azonban nem elegendő. A békét a földön elérni csak akkor lehet, ha a személyek java biztonságban van és az emberek bizalommal és önként megosztják egymás között lelki és szellemi kincseiket. A szilárd akarat más emberek és népek, s azok méltóságának elismerésére és a testvériség gyakorlására, a béke építéséhez feltétlenül szükséges. Így a béke a szeretetnek is gyümölcse, mely meghaladja azt a határt, ameddig az igazságosság el tud menni.
A felebaráti szeretetből fakadó földi béke pedig Krisztus Atyaistenből áradó békéjének előképe és hatása. Maga a megtestesült Fiú ugyanis, a béke fejedelme, kereszthalála által minden embert kiengesztelt Istennel, és egy népben és egy testben állítva helyre valamennyiük egységét, a saját testében ölte meg a bűnt;[165] és a föltámadással fölmagasztalva kiárasztotta az emberek szívébe a szeretet Lelkét.
Éppen ezért minden kereszténynek szól a sürgető felhívás, hogy "szeretetben cselekedve az igazságot" (Ef 4,15) fogjanak össze minden igazán békeszerető emberrel a béke kiesdésére és fölépítésére.
Ugyanebben a szellemben, csak dicsérni tudjuk azokat, akik a jogaikért folytatott küzdelemben lemondanak az erőszakos cselekményekről, és az önvédelemnek azokhoz az eszközeihez folyamodnak, melyek egyébként rendelkezésére állanak a gyengébbnek is; feltéve, ha ez mások vagy a közösség jogainak és kötelezettségeinek sérelme nélkül történhet.
Amilyen mértékben bűnösök az emberek, olyan mértékben fenyeget a háború réme, és ez így is marad Krisztus eljöveteléig; amilyen mértékben pedig egyesülnek a szeretetben, legyőzik a bűnt és uralkodnak az erőszakon is, míg csak be nem teljesedik a Szentírás szava: "Ők meg ekevassá kovácsolják kardjukat, és lándzsájukat szőlőmetsző késsé. Nemzet nem emel kardot nemzet ellen, és nem tanul többé hadviselést" (Iz 2,4).
I. A háború elkerülése
A háború embertelenségeinek megfékezése
79. Bár a legutóbbi háborúk mérhetetlen anyagi és erkölcsi károkat zúdítottak világunkra, még ma is a föld valamelyik részén a háború szakadatlanul pusztít. Sőt, amikor a különféle tudományos fegyvereket is harcba vetik, fenyeget a veszély, hogy a háború eldurvulása olyan barbárságra ragadtatja a harcoló feleket, mely messze fölülmúlja az elmúlt időkét. A mai bonyolult helyzet és a rendezetlen nemzetközi kapcsolatok miatt új, alattomos és felforgató módszerekkel folyhatnak hosszantartó, álcázott háborúk. Sok esetben a terrorizmus módszereit úgy tekintik, mint új harcmodort.
Az emberiség e szomorú helyzetét látva a Zsinat mindenekelőtt a népek természetjogának és e jog egyetemes elveinek állandó hatályára akar emlékeztetni. Az emberi nem lelkiismerete ezeket az elveket egyre határozottabban kifejezi. Az olyan cselekmények tehát, melyek szándékosan semmibe veszik őket, valamint az ilyen cselekményekre kiadott parancsok bűncselekmények. A vak engedelmesség nem mentheti végrehajtóikat. Ilyen bűncselekményszámba megy mindenekelőtt az, hogy kiirtanak egész népeket, nemzeteket vagy nemzeti kisebbségeket, mindegy, hogy milyen meggondolásból vagy milyen módszerrel: kérlelhetetlen szigorral kell elítélni ezeket a borzalmas bűntetteket. Ugyanakkor a legnagyobb dicséretet érdemli azok bátorsága, akik nem félnek nyíltan ellenállni az ilyen parancsok kibocsátóinak.
A hadviselésről nemzetközi egyezmények vannak érvényben, melyeket elég sok nemzet aláírt abból a célból, hogy kevésbé embertelenné váljanak a hadműveletek és következményeik: ilyenek a sebesült és hadifogoly katonák sorsára vonatkozó egyezmények és egyéb megállapodások. Ezeket a szerződéseket meg kell tartani; sőt mindenki köteles, de kivált az államok vezetői és a kérdés szakértői megtenni minden tőlük telhetőt, hogy az egyezményeket tökéletesítsék, s így jobban és hatékonyabban fékezzék a háború embertelenségét. Méltányosnak látszik továbbá, hogy a törvények megértően intézkedjenek azokról, akik lelkiismereti okokból nem fognak fegyvert, de készek békés formában szolgálni az emberek közösségét.
A háború még nincs kiküszöbölve ebből a világból, s amíg a háború veszélye fennáll s nincs illetékes és megfelelő hatalommal ellátott nemzetközi tekintély, addig nem lehet megtagadni a kormányoktól az igazságos védekezés jogát, feltéve, hogy már kimerítették a békés megegyezés minden lehetőségét. Az államok vezetői és mindazok, akik osztoznak velük a közügyekért vállalt felelősségben, kötelesek tehát megvédeni a rájuk bízott népek létérdekeit és ezeket a komoly ügyeket valóban komolyan intézni. Más dolog azonban katonai erőt alkalmazni a népek igazságos védelmére, és más dolog nemzetek leigázására törekedni. A katonai hatalom önmagában nem törvényesíti ugyanennek a hatalomnak bármilyen célzatú katonai vagy politikai fölhasználását. Ha pedig szerencsétlen módon már kitört a háború, ezáltal nem válik minden megengedetté a harcoló felek között.
Akik pedig katonáskodva szolgálják hazájukat, ne másnak tekintsék magukat, mint olyanoknak, akik a népek biztonsága és szabadsága fölött őrködnek. S míg szolgálatukat ebben a szellemben végzik, valóban a béke megszilárdításához járulnak hozzá.
A totális háború
80. A tudományos fegyverek fejlődése mérhetetlenül megnövelte a háború borzalmasságát és gonoszságát. Az e fegyverek bevetésével végzett hadműveletek hatalmas, senkit és semmit sem kímélő pusztítást okozhatnak, mely messze túllépi a jogos önvédelem határait. Sőt ha ezeket az eszközöket -- melyek a nagy nemzetek fegyvertáraiban már megtalálhatók -- mind bevetnék, a szembenálló felek kölcsönösen megsemmisítenék egymást, nem is szólva arról a tömérdek pusztításról és utóhatásokról, melyek együtt járnak e fegyverek használatával.
Mindezen tények arra kényszerítenek, hogy teljesen új szellemben vizsgáljuk meg a háború kérdését.[166] Tudják meg korunk emberei, hogy háborús cselekményeikről szigorúan számot kell majd adniuk. A holnap ugyanis nagyrészt mai döntéseiktől függ.
E Szentséges Zsinat tehát mindezeket figyelembe véve, s magáévá téve a legutóbbi pápák megnyilatkozásait, akik a totális háborút elítélték,[167] kijelenti:
Minden olyan háborús cselekmény, mely egész városoknak vagy széles területeknek és lakosságuknak különbségtétel nélkül való elpusztítását célozza, bűncselekmény Isten és ember ellen, amit következetesen és habozás nélkül kárhoztatni kell.
A mai háború különleges veszedelme abban áll, hogy azoknak, akik a legújabb tudományos fegyverek birtokában vannak, mintegy alkalmat kínál ilyen bűncselekmények elkövetésére, és kérlelhetetlen következetességgel képes belehajszolni az emberek akaratát az egyre iszonyúbb döntésekbe. Nehogy ez valaha is bekövetkezzék, a földkerekség egybegyűlt püspökei kérve kérnek mindenkit, elsősorban a nemzetek kormányzóit és a katonai vezetőket, hogy állandóan gondoljanak arra az óriási felelősségre, mely Isten és az egyetemes emberiség színe előtt terheli őket.
A fegyverkezési verseny
81. A tudományos fegyvereket azonban nem csupán azért halmozzák, hogy háború esetén bevessék. Mivel ugyanis úgy vélik, hogy mindegyik fél védelmi ereje attól függ, hogy képes-e villámcsapásszerűen visszaütni, ez az évről évre növekvő fegyverhalmozás furcsa módon az esetleges támadó elrettentésére szolgál. Sokan tartják, hogy ez a leghatékonyabb eszköz, mellyel napjainkban annyira-amennyire biztosítani lehet a békét a nemzetek között.
Bárhogyan is áll a dolog az elrettentés e módszere körül, az emberek legyenek meggyőződve arról, hogy az elég sok nemzet által folytatott fegyverkezési verseny nem biztos útja a tartós béke megőrzésének, és a belőle származó úgynevezett egyensúly sem a biztos és igazi béke. Ahelyett ugyanis, hogy kiküszöbölné a háború okait, inkább súlyosbítja azokat. És miközben mérhetetlen pénzt fordítanak egyre újabb és újabb fegyverek gyártására, nem lehet orvosolni a mai világban tapasztalható sokféle nyomorúságot. Ahelyett, hogy igazán és gyökeresen fölszámolnák a nemzetek meglevő ellentéteit, a világ többi részét is megfertőzik. A lelkület megújításával új utakat kell tehát keresni, hogy ez a botrány megszűnjék, és a szorongástól megszabadult világ igaz békéjét helyre lehessen állítani.
Ezért újból ki kell jelenteni: a fegyverkezési verseny az emberi nem legsúlyosabb csapása, és tűrhetetlenül sérti a szegényeket. Nagyon félni kell attól, hogy ha folytatódik, egy napon megszüli mindazokat a végzetes bajokat, melyeknek eszközeit már gyártja.
Az emberi nem által lehetővé tett katasztrófáktól figyelmeztetve
igyekezzünk fölhasználni az Isten-ajándékozta haladékot, mellyel még rendelkezünk. Felelősségünket jobban tudatosítva találjuk meg a módját, hogyan oldjuk meg emberhez méltóbb módon vitás kérdéseinket. Az isteni Gondviselés szüntelenül követeli tőlünk, hogy szabaduljunk föl a háború ősi rabszolgaságából. Ha nem vállaljuk ezt az erőfeszítést, nem tudjuk, hová vezet az a rossz út, melyre ráléptünk.
A háború általános tilalma és a nemzetközi tevékenység a háború elkerülésére
82. Nyilvánvaló tehát, hogy minden erőnket megfeszítve elő kell készítenünk azt az időt, amikor a nemzetek egyetértésével száműzhető lesz minden háború. Ez persze azt követeli, hogy hozzanak létre egy mindenki által elismert egyetemes világtekintélyt, mely hatalommal rendelkezik ahhoz, hogy biztosítsa mindenkinek a biztonságot, az igazságosságot és a jogok tiszteletbentartását. Addig is azonban, amíg sor kerülhet ennek az annyira kívánatos tekintélynek a létrehozására, a mai legfőbb nemzetközi testületek minden erejükkel iparkodjanak kidolgozni az alkalmas eszközöket a közös biztonság megvalósítására. Ahhoz, hogy a béke a népek kölcsönös bizalmából fakadjon, s ne a fegyverektől való rettegés kényszerítse rájuk, mindenki fáradozzék azon, hogy a fegyverkezési verseny valahára véget érjen, s valóban megkezdődjék a leszerelés, de nem egyoldalúan, hanem igaz és hatékony biztosítékok birtokában szerződésekkel meghatározott azonos lépésekkel.[168]
Addig is meg kell becsülni azokat az erőfeszítéseket, melyek már történtek vagy történnek a háború veszélyének elhárítására. Kapjon támogatást az a sok jóakaratú ember, aki vezető tisztsége nyomasztó gondjait hordozva és a mérhetetlen felelősség kínzó tudatában kiküszöbölni törekszik a háborút, melytől maga is visszaretten, jóllehet képtelen eltekinteni az adott helyzet bonyolultságától. Nagyon kell kérni Istent, adjon erőt nekik, hogy bátran fogjanak hozzá és állhatatosan vigyék véghez a legnagyobb emberszeretet művét, mely a békét építi. Feladatuk ma kétségtelenül azt kívánja tőlük, hogy figyelmük és látókörük terjedjen túl országuk határain; tegyék le a nemzeti önzést és a más népeken való uralkodás vágyát, ápolják magukban a mélységes tiszteletet az egész emberiség iránt, mely már annyi fáradsággal tart a maga nagyobb egysége felé.
A béke és a leszerelés kérdéseiről eddig is folytak beható és hosszadalmas vizsgálódások; az eddigi nemzetközi értekezleteket első lépéseknek kell tekinteni e nagyon súlyos problémák megoldása felé, s a jövőben még inkább szorgalmazni kell ezeket, hogy végre fogható eredményeik is legyenek. Mindazonáltal óvakodjanak az emberek attól, hogy csupán mások erőfeszítéseire támaszkodjanak anélkül, hogy a saját belső világuk megváltoznék. A népek vezetői ugyanis, akik saját népük javának letéteményesei és az egész világ javának előmozdítói, a lehető legnagyobb mértékben függenek a közvéleménytől és a tömegek érzelmeitől. Hasztalan fáradoznak újra meg újra a béke építésén mindaddig, amíg az ellenségeskedés, megvetés, bizalmatlanság érzése, faji gyűlölködés és az ideológiák merevsége megosztja, sőt szembefordítja egymással az embereket. Fontos és sürgős tehát átnevelni az emberek gondolkodását, új szellemmel áthatni a közvéleményt. A nevelők, főleg az ifjúság nevelői és a közvélemény irányítói tekintsék súlyos kötelességüknek, hogy az új, békeszerető szellemet mindenkibe beleplántálják. Az egész földet és azokat a feladatokat látva, melyeket együtt megtehetünk az emberi nem jobb sorsa érdekében, valamennyiünk szívének meg kell változnia.
És ne csaljon meg minket hamis reménység. Ha ugyanis félre nem teszünk minden ellenségeskedést és gyűlölködést, ha nem kötnek szilárd és becsületes egyezményeket a jövendő egyetemes békéről, akkor a máris súlyos veszedelemben forgó emberiség bármilyen csodálatos tudománnyal rendelkezik, megérheti azt a gyászos órát, melyben a halál szörnyű békéjét tapasztalja meg. Mindazonáltal Krisztus Egyháza, miközben ezeket mondja e világ szorongásai közepette, nem szűnik meg erősen remélni. Korunknak újra meg újra, akár alkalmas, akár alkalmatlan, el akarja mondani az apostoli üzenetet: "íme, most van az alkalmas idő", hogy megváltozzanak a szívek, " íme, most van az üdvösség napja".[169]
II. A nemzetközi közösség építése
A széthúzások okai és ezek gyógyszerei
83. A béke építése mindenekelőtt azt követeli, hogy gyökerestül irtsák ki a háborúkra vezető széthúzások okait az emberek közül, elsősorban az igazságtalanságokat. Az okok jelentős hányada a kirívó gazdasági egyenlőtlenségekből és szükséges orvoslásuk késedelméből ered. Soknak forrása viszont az uralomvágy és a másik személyiségének semmibevétele, s ha még mélyebb okokat keresünk, emberi irigységből, bizalmatlanságból, gőgből és a többi önző szenvedélyekből fakadnak. Az ember nem képes elviselni a társadalmi rendezetlenséget; ennek következtében még akkor is szüntelenül mérgezik a világot a viszályok és az erőszakosságok, amikor nem dúl háború. Ráadásul ugyanezek a bajok a nemzetek kapcsolataiban is jelentkeznek; ezért föltétlenül szükséges, hogy e bajok leküzdésére vagy megelőzésére s a zabolátlan erőszakosságok megfékezésére jobban és szilárdabban működjenek együtt a nemzetközi intézmények, tevékenységüket pedig hangolják össze. Ugyanakkor lankadatlanul szorgalmazni kell olyan szervezetek létesítését, melyek a békét szolgálják.
A nemzetek közössége és a nemzetközi intézmények
84. Miközben napjainkban egyre szorosabb kapcsolatok szövődnek a földkerekség polgárai és népei között, hogy az egyetemes közjót megfelelően keressük és elérjük, a nemzetek közösségének egy olyan rendet kell kialakítania magának, mely megfelel a mai feladatoknak, különös tekintettel azokra a régiókra, melyek még mindig tűrhetetlen ínségtől szenvednek.
E célok elérése végett a nemzetközi közösség intézményeinek a maguk részéről törődniük kell az emberek különböző szükségleteivel mind szociális téren -- ide tartozik az élelmezés, az egészségügy, a nevelés és munka --, mind a különleges helyzetekben, mint például a fejlődésben lévő országok minden irányú kibontakozásának támogatása, a világszerte szétszóródott menekültek megsegítése vagy a kivándorlók és családjuk támogatása.
A már létező egyetemes vagy regionális nemzetközi intézmények kétségtelenül nagy érdemeket szereznek. Ezek az intézmények az egész emberi közösség nemzetközi alapjai lerakásának első erőfeszítései annak érdekében, hogy korunk nagyon súlyos kérdései megoldódjanak, és a fejlődés a föld minden részén meggyorsuljon és a háborúk minden változatát elkerüljék. Az Egyház örül annak, hogy e területeken az őszinte testvériség szelleme érvényesül keresztények és nem keresztények között, és megsokszorozza az erőfeszítéseket a mérhetetlen nyomorúság fölszámolására.
Nemzetközi együttműködés gazdasági téren
85. Az emberi nem mai egymásrautaltsága megköveteli, hogy gazdasági téren is nagyobb legyen az együttműködés. Mert ha csaknem valamennyi nép el is nyerte már önállóságát, még korántsem szabadultak meg a túl nagy egyenlőtlenségektől vagy a méltatlan függés minden formájától, és nincsenek túl minden súlyos és fenyegető belpolitikai problémán.
Egy-egy ilyen nemzet fejlődése emberben és pénzben kapott segítségtől függ. Minden egyes nemzet polgárait először is neveléssel és szakmai képzéssel föl kell készíteni, hogy elláthassák a gazdasági és társadalmi élet teendőit. Ehhez azonban más nemzetből való szakemberek bevonására van szükség, akik viszont ne uralkodjanak, hanem legyenek igazi segítők és munkatársak. Az anyagi támogatás a fejlődésben levő népeken csak akkor segít, ha a mai kereskedelmi szokások lényegesen megváltoznak a világban. Ezenfelül a támogatás, melyet meg kell kapniok a fejlett országoktól, lehet ajándék vagy kölcsön, vagy beruházás; ezeket nagylelkűen és kapzsi számítás nélkül, és teljes becsületességgel használják föl.
Az igazán egyetemes gazdasági rend csak úgy alakulhat ki, ha véget vetnek a szertelen nyerészkedésnek, a nemzeti nagyravágyásnak, a politikai uralomvágynak, a militarista számításoknak és ideológiákat propagáló és ráerőltető mesterkedéseknek. Sok gazdasági és társadalmi rendszer létezik; kívánatos, hogy a szakemberek megtalálják bennük az egészséges világkereskedelem közös alapjait: megkönnyíti munkájukat, ha ki-ki félreteszi saját előítéleteit, és késznek mutatkozik őszinte párbeszédre.
Néhány gyakorlati szabály
86. Ezen együttműködéshez a következő szabályok látszanak célravezetőknek:
a) A fejlődésben lévő nemzetek nagyon legyenek tudatában annak, hogy a fejlődés céljaként kifejezetten és határozottan polgáraik teljes emberi tökéletességére kell törekedniük. Ne feledjék, hogy a fejlődés elsősorban saját munkájukból és tehetségükből születik és bontakozik ki, s nem csupán idegen segélyekre, hanem elsősorban a saját erőforrások föltárására, és a saját tehetségük és hagyományaik kiművelésére kell támaszkodnia. Ebben a dologban azoknak kell élen járniuk, akik nagyobb befolyást gyakorolnak a többiekre.
b) A fejlett nemzeteket terheli viszont az az igen súlyos kötelesség, hogy segítsék említett feladatukban a fejlődésben lévő népeket. Korszerűsödjenek szellemiekben és anyagiakban úgy, ahogyan azt a világméretű együttműködés megszervezése megkívánja.
Gondosan ügyeljenek tehát a gyengébb és szegényebb nemzetek érdekeire, amikor velük kereskednek, hiszen ezek a nemzetek a saját létük fönntartása végett szorulnak rá termékeik eladására.
c) A nemzetközi közösségre tartozik, hogy összehangolja és serkentse a fejlődést, úgy, hogy az erre szánt javak fölött a leghatékonyabban és teljes méltányossággal rendelkezzék. E közösség feladata az is, hogy a szubszidiaritás elvéhez igazodva úgy szabályozza a gazdasági kapcsolatokat az egész világon, hogy az igazságosság érvényesüljön.
Alapítsanak megfelelő intézményeket a nemzetközi -- főként a kevésbé fejlett országokkal való -- kereskedelem előmozdítására és szabályozására és a hátrányok kiegyenlítésére, melyek a népek közötti nagy erőkülönbségekből származnak. E szabályozásnak és a vele kapcsolatos műszaki, kulturális és pénzügyi segítségnek kell megadnia a szükséges támogatást a fejlődésre törekvő népeknek, hogy gazdasági életük kellőképpen fejlődhessen.
d) Sok esetben sürgetően szükséges a gazdasági és társadalmi struktúrák felülvizsgálása; tartózkodni kell azonban olyan műszaki megoldásoktól, melyekre még nem érett meg a helyzet; elsősorban az olyanféléktől, melyek nyújtanak ugyan anyagi előnyöket az embereknek, de lelki értékeik és fejlődésük rovására. Hiszen "nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden tanítással is, mely az Isten szájából származik" (Mt 4,4). Az emberi család bármely része ugyanis önmagában és jobb hagyományaiban hordozza egy részét annak a lelki kincsnek, melyet Isten az emberiségre bízott, bár sokan nem tudják, milyen eredetű.
A népesedés növekedésével kapcsolatos nemzetközi együttműködés
87. Feltétlenül szükség van nemzetközi összefogásra azokért a népekért, melyeknek korunkban számos egyéb bajuk mellett súlyos gondot okoz népességük gyors szaporodása. Ez elég gyakori jelenség. Égetően sürgős, hogy a nemzetek mind, de különösen a gazdagabbak, széles körű és sokoldalú együttműködéssel megtalálják a módját, miként lehet előteremteni és az egész emberi közösség rendelkezésére bocsátani mindazt, ami az emberek élelmezéséhez és megfelelő kiműveléséhez szükséges. Nem egy nép ugyanis lényegesen javíthatná életfeltételeit, ha kellő oktatásban részesülve új műszaki eljárásokra térne át a mezőgazdaság ősi módszereiről, kellő okossággal alkalmazva az újat a saját körülményeihez, s ha jobb társadalmi rendet vezetne be és méltányosabban osztaná el a földtulajdont.
Illetékességük határain belül a kormányoknak megvannak a jogaik és kötelességeik nemzetük népesedési problémájával kapcsolatban. Rájuk tartozik tehát többek közt, hogy szociális és családvédelmi törvényeket hozzanak, a falu lakosságának városokba való özönlését szabályozzák, s nekik tájékoztatást nyújtsanak a nemzet állapotáról és szükségleteiről. Manapság a népesedés kérdése élénken foglalkoztatja az embereket, kívánatos tehát, hogy a katolikus szakemberek, főleg az egyetemeken, nagy figyelemmel kísérjenek, sőt előbbre vigyenek minden idevágó kutatást és kezdeményezést.
Mivel pedig sokan állítják, hogy minden eszközzel és a közhatalom bármely beavatkozásával radikálisan és mindenképpen csökkenteni kell a föld vagy legalábbis bizonyos nemzetek szaporodását, ezért a Zsinat nyomatékosan kér mindenkit, hogy tartózkodjék azoktól az akár államilag, akár magánkezdeményezésre ajánlott, olykor kötelezővé tett megoldásoktól, melyek ellene mondanak az erkölcsi törvényeknek. Az embernek ugyanis a házassághoz és a gyermeknemzéshez való elidegeníthetetlen joga értelmében a szülők helyes megítélésétől függ annak eldöntése, hány gyermeket kívánnak világra hozni, ez semmiképpen sem bízható a közhatalom ítéletére. Ámde a szülői megítélés feltételezi a helyesen kialakított lelkiismeretet. Ezért igen fontos, hogy mindenki számára lehetővé váljék annak a helyes és valóban emberi felelősségnek ébrentartása, mely a hely és a kor követelményeit figyelembe véve igazodik az isteni törvényhez. Ehhez viszont az szükséges, hogy mindenütt javuljanak a nevelési és társadalmi viszonyok, és főleg, hogy vallásos képzésben, vagy legalábbis teljesértékű erkölcsi oktatásban részesüljenek az emberek. Tájékoztassák is őket okosan azokról a módszerekről, melyeket a természettudományos fejlődés derített föl, s melyek segíthetik a házastársakat a születésszabályozásban. Szükséges azonban, hogy a módszerek megbízhatóak legyenek, és nyilvánvalóan összhangban álljanak az erkölcsi renddel.
A keresztények feladata a segítségnyújtásban
88. A keresztények készségesen és szívvel-lélekkel működjenek közre a nemzetközi rend fölépítésében, őszintén tisztelve a szabadságjogokat és a testvéri barátságot; annál is inkább, mert a világ nagyobbik része még mindig akkora ínséget lát, hogy a szegényekben maga Krisztus szinte hangos szóval hívja tanítványai szeretetét. Ne legyen többé az emberek botránya, hogy amíg néhány nemzet a javak özönében bővelkedik, és bizony polgáraik többségét a keresztény név ékesíti, addig mások az élethez szükséges javakat is nélkülözik, s éhínség, betegség és mindenféle baj gyötri őket. A szegénység és a szeretet lelkülete Krisztus Egyházának dicsősége és tanúbizonysága.
Dicsérni és támogatni kell tehát azokat a keresztényeket, kiváltképp ha fiatalok, akik személyesen sietnek idegen emberek és népek segítségére. Mi több, Isten egész népe köteles -- szóval és példával elöljáró püspökeivel az élén -- erejéhez képest enyhíteni a jelen idők nyomorúságait, s nem csupán a feleslegéből, hanem az Egyház ősi hagyományainak megfelelően a számára szükségesekből is.
A segélyek összegyűjtésének és szétosztásának módját anélkül, hogy mereven uniformizálnák, jól szervezzék meg mind egyházmegyei és nemzeti, mind világviszonylatban, és ahol csak célszerűnek látszik, kapcsolják össze a katolikusok tevékenységét a többi keresztény testvérével. A szeretet szelleme nem tiltja, hanem éppen nagyon is sürgeti, hogy előrelátó és rendezett legyen a szociális és karitatív munka. Ezért azoknak, akik a fejlődésben lévő nemzetek szolgálatára vállalkoztak, kellő kiképzést kell kapniuk alkalmas intézményekben is.
Az Egyház hatékony jelenléte a nemzetközi közösségben
89. Amikor az Egyház isteni küldetésének erejével minden embernek hirdeti az evangéliumot, és föltárja a kegyelem kincstárát, világszerte hozzájárul a béke megszilárdításához, és megbízható alapot ad az emberek és a népek testvéri közössége számára: megismerteti az isteni és a természetes törvényt. Az Egyháznak tehát mindenképpen jelen kell lennie a nemzetek közösségében, hogy támogassa és ösztönözze az együttműködést az emberek között, mégpedig mind hivatalos intézményei által, mind valamennyi keresztény -- nem uralkodni, hanem kizárólag mindenkinek szolgálni akaró -- odaadó és őszinte munkálkodása által.
Mindez biztosabban elérhető, ha emberi és keresztényi felelősségük tudatában maguk a hívek igyekeznek erősíteni a környezetükben a nemzetközi szervezetekkel való készséges együttműködés eszméjét. Az ifjúság vallási és állampolgári nevelésében külön is fordítsanak gondot erre.
A keresztények részvétele a nemzetközi intézményekben
90. A keresztények nemzetközi tevékenységének kétségtelenül egyik kiváló formája az egyéni vagy csoportos munka olyan intézményekben, melyeket a nemzetközi együttműködés fejlesztése végett hoztak vagy ezután hoznak létre. A népek közösségének békében és testvériségben való megépítéséhez ezenfelül sokszoros segítséget nyújthatnak a különféle nemzetközi katolikus szervezetek, melyeket erősíteni kell: növelni a jól képzett tagok számát, megadni nekik a szükséges anyagiakat, és kellőképpen összehangolni tevékenységüket. Napjainkban ugyanis az eredményes munka és a szükséges párbeszéd egyaránt megkívánja az együttes kezdeményezést. Az ilyen szervezetek erősítik a katolikusoknak annyira megfelelő egyetemesség iránti érzék kiművelését, s a valóban egyetemes szolidaritás és felelősség tudatának kialakítását.
Kívánatos végül, hogy a katolikusok a nemzetközi közösségben a rájuk háruló feladat kellő teljesítése érdekében törekedjenek tevékeny és pozitív együttműködésre mind a különvált testvérekkel, akik velük együtt vallják az evangéliumi szeretetet, mind az igazi békére szomjazó valamennyi emberrel.
A Zsinat pedig látva a mérhetetlenül sok bajt, mely az emberi nem nagyobbik részét még ma is sújtja, és óhajtva, hogy az igazságosságot és Krisztus szegények iránti szeretetét ápolja, nagyon alkalmasnak véli, hogy hozzanak létre az egyetemes Egyházban egy szervet azzal a céllal, hogy ösztönözze a katolikusok nagy családját a szükséget szenvedő régiók fejlődésének és a nemzetközi szociális igazságosságnak előmozdítására.
BEFEJEZÉS
Az egyes keresztények és a részegyházak feladata
91. Mindaz, amit ez a Szent Zsinat az Egyház tanításának kincstárából előad, segíteni akarja korunk valamennyi emberét -- akár hisznek Istenben, akár nem ismerik el Őt kifejezetten --, hogy világosabban fölfogván teljes hivatásukat, az ember kimagasló méltóságának megfelelően alakítsák a világot, egyetemes és mélyebben megalapozott testvériségre vágyakozzanak, és szeretettől indítva, nagylelkű és együttes törekvéssel válaszoljanak korunk sürgető kihívásaira.
Igaz, hogy a világban tapasztalható tények és kultúrák mérhetetlen változatosságára való tekintettel e zsinati nyilatkozat sok részében általánosságban fogalmaz, s bár az Egyházban már rég elfogadott tanítást ismétel, további folytatást és kiegészítést igényel, mivel nemritkán szüntelen fejlődésben lévő dolgokról van szó; mégis bízunk abban, hogy sok dolog, amit Isten igéjére és az evangélium lelkületére támaszkodva elmondtunk, mindenkinek hathatós segítséget nyújthat, főként miután a Krisztus-hívők pásztoraik vezetésével az egyes népek szellemiségéhez alkalmazták.
Párbeszéd mindenkivel
92. Az Egyház küldetése folytán -- tudniillik, hogy az egész földkerekségre eljuttassa az evangélium fényét, s egy Lélekben egyesítsen minden embert, bármely nemzethez, fajhoz vagy kultúrához tartozzék is -- jelévé válik annak a testvériségnek, mely lehetővé teszi és erősíti az őszinte párbeszédet.
Ez azonban megkívánja, hogy legelőször az Egyházon belül segítsük elő a kölcsönös megbecsülést, tiszteletet és egyetértést minden jogos különbség elismerése mellett; hogy egyre termékenyebb párbeszéd alakuljon az Isten egy népét alkotó lelkipásztorok és hívek között. Jóval erősebbek ugyanis azok a tényezők, melyek egyesítik a hívőket, mint amelyek megosztják őket: legyen egység a szükséges dolgokban, szabadság a kétségesekben, és szeretet mindenben.[170]
Magunkhoz öleljük lélekben azokat a testvéreinket is, közösségeikkel együtt, akik még nem élnek velünk teljes egységben, de összekapcsol bennünket az Atya és a Fiú és a Szentlélek megvallása, valamint a szeretet köteléke. Tudjuk ugyanis, hogy a keresztények egységét ma sokan várják és óhajtják azok közül is, akik nem hisznek Krisztusban. Mert minél teljesebben kibontakozik a Szentlélek hatalmas erejéből a keresztények egysége igazságban és szeretetben, annál inkább lesz az egységnek és a békének előjelévé az egész világ számára. Ezért egyesült erővel és a nagyszerű cél elérésére egyre alkalmasabb formákban törekedjünk arra, hogy az evangéliumhoz napról napra hűségesebben testvériesen működjünk együtt az emberi család szolgálatára, mely arra hivatott, hogy Krisztus Jézusban Isten gyermekeinek családja legyen.
Azok felé is fordulunk gondolatainkkal, akik elismerik Istent, és hagyományaikban értékes vallási és emberi elemeket őriznek. Kívánjuk, hogy a nyílt párbeszéd valamennyiünket rávezessen a Lélek indításainak hűséges befogadására és készséges végrehajtására.
E dialógus vágya, melyet egyedül az igazság iránti szeretet s a kellő okosság vezérel, a magunk részéről senkit sem rekeszt ki: azokat sem, akik az emberi szellem csodálatos értékeit megbecsülik ugyan, de Szerzőjüket még nem ismerik el, s azokat sem, akik ellenfelei az Egyháznak, és különféle módokon üldözik. Mivel az Atyaisten mindenkinek kezdete és célja, valamennyien a testvériségre vagyunk hivatva. Így tehát ugyanazon emberi és isteni meghívás birtokában erőszak és hamisság nélkül, igaz békében működhetünk együtt, és kell együttműködnünk a világ építésében.
A világ építése és célbajuttatása
93. A keresztények emlékezvén az Úr szavára: "Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt" (Jn 13,35), mit kívánhatnának jobban, mint azt, hogy egyre nemesebb lélekkel és hatékonyabban szolgálják ma a világ embereit. Így tehát hűségesen ragaszkodva az evangéliumhoz, belőle merítve az erőt, s mindazokkal összefogva, akik szeretik és teszik az igazságot, hatalmas feladatot vállaltak itt a földön, melyről számot kell majd adniuk annak, aki mindenki fölött ítélkezni fog az utolsó napon. Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondogatja: "Uram, Uram", hanem csak azok, akik megteszik az Atya akaratát[171], és derekasan munkához látnak. Az Atya pedig azt akarja, hogy minden emberben fölismerjük Krisztust, a mi testvérünket, és hatékonyan szeressük, nemcsak szóval, hanem tettel is, így téve tanúságot az igazságról, s hogy közöljük másokkal a Mennyei Atya szeretetének misztériumát. Ha ezt tesszük, az emberekben az egész földkerekségen mindenütt felébred a Szentlélek ajándékaként az élő reménység, hogy végezetül fölvétetnek a békébe és tökéletes boldogságba abban a hazában, melyet az Úr dicsősége ragyog be.
"Annak pedig, aki a bennünk működő erővel mindent megtehet azon felül is, amit mi kérünk vagy megértünk, dicsőség legyen az Egyházban és Jézus Krisztusban minden nemzedéken át, örökkön örökké. Amen." (Ef 3,20--21)
Mindazt, amit e konstitúció egészében és részleteiben tartalmaz, helyeselték az Atyák. Mi pedig mindezt a Krisztustól kapott apostoli hatalmunkkal a tisztelendő atyákkal együtt a Szentlélekben jóváhagyjuk, kötelezőként kimondjuk, tekintélyünkkel megerősítjük, és amit a Zsinat alkotott, Isten dicsőségére közzétenni elrendeljük.
Rómában, Szent Péternél, 1965. december 7-én.
Én PÁL, a katolikus Egyház püspöke
Következnek a Zsinati atyák aláírásai
JEGYZETEK
[1] A címhez: „Az egyházról a mai világban” című lelkipásztori konstitúció egységes egész ugyan, de két részből áll. „Lelkipásztori” konstitúciónak mondjuk, mert tanításjellegű elvekre támaszkodva kísérli meg értelmezni az egyház viszonyát a világhoz és a ma emberéhez. Így aztán az első résznek is van lelkipásztori célzata, és a második részből sem hiányzik a tanító szándék.
Az előbbi részben az egyház kifejti a maga tanítását az emberről is, meg a világról is, amelybe az ember belékerül, majd pedig a maga viszonyáról mind a kettőhöz. A második részben tüzetesebben szemügyre veszi a mai emberi társadalom életének több különböző arculatát, mégpedig épp azokat a kérdéseket és feladatokat, amelyek manapság ezen a téren sürgetőbbnek látszanak. Ez az oka, hogy az utóbbi részben a tanításjellegű elvek alá rendelt tartalom nemcsak maradandó elemekből áll, hanem esetlegesekből is. E konstitúciót tehát a hittudományos magyarázat általános szabályai szerint kell értelmezni, mégpedig - de kiváltképp a második részben - ügyelve a változandó mozzanatokra, amelyek természetszerűen vele járnak a szóban forgó tárgykörrel.
[2] Vö. Jn 18,37.
[3] Vö. Jn 3,17; Mt 20,28; Mk 10,45.
[4] Vö. Róm 7,14 skk.
[5] Vö. 2Kor 5,15.
[6] Vö. ApCsel 4,12.
[7] Vö. Zsid 13,8.
[8] Vö. Kol 1,15.
[9] Vö. Ter 1,26; Bölcs 2,23.
[10] Vö. Sir 17,3-10.
[11] Vö. Róm 1,21-25.
[12] Vö. Jn. 8,34.
[13] Vö. Dán 3,57-90.
[14] Vö. 1Kor 6,13-20.
[15] Vö. 1Kir 16,7; Jer 17,10.
[16] Vö. Sir 17,7-8.
[17] Vö. Róm 2,14-16.
[18] Vö. XII. Pius: Rádiószózat az ifjúság keresztény lelkiismeretének helyes kialakításáról, 1952. márc. 23: AAS 44 (1952) 217. lap.
[19] Vö. Mt 22,37-40; Gal 5,14.
[20] Vö. Sir 15,14.
[21] Vö. 2Kor 5,10.
[22] Vö. Bölcs 1,13; 2,23-24; Róm 5,21; 6,23; Jak 1,15.
[23] Vö. 1Kor 15,56-57.
[24] Vö. XI. Pius: Divini Redemptoris körlev., 1937. márc. 19.: AAS 29 (1937.) 65-106. lap; XII. Pius: Ad Apostolorum Principis körlev., 1958. jún. 29.; AAS 50 (1958) 601-614. lap; XXIII. János: Mater et Magistra körlev., 1961. máj. 15.: AAS 53 (1961) 45I-453. lap; VI. Pál: Ecclesiam Suam körlev., 1964. aug. 6.: AAS 56 (1964) 651-653. lap.
[25] Vö. II. vatikáni zsinat: Lumen Gentium dogmatikai konstitúció az egyházról, I. fej. 8. sz.: AAS 57 (1965) 12. lap.
[26] Vö. Fil. 1,27.
[27] Sz. Ágoston, Confess. I. 1.: PL 32,661.
[28] Vö. Róm 5,14. Vö. Tertullianus, De carnis resurr, 6: „Ami az agyagból lett, annak kigondolt formája Krisztus, az eljövendő ember volt”: PL 2, 802 (848): CSEL 47, 9. 33, I. 12-13.
[29] Vö. 2Kor 4,4.
[30] Vö. II. Konst. zsin. 7 can: Sem Isten Igéje nem változott át testi természetűvé, sem a test nem ment át az Ige természetébe": Denz.: 219 (428.) - Vö. III. konst. zsin.: „Mert amiképpen lélek-éltette szentséges és tisztaságos teste, bár megistenült, nem tűnt el (theótheisza uk anéirethé), hanem megmaradt sajátos állapotában és mivoltában”: Denz. 291 (556). Vö. Chalk. zsin. a két természetben vegyítetlennek, változhatatlannak, oszthatatlannak elválaszthatatlannak kell elismernünk": Denz. 148. (302.)
[31] Vö. III. konst. zsin.: „azonképpen emberi akarata, bár megistenült, szintén nem tűnt el”: Denz. 291 (556).
[32] Vö. Zsid. 4,15.
[33] Vö. 2Kor 5,18-19; Kol 1,20-22.
[34] Vö. 1Pét 2,21; Mt. 16,24; Lk 14,27.
[35] Vö. Róm 8,29; Kol I,18.
[36] Vö. Róm 8,I-11.
[37] Vö. 2Kor 4,14.
[38] Vö. Fil 3,10; Róm 8,17.
[39] Vö. II. vat, zsin.: Lumen Gentium dogmatikai konstitúció az egyházról, II. fej., 16. sz.: AAS 57 (1965) 20. lap.
[40] Vö. Róm 8,32.
[41] Vö. Bizánci Húsvéti Liturgia.
[42] Vö. Róm 8,15 és Gal 4,6; vö, még Jn 1,12 és 1 Jn 3,1-2.
[43] Vö. XXIII. János: Mater et Magistra körlev., 1961. máj. 15.: AAS 53 (1961) 401-464. lap és Pacem in terris enciklika, 1963. ápr. 11.: AAS 55 (1963) 257-304. lap; VI. Pál: Ecclesiam suam körlev., 1964. aug. 6.: AAS 56 (1964) 609-659. lap.
[44] Vö. Lk 17,33.
[45] Vö. Sz. Tamás : I. Ethic., lec. 1.
[46] Vö. XXIII. János: Mater et Magistra körlev.: AAS 53 (1961) 418. lap, - Vö. még XI. Pius: Quadragesimo anno körlev., 1931. máj. 15.: AAS 23 (1931) 222. lap skk.
[47] Vö. XXIII. János: Mater et Magistra körlev.: AAS 53 (1961) 417. lap.
[48] Vö. Mk 2,27.
[49] Vö. XXIII. János : Pacem in terris enciklika: AAS 55 (1963) 266. lap.
[50] Vö. Jak 2,15-16.
[51] Vö. Lk 16,19-31.
[52] Vö. XXIII. János: Pacem in terris enciklika: AAS 55 (1963) 299-300. lap.
[53] Vö. Lk 6,37-38; Mt 7,1-2; Róm 2,1-11; 14,10-12.
[54] Vö. Mt 5,45-47.
[55] Vö. II. vat. zsin.: Lumen Gentium dogmatikai konstitúció az egyházról II. fej. 9. sz. AAS 57 (1965) 12-13. lap.
[56] Vö. Kiv 24,1-8.
[57] Vö. Ter I,26-27; 9,2-3; Bölcs 9,2-3.
[58] Vö. Zsolt 8,7 és 10.
[59] Vö. XXIII. János: Pacem in terris enciklika: AAS 55 (1963) 297. lap.
[60] Vö. Szózat az emberiséghez, amelyet az Atyák bocsátottak ki a II. vatikáni zsinat kezdetén, 1962. okt.: AAS 54 (1962) 822-823. lap.
[61] Vö. VI. Pál: Beszéd a diplomáciai testülethez. 1965. jan. 7.: AAS 57 (1965) 232. lap.
[62] Vö. I. vat. zsin.: Dei Filius dogmatikai konstitúció a katolikus hitről, III. fej.: Denz. 1785-1786 (3004-30Q5.)
[63] Pius Paschini: Vita e opere di Galileo Galilei, II. köt. Pont. Accademia delle Scienze, Citta del Vaticano 1964.
[64] Vö. Mt 24,13; 13,24-30 és 36-43.
[65] Vö. 2Kor 6,10.
[66] Vö. Jn 1,3 és 14.
[67] Vö. Ef 1,10.
[68] Vö. Jn 3,14-16; Róm 5,8-10.
[69] Vö. ApCsel 2,36; Mt 28,18.
[70] Vö. Róm 15,16.
[71] Vö. ApCsel 1,7.
[72] Vö. 1Kor 7,31; Sz. Irenaeus: Adversus Haereses V. 36,1: PG 7, 1222.
[73] Vö. 2Kor 5,2; 2Pét 3,13.
[74] Vö. 1Kor 2,9; Jel 21,4-5.
[75] Vö. 1Kor 15,42 és 53.
[76] Vö. 1Kor 13,8; 3,14.
[77] Vö. Róm 8,19-21.
[78] Vö. Lk 9,25.
[79] Vö. XI. Plus: Quadragesimo anno körlev.: AAS 23 (1931) 207. lap.
[80] Missale Romanum: Krisztus Király ünnepének prefációja.
[81] Vö. VI. Pál: Ecclesiam suam körlev. III.: AAS 56 (1964) 637-659. lap.
[82] Vö. Tit 3,4: filanthrópia.
[83] Vö. Ef 1,3; 5-6; 13-14; 23.
[84] II. vat. zsin.: Lumen Gentium dogmatikai konstitúció az egyházról I. fej. 8. sz.: AAS 57 (1965) 12. lap.
[85] Uo. II. fej. 9. sz. AAS 57 (1965) 14. lap; vö. 8. sz.: AAS, i. h. 11. lap.
[86] Uo. I. fej. 8. sz.: AAS 57 (1965) 11. lap.
[87] Vö. uo. IV. fej. 38. sz.: AAS 57 (1965) 43. lap, a 120. jegyzettel.
[88] Vö. Róm 8,14-17.
[89] Vö. Mt 22,39.
[90] Vö. II. vat. zsin.: Lumen Gentium dogmatikai konstitúció az egyházról II. fej. sz.: AAS 57 (1965) 12-14. lap.
[91] Vö. XII. Pius: Beszéd a történelem és a művészet művelőihez, 1956. márc. 9.: AAS 48 (1956) 212. lap: "Isteni Alapítója, Jézus Krisztus, egyházának nem adott semmiféle parancsot, nem tűzött ki semmiféle célt a kulturális rendre vonatkozólag. Az a cél, amelyet Krisztus neki kijelölt határozottan vallásos ... Az egyháznak Istenhez kell vezetnie az embereket, ezért bízzák rá magukat fenntartás nélkül... Az Egy-ház sohasem veszítheti szeme elől ezt a szigorúan vallásos és természetfölötti célt. Minden tevékenységének értelme, a Codex utolsó kánonjáig, nem lehet más, mint közvetlenül vagy közvetve ebben közreműködne."
[92] II. vat. zsin.: Lumen Gentium dogmatikai konstitúció az egyházról I. fej. 1. sz.: AAS 57 (1965) 5. lap.
[93] Vö. Zsid 13,14.
[94] Vö. 2Tessz 3,6-13; Ef 4,28.
[95] Vö. Iz 58,1-12.
[96] Vö. Mt 23,3-33; Mk 7,10-13.
[97] Vö. XXIII. János: Mater et Magistra körlev. IV: AAS 53 (1961) 456-457. lap és I.: i. h. 407, 410-411. lap.
[98] Vö. II. vat. zsin.: Lumen Gentium dogmatikai konstitúció az egyházról III. fej. 28. sz.: AAS 57 (1965) 34-35. lap.
[99] Uo. 28. sz.: AAS i. h. 35-36. lap.
[100] Sz. Ambrus: De virginitate VIII. fej. 48. sz.: PL 16,278.
[101] II. vat. zsin.: Lumen Gentium dogmatikai konstitúció az egyházról II. fej. 15. sz.: AAS 57 (1965) 20. lap.
[102] Vö. II. vat. zsin. Lumen Gentium dogmatikai konstitúció az egyházról II. fej. 13.: AAS 57 (1965) 17. lap.
[103] Vö. Sz. Justinus: Dialogus cum Tryphone 110. fej.: PG 6,729; Ottokiad. 1897, 391-393. lag: .. .. de minél jobban sújtanak bennünket ilyesmikkel, annál több más ember lesz jámbor hívővé Jézus neve által". - Vö. Tertullianus: Apologeticus. I. fej. 13.: PL 1,534; Corpus Christi Ser. lat. I. 171. lap: "Sőt még többen leszünk, valahányszor learattok bennünket.: magvetés a keresztények vére!" - II. vat. zsin.: Lumen Gentium dogmatikai konstitúció az egyházról II. fej. 9. sz.: AAS 57 (1965) 14. lap
[104] Lumen Gentium dogmatikai konstitúció az egyházról VII. fej. 48. sz.: AAS 57 (1965) 53. lap.
[105] Vö. VI. Pál: Beszéd 1965. febr. 3.: L'Osservatore Romano 1965. febr. 4.
[106] Vö. Sz. Ágoston: De bono coniugali: PL 40,375-376 és 394; Sz. Tamás: Summa Theol., Supp. 49 q. 3. a. ad 1; Decretum pro Armenis: Denz. 702 (1327); XI. Pius: Casti Connubii körlev.: AAS 22 (1930) 543-555. lap; Denz. 2227-2238 (3703-3714).
[107] Vö. XI. Pius: Casti Connubii körlev.: AAS 22 (1930) 546-547. lap; Denz. 2231 (3706).
[108] Vö. Oz 2; Jer 3,6-13; Ez 16 és 23; Iz 54.
[109] Vö. Mt 9,15; Mk 2,19-20; Lk 5,34-35; Jn 3,29; 2Kor 11,2; Ef 5,27; Jel 19,7-8; 21,2 és 9.
[110] Vö. Ef 5,25.
[111] Vö. II. vat. zsin.: Lumen Gentium dogmatikai konstitúció az egyházról: MS 57 (1965) 15-16. lap; 40-41. lap és 47. lap.
[112] Vö. XI. Pius: Casti Connubii körlev.: AAS 22 (1930) 583. lap.
[113] Vö. 1 Tim 5,3.
[114] Ef 5,32.
[115] Vö. Kiv 2,22-24; Péld. 5,18-20; 31,10 -31; Tób 8,4-8; En 1,1-3; Z16; 4,16-5,1; 7,8-11; 1 Kor 7,3-6; Ef 5,25-33.
[116] Vö. XI. Pius: Casti Connubii körlev.; AAS 22 (1930) 547. és 548. lap; Denz. 2232 (3707).
[117] Vö. 1 Kor 7,5.
[118] Vö. XII. Pius Tra le visite beszéd 1958. jan. 20.: AAS 50 (1958) 91. lap.
[119] Vö. XI. Pius: Casti Connubii körlev.: AAS 22 (1930) 559-561. lap; Denz. 2239-2241 (3716-3718); XII. Pius: Beszéd az Olasz Szülésznőszövetség Gyűléséhez, 1951. okt. 29.: AAS 43 (1951) 835-854. lap; VI. Pál: Beszéd a Főmagasságú Bíboros Atyákhoz, 1964. jún. 23.: AAS 56 (1964) 581-589. lap. Egyes kérdéseket, amelyek további tüzetes tanulmányozást igényelnek, a pápa rendelkezésére átadták a Népesedés-, Család- és Születéstanulmányi Bizottságnak, hogy ha ez befejezte teendőjét, a pápa mondjon ítéletet. A tanítóhivatal tanítása ilyen állapotban lévén, a zsinat nem szándékozik közvetlenül előterjeszteni konkrét megoldásokat.
[120] Vö. Ef 5,16; Kol 4,5.
[121] Vö. Sacramentarium Gregorianum: PL 78,262.
[122] Vö. Róm 5,11 és 18; 6,5-11; Gal 2,20.
[123] Vö. Ef 5,25-27.
[124] Vö. e rendelkezés Bevezető helyzet-képe 4-10. sz.
[125] Vö. Kol 3,1-2.
[126] Vö. Ter 1,28.
[127] Vö. Péld 8,30-31.
[128] Vö. Sz. Irenaeus: Adv. Haer. III,11,8: Sagnard-kiad. 200. lap; vö. uo. 16,6: 290-292. lap; 21,10-22: 370-372. lap; 22,3: 378. lap; stb.
[129] Vö. Ef 1,10.
[130] Vö. XI. Pius szavai Roland-Gosselin úr Őnagyméltóságához: "Nem szabad sohasem szem elől téveszteni, hogy az egy-ház feladata az evangelizálás és nem a civilizáció. Ha civilizál, azt az evangelizáció által teszi." (Versailles-i szociális hét 1936. 461-462. lap.).
[131] Vö. I. vat. zsin.: Dei Filius dogmatikai konstitúció a katolikus hitről IV. fej.: Denz. 1795, 1799 (3015, 3019). Vö. XI. Pius: Quadragesimo anno körlev.: AAS 23 (1931) 190. lap.
[132] Vö. XXIII. János: Pacem in terris körlev.: AAS 55 (1963) 260. lap.
[133] Vö. uo. 283. lap; XII. Pius: Rádió-szózat 1941. dec. 24.: AAS 34 (1942) 16-17. lap.
[134] Vö. XXIII. János: Pacem in terris körlev.: AAS 55 (1963) 260. lap.
[135] Vö. XXIII. János: Beszéd 1962. okt. 11-én a zsinat kezdetén: AAS 54 (1962) 792. lap.
[136] Vö. II. vat. zsin.: Sacrosanctum Concilium konstitúció a szent liturgiáról, 123. sz.: AAS 56 (1964) 131. lap; VI. Pál: Discurso agli artisti romani 1964. máj. 7.: AAS 56 (1964) 439-442. lap.
[137] Vö. II. vat. zsin.: Optatam totius határozat a papképzésről, és Gravissimum educationis nyilatkozat a keresztény, nevelésről.
[138] Vö. Lumen Gentium dogmatikai konstitúció az egyházról, IV. fej. 37. sz.: AAS 57 (1965) 42-43. lap.
[139] Vö. XII. Pius: Szózat, 1952. márc. 23.: AAS 44 (1952) 273. lap; XXIII. János: Beszéd az A. C. L. I.-hoz, 1959. máj. 1.: AAS 51 (1959) 358. lap.
[140] Vö. XI. Pius: Quadragesimo anno körlev.: AAS 23 (1931) 190. lap skk, - XII. Pius: Szózat, 1952, márc. 23.: AAS 44 (1952) 276. lap skk.; XXIII. János: Mater et Magistra körlev.; AAS 53 (1961) 450. lap; II. vat. zsin.: Inter mirifica határozat a tömeg-kommunikáció eszközeiről, I. fej. 6. sz.: AAS 56 (1964) 147. lap.
[141] Vö. Mt 16,26; Lk 16,I-31; Kol 3,17.
[142] Vö. XIII. Leó: Libertas praestantissimum körlev. 1888. jún. 20.; AAS 20 (1887-1888) 597. lap. skk.; XI. Pius: Quadragesimo anno körlev.: AAS 23 (1931) 191. lap skk.; u. a.: Divini Redemptoris: AAS 29 (1937) 65. lap skk.; XII. Pius: Karácsonyi szózat 1941.: AAS 34 (1942) 10. lap skk.; XXIII. János: Mater et Magistra körlev.: AAS 55 (1961) 401-464. lap.
[143] A mezőgazdaság problémájára vonatkozóan vö. főképp XXIII. János: Mater et Magistra körlev.: AAS 53 (1961) 341. lap skk.
[144] Vö. XIII. Leó: Rerum novarum körlev.: ASS 23 (1890-91) 649-662. lap; XI. Pius: Quadragesimo anno körlev.: AAS 23 (1931) 200-201. lap; u. a.: Divini Redemptoris körlev.: AAS 29 (1937) 92. lap; XII. Pius: Rádiószózat 1942 karácsony előestéjén: AAS 35 (1943) 20. lap: u. a.: Beszéd 1943. jún. 13-án; AAS 35 (1943) 172. lap; ua.: Rádiószózat a spanyol munkásokhoz 1951. márc. 11.: AAS 43 (1951) 215. lap; XXIII. János: Mater et Magistra körlev.: AAS 53 (1961) 419. lap.
[145] Vö. XXIII. János: Mater et' Magistra körlev.: AAS 53 (1961) 408., 424., 427. lap: a "törődésben" (curatione) szó pedig át van véve a Quadragesimo anno körlevél latin szövegéből: AAS 23 (1931) 199. lap. A kérdés fejlődése szempontjából vö. még: XII. Pius 1950. jún. 3-i beszéde: AAS 42 (1950) 485-488. lap; VI. Pál: Beszéd 1964. jún. 8-án: AAS 56 (1964) 574-579. lap.
[146] Vö. XII. Pius: Sertum laetitiae körlev.: AAS 31 (1939) 642. lap; XXIII. János: Konzisztóriumi beszéd: AAS 52 (1960) 5-11. lap; ua.: Mater et Magistra körlev.: AAS 53 (1961) 411. lap.
[147] Vö. Sz. Tamás: Summa Theol. II-II 32 q. 5 a. ad 2; uo.: 66 q. 2. a.: vö.: magyarázatát XIII. Leó: Rerum novarum körlevélben: AAS 23 (1890-91) 561. lap; vö. még XII. Pius: Beszéd 1941. jún. 1.: AAS 33 (1941) 199. lap; ua.: Karácsonyi rádió-szózat 1954.: AAS 47 (1955) 27. lap.
[148] Vö. Sz. Vazul: Homilia Lk 12,18-hoz: "Lebontom csűreimet" 2: PG 31,263; Lactantius Divinarum Institutionum V. könyv az igazságosságról: PL 6,565 B; Sz. Ágoston: In Ioann. Ev. 50. tr. 6. sz.: PL 35,1760; ua.: Enarratio in Ps. 147, 12: PL 37,1922; Nagy Sz. 'Gergely: Homiliae in Ev. 20. hom. 12: PL 76,1165; ua.: Regulae Pastoralis liber III. rész 21. fej.: PL 77,87; Szent Bonaventúra: In III. Sent., 33 d. 1 dub.: Quaracchi-kiad. III. 728.; ua.: In IV. Sent., 15 d. II.p. 2. a. 1 q.: uo.: IV,3071 b; Quaest, de superfluo (kézirat: Assisi Bibl. Commun. 186. skk. 112a-113a); Nagy Sz. Albert: In HI Sent., 33 d. 3 a. 1 sol.: Borgnet-kiad. XXVIII,611; ua.: In IV. Sent, 15 d. 16 a.: uo. XXIX, 494-497. Ami pedig korunkban a felesleg megállapítását illeti vö. XXIII. János: Rádió-televízió szózat 1962. szept. 11.: AAS 54 (1962) 682. lap: "Minden embernek, de a keresztény embernek különös kötelessége, hogy feleslegét a másik ember szüksége szerint mérlegelje és legyen gondja arra, hogy a teremtett javak kezelése és elosztása mindenkinek a javára történjék."
[149] Ebben az esetben érvényes a régi alapelv: "végső szükségben minden közös, azaz megosztandó'. Másrészt a szövegben előterjesztett elv alkalmazásának értelmére, terjedelmére és módjára vonatkozólag az újabb bevált szerzőkön kívül vö. Sz. Tamás: Summa Theol. II-II 66 q. 7 a. Amint nyilvánvaló, az elv helyes alkalmazása végett igazodni kell az erkölcsileg megkívánt összes feltételekhez.
[150] Vö. Gratiani Decretum 21 C. LXXXVI dist.: Friedberg-kiad. I 302. Ez a mondás megvan már: PL 54,491 A és PL 56,1132 B. Vö. Antonianum 27 (1952) 349-366.
[151] Vö. XIII. Leó: Rerum novarum körlev.: AAS 23 (1890-91) 643-646.; XI. Pius: Quadragesimo anno körlev.: AAS 23 (1931) 191. lap; XII. Pius: Rádiószózat 1941. jún. 1. - AAS 33 (1941) 199. lap; ua.: Rádió-szózat karácsony előestéjén 1942.: AAS 35 (1943) 17 lap; ua.: Rádiószózat 1944. szept. 1.: AAS 36 (1944) 253. lap; XXIII. János: Mater et Magistra körlev.: AAS 53 (1961) 428-429. lap.
[152] Vö. XI. Pius: Quadragesimo anno körlev.: AAS 23 (1931) 214. lap; XXIII.
János: Mater et Magistra körlev.: AAS 53 (1961) 429. lap.
[153] Vö. XII. Pius: Rádiószózat 1941 pünkösdjén: AAS 44 (1941) 199. lap; XXIII. János: Mater et Magistra körlev.: AAS 53 (1961) 430. lap.
[154] A javak helyes használatáról az új-szövetség tanítása szerint vö. Lk 3,11; 10,30; skk.; 11,41; 1 Pt 5,3; Mk 8,36; 12, 29-31; Jak 5,1-6; 1 Tim 6,8; Ef 4,28; 2 Kor 8,13 skk.; 1 Ján 3,17-18.
[155] Vö. XXIII. János: Mater et Magistra
körlev.: AAS 53 (1961) 417. lap.
[156] Vö. ua.: uo.
[157] Vö. Róm 13,1-5.
[158] Vö. Róm 13,5.
[159] Vö. XII. Pius: Rádiószózat 1942. dec. 24.: AAS 35 (1943) 9-24. lap; 1944. dec. 24.: AAS 37 (1945) 11-17. lap; XXIII. János: Pacem in terris körlev.: AAS 55 (1963) 263., 271., 277. és 278. lap.
[160] Vö. XII. Pius: Rádiószózat 1941. jún. 1.: AAS 33 (1941) 200. lap; XXIII. János: Pacem in terris körlev.: i. h. 273. és 274. lap.
[161] Vö. XXIII. János: Mater et Magistra körlev.: AAS 53 (I961) 415-418. lap.
[162] Vö. XI. Pius: Beszéd "Ai dirigenti della Federazione Universitária Cattolica": Discorsi di Pio XI: Bertetto-kiad., Torino I. köt. 1960, 743. lap.
[163] Vö. II. vat. zsin.: Lumen Gentium dogmatikai konstitúció az egyházról 13. sz.: AAS 57 (1965) 17. lap.
[164] Vö. Lk 2,14.
[165] Vö. Ef 2,16; Kol 1,20-22.
[166] Vö. XXIII. János: Pacem in terris enciklika, 1963. ápr. 11.: AAS 55 (1963) 291. lap: "Ezért oktalan gondolat atomenergiájára büszke korunkban, hogy a háború alkalmas a jogsérelmek orvoslására."
[167] Vö. XII. Pius: Beszéd 1954. szept. 4.: AAS 46 (1954) 589. lap; Rádiószózat 1954. dec. 24.: AAS 47 (1955) 15. lap. skk.; XXIII. János: Pacem in terris enciklika: AAS 55 (1963) 286-291. lap; VI. Pál: Beszéd az Egyesült Nemzetek Gyűlésén 1965. okt. 4.: AAS 57 (I965) 877-885. lap.
[168] Vö. XXIII. János: Pacem in terris enciklika: ahol a fegyverkezés csökkentéséről van szó: AAS 55 (1963) 287. lap.
[169] Vö. 2 Kor 6,2.
[170] Vö. XXIII. János: Ad Petri Cathedram körlev. 1959. jún. 29.: AAS 55 (1959) 513. lap.
[171] Vö. Mt 7,21.
ELŐSZÓ
1. Az Egyház bensőséges kapcsolata az emberiséggel
2. Kikhez szól a Zsinat
3. Az embernek nyújtandó szolgálatról
BEVEZETÉS
AZ EMBER HELYZETE A MAI VILÁGBAN
4. Remény és szorongás
5. A létfeltételek mélyreható módosulása
6. Változások a társadalmi rendben
7. Pszichológiai, erkölcsi és vallási változások
8. Egyensúlyzavarok a mai világban
9. Az emberi nem egyetemesebb törekvései
10. Az emberi nem mélyebb kérdései
ELSŐ RÉSZ
AZ EGYHÁZ ÉS AZ EMBER HIVATÁSA
11. Válaszolni kell a Szentlélek indításaira
Első fejezet
AZ EMBERI SZEMÉLY MÉLTÓSÁGA
12. Az Isten képmására teremtett ember
13. A bűn
14. A test-lélek ember
15. Az értelem méltósága
16. A lelkiismeret méltósága
17. A szabadság értéke
18. A halál misztériuma
19. Az ateizmus fajtái és gyökerei
20. Az ateista rendszerek
21. Az Egyház magatartása az ateizmus szemben
22. Krisztus, az új ember
Második fejezet
AZ EMBEREK KÖZÖSSÉGE
23. A Zsinat célja
24. Az emberi hivatás közösségi természete Isten tervében
25. A személy és a társadalom kölcsönös összefüggése
26. A közjó előmozdítása
27. Tisztelet az emberi személy iránt
28. Tisztelet és szeretet az ellenség iránt
29. Minden ember lényegi egyenlősége és a társadalmi igazságosság
30. Túl kell jutni az individualista etikán
31. Felelősség- és sorsközösségvállalás
32. A megtestesült Ige és az emberi szolidaritás
Harmadik fejezet
AZ EMBER TEVÉKENYSÉGE A VILÁGBAN
33. A probléma
34. Az emberi tevékenység értéke
35. Az emberi tevékenység rendje
36. A földi dolgok jogos autonómiája
37. A bűntől megrontott emberi tevékenység
38. Az emberi tevékenység a húsvéti misztériumban
39. Új föld és új ég
Negyedik fejezet
AZ EGYHÁZ FELADATA A MAI VILÁGBAN
40. Az Egyház és a világ kölcsönös kapcsolata
41. A segítség, amit az Egyház az egyes embereknek igyekszik nyújtani
42. A segítség, amit az Egyház az emberi társadalomnak igyekszik nyújtani
43. A segítség, amit az Egyház a keresztények révén az emberi tevékenységnek igyekszik nyújtani
44. A segítség, amit az Egyház a mai világtól kap
45. Krisztus: az Alfa és az Omega
MÁSODIK RÉSZ
A FONTOSABB RÉSZLETKÉRDÉSEK
46. Előszó
Első fejezet
A HÁZASSÁG ÉS A CSALÁD MÉLTÓSÁGÁNAK MEGBECSÜLÉSE
47. A házasság és a család a mai világban
48. A házasság és a család szent voltáról
49. A hitvesi szerelem
50. A házasság termékenysége
51. A hitvesi szerelem és az emberi élet tisztelete
52. A házassággal és a családdal mindenkinek törődnie kell
Második fejezet
A KULTÚRA HELYES FEJLESZTÉSE
53. Bevezetés
I. A kultúra helyzete a mai világban
54. Új életformák
55. A kultúrát teremtő ember
56. Nehézségek és feladatok
II. A kultúra helyes fejlesztésének néhány alapelve
57. Hit és kultúra
58. Krisztus evangéliumának és a kultúrának sokféle kapcsolata
59. A kultúra helyes formálásának szempontjai
III. A keresztények néhány sürgetőbb feladata a kultúra terén
60. Ismerjék el és érvényesítsék mindenki jogát a kultúra jótéteményeihez
61. Az egyetemes kultúrára nevelés
62. A kultúra és a civilizáció összehangolása a keresztény tanítással
Harmadik fejezet
A GAZDASÁGI ÉLET
63. A gazdasági élet néhány vonása
I. A gazdasági fejlődés
64. A gazdasági fejlődés az ember szolgálatában
65. Az ember ellenőrzése alatti gazdasági fejlődés
66. A kirívó közgazdasági különbségek megszüntetése
II. Néhány, az egész közgazdasági életet irányító alapelvről
67. A munka, a munkakörülmények, a szabad idő
68. Részvétel a vállalkozásokban és az egész gazdasági élet irányításában; bérharcok
69. A föld javainak egyetemes rendeltetése
70. Beruházások és pénzügyek
71. Tulajdonszerzés és a magántulajdon; a nagybirtok
72. A gazdasági tevékenység és Krisztus országa
Negyedik fejezet
A POLITIKAI KÖZÖSSÉG ÉLETE
73. A mai közélet
74. A politikai közösség természete és célja
75. Mindenki együttműködése a közéletben
76. A politikai közösség és az Egyház
Ötödik fejezet
A BÉKE VÉDELME,
ÉS A NÉPEK KÖZÖSSÉGÉNEK KIALAKÍTÁSA
77. Bevezetés
78. A béke természete
I. A háború elkerülése
79. A háború embertelenségeinek megfékezése
80. A totális háború
81. A fegyverkezési verseny
82. A háború általános tilalma és a nemzetközi tevékenység a háború elkerülésére
II. A nemzetközi közösség építése
83. A széthúzások okai és ezek gyógyszerei
84. A nemzetek közössége és a nemzetközi intézmények
85. Nemzetközi együttműködés gazdasági téren
86. Néhány gyakorlati szabály
87. A népesedés növekedésével kapcsolatos nemzetközi együttműködés
88. A keresztények feladata a segítségnyújtásban
89. Az Egyház hatékony jelenléte a nemzetközi közösségben
90. A keresztények részvétele a nemzetközi intézményekben
BEFEJEZÉS
91. Az egyes keresztények és a részegyházak feladata
92. Párbeszéd mindenkivel
93. A világ építése és célbajuttatása
A II. Vatikáni Zsinat GAUDIUM ET SPES
kezdetű lelkipásztori konstitúciója
az Egyházról a mai világban[1]
PÁL PÜSPÖK
ISTEN SZOLGÁINAK SZOLGÁJA
A ZSINATI ATYÁKKAL EGYÜTT ÖRÖK EMLÉKEZETÜL
Előszó
Az Egyház bensőséges kapcsolata az emberiséggel
1. Az öröm és remény, a gyász és szorongás, mely a mai emberekben, főként a szegényekben és a szorongást szenvedőkben él, Krisztus tanítványainak is öröme és reménye, gyásza és szorongása, és nincs olyan igazán emberi dolog, amely visszhangra nem találna szívükben. A tanítványok közössége ugyanis emberekből, sőt Krisztusban egységet alkotó emberekből áll, akiket a Szentlélek irányít az Atya országa felé vezető zarándokúton, és megkapták az üdvösség hírét, hogy mindenkinek elmondják. Ezért e közösség az egész emberi nemmel és annak történelmével valóban bensőséges kapcsolatban érzi magát.
Kikhez szól a Zsinat
2. Ezért a II. Vatikáni Zsinat, miután mélyrehatóan megvizsgálta az Egyház misztériumát, már nem csupán az Egyház fiaihoz és minden keresztényhez fordul, hanem minden emberhez, és mindenkinek el akarja mondani, miként értelmezi az Egyház jelenlétét és tevékenységét a mai világban.
Az emberek világát tartja tehát szem előtt, vagyis az egyetemes emberi családot a környezetet alkotó dolgok összességével együtt; a világot, az emberi nem történelmének színpadát, melyet az emberi törekvések, kudarcok és győzelmek jellemeznek; a világot, melyet a keresztények hite szerint a Teremtő szeretetből alkotott és tart fönn, s mely a bűn szolgaságába került ugyan, de a megfeszített és föltámadt Krisztus megtörvén a Gonosz hatalmát, megszabadította, hogy Isten terve szerint átalakuljon és elérje a beteljesedést.
Az embernek nyújtandó szolgálatról
3. Napjainkban az emberi nemet saját találmányai és saját hatalma ámulatra indítja, de gyakran aggasztó kérdések gyötrik: merre fejlődik a mai világ, mi az ember helye és szerepe a mindenségben, mi értelme van egyéni és közösségi törekvéseinek, s végül mi a dolgok és az ember végső célja? Ezért a Zsinat -- Isten Krisztus által összegyűjtött egyetemes népének hitét tanúsítva és kifejtve --nem is adhatná ékesebb bizonyságát elkötelezettségének, tiszteletének és szeretetének az emberek nagy családja iránt, melyben maga is él, mint hogy hozván az evangélium világosságát párbeszédet kezd e kérdésekről, és az emberiség rendelkezésére bocsátja azokat az üdvös erőket, melyeket maga az Egyház a Szentlélek vezetése alatt alapítójától kap. Az emberi személynek ugyanis üdvösségre, az emberi társadalomnak megújításra van szüksége. Minden fejtegetésünk középpontjában tehát az ember fog állni, mégpedig az egy és egész ember, testével és lelkével, szívével és lelkiismeretével, értelmével és akaratával.
Ezért a Szent Zsinat miközben vallja, hogy az embernek magasztos hivatása van, és állítja, hogy valami isteni mag van belé vetve, fölkínálja az emberi nemnek az Egyház őszinte együttműködését annak a egyetemes testvériségnek létrehozásához, mely megfelel ennek a hivatásnak. Az Egyházat semmiféle földi hatalomvágy nem mozgatja, hanem csak egyet akar: a vigasztaló Lélek vezetésével folytatni akarja Krisztus művét, aki eljött a világba, hogy tanúságot tegyen az igazságról,[2] hogy üdvözítsen, és ne elítéljen, hogy szolgáljon, és ne neki szolgáljanak.[3]
BEVEZETÉS
AZ EMBER HELYZETE A MAI VILÁGBAN
Remény és szorongás
4. E feladat végrehajtásához az Egyháznak mindig kötelessége vizsgálni és az evangélium fényénél értelmezni az idők jeleit, azért, hogy minden nemzedéknek megfelelő módon tudjunk választ adni az emberek örök kérdéseire a jelen és az eljövendő élet értelméről és e kettő összefüggéseiről. Így tehát ismernie és értenie kell a világot, melyben élünk, várakozásait, vágyait és gyakran drámai vonásait. A mai világ néhány főbb jellegzetességét a következőképpen rajzolhatjuk meg.
Az emberi nem ma történelmének új korszakát éli, melyben a mély és gyors változások lassanként az egész földkerekségre kiterjednek. Ezek az emberi értelem és alkotó erő által kiváltott változások visszahatnak magára az emberre, egyéni és közösségi ítéleteire és vágyaira, gondolkodás- és cselekvésmódjára mind a dolgokkal, mind az emberekkel kapcsolatban. Így már valóban társadalmi és kulturális átalakulásról beszélhetünk, mely a vallási életre is kihat.
Miként bármely növekedési válságban megtörténik, ez az átalakulás is nem csekély nehézséget hoz magával. Miközben az ember hatalmát nagy mértékben kiterjeszti, nem mindig tudja megtartani azt a maga szolgálatában. Saját lelkének belsejébe hatolni akarván gyakran inkább elbizonytalanodik. Fokozatosan fölfedezvén a társadalmi élet törvényeit tanácstalan, hogy milyen irányban fejlődjék e társadalom.
Az emberi nem még soha nem bővelkedett ekkora gazdagságban, ilyen lehetőségekkel és gazdasági hatalommal, s mégis a föld lakóinak igen nagy része éhezik és nélkülözések közt gyötrődik, és megszámlálhatatlan az analfabéták száma. Az embereknek még sohasem volt ilyen erős érzékük a szabadság iránt, mint ma, s közben a társadalmi és lélektani szolgaság új formái jelentkeznek. Miközben a világ oly mélyen átérzi a maga egységét és mindenkinek mindenkitől való kölcsönös függését a szükségszerű szolidaritásban, óriási ellentétekbe sodorják az egymásra támadó erők; még mindig dúlnak az elkeseredett politikai, társadalmi, gazdasági, "faji" és ideológiai viszályok, és nem hárult még el egy követ kövön nem hagyó háború veszedelme sem. Az eszmék egyre szélesebb körben terjednek, közben pedig a különböző ideológiákban meglehetősen eltérő értelmet nyernek azok a szavak, melyek nagyon jelentős fogalmakat fejeznek ki. Végül az ember szorgosan igyekszik anyagi ügyeinek jobb megszervezésére, anélkül, hogy ezzel lépést tartana lelki gyarapodása
A helyzet ily nagy bonyolultsága következtében nagyon sok kortársunk nem képes jól fölismerni az örök értékeket és azokat összhangba hozni a most jelentkező új értékekkel; ezért amikor a dolgok jelenlegi menetén -- remény és szorongás között -- töprengenek, nyugtalanság vesz erőt rajtuk. Pedig épp a dolgok menete szólítja, sőt kényszeríti az embereket válaszra.
A létfeltételek mélyreható módosulása
5. A lelkek mai nyugtalansága és az életfeltételek megváltozása összefügg a dolgoknak azzal a széles körű átalakulásával, mely egyre nagyobb jelentőséget juttat a művelődésben a matematikai, a természet- és éppen az emberről szóló tudományoknak is, a cselekvés rendjében pedig az említett tudományokból eredő technikának. Az ilyen tudományos beállítottság a kultúrát és a gondolkodásmódot másként alakítja, mint korábban. A technika úton van afelé, hogy átalakítsa a föld arculatát, és már a világűr meghódítására tör.
Az emberi értelem a maga uralmát bizonyos módon még az időre is kiterjeszti: a múltra a történelemtudomány, a jövőre a jövőkutatás és a tervezés által. A biológiai, pszichológiai és társadalomtudományok fejlődése az embert nem csupán jobb önismeretében segíti, hanem abban is, hogy technikai módszerekkel közvetlenül befolyásolja a társadalmak életét. Egyidejűleg az emberi nem a saját demográfiai növekedéséről egyre inkább előrelátással és rendező szándékkal gondolkodik.
Maga a történelem olyan mértékben gyorsul, hogy az egyes emberek alig tudják követni. Az emberiség sorsa eggyé válik, s többé nem szinte különálló történelmekből áll. Így az emberi nem a dolgok rendjének statikus fölfogásáról áttér egy inkább dinamikus vagy fejlődő szemléletére, s ebből a problémáknak új, nagyon bonyolult összetettsége következik, mely új elemzésekre és összegezésekre késztet.
Változások a társadalmi rendben
6. A mondottakból magától következően a hagyományos helyi közösségek, mint például a patriarkális családok, a "klánok", a törzsek, falvak, s a különböző társadalmi csoportok egyre gyökeresebb változásokat tapasztalnak.
Lassanként terjed az ipari társadalom típusa, mely egyes nemzeteket gazdasági jólétre emel, és a társadalmi élet évszázados fogalmait és körülményeit teljesen átformálja. Ugyanígy növekszik a városi életforma értékelése és a feléje törekvés, részben a városok és lakosságuk növekedése, részben a városi élet falura áramlása által .
Az új és tökéletesebb tömegkommunikációs eszközök megkönnyítik az eseményekről való tájékozódást, és lehetővé teszik, hogy a gondolatok és fölfogások mindenüvé villámgyorsan eljussanak, és láncreakciókat indítsanak el.
Az sem lebecsülendő, hogy nagyon sokan különféle okokból elhagyván otthonukat megváltoztatják életmódjukat.
Így az emberek közötti kapcsolatok folyton-folyvást sokasodnak, s maga a szocializáció is új kapcsolatokat hoz magával, anélkül azonban, hogy a perszonalizációt, a személy érettségét és az igazán személyes kapcsolatokat mindig segítené.
E fejlődés szembetűnőbben jelentkezik azoknál a nemzeteknél, melyek már birtokában vannak a gazdasági és technikai fejlődés előnyeinek, de vonzza a fejlődésben lévő népeket is, melyek szintén szeretnék hozzájuttatni régióikat az iparosodás és városiasodás jótéteményeihez. E népek, kiváltképp az ősi hagyományokkal rendelkezők, egyidejűleg a személyes szabadság érettebb és nagyobb fokát tapasztalják.
Pszichológiai, erkölcsi és vallási változások
7. A gondolkodás és a struktúrák változása gyakran kérdésessé teszi az átvett értékeket, főleg a fiatalok szemében, akik nem egyszer türelmetlenné, sőt félelmükben lázadókká válnak, és a társadalom életében játszott szerepük fontosságának tudatában azt követelik, hogy minél hamarabb részt kapjanak benne. Ebből gyakran egyre súlyosabb nehézségek következnek feladatuk teljesítésében a szülők és a nevelők számára.
Úgy tűnik, hogy az elődöktől áthagyományozott intézmények, törvények, gondolkodás- és cselekvésmódok nem mindig jól alkalmazhatók a mai ember helyzetében; ebből súlyos zavar támad a magatartásban, és magukban a cselekvési normákban.
Végül az új körülmények magát a vallásos életet is érintik. Egyrészt az élesedő ítélőképesség megtisztítja a világ mágikus fölfogásától és a még mindig bujkáló babonáktól, és a hithez személyesebb és tevékenyebb csatlakozást igényel; ezért sokakban elevenebbé válik az érzék Isten iránt. Másrészt mind nagyobb tömegek hagyják el a vallás gyakorlását. A korábbi időktől eltérően Isten és a vallás tagadása vagy mellőzése többé nem szokatlan és egyéni jelenség: ma úgy mutatják be, mint a tudományos fejlődés vagy valamilyen új humanizmus követelményét. Mindez sok régióban nem csupán a filozófusok véleménye, hanem a legszélesebb körben hat az irodalomra, a művészetekre, az ember-tudományokra, a történelem értelmezésére, sőt a polgári törvényekre is, s emiatt sokan elbizonytalanodnak.
Egyensúlyzavarok a mai világban
8. A dolgok ily gyors és gyakran rendet nem ismerő változása, és vele a világban uralkodó ellentétek fokozott tudata új ellentmondásokat és egyensúlyzavarokat hoz létre vagy növel.
Magában a személyiségben gyakran megbillen az egyensúly a modern gyakorlati értelem és az elméleti gondolkodás között, mely ismereteinek tömegén sem úrrá lenni nem tud, sem szintézisbe foglalni nem képes őket. Hasonlóképpen egyensúlyzavar támad a gyakorlati hatékonyságra törekvés és az erkölcsi lelkiismeret követelményei, továbbá igen sokszor az élet társadalmi föltételei és a személyes gondolkodás, sőt a kontempláció igényei között. Végül megbomlik az egyensúly az emberi tevékenység szakosodása és a teljes valóságot átfogó életszemlélet között.
A családban ellentéteket idéznek elő a nyomasztó népesedési, gazdasági és társadalmi viszonyok, az egymást követő nemzedékek közt fölmerülő ellentétek, valamint a férfiak és a nők közt létrejövő új társadalmi kapcsolatok.
Nagy ellentétek vannak a fajok, sőt egy adott társadalom különböző csoportjai között; a bőségben élő és a szegény, sőt nélkülöző népek között; s végül a népek békevágyából született nemzetközi intézmények és a saját ideológia terjesztésére irányuló törekvések, illetve a nemzetek és egyéb csoportok kollektív önzése között.
Ebből ered a kölcsönös bizalmatlanság és ellenségeskedés, a sok konfliktus és nyomorúság, melyeknek az ember okozója is, áldozata is egyszerre.
Az emberi nem egyetemesebb törekvései
9. Közben növekszik a meggyőződés, hogy az emberi nemnek nem csupán a teremtett dolgok fölötti uralmát lehet és kell napról napra erősítenie, hanem ezen felül olyan politikai, társadalmi és gazdasági rendet kell építenie, mely egyre jobban szolgálja az embert és segíti az egyéneket és a csoportokat saját méltóságuk kiművelésében és érvényesítésében.
Ezért igen sokan erélyesen követelik azokat a javakat, melyektől határozott meggyőződésük szerint megfosztotta őket az igazságtalanság vagy az aránytalan elosztás. A fejlődő népek, s azok, melyek a közelmúltban lettek önállóvá, nemcsak politikai, hanem gazdasági téren is részesedni kívánnak a mai civilizáció javaiból, és szabadon akarják betölteni szerepüket a világban. Ezalatt pedig napról napra növekszik lemaradásuk és gyakran gazdasági függőségük is a gyorsabban fejlődő, gazdagabb népektől. Az éhező népek kérdőre vonják a bőségben élő népeket. A nők, ahol még nem vívták ki, követelik a férfiakkal való jogi és gyakorlati egyenlőséget. A munkások és földművesek nemcsak a megélhetésüket akarják biztosítani, hanem munkájukkal személyes adottságaikat is ki akarják művelni, sőt részt akarnak venni a gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális élet alakításában is. Az emberi történelemben most először van tudatában minden nép annak, hogy a kultúra áldásait valójában mindenkire ki lehet és ki is kell terjeszteni.
Mindeme igények mögött azonban egy mélyebb és egyetemesebb vágy húzódik meg, tudniillik a személyek és a csoportok teljes és szabad, emberhez méltó életre szomjaznak, melyben mindazt, amit a mai világ oly bőségesen nyújthat, a maguk szolgálatába állíthatják. Ezen kívül a népek mind nagyobb erőfeszítéseket tesznek, hogy valamilyen egyetemes közösséget alakítsanak ki.
Mindezek után a mai világ egyszerre mutatkozik hatalmasnak és erőtlennek, képesnek a legjobbak vagy a legrosszabbak megtételére; egyformán nyitva van számára a szabadságra vagy a rabszolgaságra, a fejlődésre vagy a visszaesésre, a testvériségre vagy a gyűlölködésre vezető út. Továbbá az ember ráébred, hogy neki magának kell helyes irányba terelnie azokat az erőket, melyeket ő maga ébresztett föl, s melyek eltiporhatják vagy szolgálhatják. Ezért igazában kérdéseinek tárgya - önmaga.
Az emberi nem mélyebb kérdései
10. Valójában azok az egyensúlyzavarok, melyektől a mai világ szenved, azzal az alapvetőbb egyensúlyzavarral függenek össze, mely az ember szívében gyökerezik. Magában az emberben ugyanis sok ellentmondó elem küzd egymással. Egyrészt ugyanis mint teremtmény sokszorozottan korlátozottnak, másrészt vágyaiban korlátlannak és egy magasabbrendű életre hivatottnak érzi magát. Sokféle érték vonzza egyszerre, és mindig választani kénytelen közöttük, nem egyről pedig egészen le kell mondania. Ráadásul mivel esendő és bűnös, gyakran teszi azt, amit nem akarna, amit pedig szeretne, nem teszi meg.[4] Ezért megosztott önmagában, amiből sok és nagy társadalmi ellentét is származik. Nagyon sokan nem is észlelik világosan e drámai helyzetet, vagy azért, mert életüket megfertőzi a gyakorlati materializmus, vagy mert a nyomorúság nem engedi, hogy ezzel foglalkozzanak. Sokan úgy vélik, hogy nyugalmat találnak a dolgok sokféle értelmezésében. Mások egyedül az ember erőfeszítésétől várják az emberi nem igazi, és teljes fölszabadulását és meggyőződésük, hogy az ember eljövendő uralma a föld felett ki tudja majd elégíteni a szív minden vágyát. Vannak olyanok is, akik kételkednek az élet értelmében, ezért magasztalják azok vakmerőségét, akik úgy vélekedve, hogy az emberi létezésnek önmagában semmi értelme sincs, kizárólag egyéni bátor döntésükkel akarnak neki értelmet adni. És mindazonáltal egyre többen lesznek, akik a világ jelen fejlődését látva fölvetik vagy fokozott érzékenységgel élik át a legalapvetőbb kérdéseket: mi az ember? Vajon mi a fájdalom, a rossz és a halál értelme, melyek minden fejlődés ellenére változatlanul megmaradnak? Mit érnek az oly drága áron szerzett győzelmek? Mit nyújthat az ember a társadalomnak és mit várhat tőle? Mi következik e földi élet után?
Az Egyház pedig hiszi, hogy Krisztus, aki mindenkiért meghalt és föltámadt,[5] Szentlelke által világosságot és erőt ad az embernek, hogy megfelelhessen nagyszerű hivatásának; és nem adatott az ég alatt más név az embereknek, melyben üdvözülhetnének.[6] Hasonlóképpen hiszi, hogy az egész emberi történelem kulcsát, középpontját és célját Urában és Mesterében találja meg. Az Egyház azt is hirdeti, hogy az összes változás mögött sok minden van, ami nem változik, és mindezeknek végső alapja Krisztus, aki ugyanaz tegnap, ma és mindörökké.[7] A Zsinat tehát Krisztusnak, a láthatatlan Isten képmásának és az egész teremtés elsőszülöttének[8] fényességével mindenkihez szólni akar, hogy megvilágítsa az ember misztériumát, és együttműködjék korunk fő kérdései megoldásának megtalálásában.
ELSŐ RÉSZ
AZ EGYHÁZ ÉS AZ EMBER HIVATÁSA
Válaszolni kell a Szentlélek indításaira
11. Isten népe a hittől indítva, mellyel hiszi, hogy az Úr Lelke, mely betölti a földkerekséget, vezérli az eseményekben, szükségletekben és vágyakban -- melyekben korunk embereivel együtt részesedik -- próbálja fölismerni, hogy közülük melyek Isten jelenlétének vagy tervének igaz jelei. A hit ugyanis új fényt vet mindenre, s föltárja az ember egész hivatására vonatkozó isteni tervet, így tehát az elmét az igazán emberi megoldásokra irányítja.
A Zsinat elsősorban a ma leginkább becsült értékeket akarja a hit fényénél megítélni és isteni forrásához visszavezetni. Ezen értékek ugyanis, ahogyan isteni ajándékként emberi képességekből fakadnak, nagyon jók; de az emberi szív romlottsága miatt nemritkán eltérnek eredeti rendeltetésüktől, ezért megtisztításra szorulnak.
Miként vélekedik az Egyház az emberről? Mi minden látszik ajánlatosnak a mai társadalom építésénél? Mi az ember tevékenységének végső értelme a világban? Ezekre a kérdésekre az emberek választ várnak. És a válaszokból nyilvánvaló lesz, hogy Isten népe és az emberi nem, melynek ez a nép szerves része, kölcsönösen egymás szolgálatára van; megmutatkozik majd, hogy az Egyház küldetése vallási természetű, éppen ezért nagyon emberi.
Első fejezet
AZ EMBER SZEMÉLY MÉLTÓSÁGA
Az Isten képmására teremtett ember
12.Hívők és nem hívők szinte egyhangú véleménye szerint mindent, ami csak a földön van, az emberhez mint középponthoz és csúcshoz viszonyítva kell rendezni.
De mi az ember? Sok és különféle, egymásnak ellentmondó nézetet vallott és vall önmagáról, melyek szerint egyszer mindenek fölött álló törvénnyé magasztalja magát, máskor a kétségbeesésig megy el önmaga leértékelésében. Innen ered tanácstalansága és szorongása. Az Egyház mélyen átérezve a nehézségeket, a kinyilatkoztató Isten tanításának birtokában olyan választ tud adni rájuk, mely megrajzolja az ember valóságos helyzetét, megmagyarázza gyöngeségeit, s ugyanakkor helyesen fölismerheti méltóságát és hivatását.
A Szentírás ugyanis azt tanítja, hogy az ember "Isten képmására" teremtetett, s képes arra, hogy megismerje és szeresse Teremtőjét, aki úrrá tette minden földi teremtmény fölött,[9] hogy Istent dicsőítve uralja és használja azokat.[10] "Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy meglátogatod őt? Kevéssel tetted kisebbé az angyaloknál, dicsőséggel és tisztességgel koronáztad, és fölébe állítottad kezed minden művének. Mindent a lába alá vetettél." (Zsolt 8,5-7. a Vulgátában)
Isten azonban nem magányosságra teremtette az embert: kezdettől fogva "férfinak és nőnek teremtette" őket (Ter 1,27), kiknek kapcsolata a személyes közösség ősformája. Az ember ugyanis ízig-vérig társas lény, és másokkal való kapcsolat nélkül képtelen élni és képességeit kifejleszteni.
Isten tehát -- miként ugyancsak a Szentírásban olvassuk -- látta, hogy "mindaz, amit alkotott, nagyon jó". (Ter 1,31)
A bűn
13. Isten igazságban alkotta az embert, ő azonban története kezdetétől a Gonosz sugallatára visszaélt szabadságával, szembeszállt Istenével, és nélküle akarta elérni célját. Noha fölismerték Istent, mégsem dicsőítették Istenként, oktalan szívük elhomályosult, és inkább a teremtménynek szolgáltak, mint a Teremtőnek.[11] Ami az isteni kinyilatkoztatásból kitűnik, összhangban van a tapasztalattal. Mert amikor az ember a szíve mélyébe tekint, valóban észleli, hogy hajlik a rosszra is, és sokféle rossz környékezi, s ezek nem származhatnak a Teremtőjétől, aki jó. Az ember gyakran nem hajlandó elismerni Istent alkotójának, ezzel megtagadja létének a végső célra való irányulását, egyúttal szétrombolja saját belső rendjét, valamint a többi emberhez és az egész teremtett világhoz fűződő rendezett kapcsolatát.
Így tehát az ember önmagában megosztott. Ezért mind az egyéni, mind a közösségi élet teljes egészében küzdelem, mégpedig drámai küzdelem a jó és a rossz, a világosság és a sötétség között. Mi több, az ember úgy találja, hogy a maga erejéből hatékonyan nem verheti vissza a rossz támadásait, olyannyira, hogy mindenki úgy érzi magát, mintha bilincsbe volna verve. De maga az Úr jött el, hogy megszabadítsa és megerősítse az embert: hogy őt belsőleg megújítsa, a "világ fejedelmét pedig", aki a bűn szolgaságában tartotta az embert, "kivesse" (vö. Jn 12,31).[12] A bűn azonban az embert kisebbíti azáltal, hogy akadályozza teljességének elérését.
E kinyilatkoztatás fényében kapja végső magyarázatát az emberek által tapasztalt magasztos hivatás és mélységes nyomorúság.
A test-lélek ember
14. A test és lélek egysége, az ember testi mivoltánál fogva magába gyűjti az anyagi világ elemeit, melyek általa érik el céljukat és emelik föl hangjukat a Teremtő szabad dicséretére.[13] Az embernek tehát nem szabad lenéznie a testi életet, épp ellenkezőleg, testét mint Istentől teremtett és az utolsó napon föltámadó valóságot, jónak és tiszteletreméltónak kell tartania. Mivel azonban a bűn megsebezte, érzi a test lázongását. Így tehát maga az emberi méltóság követeli, hogy testében Istent dicsőítse,[14] és ne engedje szíve romlott hajlamainak szolgálni.
Az ember pedig nem téved, amikor az anyagi dolgoknál magasabbrendűnek ismeri meg és nem csupán a természet egy részecskéjének vagy a társadalom anonim elemének tekinti magát. Benső valójával ugyanis a dolgok teljességét meghaladja: ebbe a mély benső világba tér, amikor a szívébe fordul, ahol Isten várja őt, aki a szíveket vizsgálja,[15] s ahol ő maga Isten színe előtt dönt a saját sorsáról. Így tehát amikor fölismeri önmagában a szellemi és halhatatlan lelket, nem valami merőben a fizikai és a társadalmi körülményekből fakadó ábrándképpel hitegeti magát, hanem a valóság mély igazságát érinti.
Az értelem méltósága
15. Az isteni világosság részeseként helyesen ítél az ember, amikor azt mondja, hogy értelme révén meghaladja az anyagi világot. Szellemi képességét a századok folyamán a tapasztalati tudományokban, a technikában és a szellemtudományokban serényen használva ő maga valóban előre haladt. Korunkban viszont elsősorban az anyagvilág kutatásában és leigázásában ért el kitűnő eredményeket. Mindeközben a mélyebb igazságot kereste és meg is találta. Értelme ugyanis nem korlátozódik pusztán a jelenségekre, hanem az érthető valóságot igaz bizonyossággal meg tudja ragadni, noha a bűn következményeként értelme némiképpen elhomályosult és meggyöngült.
Az emberi személy értelmes természetét végül a bölcsesség tökéletesíti -- és tökéletesíteni is kell --, mely az emberi elmét szelíden vonzza az igaz és a jó keresésére és szeretésére; s ha bölcsesség hatja át az embert, a láthatókon keresztül eljut a láthatatlanokhoz.
A mi korunk pedig az elmúlt századoknál jobban rászorul erre a bölcsességre, hogy minél emberibb legyen minden újdonság, amit az ember fölfedez. A világ jövője forog ugyanis veszélyben, ha nem támadnak bölcsebb emberek. S megjegyzendő, hogy sok gazdaságilag szegény, de bölcsességben gazdag nép a többieknek igen nagy segítséget nyújthat.
A Szentlélek ajándékaként a hit által az ember szemlélheti és ízlelheti az isteni terv misztériumát.[16]
A lelkiismeret méltósága
16. Az ember lelkiismerete mélyén egy olyan törvényt fedez föl, amelyet nem ő ad önmagának, hanem engedelmességgel tartozik iránta, s e törvény hangja -- mely mindig arra szólítja, hogy szeresse és cselekedje a jót és kerülje a rosszat -- a kellő pillanatban fölhangzik szívében: "ezt tedd, amazt kerüld!" Isten ugyanis törvényt írt az emberi szívbe, melynek engedelmeskedni maga az ember méltósága és szerinte ítéltetik meg.[17] A lelkiismeret az ember legrejtettebb magva és szentélye, ahol egyedül van Istennel, akinek szava visszhangzik bensőjében.[18] Lelkiismeretében ismeri föl csodálatos módon azt a törvényt, melyet Isten és a felebarát szeretetével teljesít.[19] A keresztényeket a lelkiismerethez való hűség összeköti a többi emberrel az igazság keresésében, s az egyén és a társadalom életében fölmerülő számtalan erkölcsi kérdés igazi megoldásának megtalálásában. Minél inkább érvényesül tehát a helyes lelkiismeret, annál inkább tartózkodnak az egyének is, a közösségek is az önkényes döntésektől, s törekszenek arra, hogy az erkölcsiség objektív normáihoz alkalmazkodjanak. Nemritkán megtörténik, hogy a lelkiismeret legyőzhetetlen tudatlanság miatt téved, anélkül, hogy emiatt elveszítené méltóságát. Ez azonban nem állítható olyan esetben, amikor az ember nem fordít elég gondot az igaz, és a jó keresésére és a lelkiismeret a bűn megszokása következtében lassanként szinte megvakul.
A szabadság értéke
17. Az ember azonban csak szabadon fordulhat a jó felé, mely szabadságot kortársaink nagyra értékelik és lázasan keresik; méltán. De gyakran visszaélnek vele: úgy tekintik mint kötetlenséget, hogy mindent megtehessenek, ami élvezetet okoz, még a rosszat is. Az igazi szabadság azonban az istenképiség nagy jele az emberben. Isten ugyanis az embert a saját döntésére akarta bízni,[20] hogy a maga elhatározásából keresse Teremtőjét, és hozzá ragaszkodva, szabadon jusson el a teljes és boldog tökéletességre. Az ember méltósága tehát megköveteli, hogy tudatos és szabad választás alapján cselekedjék, tudniillik személyként, belső indítás és irányítás, ne pedig belső vak ösztön vagy merő külső kényszer hatására. E méltóságot akkor éri el az ember, ha kiszabadulva a szenvedélyek rabságából, a jó szabad választásával törekszik célja felé, az alkalmas eszközöket pedig hatékonyan és gondosan válogatja meg. Ezt az Istenre irányultságot a bűntől megsebzett emberi szabadság
teljesen csak Isten segítő kegyelmével tudja megvalósítani.
De mindenkinek számot kell majd adnia saját életéről Isten ítélőszéke előtt, hogy jót vagy rosszat cselekedett-e.[21]
A halál misztériuma
18. Az emberi lét a halál színe előtt válik a legnagyobb talánnyá. Az embert nemcsak a fájdalom és a test előrehaladó szétesése gyötri, hanem, s még inkább az örök megsemmisüléstől való félelem is. Szíve ösztönével helyesen ítél, amikor megborzad személyének teljes összeomlásától és végső kialvásától, s elutasítja azt. Az örökkévalóság magában hordozott magva, mivel nem vezethető vissza a puszta anyagra, föllázad a halál ellen. A technika összes, még oly hasznos próbálkozása sem képes csillapítani az ember szorongását: a testi élet meghosszabbítása ugyanis nem elégítheti ki annak a másik életnek a vágyát, mely kitörölhetetlenül ott van az ember szívében.
Miközben a halál színe előtt semmivé válik minden elképzelés, az Egyház az isteni kinyilatkoztatás alapján állítja, hogy Isten az embert a földi nyomorúság határain túli, boldog célra teremtette. Sőt a keresztény hit tanítja, hogy a testi halál -- amit az ember nem ismert volna meg, ha nem vétkezik[22] -- vereséget fog szenvedni, amikor a mindenható és könyörületes Üdvözítő föltámasztja az embert. Isten ugyanis arra hívta és hívja az embert, hogy egész természetével kapcsolódjék hozzá a romolhatatlan isteni élet közösségében. E győzelmet a föltámadott Krisztus vívta ki, aki halálával megszabadította az embert a haláltól.[23] A hit tehát, ha megfelelő szilárd érvekkel együtt kínálják föl, minden gondolkodó embernek megadja a választ jövendő sorsát illető aggodalmára; egyúttal lehetőséget nyújt, hogy lelki közösségben legyen Krisztusban azokkal a szeretett hozzátartozóival, akiket a halál már elragadott; a hit ugyanis megadja a reményt, hogy ők Istennél megtalálták már az igazi életet.
Az ateizmus fajtái és gyökerei
19. Az emberi méltóság lényeges része az Istennel való közösségre szóló meghívás. Az ember kezdettől fogva párbeszédre hivatott Istennel, ugyanis csak azért létezik, mert Isten szeretetből megteremtette és szeretetből létben tartja, s csak akkor élhet teljesen az igazság szerint, ha önként elismeri ezt a szeretetet és rábízza magát a Teremtőjére. Kortársaink közül sokan azonban föl sem fogják ezt a bensőséges és éltető kapcsolatot Istennel, vagy kifejezetten elutasítják, ezért az ateizmust korunk legsúlyosabb tényei közé kell sorolni, és nagyon komolyan meg kell vizsgálni.
Az ateizmus szóval egymástól igen különböző jelenségeket fejeznek ki. Egyesek határozottan tagadják Istent; mások úgy vélik, hogy az ember egyáltalán semmit sem tudhat meg róla; ismét mások Isten létének kérdését olyan módszerrel veszik vizsgálat alá, mely a kérdést értelmetlennek tünteti föl. Sokan jogosulatlanul átlépve a tapasztalati tudományok határait, mindent kizárólag természettudományos módszerrel akarnak magyarázni, vagy épp ellenkezőleg, tagadják, hogy létezik abszolút igazság. Némelyek annyira fölmagasztalják az embert, hogy ezáltal az Istenben való hit erőtlenné válik, de úgy tűnik inkább az embert állítják, mint Istent tagadnák. Mások nem az evangélium Istenét utasítják el, hanem azt az istenképet, amit maguknak alkottak. Olyanok is vannak, akiket nem foglalkoztatnak az Istennel kapcsolatos kérdések; úgy látszik, nem éreznek vallásos nyugtalanságot, így nem is értik, miért kellene a vallással törődniük. Az ateizmus nemritkán a világban tapasztalható rossz elleni szenvedélyes tiltakozásból, vagy abból fakad, hogy abszolút tulajdonságokkal ruháznak föl és Isten helyébe állítanak bizonyos emberi értékeket. A mai civilizáció maga is -- nem önmagától, hanem mert túlságosan belebonyolódik az evilági dolgokba -- megnehezítheti az eljutást Istenhez.
Akik szándékosan igyekeznek távol tartani Istent a szívüktől és kerülik a vallási kérdéseket, nem mentesek a bűntől, mivel nem követik lelkiismeretük szavát; gyakran azonban maguk a hívők is bizonyos fokig felelősek. Az ateizmus ugyanis, a maga egészében véve nem eredeti jelenség, hanem különböző okok következménye, s közéjük kell számítanunk a vallások -- sokhelyütt elsősorban a keresztény vallás -- által kiváltott kritikát is. Ezért a hívőknek is nem kis részük lehet az ateizmus létrejöttében, amennyiben a hitre nevelés elhanyagolásával vagy a tanítás meghamisításával, esetleg vallási, erkölcsi és társadalmi életük fogyatékos voltával inkább eltakarják, mint föltárják Isten és a vallás igazi arcát.
Az ateista rendszerek
20. A modern ateizmus gyakran rendszer formájában jelentkezik, és egyéb okok mellett odáig fokozza az emberi autonómia igényét, hogy az Istentől való függés minden formájával szemben nehézséget támaszt. Követői olyan szabadságra törekszenek, melyben az ember önmaga célja, saját történetének egyedül ő a főszereplője és szerzője; úgy vélik ez nem egyeztethető össze az Úrnak, a világ alkotójának és céljának elismerésével, vagy legalábbis teljesen fölöslegessé teszi a reá való hivatkozást. E tanításnak kedvezhet az a hatalomérzet is, mellyel a mai technikai fejlődés tölti el az embert.
A mai ateizmus formái közül nem hagyandó figyelmen kívül az sem, mely az emberi fölszabadulást elsősorban a gazdasági és társadalmi fölszabadulástól várja, s hangoztatja, hogy a vallás természeténél fogva állja útját ennek a fölszabadulásnak, mert egy jövendő élet ábrándjával kecsegteti az embert, amivel visszatartja őt a földi társadalom építésétől. Ahol ennek a fölfogásnak hívei hatalomra jutnak, hevesen támadják a vallást, az ateizmust pedig kivált az ifjúság nevelésében a közhatalom rendelkezésére álló eszközök alkalmazásával terjesztik.
Az Egyház magatartása az ateizmussal szemben
21. Az Egyház, hűségesen Istenhez és az emberhez, nem tehet mást, mint hogy fájdalommal, de teljes határozottsággal elítélje, miként korábban is tette[24] ezeket az ártalmas tanításokat és cselekedeteket, melyek ellentmondanak az értelemnek és az általános emberi tapasztalatnak, az embert pedig megfosztják veleszületett méltóságától.
Igyekszik azonban megérteni az istentagadásnak az ateista gondolatvilág mélyén rejlő okait, s mivel ismeri az ateizmus által fölvetett kérdések súlyát, és szeret minden embert, úgy ítéli, hogy ezeket az okokat komoly és mélyreható vizsgálat tárgyává kell tennie.
Az Egyház vallja, hogy Isten elismerése egyáltalán nem ellenkezik az emberi méltósággal, mivel e méltóság Istenben alapszik és válik tökéletessé. Isten ugyanis értelmes és szabad társas lénynek teremtette az embert, s mindenekelőtt meghívta, hogy gyermekként közösségben legyen vele és részesedjék az ő boldogságában. Ezenkívül az Egyház tanítja, hogy az eszkatologikus remény nem csökkenti a földi dolgok jelentőségét, hanem inkább új motívumokkal segíti beteljesedésüket. Ezzel szemben, ha elvész az isteni alap és az örök élet reménye, amint ma látjuk, igen súlyosan sérül az emberi méltóság, és megoldatlan marad az élet és halál, a bűn és a fájdalom talánya, s az emberek nemritkán kétségbe esnek.
Ilyen körülmények között az ember megoldatlan, homályosan érzékelt kérdés marad önmagának, s bizonyos pillanatokban, főleg az élet jelentősebb fordulópontjain senki sem térhet ki e kérdés elől, melyre egyedül Isten ad kielégítő és biztos választ, aki mélyebb gondolkodásra és alázatosabb keresésre hívja az embert.
Az ateizmus gyógyszerét a helyesen előadott tanítástól és az Egyház és tagjainak kifogástalan életétől kell várnunk. Az Egyház feladata ugyanis, hogy a Szentlélek vezetésével szüntelenül megújulva és megtisztulva[25] megjelenítse és láthatóvá tegye az Atyaistent és az ő megtestesült Fiát, ami elsősorban az élő és érett hit tanúságtételével érhető el, tudniillik azzal a hittel, mely világosan fölismeri és le tudja győzni a nehézségeket. E hit tanúi a vértanúk régen és ma is. E hitnek azáltal kell megmutatnia termékenységét, hogy áthatja a hívők egész életét, evilági életét is, s főként a szűkölködők iránt igazságosságra és szeretetre indítja őket. Isten jelenlétének megmutatásához a legfontosabb a hívők egymás iránti testvéri szeretete, akik egy szívvel-lélekkel együtt fáradoznak az evangéliumi hitért,[26] és az egység jelévé válnak.
Az Egyház, jóllehet teljesen elutasítja az ateizmust, őszintén vallja, hogy minden embernek, hívőknek és nem hívőknek egyaránt együtt kell működniük e világ helyes építésében, melyben közösen élnek, ami természetesen lehetetlen őszinte és okos dialógus nélkül. Helyteleníti tehát a hátrányos megkülönböztetést a hívők és nem hívők között, amit egyes államok vezetői, figyelmen kívül hagyva az ember alapvető jogait, jogtalanul gyakorolnak. Igényli a hívők számára a cselekvési szabadságot, hogy ebben a világban Isten templomát is építhessék. Az ateistákat pedig emberségesen hívja, hogy nyitott szívvel szemléljék Krisztus evangéliumát.
Az Egyház ugyanis nagyon jól tudja, hogy amikor védelmezi az emberi hivatás méltóságát és visszaadja a reményt azoknak, akik kétségbe estek végső sorsuk felől, üzenete összhangban van az emberi szív legtitkosabb vágyaival. Ez az üzenet nem lealacsonyítja az embert, hanem élettel és szabadsággal ajándékozza meg, s rajta kívül semmi sem képes megnyugtatni az emberi szívet: "Magadnak alkottál minket", Uram, "és nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik benned".[27]
Krisztus, az új ember
22. Az ember misztériuma csak a megtestesült Ige misztériumában világosodik meg igazán. Ádám, az első ember ugyanis az eljövendőnek,[28] tudniillik az Úr Krisztusnak előképe volt. Krisztus, az új Ádám, az Atya és az ő szeretete misztériumának kinyilatkoztatásában teljesen föltárja az embert az embernek, és megmutatja magasztos hivatását. Nem csoda tehát, ha ezek az igazságok belőle fakadnak és benne érik el csúcspontjukat.
Aki "a láthatatlan Isten képmása",[29] ugyanő tökéletes ember is, aki Ádám fiainak az ősbűn által elcsúfított istenképiségét helyreállította. Mivel Ő az emberi természetet fölvette, nem elemésztette,[30] e természet magától értetődően bennünk is nagy méltóságra jutott. Isten Fia ugyanis megtestesülésével valamiképpen minden emberrel egyesült. Emberi kézzel dolgozott, emberi értelemmel gondolkodott, emberi akarattal cselekedett,[31] emberi szívvel szeretett. Szűz Máriától születvén valóban egy lett közülünk, a bűnt kivéve mindenben hasonló lett hozzánk.[32]
Az ártatlan Bárány, önként ontva vérét, életet szerzett nekünk, Isten benne szerzett kiengesztelést önmagával és az embereknek egymás között,[33] s kiragadott minket az ördög és a bűn szolgaságából, így mindegyikünk elmondhatja az apostollal: Isten Fia "szeretett engem, és önmagát adta értem" (Gal 2,20). Értünk szenvedvén nemcsak példát adott nekünk, hogy kövessük őt,[34] hanem utat is nyitott, melyen ha járunk, az élet és a halál megszentelődik és új értelmet nyer.
A sok testvér között az elsőszülött Fiú képmásához hasonlóvá vált[35] keresztény ember pedig megkapja a "Lélek zsengéit" (Róm 8,23), melyek képessé teszik arra, hogy megtartsa a szeretet új törvényét.[36] E Lélek által, aki "örökségünk foglalója" (Ef 1,14) belülről a teljes ember megújul egészen "a test megváltásáig" (Róm 8,23): "Ha pedig bennetek lakik annak Lelke, aki föltámasztotta Jézust a halálból, ő, aki Jézus Krisztust föltámasztotta a halottak közül, halandó testeteket is életre kelti bennetek lakó Lelke által" (Róm 8,11).[37] Kétségtelen, a keresztény embernek sok szorongatásban kell fölvennie a harcot a rossz ellen, és meg kell halnia; de a húsvéti misztérium részeseként hasonlóvá válva Krisztus halálához, reménytől megerősödve tart a föltámadás felé.[38]
Mindez nemcsak a Krisztus-hívőkre érvényes, hanem miden jóakaratú emberre is, kiknek szívében láthatatlanul munkálkodik a kegyelem.[39] Mivel ugyanis Krisztus mindenkiért meghalt,[40] s minden ember végső hivatása azonos, tudniillik isteni hivatás, vallanunk kell, hogy a Szentlélek mindenkinek fölkínálja a lehetőséget, hogy csak Isten előtt ismert módon csatlakozhassanak e húsvéti misztériumhoz.
Ilyen és ily nagy az ember misztériuma, mely a keresztény
kinyilatkoztatás által fölragyog a hívőknek. Tehát Krisztus által és Krisztusban megvilágosodik számunkra a fájdalom és a halál talánya, mely az evangélium nélkül eltipor bennünket. Krisztus föltámadott, halálával megölte a halált, és életet ajándékozott nekünk,[41] hogy -- mint fiúk a Fiúban -- kiálthassuk a Lélekben: "Abba! Atya!"[42]
Második fejezet
AZ EMBEREK KÖZÖSSÉGE
A Zsinat célja
23. A mai világ főbb jellegzetességei közé számít az emberek közötti kapcsolatok megsokasodása, amiben igen nagy része van a technikai fejlődésnek. Az emberek testvéri dialógusa azonban mégsem e fejlődésben, hanem mélyebben, a személyek közösségében valósul meg, mely egymás teljes szellemi méltóságának kölcsönös tiszteletét igényli. A krisztusi kinyilatkoztatás nagy segítséget nyújt a személyek e közösségének létrejöttéhez, s egyúttal elvezet minket a közösségi élet törvényeinek mélyebb megértésére, mely törvényeket a Teremtő írt bele az ember szellemi és erkölcsi természetébe.
Mivel azonban az Egyházi Tanítóhivatal újabb dokumentumai bőségesen kifejtették a társadalomra vonatkozó keresztény tanítást,[43] a Zsinat csupán néhány főbb igazságot idéz föl, és alapjaikat világítja meg a kinyilatkoztatás fényével, majd néhány, ma jelentősebb gyakorlati következménnyel foglalkozik.
Az emberi hivatás közösségi természete Isten tervében
24. Isten, mindnyájunk gondviselő Atyja azt akarta, hogy az emberek egyetlen családot alkossanak és testvérnek tekintsék egymást. Hiszen mindannyian Isten képére vannak teremtve, aki "betelepítette az egy őstől származó emberiséggel az egész földet" (ApCsel 17,26), s mindnyájan egy és ugyanazon célra vannak hivatva, aki nem más, mint maga az Isten.
Ezért Isten és a felebarát szeretete az első és legfőbb parancs. Isten szeretete tehát nem választható el a felebarát szeretetétől: "...ami egyéb parancs még van, mind ebben az egyben tetőződik: Szeresd embertársadat, mint saját magadat... A törvény tökéletes teljesítése tehát a szeretet" (Róm 13,9--10; vö. 1Jn 4,20). Ez pedig az egymástól napról napra jobban függő emberek és az egyre egységesebbé váló világ számára igen jelentősnek bizonyul.
Sőt amikor az Úr Jézus az emberi észnek föl nem fogható távlatokat nyitva azért imádkozik az Atyához, hogy "legyenek mindnyájan egyek..., amint mi egyek vagyunk" (Jn 17,21--22), bizonyos hasonlóságot sejtet az isteni személyek egysége és Isten gyermekeinek igazságban és szeretetben élt egysége között. E hasonlóság rávilágít arra, hogy az ember -- aki az egyetlen teremtmény a földön, akit Isten önmagáért akart -- teljesen csak akkor találhat önmagára, ha őszintén elajándékozza magát.[44]
Az emberi személy és az emberi társadalom kölcsönös összefüggése
25. Az ember társas természetéből nyilvánvaló, hogy az emberi személy tökéletesedése és a társadalom fejlődése kölcsönösen függ egymástól. Valamennyi társadalmi intézménynek ugyanis a személy az alapja, alanya és célja, s annak kell lennie, mert a személy természete szerint teljesen közösségre van utalva.[45] Mivel tehát a társas élet nem mellékes körülmény az ember számára, ezért minden képessége a másokkal való kapcsolatokban, kölcsönös szolgálatokban, párbeszédben bontakozik ki, és az ember csak így felelhet meg hivatásának.
Az ember kibontakozásához szükséges társas kötelékek közül némelyek közvetlenül megfelelnek belső természetének, például a család és a politikai közösség; mások inkább szabad elhatározásából jönnek létre. Korunkban a kölcsönös kapcsolatok és függések különféle okokból napról napra egyre sokasodnak, amiből sokféle közjogi vagy magánjogi társulás és intézmény keletkezik. Ez a szocializációnak nevezett jelenség kétségtelenül rejteget veszélyeket, mégis sok előnnyel jár a személy értékeinek megszilárdítása és növelése, valamint jogainak védelme szempontjából.[46]
A társas élet nagy segítséget nyújt ugyan az emberi személynek, hogy betölthesse hivatását, a vallásos hivatását is, még sem tagadható, hogy azok a társadalmi körülmények, melyek között az emberek élnek, s melyek közé már gyermekkorukban kerülnek, gyakran eltérítik őket a jótól és a rossz felé terelik. Bizonyos, hogy a társadalmi rendet sűrűn zavaró ok részben a gazdasági, politikai és társadalmi formákban lappangó feszültség. A mélyebb ok azonban nem ez, hanem a gőg és az önzés, mely megrontja a társadalom légkörét. Ahol pedig a dolgok rendjét a bűn következményei megzavarják, ott a születésétől fogva rosszra hajló ember új meg új kísértésekkel találkozik, és ezeket csak a kegyelemtől támogatott szüntelen erőfeszítésekkel küzdheti le.
A közjó előmozdítása
26. Az emberek egyre szorosabbá váló és lassan az egész világra kiterjedő kölcsönös függéséből következik, hogy a közjó -- azaz azon társadalmi életfeltételek összessége, melyek mind a csoportoknak, mind az egyes tagoknak lehetővé teszik, hogy teljesebben és könnyebben elérjék tökéletességüket -- napjainkban egyre egyetemesebbé válik, és az egész emberi nemet érintő jogokat és kötelességeket foglal magában. Minden csoportnak számot kell vetnie a többi csoport szükségleteivel és jogos igényeivel, sőt az egész emberi család közjavával is.[47]
Ugyanakkor növekszik az emberi személyt megillető magasztos méltóság tudata, mivel a személy fölötte áll minden dolognak, jogai és kötelességei egyetemesek és sérthetetlenek. Az ember számára tehát hozzáférhetővé kell tenni mindazt, ami a valóban emberi élethez szükséges: ilyenek a táplálék, a ruházat, a lakás; jog az életállapot szabad megválasztáshoz és a családalapításhoz, neveltetéshez, munkához, jó hírnévhez, tisztelethez, megfelelő tájékoztatáshoz, a saját helyes lelkiismeret szerinti cselekvéshez, a magánélete védeleméhez és a jogos szabadsághoz, mely magában foglalja a vallásszabadságot is.
A társadalmi rendnek tehát és fejlődésének mindig a személyek javára kell irányulnia, ugyanis a dolgok rendjét kell a személyek rendjéhez szabni, nem pedig fordítva, miként maga az Úr utalt erre, amikor azt mondta, hogy a szombat van az emberért, és nem az ember a szombatért.[48] Ezt a rendet tehát úgy kell kibontakoztatni, hogy az igazságban legyen megalapozva, az igazságosságban épüljön, és a szeretet éltesse; a szabadságban pedig egyre napról napra emberibb egyensúlyt kell találnia.[49] Ennek megvalósításához azonban a gondolkodásmódot kell megújítani, és a társadalmat nagy mértékben át kell alakítani.
Isten Lelke, aki csodálatos előrelátással irányítja az idők folyását, és megújítja a föld színét, e fejlődés mellett áll. Az evangéliumi kovász pedig fölébresztette és folyamatosan ébreszti az emberi szívben a méltóság visszafoghatatlan vágyát.
Tisztelet az emberi személy iránt
27. Áttérve a gyakorlati és sürgetőbb következményekre a Zsinat újra és újra megerősíti az ember iránti tiszteletet: mindenkinek úgy kell tekinteni a felebarátra -- kivétel nélkül --, mint önmagára, elsősorban azáltal, hogy életéről és a hozzá szükséges eszközökről gondoskodik;[50] nehogy azt a gazdagot utánozza, aki a szegény Lázárral mit sem törődött.[51]
Napjainkban különösen sürgető kötelességünk, hogy felebarátnak tekintsünk megkülönböztetés nélkül minden embert, és ha ránk szorul, siessünk is a szolgálatára; legyen szó akár egy mindenkitől elhagyott öregről, egy igazságtalanul lenézett vendégmunkásról, egy menekültről, egy házasságon kívül született gyermekről, aki érdemtelenül szenved olyan bűnért, melyet nem ő követett el; vagy egy éhezőről, aki megszólítja a lelkiismeretünket, eszünkbe juttatva az Úr szavát: "Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek" (Mt 25,40).
Ezenfelül minden, ami az élet ellen irányul: az emberölés bármely formája, a népirtás, az abortusz, az eutanázia és a szándékos öngyilkosság; minden, ami az emberi személy épségét sérti: a csonkítások, a testi vagy lelki kínzás, a lelki kényszer alkalmazása; minden, ami az emberi méltóságot sérti: az embertelen életkörülmények, az önkényes bebörtönzések, deportálások, rabszolgaság, prostitúció, leány- és fiúkereskedelem, a lealacsonyító munkakörülmények, melyek a munkásokat a haszonszerzés puszta eszközévé teszik, s nem szabad és felelős személyeknek tekintik -- mindezek és hozzájuk hasonlók kétségtelenül szégyenletes gaztettek, s miközben tönkreteszik az emberi civilizációt, inkább az elkövetőiket szennyezik be, mint azokat, akik elszenvedik a jogtalanságot, és a legnagyobb mértékben ellenkeznek a Teremtő tiszteletével.
Tisztelet és szeretet az ellenség iránt
28. A tiszteletet és a szeretetet azokra is ki kell terjesztenünk, akik társadalmi, politikai vagy vallási kérdésekben másként vélekednek, vagy cselekszenek, mint mi; minél nagyobb emberiességgel és szeretettel próbáljuk megérteni gondolatvilágukat, annál könnyebben kezdhetünk velük párbeszédet.
Ez a szeretet és jóindulat azonban soha nem tehet bennünket közömbössé az igazság és a jó iránt. Sőt éppen maga a szeretet sürgeti Krisztus tanítványait, hogy hirdessék az üdvözítő igazságot minden embernek. De különbséget kell tennünk a mindig elvetendő tévedés és a tévedő ember között, aki mindig megőrzi személyi méltóságát, még akkor is, ha vallási fogalmai pontatlanok vagy hamisak.[52] Egyedül Isten a bíró és a szívek vizsgálója, ezért tiltja nekünk, hogy bárki belső bűnéről ítéljünk.[53]
Krisztus tanítása azt is megköveteli, hogy bocsássuk meg a sérelmeket, és a szeretet parancsát pedig -- mely az Újszövetség törvénye -- minden ellenségre kiterjeszti: "Hallottátok a parancsot: Szeresd embertársadat és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót haragosaitokkal, és imádkozzatok üldözőitekért (és rágalmazóitokért)" (Mt 5,43--44).[54]
Minden ember lényegi egyenlősége és a társadalmi igazságosság
29. Mivel minden értelmes lélekkel rendelkező és Isten képmására teremtett embernek ugyanaz a természete és ugyanaz az eredete; s mert Krisztustól megváltottan ugyanaz a hivatása és isteni rendeltetése, egyre határozottabban el kell ismerni, hogy minden ember alapvetően egyenlő.
Kétségtelen, hogy a különböző fizikai képességek, valamint az értelmi és erkölcsi erők szempontjából nem egyformák az emberek. De mint Isten szándékaival ellenkező dolgot, a személy alapvető jogaiban le kell küzdeni és ki kell küszöbölni minden nem, faj, bőrszín, társadalmi helyzet, nyelv vagy vallás alapján történő társadalmi vagy kulturális megkülönböztetést. Sajnálatos, hogy a személy ezen alapvető jogait még nem mindenütt tartják tiszteletben. Ez fordul elő például, ha a nőtől megtagadják, hogy szabadon válassza meg férjét vagy életállapotát, s nem részesülhet ugyanolyan nevelésben és műveltségben, mint a férfi.
Noha az emberek között léteznek jogos különbségek, a személyek egyenlő méltósága megköveteli, hogy emberibb és méltányos életfeltételekhez jussanak. Ugyanis az egy emberi család tagjai vagy népei közötti kirívóan nagy gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségek botrányt okoznak, és ellenkeznek a társadalmi igazságossággal, az emberi személy méltóságának egyenlőségével, s a társadalmi és nemzetközi békével.
A magán- és közintézmények tehát legyenek rajta, hogy az ember méltóságát és célját szolgálják, mégpedig úgy, hogy kitartóan küzdjenek mindenféle -- akár társadalmi, akár politikai -- szolgaság ellen, s megóvják az alapvető emberi jogokat minden politikai rendszerben. Sőt ezeknek az intézményeknek lassan össze kell hangolódniuk a mindenek fölött álló lelki értékekkel, még ha sokszor elég hosszú időbe kerül is e kívánatos cél elérése.
Túl kell jutni az individualista etikán
30. A dolgok gyors és mély átalakulása sürgetően követeli, hogy ne legyen senki, aki nem ügyel a dolgok folyására vagy fáradt tehetetlenséggel enged a csupán individualista etikának. Az igazságosság és a szeretet követelményeinek egyre inkább csak akkor lehet eleget tenni, ha minden egyes ember azon túl, hogy a maga képességei és a mások szükségletei szerint hozzájárul a közjóhoz, s támogatja és segíti azokat a magán- és közintézményeket is, melyek az életkörülmények javítását szolgálják. Vannak ugyanis, akik nagyvonalú és fennkölt véleményeket hangoztatnak, valójában azonban úgy élnek, mintha semmi közük sem lenne a közösség bajaihoz. Sőt több régióban sokan semmibe veszik a szociális törvényeket és előírásokat. Számosan nem átallják, hogy mindenféle csalással és megtévesztéssel kivonják magukat a törvényes adók és a társadalomnak járó egyéb tartozások alól. Mások vajmi keveset törődnek a társadalmi élet szabályaival, például az egészségvédelemmel vagy a közlekedésbiztonsággal, és eszükbe sem jut, hogy gondatlanságukkal a maguk és a mások életét veszélyeztetik.
Szent törvénye legyen tehát mindenkinek, hogy a társadalmi kapcsolatokat a mai ember legfőbb kötelességének tekintse, és tiszteletben is tartsa. Minél inkább eggyé válik ugyanis a világ, annál nyilvánvalóbb, hogy az emberi feladatok túlnőnek a szűkebb csoportok keretein, s lassanként kiterjednek az egész világra. Ehhez pedig föltétlenül szükséges, hogy mind az egyének, mind közösségeik önmagukban kifejlesszék és a társadalomban elterjesszék az erkölcsi és a szociális erényeket, hogy így az isteni kegyelem nélkülözhetetlen segítségével valóban új emberekké és egy új arcú emberi nem építőivé legyenek.
Felelősség- és sorsközösségvállalás
31. Annak érdekében, hogy az egyes emberek mind önmaguk, mind a csoportok iránt, melyeknek tagjai lelkiismereti kötelességüket teljesíteni tudják, lelkileg kell jobban kiművelni őket, fölhasználva azokat a nagyszerű segédeszközöket, melyek korunkban az emberi nem rendelkezésére állnak. Mindenekelőtt a bármely társadalmi rétegből származó fiatalokat kell úgy nevelni, hogy olyan férfiakká és nőkké váljanak, akik nemcsak művelt emberek, hanem nagylelkűek is, hiszen az ilyenekre égető szüksége van korunknak.
Az ember azonban csak akkor juthat el erre a felelősségérzetre, ha az életkörülményei megengedik, hogy tudatára ébredjen méltóságának, és önmagát Istenért és másokért elkötelezve, válaszoljon hivatására. Az emberi szabadság elsatnyul, ha az ember végső szükségbe kerül, de elsorvad ott is, ahol az ember egy túl könnyű élet csábításának engedve elefántcsonttoronyba zárkózik. Ezzel szemben megerősödik a szabadság, ha az ember elfogadja az emberi együttélés kikerülhetetlen következményeit, vállalja az összetartozás sokféle követelését és elkötelezi magát a közösség szolgálatára.
Éppen ezért mindenkiben föl kell szítani a kedvet, hogy kivegye részét a közös kezdeményezésekből. Dicséret illeti meg azoknak a nemzeteknek eljárását, melyek körében a polgárok lehető legnagyobb része valódi szabadságban kiveszi részét a közügyekből. Mindenesetre tekintettel kell lenni minden nép valós helyzetére és a közhatalom szükséges erejére. Hogy a polgárok valamennyien készek legyenek részt venni a társadalom testét alkotó különböző csoportok életében, e csoportokban vonzó és mások szolgálatára készségessé tevő értékeket kell találniuk. Joggal hihetjük, hogy az emberiség jövője azok kezében van, akik a következő nemzedékeknek át tudják adni az élet értelmét és remény erejét.
A megtestesült Ige és az emberi szolidaritás
32. Miként Isten nem magányos életre, hanem társas együttélésre teremtette az embert, úgy tetszett neki, "hogy az embereket ne egyenként, minden társas kapcsolat kizárásával szentelje meg és üdvözítse, hanem néppé tegye őket, mely őt igazságban megismeri és szentül szolgál neki".[55] Az üdvösség történetének kezdetétől fogva nemcsak mint egyéneket, hanem mint közösség tagjait választott ki embereket. Ezeket a választottakat Isten, föltárva a maga tervét, "népének" (Kiv 3,7--12) nevezte, mellyel a Sínai-hegyen még szövetséget is kötött.[56]
E közösségi jelleget Jézus Krisztus műve tökéletesíti és beteljesíti. Maga a megtestesült Ige ugyanis részese akart lenni az emberi közösségnek. Részt vette a kánai menyegzőn, betért Zakeus házába, asztalhoz ült a vámosokkal és bűnösökkel. Az Atya szeretetét és az ember nagyszerű hivatását a társadalmi élet legáltalánosabb dolgait említve, s a mindennapi élet képeit és nyelvi fordulatait használva nyilatkoztatta ki. Az emberi kapcsolatokat -- mindenekelőtt a családi kapcsolatokat, melyek a társadalmi élet alapelemei -- megszentelte, és önként alávetette magát hazája törvényeinek. Kora és országa munkásemberének életét akarta élni.
Igehirdetésében világosan meghagyta Isten gyermekeinek, hogy olyanok legyenek egymáshoz, mint a jó testvérek. Imájában pedig azt kérte, hogy tanítványai mindnyájan egyek legyenek, sőt Ő, minden ember Megváltója a halált vállalva föláldozta magát mindenkiért. "Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért" (Jn 15,13). Apostolainak pedig megparancsolta, hogy minden nemzetnek hirdessék az evangéliumi üzenetet, annak érdekében, hogy az emberi nem Isten családja legyen, melyben a törvény teljességének a szeretetnek kell lennie.
Elsőszülöttként a sok testvér között, azok körében, akik őt hittel és szeretettel befogadják halála és föltámadása után Lelkének ajándékával új testvéri közösséget alapított, tudniillik a testében, mely az Egyház, hogy ott mindnyájan, mint egymásnak tagjai -- a kapott különböző adományok szerint -- kölcsönösen szolgálják egymást.
E szolidaritást folyton növelni kell egészen addig a napig, melyen majd beteljesedik, és a kegyelemből üdvözült emberek -- mint Isten és testvérük, Krisztus szeretett családja -- tökéletesen megdicsőítik Istent.
Harmadik fejezet
AZ EMBER TEVÉKENYSÉGE A VILÁGBAN
A probléma
33. Az ember mindig törekedett arra, hogy munkájával és tehetségével minél gazdagabban bontakoztassa ki életét; ma azonban uralmát, főként a tudomány és a technika segítségével szinte az egész természetre kiterjesztette, s egyre tovább terjeszti, és a nemzetek közötti érintkezés sokféle és egyre számosabb eszköze segítségével az emberi család lassanként az egész földkerekségen egyetlen közösségként ismeri föl és szervezi meg önmagát. Mindezek következtében sok olyan dolgot, melyet korábban az ember a természetfölötti erőktől várt, ma saját munkájával biztosít magának.
E hatalmas törekvés láttán, mely már az egész emberi nemet áthatja, sok kérdés vetődik föl az emberek között: Vajon mi az értelme és az értéke ennek a tevékenységnek? Hogyan kell használnunk mindezeket a javakat? Milyen cél felé tartanak az egyének vagy a közösségek törekvései? Az Egyház, mely őrzi Isten igéjének letéteményét -- a vallási és erkölcsi élet elveinek forrását --, anélkül, hogy az egyes konkrét kérdésekre mindig kész válaszai volnának, szeretné egyesíteni a kinyilatkoztatás fényét az emberi tudással, hogy megvilágosítsa az utat, melyen csak nemrégiben indult el az emberiség.
Az emberi tevékenység értéke
34. A hívők bizonyosak abban, hogy az egyéni és közösségi emberi tevékenység, illetve az a hatalmas erőfeszítés, mellyel az emberek a történelem folyamán életük körülményeit javítani akarják, önmagában véve megfelel Isten tervének. Az Isten képmására teremtett ember ugyanis parancsot kapott, hogy a földet és mindent, ami rajta van hatalma alá vetve, igazságban és szentségben kormányozza a világot;[57] s hogy Istent elismerve mindenek Teremtőjének, önmagát és minden létezőt visszavigyen Őhozzá, hogy az embernek alávetett összes dolgokban csodálatos legyen Isten neve az egész földön.[58]
Ez a leghétköznapibb tevékenységekre is érvényes. A férfiak és nők ugyanis, miközben maguk és családjuk mindennapi kenyerét keresik, s tevékenységüket úgy végzik, hogy a társadalomnak is hasznára vannak, joggal gondolhatják, hogy munkájukkal a Teremtő művét folytatják, testvéreik javát mozdítják elő, és személyesen hozzájárulnak az isteni terv történelmi megvalósulásához.[59]
A keresztények tehát nem gondolják azt, hogy az emberek leleményességéből és erejéből született alkotások szemben állnak Isten hatalmával, vagy azt, hogy az eszes teremtmény mintegy vetélytársa a Teremtőnek, épp ellenkezőleg, meggyőződésük, hogy az emberi nem győzelmei Isten nagyságának jelei és az ő kimondhatatlan tervének gyümölcsei. Minél inkább növekszik az ember hatalma, annál szélesebb körre terjed ki az egyének és a közösségek felelőssége. Ebből kitűnik, hogy a krisztusi üzenet nem vonja el az embereket a világ építésétől, nem teszi őket közönyösekké sorstársaik iránt, hanem inkább még szigorúbban kötelezi őket, hogy a világ javára munkálkodjanak.[60]
Az emberi tevékenység rendje
35. Az emberi tevékenység, miként az emberből indul ki, ugyanúgy az emberre irányul. Az ember ugyanis, amikor dolgozik, nem csupán a tárgyakat és a társadalmat alakítja át, hanem önmagát is tökéletesíti. Sok mindent megtanul, képességeit fejleszti, kilép önmagából, sőt önmaga fölé emelkedik. E gyarapodás, ha helyesen értelmezzük, értékesebb, mint az összegyűjthető külső javak. Az ember értékét inkább az határozza meg, ki ő maga, mint az, amit birtokol.[61] Ugyanígy mindaz, amit az emberek a nagyobb igazságosságért, a szélesebb körű testvériségért, az emberibb társadalmi kapcsolatokért tesznek, többet ér, mint a technikai fejlődés; e fejlődés ugyanis csak anyagot szolgáltathat az emberi fölemelkedéshez, egymagában azonban soha meg nem valósítja azt.
Ebből következően az emberi tevékenység alapszabálya ez: Isten terve és akarata szerint legyen összhangban az emberi nem igazi javával, s az embernek mint egyénnek és a társadalom tagjának tegye lehetővé teljes hivatásának szolgálatát és betöltését.
A földi dolgok jogos autonómiája
36. Kortársaink közül sokan mégis mintha attól tartanának, hogy az emberi tevékenység és a vallás közötti szorosabb kapcsolat árt az emberek, a társadalmak és a tudományok autonómiájának.
Ha a földi valóságok autonómiáján azt értjük, hogy a teremtett dolgoknak, maguknak a közösségeknek is, megvannak a saját törvényeik és értékeik, melyeket az embernek lépésről lépésre föl kell ismernie, alkalmaznia és rendeznie kell, akkor az autonómia követelése erkölcsileg teljesen kifogástalan; amit nemcsak korunk emberei igényelnek, hanem a Teremtő akaratának is megfelel. Épp a teremtés tényéből következik ugyanis, hogy minden dolognak megvan a maga állaga, igazsága és jósága, megvannak a saját törvényei, és megvan a saját rendje: ezeket az embernek tisztelnie kell, ismervén a tudományok és művészetek sajátos módszereit. Ezért bármelyik szaktudomány módszeres kutatása -- ha valóban tudományosan és az erkölcsi normák szerint folyik -- igazában soha nem kerül ellentétbe a hittel, mert a földi valóságok és a hit valóságai ugyanattól az Istentől erednek.[62] Sőt, aki alázattal és állhatatosan igyekszik föltárni a természet rejtélyeit, azt, még ha nem is tudja, szinte Isten keze vezérli, aki mindent fönntartván teszi, hogy a dolgok azok legyenek, amik. Ezért csak sajnálni lehet, hogy nem eléggé látva a tudomány törvényes autonómiáját olykor a keresztények között is megnyilvánultak olyan fölfogások, melyekből nézeteltérések és szenvedélyes viták támadtak, és sokakat vittek arra, hogy a hitet és a tudományt egymással szembenállónak gondolják.[63]
Ha azonban a mulandó dolgok autonómiája kifejezésen azt értik, hogy a teremtett dolgok nem függnek Istentől, s hogy az ember a Teremtőt figyelmen kívül hagyva rendelkezhet velük, akkor minden istenhívő megérti, mennyire hamis e nézet. A teremtmény ugyanis a Teremtő nélkül elenyészik. Egyébként bármely vallás hívei mindig meghallották Isten szavát és megnyilatkozását a teremtmények nyelvén, sőt, ha Isten feledésbe merül, maga a teremtmény érthetetlenné válik.
A bűntől megrontott emberi tevékenység
37. A Szentírás pedig, mellyel egybecseng a sok évszázados tapasztalat, arra tanítja az emberi családot, hogy az emberi fejlődés, mely az embernek nagy java, nagy kísértéssel járhat: ha megzavarják az értékek rendjét, és a rossz összekeveredik a jóval, az egyes emberek és csoportok már csak a maguk érdekét nézik, másokét nem. Ebből következően a világ már nem az igaz testvériség tere, az emberiség növekvő hatalma pedig már azzal fenyeget, hogy magát az emberi nemet pusztítja el.
Az emberek egész történelmén végighúzódik a kemény harc a sötétség hatalmai ellen, mely a történelem hajnalán kezdődött és az utolsó napig fog tartani az Úr tanítása szerint.[64] E harc részeseként az embernek szüntelenül küzdenie is kell, hogy kitarthasson a jóban; és saját belső egységét csak Isten kegyelmének segítségével és komoly erőfeszítések árán tudja elérni.
Ezért Krisztus Egyháza a Teremtő tervében bízva elismeri ugyan, hogy az emberi fejlődés szolgálhatja az emberek igaz boldogságát, mégis ismételnie kell az Apostol intelmét: "Ne hasonuljatok ehhez a világhoz" (Róm 12,2), tudniillik a hiúságnak és rosszaságnak ahhoz a lelkületéhez, mely az Isten és az ember szolgálatára rendelt emberi tevékenységet a bűn eszközévé változtatja.
Ha tehát azt kérdezi valaki, hogyan lehet fölébe kerekedni e nyomorúságnak, a keresztények megvallják: minden emberi tevékenységet, amit a kevélység és a rendetlen önszeretet naponta veszélyeztet, Krisztus keresztjével és föltámadásával meg kell tisztítani és tökéletessé kell tenni. A Krisztustól megváltott és a Szentlélekben új teremtménnyé lett ember, szeretheti és kell is szeretnie az Istentől teremtett dolgokat. Mert Istentől kapja, úgy tekinti és tiszteli azokat, mintha Isten kezéből áradnának. Hálát adván értük a Jótevőnek, s szegénységben és a lélek szabadságával használva és élvezve a teremtett dolgokat, a világ igaz birtokosa lesz: mint akinek semmije sincs, és mindene megvan.[65] "Minden a tiétek: ti azonban Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig az Istené" (1Kor 3,22--23).
Az emberi tevékenység a húsvéti misztériumban
38. Isten Igéje ugyanis, aki által minden teremtetett, megtestesült, itt lakott az emberek földjén,[66] vagyis ízig-vérig emberként lépett a történelembe, magához emelve és összefoglalva azt.[67] Ő nyilatkoztatja ki nekünk, hogy "szeretet az Isten" (1Jn 4,8), s ugyanakkor megtanít minket arra, hogy az emberi tökéletesség és a világ átalakításának alaptörvénye a szeretet új parancsa. Azokat tehát, akik hisznek az isteni szeretetnek, biztosítja arról, hogy a szeretet útja minden ember előtt nyitva áll, s hogy az egyetemes testvériségre való törekvés nem hiábavaló. Ugyanakkor figyelmeztet, hogy ezt a szeretetet nemcsak nagy dolgokban, hanem és elsősorban az élet normális körülményei között kell gyakorolni. Értünk, bűnösökért vállalva a halált,[68] példájával tanítja, hogy a keresztet is hordozni kell, melyet a test és a világ a békét és az igazságosságot keresők vállára tesz. Krisztus, aki a föltámadással Úrrá lett, s kinek átadatott minden hatalom a mennyben és földön,[69] Lelkének erejével az emberek szívében már működik, nem csupán az eljövendő vágyát ébresztvén, hanem azokat a nemes vágyakat is serkentve, tisztítva és megerősítve, melyekkel az emberi család a maga életét emberibbé tenni, s az egész földet e célból hatalma alá hajtani akarja. A Lélek ajándékai azonban különfélék: egyeseket arra hív, hogy nyilvános tanúságot tegyenek az égi haza utáni vágyról és ezt ébren tartsák az emberi családban, másokat arra szólít, hogy az emberek evilági szolgálatára szenteljék magukat, és szolgálatukkal készítsék elő a mennyei ország alapanyagát. De mindenkit szabaddá tesz a Lélek, hogy megtagadván önszeretetét és minden természetes erőt az emberi élet szolgálatába állítva lendüljön neki annak a jövőnek, melyben maga az emberiség lesz Istennek tetsző áldozat.[70]
E reménynek zálogot és erre az útra eledelt hagyott az Úr övéinek a hit azon szentségében, melyben a természet és az emberi munka gyümölcsei dicsőséges testté és vérré válnak a testvéri közösség vacsoráján, mely a mennyei lakoma előíze.
Új föld és új ég
39. Nem tudjuk, mikor teljesedik be a föld és az emberiség ideje,[71] sem a mindenség átalakulásának módját nem ismerjük. Elmúlik ugyanis a világ bűntől eltorzult alakja,[72] de halljuk, hogy Isten új lakóhelyet és új földet készít, melyben igazságosság lakik,[73] s melynek boldogsága betölti, sőt felülmúlja mindazt a békevágyat, mely feltör az emberi szívekből.[74] Akkor miután legyőzetik a halál, Isten fiai föltámadnak Krisztusban, és amit elvetettek gyöngeségben és romlandóságban, magára ölti a romolhatatlanságot;[75] s miközben csak a szeretet marad meg és annak cselekedetei,[76] megszabadul a hiábavalóság szolgaságából az az egész teremtés,[77] melyet Isten az emberért teremtett.
Kapjuk a figyelmeztetést, hogy mi haszna van belőle az embernek, ha megszerzi akár az egész világot is, de önmagát elveszíti.[78] Az új föld várásának mégsem szabad csökkentenie, hanem inkább fokoznia kell a szorgoskodást, hogy szebb legyen a föld, hiszen itt van növekedőben az új emberi család közössége, mely némiképp már sejteti az eljövendő világ körvonalait. Így tehát jóllehet a földi fejlődést gondosan meg kell különböztetni Krisztus országának növekedésétől, mégis amennyiben hozzájárulhat a társadalom jobb rendjének megalkotásához, sokat jelent az Isten országa szempontjából.[79]
Az emberi méltóság, a testvéri közösség és a szabadság javait, tudniillik a természet és az emberi munka jó gyümölcseit miután az Úr Lelkében és az Úr parancsa szerint elterjesztettük a földön, egyszer újra meg fogjuk találni, de már megtisztítva minden szennytől, tündöklően és megdicsőülve, akkor, amikor Krisztus átadja az Atyának az örök és egyetemes országot: "az igazság és élet, a szentség és kegyelem, az igazságosság, szeretet és béke országát".[80] Ez az ország misztérium formájában már jelen van ezen a világon, de az Úr eljövetelekor válik teljessé.
Negyedik fejezet
AZ EGYHÁZ FELADATA A MAI VILÁGBAN
Az Egyház és a világ kölcsönös kapcsolata
40. Mindaz, amit a személy méltóságáról, a közösségről, az emberi tevékenység mély értelméről elmondtunk, megalapozza az Egyház és a világ közötti kapcsolatot, s kiindulásul szolgál kettőjük párbeszédéhez.[81] Ebben a fejezetben tehát -- föltételezvén mindent, amit a Zsinat az Egyház misztériumáról már elmondott -- most ugyanezt az Egyházat úgy vesszük szemügyre, amint ebben a világban létezik, vele együtt él és tevékenykedik.
Az Egyháznak -- mely az örök Atya szeretetéből származik[82] az időben a megváltó Krisztus alapította, és a Szentlélekben gyűlik össze[83] -- üdvösséges és eszkatologikus célja van, mely csak az eljövendő világban érhető el teljesen. Azonban már itt a földön jelen van, emberekből áll, tudniillik a földi állam polgáraiból, akik arra hivatnak, hogy már az emberi nem történelme folyamán Isten gyermekeinek családját alkossák, és azt az Úr eljöveteléig folytonosan növeljék. Bár ez a család a mennyei javak végett gyűlt össze, és ezek birtokosa, Krisztus akaratából mégis "ebben a világban, alkotmányos és rendezett társaság",[84] mely el van látva "egy látható és társadalmi jellegű egyesülés eszközeivel".[85] Így az Egyház egyszerre "látható gyülekezet és kegyelmi közösség";[86] együtt menetel az egész emberi nemmel, a földi sorsban osztozik a világgal és kovásza vagy éppen Lelke a társadalomnak,[87] mely arra hivatott, hogy megújuljon Krisztusban és átalakuljon Isten családjává.
A földi és mennyei országnak ezt az egymásba fonódását csak hittel lehet fölfogni, sőt misztériuma marad az emberi történelemnek, melyet mindaddig, amíg Isten gyermekeinek dicsősége teljesen ki nem nyilvánul, megzavar a bűn. Az Egyház a maga üdvözítő célja felé törekedvén, nemcsak az isteni életet közli az emberrel, hanem ennek visszatükröződő fényét az egész világra is árasztja, leginkább azáltal, hogy az emberi személy méltóságát gyógyítja és fölemeli, megerősíti az emberi társadalom kötelékeit, s mélyebb értelmet és jelentőséget ad az emberek mindennapi tevékenységének. Így az Egyház egyes tagjai és egész közössége által úgy hiszi, nagyban hozzájárulhat az emberi család és történelme emberibbé tételéhez.
Ezen felül a katolikus Egyház elfogultságok nélkül értékeli nagyra mindazt az erőfeszítést, mellyel más keresztény egyházak és egyházi közösségek hozzájárultak és hozzájárulnak e feladat teljesítéséhez. Arról is szilárdan meg van győződve, hogy ő maga sok és sokféle segítséget kaphat a világtól az evangélium útjának egyengetéséhez, az egyesektől éppúgy, mint a társadalomtól, adottságaik és tevékenységük természete szerint. Az Egyház és a világ bizonyos értelemben közös dolgaiban a kölcsönös kapcsolatok és támogatás megfelelő elősegítése érdekében néhány általános elvet terjesztünk elő.
A segítség, amit az Egyház az egyes embereknek igyekszik nyújtani
41. A mai ember úton van személyiségének mind teljesebb kibontakoztatása és jogainak egyre teljesebb fölismerése és biztosítása felé. Mivel pedig az Egyház megbízatása, hogy föltárja Isten misztériumát, aki az ember végső célja, ezért egyúttal az embernek is föltárja léte értelmét, tudniillik az emberre vonatkozó benső igazságot. Az Egyház jól tudja, hogy a földi táplálékokkal soha jól nem lakó emberi szív legmélyebb vágyainak egyedül Isten felel meg, akinek maga az Egyház is szolgál. Ezen kívül tudja, hogy az Isten Lelke által állandóan ösztökélt ember a vallás problémája tekintetében sohasem lehet teljesen közömbös, miként ezt nemcsak az elmúlt századok, hanem a jelen kornak is sokféle tanúsága bizonyítja. Az ember ugyanis mindig -- legalább homályosan -- tudni akarja, mi életének, tevékenységének és halálának értelme. Az Egyháznak már puszta jelenléte eszébe juttatja ezeket a problémákat. De egyedül Isten, aki az embert a maga képmására teremtette és megváltotta a bűntől, ad teljes választ e kérdésekre, mégpedig az emberré lett Fiában adott kinyilatkoztatás által. Aki Krisztust, a tökéletes embert követi, maga is emberibb lesz.
E hitből eredően képes az Egyház arra, hogy az emberi természet méltóságát kivonja a változó vélemények hatása alól, melyek például az emberi testet vagy nagyon leértékelik, vagy mértéktelenül fölmagasztalják. Nincs az az emberi törvény, mely a személy méltóságát és szabadságát annyira biztosíthatná, mint Krisztusnak az Egyházra bízott evangéliuma. Mert ez az evangélium Isten gyermekeinek szabadságát hirdeti és nyilvánítja ki, elutasít minden szolgaságot, mert az végsősoron a bűn következménye,[88] a lelkiismeret méltóságát és szabad döntését szentnek tiszteli, szüntelenül figyelmeztet arra, hogy minden emberi talentumot Isten szolgálatára és az emberek javára kell kamatoztatni, végül pedig mindenkit mindenkinek a szeretetébe ajánl.[89] Mindez összhangban áll a krisztusi üdvrend alaptörvényével. Jóllehet ugyanis az üdvözítő és teremtő Isten ugyanaz, és egy ura van az emberi történelemnek és az üdvtörténetnek, mindazonáltal ebben az isteni rendben nem szűnik meg a teremtmény, s főleg az ember jogos autonómiája, hanem inkább visszanyeri méltóságát és megerősödik benne.
Az Egyház tehát a rábízott evangélium erejével hirdeti az emberi jogokat, s elismeri és nagyra értékeli a mai kor dinamizmusát, mellyel e jogokat mindenütt sürgetik. Ezt a folyamatot mindenesetre az evangélium szellemével kell átitatni, és meg kell óvni a hamis autonómia minden fajtájától. Kísért ugyanis az a vélemény, hogy személyünk jogait csak akkor birtokolhatjuk teljes mértékben, ha függetlenítjük magunkat az isteni törvény minden előírásától. Csakhogy ez az út a személy méltóságának nem a megőrzéséhez, hanem megsemmisüléséhez vezet.
A segítség, amit az Egyház az emberi társadalomnak igyekszik nyújtani
42. Az emberi család egységét igen erősíti és teljessé teszi az Isten gyermekei családjának Krisztusban megalapozott egysége.[90]
A küldetés, melyet Krisztus Egyházára bízott, nem politikai, gazdasági vagy társadalmi jellegű: a cél, amit eléje kitűzött, vallási természetű.[91] De ebből a vallási küldetésből olyan feladatok, világosság és erők fakadnak, melyek jó szolgálatot tehetnek az emberi közösség isteni törvény szerinti fölépüléséhez és megszilárdulásához. Emellett -- szükség szerint -- az Egyház maga is létesíthet a korviszonyoknak és a helyi körülményeknek megfelelő intézményeket mindenki szolgálatára, sőt köteles ilyeneket létesíteni, különösen a nélkülözők érdekében, például jótékonysági intézményeket és hasonlókat.
Az Egyház továbbá elismer minden jót, ami korunk társadalmi dinamizmusában van: főként az egység felé való fejlődést, az egészséges szocializáció és a polgári, illetve a gazdasági önszerveződés folyamatát. Az egység előmozdítása ugyanis hozzátartozik az Egyház legsajátosabb küldetéséhez, hiszen "az Egyház Krisztusban mintegy szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének".[92] Így mutatja meg az Egyház a világnak, hogy az igazi külső társadalmi egység az elmék és a szívek egységéből ered, tudniillik abból a hitből és szeretetből, melyekkel a Szentlélekben a saját fölbonthatatlan egysége van megalapozva. Az az erő ugyanis, melyet az Egyház a mai társadalomba önthet, ebben az életre váltott hitben és szeretetben áll, nem pedig egy pusztán emberi eszközökre támaszkodó külső uralomban.
Mivel az Egyház küldetésénél és természeténél fogva nincs hozzákötve az emberi kultúra egyetlen konkrét formájához sem, mint ahogy politikai, gazdasági vagy társadalmi rendszerhez sem, egyetemessége miatt a legszorosabb összekötő kapocs lehet különböző emberi közösségek és nemzetek között, föltéve, hogy ezek bíznak benne és valóban elismerik igaz szabadságát küldetése teljesítéséhez. Ezért az Egyház figyelmezteti gyermekeit, sőt minden embert is, hogy az Isten családjához tartozó gyermekek lelkületével emelkedjenek felül a nemzetek vagy a fajok közötti nézeteltéréseken, és a törvényes társulásokat belülről tegyék szilárddá.
A Zsinat tehát nagy tisztelettel tekint mindarra, ami igaz, jó és igazságos abban az oly sokféle intézményben, melyet az emberi nem a maga javára alapított és alapít. Ezenfelül kijelenti, hogy az Egyház -- amennyiben rajta múlik és küldetésével összefér -- segíteni és támogatni akarja az összes ilyen intézményt. Semmit sem kíván jobban, mint mindenki javára szolgálván szabadon fejlődhessen bármilyen kormányzati forma alatt, mely elismeri a személy és a család alapvető jogait és a közjó követelményeit.
A segítség, amit az Egyház a keresztények révén az emberi tevékenységnek igyekszik nyújtani
43. A Zsinat buzdítja a keresztényeket -- akik mind a földi, mind a mennyei országnak polgárai --, hogy igyekezzenek becsülettel teljesíteni földi kötelességeiket, mégpedig az evangélium lelkületétől vezérelve. Eltérnek az igazságtól azok, akik tudván, hogy nincs itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük,[93] úgy vélik, ezért elhanyagolhatják a földi kötelességeiket, és nem veszik figyelembe, hogy épp a hit fokozza a kötelezettséget kinek-kinek a hivatása szerint.[94] De nem kevésbé tévednek azok, akik úgy gondolják, hogy úgy elmerülhetnek a földi teendőikben, mintha azok egészen idegenek volnának a vallási élettől, melyről azt gondolják, hogy pusztán istentiszteleti cselekményekből és bizonyos erkölcsi kötelességek teljesítéséből áll. A vallott hit és a mindennapi élet közötti, sokaknál tapasztalható hasadást korunk súlyos tévedései közé kell számítani. E botrányt már az ó szövetségben szenvedélyes szavakkal korholták a próféták,[95] s még inkább az új szövetségben maga Jézus Krisztus súlyos büntetésekkel fenyegette.[96]
Nem szabad tehát álnokul szembeállítani a hivatásbeli és társadalmi tevékenységet a vallásos élettel. Az a keresztény, aki elhanyagolja földi feladatait, valójában embertársaival, sőt magával Istennel szemben fönnálló kötelességeit hanyagolja el, és veszélyezteti örök üdvösségét. A keresztényeknek inkább örülniük kell annak, hogy az ácsmesterséget folytató Krisztus példáját követve minden földi tevékenységüket végezhetik úgy, hogy az emberi, családi, szakmabeli, tudományos és technikai törekvéseiket élő szintézisbe fogják a vallási értékekkel, s ezek rendező ereje mindent Isten dicsőségére fordít.
Sajátosan, bár nem kizárólag a világi hívekre tartoznak az evilági feladatok és tevékenységek. Amikor tehát akár egyenként, akár közösségben a világ polgáraiként munkálkodnak, ne csak az egyes szakterületek sajátos törvényeit tartsák tiszteletben, hanem igyekezzenek az adott területen igazi szakértelmet szerezni. Szívesen dolgozzanak együtt az azonos célokért fáradozókkal. Elismervén a hit követelményeit, erejével bátran legyenek találékonyak, s valósítsák meg kezdeményezéseiket. Az ő megfelelően kiművelt lelkiismeretükre tartozik a feladat, hogy az isteni törvény beleíródjék a földi város életébe. A papoktól pedig világosságot és erőt várjanak a világi hívek. Ne higgyék azonban, hogy lelkipásztoraik mindenhez értenek, és az összes fölmerülő, esetleg súlyos kérdésben azon nyomban gyakorlati megoldást tudnak ajánlani, vagy hogy ez lenne a papok küldetése. Vállalják csak a világi hívők a maguk sajátos szerepét, keresztény bölcsességgel és engedelmesen figyelve a Tanítóhivatal eligazító szavaira.[97]
Többször előfordul, hogy a dolgok keresztény szemlélete bizonyos körülmények között egy meghatározott megoldást sugall. Más hívők viszont, amint ez gyakorta és egészen jogosan megtörténik, nem kisebb őszinteséggel másképp vélekednek ugyanarról a dologról. Ha a javasolt megoldásokat a felek önkéntelenül is kapcsolatba hozzák az evangélium tanításával, nem szabad elfelejteni, hogy ilyen esetekben senkinek sem szabad az Egyház tekintélyét kizárólag a maga véleményének támogatására lefoglalni. Mindig őszinte párbeszéd útján iparkodjanak magukat a másikkal megértetni, gyakorolva a kölcsönös szeretetet és elsősorban a közjóval törődve.
A világi híveknek -- kiknek az Egyház egész életében tevékeny szerepet kell vállalniuk -- nemcsak az a feladatuk, hogy keresztény szellemmel itassák át a világot, hanem arra is hivatottak, hogy a társadalomban minden helyzetben Krisztus tanúi legyenek.
A püspökök pedig, kikre Isten egyháza vezetésének feladatát bízta, papjaikkal együtt úgy hirdessék Krisztus üzenetét, hogy a hívők minden földi tevékenységét az evangélium fénye világítsa meg. Valamennyi lelkipásztor gondoljon továbbá arra, hogy mindennapi életével és munkálkodásával[98] az Egyházat képviseli a világ felé, az emberek róla ítélik meg a krisztusi üzenet erejét és igazságát. Életükkel és szavukkal bizonyítsák -- a szerzetesekkel és világi híveikkel együtt -, hogy az Isten jótéteményeivel elhalmozott Egyház már a puszta jelenlétével is kimeríthetetlen forrása azoknak az erényeknek, melyekre a mai világ leginkább rászorul. Kitartó tanulással készüljenek föl, hogy részt tudjanak venni a világgal és a legkülönbözőbb fölfogású emberekkel folytatandó párbeszédben. Mindenekelőtt pedig szívleljék meg e Zsinat szavait: "Mivel ma az egész emberiség politikai, gazdasági és társadalmi tekintetben egyre inkább egységessé válik, a papoknak minden széthúzást kizárva egyre inkább egyesíteniük kell törekvésüket és munkálkodásukat a püspökök és a legfőbb pásztor vezetése alatt, hogy az egész emberi nem eljusson Isten családjának egységébe."[99]
Noha az Egyház a Szentlélek erejéből mindig megmaradt az Úr hűséges jegyesének, és nem szűnt meg az üdvösség jele lenni a világban, nagyon jól tudja, hogy mind klerikus, mind laikus tagjai között[100] voltak, akik az évszázadok során hűtlenné váltak Isten Lelkéhez. Korunkban is érzi az Egyház, milyen nagy az ellentét az általa hirdetett üzenet és azoknak emberi gyarlósága között, akikre az evangélium van bízva. Bárhogyan is ítéli majd meg a történelem ezeket a fogyatékosságokat, tudnunk kell róluk, és elszántan küzdenünk kell ellenük, hogy ne gátolják az evangélium terjedését. Azt is látja az Egyház, hogy a világgal való kapcsolata kimunkálásában neki magának is állandóan érlelődnie kell, fölhasználva az évszázadok tapasztalatait. A Szentlélek által vezetett Anyaszentegyház fáradhatatlanul "megtisztulásra és megújhodásra buzdítja gyermekeit, hogy Krisztus jele egyre tündöklőbben ragyogjon föl az Egyház arcán".[101]
A segítség, amit az Egyház a mai világtól kap
44. Miként a világ érdeke, hogy fölismerje: az Egyház a történelem társadalmi realitása és kovásza, ugyanígy az Egyház is tudja, mi mindent köszönhet az emberi nem történelmének és fejlődésének.
Az Egyháznak is javára válik az elmúlt századok sok tapasztalata, a természettudományok fejlődése és a kultúra különféle formáiban rejlő gazdagság; ezek által jobban föltárul maga az emberi természet, és új utak nyílnak az igazság felé. Hiszen az Egyház, történetének kezdetétől fogva megtanulta a különböző népek fogalmai és nyelve segítségével kifejezni Krisztus üzenetét, melyet a filozófusok bölcsességével is igyekezett megvilágítani; tudniillik azért, hogy az evangéliumot, amennyire lehetett mind az egyszerű emberek felfogóképességéhez, mind a bölcsek igényeihez alkalmazza. Továbbra is minden evangelizáció törvényének a kinyilatkoztatott ige megfelelően alkalmazott hirdetésének kell maradnia. Mert így válik képessé minden egyes nemzet arra, hogy a maga módján fejezze ki Krisztus üzenetét; s így alakulhat ki eleven kapcsolat az Egyház és a népek kultúrái között.[102] E kapcsolat elmélyülése szempontjából -- főleg ma, amikor a dolgok rendkívül gyorsan változnak és nagyon sokféle gondolkodásmód van -- az Egyház különösen azok segítségére szorul, akik akár mint hívők, akár mint nem hívők, a világban élnek, s jól ismerik a különféle intézményeket és szaktudományokat, és értik a bennük megnyilatkozó szellemiséget. Isten egész népe, főleg a pásztorok és teológusok feladata, hogy a Szentlélek segítségével korunk különböző megnyilvánulásait meghallják, megkülönböztessék, értelmezzék, és az isteni ige világosságánál megítéljék, annak érdekében, hogy a kinyilatkoztatott igazságot egyre inkább föl lehessen fogni, jobban meg lehessen érteni, és alkalmasabb módon lehessen előadni.
Az Egyház, mivel látható társadalmi szervezete van, ami Krisztusban gyökerező egységének jele, az emberi társadalom életének fejlődésével is gazdagodhat és gazdagszik, nem mintha valami hiányozna a Krisztustól adott alkotmányból, hanem annak érdekében, hogy azt mélyebben megismerje, jobban kifejezze és korunkhoz szerencsésebben alkalmazza. Az Egyház hálás lélekkel tapasztalja azt a sokféle segítséget, melyet akár a maga közösségében, akár egyes fiainak a személyében kap bármilyen rendű és rangú embertől. Akik előbbre viszik az emberi közösség ügyét a családi, a kulturális, a gazdasági, valamint a nemzeti vagy nemzetközi politikai élet terén, azok Isten terve szerint nem csekély szolgálatot tesznek az egyházi közösségnek is, amennyiben ez külső tényezőktől függ. Sőt az Egyház vallja, hogy sok hasznot merített és meríthet még ellenségeinek és üldözőinek támadásaiból is.[103]
Krisztus: az Alfa és az Omega
45. Az Egyház, miközben segít a világnak, és maga is sokat kap tőle, arra az egyre törekszik, hogy Isten országa eljöjjön és megvalósuljon az egész emberi nem üdvössége. Mindez a jó pedig, amit Isten népe nyújthat földi zarándoksága idején az emberi családnak, abból származik, hogy az Egyház "az üdvösség egyetemes szentsége",[104] vagyis föltárja és megvalósítja Isten emberszeretetének misztériumát.
Isten Igéje ugyanis, aki által minden teremtetett, megtestesült, hogy mint tökéletes ember, mindenkit üdvözítsen és összefoglalja a mindenséget. Az Úr az emberi történelem célja, az a pont, amelyre a történelem és a civilizáció vágyai irányulnak, ő az emberi nem középpontja, minden szív öröme és kívánságainak beteljesedése.[105] Ő az, akit az Atya föltámasztott a halálból, megdicsőített és jobbjára ültetett, hogy élők és holtak bírája legyen. Az ő Lelkétől éltetve és egyesítve zarándokolunk a történelem beteljesedése felé, mely az Atya szeretete tervének teljesen megfelel: "Krisztusban mint főben újra egyesítsen mindent, ami a mennyben és a földön van" (Ef 1,10).
Maga az Úr mondja: "Hamarosan eljövök, és velem lesz a jutalmam, hogy mindenkinek megfizessek tettei szerint. Én vagyok az Alfa és Omega, az első és utolsó, a kezdet és a vég" (Jel 22,12--13).
MÁSODIK RÉSZ
A FONTOSABB RÉSZLETKÉRDÉSEK
Előszó
46. A Zsinat, miután kifejtette, milyen nagy az emberi személy méltósága, s hogy milyen feladatok betöltésére hivatott az ember a világon egyéni és társadalmi síkon egyaránt; most korunk néhány sürgető és az emberi nemet mélységesen érintő problémájára irányítja a figyelmet, az evangélium és az emberi tapasztalat fényénél.
A ma mindenkit nyugtalanító sok kérdés közül mindenekelőtt a következők érdemelnek megfontolást: a házasság és a család, az emberi kultúra, a gazdasági, társadalmi és a politikai élet, a népek családjának kapcsolatai és a béke. Vetítsük rájuk sorban a Krisztustól kapott alapelvek fényét; ez a fény vezesse Krisztus híveit, ez adjon világosságot minden embernek, akik erre a sok és bonyolult kérdésre választ keresnek.
Első fejezet
A HÁZASSÁG ÉS A CSALÁD MÉLTÓSÁGÁNAK MEGBECSÜLÉSE
A házasság és a család a mai világban
47. A személy, valamint az emberi és a keresztény közösség jóléte szorosan összefügg a házastársi és a családi közösség kedvező helyzetével. Ezért mindazokkal együtt, akik e közösséget nagyra értékelik, a keresztények is szívből örülnek, azoknak a különböző segítségeknek, melyek növelik az emberekben e szeretetközösség megbecsülését és az élet tiszteletét, segítik a házastársakat és a szülőket a maguk nagyszerű hivatásában; támogatják ezeket és további jótéteményeket remélnek tőlük.
A házasság és a család intézményének méltósága nem mindenütt egyforma fénnyel ragyog, mert a többnejűség, a válás járványa, az úgynevezett szabadszerelem és egyéb erkölcsi eltévelyedések elhomályosítják; továbbá a hitvesi szerelmet igen gyakran megszentségteleníti az önzés, a hedonizmus és a meg nem engedett fogamzásgátlás. Ezeken kívül a mai gazdasági, társadalom-pszichológiai és polgári állapotok is súlyos zavarokat okoznak a családban. A föld egyes részein, nem minden aggodalom nélkül, a népesség növekedéséből származó problémákat lehet megfigyelni. Mindez szorongással tölti el a lelkiismeretet. Mindazonáltal a házasság és a család intézményének jelentősége és ereje abból is kiviláglik, hogy a mai társadalom mélyreható változásai a velük járó nehézségek ellenére is, újra meg újra, különféle formákban megmutatják ennek az intézménynek igazi természetét.
A Zsinat ezért jobban megvilágítva az Egyház tanításának néhány fejezetét, tanítani és megerősíteni akarja a keresztényeket, és mindazokat, akik a házas állapot természetadta méltóságát és kivételesen szent értékét óvni és növelni igyekszenek.
A házasság és a család szent voltáról
48. A házastársi szeretet és élet bensőséges közössége, melyet a Teremtő alapított és törvényeivel körülvett, a házassági szövetség, azaz a visszavonhatatlan személyes beleegyezés által jön létre. Így az emberi tettből, mellyel a házastársak kölcsönösen átadják és elfogadják egymást, Isten rendeléséből szilárd intézmény keletkezik a társadalom színe előtt is; ez a szent kötelék mind a házastársak és a gyermek, mind a társadalom javát tekintve nem az emberi szabad akarattól függ. Maga Isten a szerzője a házasságnak, mely különböző javakkal és célokkal rendelkezik,[106] s ezek igen nagy jelentőségűek az emberi nem fönnmaradása, az egyes családtagok személyes fejlődése és örök sorsa, s magának a családnak és az egész társadalomnak méltósága, biztonsága, békéje és jóléte szempontjából. A házasság intézménye és a házastársi szerelem természetszerűleg a gyermek nemzésére és nevelésére irányul, és ezekben teljesednek be. Így tehát a férfi és a nő, akik a házassági szövetség révén "már nem két test, hanem csak egy"(Mt 19,6), személyük és tevékenységük bensőséges kapcsolatában egymás kölcsönös segítségére és szolgálatára vannak, egységüket átélik és egyre szilárdabban magukénak érzik. Ez a bensőséges egység, mint két személy kölcsönös ajándékozása és a gyermekek java megkívánja a házastársak teljes hűségét, és sürgeti fölbonthatatlan egységüket.[107]
Az Úr Krisztus ezt az isteni szeretet forrásából eredő és a közte és az Egyház közti egység mintájára alapított sokarcú szeretetet bőségesen megáldotta. Miként ugyanis egykor a szeretet és a hűség szövetségével Isten a népe elé sietett,[108] úgy most az emberek Üdvözítője és az Egyház Vőlegénye[109] a házasság szentsége által elébe jön a keresztény hitvestársaknak. Velük is marad, hogy miként ő szerette az Egyházat és önmagát adta érte,[110] ugyanúgy szeressék egymást a házastársak is, kölcsönös odaadással és örök hűséggel. Az igazi házastársi szerelem fölvétetik az isteni szeretetbe, s Krisztus megváltó ereje és az Egyház üdvözítő tevékenysége irányítja és gazdagítja, hogy a házastársak valóban eljussanak Istenhez, magasztos atyai és anyai hivatásukban pedig segítséget és erőt kapjanak.[111] Ezért a keresztény házastársakat állapotbeli feladataikra és méltóságukra egy külön szentség erősíti meg és szenteli föl;[112] melynek erejével teljesítvén házastársi és családi kötelességeiket, Krisztus lelkületétől áthatottan -- mely egész életüket hittel, reménnyel és szeretettel járja át -- egyre jobban elérik tökéletességüket és kölcsönös megszentelődésüket és közösen dicsőítik Istent.
Ezért, ha maguk a szülők jó példával és családi imádsággal járnak elöl, a gyermekek, sőt mindazok, akik a családi körben élnek, könnyebben megtalálják az emberiesség, az üdvösség és az életszentség útját. A házastársak tehát, akiket az apaság és az anyaság méltósága és tiszte ékesít, szorgalmasan teljesítsék az elsősorban rájuk tartozó nevelés, különösen a vallásos nevelés feladatát.
A gyermekek mint a család eleven tagjai a maguk módján hozzájárulnak a szülők megszentelődéséhez. Hálás szívvel, kegyelettel és bizalommal viszonozzák szüleik jóságát, és mint hűséges gyermekek, álljanak mellettük a viszontagságokban és az öregkor magányában. Az özvegységet mint a házastársi hivatás erős lélekkel vállalt folytatását mindenkinek tisztelnie kell.[113] A család a maga lelki gazdaságát nagylelkűen ossza meg más családokkal is. Ezért a keresztény család, mely a házasságból, Krisztus és az Egyház szeretetszövetségének képéből és az abban való részesedésből ered[114], tegye mindenki számára láthatóvá -- részben a házastársi szeretettel, nagylelkű termékenységgel, az egységgel és a hűséggel, részben valamennyi tagjának szeretetteljes együttműködésével -- az Üdvözítő eleven jelenlétét a világban és az Egyház igazi természetét.
A hitvesi szerelem
49. Isten igéje többször hívja a jegyeseket és házastársakat arra, hogy a jegyességet tiszta szerelemmel, a házasságot osztatlan szeretettel éljék és gazdagítsák.[115] Sok kortársunk is nagyrabecsüli a férj és a feleség közti igaz szerelmet, mely a népek és korok tiszteletreméltó szokásai szerint különböző módokon nyilvánul meg. Ez a szerelem ugyanis, mint kimagaslóan emberi jelenség, mivel az akarat érzületével személytől személyre irányul, átfogja az egész személy javát; ezért a test és a lélek megnyilatkozásait képes sajátos méltósággal gazdagítani, s ezeket a hitvesi barátság kiváltságos mozzanataivá és jeleivé nemesíteni. Ezt a szerelmet az Úr arra méltatta, hogy különleges kegyelmével és a szeretet ajándékával gyógyítsa, tökéletesítse és fölemelje. Ez az egyszerre emberi és isteni természetű szerelem a házastársakat szabad és kölcsönös gyöngéd érzelemmel és tettekkel bizonyított önajándékozásra vezeti, és egész életüket áthatja;[116] sőt nagylelkű tevékenysége által maga is tökéletesedik és növekszik. Messze fölülmúlja tehát a pusztán erotikus vonzódást, mely ha önzésből fakad, gyorsan és szánalmasan elenyészik.
E szerelem a házasság sajátos aktusában egyedülállóan kifejeződik és tökéletesedik. A bizalmas és tiszta házastársi egyesülés cselekményei tehát tiszteletreméltó erkölcsi értékek, és emberhez méltóan gyakorolva azt a kölcsönös önátadást jelzik és mélyítik el, mely által a lélek örömével és hálájával gazdagítják egymást. E kölcsönös elkötelezéssel megpecsételt, főként pedig a Krisztus-rendelte szentséggel szentesített szerelem testileg és lelkileg fölbonthatatlanul hű marad jó- és balsorsban egyaránt, és ezért idegen számára a házasságtörés és a válás. A házasság egysége, melyet Isten megerősített, teljes bizonyossággal kitűnik abból is, hogy a nő és a férfi személyi méltósága egyenlő; ezt az egyenlőséget kölcsönös és teljes szeretetben kell elismerniök. E keresztény hivatás kötelességeinek állhatatos teljesítéséhez igen nagy erő kell: ezért a szent életre kegyelemmel megerősített házastársak szüntelenül ápolják és kérjék imádságban a szeretet erősségét, a nagylelkűséget és az áldozatkészséget.
A hiteles házastársi szeretetet jobban fogják értékelni, s helyes közvélemény fog róla kialakulni, ha a keresztény házastársak kitűnnek a hűséges és harmonikus szeretet és a gyermekek gondos nevelésének tanúságtételével, és kiveszik részüket a szükséges kulturális, pszichológiai és társadalmi megújhodásból a házasság és a család javára. A fiatalokat alkalmas módon és idejekorán, elsősorban éppen a családon belül, föl kell világosítani a házastársi szerelem méltóságáról, feladatáról és megéléséről, hogy a tisztaság szeretetében nevelkedve megfelelő életkorban és erényes jegyesség után köthessenek házasságot.
A házasság termékenysége
50. A házasságnak és a hitvesi szerelemnek természete szerint az a rendeltetése, hogy utódoknak adjon életet és fölnevelje őket. A gyermek a házasság legnagyobb ajándéka, és a szülők számára a legnagyobb kincs. Isten, aki így szólt: "Nem jó az embernek egyedül lennie" (Ter 2,18), és aki "kezdetben férfinak és nőnek teremtette az embert" (Mt 19,4), különleges részt akarva adni neki a saját teremtő tevékenységéből, megáldotta a férfit és a nőt: "Legyetek termékenyek, szaporodjatok" (Ter 1,28). Következésképpen a házastársi szerelem helyes gyakorlása és a belőle fakadó egész családi élet -- a házasság egyéb céljainak háttérbe szorítása nélkül -- arra irányul, hogy a házastársak bátran legyenek készek együttműködni a Teremtő és a Megváltó szeretetével, aki általuk gyarapítja és gazdagítja a családját.
A házastársak az emberi élet továbbadásának és fölnevelésének feladatában, amit sajátos küldetésüknek kell tekinteni, a teremtő Isten szeretetének munkatársaiként s mintegy tolmácsaiként ismerik meg magukat. Feladatukat tehát emberi és keresztény felelősséggel töltsék be. Isten iránt tanulékony tisztelettel, közös tervezéssel és igyekezettel alakítsák ki magukban a helyes erkölcsi ítéletet. Ennek érdekében fontolják meg, mi válik a maguk és a már megszülett, illetve születendő gyermekeik javára; mérlegeljék továbbá a korviszonyokból és saját társadalmi helyzetükből adódó anyagi és szellemi létfeltételeket, s végül vegyék figyelembe azt is, mit kíván a családjuk, hazájuk, sőt az Egyház közjava. Minderről végső fokon maguknak a házastársaknak kell dönteniük Isten színe előtt. A keresztény házastársak tartsák szem előtt, hogy nem cselekedhetnek önkényesen. Az isteni törvény szerint tájékozódó lelkiismeretükhöz kell igazodniuk, készségesen hallgatva az Egyház Tanítóhivatalára, mely az isteni törvényt az evangélium fényénél hitelesen értelmezi. Ez az isteni törvény megmutatja a hitvesi szerelem teljes jelentését, oltalmazza azt és igazán emberi tökéletességére késztet. Azok a keresztény házastársak, akik bíznak Isten gondviselésében, és ébrentartják magukban az áldozatkészség szellemét,[117] megdicsőítik a Teremtőt, és a tökéletesség felé haladnak Krisztusban, amikor nagylelkűen, emberi és keresztény felelősségtől áthatva teljesítik az életadás feladatát. A házastársak közül, akik ily módon az Istentől kapott feladatukat teljesítik, külön is meg kell említeni azokat, akik okos és közös elhatározással nagylelkűen vállalnak több megfelelően nevelendő gyermeket is.[118]
A házasság azonban nem csupán az életadásra alapíttatott, hanem a személyek közötti fölbonthatatlan szövetség épp úgy igényli, mint a gyermek java, hogy a házastársak kölcsönös szerelme helyes módon jusson kifejezésre, fejlődjön és érlelődjön. Így még akkor is, ha nélkülözniük kell a sok esetben forrón óhajtott gyermekáldást, a házasság megmarad mint teljes életközösség, s megőrzi értékét és fölbonthatatlanságát.
A hitvesi szerelem és az emberi élet tisztelete
51. A Zsinat tudja, hogy a mai életkörülmények sokszor akadályozzák a hitveseket házaséletük harmonikus kialakításában: olyan helyzetbe juthatnak, hogy gyermekeik számát, legalábbis egy időre, nem növelhetik, s a hitvesi szerelmi élet és a teljes életközösség sem tartható fönn nehézség nélkül. Ha pedig a bensőséges házasélet félbeszakad, nemritkán veszélybe kerülhet a házasság egyik java, a hűség, és megsínyli azt a másik java: a gyermek, mert könnyen elmarad a nevelése, s hiányozni fog a bátorság a további gyermekek elvállalásához.
Némelyek nem átallanak tisztességtelen megoldásokat ajánlani ezekre a problémákra, és nem rettennek vissza még a gyilkosságtól sem; az Egyház azonban figyelmeztet arra, hogy nem lehet igazi ellentmondás az élet továbbadásának és az igazi hitvesi szerelem ápolásának isteni törvényei között.
Isten ugyanis, az élet Ura, az élet megőrzésének magasztos szolgálatát az emberekre bízta, s ezt emberhez méltó módon kell teljesíteni. Az életet tehát a fogantatástól kezdve a legnagyobb gonddal oltalmazni kell: az abortusz és a csecsemőgyilkosság szégyenletes gaztett. Az emberi nemiség és az ember életadó képessége csodálatosan fölötte áll mindannak, amivel az élet alacsonyabb szintjein találkozunk. Ezért nagy tisztelet illeti a házasélet sajátos aktusait is, amennyiben azok az ember veleszületett méltóságának megfelelően folynak le. A házastársi szerelem és az élet felelős továbbadásának összehangolásában az erkölcsi megítélés nem csupán az őszinte szándéktól és az indítékok értékelésétől függ, hanem a személy és tettei természetéből vett olyan objektív kritériumok alapján kell történnie, melyek biztosítják az igazi szerelem összefüggésében a kölcsönös ajándékozás és az életfakasztás teljes értelmét. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha a házastársak őszinte lélekkel ápolják magukban a hitvesi tisztaság erényét. Az Egyház gyermekeinek ezekre az elvekre támaszkodva a születésszabályozás terén nem szabad olyan utakra lépniök, melyeket a Tanítóhivatal az isteni törvény magyarázatában elítél.[119]
Mindenkinek el kell gondolkodnia azon, hogy az ember életét és az életfakasztás feladatát nem lehet e világ kereteibe szorítani, mértékével mérni és csak ebből kiindulva értelmezni, hanem mindig figyelembe kell venni az ember örök rendeltetését is.
A házassággal és a családdal mindenkinek törődnie kell
52. A család a tartalmasabb emberiesség iskolája. Ahhoz azonban, hogy életének és küldetésének teljességét elérhesse, a házastársak lelki közösségére és egyetértésére, valamint a gyermeknevelésben a szülők gondos együttműködésére van szükség. Az apa aktív jelenléte nagyban hozzájárul a gyermekek neveléséhez, de az anya gondoskodását is, melyre elsősorban a kisgyermekek szorulnak rá, biztosítani kell, anélkül, hogy háttérbe szorítanák a nő jogos társadalmi fölemelkedését. A gyermekeket úgy neveljék, hogy felnőtt korukban teljes felelősségérzettel követhessék esetleg egyházi hivatásukat is, s életállapotukat képesek legyenek úgy megválasztani, hogy ha megházasodnak, saját családjukat kedvező erkölcsi, társadalmi és gazdasági körülmények között alapíthassák meg. A szülőkre és gyámokra tartozik, hogy családalapításkor okos tanácsokkal irányítsák a fiatalokat -- akiknek készségesen kell őket hallgatniuk --, de óvakodjanak attól, hogy közvetve vagy közvetlenül házasságkötésre vagy párválasztásra kényszerítsék őket.
Így a társadalom alapja a család, melyben különböző nemzedékek élnek együtt és segítik egymást a nagyobb bölcsesség megszerzésében és abban, hogyan lehet a személyek jogait összehangolni a társadalmi élet egyéb követelményeivel. Ezért mindazoknak, akiknek befolyása van közösségekre vagy társadalmi csoportokra, hatékonyan hozzá kell járulniuk a házasság és a család helyzetének javításához. A polgári hatalom tartsa szent kötelességének, hogy elismerje, óvja és erősítse a házasság és a család igazi természetét, védje a közerkölcsöket és segítse a családok boldogulását. Biztosítani kell a szülők jogát ahhoz, hogy gyermekeknek adjanak életet és őket a családi körben fölnevelhessék. Előrelátó törvényhozás és különféle kezdeményezések védelmezzék és megfelelően támogassák azokat is, akik sajnálatosan nélkülözik a családi otthon melegét.
A keresztény hívők -- jól értékesítve az időt[120] és megkülönböztetve az örök értékeket a mulandóktól -- kitartóan növeljék a házasság és a család megbecsülését mind életük tanúságtételével, mind pedig a jóakaratú emberekkel együttműködve, így a nehézségeket leküzdve biztosítsák a családnak a szükséges dolgokat és mindazt, ami korunkban megkönnyíti az életet. E cél eléréséhez nagy segítség lesz a hívők keresztény érzülete, az emberek egészséges erkölcsi fölfogása, valamint a hittudósok bölcsessége és szakértelme.
A tudósok, kivált a biológusok, orvosok, szociológusok és pszichológusok nagyon jó szolgálatot tehetnek a házasság és a család intézményének és a lelkiismeret nyugalmának, ha kutatásaikat összehangolva törekszenek egyre jobban megvilágítani azokat a föltételeket, melyek erkölcsileg kifogástalan születésszabályozásra adnak módot.
A papok feladata -- alaposan megismervén a család problémáit --, hogy különböző lelkipásztori módszerekkel, igehirdetéssel, liturgiával és más lelki segítséggel házas és családi életükben támogassa a házaspárokat; nehézségeikben emberségesen és türelmesen erősítse és szeretetben bátorítsa őket, hogy valóban sugárzó családdá váljanak.
A különféle szervezetek, főként a családok szövetségei, törekedjenek arra, hogy a fiatalokat, a házaspárokat, s főleg az új házasokat tanítással és tettekkel megerősítsék, s fölkészítsék őket a családi, társadalmi és apostoli életre.
Végül az élő Isten képmásává alkotott, és a személyiség méltóságával fölruházott házastársak forrjanak össze a szeretetben, azonos gondolkodásban és egymás kölcsönös megszentelésében[121] kövessék Krisztust, az élet forrását;[122] hivatásuknak örömeiben és áldozataiban és hűséges szerelmükkel is tanúskodjanak annak a szeretetnek misztériumáról, melyet az Úr nyilatkoztatott ki a világnak halálával és föltámadásával.[123]
Második fejezet
A KULTÚRA HELYES FEJLESZTÉSE
Bevezetés
53. Az emberi személy jellegzetes vonása, hogy csak kultúra által, azaz a természet javainak és értékeinek továbbfejlesztése által juthat el az igazi és teljes emberségre. Ahol tehát emberi élettel találkozunk, ott természet és kultúra a legszorosabban összefonódik.
A kultúra szó általános értelemben véve mindazt jelenti, amivel a maga sokirányú szellemi és testi képességét kiműveli és kibontakoztatja az ember. Ismeretszerzés és munka által meghódítani igyekszik az egész világot, az erkölcsök és az intézmények tökéletesítésével pedig emberiesebbé teszi a közösségi életet a családban és az egész társadalomban, végül az idők folyamán műveiben fejezi ki, közli másokkal és örökíti meg lelkének nagy élményeit és törekvéseit, hogy azok sokaknak, sőt az egész emberi nemnek fölemelkedését szolgálják.
Ebből következően az emberi kultúrának szükségszerűen történeti és társadalmi arculata van, s hogy a kultúra szó gyakran szociológiai és néprajzi értelmet is nyer. Ebben az értelemben beszélhetünk a kultúrákról többesszámban. A dolgok fölhasználása, a munkavégzés, a kifejezésmód, a vallásgyakorlat, az erkölcs, a törvényhozás és jogintézmények, a tudomány, a mesterségek és művészetek különböző módjaiból más és más közösségi életformák és értékrangsorok származnak. Így az áthagyományozott formákból képződik egy-egy emberi közösség saját öröksége. És így jön létre egy körülhatárolt történeti környezet, melybe minden nemzet és kor embere beilleszkedik és belőle meríti az emberi és polgári kultúra fejlődéséhez szükséges javakat.
I. A kultúra helyzete a mai világban
Új életformák
54. A modern ember életkörülményei szociális és kulturális szempontból annyira megváltoztak, hogy az emberi nem történetének új korszakáról lehet beszélni.[124] Ezáltal a kultúra gazdagítására és szélesebb körű terjesztésére új utak nyílnak, melyeket a természet-, ember- és társadalomtudományok, a technika, valamint a tömegtájékoztató eszközök fejlődése készítettek elő. Ezért a mai kultúra ismertető jegyei: az úgynevezett egzakt tudományok igen nagy mértékben fejlesztik a kritikai érzéket; az újabb pszichológiai kutatások mélyebben magyarázzák az emberi tevékenységet; a történeti tudományok nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy a dolgokat mulandóságuk és fejlődésük szempontjából nézzék; a szokások és erkölcsök napról napra egyformává lesznek; az iparosodás, a városiasodás és más a közösségi életet előmozdító okok a kultúra új formáit teremtik meg (tömegkultúra). Mindezekből új gondolkodás- és cselekvésmódok és a szabad idő fölhasználásának új lehetőségei születnek; a népek és társadalmi csoportok közötti érintkezés a különféle kultúrák kincseit mindenki számára hozzáférhetővé teszik, s így lassanként készül egy egyetemesebb emberi kultúra, mely annál inkább elősegíti és kifejezi az emberi nem egységét, minél jobban becsüli a különböző kultúrák sajátosságait.
A kultúrát teremtő ember
55. Minden társadalmi csoportban és nemzetben egyre több férfi és nő érzi magát saját közösségi kultúrája szereplőjének és szerzőjének. Az egész világon egyre nő az autonómia- és vele együtt a felelősségérzet; ez nagyon sokat jelent az emberi nem lelki és erkölcsi érése szempontjából. Ez még világosabbá válik, ha szemünk elé állítjuk a világ egységessé válását, és a ránk bízott feladatot, hogy igazságban és igazságosságban jobb világot építsünk. Ily módon tehát egy új humanizmus születésének vagyunk tanúi, melyben az embert elsősorban a testvéreiért és a történelemért érzett felelősség határozza meg.
Nehézségek és feladatok
56. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy az ember, aki felelősséget érez a kultúra fejlődéséért, nagyobb reményeket táplál, ugyanakkor szorongó lélekkel nézi a sok ellentmondást, melyeket neki kell föloldania:
Mi a teendő, hogy a kultúrák növekvő érintkezése -- melynek a különböző csoportok és nemzetek között igaz és gyümölcsöző dialógusra kellene vezetniük -- meg ne zavarják a közösségek életét, föl ne forgassák az ősök bölcsességét, s ne veszélyeztessék a népek jellegzetességeit?
Hogyan lehet támogatni az új kultúra dinamizmusát és terjeszkedését, anélkül, hogy a hagyományos örökség iránti hűség el ne vesszen? Különösképpen éget ez a kérdés ott, ahol a természettudományok és a technika hatalmas előretöréséből keletkezett kultúrát a különféle hagyományú klasszikus tanulmányokból táplálkozó szellemi műveltséggel kell összhangba hozni.
Hogyan lehet a tudományok oly gyors és fokozódó szakosodását összhangba hozni a szintézisalkotás igényével, s megőrizni az emberekben a kontempláció és csodálkozás bölcsességre vezető képességeit?
Mi a teendő, hogy az emberek valamennyien világszerte részesüljenek a kultúra kincseiből, miközben a képzettebb értelmiségi réteg műveltsége egyre elvontabb és bonyolultabb lesz?
Végül miként lehet törvényesnek elismerni a kultúra által követelt autonómiát, anélkül, hogy egy merőben földi sőt vallásellenes humanizmusba ne jussunk?
Mindezen ellentmondások közepette az emberi kultúrát ma úgy kell fejleszteni, hogy a teljes emberi személyt harmonikusan művelje, és segítse az embereket feladataikban, melyeknek betöltésére valamennyien, főként pedig a keresztények hivatottak, testvérként az egy emberi családban.
II. A kultúra helyes fejlesztésének néhány alapelve
Hit és kultúra
57. A mennyei haza felé zarándokló Krisztus-hívőknek az odafönt valókat kell keresniük és ízlelniük;[125] ez azonban nem csökkenti, hanem inkább növeli feladatuk súlyát, hogy az összes emberrel dolgozzanak együtt az emberibb világ fölépítésén. És valóban a keresztény hit misztériuma fölbecsülhetetlen ösztönzést és támogatást ad nekik ahhoz, hogy e feladatot minél odaadóbban teljesítsék, különösen pedig ahhoz, hogy fölfedezzék e munka teljes értelmét, melyből kitűnik, hogy a kultúráért való fáradozás kiváló helyet foglal el az ember hivatásának egészében.
Amikor ugyanis az ember keze munkájával vagy technikai eszközökkel megműveli a földet, hogy teremjen és az egyetemes emberi család méltó lakóhelyévé váljék, vagy amikor tudatosan részt vesz a közéletben, akkor Istennek a történelem hajnalán kinyilvánított szándékát hajtja végre, parancsát a föld meghódítására és a teremtés továbbfejlesztésére,[126] és egyúttal önmagát is kiműveli; ugyanakkor eleget tesz Krisztus nagy parancsának is, hogy testvéreinek szolgálatára szentelje magát.
Ezenkívül amikor az ember bölcseleti, történelmi, matematikai vagy a természettudományos tanulmányokba merül, vagy művészi tevékenységet folytat, jelentősen hozzájárulhat ahhoz, hogy az emberi család fölemelkedjék az igaznak, a jónak és a szépnek a világába és az egyetemes érték meglátására; és így fényesebben megvilágosodik attól a csodálatos Bölcsességtől, mely öröktől fogva Istennel volt, mindent vele együtt rendezett el, játszadozván a földkerekségen és gyönyörűsége az emberek fiaival lenni.[127]
Ebből következően a dolgok szolgaságából kiszabadult emberi lélek akadálytalanabbul emelkedhet föl a Teremtő imádására és szemlélésére. Sőt a kegyelem ösztönzésére kész lesz elismerni Isten igéjét, aki már azt megelőzően, hogy testté lett -- hogy mindenkit üdvözítsen és önmagában összefoglaljon -- a világban volt, mint "az igazi világosság, mely minden embert megvilágosít" (Jn 1,9).[128]
Igaz, hogy a természettudomány és a technika a maga módszereivel képtelen a dolgok végső gyökeréig hatolni, fejlődésük mégis tápot adhat bizonyos fenomenalizmusnak és agnoszticizmusnak azáltal, hogy kutatási módszerüket illetéktelenül a teljes igazság megtalálása legfőbb szabályának tekintik. Sőt fenyeget a veszély, hogy a mai eredményekben túlságosan bizakodó ember megelégszik önmagával, és már nem keres magánál magasabbrendű értékeket.
Ezek az áldásosnak nem mondható jelenségek azonban nem szükségszerűen folynak a mai kultúrából; nem is szabad miattuk abba a kísértésbe esnünk, hogy nem ismerjük el pozitív értékeit. Ezek közé számítanak: a tudományok művelése és a tárgyilagos igazsághoz való hűség a tudományos kutatásokban; a csoportmunka szükségességének tudata, a nemzetközi szolidaritás érzéke; a szakemberek egyre elevenebb felelősségtudata az emberek segítésére, sőt védelmére; végül az a törekvés, hogy jobb életfeltételeket biztosítsanak mindenkinek, különösen azoknak, akik nem tehetnek sorsukról, vagy műveletlenségben sínylődnek. Mindez bizonyos előkészületet jelenthet az evangéliumi üzenet befogadására; s ezt az előkészületet formálhatja annak isteni szeretete, aki azért jött, hogy üdvözítse a világot.
Krisztus evangéliumának és a kultúrának sokféle kapcsolata
58. Az üdvösség üzenete és az emberi kultúra között számos kapcsolatot találunk. Isten ugyanis a különböző korok sajátos kultúrájához igazodva szólt, amikor népének kinyilatkoztatta magát, míg csak teljesen meg nem nyilatkozott testetöltött Fiában.
Hasonlóképpen az Egyház is, mely változó körülmények között élt és az idők folyamán f0lhasználta a különféle kultúrák vívmányait, hogy igehirdetése által minden nép körében terjessze és kifejtse Krisztus üzenetét, tanulmányozza és mélyebben megértse azt, s a liturgia cselekményeiben meg a hívők sokféle közösségének életében jobban kifejezze.
Ugyanakkor azonban a minden kor és minden földrész valamennyi népéhez küldött Egyház nincs kizárólagosan és elválaszthatatlanul hozzákötve egyetlen fajhoz vagy nemzethez, egyetlen sajátos életformához, egyetlen ősi vagy új szokáshoz sem. Ragaszkodván a maga hagyományaihoz, s tudatában lévén egyetemes küldetésének, egybe tud fonódni a különféle kultúrákkal, s ez mind az Egyházat, mind a kultúrákat gazdagítja.
Krisztus jó híre állandóan megújítja a bűnbeesett ember életét és kultúráját, s a bűn folytonos és veszélyes csábításából eredő tévedéseket és bajokat támadja és elűzi. A népek erkölcseit szüntelenül tisztogatja és nemesíti. Istentől származó gazdagságával mintegy belülről termékenyíti meg, erősíti, kiegészíti, sőt Krisztusban meg is újítja[129] minden egyes nép vagy kor lelki értékeit és képességeit. Amikor az Egyház eleget tesz a maga sajátos feladatának,[130] már ezzel is sarkallja és gyarapítja a kultúrát meg a civilizációt, és liturgikus tevékenységével is a belső szabadságra neveli az embert.
A kultúra helyes formálásának szempontjai
59. A mondottak alapján az Egyház mindenkit arra emlékeztet, hogy a kultúrának a személyiség teljes tökéletesedését, a közösség és az egész emberi nem javát kell szolgálnia. Éppen ezért úgy kell kiművelni a szellemet, hogy fokozódjék benne a képesség a csodálatra, a lényeglátásra, a szemlélődésre, az önálló ítéletalkotásra, továbbá a vallási, erkölcsi és szociális érzék kifejlesztésére.
A kultúra kibontakozásához ugyanis, mivel az ember értelmes és társas természetének közvetlen következménye, mindig szükség van a neki kijáró szabadságra és a saját törvényei szerint való önálló cselekvés lehetőségére. Méltán követeli meg tehát, hogy megbecsüljék és joggal örvend bizonyos sérthetetlenségnek, föltéve természetesen, hogy a közjó határain belül ügyel a személy, s a kisebb-nagyobb közösségek jogainak tiszteletbentartására .
E szent Zsinat magáévá téve az I. vatikáni zsinat tanítását kijelenti, hogy "a megismerésnek kettős rendje van", nevezetesen a hité és az értelemé, s az Egyház nem tiltja, hogy "a művészetek és a tudományok a maguk határai közt a saját elveiket és módszerüket kövessék"; ezért "ezt a jogos szabadságot elismerve" állítja és helyesli a kultúra, s kiváltképp a tudományok jogos autonómiáját.[131]
Mindez megköveteli azt is, hogy tiszteletben tartva az erkölcsi rendet és a közösség érdekeit, az ember az igazságot szabadon kutathassa, véleményét kinyilváníthassa és terjeszthesse, bármilyen szakmát választhasson, végül pedig, hogy az igazságnak megfelelő tájékoztatást kapjon a közérdekű eseményekről.[132]
A közhatalomnak nem az a feladata, hogy meghatározza, milyen legyen a kultúra, hanem a föltételeket kell megteremtenie és segítenie kell, hogy mindenki, a nemzeti kisebbség is kulturált életet élhessen.[133] Ezért mindenekelőtt arra kell ügyelni, hogy a kultúra el ne térjen a maga céljától és ne kényszerüljön politikai vagy gazdasági hatalmasságok szolgálatába szegődni.
III. A keresztények néhány sürgetőbb feladata a kultúra terén
Ismerjék el és érvényesítsék mindenki jogát a kultúra jótéteményeihez
60. Mivel napjainkban már megnyílt a lehetősége annak, hogy az emberek nagy tömegeit kiszabadítsák a tudatlanság nyomorúságából, a legkorszerűbb feladat -- főként a keresztények számára --, hogy mindenki erőteljesen együttműködjék annak érdekében, hogy gazdasági és politikai, nemzeti és nemzetközi téren egyaránt olyan alapvető döntéseket hozzanak, melyek mindenütt és mindenki számára elismerik és érvényesítik a személy méltóságának megfelelő jogot a kultúrához minden faji, nemi, nemzetiségi, vallási vagy a társadalmi megkülönböztetés nélkül. Ezért gondoskodni kell arról, hogy mindenki kielégítő mértékben hozzájusson a kultúra, elsősorban az úgynevezett alapkultúra javaihoz, nehogy az írástudatlanság és a felelős öntevékenység hiánya nagyon sok embert megakadályozzon a közjóhoz való igazán emberi hozzájárulásban.
Arra kell tehát törekedni, hogy mindenki, akinek megvan hozzá a tehetsége, magasabb szintű tanulmányokat folytasson, mégpedig úgy, hogy a lehetőség szerint el is érje a társadalomban a képességeinek és szerzett tudásának megfelelő tisztséget, hivatalt vagy szolgálatot.[134] Így érheti el bármely nép körében minden ember és minden társadalmi réteg kulturális életének azt a teljes kibontakozását, mely összhangban van tehetségével és hagyományaival.
Komoly erőfeszítést kíván az, hogy mindenki ráébredjen a kultúrához való jogára, de arra is, hogy köteles önmagát művelni és a művelődéshez másokat hozzásegíteni. Helyenként ugyanis az élet és a munka körülményei megbénítják a kultúrára szomjazó emberekben az akarást, sőt még a kultúra igényét is elfojtják. Különösképpen áll ez a földművesekre és az ipari munkásokra. Részükre tehát olyan munkafeltételeket kell teremteni, melyek nem akadályozzák, hanem inkább segítik művelődésüket. A nők már az élet szinte minden területén tevékenykednek, fontos azonban, hogy teljesértékűen vállalhassák a természetüknek megfelelő munkaköröket. Mindenki köteles elismerni és segíteni a nők sajátos és szükséges részvételét a kulturális életben.
Az egyetemes kultúrára nevelés
61. Ma nehezebb, mint egykor szintézisbe foglalni a tudományokat és a művészeteket. Amilyen mértékben növekszik ugyanis a kultúra alkotó elemeinek tömege és sokfélesége, ugyanolyan mértékben csökken az ember képessége áttekinteni és szerves egységbe foglalni az egészet; a homo univerzális (egyetemesen művelt ember) eszménye eltűnőben van. De továbbra is mindenki kötelessége megőrizni az emberi személy teljességét, melyet elsősorban a teremtő Istenben megalapozott és Krisztusban csodálatosan gyógyulást nyert és fölmagasztalt értelem, akarat, lelkiismeret és testvériség értékei határoznak meg.
E nevelésnek anyja és dajkája elsősorban a család, melyben a szeretet melegénél a gyermekek könnyebben tanulják meg a dolgok helyes rendjét, és az emberi kultúra helyesnek bizonyult formái szinte természetesen öröklődnek át a felnövekedő fiatalok lelkébe.
E nevelésnek a mai társadalomban kedvező lehetőségei adódnak, főleg a könyvek növekvő terjedéséből és a tömegkommunikációs eszközökből, melyek kedvezőek lehetnek az egyetemes kultúra szempontjából. A munkaidő rövidülésével egyre több embernek nő a szabad ideje. Használja is föl mindenki helyesen a szabad időt a kikapcsolódásra, lelki és testi egészségének ápolására a kedvtelésből végzett tevékenységekkel és ismeretszerzéssel; idegen tájak meglátogatásával (turizmussal) -- mely fejleszti az emberi szellemet, és egymás megismerésével gazdagítja az embereket; a sportolással és sportrendezvényekkel, melyek megkönnyítik az egyén és a közösség lelki egyensúlyának megtartását, és testvéri kapcsolatokat hoznak létre minden rendű és rangú, bármely nemzethez tartozó és különböző fajú emberek között. A keresztények tehát legyenek rajta, hogy a kultúrának korunkra jellemző megnyilatkozásait és tömegmozgalmait emberies és keresztény szellem hassa át.
Mindez a kedvező lehetőség azonban még nem biztosítja a teljes értékű kulturális nevelést, ha közben elhanyagolják azt a mélyre ható kérdést, hogy mi az értelme a kultúrának és a tudásnak az emberi személy szempontjából.
A kultúra és a civilizáció összehangolása a keresztény tanítással
62. Ámbár az Egyház nagyon sokat tett a kultúra fejlődéséért, a tapasztalat azt mutatja, hogy esetleges okok miatt nem mindig könnyű összehangolni a kultúrát és a kereszténységet.
E nehézségek nem szükségszerűen károsítják a hitéletet, sőt a hit pontosabb és mélyebb megértésére serkenthetik az elmét. A tudományok, a történelem és a bölcselet újabb vizsgálódásai és eredményei ugyanis új kérdéseket vetnek föl, melyeknek gyakorlati következményei vannak, és a teológusoktól is új kutatásokat követelnek. Ezenkívül arra ösztönzik őket, hogy igazodva a hittudományok sajátos módszereihez és követelményeihez, keressék a módját, hogy az addiginál alkalmasabban közölhessék a tanítást korunk embereivel, mert más maga a hitletétemény, az igazság, és más az előterjesztés módja, de a tartalom és az értelem ugyanaz.[135] A lelkipásztorkodásban nemcsak a teológiai elveket kell kielégítően ismerni és alkalmazni, hanem a világi tudományok, elsősorban a lélektan és a szociológia eredményeit is, hogy a híveket is tisztább és érettebb hitéletre vezessék.
Az irodalom és a művészetek a maguk módján szintén sokat jelentenek az Egyház élete számára. Arra törekszenek ugyanis, hogy kifürkésszék, milyen az ember, mik a problémái, és mit tapasztal, amikor megismeri és tökéletesíteni akarja önmagát és a világot. Igyekeznek föltárni az ember helyzetét a történelemben és a világmindenségben, szemléltetik nyomorúságát és örömeit, kapcsolatait és erőit, sőt megálmodják a boldogabb emberi világot is. Így a koroknak és tájaknak megfelelően sokféle formában ábrázolt emberi életet föl tudják emelni.
Arra kell tehát törekedni, hogy a művészek érezzék, hogy az Egyház elismeri munkásságukat, és megfelelő szabadságot élvezve könnyebben teremthessenek kapcsolatokat a keresztény közösséggel. Az Egyháznak el kell ismernie az új művészeti irányokat is, melyek az egyes nemzetek és vidékek sajátosságához alkalmazkodva tolmácsolják kortársaink ízlését; a szentélyben akkor kapjanak helyet, ha a liturgia követelményeinek megfelelő kifejezésmódjukkal Istenhez emelik a lelket.[136]
Ezáltal jobban kifejezik az istenismeretet, az igehirdetést világosabbá teszik az emberi értelem számára, mely így a maga eleven valóságában jelenik meg.
A hívők tehát a legszorosabb egységben éljenek kortársaikkal, iparkodjanak megérteni gondolkodásmódjukat és érzésvilágukat, amint az a szellemi kultúrában megmutatkozik. Az új tudományok és tanok, valamint az új felfedezések által nyert ismereteket kapcsolják össze a keresztény erkölccsel és a keresztény hitigazságok tanításával, hogy a vallás gyakorlása és a komoly erkölcsi magatartás lépést tartson náluk a természettudományos tájékozottsággal és a szüntelenül haladó technikával. Így képesek lesznek mindent az egészséges keresztény érzékkel értékelni és értelmezni.
A papnevelő intézetekben és az egyetemeken a hittudomány művelői igyekezzenek közös erőfeszítéssel és eszmecserével együttműködni más tudományok képviselőivel. A teológiai kutatás a kinyilatkoztatott igazság mélyebb megértését keresse, ugyanakkor azonban teremtsen kapcsolatokat saját korával is, hogy hozzásegítse a tudósokat a hit teljesebb megértéséhez. Ezt az együttműködést jól hasznosíthatják a papság képzésénél; hogy az igehirdetők az Egyház Istenről, emberről, világról szóló tanítását megfelelőbben tudják kifejteni kortársaik előtt, s ezek készségesen fogadják szavukat.[137] Sőt az is kívánatos, hogy minél több világi hívő szerezzen megfelelő képzettséget a szent tudományokban, és közülük egyesek hivatásszerűen is szenteljék magukat e tudományoknak, és azokat előbbre is vigyék. E feladatukat azonban csak akkor teljesíthetik, ha minden hívőnek, klerikusnak és laikusnak biztosítva van a kutatás, a gondolkodás és a szerény, de bátor véleménynyilvánítás jogos szabadsága mindabban, amiben szakértő.[138]
Harmadik fejezet
A KÖZGAZDASÁGI ÉLET
A gazdasági élet néhány vonása
63. A gazdasági életben is tisztelni és érvényesíteni kell az emberi személy méltóságát és teljes hivatását és az egész társadalom közjavát. Az ember ugyanis szerzője, középpontja és célja az egész gazdasági életnek.
Mint a társadalmi élet egyéb területeit, úgy a mai gazdasági életet is jellemzi az ember egyre növekvő uralma a természet fölött, az egyes polgárok, csoportok és népek egyre sűrűbb és jelentékenyebb kapcsolatai és kölcsönös függése, valamint a közhatalom mind gyakoribb beavatkozása. Egyidejűleg a termelési módok, megtermelt javak és szolgáltatások cseréjének fejlődése alkalmassá tette a gazdasági életet arra, hogy jobban kielégíthesse a nagy emberi család fokozódó szükségleteit.
Nem hiányoznak azonban a nyugtalanító tényezők sem. Mind a kollektív, mind egyéb gazdasági rendszerekben, főként a gazdaságilag fejlett vidékeken nem kevesen valósággal a gazdasági élet bűvöletébe kerültek, annyira, hogy csaknem egész egyéni és társadalmi életüket a gazdasági szemlélet határozza meg. Most, amikor a gazdasági élet fejlődése képes volna csökkenteni a társadalmi egyenlőtlenségeket, ha ésszerűen, emberségesen irányítanák és egybehangolnák, lépten-nyomon inkább csak elmérgesíti a helyzetet, sőt helyenként a gyengébbek szociális viszonyainak rosszabbodását és a szegények megalázását idézi elő. Még mindig óriási tömegek nélkülözik a legszükségesebbeket is, ugyanakkor mások, még a kevésbé fejlett vidékeken is, dúskálva élnek és tékozolják a javakat. Egymás mellett él a fényűzés és a nyomor. Míg kevesek kezében rendkívül nagy hatalom összpontosul, addig sokaknak úgyszólván semmi lehetőségük sincs arra, hogy a saját kezdeményezésükből és a saját felelősségükre cselekedjenek, hiszen gyakran emberi személyhez méltatlan élet- és munkakörülmények között vergődnek.
A gazdasági és a társadalmi egyensúly hasonló hiányai mutatkoznak a mezőgazdaság, az ipar és a szolgáltatások között, úgyszintén egyazon ország különböző vidékei között is. A gazdaságilag fejlett és a többi népek között egyre mélyül az ellentét, ez pedig a világbékét is veszélyeztetheti.
Kortársaink egyre éberebb lelkiismerettel érzik át ezeket az aránytalanságokat. Meggyőződésük, hogy a mai világ birtokában lévő roppant műszaki és gazdasági erők tudnák orvosolni ezt az áldatlan állapotot, s hogy kell is azt orvosolniok. Ehhez azonban a gazdasági-társadalmi életben sok reformra van szükség, s mindenki gondolkodásmódjának és magatartásának meg kell változnia. Az Egyház ennek érdekében a századok folyamán az evangélium fényénél kidolgozta, és kivált az utóbbi időkben elő is terjesztette az igazságosságnak és méltányosságnak józan elveit mind az egyéni és a társadalmi életre, mind pedig a nemzetközi életre vonatkozólag. A szent Zsinat ezeket az elveket a mai helyzetnek megfelelően akarja megerősíteni, s főként a gazdaság fejlődését szem előtt tartva néhány tájékozódási szempontot akar adni.[139]
I. A gazdasági fejlődés
A gazdasági fejlődés az ember szolgálatában
64. A korábbi időkhöz képest ma indokoltabban törekszenek a mezőgazdasági és ipari termelés, valamint a szolgáltatások növelésére, hogy lépést tartsanak a népesség szaporodásával, és ki lehessen elégíteni az emberi nem fokozódó igényeit. Támogatni kell tehát a műszaki fejlődést, az újító szellemet, a vállalatok létesítésére és bővítésére irányuló törekvést, a termelési módszerek korszerűsítését és a termelésben részt vevők erőfeszítéseit, vagyis mindent, ami a gazdasági fejlődést szolgálja. E termelés végső rendeltetése nem pusztán a termékek halmozása, nem is a nyereség vagy a hatalom, hanem az ember szolgálata; mégpedig az egész emberé, figyelembe véve anyagi szükségleteinek rendjét, illetve értelmi, erkölcsi, lelki és vallási életének igényeit; az emberről van szó, mégpedig bárkiről, bármely csoporthoz, fajhoz tartozzék és bármely világrészen lakjék is. Így tehát a gazdasági tevékenységet saját módszerei és törvényei szerint az erkölcsi rend határain belül kell végezni,[140] úgy, hogy Isten emberre vonatkozó terve megvalósuljon.[141]
Az ember ellenőrzése alatti gazdasági fejlődés
65. A gazdasági fejlődésnek az ember ellenőrzése alatt kell maradnia; s nem szabad átengedni a túlságosan nagy gazdasági hatalommal rendelkező személyeknek vagy csoportoknak, kizárólagos jelleggel az államnak, vagy néhány hatalmasabb nemzetnek. Épp ellenkezőleg minden szinten minél többen, nemzetközi viszonylatban pedig az összes nemzetnek aktívan részt kell vennie a gazdasági fejlődés irányításában. Hasonlóképpen egyesek és a szabad társulások kezdeményezéseit egyeztetni kell és összhangba kell hozni a közhatalom törekvéseivel.
A fejlődést nem szabad kizárólag az egyének gazdasági tevékenységének szinte mechanikus folyamatára, vagy a közhatalom irányítására bízni. Ezért tévesnek kell minősíteni mind azokat az elméleteket, melyek a helytelenül értelmezett szabadság nevében megakadályozzák a szükséges reformokat, mind azokat, melyek az egyes személyek és csoportok alapvető jogait kevesebbre értékelik a termelés kollektív szervezésénél.[142]
Az állampolgárok pedig ne feledjék: joguk és kötelességük -- és ezt az államhatalomnak is el kell ismernie --, hogy lehetőségeikhez mérten hozzájáruljanak a maguk közösségének igazi fejlődéséhez. Különösen a gazdaságilag kevésbé fejlett országokban, ahol minden anyagi erőt sürgősen mozgósítani kell, súlyos veszedelembe sodorják a közjót azok, akik nem gyümölcsöztetik a kezükben lévő javakat, vagy közösségüket megfosztják olyan anyagi, illetve szellemi segítségtől, melyre a közösség rászorul; bár a személynek joga van a kivándorláshoz.
A kirívó közgazdasági különbségek megszüntetése
66. Az igazságosság és a méltányosság igényeinek kielégítése céljából határozottan arra kell törekedni, hogy a személyek jogainak és minden nép sajátos jellegének tiszteletben tartásával mielőbb szűnjenek meg a jelenleg meglévő és gyakran csak tovább mélyülő, egyéni és társadalmi megkülönböztetéssel is együttjáró gazdasági egyenlőtlenségek. Hasonlóképpen tekintettel a mezőgazdasági termékek előállításának és értékesítésének bizonyos területeken különleges nehézségeire, támogatni kell a földműveseket mind a termelés fokozásában és a termékek értékesítésében, mind a szükséges fejlesztésben és beruházásokban, mind a méltányos jövedelem megszerzésében, nehogy, mint gyakran előfordul, továbbra is alsóbbrendű állampolgároknak minősüljenek. A földművesek pedig, kivált a fiatalok, azon legyenek, hogy szakmai ismereteiket tökéletesítsék és ügyesen alkalmazzák, különben nem fejlődhet a mezőgazdaság.[143]
Az igazságosság és a méltányosság azt is megköveteli, hogy a gazdasági élet fejlődéséhez szükséges mobilitást úgy irányítsák, hogy az egyes emberek és családjuk életét ne tegye bizonytalanná, vagy ne veszélyeztesse. Gondosan kerülni kell minden megkülönböztetést a munkaföltételek és a fizetés terén azoknak a munkásoknak hátrányára, akik más nemzetek köréből, vagy más vidékekről származnak és munkájukkal hozzájárulnak a nép vagy az országrész gazdasági életéhez. Ezenfölül mindenki, elsősorban a közhatalom, személyként és ne puszta termelőeszközként bánjék velük; segítsék őket, hogy családjukat maguk után hívhassák, illő lakást szerezhessenek, és abban is, hogy beilleszkedjenek a befogadó népnek vagy vidéknek társadalmi életébe. Mindazonáltal amennyire lehetséges a saját hazájukban és vidékükön teremtsenek részükre munkaalkalmat.
A jelenleg változásban lévő gazdasági ágazatokban, nevezetesen az ipari társadalomnak azokban az új formáiban, melyekben például fokozódik az automatizálás, gondoskodni kell elegendő és mindenki számára megfelelő munkáról, valamint a megfelelő műszaki és szakmai képzés lehetőségéről, és biztosítani kell azok megélhetését és emberi méltóságát is, akik betegségük vagy életkoruk miatt nagyobb nehézségekkel küzdenek.
II. Néhány, az egész közgazdasági életet irányító alapelvről
A munka, a munkakörülmények, a szabad idő
67. A javak előállítására, cseréjére vagy a különféle gazdasági szolgáltatásokra végzett emberi munka előbbrevaló a gazdasági élet egyéb elemeinél, hiszen azok csak eszközök.
A munka ugyanis, akár vállalkozóként, akár bérmunkásként végzi az ember, közvetlenül a személytől ered, aki a természet dolgaira szinte ráüti a maga pecsétjét, és akarata alá hajtja őket. Az ember a maga munkájával általában eltartja önmagát és övéit, kapcsolatot teremt testvéreivel, az emberekkel, és szolgálatukra van, igazi szeretetet gyakorolhat, és Isten munkatársaként tökéletesítheti a teremtést. Sőt az Istennek fölajánlott munkával az ember részese lesz Jézus Krisztus megváltó művének, aki fölmagasztalta a munkát azzal, hogy Názáretben a saját kezével dolgozott. Ebből következik, hogy mindenkinek kötelessége becsületesen dolgozni, s mindenkinek joga van a munkához: a társadalomra tartozik, hogy a maga körülményei között segítse polgárait, hogy elegendő munkaalkalmat találjanak. Végül a munkát úgy kell megfizetni, hogy az ember anyagi, társadalmi, kulturális és lelki szempontból egyaránt méltó életet biztosíthasson önmagának és övéinek, figyelembe véve kinek-kinek munkakörét és teljesítményét, valamint a vállalat helyzetét és a közjót.[144]
A gazdasági tevékenység többnyire emberek együttes erőfeszítéséből jön létre; ezért igazságtalanság és embertelenség, ha úgy szervezik és irányítják, hogy belőle a dolgozók bármelyikének kára származzék. Márpedig még napjainkban is gyakorta előfordul, hogy a dolgozók valamiképpen saját munkájuk rabszolgáivá alacsonyodnak. Ezt az úgynevezett gazdasági törvényszerűségek semmiképpen sem igazolják. Ezért a termelőmunka egész folyamatát a személy szükségleteihez és életviszonyaihoz kell igazítani; elsősorban a családi élethez, különös tekintettel a családanyákra, és mindenkor figyelembe véve a dolgozók nemét és életkorát. A dolgozóknak ezenfelül módot kell adni arra is, hogy saját képességeiket és személyiségüket éppen a munka végzésében bontakoztathassák ki. És noha idejüket és erejüket a felelősség-kívánta mértékben ebbe a munkába fektetik, legyen még elegendő pihenőjük és szabad idejük is családi, művelődési, társadalmi és vallásos életükre. Sőt, maradjon lehetőségük azoknak az erőiknek és képességeiknek szabad kifejlesztésére is, melyeket szakmai munkájuk során esetleg csak kevéssé tudnak kibontakoztatni.
Részvétel a vállalkozásokban és az egész gazdasági élet irányításában; bérharcok.
68. A gazdasági vállalkozásokban személyek társulnak egymással, Isten képmására teremtett szabad és önálló emberek. Elő kell tehát segíteni, hogy célszerűen kidolgozásra váró módon mindannyian tevékeny szerephez jussanak a vállalatok ügyeinek irányításában,[145] akár tulajdonosok, akár munkaadók, akár vezetők, akár dolgozók, tekintettel kinek-kinek a feladatkörére, s megtartva a munkavezetés szükséges egységét. Mivel ma már gyakran nem az egyes vállalatok kebelén belül, hanem magasabb szinten döntenek a gazdasági és társadalmi feltételekről, melyektől a dolgozók és gyermekeik jövendő sorsa függ, a dolgozóknak személyesen vagy szabadon választott képviselők által legyen részük e határozatok meghozatalában.
A személy alapvető jogai közé kell sorolni a dolgozóknak azt a jogát, hogy szabadon létesíthessenek őket képviselő, a gazdasági élet helyes irányítását befolyásoló szervezeteket, s bennük a megtorlás veszélye nélkül, szabadon tevékenykedhessenek. E szervezett formában való részvétel, ha gazdasági és társadalmi képzéssel párosul, napról napra növeli mindnyájukban a maguk feladatának és felelősségének tudatát; mely által eljutnak odáig, hogy képességeik és rátermettségük arányában munkatársaknak érezzék magukat az egész gazdasági és társadalmi fejlődésben és a közjóról való gondoskodásban.
Amikor társadalmi-gazdasági összeütközések támadnak, arra kell törekedni, hogy békés megoldást találjanak. Jóllehet először mindig a felek őszinte párbeszédéhez kell folyamodni, a mai körülmények között is a sztrájk lehet a végső eszköz arra, hogy a dolgozók megvédjék jogaikat és teljesüljenek jogos követeléseik. Mielőbb keresni kell azonban a tárgyaláshoz és az egyeztető megbeszéléshez vezető utakat.
A föld javainak egyetemes rendeltetése
69. Isten a földet minden kincsével együtt minden ember és minden nép használatára rendelte. Ezért a teremtett javaknak méltányos arányban kell eljutniok mindenkihez a szeretettől kísért igazságosság vezetése mellett.[146] Bármilyen formája is van a tulajdonnak különféle és változékony körülmények között az egyes népek jogrendjében, a javak ezen egyetemes rendeltetésére mindig figyelni kell. Az embernek tehát, amikor a teremtett javakat használja, úgy kell tekintenie jogosan birtokolt vagyonát, hogy az nemcsak a sajátja, hanem egyúttal közös is, abban az értelemben, hogy ne csak önmagának, hanem másoknak is hasznára lehessen.[147] Egyébként mindenkit megillet a jog, hogy önmagának és családjának elegendő része legyen a javakból. Ezen a nézeten voltak már az egyházatyák és egyháztanítók is, tanítván, hogy az ember köteles segíteni a rászorulókon, mégpedig nem csupán a feleslegéből.[148] Aki pedig végső szükségben van, annak joga van mások vagyonából megszerezni magának a szükséges dolgokat.[149] Ma, amikor oly sokan éheznek a világon, a szent Zsinat sürgető kéréssel fordul mindenkihez, egyénekhez és hatóságokhoz egyaránt, hogy jusson eszükbe az egyházatyák tanítása: Adj enni annak, akit éhhalál fenyeget; ha nem adsz, gyilkosa vagy.[150] Lehetőségei arányában tehát ki-ki ossza meg és hasznosítsa javait; segélyezze elsősorban azokat az egyéneket és népeket, akik s amelyek e támogatás révén talpra állhatnak és fejlődésnek indulhatnak.
Gazdaságilag kevésbé fejlett társadalmakban nem ritka, hogy a közösség szokásai és hagyományai részben megvalósítják a javak közös rendeltetését, s a közösség minden tagja megkapja a legszükségesebb javakat. Ne tekintsék azonban teljesen változhatatlannak azokat a szokásokat, melyek már nem felelnek meg a mai idők követelményeinek; másrészt viszont nem kell meggondolatlanul szembeszállni olyan tiszteletreméltó szokásokkal, melyek a mai adottságokhoz alkalmazva továbbra is nagyon hasznosak lehetnek. A gazdaságilag nagyon előrehaladott nemzeteknél a gondoskodást és a biztonságot nyújtó társadalmi intézmények hálózata válthatja valóra a javak közös rendeltetését. Tovább kell fejleszteni a családi és szociális szolgáltatásokat, különösen ha a művelődést vagy a nevelést segítik. Mindezen intézkedések közben ügyelni kell arra, hogy a polgárok el ne kényelmesedjenek a társadalommal szemben, ki ne vonják magukat vállalt kötelességeik terhe alól, s ne vonakodjanak a szolgálatok vállalásától.
Beruházások és pénzügyek
70. A beruházásoknak a maguk részéről arra kell irányulniuk, hogy mind a mostani, mind a jövő népesség számára elég munkaalkalmat és jövedelmet biztosítsanak. A beruházásokról és a gazdasági élet irányításáról döntő egyének, csoportok vagy hatóságok ezeket a célokat tartsák szem előtt. Ismerjék föl súlyos kötelességüket, hogy egyrészt gondoskodniuk kell az egyesek és az egész közösség számára a megfelelő élethez szükséges javakról; másrészt a jövőről gondoskodván meg kell teremteniük az igazságos egyensúlyt a mai -- egyéni és közösségi -- fogyasztói igények és a jövendő nemzedék számára szükséges fölhalmozás követelménye között. Emellett mindig tartsák szemmel a gazdaságilag kevésbé haladott népek és országok égető szükségleteit is. A pénzügyi dolgokban ügyelni kell arra, hogy se a saját nemzetüknek, se más nemzeteknek kárt ne okozzanak. Emellett gondoskodni kell arról, hogy a pénz értékének változása miatt a gazdaságilag gyengébbek igazságtalanul kárt ne szenvedjenek.
Tulajdonszerzés és a magántulajdon; a nagybirtok
71. Mivel a magántulajdon és az anyagi javakkal való egyéb rendelkezési formák részei a személy önkifejezésének, s ezenfelül lehetővé teszik, hogy a személy feladatát a társadalomban és a gazdasági életben betöltse, nagyon fontos, hogy mind az egyének, mind a közösségek valamilyen formában tulajdonhoz juthassanak.
A magántulajdon, más szóval a rendelkezési jog anyagi javak fölött, hozza magával a személyes és családi önrendelkezéshez szükséges teret, s úgy kell tekinteni, mint az emberi szabadság udvarát. Végül minthogy feladat- és felelősségvállalásra ösztönöz, az állampolgári szabadságjogok feltétele.[151]
Napjainkban e rendelkezési vagy tulajdonjognak különféle formái vannak, és napról napra sokasodnak. Mindezek a szociális alapok és a társadalmi gondoskodás által biztosított jogok és szolgáltatások ellenére is a létbiztonság el nem hanyagolható forrásai. Ez nemcsak az anyagi tulajdonfajtákra áll, hanem az olyan nem anyagi javakra is, mint például a szakmai képességek.
A magántulajdon joga viszont nincs ellentétben a köztulajdon jogának különféle formáival. Javakat mindenesetre csak az illetékes hatóság vehet köztulajdonba, a közjó követelményei szerint és annak határai között, méltányos kártalanítást fölajánlva értük. A közhatalomra tartozik annak megakadályozása, hogy valaki visszaéljen magántulajdonával a közjó rovására.[152]
Magának a magántulajdonnak természete szerint társadalmi jellege is van, mely a javak egyetemes rendeltetésének törvényében gyökerezik.[153] Ha nem törődnek ezzel a társadalmi jelleggel, nagyon sokszor megtörténik, hogy a tulajdon intézménye kapzsiságra és súlyos zavarokra ad alkalmat, ellenzőinek ürügyet szolgáltatva még magának a jognak a kétségbevonására is.
Számos gazdaságilag kevésbé fejlett országban ott vannak a csak közepesen vagy nyereségi meggondolásból egyáltalán meg nem művelt nagy- sőt hatalmas földbirtokok, s közben a nép nagyobb részének vagy egyáltalán nincs földje, vagy csak törpebirtoka van, ugyanakkor sürgősen növelni kellene a mezőgazdaság hozamát. Akiket a tulajdonosok munkára felfogadnak, vagy akik a birtokok egy részét bérlik, nemritkán csak emberhez méltatlan munkabérhez, illetve jövedelemhez jutnak, megfelelő lakásuk sincs, s még a közvetítők is kizsákmányolják őket. Minden létbiztonság híján, személyi kiszolgáltatottságban élnek, és így meg vannak fosztva az önálló és felelős cselekvésnek szinte minden lehetőségétől; szó sem lehet arról, hogy előrejussanak a kultúrában, vagy bármiképp is részt vegyenek a társadalmi és politikai életben. Reformokra van tehát szükség, éspedig esetenként különböző célzatú reformokra, hogy emelkedjenek a jövedelmek, javuljanak a munkakörülmények, növekedjék a foglalkoztatottság biztonsága, és legyen ösztönzés az önkéntes kezdeményezésre; mi több, a kellően meg nem művelt ingatlanokat szét kell osztani azok között, akik e földeket jól megművelik. Amikor pedig erre sor kerül, biztosítsák számukra a szükséges tőkét és eszközöket, kiváltképp a továbbképzést és azt a jogot, hogy szövetkezetbe tömörülhessenek. Mindannyiszor pedig, amikor kisajátítást tesz szükségessé a közjó, méltányos kártalanítást kell megállapítani az összes körülmény figyelembevételével.
A gazdasági tevékenység és Krisztus országa
72. Azok a keresztények, akik cselekvő részesei a mai gazdasági fejlődésnek és síkraszállnak az igazságosságért és a szeretet győzelméért, legyenek meggyőződve, hogy sokat tehetnek az emberi nem jólétéért és a világ békéjéért. Egyénileg is, együttesen is mutassanak jó példát az ilyen irányú tevékenykedésben. Megszerezvén a szükséges szaktudást és tapasztalatot, Krisztushoz és az ő evangéliumához hűségesen tartsák meg a földi tevékenységben a helyes rendet, hogy egész egyéni és társadalmi életüket átitassa a boldogságok szelleme, kiváltképp a szegénységé.
Ha valaki Krisztusnak engedelmeskedve először az Isten országát keresi, megerősödik és tisztább lesz benne a szeretet, hogy minden testvérén segítsen, és a szeretet sugallatára tökéletessé tegye az igazságosság művét.[154]
Negyedik fejezet
A POLITIKAI KÖZÖSSÉG ÉLETE
A mai közélet
73. Korunkban mélyreható átalakulások figyelhetők meg a népek társadalmi szerkezetében és intézményeiben is, melyek kulturális, gazdasági és társadalmi fejlődésük következményei; e változások viszont nagymértékben hatnak a politikai közösség életére is, főként ami a polgári szabadságjogok gyakorlásában és a közjó megvalósításában mindenki jogait és kötelességeit, valamint a polgárok egymással és a közhatalommal való kapcsolatát illeti.
A világ különféle részein az emberi méltóság elevenebb tudata olyan politikai és jogi rendszer létrehozására késztet, mely jobban óvja a személy közéleti jogait, így például a gyülekezés, a társulás, a véleménynyilvánítás, valamint a magán- és a nyilvános vallásgyakorlás jogát. A személy jogainak oltalma ugyanis szükségszerű föltétele annak, hogy az állampolgárok, akár egyénenként, akár csoportot képezve, tevékenyen részt vehessenek az állam életében és igazgatásában.
A kulturális, gazdasági és társadalmi fejlődéssel együtt sokakban erősödik az óhaj, hogy nagyobb részt vállalhassanak a politikai élet alakításában. Sokak lelkiismerete egyre jobban sürgeti, hogy megvédjék a nemzeti kisebbségek jogait, nem feledve kötelezettségeiket az állam iránt. Ezenfelül növekszik a másként gondolkodók vagy más vallású emberek iránti tisztelet. Egyidejűleg szélesebb körű mozgalom bontakozik ki annak érdekében, hogy ne csak a kiváltságosok, hanem valóban minden állampolgár élvezhesse személyi jogait.
Elutasítják mindazokat a bizonyos területeken uralkodó politikai formákat, melyek korlátozzák az állampolgári vagy a vallásszabadságot, növelik a politikai szenvedélyek és bűntények áldozatainak számát, s a közjó előmozdítása helyett jogtalan előnyöket biztosítanak valamely pártnak vagy a vezetőinek.
A valóban emberies politikai élet kialakítására semmi sem alkalmasabb, mint az igazságosság, a jóindulat és a közjó szolgálata iránti belső érzék fejlesztése, valamint a politikai közösség igazi természetére, s a közhatalom céljára, helyes gyakorlására és korlátaira vonatkozó alapvető meggyőződés erősítése.
A politikai közösség természete és célja
74. Az egyes emberek, családok és különféle csoportok, melyek az állampolgárok közösségét alkotják, jól tudják, hogy nem képesek egymaguk megteremteni a teljes értelemben vett emberi életet. Szükségét érzik egy tágabb közösségnek, melyen belül valamennyien szüntelenül egyesíthetik képességeiket a közjó egyre eredményesebb szolgálatára.[155] Ezért különböző formájú politikai közösségeket alkotnak. A politikai közösség tehát e közjó érdekében létezik, ebben rejlik teljes igazolása és értelme, és belőle meríti eredeti és sajátos jogát. A közjó pedig magában foglalja a társadalmi élet azon föltételeinek összességét, melyek között az emberek, a családok és közösségek a maguk tökéletességét könnyebben és teljesebben érhetik el.[156]
Sok és sokféle ember gyűlik össze a politikai közösségbe, akik teljes joggal vallhatnak eltérő nézeteket. Tekintélyre van tehát szükség, hogy a politikai közösség szét ne hulljon amiatt, hogy mindenki a maga elgondolása szerint jár el; e tekintély a polgárok erőit a közjóra irányítja, nem gépiesen, nem is zsarnoki módon, hanem mint elsősorban a szabadságra és a vállalt kötelezettségek és feladatok tudatára támaszkodó erkölcsi erő.
Nyilvánvaló tehát, hogy a politikai közösség és a közhatalom az ember természetében gyökerezik, s ezért hozzátartozik ahhoz a rendhez, melyet Isten határozott meg; a politikai rendszer megválasztása és a vezetők kijelölése viszont a polgárok szabad akaratára van hagyva.[157]
További következmény, hogy a politikai tekintélyt akár a közösség egészében, akár az államot képviselő intézményekben mindig az erkölcsi rend határain belül kell gyakorolni a közjó -- mégpedig a dinamikusan fölfogott közjó -- érdekében a törvényesen meghatározott, vagy meghatározandó jogrend szabályai szerint. Ebben az esetben az állampolgárnak lelkiismeretből fakadóan kötelesek engedelmeskedni.[158] Mindebből pedig nyilvánvaló azok felelőssége, méltósága és fontossága, akik az állam élén állnak.
Ahol pedig a közhatalom túllépve illetékességének körén elnyomja a polgárokat, ők ne vonakodjanak megtenni mindazt, amit a közjó tárgyilag megkövetel tőlük; de saját jogaikat és polgártársaik jogait megvédhetik az ilyen tekintély visszaéléseivel szemben, tiszteletben tartva azokat a határokat, melyet a természettörvény és az evangéliumi erkölcs megszab.
A konkrét módok, ahogy egy politikai közösség a maga szervezetét és hatalom gyakorlását kialakítja, különböző lehet az
egyes népek sajátosságai és eltérő történeti fejlődésük szerint; de mindig a művelt, békeszerető és mindenki iránt jóindulatú ember kialakítása legyen a célja az egész emberi család javára.
Mindenki együttműködése a közéletben
75. Teljes összhangban van az emberi természettel, hogy olyan politikai-jogi struktúrákat találjanak, melyek minden állampolgárnak egyre jobban és minden megkülönböztetés nélkül hathatósan biztosítják a szabad és cselekvő részvételt a politikai közösség alapjainak megalkotásában, az állam irányításában, a különféle intézmények munkaterületének és céljainak meghatározásában és a vezetők megválasztásában.[159] Ne feledjék tehát az állampolgárok, hogy a közjó érdekében joguk és egyben kötelességük a szavazás szabad lehetőségével élni. Az Egyház pedig elismerésre és tiszteletre méltónak tartja azok munkáját, akik embertársaik szolgálatában az állam javának Szentelik magukat és vállalják e tisztség terheit.
Annak érdekében, hogy a polgárok kötelességtudattal teljes együttműködése az állam mindennapi életében elérje kívánt célját, szükség van tételes jogrendre, mely biztosítja a közhatalom feladatköreinek és szerveinek megfelelő megosztását, s egyúttal a hatékony és független jogvédelmet. El kell ismerni, tiszteletben kell tartani és tovább kell fejleszteni valamennyi személy, család és csoport jogait és jogaik gyakorlását,[160] a minden állampolgárt terhelő kötelességekkel együtt. E kötelességek közül meg kell említeni, hogy mindenki tartozik az államnak azokkal az anyagi és személyes szolgálatokkal, melyeket a közjó megkíván. A vezetők óvakodjanak attól, hogy a családi, társadalmi vagy kulturális csoportokat, a köztes testületeket vagy intézményeket akadályozzák, vagy törvényes és hatékony cselekvési lehetőségüktől megfosszák, hanem inkább igyekezzenek ezeket készségesen és szabályozottan támogatni. A polgárok pedig -- egyénenként, de csoportot képezve is -- óvakodjanak attól, hogy túl nagy hatalmat juttassanak a közhatalomnak, vagy túlzott előnyöket és kedvezményeket követeljenek tőle, azaz a személyek, családok és társadalmi csoportok közteherviselésének csökkentését.
Korunk egyre bonyolultabb körülményei többször arra kényszerítik a közhatalmat, hogy beavatkozzék társadalmi, gazdasági és kulturális ügyekbe olyan kedvezőbb feltételek teremtése végett, melyek a korábbiaknál hatékonyabban segítik az állampolgárokat és csoportjaikat a teljes értelemben vett emberi célok szabad elérésében. Az országok sajátosságai és a népek fejlettségi foka szerint különféleképpen értelmezhetők a szocializáció,[161] a személy autonómiája és fejlődése közötti kapcsolatok. Ha pedig valahol a közjó érdekében korlátozzák is egy időre a jogok gyakorlását, amint a körülmények megváltoznak, állítsák vissza a szabadságot. De embertelen, ha a politikai tekintély olyan totalitárius vagy diktatórikus formákat ölt, melyek sértik a személyek és a társadalmi csoportok jogait.
Az állampolgárok ápolják magukban áldozatosan és hűségesen a hazaszeretetet, de minden szűkkeblűség nélkül, vagyis úgy, hogy mindig legyenek tekintettel az egész -- sokféle kötelékkel összekapcsolt fajokból, népekből és nemzetekből álló -- emberi család javára.
Az összes Krisztus-hívő érezze át, hogy külön hivatása van a politikai közösségben: példájukkal mindannyian mutassák meg, hogy él bennük a kötelesség tudata, s hogy odaadóan szolgálják a közjót, s így tettekkel mutassák meg, hogyan lehet összhangba hozni a tekintélyt a szabadsággal, a személyes kezdeményezést az egész társadalmi testület szoros együvétartozásával, a kellő egységet a termékeny sokféleséggel. A mulandó dolgok rendezésénél az egymástól eltérő törvényes véleményeket ismerjék el, s az azokat tisztességesen védő polgárokat és csoportjaikat is becsüljék. A politikai pártoknak pedig kötelességük azt szorgalmazni, amit megítélésük szerint a közjó megkövetel, de sohasem szabad a közjó elébe helyezni a maguk hasznát.
Nagy gondot kell fordítani a nép, és főleg az ifjúság állampolgári és politikai nevelésére, hogy az állampolgárok valamennyien kivehessék részüket a politikai közösség életéből. Akik alkalmasak vagy kiképezhetők a politika nehéz, ugyanakkor nagyon nemes művészetére,[162] készüljenek föl rá, és megfeledkezvén a saját érdekeikről és anyagi előnyeikről, gyakorolják azt. Az igazságtalanság és elnyomás, egy ember vagy politikai párt önkényuralma és intoleranciája ellen erkölcsileg feddhetetlenül és okosan lépjenek föl; de őszintén és méltányosan, sőt szeretettel politikai bátorsággal Szenteljék magukat minden ember szolgálatára.
A politikai közösség és az Egyház
76. Nagyon fontos, különösen a pluralista társadalomban, hogy helyesen lássák a politikai közösség és az Egyház viszonyát, s hogy világosan tegyenek különbséget aközött, amit a Krisztus-hívők egyénenként vagy közösségben mint keresztény lelkiismeretű állampolgárok a maguk nevében cselekszenek, és aközött, amit lelkipásztoraikkal együtt az Egyház nevében cselekszenek.
Az Egyház, mely feladatánál és illetékességénél fogva semmiképpen sem keveredik össze a politikai közösséggel, s nem is kötődik semmiféle politikai rendszerhez, egyszerre jele és oltalma az emberi személy transzcendenciájának.
A politikai közösség és az Egyház a maguk területén függetlenek egymástól és autonómiájuk van. Mind a kettő ugyanazoknak az embereknek a személyes és társadalmi hivatását szolgálja, bár más-más címen. Annál gyümölcsözőbb lesz szolgálatuk mindenki javára, minél egészségesebben együttműködnek a helyek és korok körülményei szerint. Az ember ugyanis nincs beszorítva csupán a mulandó rendbe, hanem az emberi történelemben élve érintetlenül megtartja örök hivatását. A Megváltó szeretetében megalapozott Egyház pedig ahhoz nyújt segítő kezet, hogy az igazság és a szeretet a nemzeten belül és a nemzetek között jobban érvényesüljön. Azzal, hogy hirdeti az evangéliumi igazságot, s tanításával, valamint a Krisztus-hívők tanúságtételével megvilágítja az emberi tevékenység minden ágát, egyúttal tiszteletben tartja és szorgalmazza az állampolgárok politikai szabadságát és felelősségét is.
Az apostolok és utódaik, valamint ezek munkatársai, amikor küldetést kapnak, hogy az embereknek Krisztust, a világ Üdvözítőjét hirdessék, apostoli feladatuk teljesítésében Isten hatalmára támaszkodnak, aki igen gyakran a tanúk gyengeségében mutatja meg az evangélium erejét. Mindazoknak ugyanis, akik az isteni ige szolgálatára Szentelik magukat, az evangélium sajátos erőivel és eszközeivel kell élniük, melyek sokban különböznek a földi ország eszközeitől.
Igaz ugyan, hogy a földi dolgok és amik az ember léthelyzetét tekintve e világot felülmúlják, szorosan egybefonódnak, és az Egyház maga is felhasználja az evilági dolgokat, amennyiben küldetése megköveteli. Reményét azonban nem veti a világi tekintélytől fölajánlott kiváltságokba; sőt le is fog mondani bizonyos törvényesen szerzett jogainak gyakorlásáról, mihelyt kiderül, hogy e jogoknak a gyakorlása miatt kétségbe vonható tanúságtétele őszintesége, vagy ha az új életkörülmények más rendezést követelnek. De mindig és mindenütt legyen meg az a joga, hogy igazi szabadságban hirdesse a hitet, előadhassa szociális tanítását, akadálytalanul teljesíthesse hivatását az emberek között, s erkölcsi szempontból ítéletet mondhasson a politikai rendre vonatkozó dolgokról is, amennyiben így követelik az emberi személy alapvető jogai vagy a lelkek üdvössége; s használhassa közben mindazokat az eszközöket -- de csakis azokat --, melyek a különféle korokhoz és körülményekhez mérten összhangban vannak az evangéliummal és mindenki javával.
Az Egyház, melynek az a feladata, hogy támogasson és fölemeljen mindent, ami igaz, jó és szép csak található az emberi közösségben,[163] hűségesen ragaszkodva az evangéliumhoz és küldetését teljesítve a világban megszilárdítja az emberek közötti békét Isten dicsőségére.[164]
Ötödik fejezet
A BÉKE VÉDELME,
ÉS A NÉPEK KÖZÖSSÉGÉNEK KIALAKÍTÁSA
Bevezetés
77. Ezekben az években, amikor az épp dúló vagy fenyegető háborúk velejárói képpen roppant súllyal nehezednek az emberi nemre a megpróbáltatások és szorongások, az egyetemes emberi család érlelődésének sorsdöntő órájához érkezett. Miközben lassanként egységesül és mindenütt egyre jobban ráébred egységére, a reá váró feladatot -- tudniillik, hogy az egész földkerekségen minden ember számára egy igazán emberibb világot építsen -- csak akkor tudja teljesíteni, ha mindenki megújhodott lélekkel, az igaz békéért fáradozik. Ezért ragyog föl ma új fényben az emberi nem magasabbrendű törekvéseinek és vágyainak megfelelő evangélium üzenete, amikor boldognak mondja a békeszerzőket, "mert Isten fiainak hívják majd őket". (Mt 5,9)
A Zsinat tehát megvilágítván a béke igaz és nemes fogalmát, miután elítéli a háborút, sürgető fölszólítással fordul a keresztényekhez, hogy Krisztusnak, a béke szerzőjének segítségével, minden emberrel működjenek együtt igazságosságban és szeretetben a béke megszilárdításáért és a békéhez szükséges eszközök előteremtéséért.
A béke természete
78. A béke nem a háború puszta hiánya, nem is szűkíthető le a szembenálló erők egyensúlyának állandósítására, nem is hatalmi intézkedésből fakad, hanem valóban és sajátosan "az igazságosság műve" (Iz 32,17 ). A rend gyümölcse, melyet isteni Alapítója (lehetőségként) az emberi társadalomnak ajándékozott, és a mind tökéletesebb igazságosságra szomjazó embereknek kell megvalósítaniuk. Mivel ugyanis az emberi nem közjavát a maga módján elsődlegesen az örök törvény vezérli, de ennek konkrét követelményei az idők folyamán állandó változásnak vannak kitéve, a békét sohasem lehet egyszer s mindenkorra megszerezni, hanem folytonosan építeni kell. S mivel ezenfelül az emberi akarat ingatag és bűntől sebzett, a béke őrzése az egyesektől a szenvedélyek fölötti uralmat, a közhatalomtól pedig éber őrködést kíván.
Ez azonban nem elegendő. A békét a földön elérni csak akkor lehet, ha a személyek java biztonságban van és az emberek bizalommal és önként megosztják egymás között lelki és szellemi kincseiket. A szilárd akarat más emberek és népek, s azok méltóságának elismerésére és a testvériség gyakorlására, a béke építéséhez feltétlenül szükséges. Így a béke a szeretetnek is gyümölcse, mely meghaladja azt a határt, ameddig az igazságosság el tud menni.
A felebaráti szeretetből fakadó földi béke pedig Krisztus Atyaistenből áradó békéjének előképe és hatása. Maga a megtestesült Fiú ugyanis, a béke fejedelme, kereszthalála által minden embert kiengesztelt Istennel, és egy népben és egy testben állítva helyre valamennyiük egységét, a saját testében ölte meg a bűnt;[165] és a föltámadással fölmagasztalva kiárasztotta az emberek szívébe a szeretet Lelkét.
Éppen ezért minden kereszténynek szól a sürgető felhívás, hogy "szeretetben cselekedve az igazságot" (Ef 4,15) fogjanak össze minden igazán békeszerető emberrel a béke kiesdésére és fölépítésére.
Ugyanebben a szellemben, csak dicsérni tudjuk azokat, akik a jogaikért folytatott küzdelemben lemondanak az erőszakos cselekményekről, és az önvédelemnek azokhoz az eszközeihez folyamodnak, melyek egyébként rendelkezésére állanak a gyengébbnek is; feltéve, ha ez mások vagy a közösség jogainak és kötelezettségeinek sérelme nélkül történhet.
Amilyen mértékben bűnösök az emberek, olyan mértékben fenyeget a háború réme, és ez így is marad Krisztus eljöveteléig; amilyen mértékben pedig egyesülnek a szeretetben, legyőzik a bűnt és uralkodnak az erőszakon is, míg csak be nem teljesedik a Szentírás szava: "Ők meg ekevassá kovácsolják kardjukat, és lándzsájukat szőlőmetsző késsé. Nemzet nem emel kardot nemzet ellen, és nem tanul többé hadviselést" (Iz 2,4).
I. A háború elkerülése
A háború embertelenségeinek megfékezése
79. Bár a legutóbbi háborúk mérhetetlen anyagi és erkölcsi károkat zúdítottak világunkra, még ma is a föld valamelyik részén a háború szakadatlanul pusztít. Sőt, amikor a különféle tudományos fegyvereket is harcba vetik, fenyeget a veszély, hogy a háború eldurvulása olyan barbárságra ragadtatja a harcoló feleket, mely messze fölülmúlja az elmúlt időkét. A mai bonyolult helyzet és a rendezetlen nemzetközi kapcsolatok miatt új, alattomos és felforgató módszerekkel folyhatnak hosszantartó, álcázott háborúk. Sok esetben a terrorizmus módszereit úgy tekintik, mint új harcmodort.
Az emberiség e szomorú helyzetét látva a Zsinat mindenekelőtt a népek természetjogának és e jog egyetemes elveinek állandó hatályára akar emlékeztetni. Az emberi nem lelkiismerete ezeket az elveket egyre határozottabban kifejezi. Az olyan cselekmények tehát, melyek szándékosan semmibe veszik őket, valamint az ilyen cselekményekre kiadott parancsok bűncselekmények. A vak engedelmesség nem mentheti végrehajtóikat. Ilyen bűncselekményszámba megy mindenekelőtt az, hogy kiirtanak egész népeket, nemzeteket vagy nemzeti kisebbségeket, mindegy, hogy milyen meggondolásból vagy milyen módszerrel: kérlelhetetlen szigorral kell elítélni ezeket a borzalmas bűntetteket. Ugyanakkor a legnagyobb dicséretet érdemli azok bátorsága, akik nem félnek nyíltan ellenállni az ilyen parancsok kibocsátóinak.
A hadviselésről nemzetközi egyezmények vannak érvényben, melyeket elég sok nemzet aláírt abból a célból, hogy kevésbé embertelenné váljanak a hadműveletek és következményeik: ilyenek a sebesült és hadifogoly katonák sorsára vonatkozó egyezmények és egyéb megállapodások. Ezeket a szerződéseket meg kell tartani; sőt mindenki köteles, de kivált az államok vezetői és a kérdés szakértői megtenni minden tőlük telhetőt, hogy az egyezményeket tökéletesítsék, s így jobban és hatékonyabban fékezzék a háború embertelenségét. Méltányosnak látszik továbbá, hogy a törvények megértően intézkedjenek azokról, akik lelkiismereti okokból nem fognak fegyvert, de készek békés formában szolgálni az emberek közösségét.
A háború még nincs kiküszöbölve ebből a világból, s amíg a háború veszélye fennáll s nincs illetékes és megfelelő hatalommal ellátott nemzetközi tekintély, addig nem lehet megtagadni a kormányoktól az igazságos védekezés jogát, feltéve, hogy már kimerítették a békés megegyezés minden lehetőségét. Az államok vezetői és mindazok, akik osztoznak velük a közügyekért vállalt felelősségben, kötelesek tehát megvédeni a rájuk bízott népek létérdekeit és ezeket a komoly ügyeket valóban komolyan intézni. Más dolog azonban katonai erőt alkalmazni a népek igazságos védelmére, és más dolog nemzetek leigázására törekedni. A katonai hatalom önmagában nem törvényesíti ugyanennek a hatalomnak bármilyen célzatú katonai vagy politikai fölhasználását. Ha pedig szerencsétlen módon már kitört a háború, ezáltal nem válik minden megengedetté a harcoló felek között.
Akik pedig katonáskodva szolgálják hazájukat, ne másnak tekintsék magukat, mint olyanoknak, akik a népek biztonsága és szabadsága fölött őrködnek. S míg szolgálatukat ebben a szellemben végzik, valóban a béke megszilárdításához járulnak hozzá.
A totális háború
80. A tudományos fegyverek fejlődése mérhetetlenül megnövelte a háború borzalmasságát és gonoszságát. Az e fegyverek bevetésével végzett hadműveletek hatalmas, senkit és semmit sem kímélő pusztítást okozhatnak, mely messze túllépi a jogos önvédelem határait. Sőt ha ezeket az eszközöket -- melyek a nagy nemzetek fegyvertáraiban már megtalálhatók -- mind bevetnék, a szembenálló felek kölcsönösen megsemmisítenék egymást, nem is szólva arról a tömérdek pusztításról és utóhatásokról, melyek együtt járnak e fegyverek használatával.
Mindezen tények arra kényszerítenek, hogy teljesen új szellemben vizsgáljuk meg a háború kérdését.[166] Tudják meg korunk emberei, hogy háborús cselekményeikről szigorúan számot kell majd adniuk. A holnap ugyanis nagyrészt mai döntéseiktől függ.
E Szentséges Zsinat tehát mindezeket figyelembe véve, s magáévá téve a legutóbbi pápák megnyilatkozásait, akik a totális háborút elítélték,[167] kijelenti:
Minden olyan háborús cselekmény, mely egész városoknak vagy széles területeknek és lakosságuknak különbségtétel nélkül való elpusztítását célozza, bűncselekmény Isten és ember ellen, amit következetesen és habozás nélkül kárhoztatni kell.
A mai háború különleges veszedelme abban áll, hogy azoknak, akik a legújabb tudományos fegyverek birtokában vannak, mintegy alkalmat kínál ilyen bűncselekmények elkövetésére, és kérlelhetetlen következetességgel képes belehajszolni az emberek akaratát az egyre iszonyúbb döntésekbe. Nehogy ez valaha is bekövetkezzék, a földkerekség egybegyűlt püspökei kérve kérnek mindenkit, elsősorban a nemzetek kormányzóit és a katonai vezetőket, hogy állandóan gondoljanak arra az óriási felelősségre, mely Isten és az egyetemes emberiség színe előtt terheli őket.
A fegyverkezési verseny
81. A tudományos fegyvereket azonban nem csupán azért halmozzák, hogy háború esetén bevessék. Mivel ugyanis úgy vélik, hogy mindegyik fél védelmi ereje attól függ, hogy képes-e villámcsapásszerűen visszaütni, ez az évről évre növekvő fegyverhalmozás furcsa módon az esetleges támadó elrettentésére szolgál. Sokan tartják, hogy ez a leghatékonyabb eszköz, mellyel napjainkban annyira-amennyire biztosítani lehet a békét a nemzetek között.
Bárhogyan is áll a dolog az elrettentés e módszere körül, az emberek legyenek meggyőződve arról, hogy az elég sok nemzet által folytatott fegyverkezési verseny nem biztos útja a tartós béke megőrzésének, és a belőle származó úgynevezett egyensúly sem a biztos és igazi béke. Ahelyett ugyanis, hogy kiküszöbölné a háború okait, inkább súlyosbítja azokat. És miközben mérhetetlen pénzt fordítanak egyre újabb és újabb fegyverek gyártására, nem lehet orvosolni a mai világban tapasztalható sokféle nyomorúságot. Ahelyett, hogy igazán és gyökeresen fölszámolnák a nemzetek meglevő ellentéteit, a világ többi részét is megfertőzik. A lelkület megújításával új utakat kell tehát keresni, hogy ez a botrány megszűnjék, és a szorongástól megszabadult világ igaz békéjét helyre lehessen állítani.
Ezért újból ki kell jelenteni: a fegyverkezési verseny az emberi nem legsúlyosabb csapása, és tűrhetetlenül sérti a szegényeket. Nagyon félni kell attól, hogy ha folytatódik, egy napon megszüli mindazokat a végzetes bajokat, melyeknek eszközeit már gyártja.
Az emberi nem által lehetővé tett katasztrófáktól figyelmeztetve
igyekezzünk fölhasználni az Isten-ajándékozta haladékot, mellyel még rendelkezünk. Felelősségünket jobban tudatosítva találjuk meg a módját, hogyan oldjuk meg emberhez méltóbb módon vitás kérdéseinket. Az isteni Gondviselés szüntelenül követeli tőlünk, hogy szabaduljunk föl a háború ősi rabszolgaságából. Ha nem vállaljuk ezt az erőfeszítést, nem tudjuk, hová vezet az a rossz út, melyre ráléptünk.
A háború általános tilalma és a nemzetközi tevékenység a háború elkerülésére
82. Nyilvánvaló tehát, hogy minden erőnket megfeszítve elő kell készítenünk azt az időt, amikor a nemzetek egyetértésével száműzhető lesz minden háború. Ez persze azt követeli, hogy hozzanak létre egy mindenki által elismert egyetemes világtekintélyt, mely hatalommal rendelkezik ahhoz, hogy biztosítsa mindenkinek a biztonságot, az igazságosságot és a jogok tiszteletbentartását. Addig is azonban, amíg sor kerülhet ennek az annyira kívánatos tekintélynek a létrehozására, a mai legfőbb nemzetközi testületek minden erejükkel iparkodjanak kidolgozni az alkalmas eszközöket a közös biztonság megvalósítására. Ahhoz, hogy a béke a népek kölcsönös bizalmából fakadjon, s ne a fegyverektől való rettegés kényszerítse rájuk, mindenki fáradozzék azon, hogy a fegyverkezési verseny valahára véget érjen, s valóban megkezdődjék a leszerelés, de nem egyoldalúan, hanem igaz és hatékony biztosítékok birtokában szerződésekkel meghatározott azonos lépésekkel.[168]
Addig is meg kell becsülni azokat az erőfeszítéseket, melyek már történtek vagy történnek a háború veszélyének elhárítására. Kapjon támogatást az a sok jóakaratú ember, aki vezető tisztsége nyomasztó gondjait hordozva és a mérhetetlen felelősség kínzó tudatában kiküszöbölni törekszik a háborút, melytől maga is visszaretten, jóllehet képtelen eltekinteni az adott helyzet bonyolultságától. Nagyon kell kérni Istent, adjon erőt nekik, hogy bátran fogjanak hozzá és állhatatosan vigyék véghez a legnagyobb emberszeretet művét, mely a békét építi. Feladatuk ma kétségtelenül azt kívánja tőlük, hogy figyelmük és látókörük terjedjen túl országuk határain; tegyék le a nemzeti önzést és a más népeken való uralkodás vágyát, ápolják magukban a mélységes tiszteletet az egész emberiség iránt, mely már annyi fáradsággal tart a maga nagyobb egysége felé.
A béke és a leszerelés kérdéseiről eddig is folytak beható és hosszadalmas vizsgálódások; az eddigi nemzetközi értekezleteket első lépéseknek kell tekinteni e nagyon súlyos problémák megoldása felé, s a jövőben még inkább szorgalmazni kell ezeket, hogy végre fogható eredményeik is legyenek. Mindazonáltal óvakodjanak az emberek attól, hogy csupán mások erőfeszítéseire támaszkodjanak anélkül, hogy a saját belső világuk megváltoznék. A népek vezetői ugyanis, akik saját népük javának letéteményesei és az egész világ javának előmozdítói, a lehető legnagyobb mértékben függenek a közvéleménytől és a tömegek érzelmeitől. Hasztalan fáradoznak újra meg újra a béke építésén mindaddig, amíg az ellenségeskedés, megvetés, bizalmatlanság érzése, faji gyűlölködés és az ideológiák merevsége megosztja, sőt szembefordítja egymással az embereket. Fontos és sürgős tehát átnevelni az emberek gondolkodását, új szellemmel áthatni a közvéleményt. A nevelők, főleg az ifjúság nevelői és a közvélemény irányítói tekintsék súlyos kötelességüknek, hogy az új, békeszerető szellemet mindenkibe beleplántálják. Az egész földet és azokat a feladatokat látva, melyeket együtt megtehetünk az emberi nem jobb sorsa érdekében, valamennyiünk szívének meg kell változnia.
És ne csaljon meg minket hamis reménység. Ha ugyanis félre nem teszünk minden ellenségeskedést és gyűlölködést, ha nem kötnek szilárd és becsületes egyezményeket a jövendő egyetemes békéről, akkor a máris súlyos veszedelemben forgó emberiség bármilyen csodálatos tudománnyal rendelkezik, megérheti azt a gyászos órát, melyben a halál szörnyű békéjét tapasztalja meg. Mindazonáltal Krisztus Egyháza, miközben ezeket mondja e világ szorongásai közepette, nem szűnik meg erősen remélni. Korunknak újra meg újra, akár alkalmas, akár alkalmatlan, el akarja mondani az apostoli üzenetet: "íme, most van az alkalmas idő", hogy megváltozzanak a szívek, " íme, most van az üdvösség napja".[169]
II. A nemzetközi közösség építése
A széthúzások okai és ezek gyógyszerei
83. A béke építése mindenekelőtt azt követeli, hogy gyökerestül irtsák ki a háborúkra vezető széthúzások okait az emberek közül, elsősorban az igazságtalanságokat. Az okok jelentős hányada a kirívó gazdasági egyenlőtlenségekből és szükséges orvoslásuk késedelméből ered. Soknak forrása viszont az uralomvágy és a másik személyiségének semmibevétele, s ha még mélyebb okokat keresünk, emberi irigységből, bizalmatlanságból, gőgből és a többi önző szenvedélyekből fakadnak. Az ember nem képes elviselni a társadalmi rendezetlenséget; ennek következtében még akkor is szüntelenül mérgezik a világot a viszályok és az erőszakosságok, amikor nem dúl háború. Ráadásul ugyanezek a bajok a nemzetek kapcsolataiban is jelentkeznek; ezért föltétlenül szükséges, hogy e bajok leküzdésére vagy megelőzésére s a zabolátlan erőszakosságok megfékezésére jobban és szilárdabban működjenek együtt a nemzetközi intézmények, tevékenységüket pedig hangolják össze. Ugyanakkor lankadatlanul szorgalmazni kell olyan szervezetek létesítését, melyek a békét szolgálják.
A nemzetek közössége és a nemzetközi intézmények
84. Miközben napjainkban egyre szorosabb kapcsolatok szövődnek a földkerekség polgárai és népei között, hogy az egyetemes közjót megfelelően keressük és elérjük, a nemzetek közösségének egy olyan rendet kell kialakítania magának, mely megfelel a mai feladatoknak, különös tekintettel azokra a régiókra, melyek még mindig tűrhetetlen ínségtől szenvednek.
E célok elérése végett a nemzetközi közösség intézményeinek a maguk részéről törődniük kell az emberek különböző szükségleteivel mind szociális téren -- ide tartozik az élelmezés, az egészségügy, a nevelés és munka --, mind a különleges helyzetekben, mint például a fejlődésben lévő országok minden irányú kibontakozásának támogatása, a világszerte szétszóródott menekültek megsegítése vagy a kivándorlók és családjuk támogatása.
A már létező egyetemes vagy regionális nemzetközi intézmények kétségtelenül nagy érdemeket szereznek. Ezek az intézmények az egész emberi közösség nemzetközi alapjai lerakásának első erőfeszítései annak érdekében, hogy korunk nagyon súlyos kérdései megoldódjanak, és a fejlődés a föld minden részén meggyorsuljon és a háborúk minden változatát elkerüljék. Az Egyház örül annak, hogy e területeken az őszinte testvériség szelleme érvényesül keresztények és nem keresztények között, és megsokszorozza az erőfeszítéseket a mérhetetlen nyomorúság fölszámolására.
Nemzetközi együttműködés gazdasági téren
85. Az emberi nem mai egymásrautaltsága megköveteli, hogy gazdasági téren is nagyobb legyen az együttműködés. Mert ha csaknem valamennyi nép el is nyerte már önállóságát, még korántsem szabadultak meg a túl nagy egyenlőtlenségektől vagy a méltatlan függés minden formájától, és nincsenek túl minden súlyos és fenyegető belpolitikai problémán.
Egy-egy ilyen nemzet fejlődése emberben és pénzben kapott segítségtől függ. Minden egyes nemzet polgárait először is neveléssel és szakmai képzéssel föl kell készíteni, hogy elláthassák a gazdasági és társadalmi élet teendőit. Ehhez azonban más nemzetből való szakemberek bevonására van szükség, akik viszont ne uralkodjanak, hanem legyenek igazi segítők és munkatársak. Az anyagi támogatás a fejlődésben levő népeken csak akkor segít, ha a mai kereskedelmi szokások lényegesen megváltoznak a világban. Ezenfelül a támogatás, melyet meg kell kapniok a fejlett országoktól, lehet ajándék vagy kölcsön, vagy beruházás; ezeket nagylelkűen és kapzsi számítás nélkül, és teljes becsületességgel használják föl.
Az igazán egyetemes gazdasági rend csak úgy alakulhat ki, ha véget vetnek a szertelen nyerészkedésnek, a nemzeti nagyravágyásnak, a politikai uralomvágynak, a militarista számításoknak és ideológiákat propagáló és ráerőltető mesterkedéseknek. Sok gazdasági és társadalmi rendszer létezik; kívánatos, hogy a szakemberek megtalálják bennük az egészséges világkereskedelem közös alapjait: megkönnyíti munkájukat, ha ki-ki félreteszi saját előítéleteit, és késznek mutatkozik őszinte párbeszédre.
Néhány gyakorlati szabály
86. Ezen együttműködéshez a következő szabályok látszanak célravezetőknek:
a) A fejlődésben lévő nemzetek nagyon legyenek tudatában annak, hogy a fejlődés céljaként kifejezetten és határozottan polgáraik teljes emberi tökéletességére kell törekedniük. Ne feledjék, hogy a fejlődés elsősorban saját munkájukból és tehetségükből születik és bontakozik ki, s nem csupán idegen segélyekre, hanem elsősorban a saját erőforrások föltárására, és a saját tehetségük és hagyományaik kiművelésére kell támaszkodnia. Ebben a dologban azoknak kell élen járniuk, akik nagyobb befolyást gyakorolnak a többiekre.
b) A fejlett nemzeteket terheli viszont az az igen súlyos kötelesség, hogy segítsék említett feladatukban a fejlődésben lévő népeket. Korszerűsödjenek szellemiekben és anyagiakban úgy, ahogyan azt a világméretű együttműködés megszervezése megkívánja.
Gondosan ügyeljenek tehát a gyengébb és szegényebb nemzetek érdekeire, amikor velük kereskednek, hiszen ezek a nemzetek a saját létük fönntartása végett szorulnak rá termékeik eladására.
c) A nemzetközi közösségre tartozik, hogy összehangolja és serkentse a fejlődést, úgy, hogy az erre szánt javak fölött a leghatékonyabban és teljes méltányossággal rendelkezzék. E közösség feladata az is, hogy a szubszidiaritás elvéhez igazodva úgy szabályozza a gazdasági kapcsolatokat az egész világon, hogy az igazságosság érvényesüljön.
Alapítsanak megfelelő intézményeket a nemzetközi -- főként a kevésbé fejlett országokkal való -- kereskedelem előmozdítására és szabályozására és a hátrányok kiegyenlítésére, melyek a népek közötti nagy erőkülönbségekből származnak. E szabályozásnak és a vele kapcsolatos műszaki, kulturális és pénzügyi segítségnek kell megadnia a szükséges támogatást a fejlődésre törekvő népeknek, hogy gazdasági életük kellőképpen fejlődhessen.
d) Sok esetben sürgetően szükséges a gazdasági és társadalmi struktúrák felülvizsgálása; tartózkodni kell azonban olyan műszaki megoldásoktól, melyekre még nem érett meg a helyzet; elsősorban az olyanféléktől, melyek nyújtanak ugyan anyagi előnyöket az embereknek, de lelki értékeik és fejlődésük rovására. Hiszen "nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden tanítással is, mely az Isten szájából származik" (Mt 4,4). Az emberi család bármely része ugyanis önmagában és jobb hagyományaiban hordozza egy részét annak a lelki kincsnek, melyet Isten az emberiségre bízott, bár sokan nem tudják, milyen eredetű.
A népesedés növekedésével kapcsolatos nemzetközi együttműködés
87. Feltétlenül szükség van nemzetközi összefogásra azokért a népekért, melyeknek korunkban számos egyéb bajuk mellett súlyos gondot okoz népességük gyors szaporodása. Ez elég gyakori jelenség. Égetően sürgős, hogy a nemzetek mind, de különösen a gazdagabbak, széles körű és sokoldalú együttműködéssel megtalálják a módját, miként lehet előteremteni és az egész emberi közösség rendelkezésére bocsátani mindazt, ami az emberek élelmezéséhez és megfelelő kiműveléséhez szükséges. Nem egy nép ugyanis lényegesen javíthatná életfeltételeit, ha kellő oktatásban részesülve új műszaki eljárásokra térne át a mezőgazdaság ősi módszereiről, kellő okossággal alkalmazva az újat a saját körülményeihez, s ha jobb társadalmi rendet vezetne be és méltányosabban osztaná el a földtulajdont.
Illetékességük határain belül a kormányoknak megvannak a jogaik és kötelességeik nemzetük népesedési problémájával kapcsolatban. Rájuk tartozik tehát többek közt, hogy szociális és családvédelmi törvényeket hozzanak, a falu lakosságának városokba való özönlését szabályozzák, s nekik tájékoztatást nyújtsanak a nemzet állapotáról és szükségleteiről. Manapság a népesedés kérdése élénken foglalkoztatja az embereket, kívánatos tehát, hogy a katolikus szakemberek, főleg az egyetemeken, nagy figyelemmel kísérjenek, sőt előbbre vigyenek minden idevágó kutatást és kezdeményezést.
Mivel pedig sokan állítják, hogy minden eszközzel és a közhatalom bármely beavatkozásával radikálisan és mindenképpen csökkenteni kell a föld vagy legalábbis bizonyos nemzetek szaporodását, ezért a Zsinat nyomatékosan kér mindenkit, hogy tartózkodjék azoktól az akár államilag, akár magánkezdeményezésre ajánlott, olykor kötelezővé tett megoldásoktól, melyek ellene mondanak az erkölcsi törvényeknek. Az embernek ugyanis a házassághoz és a gyermeknemzéshez való elidegeníthetetlen joga értelmében a szülők helyes megítélésétől függ annak eldöntése, hány gyermeket kívánnak világra hozni, ez semmiképpen sem bízható a közhatalom ítéletére. Ámde a szülői megítélés feltételezi a helyesen kialakított lelkiismeretet. Ezért igen fontos, hogy mindenki számára lehetővé váljék annak a helyes és valóban emberi felelősségnek ébrentartása, mely a hely és a kor követelményeit figyelembe véve igazodik az isteni törvényhez. Ehhez viszont az szükséges, hogy mindenütt javuljanak a nevelési és társadalmi viszonyok, és főleg, hogy vallásos képzésben, vagy legalábbis teljesértékű erkölcsi oktatásban részesüljenek az emberek. Tájékoztassák is őket okosan azokról a módszerekről, melyeket a természettudományos fejlődés derített föl, s melyek segíthetik a házastársakat a születésszabályozásban. Szükséges azonban, hogy a módszerek megbízhatóak legyenek, és nyilvánvalóan összhangban álljanak az erkölcsi renddel.
A keresztények feladata a segítségnyújtásban
88. A keresztények készségesen és szívvel-lélekkel működjenek közre a nemzetközi rend fölépítésében, őszintén tisztelve a szabadságjogokat és a testvéri barátságot; annál is inkább, mert a világ nagyobbik része még mindig akkora ínséget lát, hogy a szegényekben maga Krisztus szinte hangos szóval hívja tanítványai szeretetét. Ne legyen többé az emberek botránya, hogy amíg néhány nemzet a javak özönében bővelkedik, és bizony polgáraik többségét a keresztény név ékesíti, addig mások az élethez szükséges javakat is nélkülözik, s éhínség, betegség és mindenféle baj gyötri őket. A szegénység és a szeretet lelkülete Krisztus Egyházának dicsősége és tanúbizonysága.
Dicsérni és támogatni kell tehát azokat a keresztényeket, kiváltképp ha fiatalok, akik személyesen sietnek idegen emberek és népek segítségére. Mi több, Isten egész népe köteles -- szóval és példával elöljáró püspökeivel az élén -- erejéhez képest enyhíteni a jelen idők nyomorúságait, s nem csupán a feleslegéből, hanem az Egyház ősi hagyományainak megfelelően a számára szükségesekből is.
A segélyek összegyűjtésének és szétosztásának módját anélkül, hogy mereven uniformizálnák, jól szervezzék meg mind egyházmegyei és nemzeti, mind világviszonylatban, és ahol csak célszerűnek látszik, kapcsolják össze a katolikusok tevékenységét a többi keresztény testvérével. A szeretet szelleme nem tiltja, hanem éppen nagyon is sürgeti, hogy előrelátó és rendezett legyen a szociális és karitatív munka. Ezért azoknak, akik a fejlődésben lévő nemzetek szolgálatára vállalkoztak, kellő kiképzést kell kapniuk alkalmas intézményekben is.
Az Egyház hatékony jelenléte a nemzetközi közösségben
89. Amikor az Egyház isteni küldetésének erejével minden embernek hirdeti az evangéliumot, és föltárja a kegyelem kincstárát, világszerte hozzájárul a béke megszilárdításához, és megbízható alapot ad az emberek és a népek testvéri közössége számára: megismerteti az isteni és a természetes törvényt. Az Egyháznak tehát mindenképpen jelen kell lennie a nemzetek közösségében, hogy támogassa és ösztönözze az együttműködést az emberek között, mégpedig mind hivatalos intézményei által, mind valamennyi keresztény -- nem uralkodni, hanem kizárólag mindenkinek szolgálni akaró -- odaadó és őszinte munkálkodása által.
Mindez biztosabban elérhető, ha emberi és keresztényi felelősségük tudatában maguk a hívek igyekeznek erősíteni a környezetükben a nemzetközi szervezetekkel való készséges együttműködés eszméjét. Az ifjúság vallási és állampolgári nevelésében külön is fordítsanak gondot erre.
A keresztények részvétele a nemzetközi intézményekben
90. A keresztények nemzetközi tevékenységének kétségtelenül egyik kiváló formája az egyéni vagy csoportos munka olyan intézményekben, melyeket a nemzetközi együttműködés fejlesztése végett hoztak vagy ezután hoznak létre. A népek közösségének békében és testvériségben való megépítéséhez ezenfelül sokszoros segítséget nyújthatnak a különféle nemzetközi katolikus szervezetek, melyeket erősíteni kell: növelni a jól képzett tagok számát, megadni nekik a szükséges anyagiakat, és kellőképpen összehangolni tevékenységüket. Napjainkban ugyanis az eredményes munka és a szükséges párbeszéd egyaránt megkívánja az együttes kezdeményezést. Az ilyen szervezetek erősítik a katolikusoknak annyira megfelelő egyetemesség iránti érzék kiművelését, s a valóban egyetemes szolidaritás és felelősség tudatának kialakítását.
Kívánatos végül, hogy a katolikusok a nemzetközi közösségben a rájuk háruló feladat kellő teljesítése érdekében törekedjenek tevékeny és pozitív együttműködésre mind a különvált testvérekkel, akik velük együtt vallják az evangéliumi szeretetet, mind az igazi békére szomjazó valamennyi emberrel.
A Zsinat pedig látva a mérhetetlenül sok bajt, mely az emberi nem nagyobbik részét még ma is sújtja, és óhajtva, hogy az igazságosságot és Krisztus szegények iránti szeretetét ápolja, nagyon alkalmasnak véli, hogy hozzanak létre az egyetemes Egyházban egy szervet azzal a céllal, hogy ösztönözze a katolikusok nagy családját a szükséget szenvedő régiók fejlődésének és a nemzetközi szociális igazságosságnak előmozdítására.
BEFEJEZÉS
Az egyes keresztények és a részegyházak feladata
91. Mindaz, amit ez a Szent Zsinat az Egyház tanításának kincstárából előad, segíteni akarja korunk valamennyi emberét -- akár hisznek Istenben, akár nem ismerik el Őt kifejezetten --, hogy világosabban fölfogván teljes hivatásukat, az ember kimagasló méltóságának megfelelően alakítsák a világot, egyetemes és mélyebben megalapozott testvériségre vágyakozzanak, és szeretettől indítva, nagylelkű és együttes törekvéssel válaszoljanak korunk sürgető kihívásaira.
Igaz, hogy a világban tapasztalható tények és kultúrák mérhetetlen változatosságára való tekintettel e zsinati nyilatkozat sok részében általánosságban fogalmaz, s bár az Egyházban már rég elfogadott tanítást ismétel, további folytatást és kiegészítést igényel, mivel nemritkán szüntelen fejlődésben lévő dolgokról van szó; mégis bízunk abban, hogy sok dolog, amit Isten igéjére és az evangélium lelkületére támaszkodva elmondtunk, mindenkinek hathatós segítséget nyújthat, főként miután a Krisztus-hívők pásztoraik vezetésével az egyes népek szellemiségéhez alkalmazták.
Párbeszéd mindenkivel
92. Az Egyház küldetése folytán -- tudniillik, hogy az egész földkerekségre eljuttassa az evangélium fényét, s egy Lélekben egyesítsen minden embert, bármely nemzethez, fajhoz vagy kultúrához tartozzék is -- jelévé válik annak a testvériségnek, mely lehetővé teszi és erősíti az őszinte párbeszédet.
Ez azonban megkívánja, hogy legelőször az Egyházon belül segítsük elő a kölcsönös megbecsülést, tiszteletet és egyetértést minden jogos különbség elismerése mellett; hogy egyre termékenyebb párbeszéd alakuljon az Isten egy népét alkotó lelkipásztorok és hívek között. Jóval erősebbek ugyanis azok a tényezők, melyek egyesítik a hívőket, mint amelyek megosztják őket: legyen egység a szükséges dolgokban, szabadság a kétségesekben, és szeretet mindenben.[170]
Magunkhoz öleljük lélekben azokat a testvéreinket is, közösségeikkel együtt, akik még nem élnek velünk teljes egységben, de összekapcsol bennünket az Atya és a Fiú és a Szentlélek megvallása, valamint a szeretet köteléke. Tudjuk ugyanis, hogy a keresztények egységét ma sokan várják és óhajtják azok közül is, akik nem hisznek Krisztusban. Mert minél teljesebben kibontakozik a Szentlélek hatalmas erejéből a keresztények egysége igazságban és szeretetben, annál inkább lesz az egységnek és a békének előjelévé az egész világ számára. Ezért egyesült erővel és a nagyszerű cél elérésére egyre alkalmasabb formákban törekedjünk arra, hogy az evangéliumhoz napról napra hűségesebben testvériesen működjünk együtt az emberi család szolgálatára, mely arra hivatott, hogy Krisztus Jézusban Isten gyermekeinek családja legyen.
Azok felé is fordulunk gondolatainkkal, akik elismerik Istent, és hagyományaikban értékes vallási és emberi elemeket őriznek. Kívánjuk, hogy a nyílt párbeszéd valamennyiünket rávezessen a Lélek indításainak hűséges befogadására és készséges végrehajtására.
E dialógus vágya, melyet egyedül az igazság iránti szeretet s a kellő okosság vezérel, a magunk részéről senkit sem rekeszt ki: azokat sem, akik az emberi szellem csodálatos értékeit megbecsülik ugyan, de Szerzőjüket még nem ismerik el, s azokat sem, akik ellenfelei az Egyháznak, és különféle módokon üldözik. Mivel az Atyaisten mindenkinek kezdete és célja, valamennyien a testvériségre vagyunk hivatva. Így tehát ugyanazon emberi és isteni meghívás birtokában erőszak és hamisság nélkül, igaz békében működhetünk együtt, és kell együttműködnünk a világ építésében.
A világ építése és célbajuttatása
93. A keresztények emlékezvén az Úr szavára: "Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt" (Jn 13,35), mit kívánhatnának jobban, mint azt, hogy egyre nemesebb lélekkel és hatékonyabban szolgálják ma a világ embereit. Így tehát hűségesen ragaszkodva az evangéliumhoz, belőle merítve az erőt, s mindazokkal összefogva, akik szeretik és teszik az igazságot, hatalmas feladatot vállaltak itt a földön, melyről számot kell majd adniuk annak, aki mindenki fölött ítélkezni fog az utolsó napon. Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondogatja: "Uram, Uram", hanem csak azok, akik megteszik az Atya akaratát[171], és derekasan munkához látnak. Az Atya pedig azt akarja, hogy minden emberben fölismerjük Krisztust, a mi testvérünket, és hatékonyan szeressük, nemcsak szóval, hanem tettel is, így téve tanúságot az igazságról, s hogy közöljük másokkal a Mennyei Atya szeretetének misztériumát. Ha ezt tesszük, az emberekben az egész földkerekségen mindenütt felébred a Szentlélek ajándékaként az élő reménység, hogy végezetül fölvétetnek a békébe és tökéletes boldogságba abban a hazában, melyet az Úr dicsősége ragyog be.
"Annak pedig, aki a bennünk működő erővel mindent megtehet azon felül is, amit mi kérünk vagy megértünk, dicsőség legyen az Egyházban és Jézus Krisztusban minden nemzedéken át, örökkön örökké. Amen." (Ef 3,20--21)
Mindazt, amit e konstitúció egészében és részleteiben tartalmaz, helyeselték az Atyák. Mi pedig mindezt a Krisztustól kapott apostoli hatalmunkkal a tisztelendő atyákkal együtt a Szentlélekben jóváhagyjuk, kötelezőként kimondjuk, tekintélyünkkel megerősítjük, és amit a Zsinat alkotott, Isten dicsőségére közzétenni elrendeljük.
Rómában, Szent Péternél, 1965. december 7-én.
Én PÁL, a katolikus Egyház püspöke
Következnek a Zsinati atyák aláírásai
JEGYZETEK
[1] A címhez: „Az egyházról a mai világban” című lelkipásztori konstitúció egységes egész ugyan, de két részből áll. „Lelkipásztori” konstitúciónak mondjuk, mert tanításjellegű elvekre támaszkodva kísérli meg értelmezni az egyház viszonyát a világhoz és a ma emberéhez. Így aztán az első résznek is van lelkipásztori célzata, és a második részből sem hiányzik a tanító szándék.
Az előbbi részben az egyház kifejti a maga tanítását az emberről is, meg a világról is, amelybe az ember belékerül, majd pedig a maga viszonyáról mind a kettőhöz. A második részben tüzetesebben szemügyre veszi a mai emberi társadalom életének több különböző arculatát, mégpedig épp azokat a kérdéseket és feladatokat, amelyek manapság ezen a téren sürgetőbbnek látszanak. Ez az oka, hogy az utóbbi részben a tanításjellegű elvek alá rendelt tartalom nemcsak maradandó elemekből áll, hanem esetlegesekből is. E konstitúciót tehát a hittudományos magyarázat általános szabályai szerint kell értelmezni, mégpedig - de kiváltképp a második részben - ügyelve a változandó mozzanatokra, amelyek természetszerűen vele járnak a szóban forgó tárgykörrel.
[2] Vö. Jn 18,37.
[3] Vö. Jn 3,17; Mt 20,28; Mk 10,45.
[4] Vö. Róm 7,14 skk.
[5] Vö. 2Kor 5,15.
[6] Vö. ApCsel 4,12.
[7] Vö. Zsid 13,8.
[8] Vö. Kol 1,15.
[9] Vö. Ter 1,26; Bölcs 2,23.
[10] Vö. Sir 17,3-10.
[11] Vö. Róm 1,21-25.
[12] Vö. Jn. 8,34.
[13] Vö. Dán 3,57-90.
[14] Vö. 1Kor 6,13-20.
[15] Vö. 1Kir 16,7; Jer 17,10.
[16] Vö. Sir 17,7-8.
[17] Vö. Róm 2,14-16.
[18] Vö. XII. Pius: Rádiószózat az ifjúság keresztény lelkiismeretének helyes kialakításáról, 1952. márc. 23: AAS 44 (1952) 217. lap.
[19] Vö. Mt 22,37-40; Gal 5,14.
[20] Vö. Sir 15,14.
[21] Vö. 2Kor 5,10.
[22] Vö. Bölcs 1,13; 2,23-24; Róm 5,21; 6,23; Jak 1,15.
[23] Vö. 1Kor 15,56-57.
[24] Vö. XI. Pius: Divini Redemptoris körlev., 1937. márc. 19.: AAS 29 (1937.) 65-106. lap; XII. Pius: Ad Apostolorum Principis körlev., 1958. jún. 29.; AAS 50 (1958) 601-614. lap; XXIII. János: Mater et Magistra körlev., 1961. máj. 15.: AAS 53 (1961) 45I-453. lap; VI. Pál: Ecclesiam Suam körlev., 1964. aug. 6.: AAS 56 (1964) 651-653. lap.
[25] Vö. II. vatikáni zsinat: Lumen Gentium dogmatikai konstitúció az egyházról, I. fej. 8. sz.: AAS 57 (1965) 12. lap.
[26] Vö. Fil. 1,27.
[27] Sz. Ágoston, Confess. I. 1.: PL 32,661.
[28] Vö. Róm 5,14. Vö. Tertullianus, De carnis resurr, 6: „Ami az agyagból lett, annak kigondolt formája Krisztus, az eljövendő ember volt”: PL 2, 802 (848): CSEL 47, 9. 33, I. 12-13.
[29] Vö. 2Kor 4,4.
[30] Vö. II. Konst. zsin. 7 can: Sem Isten Igéje nem változott át testi természetűvé, sem a test nem ment át az Ige természetébe": Denz.: 219 (428.) - Vö. III. konst. zsin.: „Mert amiképpen lélek-éltette szentséges és tisztaságos teste, bár megistenült, nem tűnt el (theótheisza uk anéirethé), hanem megmaradt sajátos állapotában és mivoltában”: Denz. 291 (556). Vö. Chalk. zsin. a két természetben vegyítetlennek, változhatatlannak, oszthatatlannak elválaszthatatlannak kell elismernünk": Denz. 148. (302.)
[31] Vö. III. konst. zsin.: „azonképpen emberi akarata, bár megistenült, szintén nem tűnt el”: Denz. 291 (556).
[32] Vö. Zsid. 4,15.
[33] Vö. 2Kor 5,18-19; Kol 1,20-22.
[34] Vö. 1Pét 2,21; Mt. 16,24; Lk 14,27.
[35] Vö. Róm 8,29; Kol I,18.
[36] Vö. Róm 8,I-11.
[37] Vö. 2Kor 4,14.
[38] Vö. Fil 3,10; Róm 8,17.
[39] Vö. II. vat, zsin.: Lumen Gentium dogmatikai konstitúció az egyházról, II. fej., 16. sz.: AAS 57 (1965) 20. lap.
[40] Vö. Róm 8,32.
[41] Vö. Bizánci Húsvéti Liturgia.
[42] Vö. Róm 8,15 és Gal 4,6; vö, még Jn 1,12 és 1 Jn 3,1-2.
[43] Vö. XXIII. János: Mater et Magistra körlev., 1961. máj. 15.: AAS 53 (1961) 401-464. lap és Pacem in terris enciklika, 1963. ápr. 11.: AAS 55 (1963) 257-304. lap; VI. Pál: Ecclesiam suam körlev., 1964. aug. 6.: AAS 56 (1964) 609-659. lap.
[44] Vö. Lk 17,33.
[45] Vö. Sz. Tamás : I. Ethic., lec. 1.
[46] Vö. XXIII. János: Mater et Magistra körlev.: AAS 53 (1961) 418. lap, - Vö. még XI. Pius: Quadragesimo anno körlev., 1931. máj. 15.: AAS 23 (1931) 222. lap skk.
[47] Vö. XXIII. János: Mater et Magistra körlev.: AAS 53 (1961) 417. lap.
[48] Vö. Mk 2,27.
[49] Vö. XXIII. János : Pacem in terris enciklika: AAS 55 (1963) 266. lap.
[50] Vö. Jak 2,15-16.
[51] Vö. Lk 16,19-31.
[52] Vö. XXIII. János: Pacem in terris enciklika: AAS 55 (1963) 299-300. lap.
[53] Vö. Lk 6,37-38; Mt 7,1-2; Róm 2,1-11; 14,10-12.
[54] Vö. Mt 5,45-47.
[55] Vö. II. vat. zsin.: Lumen Gentium dogmatikai konstitúció az egyházról II. fej. 9. sz. AAS 57 (1965) 12-13. lap.
[56] Vö. Kiv 24,1-8.
[57] Vö. Ter I,26-27; 9,2-3; Bölcs 9,2-3.
[58] Vö. Zsolt 8,7 és 10.
[59] Vö. XXIII. János: Pacem in terris enciklika: AAS 55 (1963) 297. lap.
[60] Vö. Szózat az emberiséghez, amelyet az Atyák bocsátottak ki a II. vatikáni zsinat kezdetén, 1962. okt.: AAS 54 (1962) 822-823. lap.
[61] Vö. VI. Pál: Beszéd a diplomáciai testülethez. 1965. jan. 7.: AAS 57 (1965) 232. lap.
[62] Vö. I. vat. zsin.: Dei Filius dogmatikai konstitúció a katolikus hitről, III. fej.: Denz. 1785-1786 (3004-30Q5.)
[63] Pius Paschini: Vita e opere di Galileo Galilei, II. köt. Pont. Accademia delle Scienze, Citta del Vaticano 1964.
[64] Vö. Mt 24,13; 13,24-30 és 36-43.
[65] Vö. 2Kor 6,10.
[66] Vö. Jn 1,3 és 14.
[67] Vö. Ef 1,10.
[68] Vö. Jn 3,14-16; Róm 5,8-10.
[69] Vö. ApCsel 2,36; Mt 28,18.
[70] Vö. Róm 15,16.
[71] Vö. ApCsel 1,7.
[72] Vö. 1Kor 7,31; Sz. Irenaeus: Adversus Haereses V. 36,1: PG 7, 1222.
[73] Vö. 2Kor 5,2; 2Pét 3,13.
[74] Vö. 1Kor 2,9; Jel 21,4-5.
[75] Vö. 1Kor 15,42 és 53.
[76] Vö. 1Kor 13,8; 3,14.
[77] Vö. Róm 8,19-21.
[78] Vö. Lk 9,25.
[79] Vö. XI. Plus: Quadragesimo anno körlev.: AAS 23 (1931) 207. lap.
[80] Missale Romanum: Krisztus Király ünnepének prefációja.
[81] Vö. VI. Pál: Ecclesiam suam körlev. III.: AAS 56 (1964) 637-659. lap.
[82] Vö. Tit 3,4: filanthrópia.
[83] Vö. Ef 1,3; 5-6; 13-14; 23.
[84] II. vat. zsin.: Lumen Gentium dogmatikai konstitúció az egyházról I. fej. 8. sz.: AAS 57 (1965) 12. lap.
[85] Uo. II. fej. 9. sz. AAS 57 (1965) 14. lap; vö. 8. sz.: AAS, i. h. 11. lap.
[86] Uo. I. fej. 8. sz.: AAS 57 (1965) 11. lap.
[87] Vö. uo. IV. fej. 38. sz.: AAS 57 (1965) 43. lap, a 120. jegyzettel.
[88] Vö. Róm 8,14-17.
[89] Vö. Mt 22,39.
[90] Vö. II. vat. zsin.: Lumen Gentium dogmatikai konstitúció az egyházról II. fej. sz.: AAS 57 (1965) 12-14. lap.
[91] Vö. XII. Pius: Beszéd a történelem és a művészet művelőihez, 1956. márc. 9.: AAS 48 (1956) 212. lap: "Isteni Alapítója, Jézus Krisztus, egyházának nem adott semmiféle parancsot, nem tűzött ki semmiféle célt a kulturális rendre vonatkozólag. Az a cél, amelyet Krisztus neki kijelölt határozottan vallásos ... Az egyháznak Istenhez kell vezetnie az embereket, ezért bízzák rá magukat fenntartás nélkül... Az Egy-ház sohasem veszítheti szeme elől ezt a szigorúan vallásos és természetfölötti célt. Minden tevékenységének értelme, a Codex utolsó kánonjáig, nem lehet más, mint közvetlenül vagy közvetve ebben közreműködne."
[92] II. vat. zsin.: Lumen Gentium dogmatikai konstitúció az egyházról I. fej. 1. sz.: AAS 57 (1965) 5. lap.
[93] Vö. Zsid 13,14.
[94] Vö. 2Tessz 3,6-13; Ef 4,28.
[95] Vö. Iz 58,1-12.
[96] Vö. Mt 23,3-33; Mk 7,10-13.
[97] Vö. XXIII. János: Mater et Magistra körlev. IV: AAS 53 (1961) 456-457. lap és I.: i. h. 407, 410-411. lap.
[98] Vö. II. vat. zsin.: Lumen Gentium dogmatikai konstitúció az egyházról III. fej. 28. sz.: AAS 57 (1965) 34-35. lap.
[99] Uo. 28. sz.: AAS i. h. 35-36. lap.
[100] Sz. Ambrus: De virginitate VIII. fej. 48. sz.: PL 16,278.
[101] II. vat. zsin.: Lumen Gentium dogmatikai konstitúció az egyházról II. fej. 15. sz.: AAS 57 (1965) 20. lap.
[102] Vö. II. vat. zsin. Lumen Gentium dogmatikai konstitúció az egyházról II. fej. 13.: AAS 57 (1965) 17. lap.
[103] Vö. Sz. Justinus: Dialogus cum Tryphone 110. fej.: PG 6,729; Ottokiad. 1897, 391-393. lag: .. .. de minél jobban sújtanak bennünket ilyesmikkel, annál több más ember lesz jámbor hívővé Jézus neve által". - Vö. Tertullianus: Apologeticus. I. fej. 13.: PL 1,534; Corpus Christi Ser. lat. I. 171. lap: "Sőt még többen leszünk, valahányszor learattok bennünket.: magvetés a keresztények vére!" - II. vat. zsin.: Lumen Gentium dogmatikai konstitúció az egyházról II. fej. 9. sz.: AAS 57 (1965) 14. lap
[104] Lumen Gentium dogmatikai konstitúció az egyházról VII. fej. 48. sz.: AAS 57 (1965) 53. lap.
[105] Vö. VI. Pál: Beszéd 1965. febr. 3.: L'Osservatore Romano 1965. febr. 4.
[106] Vö. Sz. Ágoston: De bono coniugali: PL 40,375-376 és 394; Sz. Tamás: Summa Theol., Supp. 49 q. 3. a. ad 1; Decretum pro Armenis: Denz. 702 (1327); XI. Pius: Casti Connubii körlev.: AAS 22 (1930) 543-555. lap; Denz. 2227-2238 (3703-3714).
[107] Vö. XI. Pius: Casti Connubii körlev.: AAS 22 (1930) 546-547. lap; Denz. 2231 (3706).
[108] Vö. Oz 2; Jer 3,6-13; Ez 16 és 23; Iz 54.
[109] Vö. Mt 9,15; Mk 2,19-20; Lk 5,34-35; Jn 3,29; 2Kor 11,2; Ef 5,27; Jel 19,7-8; 21,2 és 9.
[110] Vö. Ef 5,25.
[111] Vö. II. vat. zsin.: Lumen Gentium dogmatikai konstitúció az egyházról: MS 57 (1965) 15-16. lap; 40-41. lap és 47. lap.
[112] Vö. XI. Pius: Casti Connubii körlev.: AAS 22 (1930) 583. lap.
[113] Vö. 1 Tim 5,3.
[114] Ef 5,32.
[115] Vö. Kiv 2,22-24; Péld. 5,18-20; 31,10 -31; Tób 8,4-8; En 1,1-3; Z16; 4,16-5,1; 7,8-11; 1 Kor 7,3-6; Ef 5,25-33.
[116] Vö. XI. Pius: Casti Connubii körlev.; AAS 22 (1930) 547. és 548. lap; Denz. 2232 (3707).
[117] Vö. 1 Kor 7,5.
[118] Vö. XII. Pius Tra le visite beszéd 1958. jan. 20.: AAS 50 (1958) 91. lap.
[119] Vö. XI. Pius: Casti Connubii körlev.: AAS 22 (1930) 559-561. lap; Denz. 2239-2241 (3716-3718); XII. Pius: Beszéd az Olasz Szülésznőszövetség Gyűléséhez, 1951. okt. 29.: AAS 43 (1951) 835-854. lap; VI. Pál: Beszéd a Főmagasságú Bíboros Atyákhoz, 1964. jún. 23.: AAS 56 (1964) 581-589. lap. Egyes kérdéseket, amelyek további tüzetes tanulmányozást igényelnek, a pápa rendelkezésére átadták a Népesedés-, Család- és Születéstanulmányi Bizottságnak, hogy ha ez befejezte teendőjét, a pápa mondjon ítéletet. A tanítóhivatal tanítása ilyen állapotban lévén, a zsinat nem szándékozik közvetlenül előterjeszteni konkrét megoldásokat.
[120] Vö. Ef 5,16; Kol 4,5.
[121] Vö. Sacramentarium Gregorianum: PL 78,262.
[122] Vö. Róm 5,11 és 18; 6,5-11; Gal 2,20.
[123] Vö. Ef 5,25-27.
[124] Vö. e rendelkezés Bevezető helyzet-képe 4-10. sz.
[125] Vö. Kol 3,1-2.
[126] Vö. Ter 1,28.
[127] Vö. Péld 8,30-31.
[128] Vö. Sz. Irenaeus: Adv. Haer. III,11,8: Sagnard-kiad. 200. lap; vö. uo. 16,6: 290-292. lap; 21,10-22: 370-372. lap; 22,3: 378. lap; stb.
[129] Vö. Ef 1,10.
[130] Vö. XI. Pius szavai Roland-Gosselin úr Őnagyméltóságához: "Nem szabad sohasem szem elől téveszteni, hogy az egy-ház feladata az evangelizálás és nem a civilizáció. Ha civilizál, azt az evangelizáció által teszi." (Versailles-i szociális hét 1936. 461-462. lap.).
[131] Vö. I. vat. zsin.: Dei Filius dogmatikai konstitúció a katolikus hitről IV. fej.: Denz. 1795, 1799 (3015, 3019). Vö. XI. Pius: Quadragesimo anno körlev.: AAS 23 (1931) 190. lap.
[132] Vö. XXIII. János: Pacem in terris körlev.: AAS 55 (1963) 260. lap.
[133] Vö. uo. 283. lap; XII. Pius: Rádió-szózat 1941. dec. 24.: AAS 34 (1942) 16-17. lap.
[134] Vö. XXIII. János: Pacem in terris körlev.: AAS 55 (1963) 260. lap.
[135] Vö. XXIII. János: Beszéd 1962. okt. 11-én a zsinat kezdetén: AAS 54 (1962) 792. lap.
[136] Vö. II. vat. zsin.: Sacrosanctum Concilium konstitúció a szent liturgiáról, 123. sz.: AAS 56 (1964) 131. lap; VI. Pál: Discurso agli artisti romani 1964. máj. 7.: AAS 56 (1964) 439-442. lap.
[137] Vö. II. vat. zsin.: Optatam totius határozat a papképzésről, és Gravissimum educationis nyilatkozat a keresztény, nevelésről.
[138] Vö. Lumen Gentium dogmatikai konstitúció az egyházról, IV. fej. 37. sz.: AAS 57 (1965) 42-43. lap.
[139] Vö. XII. Pius: Szózat, 1952. márc. 23.: AAS 44 (1952) 273. lap; XXIII. János: Beszéd az A. C. L. I.-hoz, 1959. máj. 1.: AAS 51 (1959) 358. lap.
[140] Vö. XI. Pius: Quadragesimo anno körlev.: AAS 23 (1931) 190. lap skk, - XII. Pius: Szózat, 1952, márc. 23.: AAS 44 (1952) 276. lap skk.; XXIII. János: Mater et Magistra körlev.; AAS 53 (1961) 450. lap; II. vat. zsin.: Inter mirifica határozat a tömeg-kommunikáció eszközeiről, I. fej. 6. sz.: AAS 56 (1964) 147. lap.
[141] Vö. Mt 16,26; Lk 16,I-31; Kol 3,17.
[142] Vö. XIII. Leó: Libertas praestantissimum körlev. 1888. jún. 20.; AAS 20 (1887-1888) 597. lap. skk.; XI. Pius: Quadragesimo anno körlev.: AAS 23 (1931) 191. lap skk.; u. a.: Divini Redemptoris: AAS 29 (1937) 65. lap skk.; XII. Pius: Karácsonyi szózat 1941.: AAS 34 (1942) 10. lap skk.; XXIII. János: Mater et Magistra körlev.: AAS 55 (1961) 401-464. lap.
[143] A mezőgazdaság problémájára vonatkozóan vö. főképp XXIII. János: Mater et Magistra körlev.: AAS 53 (1961) 341. lap skk.
[144] Vö. XIII. Leó: Rerum novarum körlev.: ASS 23 (1890-91) 649-662. lap; XI. Pius: Quadragesimo anno körlev.: AAS 23 (1931) 200-201. lap; u. a.: Divini Redemptoris körlev.: AAS 29 (1937) 92. lap; XII. Pius: Rádiószózat 1942 karácsony előestéjén: AAS 35 (1943) 20. lap: u. a.: Beszéd 1943. jún. 13-án; AAS 35 (1943) 172. lap; ua.: Rádiószózat a spanyol munkásokhoz 1951. márc. 11.: AAS 43 (1951) 215. lap; XXIII. János: Mater et Magistra körlev.: AAS 53 (1961) 419. lap.
[145] Vö. XXIII. János: Mater et' Magistra körlev.: AAS 53 (1961) 408., 424., 427. lap: a "törődésben" (curatione) szó pedig át van véve a Quadragesimo anno körlevél latin szövegéből: AAS 23 (1931) 199. lap. A kérdés fejlődése szempontjából vö. még: XII. Pius 1950. jún. 3-i beszéde: AAS 42 (1950) 485-488. lap; VI. Pál: Beszéd 1964. jún. 8-án: AAS 56 (1964) 574-579. lap.
[146] Vö. XII. Pius: Sertum laetitiae körlev.: AAS 31 (1939) 642. lap; XXIII. János: Konzisztóriumi beszéd: AAS 52 (1960) 5-11. lap; ua.: Mater et Magistra körlev.: AAS 53 (1961) 411. lap.
[147] Vö. Sz. Tamás: Summa Theol. II-II 32 q. 5 a. ad 2; uo.: 66 q. 2. a.: vö.: magyarázatát XIII. Leó: Rerum novarum körlevélben: AAS 23 (1890-91) 561. lap; vö. még XII. Pius: Beszéd 1941. jún. 1.: AAS 33 (1941) 199. lap; ua.: Karácsonyi rádió-szózat 1954.: AAS 47 (1955) 27. lap.
[148] Vö. Sz. Vazul: Homilia Lk 12,18-hoz: "Lebontom csűreimet" 2: PG 31,263; Lactantius Divinarum Institutionum V. könyv az igazságosságról: PL 6,565 B; Sz. Ágoston: In Ioann. Ev. 50. tr. 6. sz.: PL 35,1760; ua.: Enarratio in Ps. 147, 12: PL 37,1922; Nagy Sz. 'Gergely: Homiliae in Ev. 20. hom. 12: PL 76,1165; ua.: Regulae Pastoralis liber III. rész 21. fej.: PL 77,87; Szent Bonaventúra: In III. Sent., 33 d. 1 dub.: Quaracchi-kiad. III. 728.; ua.: In IV. Sent., 15 d. II.p. 2. a. 1 q.: uo.: IV,3071 b; Quaest, de superfluo (kézirat: Assisi Bibl. Commun. 186. skk. 112a-113a); Nagy Sz. Albert: In HI Sent., 33 d. 3 a. 1 sol.: Borgnet-kiad. XXVIII,611; ua.: In IV. Sent, 15 d. 16 a.: uo. XXIX, 494-497. Ami pedig korunkban a felesleg megállapítását illeti vö. XXIII. János: Rádió-televízió szózat 1962. szept. 11.: AAS 54 (1962) 682. lap: "Minden embernek, de a keresztény embernek különös kötelessége, hogy feleslegét a másik ember szüksége szerint mérlegelje és legyen gondja arra, hogy a teremtett javak kezelése és elosztása mindenkinek a javára történjék."
[149] Ebben az esetben érvényes a régi alapelv: "végső szükségben minden közös, azaz megosztandó'. Másrészt a szövegben előterjesztett elv alkalmazásának értelmére, terjedelmére és módjára vonatkozólag az újabb bevált szerzőkön kívül vö. Sz. Tamás: Summa Theol. II-II 66 q. 7 a. Amint nyilvánvaló, az elv helyes alkalmazása végett igazodni kell az erkölcsileg megkívánt összes feltételekhez.
[150] Vö. Gratiani Decretum 21 C. LXXXVI dist.: Friedberg-kiad. I 302. Ez a mondás megvan már: PL 54,491 A és PL 56,1132 B. Vö. Antonianum 27 (1952) 349-366.
[151] Vö. XIII. Leó: Rerum novarum körlev.: AAS 23 (1890-91) 643-646.; XI. Pius: Quadragesimo anno körlev.: AAS 23 (1931) 191. lap; XII. Pius: Rádiószózat 1941. jún. 1. - AAS 33 (1941) 199. lap; ua.: Rádió-szózat karácsony előestéjén 1942.: AAS 35 (1943) 17 lap; ua.: Rádiószózat 1944. szept. 1.: AAS 36 (1944) 253. lap; XXIII. János: Mater et Magistra körlev.: AAS 53 (1961) 428-429. lap.
[152] Vö. XI. Pius: Quadragesimo anno körlev.: AAS 23 (1931) 214. lap; XXIII.
János: Mater et Magistra körlev.: AAS 53 (1961) 429. lap.
[153] Vö. XII. Pius: Rádiószózat 1941 pünkösdjén: AAS 44 (1941) 199. lap; XXIII. János: Mater et Magistra körlev.: AAS 53 (1961) 430. lap.
[154] A javak helyes használatáról az új-szövetség tanítása szerint vö. Lk 3,11; 10,30; skk.; 11,41; 1 Pt 5,3; Mk 8,36; 12, 29-31; Jak 5,1-6; 1 Tim 6,8; Ef 4,28; 2 Kor 8,13 skk.; 1 Ján 3,17-18.
[155] Vö. XXIII. János: Mater et Magistra
körlev.: AAS 53 (1961) 417. lap.
[156] Vö. ua.: uo.
[157] Vö. Róm 13,1-5.
[158] Vö. Róm 13,5.
[159] Vö. XII. Pius: Rádiószózat 1942. dec. 24.: AAS 35 (1943) 9-24. lap; 1944. dec. 24.: AAS 37 (1945) 11-17. lap; XXIII. János: Pacem in terris körlev.: AAS 55 (1963) 263., 271., 277. és 278. lap.
[160] Vö. XII. Pius: Rádiószózat 1941. jún. 1.: AAS 33 (1941) 200. lap; XXIII. János: Pacem in terris körlev.: i. h. 273. és 274. lap.
[161] Vö. XXIII. János: Mater et Magistra körlev.: AAS 53 (I961) 415-418. lap.
[162] Vö. XI. Pius: Beszéd "Ai dirigenti della Federazione Universitária Cattolica": Discorsi di Pio XI: Bertetto-kiad., Torino I. köt. 1960, 743. lap.
[163] Vö. II. vat. zsin.: Lumen Gentium dogmatikai konstitúció az egyházról 13. sz.: AAS 57 (1965) 17. lap.
[164] Vö. Lk 2,14.
[165] Vö. Ef 2,16; Kol 1,20-22.
[166] Vö. XXIII. János: Pacem in terris enciklika, 1963. ápr. 11.: AAS 55 (1963) 291. lap: "Ezért oktalan gondolat atomenergiájára büszke korunkban, hogy a háború alkalmas a jogsérelmek orvoslására."
[167] Vö. XII. Pius: Beszéd 1954. szept. 4.: AAS 46 (1954) 589. lap; Rádiószózat 1954. dec. 24.: AAS 47 (1955) 15. lap. skk.; XXIII. János: Pacem in terris enciklika: AAS 55 (1963) 286-291. lap; VI. Pál: Beszéd az Egyesült Nemzetek Gyűlésén 1965. okt. 4.: AAS 57 (I965) 877-885. lap.
[168] Vö. XXIII. János: Pacem in terris enciklika: ahol a fegyverkezés csökkentéséről van szó: AAS 55 (1963) 287. lap.
[169] Vö. 2 Kor 6,2.
[170] Vö. XXIII. János: Ad Petri Cathedram körlev. 1959. jún. 29.: AAS 55 (1959) 513. lap.
[171] Vö. Mt 7,21.
