Emlékezet és kiengesztelődés

Tartalom

• Előzetes megjegyzés
• Bevezetés
• 1. A probléma megfogalmazása: múlt és jelen
  • 1.1. A II. Vatikáni Zsinat előtt
  • 1.2. A Zsinat tanítása
  • 1.3. II. János Pál bocsánatkérései
  • 1.4. A fölvetett kérdések
• 2. Bibliai megközelítés
  • 2.1. Ószövetség
  • 2.2. Újszövetség
  • 2.3. A bibliai Jubileum
  • 2.4. Következtetés
• 3. Teológiai alapok
  • 3.1. Az egyház misztériuma
  • 3.2. Az egyház szentsége
  • 3.3. A folytonos megújulás szükségessége
  • 3.4. Az egyház anyasága
• 4. Történelmi és teológiai értékelés
  • 4.1. A történelem értelmezése
  • 4.2. Történelmi vizsgálódás és teológiai értékelés
• 5. Etikai megfontolások
  • 5.1 Néhány etikai kritérium
  • 5.2. A keresztények megosztottsága
  • 5.3. Erőszak alkalmazása az igazság érvényesítésében
  • 5.4. Keresztények és zsidók
  • 5.5. Felelősségünk a jelen bajaiért
• 6. Pasztorális és missziós távlatok
  • 6.1. Pasztorális célkitűzések
  • 6.2. Következtetések az Egyház életére vonatkozóan
  • 6.3. Következtetések a dialógus és a misszió vonatkozásában
• Összefoglalás
• Jegyzetek

---

Előzetes megjegyzés

„Az egyház és a múlt bűnei” téma tanulmányozását Joseph RATZINGER bíboros javasolta a Nemzetközi Teológiai Bizottságnak – melynek elnöke –, hogy ezzel előkészítse a 2000. év nagy jubileumának megünneplését. A téma tanulmányozását egy albizottság vállalta, melynek tagjai: Rev. Christopher BEGG, Mons. Bruno FORTE – őt választották az albizottság elnökévé –, Rev. Sebastien KAROTEMPREL, SDB, Mons. Roland MINNERATH, Rev. Thomas NORRIS, Rev. Rafael SALAZAR CÁRDENAS, MSpS és Mons. Anton STRUKELJ. A téma általános megvitatása az albizottság számos gyűlését tette szükségessé. Ugyanakkor a Nemzetközi Teológiai Bizottság Rómában, 1998-ban és 1999-ben tartott általános ülésein is sor került megvitatására. Az itt bemutatott szöveget, in forma specifica, sajátos módon, írásbeli szavazással fogadta el a bizottság. Ezután az elnök, Joseph RATZINGER bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa engedélyezte a közzétételét.

Bevezetés

A 2000. évet szentévvé nyilvánító bulla, az Incarnationis mysterium (1998. november 29.) az emlékezet megtisztítását jelöli meg azon jelek egyikeként, melyek „elősegíthetik, hogy fokozottan éljünk a Jubileum nagy kegyelmével”. Az emlékezetnek ez a megtisztítása olyan folyamatot jelent, mely megszabadítja a személyes és közösségi lelkiismeretet a múlt bűneinek örökségétől: minden bosszútól és erőszaktól. E folyamat során a történeti és teológiai események újraértékelése – amennyiben igaznak bizonyul – elvezet az elkövetett bűnök beismeréséig, s ezzel utat nyit a kiengesztelődés előtt. Mindez jelentősen kihat a jelenre is, mivel a múltbeli bűnök következményei messzire nyúlnak, s a jelen számára is kísértéseket hordoznak.

Az emlékezet megtisztítása ugyanakkor „mindenkitől az alázat bátor cselekedetét igényli, tudniillik azoknak a vétségeknek a beismerését, melyeket a Krisztus nevét viselők követtek és követnek el”. Azon a meggyőződésen alapul, hogy „A kötelék miatt, mely a titokzatos testben összekapcsol minket, mi magunk is hordozzuk az előttünk éltek bűneinek és tévedéseinek terhét, akkor is, ha tetteikért nincs személyes felelősségünk és nem tudunk helyettük felelni a szíveket egyedül ismerő Isten ítélőszéke előtt”. II. János Pál még hozzáteszi: „Mint Péter utóda sürgetem, hogy az Egyház az életszentségnek Urától kapott ajándékával megerősítve boruljon térdre Isten előtt az irgalmasságnak ebben az évében, és kérjen bocsánatot gyermekei korábbi és jelenlegi bűneiért”.[1] A pápa megismétli, hogy „a keresztényeknek viselniük kell a felelősséget az elkövetett mulasztásokért Isten és a viselkedésük által megbántott emberek előtt”, majd erre a következtetésre jut: „Úgy kell ezt megtenniük, hogy semmi viszonzást sem várnak, s erőt egyedül Isten szeretetéből merítsenek, 'mely kiáradt a szívünkbe' (Róm 5,5).”[2]

Róma püspökének a hiteles és viszonzásra nem váró szellemben elhangzott bocsánatkérései különféle reakciókat ébresztettek. Az igazság erejébe vetett feltétel nélküli bizalom általában kedvező fogadtatásra talált az egyház közösségén belül és kívül is. Nem voltak kevesen, akik hangsúlyozták, hogy a pápa gesztusa nyomán fokozott hitelt adnak az egyház nyilatkozatainak. Mindazonáltal voltak, akik fenntartással fogadták őket, s aggodalmukat fejezték ki a sajátos történeti és kulturális helyzet miatt, mely arra adhat alkalmat, hogy az egyház gyermekei által elkövetett bűnök beismerése az eleve ellenséges vádak előtt jelentsen behódolást. Az egyetértés és az aggodalom között kiérződik az az igény, hogy alapos megfontolással világítsuk meg a múlt bűnei miatti bocsánatkérés okait, körülményeit és pontos tartalmát.

Ezt az igényt tartotta szem előtt a Nemzetközi Teológiai Bizottság, amikor kidolgozta a jelen szöveget. A bizottság összetétele tükrözte az egyetlen katolikus hiten belüli eltérő kultúrákat és érzékenységeket. Szövegünk teológiai reflexiót tartalmaz a múltbéli bűnök beismerése által történő „emlékezet-megtisztítás” lehetőségi feltételeiről. A következő kérdésekre keresünk választ: miért van szükség erre? milyen témák jönnek számításba? mire vonatkozik a bocsánatkérés és hogyan határozható meg a helyes történeti és teológiai ítéletalkotás fényében? kikhez szól a bocsánatkérés? milyen erkölcsi vonzatai vannak és milyen várható hatással jár majd az egyház és a társadalom életében? Jelen szövegünk célja tehát nem az, hogy a konkrét történeti eseményeket vizsgálja, hanem arra vállalkozik, hogy megvilágítsa a múlt bűnei miatti megbánás előfelételeit. Amikor most elöljáróban megfogalmazzuk, milyen jellegű gondolatmenet kifejtése a célunk, arra is ki kell térnünk, hogy hogyan használjuk az egyház fogalmát. Nem kizárólag történelmi intézményként tárgyaljuk, nem is kizárólag a hit által megvilágosítottak lelki közösségeként. Az egyházon mindig a megkereszteltek látható közösségét értjük, amely lelkipásztorai vezetésével cselekszik a történelemben, s amelyet az éltető Lélek egyesít misztériumának teljességében. Erről az egyházról mondja a II. Vatikáni Zsinat, hogy „kitűnő analógia alapján a megtestesült Ige misztériumához szokták hasonlítani. Amint ugyanis a felvett természet az isteni Igének szolgál, mint az üdvösségnek vele elválaszthatatlanul egyesült élő szerve, ugyanilyen módon szolgál az egyház társadalmi szerkezete az őt éltető Léleknek, Krisztus Lelkének, a test növekedésére (vö. Ef 4,16).”[3] Ez az egyház – mely valódi és mély közösséggé öleli a múltban élt és a jelenben élő gyermekeit – a mi egyetlen Anyánk a kegyelemben, mely magára vállalja még a múltban elkövetett bűnök következményeit is, hogy így megtisztítsa az emlékezetet, s az Úr akarata szerint megújuljon szívünk és életünk. Azért teheti ezt meg, mivel Jézus Krisztus – akinek életét misztikus testként folytatja a történelemben – egyszer s mindenkorra magára vállalta a világ bűneit.

Szövegünk szerkezete a következő felépítést követi: röviden összefoglalja a történeti körülményeket (1. fejezet), hogy feltárhassa a bibliai alapokat (2. fejezet) és elemezhesse a bocsánatkérés teológiai feltételeit (3. fejezet). A történelmi helyzet és a teológiai érvek pontos bemutatására szükség van ahhoz, hogy olyan helyes és hatékony megállapításokhoz jussunk, amelyek számot vetnek a tárgyalt tettek idejével, helyével és kontextusával is (4. fejezet). Végül a múlt bűnei miatt tanúsított megbánás erkölcsi következményeivel (5. fejezet), lelkipásztori és missziós vonzataival (6. fejezet) foglalkozunk, melyek sajátos szempontból értintik a katolikus egyházat. Annak tudatában, hogy minden népnek és minden vallásnak szüksége van bűnei megvallására, azt kívánjuk, hogy gondolatainkkal magunk is hozzásegítsük őket az igazság útjához, a testvéri párbeszédhez és a kiengesztelődéshez.

Bevezetésünk végén nem lesz haszontalan rámutatni arra, mi a végső célja az „emlékezet megtisztításának” a hívők körében, hiszen a bizottságot ez a végső cél vezette munkája során. Isten dicsőítéséről van szó, hiszen aki az isteni igazságnak engedelmeskedik, az nemcsak a bűnöket vallja meg, hanem az Úr örök irgalmát és igazságosságát is. Így tehát a confessio peccati – melyet a megszabadító és üdvözítő Igazságba vetett hit (confessio fidei) támogat és világít meg – confessio laudis-szá válik: Isten dicsőítésévé, mivel csak őelőtte vagyunk képesek beismerni a múlt és a jelen bűneit, csak általa és vele tudunk kiengesztelődni Jézus Krisztusban – aki a világ egyedüli Üdvözítője –, hogy magunk is képessé váljunk megbocsátani azoknak, akik minket bántottak meg. A bocsánat felajánlása különösen akkor válik jelentőssé, ha azokra az üldöztetésekre gondolunk, melyeket a keresztényeknek kellett elszenvedniük a történelem folyamán. A múlt bűneinek a pápa által kért bevallása és megbocsátása így példaértékű prófétai tetté válik mind a különféle vallások, mind pedig a nemzetek és kormányok számára. A katolikus egyház így járulhat hozzá ahhoz, hogy a Megtestesülés nagy Jubileuma mindenki számára a kegyelem és a kiengesztelődés eseményévé váljon.

1. A probléma megfogalmazása: múlt és jelen

1.1. A II. Vatikáni Zsinat előtt

Az egyház mindig is úgy élte meg a jubileumot, mint a Krisztus által hozott üdvösség örömének idejét s mint olyan kiváló alkalmat, amikor kiengesztelhetjük Istent a népét terhelő bűnökért. A VIII. Bonifác pápa által először 1300-ban való meghirdetése óta a Péter és Pál apostolok sírjához zarándoklók kivételes búcsúban részesülnek: szentségi bűnbocsánatban, a bűnökhöz kapcsolódó ideigvaló büntetés teljes vagy részleges elengedésében.[4] Ebben az összefüggésben mind a szentségi bocsánat, mind pedig a büntetések elengedése személyes jelleget ölt. A „bocsánat és a kegyelem éve” során[5] az egyház különleges módon gazdálkodik a kegyelem Krisztustól kapott kincseivel.[6] A jelen pillanatig azonban egyetlen jubileum alkalmával sem történt meg az egyház múltja során esetleg elkövetett bűnök bevallása, sem annak elismerése, hogy bocsánatot kell kérnünk Istentől a közeli vagy távoli múltban tanúsított magatartás miatt.

Ráadásul az egyház egész története során még sohasem volt példa arra, hogy a Tanítóhivatal által elkövetett múltbéli bűnökért kértünk volna bocsánatot. A zsinatok és a pápai dekrétumok ugyan büntetéssel sújtották azokat a visszaéléseket, melyeket papok vagy világiak követtek el, s melyeket sok lelkipásztor valóban őszintén sietett is jóvátenni. Mégis igen ritkán fordult csak elő, hogy egyházi hatóságok – pápák, püspökök vagy zsinatok – nyíltan elismertek olyan bűnöket vagy visszaéléseket is, melyekért ők maguk voltak felelősek. Erre híres példa VI. Hadrián reformátor pápa esete, aki 1522. november 25-én a nürnbergi birodalmi gyűléshez intézett üzenetében nyíltan elismerte, hogy „a korának 'római udvara' által elkövetett borzalmak, visszaélések [...] és kötelességsértések 'olyan betegséget jelentettek, mely mély gyökeret eresztett a testben', s a 'főtől terjedt a tagokig'”.[7] VI. Hadrián a kortársaknak – mindenekelőtt közvetlen elődének, X. Leónak és udvarának – a bűneit siratta, de arra nem határozta el magát, hogy bocsánatot is kérjen értük.

VI. Pálig kellett várni ahhoz, hogy a pápa bocsánatot kérjen mind Istentől, mind a kortársaktól. A Zsinat második ülésszakának nyitó beszédében a pápa „bocsánatot kér Istentől [...] és a különvált keleti testvérektől”, akik sértve érezhetik magukat „általunk” (a Katolikus Egyház által), s maga is késznek mutatkozik megbocsátani a kapott sértéseket. VI. Pál azonban kizárólag a keresztények közötti megosztottság bűneit vette számításba, s kölcsönösséget feltételezett, amikor bocsánatot kért vagy adott.

1.2. A Zsinat tanítása

A II. Vatikáni Zsinat ugyanolyan szemléletet tanúsított, mint VI. Pál. Az egység ellen elkövetett bűnökért – mondják a zsinati atyák – „alázatosan könyörögve kérünk bocsánatot Istentől is, különvált testvéreinktől is, viszont mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”.[8] Az egység elleni bűnökön túlmenően más múltbeli bűnöket is fölemlít a Zsinat, melyekért a keresztények tehetők felelőssé. Így mély sajnálkozását fejezi ki „bizonyos szellemi magatartás fölött, amely néha megnyilvánult éppen a keresztények között is”, akik szembeállították egymással a tudást és a hitet.[9] Ugyanígy azt is megállapítja, hogy a hívőknek „nem kis részük lehet az ateizmus létrejöttében”, amennyiben hanyagságukkal inkább eltakarták, mintsem feltárták „Isten és a vallás igazi arcát”.[10] Sőt, a Zsinat „mélyen sajnálja” az antiszemitizmusból fakadó gyűlölet és üldözés sokféle megnyilatkozását, „bármikor és bárki részéről”.[11] A fölemlített esetekhez azonban bocsánatkérést sehol sem társít.

Teológiai szempontból a II. Vatikáni Zsinat különbséget tesz az egyházhoz való töretlen hűség, illetve a tagok – papi rendből való vagy világi hívek – múltbeli, ill. jelenlegi gyengeségei között.[12] Megkülönbözteti tehát az egyházat, Krisztus Jegyesét, akin „sem szeplő, sem ránc, sem egyéb efféle nincsen” (vö. Ef 5,27), és bűnbocsánatban részesülő bűnös fiait, akiket állandó metanoiára szólít, s megújulásra a Szentlélek erejéből. „Az egyház, mely bűnösöket foglal magában, egyszerre szent is és folytonos megtisztulásra is szorul, a bűnbánatnak és a megújulásnak útját járja szüntelen”.[13]

A Zsinat néhány olyan szempontot is kidolgozott, melyek alapján elbírálható az élők bűnrészessége vagy felelőssége a múlt bűnei iránt. Két különböző szövegben is kifejtette, hogy nem lehet felróni a kortársaknak azokat a bűnöket, melyeket a múltban saját vallási közösségeik követtek el:

 – „Nem lehet megkülönböztetés nélkül minden akkori zsidónak vagy éppen a mai zsidóságnak rovására írni azt, amit ővele (Krisztussal) kínszenvedésekor műveltek.”[14]

 – „Nem jelentéktelen közösségek különültek el a katolikus egyház teljes közösségétől; ebben többnyire közrejátszottak az emberek bűnei mindkét oldalról. Ámde akik manapság születés útján kerülnek be az ilyen közösségekbe, és e közösségek által részesülnek Krisztus hitében, már nem okolhatók az elkülönülés bűne miatt. Testvéri tisztelettel és szeretettel zárja szívébe őket a katolikus egyház.”[15]

VI. Pál a Zsinat utáni első, 1975-ös szentévnek a következő témát adta: „Megújulás és kiengesztelődés”,[16] a Paterna cum benevolentia apostoli buzdításban pedig közelebbről is meghatározta, hogy a kiengesztelődésnek mindenekelőtt a katolikus egyház hívei között kell megtörténnie.[17] A szentév, az egyház szentségi rendjének segítségével, továbbra is a bűnösök megtérésének és Istennel való kiengesztelődésének kimagasló alkalma maradt.

1.3. II. János Pál bocsánatkérései

II. János Pál nemcsak újólag kifejezi sajnálatát a keresztények közötti megosztottság történetét terhelő „fájdalmas emlékek” miatt – ahogy VI. Pál vagy a II. Vatikáni Zsinat tette[18] –, hanem számos olyan történeti eseményre is kiterjeszti a bocsánatkérést, melyekbe az egyház vagy egyes keresztény csoportok különféle alkalmak során belesodródtak.[19] Tertio millennio adveniente kezdetű apostoli levelében[20] kifejezi óhaját, hogy a 2000. év Jubileuma alkalom legyen arra, hogy az egyház megtisztítsa emlékezetét minden olyan „ellentanúságtól és botránytól”, melyek az elmúlt ezer év során következtek be.[21]

Arra szólítja fel az egyházat, hogy „eleven lelkiismerettel vállalja fel gyermekeinek bűneit”. Az egyház „sajátjának ismeri el a bűnös gyermekeket”, ugyanakkor arra ösztönzi őket, hogy a megbánás által „tisztuljanak meg ... a tévedésektől, a hűtlenségtől, az állhatatlanságtól és a késedelmes szívűségtől”.[22] Az apostoli levél fölemlíti a keresztényeknek korunk bajaiért viselt felelősségét is,[23] de a hangsúly mindenekelőtt azon van, hogy a ma egyházának felelősséget kell vállalnia a múlt bűneiért. Ezek közül néhányat kifejezetten is megemlít, így a keresztények közötti megosztottságot[24] vagy azokat a „türelmetlen, sőt erőszakos módszereket”, melyekkel a múltban a hitet próbálta terjeszteni az egyház.[25]

II. János Pál arra buzdít, hogy teológiailag is alapozzuk meg a múlt bűneinek felvállalását és a kortársaktól való esetleges bocsánatkérést,[26] amikor Reconciliatio et paenitentia (Kiengesztelődés és bűnbánat) kezdetű apostoli buzdításában megállapítja, hogy a bűnbánat szentségében „a bűnös egyedül áll Isten előtt bűnével, bánatával, bizalmával. Senki sem helyettesítheti bánatában, és senki sem kérhet bocsánatot helyette”. A bűn tehát mindig is személyes jellegű, még akkor is, ha az egész egyházat sérti, amelyet a pap, a bűnbánat szentségének kiszolgáltatója és az Istennel kiengesztelő szentségi kegyelem közvetítője képvisel.[27] A „szociális bűnök” esetei – amikor az emberi társadalmakon belül az igazság, a szabadság vagy a béke szenved csorbát – „egyéni bűnök felgyülemlésének és halmozódásának gyümölcsei”. A névtelen esetekben ugyan felhígul az erkölcsi felelősség, a szociális bűn fogalma csak per analogiam lenne felfogható.[28] A bűnöket mindig személyeknek kell beszámítani, vagy legalábbis személyek olyan csoportjának, amely tettel, mulasztással vagy kötelességszegéssel szándékosan részt vett bennük.

1.4. A fölvetett kérdések

Az egyház eleven társadalom, mely századokat ível át. Emlékezete nemcsak az apostolok koráig terjed – amely egyébként meghatározza hitét és életét –, hanem változatos történelmi tapasztalatokkal is rendelkezik, melyek pozitív vagy negatív irányban befolyásolják. Az egyház múltja nagymértékben meghatározza jelenét. A tanításbeli, liturgikus, kánonjogi, aszketikai hagyomány táplálja a hívő közösség életét, s a követendő minták bőségét nyújtja számára. Az egyház földi zarándokútján azonban nem választható szét a jó vetőmag a konkolytól, a szentség elvegyül a hűtlenséggel és a bűnnel.[29] Így történhet meg, hogy a múlt botrányainak emléke a jelenben is akadályozza az egyház tanúságtételét, az egyház gyermekei által elkövetett bűnök beismerése viszont megújuláshoz és kiengesztelődéshez vezethet a jelenben.

Szembe kell néznünk azonban a nehézséggel, hogy nem könnyű meghatározni, melyek voltak a múlt bűnei, s hogy a meghatározás folyamán főként történeti ítéletet kell hoznunk. Az előforduló esetekben szét kell választanunk, mely felelősség vagy bűn terheli az egyház tagjait mint híveket, s mely felelősség vagy bűn hárítható a „keresztény” századokra, vagyis azokra a hatalmi struktúrákra, melyekben szorosan összefonódott a világi és a lelki elem. Minden korábbinál inkább szükség van tehát egy olyan történeti hermeneutikára, amely segíti a megkülönböztetés munkáját: különválasztja az egyháznak mint hitben való közösségnek, illetve a társadalomnak a tetteit az egymással szoros kölcsönhatásban álló korszakokban.

A múltbéli bűnökért való bocsánatkérés ügyében II. János Pál által tett lépéseket egyházi vagy világi körökben sokan úgy értelmezték, mint az egyház életerejének és autentikus mivoltának jeleit, melyek megerősítik hitelét. Helyes dolog, hogy az egyház igyekszik megváltoztatni a róla kialakult hamis vagy elfogadhatatlan képzeteket, főként azokon a területeken, ahol – tudatlanságból vagy rosszhiszeműségből – maradinak vagy türelmetlennek tünteti fel a közvélemény. A pápa által megfogalmazott bocsánatkérések egészséges versengést keltettek egyházi körökben, sőt még azokon túl is. Jelenleg ott tartunk, hogy állam- és kormányfők, magán- és közintézmények vezetői, szerzetesi közösségek elöljárói kérnek bocsánatot az igazságtalan történelmi esetekért vagy korszakokért. Ezek a bocsánatkérések nem csupán retorikai fogások, sokan húzódoznak is a csatlakozástól, miután számba vették, miféle – főként jogi – következményekkel is járna a múlt bűneivel való közösségvállalás. Az alapos körültekintésre ebből a szempontból is nagy szükség van.

Ugyanakkor vannak a hívek között olyanok is, akik megdöbbentek, mivel a pápai bocsánatkérés megzavarta egyház iránti hűségüket. Közülük egyesek kétségesnek tartják, hogy továbbra is átadható az egyház szeretete a fiatal nemzedékeknek, ha egyszer ez az egyház bűntettekkel és hibákkal vádolja magát. Mások arra figyelmeztetnek, hogy a bűnök elismerése legalábbis egyoldalú tett, és hogy az egyház szidalmazói igazoltnak vélhetik kedvezőtlen véleményüket, ha azt látják, hogy az egyház maga is elismeri azokat az előítéleteket, melyeket a rovására írtak. Megint mások óva intenek attól, hogy önkényesen vádoljuk a hívek mai nemzedékeit olyan hiányosságokért, melyekben nem volt semmi szerepük, ugyanakkor készek felvállalni a rájuk háruló felelősséget, amennyiben a ma élő embercsoportokra is kihatnak azoknak a jogtalanságoknak a következményei, melyeket elődeiknek az előző korokban kellett elszenvedniük. Ismét mások úgy vélik, hogy az egyház úgy is megtisztíthatja emlékezetét azoktól a kétes tettektől, melyekben maga is részt vett a múltban, ha egyszerűen csatlakozik a társadalmunkban kialakult emlékezetvizsgáló tevékenységhez. Ennek során megállapíthatná, hogy kortársaival együtt maga is visszautasítja mindazt, amit a jelenlegi erkölcsi lelkiismeret elvet, de nem kellene úgy feltüntetnie magát, mintha egyedül ő tehetne a múlt bűneiről. Eljárása során kölcsönös megértésen alapuló párbeszédet folytathatna azokkal, akik még ma is sértve érzik magukat az egyház tagjainak felróható bűnök által. Végül valószínű, hogy egyes csoportok maguk is bocsánatkérést követelnek majd irányukban vagy valamely más csoporthoz hasonló helyzetüknél fogva, vagy pedig azért, mert úgy tartják, hogy jogtalanságokat szenvedtek el. Az emlékezet megtisztítása azonban egyetlen esetben sem jelentheti azt, hogy az egyház – akár a hit, akár az erkölcs területén – lemond a rábízott kinyilatkoztatott igazság hirdetéséről.

Különféle kérdésfeltevéseket látunk tehát kirajzolódni. Vajon terhelhető-e a jelenlegi lelkiismeret azokkal a bűnökkel, melyek olyan megismételhetetlen történeti jelenségekkel jártak együtt, mint a keresztes háborúk vagy az inkvizíció? Nem túl könnyű elintézési mód-e az, ha a múlt képviselőit a mai lelkiismeret nevében ítéljük el (ahogy az írástudók és farizeusok tették Mt 23,29-32 szerint), s nem veszünk tudomást arról, hogy az erkölcsi lelkiismeret saját korának is a függvénye? Másrészről viszont tagadható-e, hogy az erkölcsi ítéletet már az az egyszerű tény is meghatározza, hogy Isten igazsága és ennek erkölcsi követelményei örökre érvényesek maradnak? Akármelyik álláspontot foglaljuk is el, számot kell vetnünk ezekkel a kérdésekkel és meg kell keresnünk rájuk azokat a válaszokat, melyek a kinyilatkoztatáson és ennek az egyház hitében való eleven továbbadásán alapulnak. Elsődleges feladatunk annak tisztázása, hogy milyen mértékben függenek össze az Istennel és a felebaráttal való kiengesztelődés bibliai és teológiai alapjaival a múlt bűneiért való bocsánatkérések, főként ha a ma élő embercsoportokhoz szólnak.

2. Bibliai megközelítés

Különféle módokon vizsgálhatnánk, hogyan tudatosította Izrael az Ószövetségben a bűneit, s hogyan történt a bűnök megvallása az Újszövetség hagyománya szerint.[30] A most érvényesítendő teológiai reflexió során alapvetően tematikus jellegű megközelítést követünk. Kiindulópontunk a következő kérdés lesz: milyen szentírási háttere van II. János Pál azon felhívásának, hogy az egyház vallja meg a múlt bűneit?

2.1. Ószövetség

Bűnök bevallásával és ezt követő bocsánatkéréssel az egész Bibliában találkozni: mind az Ószövetség elbeszéléseiben, mind a zsoltárokban, a prófétáknál és az evangéliumokban. A bölcsességi irodalomban és az újszövetségi levelekben már szórványosabban fordulnak elő. Mivel bőséggel találkozunk ilyen tanúságtételekkel, felmerül a kérdés: hogyan válogassuk szét és milyen csoportokba soroljuk a témánkat érintő szövegeket? Ha például a bűnvallás témakörének bibliai szövegeit nézzük, a következő kérdéseket tehetjük fel: ki vall meg, mit és kinek (és milyen jellegű bűnöket)? Ez a fajta kérdésfeltevés a „vallomásszövegek” két alapvető kategóriáját különíti el, melyek mindegyike további alkategóriákra osztható: a) az egyéni bűnök megvallásának szövegeit, b) az egész nép (és az ősök) bűneit megvalló szövegeket. A jelenleg vizsgált egyházi gyakorlat miatt a második kategóriára korlátozzuk az elemzést.

Ezen a kategórián belül is különféle lehetőségek adódnak aszerint, hogy ki vallja meg a nép bűneit, vagy ki van legalább érintve a közös bűnben. A személyes felelősségtudat jelenlétét vagy hiányát tehát figyelmen kívül hagyjuk (ez a fajta felelősségtudat csak fokozatosan alakul ki: vö. Ez 14,12-23; 18,1-32; 33,10-20). Az így megállapított kritériumok alapján a következő eseteket különböztethetjük meg több-kevesebb világossággal:

 – A szövegek egyik sorozata az egész népet képviseli (néha egyes számú „én” névmással megszemélyesítve), amely történetének egyik pillanatában megvallja Isten ellen elkövetett bűneit – vagy legalábbis utal rájuk –, de az előző nemzedékek bűneiről kifejezetten nem tesz említést.[31]

 – A szövegek egy másik csoportja egy vagy több olyan (vallási) vezető ajkára adja a nép jelenlegi bűneinek Istenhez intézett megvallását, akik legalábbis besorolhatók abba a bűnös népbe, amelyért imádkoznak.[32]

 – A szövegek egy harmadik csoportja úgy mutatja be a népet vagy valamelyik vezetőjét, amint az ősök bűneit vallja meg, a jelenlegi nemzedékről azonban nem történik említés.[33

 – Gyakori az is, hogy az ősök bűneit említő vallomást kifejezetten a jelen nemzedékek tévelygéseivel kapcsolják össze.[34]

Az összegyűjtött idézetek alapján úgy tűnik, hogy a vallomás minden olyan esetben, amikor „az atyák bűneit” említi föl, kizárólag Istenhez szól; a nép azokat a bűnöket vallja meg, amelyek közvetlenül Isten irányultak, nem pedig azokat, amelyeket embertársaikkal szemben követtek el (csak a Szám 21,7-ben történik említés megbántott emberre, Mózes személyében).[35] Fölmerül tehát a kérdés: miért nem tartották fontosnak a bibliai szerzők, hogy jelen lévő társaiktól is bocsánatot kérjenek, amikor az atyák által elkövetett vétkekről volt szó – jóllehet fejlett érzékük volt a nemzedékek közötti, jóban-rosszban való szolidaritás iránt. („Korporatív személyiségen” éppen ezt a szolidaritást értjük.) Erre a kérdésre különféle feltevések kísérelhetők meg válaszul. Mindenekelőtt a Bibliában mindenütt jelen lévő Isten-központúság teszi első helyre az Isten ellen elkövetett bűnök egyéni vagy közösségi megvallását. Ezen túlmenően elmondhatjuk, hogy Izrael erőszakos tettei más népekkel szemben – melyekért bocsánatot kellene kérnie e népektől vagy utódaiktól – olyan színben tűnnek fel, mintha egyenesen Istentől kapott parancs végrehajtása lennének. Így például Józs 2-11 és MTörv 7,2 (a kánaániták kiirtása), 1Sám 15 és MTörv 25,19 (az amalekiták elpusztítása). A szóban forgó isteni parancs ilyen esetekben kizár minden lehetséges bocsánatkérést.[36] A rossz bánásmódnak azok a tapasztalatai, amelyeket Izrael a többi néptől szenvedett el, s az így keltett harag szintén ellene szólhat annak az indíttatásnak, hogy bocsánatot kérjenek ezektől a népektől a nekik okozott baj miatt. [37]

A bibliai tanúságtétel szerint mindazonáltal létezik szolidaritásvállalás a nemzedékek között mind a bűnben, mind pedig a kegyelemben; ez fejeződik ki „az ősök bűnének” Isten előtti megvallásában. Azarja gyönyörű imáját idézve II. János Pál így szólt Istenhez: „Áldott vagy, Urunk, atyáink Istene [...] Vétkeztünk és elpártoltunk tőled, gonoszságra vetemedtünk, és parancsaidra nem vetettünk ügyet” (Dán 3,26.29). Így imádkoztak a zsidók a fogság után is (vö. Bar 2,11-13), amikor magukra vállalták az atyák által elkövetett bűnöket. Az egyház követi példájukat, és bocsánatot kér gyermekei bűneiért, mégha a múltban követték is el őket.[38]

2.2. Újszövetség

A bűnösséggel kapcsolatban az Újszövetségben alapvető, mindenütt jelen lévő téma Isten abszolút szentsége. Jézus Istene egyben Izrael Istene is (vö. Jn 4,22), akit Jézus „szent Atyaként” szólít (Jn 17,11), 1 Jn 2,20-ban pedig ő a „Szent” (vö. Jel 6,10). Izajás (6,3) háromszor hirdeti „szentnek” Istent; ugyanez tér vissza a Jelenések könyve 4,8-ban, 1 Pt 1,16 pedig azt hangoztatja, hogy a keresztényeknek is szentnek kell lenniük, „mert meg van írva: 'Szentek legyetek, amint én is szent vagyok'(vö. Lev 11,44-45; 19,2). Mindez Isten abszolút szentségének ószövetségi fogalmát visszhangozza. Mindazonáltal a keresztény hit azt vallja, hogy az isteni szentség a Názáreti Jézus személyében belépett a történelembe: az ószövetségi fogalom ezzel nem szűnt meg, hanem további értelmet kapott: Isten szentsége a megtestesült Fiú szentségében válik jelenvalóvá (vö. Mk 1,24; Lk 1,35; 4,34; Jn 6,69; ApCsel 3,14; 4,27.30; Jel 3,7); a Fiú továbbadja a szentségét „övéinek” (vö. Jn 17,16-19), akik maguk is fiak lettek a Fiúban (vö. Gal 4,4-6; Róm 8,14-17). Senki sem törekedhet azonban Jézus istenfiúságára mindaddig, amíg nem szereti embertársait (vö. Mk 12,29-31; Mt 22,37-38; Lk 10,27-28).

Jézus tanításának ez a döntő eleme János evangéliumában „új paranccsá” lesz: a tanítványoknak úgy kell szeretniük, ahogyan ő is szeretett (vö. Jn 13,34-35; 15,12.17), vagyis tökéletesen, „mindvégig” (Jn 13,1). A kereszténynek tehát olyan mérték szerint kell szeretnie és megbocsátania, mely meghaladja az igazság minden emberi mértékét, és olyan kölcsönösséget fakaszt az emberek között, amely a Jézus és Atyja közötti kölcsönösségre emlékeztet (vö. Jn 13,34k.; 15,1-11; 17,21-26). Ebben az összefüggésben kidomborodik a kiengesztelődés és a bűnök megbocsátásának témaköre. Tanítványaitól azt kéri Jézus, hogy mindig készségesen bocsássanak meg azoknak, akik megbántották őket, ahogyan Isten is mindig újra felkínálja bocsánatát: „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” (Mt 6,12.12-15). Aki kész megbocsátani embertársának, az megértette, hogy személyesen neki is állandóan szüksége van Isten bocsánatára. A tanítványnak akár „hetvenszer hétszer” is meg kell bocsátania, még akkor is, ha megbántója nem is kér bocsánatot (vö. Mt 18,21-22).

Jézus azt hangoztatja, hogy a megbántott személynek sértőivel szemben magának kell megtennie az első lépést, és „szívből” jövő bocsánattal kell eltörölnie a sértést (vö. Mt 18,35; Mk 11,25), hiszen tudnia kell, hogy ő maga is bűnös Isten előtt, aki soha nem utasítja el az őszintén kért bocsánatot. Mt 5,23-24-ben Jézus azt kéri a sértő féltől, hogy – még mielőtt bemutatná áldozatát az oltáron – „béküljön ki embertársával, akinek panasza van ellene”. Isten ugyanis nem fogadja el annak áldozatát, aki nem kész megtéríteni előbb az embertársának okozott kárt. A lényeges elem az áldozatban saját szívünk megváltoztatása, vagyis annak megfelelő módon történő jelzése, hogy valóban kiengesztelődésre törekszünk. A bűnös, aki tudja, hogy bűnei egyszerre sértik Istennel és embertársával való kapcsolatát (vö. Lk 15,21), minden esetben csak Istentől várhatja a bocsánatot, mivel egyedül Isten az, aki mindig irgalmat tanúsít és kész eltörölni a vétket. Ez egyben Krisztus áldozatának is a jelentése: ő egyszer s mindenkorra megtisztított minket bűneinktől (vö. Zsid 9,22; 10,18). Így tehát mind a sértőt, mind a sértettet Isten irgalma engeszteli ki, aki mindannyiunkat elfogad és mindannyiunknak megbocsát.

Az így felvázolt keretek alapján – melyeket tovább szélesíthetnénk Pál leveleinek és a katolikus leveleknek az elemzésével – semmi sem vall arra, hogy az ősegyház a múlt bűneire helyezte volna a hangsúlyt, hogy bocsánatot kérjen értük. Ezt a tényt azzal magyarázhatjuk, hogy az ősegyház tudatában volt a kereszténység által hozott újdonságnak, mely által a közösség inkább jövőjére, mintsem múltjára tekintett. Az Újszövetségben azonban ennél jelentősebb és bonyolultabb jelenséggel találkozunk: az evangéliumokban és a levelekben mindenütt felbukkan a kereszténységgel járó ambivalencia élménye. Pál például úgy említi a keresztény közösséget, mint eszkatológikus népet, amely már „az új teremtmény” életét éli (vö. 2 Kor 5,17; Gal 6,15). Ez a tapasztalat azonban, melyet Jézus halála és feltámadása tett lehetővé (vö. Róm 3,21-26; 5,6-11; 8,1-11; 1 Kor 15,54-57) nem szabadít meg bennünket a bűnre való hajlamtól, mely Ádám bűnével lett része a világnak. Istennek Jézus halálán és feltámadásán keresztül való közbelépése kétfajta forgatókönyvet eredményez: Ádám történetét és Krisztusét. A kettő párhuzamosan bontakozik ki, a hívőnek pedig, ha részt akar venni abban a történetben, ahol „túlárad a kegyelem” (vö. Róm 5,12-21), számot kell vetnie az Úr Jézus halálával és feltámadásával (vö. pl. Róm 6,1-11; Gal 3,27-28; Kol 3,10; 2 Kor 5,14-15).

A húsvéti Krisztus-eseménynek ez a teológiai értelmezése rámutat arra, hogy az ősegyháznak eleven lelkiismerettel kellett figyelnie a megkereszteltek hibáit. Azt mondhatnánk, hogy a „páli szövegkorpusz” egésze arra szólítja fel a keresztényeket, hogy – miközben tudatában vannak saját méltóságuknak – ne feledkezzenek meg az embervoltukkal járó gyarlóságról sem: „A szabadságot Krisztus szerezte meg nekünk. Álljatok tehát szilárdan, és ne hagyjátok, hogy újra a szolgaság igájába hajtsanak benneteket” (Gal 5,1). Hasonló motívummal találkozunk az evangéliumok elbeszéléseiben is. Különösen Márknál kap nyomatékot, nála ugyanis az elbeszélés egyik fő eleme Jézus tanítványainak a hiányosságait domborítja ki (vö. Mk 4,40-41; 6,36-37.51-52; 8,14-21.31-33; 9,5-6.32-41; 10,32-45; 14,10-11.17-21.27-31.50; 16,8). Ez a motívum némileg tompítva ugyan, de valamennyi evangéliumban jelen van. Júdás és Péter elsősorban úgy szerepel, mint áruló, illetve a Mester megtagadója, jóllehet Júdás kétségbeesik az elkövetett tett miatt (vö. ApCsel 1,15-20), Péter pedig megbánást tanúsít (vö. Lk 22,61k.) és háromszor vallja meg, hogy szereti Jézust (vö. Jn 21,15-19). Máté evangéliumában azt olvassuk, hogy még a feltámadt Úr végső megjelenésekor is, miközben a tanítványok leborulva imádják őt, „néhányan még kételkedtek” (Mt 28,17). A negyedik evangélium szerint az apostolok felmérhetetlenül nagy szeretetben részesültek, jóllehet ők tudatlansággal, mulasztással, tagadással és árulással hálálták meg azt (vö. 13,1-38).

A Jézus követésére hívott apostoloknak effajta bemutatása, ahogy ingadoznak a bűn fogságában, nem kizárólag a kezdetek történetének kritikus átértelmezéséből adódik. Az elbeszélések eleve úgy születtek, hogy megszólítsák a Krisztus követésében járó, nehézségekkel küzdő tanítványokat, akik számára az Evangélium követendő kalauzt és ihlető erőt jelent. Ezen túlmenően az Újszövetség tele van olyan felszólításokkal, melyek jó magaviseletre, szoros elkötelezettségre, a rossz elkerülésére biztatnak (vö. pl. Jak 1,5-8.19-21; 2,1-7; 4,1-10; 1 Pt 13-25; 2 Pt 2,1-22; Júd 3-13; 1 Jn 1,5-10; 2,1-11.18-27; 4,1-6; 2 Jn 7-11; 3 Jn 9-10). Mindazonáltal nem találkozunk benne olyan felszólítással, amely kifejezetten arra biztatná az első keresztényeket, hogy vallják meg a múlt bűneit, jóllehet a bűn és a rossz valósága kiemelkedően jelen van annak a népnek a körében, amely – a kereszténységgel velejáró – eszkatológiai létezésre hivatott. (Idézzük csak fel a Jelenések könyvében szereplő hét egyházhoz intézett levelek szemrehányásait!) Az Úr imádságában szereplő kérés szerint ez a nép a következő kifejezéseket használja: „Bocsásd meg a bűneinket, amint mi is megbocsátunk minden ellenünk vétőnek” (Lk 11,4; vö. Mt 6,12). Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy az első keresztények a jelek szerint nagyon is tudatában voltak annak, hogy cselekvésük nem felel meg a kapott hivatásnak, nem élnek Jézus halálának és feltámadásának keresztsége szerint, pedig erre kapták keresztségüket.

2.3. A bibliai Jubileum

A Jubileum ünnepe, melyet a Leviták könyvének 25. fejezete szabályoz, a Bibliában alapot ad a múltbéli bűnök meghaladásához kapcsolódó kiengesztelődésre. A törzsekből, nemzetségekből és családokból álló társadalmi szerkezet miatt elkerülhetetlenek voltak a zavaros helyzetek, amikor a kedvezőtlen körülmények között élő egyének és családok csak úgy tudtak kikerülni a bajból, ha földjük vagy házuk, szolgáik vagy fiaik tulajdonjogát átengedték a kedvezőbb körülmények között élőknek. Ennek a rendszernek az lett a következménye, hogy egyes zsidóknak elviselhetetlen adósságokat, szegénységet, sőt rabszolgaságot kellett elszenvedniük, ráadásul azon a földön, melyet Istentől kaptak, és Izrael más gyermekei húztak ebből előnyt. Hosszabb-rövidebb periódusok végére így olyan helyzet alakulhatott ki, hogy az adott terület vagy nemzetség néhány gazdag személy kezébe vándorolt, a nemzetség többi családja pedig úgy eladósodott, hogy teljesen függő helyzetbe került, s a nálánál gazdagabbak szolgájává vált.

A Leviták könyvének 25. fejezetében található törvényhozó intézkedések megpróbálják visszafordítani ezt a folyamatot (olyannyira, hogy kételkednünk kell abban, hogy valaha is teljes gyakorlattá vált!). Úgy rendelkeznek, hogy minden ötvenedik évben meg kell ünnepelni a Jubileumot, és így, megóva Isten népének társadalmi szerkezetét, az ország legkisebb családja is visszanyerje függetlenségét. A Leviták könyvének 25. fejezetében Izrael népe visszatérő motívumként vallja meg az egy Istenbe vetett hitét, aki megszabadította népét a Kivonulás során. „Én vagyok az Úr, a ti Istenetek, aki kihoztalak benneteket Egyiptomból, hogy nektek adjam Kánaán földjét, és Istenetek legyek” (Lev 25,38; vö. 42.45). A Jubileum ünnepe burkoltan elismeri a bűnöket, és megpróbálja helyreállítani az igazságos rendet. Istennek a Kivonulás könyvében végrehajtott üdvözítő tettét hazudtolná meg minden olyan rendszer, amely áruba bocsátana akár egyetlen izraelitát is, akit, bár rabszolga volt, Isten hatalmas karja kiszabadított a szolgaságból.

Az üldözöttek és a szenvedők felszabadítása a próféták programjának is fontos része. Deuteroizajás a szenvedő Szolga énekeiben (Iz 42,1-9; 49,1-6; 50,4-11; 52,13-53,12) a Jubileum gyakorlatára utal, amikor a visszaváltás, a szabadság, a visszatérés és a megváltás témáit fejti ki. Izajás könyvének 58. fejezete szembeszegül az olyan rituális szokásokkal, amelyek nincsenek tekintettel a társadalmi igazságosságra; főként az elnyomottak felszabadítását követeli (Iz 58,6), mely elsősorban a rokonság kötelessége (7. v.). Izajás könyvének 61. fejezete pedig egyenesen a Jubileum képeit alkalmazza a Felkent bemutatásához, aki Isten hírnökeként örömhírt visz a szegényeknek, szabadulást hirdet a foglyoknak, s az Úr kegyelmének esztendejét hirdeti. Jelentőségteljes tény, hogy Jézus éppen ezt a szöveget – s vele az utalást Iz 58,6-ra – idézi, amikor életének és küldetésének programját foglalja össze (Lk 4,17-21).

2.4. Következtetés

Az eddig mondottakból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy nincs egyértelmű párhuzama a Bibliában annak a felhívásnak, melyet II. János Pál intézett az egyházhoz, hogy a jubileumi évnek megfelelően ismerje el mindazokat a bűnöket, melyekkel gyermekei a múltban szenvedéseket és bántalmakat idéztek elő.[39] A bocsánatkérés ugyanakkor azon alapul, hogy a Szentírás Isten szentségével kapcsolatban a népének nemzedékei közti szolidaritást s a bűnösség elismerését hangsúlyozza. A pápai felhívás a bibliai Jubileum hiteles szellemében fogant: olyan tettek végrehajtását kéri, melyekkel helyreállítható Istennek a teremtésben érvényesített eredeti terve. A Jézus által megkezdett (vö. Lk 4,21) jubileumi „ma” meghirdetését tehát az egyház jubileumi ünneplésének kell követnie. A kegyelemnek ez az egyedülálló tapasztalata Isten egész népét s minden megkeresztelt személyt arra buzdít, hogy még inkább tudatosítsa az Úrtól kapott parancsot, s legyen mindig kész a sértések megbocsátására.

3. Teológiai alapok

„Miközben a kereszténység a második évezred végéhez közeledik, méltó és igazságos, hogy az Egyház jobban tudatára ébredjen gyermekei bűnének, megemlékezvén mindarról, amivel ők a történelem folyamán eltávolodtak Krisztus és az Ő evangéliumának lelkületétől, s ahelyett, hogy a hívő élet tanúságát adták volna a világ számára, úgy gondolkodtak és cselekedtek, hogy ellentanúságot tettek és botrányt okoztak. Az Egyház Krisztussal való kapcsolatából következően szent, mégsem fárad bele a bűnbánatba: Isten és az emberek előtt mindig sajátjának ismeri el a bűnös gyermekeket.” [40] II. János Pálnak ezek a szavai arra helyezik a hangsúlyt, hogy az egyházat mélyen sértik gyermekeinek bűnei. Az egyház az Atyának köszönhetően – Fiának áldozata és Szent Lelkének adománya következtében – szent, ugyanakkor azonban bizonyos értelemben bűnös is, mivel valóban magára vállalja azoknak a bűneit, akiket maga szült a keresztségben – hasonlóan Krisztushoz, aki szintén magára vette a világ bűnét (vö. Róm 8,3; 2 Kor 5,21; Gal 3,13; 1 Pt 2,24).[41] Korunk egyházi lelkiismeretének ráadásul egyik legmélyebb eleme az a meggyőződés, hogy az egyház nem pusztán a kiválasztottak közössége, hanem – a lényegéhez tartozó misztérium egységében – az igazak mellett a jelen és az elmúlt korok bűnöseit is magában hordozza. Valóban: a ma megkeresztelteket mind a kegyelem, mind pedig a bűn által okozott sérelmek szoros egységbe vonják a múlt keresztényeivel. Ezért mondhatjuk, hogy az egyház – mely Krisztus és a Szentlélek által egyetlen valóságot alkot a térben és az időben – „egyszerre szent is és folytonos megtisztulásra is szorul”.[42] Ebből az egyházi misztériumot jellemző paradoxonból a következő kérdés fakad: hogyan lehet összeegyeztetni a két ellentétes szempontot, egyrészt az egyház hitét és szentségét, másrészt az állandó bűnbánattartás és megtisztulás szükségességét?

3.1. Az egyház misztériuma

„Az Egyház jelen van a történelemben, de azt ugyanakkor túl is haladja. Ezért egyedül csak a 'hit szemével' lehet meglátni látható valóságában egyszersmind a szellemi valóságot, az isteni élet hordozóját.”[43] Ezek a látható és történelmi elemek az isteni ajándékra utalnak, hasonlóan ahhoz, ahogy az Isten megtestesült Igéje által felvállalt emberség jele és eszköze a Fiú isteni Személye által végrehajtott cselekvésnek. Az egyház e két létmódja „emberi és isteni elemekből álló egyetlen összetett valóságot alkot”,[44] a Szentháromság életéből részesül, s oda vezet, hogy a megkereszteltek is mind átérzik azt az egységet, mely a történelem korainak és helyeinek sokfélesége ellenére is összeköti őket. Ennek az egységnek köszönhető, hogy az egyház az emberi viszontagságokat egyetlen alanyként állja ki, készen arra, hogy magára vállalja mind a ma élő, mind a tegnapi gyermekeinek érdemeit és hibáit is.

A megtestesült Ige misztériumával való hasonlóság nem jelentéktelen, mégis van egy alapvető különbség: „Csakhogy Krisztus 'szent, ártatlan, szeplőtelen' (Zsid 7,26), 'bűnt nem ismert' (2 Kor 5,21), hanem azért jött, hogy a nép bűneit kiengesztelje (vö. Zsid 2,17): az egyház viszont, mely bűnösöket foglal magában, egyszerre szent is és folytonos megtisztulásra is szorul, a bűnbánatnak és a megújulásnak útját járja szüntelen”.[45] A megtestesült Igéből hiányzik a bűn, Testéről, az egyházról azonban ez nem mondható el: benne valamennyiünknek, jóllehet részesei vagyunk Isten kegyelmének, éberen kell törekednünk az állandó megtisztulásra, szolidárisan mások gyöngeségével is. „Az Egyház minden tagjának – beleértve a szolgálattevőket is – el kell ismerni bűnös voltukat (vö. 1 Jn 1,8-10). Mindnyájukban a bűn konkolya keveredik az Evangélium jó vetőmagjával az idők végéig (vö. Mt 13,24-30). Az Egyház tehát a Krisztus üdvösségétől megérintett bűnösöket gyűjti össze, de mindig a megszentelődésre.”[46]

VI. Pál már ünnepélyesen kifejezte, hogy „az egyház szent, mégha bűnösöket foglal is magában, mivel élete a kegyelem élete [...] Ezért az egyház, bár szenved a bűnöktől és bűnbánatot gyakorol, mégis hatalmában áll, hogy meggyógyítsa fiait Krisztus vére és a Szentlélek ajándéka által.”[47] Végeredményben azt mondhatjuk, hogy az egyház „misztériumában” összetalálkozik a szentség és a folyamatosan megváltott gyengeség, mely miatt mindig újra szükség van a megváltás erejére. A liturgia – az igazi lex credendi – tanúsága szerint a hívő és a szent nép azt kéri Istentől: egyháza hitét nézze, ne pedig az egyének bűneit, a megélt hit tagadását. „Ne respicias peccata nostra, sed fidem Ecclesiae tuae!” Az egyházi misztérium téren és időn átívelő egységén belül mód van tehát arra, hogy megkülönböztessük a szentséget, a bánat és a reform igényét és mindkettő kifejeződését az Anyaszentegyház cselekvésében.

3.2. Az egyház szentsége

Az egyház szent, mivel megszentelte Krisztus, aki megvásárolta magának, amikor életét adta érte; és szent, mivel folyamatosan kiárad rá a Szentlélek. „Hisszük, hogy fogyatkozhatatlanul szent az egyház. Krisztus ugyanis, az Isten Fia, akit az Atyával és a Szentlélekkel 'egyedül szentnek' ünnepelünk, menyasszonyaként szereti az egyházat, önmagát adta érte, hogy megszentelje (vö. Ef 5,25k). Saját testeképpen kötötte egybe önmagával s Isten dicsőségére elárasztotta szentlelkének ajándékával. Ezért az egyházban mindenki meghívást kap az életszentségre.”[48] Az egyház tagjait valóban kezdettől fogva „szenteknek” hívják (vö. ApCsel 9,13; 1 Kor 6,1k.; 16,1). Mégis: meg kell különböztetnünk az egyház szentségét és az egyházon belüli szentséget. Az első a Fiú és a Szentlélek küldetésén alapul; ez a garanciája annak, hogy Isten népének küldetése az idők végezetéig tart majd; arra ösztönzi és abban segíti a híveket, hogy maguk is folytassák a szubjektív és személyes szentség keresését. A hívek által kapott hivatásban viszont az a fajta szentség bontakozik ki, melyet személy szerint kaptak és amelyre személy szerint vannak kötelezve: ez saját hivatásuk és küldetésük teljes megvalósítása. A személyes szentség minden esetben Isten felé és a többi ember felé irányul, lényege szerint társadalmi jellegű: ez az „egyházon belüli szentség”, mely mindenki javát célozza.

Az egyház szentségét ki kell tehát egészítenünk az egyházon belüli szentséggel. „Krisztus követőit nem cselekedeteik alapján hívta meg Isten, és tette megigazulttá Jézus Krisztusban, hanem elhatározása alapján és kegyelme szerint; ők a hit keresztségében igazán Isten gyermekei és az isteni természet részesei lettek, és így valóban szentekké váltak. Következésképpen az ajándékba kapott megszentelődést – Isten segítségével – az életmódjukkal kell megtartaniuk és tökéletesíteniük.”[49] A megkeresztelt embernek egész életre szóló feladata, hogy azzá váljon, amivé a keresztségi felszentelés tette, ehhez azonban nem nélkülözheti szabadságának beleegyezését és az Istentől jövő kegyelem segítségét. Ha mindez megvalósul, akkor érezhetővé válik a történelemben az Isten által teremtett új emberiség jelenléte; senki sem válik ugyanis inkább önmagává, mint a szent, aki elfogadja az isteni tervet és – a kegyelem segítségével – egész lényét a Magasságbeli tervéhez igazítja! A szentek olyan fénysugarak, amelyeket az Úr fakasztott egyházában, hogy megvilágítsák azt, prófétai módon, az egész világ számára.

3.3. A folytonos megújulás szükségessége

Ezt a szentséget nem akarjuk elhomályosítani, mindazonáltal el kell ismernünk, hogy a bűn jelenléte miatt folytonos megújulásra van szükség, s Isten népének újra és újra meg kell térnie: az egyházat már a földön „az igazi, bár még nem tökéletes szentség ékesíti”.[50] Szent Ágoston a pelágiánusokkal szemben fejti ki: „Az egyház egésze ezt mondja: bocsásd meg vétkeinket! Foltok és ráncok csúfítják tehát. A bűnvallomás által azonban a ráncok kisimulnak, s a bűnvallomás lemossa a foltokat is. Az egyház kitart az imádságban, hogy a bűnök megvallása által megtisztuljon, s mindez így lesz, amíg csak ember él a földön.”[51] Aquinói Tamás pedig megállapítja, hogy a szentség teljessége majd az eszkatológiai kor sajátja lesz; a vándorló egyház nem áltathatja magát azzal, hogy bűn nélkül való: „A végső cél, amely felé Krisztus szenvedésének erejéből törekszünk, a dicsőséges, folt és ránc nélküli egyház. Ehhez a célhoz azonban csak az örök hazában érkezünk majd el, nem pedig a zarándokúton: tévednénk, ha azt gondolnánk, hogy már nincs semmi bűnünk”.[52] S valóban: „bár a keresztényi ruhát magunkra öltöttük, szüntelenül vétkezünk és elfordulunk Istentől. Most ebben az új kérésben – bocsásd meg vétkeinket – visszatérünk hozzá, mint a tékozló fiú (vö. Lk 15,11-32), és ahogy a vámos tette, mi is elismerjük előtte, hogy bűnösök vagyunk (vö. Lk 18,13). Kérésünk 'vallomással' kezdődik, amelyben egyszerre valljuk meg saját nyomorúságunkat és az ő irgalmasságát.”[53]

Mégis az egész egyházról mondhatjuk, hogy – fiainak bűnvallomása által – megvallja Istenbe vetett hitét, egyidejűleg pedig magasztalja Isten végtelen jóságát és megbocsátó hatalmát. A Szentlélek által létesített kötelékeknek köszönhetően ugyanis olyanná válik a megkereszteltek időn és téren átívelő közössége, hogy – miközben mindenki önmaga marad – egymás létét is alakítjuk, a lelki javak cseréjével mély hatást gyakorlunk egymásra. Ennélfogva az egyes személyek életszentsége mások növekedését is elősegíti, s ugyanígy a bűn sem csak az egyén sorsát pecsételi meg, hanem mindenki üdvösségét hátráltatja. A bűn tehát az egyház egészét sérti, akárhol és akármikor követték is el. Ez a meggyőződés világos megfogalmazásra ösztönzi az atyákat – köztük Szent Ambrust: „Vigyázzunk, nehogy bukásunk az egyházat is megsebezze”.[54] Az egyház azonban, bár „Krisztussal való kapcsolatából következően szent, mégsem fárad bele a bűnbánatba: Isten és az emberek előtt mindig sajátjának ismeri el a bűnös gyermekeket”[55] – akár ma élnek, akár előző korokban.

3.4. Az egyház anyasága

Azt a meggyőződést, hogy az egyház magára vállalhatja gyermekeinek bűneit, mivel e gyermekek között mint Krisztus testének tagjai között a Szentléleknek köszönhetően téren és időn átívelő szolidaritás munkál, különösen hatékonyan fejezi ki az „Anyaszentegyház” (Mater Ecclesia) fogalma. Ez a fogalom „az egyházatyákat megelőző korban minden buzgó keresztény törekvésnek a központi eleme”.[56] Az egyház, mondja a II. Vatikáni Zsinat, „az Isten igéjének hívő elfogadása által maga is anya lesz. Az igehirdetéssel és a keresztséggel ugyanis új, halhatatlan életre szüli a Szentlélektől fogant és az Istenből született fiakat”.[57] Ehhez az ősi hagyományhoz – mely visszhangzik e helyen – kapcsolódik Szent Ágoston is a következő szavakkal: „Ez a tiszteletünkre méltó szent anya, az egyház hasonlít Máriához: világra szül, mégis szűz. Tőle születtetek s ő Krisztust szüli, mivel ti Krisztus tagjai vagytok”.[58] Karthágói Ciprián így fogalmaz: „Nem lehet Isten az atyja annak, akinak nem anyja az egyház”.[59] Nolai Paulinus pedig így zeng az egyház anyaságáról: „Anyaként az örök Ige magvát fogadja magába, kihordja méhében és világra szüli népeit”.[60]

E szerint a szemlélet szerint az egyház fokozatosan valósul meg abban a folyamatban, ahogy az egyes hívők közvetítik egymásnak a Szentlelket. A testvéri közösség, az imaközösség, a Kereszt közös hordozása és a közös tanúságtétel olyan légkört teremt, ahol hit és életszentség születik. Ennél a közösségnél fogva minden megkeresztelt ember az egyház gyermeke – mivel az egyház szülte isteni életre –, az egyház pedig közös anyjuk, aki hite és szeretete által Istennek mindig új gyermekeit szüli világra. Minél nagyobb az egyház szentsége és minél buzgóbban törekszik másoknak is átadni a kapott adományokat, annál inkább tekinthető Anyaszentegyháznak. Másrészről az a megkeresztelt személy sem szűnik meg az egyház gyermeke lenni, aki bűne miatt eltávolodott tőle, mivel mindig újra eljuthat a kegyelem forrásához és megszabadulhat bűne terhétől, mely az egész Anyaszentegyházra ránehezedik. Az egyházat, mint valódi Anyát, mindig mélyen érinti mai és tegnapi gyermekeinek bűne, mindazonáltal nem szűnik meg szeretni őket, sőt mindig is magára vállalja bűneik terhét. Ezért az egyházat az atyák fájdalmas Anyának látják, és nem kizárólag a kívülről jövő üldözések miatt, hanem sokkal inkább saját gyermekeinek árulása, mulasztásai, késedelmes szívűsége és szennyfoltjai miatt.

Az egyházon belüli szentség és bűn tehát az egész egyházra kihat, mégha hittel vallott meggyőződésünk is, hogy a szentség, mint az isteni kegyelem gyümölcse, erősebb a bűnnél. Ennek fényes bizonyítékai maguk a szentek, akiket mindenki elé mintaként és segítőként állítunk! A kegyelem és a bűn között nincs sem párhuzam, sem szimmetria, sem dialektikus viszony: a rossz hatása soha nem lesz képes legyőzni a kegyelem erejét és még a legrejtettebb jó kisugárzását sem! Ezért az egyház lényegileg szentnek ismeri el magát szentjeiben. Miközben azonban örvendezik ennek a szentségnek, melynek jótékony hatását élvezi, továbbra is bűnösnek vallja magát – nem azért, mintha bűnöket követett volna el, hanem azért, mert anyai érzületből magára vállalja gyermekei bűneinek súlyát, hogy így visszatérítse őket a bűnbánat útjára és az új életre. Ezért a szent egyház kötelességének érzi, hogy „nagyon bánkódjék annyi gyermeke gyöngesége fölött, akik eltorzítva arcát megakadályozták, hogy egészen tükrözhesse megfeszített Ura képét, aki a türelmes szeretet és az alázatos szelídség koronatanúja”.[61]

Ebben a bánkódásban kiváltképpen az osztozik, aki – karizmája és szolgálata által – a leghatásosabban fejezi ki Isten népének közösségét. A helyi egyházak nevében a lelkipásztorok dolga, hogy megvallják a bűnöket és bocsánatot kérjenek értük. Az egész egyház nevében – mely térben és időben egyetlen valóság – ezt annak kell megtennie, aki az egység egyetemes szolgálatát gyakorolja: az egyház Püspökének tehát, aki „első a szeretetben”,[62] a pápának. Ezért különösen jelentőségteljes tény az, hogy ő maga kezdeményezte: gyermekeinek bűneit eleven lelkiismerettel vegye magára az egyház, és „adjon értük elégtételt, nagyon kérve Krisztus bocsánatát”.[63]

4. Történelmi és teológiai értékelés

A múlt jóvátételre váró bűneinek meghatározásához mindenekelőtt helyes történelmi értékelésre van szükség; ez a történelmi ítélet lesz a teológiai értékelés alapja is. A következő kérdéseket kell megválaszolni: mi történt egészen pontosan? mit mondtak és tettek elődeink? Csak miután – szigorú történelmi vizsgálódásoknak köszönhetően – pontos válaszokat adtunk ezekre a kérdésekre, akkor tehetjük fel a további kérdést: vajon megfelel-e az Evangélium szellemének mindaz, ami történt, amit az egyház gyermekei mondtak és tettek; ha pedig nem felel meg, tudatosíthatták-e ezt ők azok között a körülmények között, amelyek megszabták cselekvésüket. Csak akkor, ha erkölcsi bizonyossággal állíthatjuk, hogy maguk is tudatában voltak: ellenkezik az Evangélium szellemével az, amit az egyház némely gyermekei az egyház nevében tettek, akkor mondhatjuk el, hogy az egyház feladata a múlt bűneinek jóvátétele.

A „történelmi értékelés” és a „teológiai értékelés” között tehát bonyolult, szükségszerű és meghatározó kapcsolat van. Ezt a kapcsolatot minkét oldalról elfogulatlanul kell megvilágítani, elkerülve egyrészről a mindent igazolni akaró apológiát, másrészről a helytelen vádaskodást, amely történetileg nem igazolható felelősséggel terheli meg elődeinket. II. János Pál a következőket mondta az inkvizíció tevékenységének történeti-teológiai értékelésekor: „Az egyházi Tanítóhivatal mindaddig nem javasolhat erkölcsi természetű fellépést – amilyen a bocsánatkérés is –, amíg nem tájékozódott előzetesen a kérdéses korszak helyzetéről. Nem támaszkodhat ugyanakkor a múltnak a közvéleményben elterjedt felfogására sem, mivel ezt gyakran szenvedélyes érzelmek terhelik, s ezek akadályozzák a világos és tárgyilagos ítéletet [...] Ezért tehát elsődleges feladatunk az, hogy a történészekhez forduljunk: nem azért, hogy erkölcsi jellegű ítéletalkotásra bírjuk őket – hiszen ez meghaladná illetékességüket –, hanem azért, hogy segítségükkel és a tárgyalt korszak történeti sajátosságainak megvilágításával a lehető legpontosabban rekonstruálhassuk az eseményeket, a szokásokat és a gondolkodásmódokat.”[64]

4.1. A történelem értelmezése

Melyek a történelem helyes értelmezésének feltételei a történettudomány szempontjából? Ahhoz, hogy meghatározzuk ezeket, számot kell vetnünk azzal a bonyolult kapcsolattal, mely egyrészt az értelmező alany, másrészt az értelmezett – múltbéli – tárgy között fennáll.[65] Elsősorban kölcsönös elkülönülésüket kell kiemelnünk. A múlt eseményei és a múltban elhangzott szavak „elmúltak”, ennélfogva nem tulajdoníthatók maradéktalanul a jelenlegi intézményeknek; objektív mélységük és összetettségük akadályát képezi annak, hogy kizárólag a jelen érdekei alá rendeljük őket. Történetkritikai vizsgálódás során mégis meg kell közelítenünk őket, arra törekedve, hogy minden hozzáférhető információt felhasználjunk azon környezet, gondolkodásmódok, életfeltételek és –folyamatok rekonstruálásához, melyek a vizsgált események és szavak hátterében álltak. Ezzel értékelhetnénk tartalmukat és mindazt a kihívást is, melyeket – éppen különféleségüknél fogva – a jelenhez intéznek.

Másodsorban azt kell felismernünk, hogy az értelmező és az értelmezett egymáshoz tartozik. Enélkül az egymáshoz tartozás nélkül nem létezhetne semmiféle kapcsolat és semmiféle kommunikáció a múlt és a jelen között. Ez a kommunikációs kapcsolat azon alapul, hogy a múlt és a jelen minden emberi lénye történelmi kapcsolatok szövevényében él, melyeket – történelmileg mindig meghatározott – nyelvi közvetítés tesz hozzáférhetővé. Valamennyien a történelemhez tartozunk! Az értelmező alany és az értelmezett tárgy közötti egymásrautaltság megvilágítása – mely a múlt által ránk hagyományozott tanúságtételek különféle formái révén lehetséges (szövegek, tárgyi emlékek, hagyományok stb.) – azt jelenti, hogy felülvizsgáljuk egyrészt: helyes-e a jelen és a múltban elhangzott szavak ill. megtörtént események között megfelelést tételezni, másrészt: milyen kommunikációs nehézségek merülhetnek föl a múltban elhangzott szavak és megtörtént események jelenben történő értelmezése során. Mindehhez az szükséges, hogy figyelembe vegyük a kutatást motiváló kérdéseket és a kapott eredményre való kihatásukat, a munka körülményeit, továbbá az értelmező közösséget, melynek a nyelvét beszéljük és amelyhez szólni kívánunk. Alaposan át kell ezért gondolnunk és tudatosítanunk kell az értelmezésben mindig bennfoglalt előzetes megértést is, hogy felmérhessük, mennyire befolyásolja az értelmezés folyamatát, és mérsékeljük az általa kifejtett hatást.

Végül az értelmi és értékelő erőfeszítés során egyfajta ozmózis, a horizontok összeolvadása történik az értelmező és az értelmezett múltbeli tárgy között. A megértés műveletét voltaképpen ez az ozmózis hozza létre, melyben kifejeződik, hogy milyen értelmet tulajdonítunk a múlt eseményeinek és szavainak, vagyis az, hogy mi a jelentőségük az értelmező és ennek világa számára. Az életvilágok e találkozásában lehetségessé válik, hogy a múltat úgy értsük meg, hogy a jelenben alkalmazzuk. A múlt lehetőségeket nyit és hatást gyakorol a jelen alakulására – vagyis az emlékezet új jövőt képes támasztani.

Az alapvető hermeneutikai műveletek egymásba fonódásával termékeny ozmózis alakul ki tehát a múlttal, összhangban az elkülönülés, az egymáshoz tartozás és a tulajdonképpeni megértés folyamataival. Amikor a múlt egy „szövegéről” van szó – vagyis írott, szóbeli, építészeti vagy figuratív emlékéről –, akkor a következő műveleteket hajtjuk végre: „1) megértjük a szöveget, 2) megítéljük a szöveg megértésének helyességét és 3) kifejtjük, mit kell értenünk a szöveg helyes értelmén”.[66] A múlt tanúságának a megértése azt jelenti, hogy a rendelkezésünkre álló források alapján a lehető legtárgyilagosabban szemléljük; az értelmezés helyességének megítélése azt jelenti: becsületesen és következetesen a végére járunk annak, hogy az értelmező előzetes megértése, ill. esetleges előítéletei mennyire befolyásolták vagy vezérelték az értelmezést; az így nyert értelmezés kifejtése azt jelenti, hogy másokat is bevonunk a múlttal folytatott párbeszédbe – vagy azért, hogy ellenőrizzük ennek helyességét, vagy azért, hogy más értelmezések előtt is megnyissuk az utat.

4.2. Történelmi vizsgálódás és teológiai értékelés

A felsorolt műveletek minden hermeneutikai eljárásnak részei, de nem hiányozhatnak abból a folyamatból sem, ahol a történeti értékelés teológiai értékeléssel párosul. Ebből következően az értékelés során elsősorban a jelent és a múltat egymástól elkülönítő, egymástól idegen elemekre kell nagy figyelmet fordítanunk. Amikor a múlt esetleges bűneit akarjuk megítélni, különösen szem előtt kell tartani, hogy különböznek egymástól a történelmi korok, s különböznek az egyházi cselekvést meghatározó szociológiai és kulturális körülmények is. Téves lenne tehát egy adott társadalom vagy korszak megítélésének paradigmáit más történelmi korszakokra is kiterjeszteni, hiszen így nem elhanyagolható félreértések születnének. Különböznek egymástól a személyek, az intézmények és mindezek illetékessége, különböznek a gondolkodásmódok és ezek megnyilvánulásai is. Végére kell tehát járni annak, hogy kik a felelősek a vizsgált eseményekért és szavakért, hiszen az egyházi bocsánatkérést kifejező egyházat – a történeti és földrajzi helyzetek sokféleségének megfelelően – minden korban más és más módon valósítják meg az egyházi közösséget képviselő magánszemélyek. Óvakodni kell minden általánosítástól. Az aktualizációt mindig a legközvetlenebbül érintett alanynak (egyetemes egyház, nemzeti püspöki karok, helyi egyházak stb.) kell végrehajtania.

Másodsorban azzal kell számolni a történelmi értékelés teológiai értékeléssel való kiegészítése során, hogy a hit értelmezésekor a múlt és a jelen közötti kapcsolatot nem pusztán a jelenlegi érdekek határozzák meg, nem is csak az a tény, hogy minden emberi lény a történelemhez és ennek közvetítő közegéhez tartozik, hanem megszabja Isten Lelkének egységesítő tevékenysége és a hívek közösségének önazonosságát biztosító alapelve is: a kinyilatkoztatás. Mivel Krisztus Lelke időn és téren átívelő közösséget teremt, ezért az egyház nem teheti meg, hogy nem ismer magára természetfeletti elvében, mely ott van és ott munkál minden korban; valamiképpen egyetlen valóságot alkot, melynek hivatása, hogy gyermekei döntéseivel – bármilyen fogyatékosságok jellemzik is őket – a legkülönbözőbb formákban és helyzetekben Isten adományának feleljen meg. Az egyetlen Szent Lélekben való közösség diakronikusan megalapozza a „szentek” közösségét; ennek köszönhető, hogy a ma megkereszteltek kapcsolatban állnak a tegnap keresztényeivel. Nemcsak érdemeik hatását élvezik, nemcsak szentségükből merítenek erőt, hanem – miután figyelmesen számba vették a történeti és teológiai tényezőket – bűneik súlyát is magukon hordozzák.

Mivel tehát objektív és transzcendens alapja van annak a ténynek, hogy Isten népe közösséget alkot a különféle történelmi körülmények ellenére is, a hívő értelmezés egészen sajátos jelentőséget fedez fel az egyház múltjában a jelen számára: a múlttal való találkozás, mely az értelmezés művelete során jön létre, különleges értékek hordozójának bizonyul, s olyan „performatív” hatást fejt ki a jelenben, melyet nem lehet mindig előre kiszámítani. Természetesen a hermeneutikai horizont és az értelmező egyházi alany igen szoros közelsége fokozott veszélyt hordoz a teológiai értékelés során: azt, hogy apologetikai vagy célzatos olvasatnak engedünk. A múltbéli események és szavak megértésére, illetve az értelmezés helyességének megállapítását lehetővé tévő hermeneutikai gyakorlatra itt nagyobb szükség van, mint valaha. Ennek érdekében a hívő olvasat felhasználja mindazokat az eszközöket, melyeket a történeti tudományok és az értelmezési módszerek nyújtanak számára. A történelmi hermeneutika alkalmazása mindazonáltal nem állhat a hitbéli értékelés útjába, mely a szövegeket saját különlegességük szerint vizsgálja, vagyis az érintett egyházi alany alapvető egységének tudatában kölcsönhatást hoz létre a jelen és a múlt között. Óvakodnunk kell minden historicizmustól, mely alábecsülné a múltbéli bűnök súlyát és arra a véleményre hajlana, hogy a történelem mindent képes igazolni. Ahogy II. János Pál megállapítja, a helyes „történelmi ítélet nem hagyhatja figyelmen kívül az adott pillanat kulturális föltételeit [...] Az enyhítő körülmények figyelembe vétele azonban nem menti föl az Egyházat a kötelezettség alól, hogy nagyon bánkódjék annyi gyermeke gyöngesége fölött”.[67] Az egyház „nem fél attól az igazságtól, mely a történelemből következik, és kész elismerni minden elkövetett tévedést, különösen, ha a személyek vagy közösségek tiszteletén esett csorba. Hajlamos azonban a bizalmatlanságra a különböző történelmi korokat illető minden – akár felmentő, akár elítélő – általánosító ítélettel szemben. A múlt vizsgálatát türelmesen és becsületesen végzett tudományos rekonstrukcióra bízza, melyet nem terhelnek felekezeti vagy ideológiai előítéletek, sem az egyháznak tulajdonított bűnök, sem az általa elszenvedett igazságtalanságok tekintetében.”[68] A következő fejezetben bemutatott példák mindezt konkrétan is alátámasztják.

5. Etikai megfontolások

Ahhoz, hogy az egyház megfelelő történelmi lelkiismeret-vizsgálatot tartson Isten előtt, és így belsőleg megújulva növekedjék a kegyelemben és az életszentségben, el kell előbbb ismernie azoknak az „ellentanúságoknak és botrányoknak” a formáit, melyek történelme folyamán jelentkeztek, különös tekintettel az elmúlt ezer évre. Ezt a feladatot azonban csak úgy hajthatja végre, ha tudatában van az erkölcsi és lelki jellegű következményeknek is. Ehhez szükség van néhány kulcsfogalom meghatározására és az etikai kritériumok pontosabb körülhatárolására.

5.1 Néhány etikai kritérium

Erkölcsi síkon a bocsánatkérés mindig egyfajta felelősség elismerését feltételezi: a mások ellen elkövetett bűnök miatti felelősségét. Az erkölcsi felelősség általában a cselekményt elkövető személyt terheli: miután megvilágosodott, hogy ki az elkövető, egy vagy több személyt teszünk felelőssé a cselekményért. A felelősség lehet objektív és lehet szubjektív: az első magának a jó vagy rossz cselekedetnek az erkölcsi értékére vonatkozik, és így a cselekedetet bírálja el; a második azt jelzi, hogy hogyan érzékeli az egyén lelkiismerete a végrehajtott cselekedet jó vagy rossz voltát. A szubjektív felelősség megszűnik a cselekedetet végző személy halálával, és nem terjed ki a következő nemzedékre; az utódok tehát nem öröklik elődeik cselekedeteinek (szubjektív) felelősségét. A bocsánatkérés tehát azt feltételezi, hogy a másokat sértő cselekedet elkövetője kortársa a sértetteknek. Csak az objektív felelősségről mondhatjuk, hogy továbbterjed a történelemben, azonban, legalábbis szubjektíve, ez is szabadon vállalható el. A rossz ugyanis a vele járó következmények miatt gyakran túléli azt, aki elkövette, s ezek a következmények súlyos teherként nehezedhetnek az utódok lelkiismeretére és emlékezetére.

Egyfajta szolidaritásról beszélhetünk tehát, mely kölcsönös kapcsolatot alakít ki a múlt és a jelen között. A lelkiismeretre nehezedő teher bizonyos helyzetekben olyan súlyos lehet, hogy az elkövetett rossz erkölcsi és vallási emlékezetévé válik, – természeténél fogva kollektív emlékezetté. Ez kifejező jele annak az objektív szolidaritásnak, mely a rossz múltbéli elkövetői és ezek jelenleg élő örökösei között él. Így válik lehetségessé, hogy közös objektív felelősségről beszéljünk. Az ilyen felelősség terhétől úgy lehet megszabadulni, hogy mindenekelőtt Istentől kérünk bocsánatot a múlt bűneiért, s „megtisztítjuk az emlékezetet”. Ez az aktus ott éri el tetőpontját, amikor kölcsönösen megbocsátjuk egymásnak a jelenben elkövetett bűnöket és sértéseket.

Az emlékezet megtisztítása azt jelenti, hogy kiszűrjük a személyes és kollektív lelkiismeretből a múltból örökölt neheztelés és erőszak minden formáját egy új és szigorú történeti-teológiai értékelés alapján, melyre erkölcsi magatartásunk új formáit építjük. Ez történik minden olyan alkalommal, amikor sikerül újraértelmezni az elmúlt történeti tetteket, és így megváltoztatni a jelenre gyakorolt hatásukat is. A cél: előmozdítani az igazságban, jogban és szeretetben való kiengesztelődést az emberek között, különösen pedig az egyház, illetve a vele kapcsolatban álló különféle vallási, kulturális vagy polgári közösségek között. Ilyen hatással járnak azok a jellegzetes modellek, melyek az azt követő hivatalos újraértelmezés következményeképpen az egész egyház életére kihathatnak: a kölcsönös kiközösítés megszüntetéséről szóló zsinatok, ill. okmányok recepciója. Ezek átértékelik az elmúlt idők történelmét, s ezáltal a jelenben fennálló kapcsolatoknak is új jelleget tudnak adni. A megosztottság és szembenállás emlékezete megtisztul és új, kiengesztelt emlékezet váltja föl. Az egyház minden tagjának feladata, hogy készségesen elsajátítsa ezt a kiengesztelt emlékezetet, és ennek nevelő hatása szerint alakítsa életét.

A múlt értelmezésének folyamatában a történelmi és a teológiai értékelés kombinációja olyan etikai következmények megjelenéséhez is vezet, amelyek hatással vannak a jelenre. A történelmi és a teológiai értékelés közötti viszony hermeneutikai alapozásából ily módon bizonyos erkölcsi jellegű kritériumok következnek. Ezek a kritériumok a következők:

a) A lelkiismeret elve. A lelkiismeret egyrészt „erkölcsi ítéletként”, másrészt „erkölcsi felszólításként” az Isten előtt jónak vagy rossznak minősített tettek végső értékelését jelenti. Egyedül Isten ismeri az egyes emberi tettek erkölcsi értékét, jóllehet az egyház – Jézushoz hasonlóan – megteheti, hogy osztályozza, megítéli és alkalmasint el is ítéli a cselekvés bizonyos típusait (vö. Mt 18,15-18).

b) A történetiség elve. Minden emberi tett a cselekvő ember tulajdona, ezért az egyéni lelkiismeret és a társadalom mindig térben és időben meghatározott körülmények között hozza meg döntéseit. Ha valóban meg akarjuk érteni az emberi cselekedeteket és azok dinamikáját, akkor a cselekedetek végrehajtóinak világába kell lépnünk – csak így érthetjük meg motivációjukat és erkölcsi elveiket. Eközben a társadalmak tagjai között a történelmi korokon át működő szolidaritást természetesen nem illetheti előítélet.

c) A „paradigma”-váltás elve. A felvilágosodás előtt egyfajta kölcsönhatás érvényesült az egyház és az állam, a hit és a kultúra, az erkölcs és a törvény között. A XVIII. századtól azonban jelentősen megváltozott ez a kapcsolat. A szakrális társadalmat pluralista társadalom, bizonyos esetekben pedig szekularizált társadalom váltotta fel, mivel megváltoztak a gondolkodás és a cselekvés mintái, melyeket a cselekvés és értékelés „paradigmáinak” nevezünk. Ez a fajta változás közvetlenül kihatott az erkölcsi ítéletekre is, bár azt nem állíthatjuk, hogy feljogosítana az erkölcsi elveknek vagy magának az erkölcs természetének a relativizálására.

Az emlékezet megtisztításának egész folyamatát, mely a történelmi értékelés és a teológiai szemlélet helyes kombinációját követeli, az egyház gyermekeinek nemcsak megfelelő szigorral kell végrehajtaniuk – számot vetve a felsorolt kritériumokkal és elvekkel –, hanem segítségül kell hívniuk a Szentlelket is, hogy általa elkerüljék mind a bosszúvágy, mind az önostorozás végleteit. El kell jutni az Isten előtti vallomásig, az ő irgalma ugyanis „az istenfélőkre száll nemzedékről nemzedékre” (Lk 1,50); az életet akarja, nem a halált, a bocsánatot és nem az elítélést, a szeretet, nem pedig a félelmet. Azt is hangsúlyoznunk kell, hogy a múlt bűneinek becsületes elismerése példaértékű lehet mind az egyház, mind pedig a polgári társadalom gondolkodása számára. Szükséges feltétele azonban az Igazságnak való engedelmesség újólagos elfogadása, s ezzel mások – főként az elesettek – jogainak és méltóságának tisztelete. II. János Pál számos bocsánatkérése példaként áll előttünk és követésre buzdít: egyéneket és népeket arra szólít fel, hogy becsületes lelkiismeret-vizsgálattal jó gyümölcsöt teremjenek s járják a kiengesztelődés útjait.

Az erkölcsi síkra tartozó megállapítások fényénél most néhány példát világítunk meg – közöttük is a Tertio millenio adveniente-ben említetteket[69] –, olyan helyzetek következményeit, melyek során az egyház gyermekei jelentős ellentmondásba keveredtek Jézus Krisztus Evangéliumával.

5.2. A keresztények megosztottsága

A háromszemélyű egy Isten életének – melyet Fia nyilatkoztatott ki a világnak (vö. Jn 17,21) – törvénye az egység. A Fiú, aki mindvégig szeretett (vö. Jn 13,1), a Szentlélek erejében közli ezt az életet övéivel. Az említett egység forrása és formája annak az életközösségnek, mellyel az emberiség részt kap a háromszemélyű Isten életéből. Ha a keresztények olyan fokon élik meg a kölcsönös szeretetnek ezt a törvényét, hogy egyek lesznek, ahogy „az Atya és a Fiú is egy”, akkor majd „elhiszi a világ, hogy az Atya küldte a Fiút” (Jn 17,21), és mindenki tudni fogja, hogy Jézus tanítványai vagyunk (Jn 13,35). Sajnos ez nem mindig volt egyértelmű, kivált nem abban az évezredben, mely most ér véget. A keresztények között éles megosztottság támadt, nyílt ellentmondásban Krisztus kifejezett akaratával, mintha ő maga lenne megosztva (vö. 1 Kor 1,13). Idézzük a II. Vatikáni Zsinat szavait: „Ez a megosztottság kétségkívül ellenemond Krisztus akaratának, botránkoztatja a világot és károsítja a legszentebb ügyet, az Evangélium hirdetését minden embernek”.[70]

Az elmúlt évezred során a legnagyobb szakadások, melyek „Krisztus varratlan köntösét tépték”,[71] az évezred elején a Keleti és a Nyugati Egyház közötti skizma, majd – négy évszázaddal később – a Nyugaton bekövetkezett szakadás volt, „amelyet általánosságban reformációnak nevezünk”.[72] „A különböző felekezetek igen eltérnek egymástól, nemcsak eredetük, helyük és koruk szerint, hanem főként a hitre és az egyházi szerkezetre vonatkozó nézeteik természete és súlya tekintetében.”[73] A XI. századi egyházszakadásban fő szerepet a kulturális és történeti tényezők játszottak. Az egyház és a római püspök tekintélyére vonatkozó tanítás ebben a korban még nem érte el a világosságnak azt a fokát, amely ma jellemzi, egy egész ezredévig tartó tanbeli fejlődés végeredményeként. A reformációval viszont, éppen ellenkezőleg, a kinyilatkoztatás és a tanítás egész területei váltak hitvita tárgyává.

Ezeknek a különbségeknek a meghaladásához a tanításról folyó párbeszéd révén juthatunk el, amennyiben ezt kölcsönös szeretetben folytatjuk. Úgy tűnik, hogy a szakadást a természetfeletti szeretetnek, az agapénak mindkét oldalon tapasztalható hiánya okozza. Attól a pillanattól kezdve, hogy a szeretet vált az Evangélium legfőbb parancsává, s nélküle minden más „csak zengő érc vagy pengő cimbalom” (1 Kor 13,1), ennek az agapénak a hiányát a legkomolyabb vizsgálat alá kell vetni a Feltámadott színe előtt, aki az egyház és a történelem Ura. VI. Pál ennek a hiánynak az elismerésével kért bocsánatot Istentől és a „különvált testvérektől”, akik sértve érzik magukat „tőlünk” – azaz a katolikus egyháztól.[74]

1965-ben a II. Vatikáni Zsinat légkörében Athenagorasz pátriárka kiemelte VI. Pállal folytatott párbeszédében a kölcsönös szeretet helyreállításának (apokatasztaszisz) témáját, mely lényegi kérdése az éles szembenállások, kölcsönös bizalmatlanság és ellenségeskedés súlyával terhelt történelemnek.[75] Ez a múlt még mindig jelen van az emlékezetben: 1965 eseményei (melyek tetőpontja 1965. december 7-én a keleti és nyugati egyház 1054-es kölcsönös kiközösítésének megsemmisítése volt) azt mutatják, hogy a kölcsönös kirekesztés bűnének elismerése megtisztíthatja az emlékezetet és új emlékezetet teremthet. Ennek az új emlékezetnek az alapja azonban csak a kölcsönös szeretet lehet – helyesebben: a kölcsönös szeretet megélésére való elhatározás. Ez az egyház számára mindent megelőző parancs (1 Pt 4,8), mind Keleten, mind pedig Nyugaton. Általa az emlékezet megszabadulhat a múlt fogságától, s katolikusok és ortodoxok, illetve katolikusok és protestánsok olyan jövő építésére vállalkozhatnak, mely hitelesebben igazodik az új parancshoz. Példaértékű az a tanúságtétel, melyet VI. Pál pápa és Athenagorasz pátriárka adott erről az új emlékezetről.

A keresztények egysége felé vezető úton különösen nagy jelentőségűvé válhat az a kísértés, hogy olyan kulturális tényezőknek, történelmi körülményeknek vagy előítéleteknek engedelmeskedjünk, melyek a keresztények közötti elkülönülésnek vagy kölcsönös bizalmatlanságnak adnak tápot, jóllehet ezeknek nincs is közük a hithez. Az egyház gyermekeinek komoly lelkiismeret-vizsgálatot kell tartaniuk, vajon valóban engedelmeskedtek-e az egység parancsának s végrehajtották-e a „belső megtérést”, mivel „minden vágyakozás az egység után a lelkület megújulásából, önmegtagadásból” és a szeretet önkéntes kiáradásából „ered és érlelődik”.[76] A Zsinat és a jelen között lefolyt idő során minden bizonnyal megszomorította Isten Lelkét (Ef 4,30) az a magatartás, mely ellene szegült ennek az üzenetnek. Annak mértéke szerint, ahogy egyes katolikusok továbbra is ragaszkodtak a múltbéli elkülönüléshez, s nem tettek semmit annak érdekében, hogy elhárítsák az egység akadályait, joggal beszélhetnénk a pártoskodás bűnében való szolidaritásról (1 Kor 1,10-16). Itt ismét az ökumenizmusról szóló határozat szavait említhetjük: „Alázatosan könyörögve kérünk tehát bocsánatot Istentől is, különvált testvéreinktől is, viszont mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”.[77]

5.3. Erőszak alkalmazása az igazság érvényesítésében

A keresztények közötti megosztottság ellentanúságához kell sorolnunk az elmúlt évezrednek azokat az eseményeit is, amikor igaz célok – mint például az Evangélium hirdetése vagy a hit egységének védelme – érdekében kétes eszközökhöz folyamodtak. „Egy másik fájdalmas fejezet, mellyel az Egyház gyermekei csak bűnbánó lélekkel nézhetnek szembe, az a magatartás, mely, különösen bizonyos századokban, az igazság szolgálatára hivatkozva egyetértett a türelmetlen, sőt még az erőszakos módszerekkel is.”[78] Gondoljunk az evangelizáció olyan formáira, amelyek nem megfelelő eszközöket alkalmaztak a kinyilatkoztatott igazság hirdetésére; amelyek nem alkalmazkodtak evangéliumi körültekintéssel a térítendő népek kulturális értékeihez; amelyek nem tartották tiszteletben azoknak a személyeknek a lelkiismeretét, akiket be akartak avatni a hitbe, vagy amelyek erőszakot gyakoroltak a tévedések elnyomása, illetve kijavítása érdekében.

Hasonlóképpen figyelmet kell fordítanunk azokra a mulasztásokra is, melyekért az egyház gyermekeit különféle helyzetekben – különösen az igazságtalanság és erőszak leleplezésének elmulasztása miatt – felelősség terheli. „Mulasztás terhel nem kevés keresztényt az alapvető emberi jogokon esett sérelem miatt is. Bocsánatkérésünk tehát azokra az esetekre is kiterjed, amikor – gyöngeségből vagy téves értékítélet miatt – mulasztás történt vagy elhallgattunk dolgokat, amikor bizonytalan vagy alkalmatlan módon szóltunk vagy cselekedtünk.”[79] A történetkritikai kutatás eszközeivel ezúttal is meg kell állapítani a történelmi igazságot. Majd, miután megállapítottuk a tényeket, ki kell fejtenünk lelki, ill. erkölcsi értékelésüket és valós jelentésüket is. Csak ezzel a módszerrel lehet elkerülni a mítoszalkotó emlékezést, s eljutni a megfelelő kritikus emlékezethez, mely – a hit fényénél – képes a megtérés és a megújulás gyümölcseit teremni. „A múlt e fájdalmas cselekedetei tanulságokkal szolgálnak a jövőre, s minden keresztényt szükségképpen arra vezetnek, hogy vegyék észbe és tartsák tiszteletben a Zsinat aranyszabályát: 'Az igazság nem hathat másként, csak a saját erejével, mely szelíden és mégis erőteljesen hatol az elmékbe'.”[80]

5.4. Keresztények és zsidók

Az egyik olyan terület, mely különleges lelkiismeret-vizsgálatot követel, a keresztények és a zsidók közötti viszony.[81] Az a kapcsolat, mely a zsidó néphez fűzi az egyházat, eltér a többi vallással ápolt kapcsolataitól.[82] „A zsidók és a keresztények kapcsolatának története fájdalmakkal teli. [...] Tény, hogy e kétezer éves kapcsolat mérlege meglehetősen negatív.”[83] Az az ellenségesség vagy bizalmatlanság, melyet számos keresztény részéről tapasztalhattunk az idők folyamán a zsidókkal szemben, fájdalmas történelmi tény, mely mély megbánásra ösztönzi azokat a keresztényeket, akik tudatában vannak, hogy „Jézus Dávid leszármazottja; hogy Szűz Mária és az apostolok a zsidó néphez tartoztak; hogy az Egyház éltető erőt szív magába annak a jó olajfának gyökereiből, amelybe a pogányok vad olajfaágának ágait beléoltották (vö. Róm 11,17-24); hogy a zsidók kedves és szeretett testvéreink, akik bizonyos értelemben 'idősebb testvéreink'.”[84]

Bizonyos, hogy a Soa pogány ideológiából, a nácizmusból fakadt, könyörtelen antiszemitizmus szülte, mely nemcsak a hitet vetette meg, hanem magának a zsidó népnek a méltóságát is tagadta. „A kérdést mégis föl lehet vetni, hogy a náci zsidóüldözést nem könnyítették-e meg azok az antijudaista előítéletek, amelyek némely keresztények fejébe és szívébe belerögződtek. [...] Vajon a keresztények megadtak-e minden lehetséges segítséget az üldözötteknek, különösen pedig az üldözött zsidóknak?”[85] Kétségtelen, hogy sok keresztény még életét is kockára téve mentette és segítette az ismeretségi körében élő zsidókat. Azt is látnunk kell azonban, hogy „e bátor férfiak és nők mellett más keresztények lelki ellenállása és konkrét tevékenysége nem volt olyan, mint amilyet Krisztus tanítványaitól el lehetett volna várni”.[86] Ez a tény pedig minden ma élő keresztény lelkiismeretéhez felhívást intéz, megbánást (tesuva) kíván meg,[87] és arra ösztönöz, hogy megkettőzött erővel törekedjünk „a gondolkodásunk megújulásával való átalakulásra” (Róm 12,2), s őrizzük a zsidókat ért sérelmek „erkölcsi és vallási emlékezetét”. Ezen a téren meg kell erősíteni és el kell mélyíteni azt a nem keveset, amit idáig megtettünk.

5.5. Felelősségünk a jelen bajaiért

„Korunknak sok ragyogó ténye mellett nem kevés árnyoldala is van.”[88] Ezek között első helyen kell említenünk az istentagadás jelenségét, mely számos formában jelentkezik. Különösen az okoz megdöbbenést, hogy ez az istentagadás, főként legelméletibb formáiban, a nyugati világban emelte föl fejét. Isten ismeretének ez az elhomályosodása egész sor negatív jelenséget vont maga után: a vallási közömbösséget, az emberi élet transzcendeniája iránti érzék terjedő hiányát, a szekularizmus és az etikai relativizmus légkörét, a születendő gyermek élethez való jogának tagadását – melyet az abortusztörvények legalizálnak –, közömbösséget az emberiség nagy családjában élő szegények jajkiáltásával szemben.

Vajon milyen mértékben felelősek maguk a keresztények az elméleti és gyakorlati ateizmus e formáiért? Ezt a nyugtalanító kérdést mindenképpen föl kell tennünk. A Gaudium et spes gondosan megválasztott szavakkal felel rá: „Gyakran azonban maguk a hívők is osztoznak a felelősségben. Az ateizmus ugyanis, a maga egészében véve nem ősjelenség, hanem több különböző ok származéka; ezek közé kell számítanunk azt a bírálatot is, amelyet a vallások hívnak ki maguk ellen, sokhelyütt elsősorban a keresztény vallás. A hívőknek emiatt nem kis részük lehet az ateizmus létrejöttében.” [89]

Mióta Isten kinyilatkoztatta hiteles arcát Jézus Krisztusban, a keresztények abban a felbecsülhetetlen kegyelemben részesülnek, hogy felismerhetik ezt az arcot, egyúttal azonban az a felelősség is terheli őket, hogy életmódjukkal másoknak is felismerhetővé kell tenniük az élő Isten valódi arcát. Hivatásuk, hogy a világ felé sugározzák azt az igazságot, hogy: „Az Isten szeretet (agape)” (1Jn 4,8.16). Ha azonban szeretet, akkor Személyek Háromsága is, akiknek az élete a szeretetben való végtelen és kölcsönös kommunikációban áll. A keresztények is úgy sugározhatják tehát leginkább a szerető Isten igazságát, ha maguk is kölcsönös szeretetben élnek. „Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,35). Olyannyira igaz ez, hogy elmondhatjuk: gyakran a keresztények „ahelyett, hogy feltárnák Isten és a vallás igazi arcát, inkább eltakarják azt, mert vagy elhanyagolják a hitoktatást, vagy a tanítást meghamisítva adják elő, vagy éppen tulajdon vallási, erkölcsi és társadalmi életük fogyatékos.[90]

Végül ki kell emelnünk: a múltbéli keresztények bűneinek megemlítése nemcsak arra kötelez, hogy megvalljuk őket az Üdvözítő Krisztus előtt, hanem arra is, hogy irgalmas szeretetéért dicsőítsük a történelem Urát. A keresztények ugyanis nem érik be azzal, hogy hisznek a bűn létezésében, hanem egyúttal – és főleg – hisznek a „bűnök bocsánatában” is. A bűnökre való emlékezés ezen túlmenően azt is jelenti, hogy szolidaritást vállalunk mindazokkal, akik – jóban és rosszban – előttünk jártak az igazság útján, a jelenben az Evangélium követelményeinek teljesítését szorgalmazzuk, s ezzel megtesszük mindazt, ami szükséges Isten bocsánatának elnyeréséhez, aki bocsánatával utat nyit a kölcsönös kiengesztelődés előtt.

6. Pasztorális és missziós távlatok

Az imént megfogalmazott megállapítások fényében most már föltehetjük magunknak a kérdést: milyen lelkipásztori célkitűzéseket akar elérni az egyház, amikor magára veszi a gyermekei által a múltban elkövetett bűnöket, és bocsánatot kér értük? Milyen következményekkel jár mindez Isten népének életében? Hogyan hat vissza az egyház missziós tevékenységére, valamint a más kultúrákkal és vallásokkal folytatott párbeszédére?

6.1. Pasztorális célkitűzések

A múlt bűneinek bevallásából következő számos pasztorális célkitűzés közül a következőket emelhetjük ki:

 – Először is a bocsánatkérés aktusai az emlékezet megtisztítását szolgálják. Mint már említettük, a múlt újólagos átértékelése nem elhanyagolható hatást gyakorol a jelenre is. A múlt bűneinek gyakran még ma is viseljük a súlyát, s egyben kísértésként is jelentkeznek a jelenben. Amikor megtisztítjuk a személyes és kollektív emlékezetet minden októl, melyet az elszenvedett rossz ébresztett, és minden negatív következménytől, akkor – amennyiben törekvésünket párbeszéd s a kölcsönösség türelmes keresése jellemzi –, a kiengesztelődés és a béke szolgálatával, az igazság jegyében elősegíthetjük, hogy az egyházi közösség növekedjék a szentségben. „A tegnap bukásainak beismerése – mondja a pápa – a hűség és a bátorság tette, mely segít erősíteni hitünket, s figyelmesebbé és készségesebbé tesz a ma nehézségeinek és kísértéseinek leküzdésére.”[91] A bűnre való emlékezésnek minden lehetséges és elkövetett mulasztásra is ki kell terjednie, még akkor is, ha közülük csak néhányat szokás ma emlegetni. Semmiképpen sem szabad elsiklani afölött, hogy számos keresztény nagy árat fizetett az Evangéliumhoz való hűségért és a felebarát szeretetben való szolgálatáért.[92]

Második pasztorális célkitűzésünk, mely szorosan kapcsolódik az előzőhöz, Isten népének állandó reformja. „Idejében és becsületesen, a szükségnek megfelelően meg kell tehát újítani mindazt, amit történelmi okok hatására nem egészen gondosan őriztünk meg akár erkölcsi vonatkozásban, akár az egyházi gyakorlatban, akár a tanítás megfogalmazásában is, amelyet gondosan meg kell különböztetni magától a hitletéteménytől.”[93] Minden megkereszteltnek meg kell vizsgálnia, „mennyire volt hűséges Krisztusnak az egyházra vonatkozó akaratához, és buzgósággal hozzá kell látnia a belső megújhodáshoz és a reformok munkájához.”[94] A valódi reform és a hiteles megújulás kritériuma az, hogy mennyire voltunk hűségesek Istennek népére vonatkozó akaratához,[95] s ez őszinte erőfeszítést feltételez annak érdekében, hogy megszabaduljunk mindentől – legyen az jelenben elkövetett bűn vagy a múlt öröksége –, ami elválaszt ettől az isteni akarattól.

 – Célkitűzésünk továbbá, hogy az egyház – annak a tapasztalatnak az alapján, melyet a történelem során szerzett, és annak szolgálatában, hogy hozzásegítse az emberiséget a jelen bűneinek meghaladására – tanúságot tegyen Isten irgalmáról és megszabadító, üdvözítő igazságáról. II. János Pál ezt mondja: „Sok bíboros és püspök tartotta szükségesnek, hogy a mai Egyház tartson komoly lelkiismeretvizsgálatot. Az új évezred küszöbén a keresztényeknek alázatosan föl kell tenniük a kérdést az Úr színe előtt, hogy mennyiben felelősek ők is korunk bajaiért,[96] – csak így tudják meghaladni őket, engedelmeskedve az üdvözítő Igazság fényének.

6.2. Következtetések az Egyház életére vonatkozóan

Milyen következtetésekre juthatunk az egyház életére vonatkozóan az egyházi bocsánatkérés kapcsán? A következő szempontokat említjük:

 – Mindenekelőtt számot kell vetni azzal, hogy az egyházi bocsánatkérés gesztusa a vallási, kulturális, politikai, társadalmi, személyes stb. hozzáállástól függően egymástól eltérő fogadtatásra talál. Ebben az összefüggésben fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy a történelmi kontextushoz kötött események vagy szavak nem feltétlenül egyetemes horderejűek, s ezzel párhuzamosan arra is, hogy az adott teológiai vagy pasztorális körülmények között született aktusok nagyban kihatottak az Evangélium hirdetésére is. (Gondoljunk csak például a misszió teológiájának különféle történelmi modelljeire!) Fel kell mérnünk a bocsánatkéréssel járó lelki előnyöket és a fizetendő árat is, tekintettel arra, hogy a sajtó – jogtalanul – az egyházi nyilatkozatok egyes szempontjait emeli ki. Ebben az összefüggésben emlékezzünk Pál apostol figyelmeztetésére, hogy az „aggályoskodó lelkiismeretűt” megfontoltan és szeretettel föl kell karolni (vö. Róm 14,1). Különösen oda kell figyelni a keleti egyházaknak, illetve azoknak az egyházaknak a történeti körülményeire és önazonosságára, melyek – más kontinenseken vagy országokban – általában kisebbségben élő keresztényeket fognak össze.

 – Azt is meg kell határozni, hogy kit szólítunk fel a múlt bűneinek bevallására: a helyi főpásztorokat, egyénileg vagy kollektíve, illetve az egyetemes Pásztort, Róma Püspökét. Itt – a múltban elkövetett bűnök és az értük jelenleg felelőssé tehető fórumok elismerésekor – meg kell különböztetnünk egymástól a Tanítóhivatalt és az egyházi tekintélyt. Nem minden tekintélyi aktus éri el a Tanítóhivatal szintjét. Egy vagy több, tekintéllyel bíró személynek az Evangélium szellemétől eltérő magatartása még nem sérti a Tanítóhivatal karizmáját, melyet az Úr az egyház főpásztorainak garantált. Következésképpen a jóvátétel tanítóhivatali aktusát sem követeli meg.

 – Végül hangsúlyoznunk kell, hogy minden bocsánatkérés címzettje: Isten. Az esetleges emberi címzetteket – főként, ha kollektíve határozzuk meg őket –, akár az egyházi közösségen belül, akár azon kívül, a szükséges történeti és teológiai körültekintéssel kell meghatározni, egyrészt azért, hogy végrehajtsuk a megfelelő jóvátételt, másrészt azért, hogy kifejezzük irántuk az egyház fiainak jóakaratát és igazságszeretetét. Ez annál sikeresebb lesz, minél inkább megvalósul a felek között a bűnök bevallásával és a megbánás kifejezésével a párbeszéd és a kölcsönösség az esetleges kiengesztelődés útján. Mindazonáltal a kölcsönösség nem tekinthető nélkülözhetetlen feltételnek, hiszen a felek vallási meggyőződése néha egyenesen lehetetlenné teszi. A szeretet ingyenessége gyakran éppen az egyoldalú kezdeményezésben fejeződik ki.

 – A jóvátétel esetleges gesztusai azt fejezik ki, hogy elismerjük a történelmi korokon át fennmaradó felelősséget, egyben pedig jelképes-prófétai tetteknek is nevezhetők, s a kiengesztelődést is szolgálhatják (például a különvált keresztények körében). Maguknak a gesztusoknak a meghatározásakor is kívánatos az esetleges címzettek közös felkutatása, hiszen ők jogos kérésekkel állhatnak elő.

 – Pedagógiai szempontból el kell kerülni a másik fél negatív beállítását, valamint a szükségtelen önvád felébresztését is; itt arra kell hangsúlyt fektetni, hogy a hívő számára a múlt bűneinek felvállalása részvételt jelent a megfeszített és feltámadt Krisztus misztériumában, hiszen ő mindenki bűneit magára vállalta. Ez a húsvéti távlat különösen alkalmas arra, hogy a felszabadulás, a kiengesztelődés és az öröm gyümölcseit teremje mindazok számára, akik eleven hitükkel – akár alanyként, akár címzettként – részesei a bocsánatkérésnek.

6.3. Következtetések a dialógus és a misszió vonatkozásában

A múlt bűneinek egyházi elismerését követően különféle következtetések vonhatók le a párbeszéd és a misszió vonatkozásában is:

_ A misszió területén mindenekelőtt el kell kerülni, hogy a negatív vonatkozások felnagyításával akadályozzuk az evangelizációt. Tudatosítanunk kell, hogy a bocsánatkérés növelheti üzenetünk hitelét, ha az igazságnak engedelmeskedve történik, a kiengesztelődés gyümölcseire törekedve. Az „ad gentes” küldött misszionáriusoknak a megfelelő összefüggésbe kell elhelyezniük a témával kapcsolatos javaslataikat, s arányítaniuk kell az őket környező közeg befogadási készségével (az európai egyház történetének szempontjai például sok, Európán kívüli nép számára nem tűnnek jelentősnek).

_ Az ökumené területén a megbánás esetleges egyházi aktusai mindenképpen az Úr által szándékolt egységet kell hogy szolgálják. Ezért itt igen nagy szükség van a kölcsönösség érvényesülésére, bár a prófétai gesztusok néha megkövetelik az egyoldalú, teljességgel ingyenes kezdeményezést.

_ A vallások közötti kapcsolatok területén látnunk kell, hogy a Krisztusban hívők számára a múlt bűneinek beismerése megfelel az Evangéliumhoz való hűség követelményeinek, tehát olyan tanúságtételt jelent, mely ékesen vall az igazságba és az Isten – Jézus által kinyilatkoztatott – irgalmába vetett hitről. Mindenképpen el kell azonban kerülni, hogy a bűnök beismerését úgy értelmezzék, mint a kereszténységgel szemben táplált előítéletek igazolását. Inkább az lenne a kívánatos, hogy a megbánás aktusa más vallások híveit is saját múltjuk bűneinek elismerésére ösztönözzön. Mivel az emberiség története telve van erőszakkal, népirtással, az emberi jogok és a népek jogainak megsértésével, a gyengék kizsákmányolásával és a hatalmasok istenítésével, ezért a különféle vallások történetét is beszennyezi a türelmetlenség, a babona, az igazságtalan hatalmakkal való cinkosság, az emberi méltóságnak és a lelkiismereti szabadságnak a tagadása. Mindebben a keresztények sem voltak kivételek, és nagyon is tudatában vannak, hogy Isten előtt mindenki bűnös!

_ A kultúrákkal való dialógus tekintetében szem előtt kell tartani azoknak a gondolkodási formáknak a bonyolultságát és sokféleségét, amelyekkel a megbánás és a bocsánatkérés kifejezésekor párbeszédet folytatunk. Az egyház múltbéli bűneinek tudatosítása minden esetben az Evangélium üzenetének fényénél kell hogy történjék, ezen belül is kitüntetett szerep illeti meg a megfeszített Úrnak mint az irgalom kinyilatkoztatójának és a bocsánat forrásának a bemutatását, valamint figyelemmel kell lenni az egyházi közösség különleges természetére is, mely időn és téren átívelő egységet alkot. Ahol valamelyik kultúra teljesen elzárkózik a bocsánatkérés eszméje elől, ott meg kell várni a kedvező alkalmat teológiai és lelki motivációnk bemutatására, és számot kell vetni kritikus és prófetikus jellegével is. Ahol a hit szavával szembeni közömbösségbe ütközünk, ott tudnunk kell, hogy a megbánás aktusa kettős hatással járhat: egyrészt megerősítheti a negatív előítéleteket vagy a megvető és ellenséges magatartást, másrészt titokzatosan a „megfeszített Isten”[97] vonzerejében osztozik. Ráadásul tudnunk kell, hogy a jelenlegi kulturális kontextusban – főként Nyugaton – az emlékezet megtisztítására való felhívás közös elkötelezettségre ösztönöz hívőt és nem hívőt. Ez a közös munka már önmagában is az igazság iránti készségről tanúskodik.

_ A polgári társadalom vonatkozásában nem szabad elfelejteni, hogy különbség van az egyház – mely a kegyelem misztériuma – és a világi társadalom között; hangsúlyoznunk kell, mennyire példaértékűvé válhat az egyházi bocsánatkérés, s milyen ösztönző hatást gyakorolhat az emlékezet megtisztítását és a legkülönbözőbb helyzetekben való kiengesztelődést szolgáló hasonló eljárásokra, melyeknek sürgősségét magunk is érezzük. II. János Pál ezt mondja: „A bocsánatkérés [...] elsősorban az egyház életét érinti: az üdvösség hirdetésére vonatkozó küldetését, tanúságtételét Krisztusról, az egység szolgálatát, s mindezt a keresztény élettel összhangban álló szavakkal. Az Evangélium fénye és ereje azonban, melyből az egyház él, mintegy túláradva képes arra is, hogy megvilágítsa és támogassa a polgári társadalom döntéseit és tetteit is, s közben ne feledkezzen meg autonómiájukról [...] A harmadik évezred küszöbén joggal remélhetjük, hogy a politikai felelősök és a népek – főként azok, amelyek drámai konfliktusokkal küzdenek, amelyeket gyűlölet és a gyakran régi keletű sebek emléke irányít – hallgassanak a bocsánat és a kiengesztelődés szellemére, melynek fő képviselője az egyház, és igyekezzenek nézeteltéréseiket az őszinte és nyílt párbeszéd eszközeivel megoldani.”[98]

Összefoglalás

Gondolatmenetünk végére érve még egyszer hangsúlyozzuk, hogy a múlt bűneire vonatkozó megbánás minden formája s a velük kapcsolatos egyházi gesztusok mindenekelőtt Istenhez irányulnak, őt és az ő irgalmát akarják dicsőíteni. Az egyház így akarja ünnepelni az emberi személy méltóságát, melynek rendeltetése, hogy az élő Istennel szövetségben elérje az élet teljességét. „Isten dicsősége az élő ember – az ember élete pedig Isten színelátása”.[99] Az egyház, amikor így cselekszik, akkor arról a bizalomról is tanúságot tesz, melyet a szabaddá tevő igazságba (vö. Jn 8,32) vet. „Bocsánatkérését nem úgy kell értenünk, mint hamis alázat színlelését, nem is úgy, mint a szeretet, a kultúra és a szentség érdemeiben bizonnyal gazdag, kétezer éves történetének tagadását. Éppen ellenkezőleg, ez a bocsánatkérés az igazság követelményére válaszol, melyről nem mondhat le: a pozitív vonások mellett elismeri azokat a korlátokat és emberi gyengeségeket is, melyek Krisztus tanítványainak számos nemzedékét terhelik.”[100] Az igazság elismeréséből kiengesztelődés és béke fakad, mivel – ahogy a pápa mondja – „az igazság szeretete, ha alázattal keressük, az egyik legnagyobb erő, mely képes a ma embereit a különféle kultúrákon túl egyesíteni”.[101] Az egyház, éppen az Igazság iránti felelősségénél fogva, „nem lépheti át az új évezred küszöbét anélkül, hogy ne sürgetné gyermekeit, hogy tisztuljanak meg a bűnbánatban a tévedésektől, a hűtlenségtől, az állhatatlanságtól és a késedelmes szívűségtől. A tegnap bukásának beismerése a hűség és a bátorság tette.”[102] Ez a tett nyit új holnapot mindenki számára.

---

Jegyzetek
[1] Incarnationis mysterium, 11.
[2] Uo. A pápa számos felszólalásában, köztük a Tertio millennio adveniente (TMA) apostoli levél 33. pontjában is már megjelölte az egyház előtt azt az utat, melynek során megtisztíthatja emlékezetét a múlt bűneitől és a megbánás példáját adhatja a magánszemélyeknek és a polgári társadalmaknak.
[3] Lumen gentium, 8.
[4] Vö. Extravagantes communes, V. könyv, IX. c. 1 (A. FRIEDBERG, Corpus iuris canonici, II. 1304).
[5] Vö. XIV. Benedek, Salutis nostrae levél, 1774. április 30. 2. § és XII. Leó, Quod hoc ineunte levél, 1824. május 24. 2. § a következőket mondja: „az engesztelés, a bocsánat, a megváltás, a kegyelem, a bűnbocsánat és a búcsú éve”.
[6] Ebben az értelemben kell felfognunk a búcsú VI. Kelemen pápától származó meghatározását, amikor ő 1343-ban létrehozta az ötven évenként ismétlődő jubileum intézményét. VI. Kelemen úgy látja az egyházi jubileumot, mint a bocsánat és öröm ószövetségi jubileumának (Lev 25) „lelki megvalósulását”.
[7] „Valamennyiünknek meg kell vizsgálnia, miben vétkezett, s nagyobb szigorral kell szembesülnünk bűneinkkel, mint amilyennel Isten fogja majd megítélni őket a harag napján” (Deutsche Reichstagsakten, új sorozat III. 390-399, Gotha, 1893).
[8] Unitatis redintegratio, 7.
[9] Gaudium et spes, 36.
[10] Uo., 19.
[11] Nostra aetate, 4.
[12] Gaudium et spes, 43. (6. bek.)
[13] Lumen gentium, 8; vö. Unitatis redintegratio, 6: „A földi vándorútján járó egyházat Krisztus szüntelenül erre az örök reformációra hívja. Mint emberi, földi intézmény, erre folytonosan rá is szorul.”
[14] Nostra aetate, 4.
[15] Unitatis redintegratio, 3.
[16] Vö. VI. Pál. Apostolorum limina apostoli levél, 1974. május 23. (Enchiridion Vaticanum 5, 305).
[17] VI. Pál, Paterna cum benevolentia buzdítás, 1974. december 8. (Enchiridion Vaticanum 5, 526-553).
[18] Vö. Ut unum sint enciklika, 1995. május 25. 88: „Bocsánatot kérek mindazért, amiért mi vagyunk felelősek.”
[19] A pápa például „minden katolikus nevében bocsánatot kér azokért az igazságtalanságokért, melyeket a nem katolikusoknak okoztunk a történelem folyamán” a morvák körében (vö. Jan Sarkander szentté avatását a Cseh Köztársaságban 1995. május 21-én). „Engesztelő áldozatot” kívánt bemutatni és bocsánatot kért azoktól az amerikai indiánoktól és afrikaiaktól, akiket rabszolgaként hurcoltak el (Üzenet az amerikai indiánokhoz, Santo Domingo, 1992. október 13. és Beszéd az 1992. október 21-i általános kihallgatáson). Tíz évvel korábban egyszer már bocsánatot kért az afrikaiaktól a feketékkel való kereskedés miatt (Yaoundéi beszéd, 1985. augusztus 13).
[20] Vö. TMA, 33-36. (A harmadik évezred közeledtével kezdetű apostoli levél, Szent István Társulat, Budapest é.n. Diós István fordítása)
[21] Vö. Uo., 33.
[22] Uo., 33.
[23] Vö. Uo., 36.
[24] Vö. Uo., 34.
[25] Vö. Uo., 35.
[26] Ezt az utolsó szempontot a TMA csak a 33. pontban érinti, amikor azt mondja, hogy az egyház „Isten és az emberek előtt” sajátjának ismeri el bűnös gyermekeit.
[27] II. János Pál, Kiengesztelődés és bűnbánat apostoli buzdítás, 1984. december 2. 31. (Szent István Társulat, Budapest 1985. Kiss László fordítása.)
[28] Uo., 16.
[29] Vö. Mt 13,24-30. 36-43; Szent Ágoston, De civitate Dei I, 35: CCL 47,33; XXI, 1; CCL 48, 321; XIX, 26; CCL 48, 696.
[30] A Szentírás olvasásának különféle módszereiről vö. a Pápai Biblikus Bizottság dokumentumát: A Biblia értelmezése az egyházban, 1993.
[31] Erre az első sorozatra a következő példákat említhetjük: MTörv 1,41 (a sivatagi nemzedék elismeri, hogy bűnt követett el, amikor nem volt hajlandó belépni az Ígéret földjére); Bír 10,10.12 (a bírák idején két alkalommal mondja a nép: „vétkeztünk” az Úr ellen, emlékezve, hogy a Baaloknak szolgáltak); 1 Sám 7,6 (a Sámuel-korabeli nép ezt mondja: „Vétkeztünk az Úr ellen!”); Szám 21,7 (ez a szöveg attól sajátos, hogy a Mózes-korabeli nemzedék elismeri: vétkezett, amikor a táplálék miatt panaszkodott, mivel az Úr ellen és az ő emberi közvetítője, Mózes ellen szólt); 1 Sám 12,19 (a Sámuel-korabeli izraeliták elismerik: „bűneinket még azzal a gonoszsággal is megtetéztük, hogy királyt kívántunk magunknak”); Ezd 10,13 (a nép elismeri Ezdrás előtt, hogy „hűtlenek lettek, amikor idegen asszonyokat vettek feleségül”); Zsolt 65,2-2: 90,8; 103,10 (107,10-11.17); Iz 59,9-15; 64,5-9; Jer 8,14; 14,7; Siral 1,14. 18a.22 (az „Én” = Izrael megszemélyesítése); 3,42 (4,13); Bar 4,12-13 (Sion fiainak bűneit idézi fel, akik miatt elhagyatott lett); Ez 33,10; Mik 7,9 („Én”); 18-19.
[32] Például Kiv 9,27 (a fáraó ezt mondja Mózesnek és Áronnak: „Most már elismerem, hogy vétkeztem: az Úrnak van igaza, én és népem gonoszságot követtünk el”); 34,9 (Mózes „bocsássa meg bűneinket”); Lev 16,21 (a főpap a „bűnbakra” helyezi kezét az engesztelés napján, és így vallja meg a nép bűneit); Iz 32,11-13 (vö. MTörv 9,26-29 Mózes); 32,31 (Mózes); 1 Kir 8,33k. (vö. 2 Krón 6,22k.; Salamon azért imádkozik, hogy az Úr bocsássa meg a nép esetleges eljövendő bűneit); 2 Krón 28,13 (az izraeliták vezetői ezt mondják: „Nagy a mi bűnünk”); Ezd 10,2 (Sekanja ezt mondja Ezdrásnak: „Hűtlenek lettünk Istenünkhöz, hisz idegen asszonyokat vettünk feleségül”); Neh 1,5-11 (Nehemiás megvallja azokat a bűnöket, melyeket Izrael fiai és atyja háza követtek el); Eszt 4,17n (Eszter megvallja: „De vétkeztünk ellened, azért ellenségeink kezébe adtál minket, mert az ő isteneiket imádtuk”); 2 Makk 7,18-32 (a vértanú zsidók megvallják, hogy az Isten ellen elkövetett vétkekért szenvednek).
[33] A nemzeti bűnvallomásnak erre a típusára a következő példákat említhetjük: 2 Kir 22,13 (vö. 2 Krón 34,21: Józsué fél az Úr haragjától, mert „atyáink nem hallgattak az Úr szavára és nem úgy jártak el mindenben, ahogy meg van írva ebben a könyvben”); 2 Krón 29,6-7 (Hiszkija ezt mondja: „Atyáink vétkeztek”); Zsolt 78,8kk. (összefoglalja az elmúlt nemzedékek bűneit, a kivonulástól kezdve). Vö. még azt a népszerű mondást is, melyet Jer 31,29 és Ez 18,2 idéz: „Az apák ették az éretlen szőlőt, és fiaik foga vásott el tőle”.
[34] Ilyen esetekkel találkozunk a következő szövegekben: Lev 26,40 (a száműzötteket arra buzdítja, hogy vallják meg saját bűneiket és atyáik bűnét); Ezd 9,5b-15 (Ezdrás bűnbánati imája, 7. vers: „Atyáink napjaitól mind a mai napig folyvást csak vétkeztünk”; vö. Neh 9,6-37); Tób 3,1-5 (imájában így könyörög Tóbiás: „Ne büntess bűneimért, sem tévelygéseimért, sem pedig atyáim vétkeiért” [3. vers], majd így folytatja: „nem vettük figyelembe parancsaidat” [5. vers]); Zsolt 79,8-9 (ez a közösségi ima azért esedezik Istenhez, hogy „Atyáink bűneit ne rajtunk torold meg [...] ments meg minket, bocsásd meg, Urunk, bűneinket”); 106,6 („Vétkeztünk, ahogy atyáink is”); Jer 3,25 („vétkeztünk az Úr, a mi Istenünk ellen, mi és atyáink”); Jer 14,19-22 („Uram, elismerjük gonoszságainkat, és atyáink vétkeit is”, 20. vers); Siral 5 („Atyáink vétkeztek, de nincsenek többé, mi viseljük vétkeik terhét” 7. vers – „Jaj nekünk, mert vétkeztünk” 16b vers); Bár 1,15-3,18 („vétkeztünk az Úr színe előtt” [1,17, vö. 1,19.21; 2,5.24] – „Ne gondolj többé atyáink bűneire” [3,5, vö. 2,33; 3,4.7]); Dán 3,26-45 (Azarja imája: „igaz ítélettel hoztad ránk mindazt a mi bűneink miatt”, 28. vers) Dán 9,4-19 „Hiszen a mi vétkeink és atyáink gonoszsága miatt lett Jeruzsálem [...] gyalázat tárgyává”, 16. vers).
[35] Ilyen bűnök: az Isten elleni bizalom hiánya (pl. MTörv 1,41; Szám 14,10), a bálványimádás (pl. Bir 10,10-15), az az igény, hogy emberek közül való királyt adjon az Úr (1 Sám 12,9), az idegen asszonyokkal való házasodás, megsértve így az isteni Törvényt (Ezd 9-10). Iz 59,13b-ben maga a nép mondja magáról: „árulásról s lázongásról beszéltünk, hazug szavak keltek a szívünkből”.
[36] Hasonló esettel találkozunk a zsidók körében az idegen feleségek eltaszításakor, ahogy például Ezd 9-10-ben olvasható, mindazzal a negatív következménnyel, mely az eltaszított feleségeket sújtja. A velük (és/vagy utódaikkal) szembeni bocsánatkérés mindaddig föl sem merül az idézett helyeken, amíg az eltaszítást az isteni Törvény követelményeként mutatják be (pl. MTörv 7,3-ban).
[37] Ebben az összefüggésben az Izrael és Edom közötti állandó feszült viszony juthat eszünkbe. Edom népe – jóllehet „testvére” Izraelnek – a babilóniakkal együtt szerepet vállal Jeruzsálem elpusztításában, s felette örvendezik rajta (vö. pl. Ab 10-14). Ennek az árulásnak a megtorlása gyanánt Izrael egyáltalán nem érzi szükségét, hogy bocsánatot kérjen a védtelen edomita foglyok lemészárlásáért, melyet a 2 Krón 25,12 szerint Amaszja király követett el.
[38] II. János Pál, 1999. szeptember 1-jei beszéd, in Osservatore Romano, 1999. szeptember 2. 4.
[39] Vö. TMA, 33-36.
[40] TMA, 33.
[41] Gondoljunk csak arra a szemrehányásra, mely bűnei miatt éri az egyházat – ez a téma jelen van a legkülönfélébb korszakok keresztény szerzőinél. Leginkább jellemző példája Maximus Confessornál szerepel, a Liber asceticus-ban (PL 90,912-956).
[42] Lumen gentium, 8.
[43] A Katolikus Egyház Katekizmusa (KEK), 770.
[44] Lumen gentium, 8.
[45] Uo. Vö. még Unitatis redintegratio, 3 és 6.
[46] KEK, 827.
[47] VI. Pál, Isten népének hitvallása (1968. június 30.) 19. pont. (Enchiridion Vaticanum 3, 264k.).
[48] Lumen gentium, 39.
[49] Lumen gentium, 40.
[50] Uo., 48.
[51] Szent Ágoston, Sermo 181,5,7 (PL 38, 982).
[52] Aquinói Szent Tamás, Summa theol., III q. 8 a 3 ad 2.
[53] KEK, 2839.
[54] Szent Ambrus, De virginitate, 8,48 (PL 16, 278D): „Caveamus igitur, ne lapsus noster vulnus Ecclesiae fiat.” A Lumen gentium 11. pontja szintén azt mondja, hogy a bűnösök az egyházat sebzik meg bűnükkel.
[55] TMA, 33.
[56] Karl Delahaye, Ecclesia Mater chez les Pères des trois premiers siècles, Paris 1964. 128; Vö. még Hugo Rahner, SJ, Mater Ecclesia: Lobpreis der Kirche aus dem ersten Jahrtausend christlicher Literatur, Einsiedeln 1944.
[57] Lumen gentium, 64.
[58] Szent Ágoston, Sermo 25,8 (PL 46,938): „Mater ista sancta, honorata, Mariae similis, et parit et Virgo est. Ex illa nati estis et Christum parit: nam membra Christi estis.”
[59] Karthágói Ciprián, De Ecclesiae catholicae unitate 6 (CCL 3,253): „Habere iam non potest Deum patrem qui ecclesiam non habet matrem”. Másutt ezt mondja Ciprián: „Ut habere quis possit Deum Patrem, habeat ante ecclesiam matrem” (Epist. 74,7; CCL 3C,572). Ágoston pedig: „Tartsátok tehát, kedveseim, egyetértőleg Istent atyátoknak, az egyházat pedig anyátoknak” (In Ps 88, Sermo 2,14; CCL 39,1244).
[60] Nolai Paulinus, Carmen 25,171-172; CSEL 30, 243: „Inde manet mater aeterni semine verbi / concipiens populos et pariter pariens.”
[61] TMA, 35.
[62] Antiochiai Szent Ignác, Ad Romanos, Proem. (SC 10,124; Th. Camelot, Paris, 1958, 2. kiad.)
[63] TMA 33. 34.
[64] II. János Pál, Beszéd a Jubileumi Központi Bizottság teológiai-történeti albizottsága által az inkvizíció tanulmányozására összehívott nemzetközi szimpózium részvevőihez, 1998. október 31-én, 4.
[65] Az itt következőkhöz l. Hans-Georg Gadamer, Wahrheit und Methode, Tübingen 1960. (Igazság és módszer, Budapest 1984. – Bonyhai Gábor ford.)
[66] Bernard Lonergan, SJ, Method in Theology, London 1972. 155.
[67] TMA, 35.
[68] II. János Pál, Beszéd 1999. szeptember 1-jén, in Osservatore Romano, 1999. szeptember 2. 4. oldal.
[69] Vö. TMA, 34-36.
[70] Unitatis redintegratio, 1.
[71] Uo., 13. TMA 34 azt mondja, hogy „Az egyházi közösség a mögöttünk lévő második évezredben az első évezrednél fájdalmasabban tapasztalta” e szakadásokat.
[72] Unitatis redintegratio, 13.
[73] Uo.
[74] A Zsinat második ülésszakát megnyitó beszéd, 1964. szeptember 29: Enchiridion Vaticanum 1 [106], 176.
[75] A Szentszék és a Konstantinápolyi Ökumenikus Pátriárkátus között folytatott, szeretetről szóló párbeszéd dokumentációja megtalálható in: Tómos Agápes: Vatican-Phanar (1958-1970), Róma – Isztambul, 1971.
[76] Unitatis redintegratio, 7.
[77] Uo.
[78] TMA, 35.
[79] II. János Pál, Beszéd 1999. szeptember 1-jén, in Osservatore Romano, 1999. szeptember 2., 4. o.
[80] TMA, 35. A II. Vatikáni Zsinat idézete a Dignitatis humanae 1. pontjából való.
[81] Ezt a témát alaposan körüljárta a II. Vatikáni Zsinat Nostra aetate című nyilatkozata.
[82] II. János Pál, Beszéd a római zsinagógában, 1986. április 13. 4. AAS 78 (1986), 1120.
[83] Ezt olvashatjuk a Zsidósággal Való Vallási Kapcsolatok (Szentszéki) Bizottsága által nemrég fogalmazott dokumentumban: Noi ricordiamo: una riflessione sulla Shoah, Roma, 1998. március 16. 3. (Magyarul: Emlékezünk: megfontolások a Soáról, megjelent a Magyar megfontolások a Soáról című kötetben, Budapest – Pannonhalma, 1999. 19-26. Idézet: 20-21. o.).
[84] Uo. 7. (i. m. 25-26. o.)
[85] Uo. 4. (i. m. 23. o. 24. o.)
[86] Uo. 4. (i. m. 25. o.)
[87] L. Uo. 5. (i. m. 26. o.)
[88] TMA, 36.
[89] Gaudium et spes, 19.
[90] Uo.
[91] TMA, 33.
[92] Gondoljunk csak a vértanúság jelére: vö. TMA 37.
[93] Unitatis redintegratio, 6. Ugyanez a szöveg megállapítja, hogy „A földi vándorútján járó egyházat Krisztus szüntelenül erre az örök reformációra (ad hanc perennem reformationem) hívja. Mint emberi, földi intézmény, erre folytonosan rá is szorul.”
[94] „Opus renovationis nec non reformationis” (uo., 4).
[95] Uo., 6: „Az egyház minden megújulása lényege szerint a hivatásához való fokozódó hűségben áll.”
[96] TMA, 36.
[97] Ez a különösen erős kifejezés Szent Ágostontól ered: De Trinitate, I, 13, 18: CCL 50, 69, 13; Epist. 169,2: CSEL 44, 617; Sermo 341A, 1: Misc. Agost. 314, 22.
[98] II. János Pál, Beszéd a Jubileumi Központi Bizottság teológiai-történeti albizottsága által az inkvizíció tanulmányozására összehívott nemzetközi szimpózium részvevőihez, 1998. október 31-én, 5.
[99] „Gloria Dei vivens homo: vita autem hominis visio Dei” (Lyoni Szent Ireneusz, Adversus Haereses IV, 20, 7; SC 100, t. II, 648).
[100] II. János Pál, Beszéd 1999. szeptember 1-jén, in Osservatore Romano, 1999. szeptember 2. 4.
[101] Beszéd az Európai Nukleáris Kutatóközponthoz, Genf, 1982. június 15., in Insegnamenti di Giovanni Paolo II, V, 2, Vatikánváros 1982. 2321.
[102] TMA, 33.

---

Franciából fordította: Somorjai Gábor
Olasz és angol alapján lektorálta: Somorjai Ádám