Kedves Fiatalok!
Örülök, hogy itt Kölnben, a Rajna partján találkozhatom veletek. A Háromkirályokat követve zarándokként jöttetek Németország, Európa és a világ különböző részeiből. Az ő nyomdokaikban járva Jézust akarjátok felfedezni. Készek voltatok arra, hogy útnak induljatok, hogy ti magatok is eljussatok oda, hogy egyénileg és közösségileg is szemlélhessétek Isten arcát, mely a jászolban fekvő Gyermekben nyilvánul ki. Ahogy ti, útra keltem én is, hogy veletek együtt letérdeljek a fehér, konszekrált ostya előtt, melyben a hit szemével a világ Megváltójának valóságos jelenlétét ismerjük fel. Közösen fogunk majd elelmélkedni ennek az Ifjúsági Világnapnak a témájáról: „Eljöttünk, hogy imádjuk őt” (Mt 2,2).
Nagy örömmel köszöntelek és fogadlak titeket, kedves fiatalok, akik közelből vagy távolból ide zarándokoltatok a világ és saját életetek útjain. Különösen is köszöntöm azokat, akik – csakúgy, mint a csillagjósok – „Napkeletről” érkeztek. Ti azon testvéreink megszámlálhatatlan embertömegeinek képviseletében vagytok itt, akik tudtukon kívül várják égboltjukon a csillag feltűnését, hogy a népek fényességéhez, Krisztushoz vezessék őket és benne megtalálják a szívük szomjúságát csillapító választ. Szívélyesen üdvözlöm közületek azokat is, akik nincsenek megkeresztelve, akik még nem ismerik Krisztust vagy nincsenek otthon az Egyházban. Éppen hozzátok intézett különleges meghívást II. János Pál pápa erre a találkozóra. Köszönöm nektek, hogy elhatároztátok magatokat arra, hogy Kölnbe jöjjetek. Néhányatok talán magára vonatkoztathatja – a később a kölni Kármelben élt – Edith Stein saját fiatalságáról tett kijelentését: „Az imádkozás szokását tudatosan és önszántamból hagytam el”. Ezekben a napokban az imát ismét megindító módon az Istennel való párbeszédnek tapasztalhatjátok majd meg – azzal az Istennel való párbeszédként, akiről tudjuk, hogy szeret bennünket és akit mi szeretni akarunk. Nyomatékkal szeretném mindenki felé mondani: „Tárjátok szélesre a szíveteket Isten előtt, hagyjátok, hogy Krisztus meglepjen titeket! Adjátok meg neki ezekben a napokban „a jogot, hogy szóljon hozzátok.” Nyissátok ki szabadságtok ajtóit az Ő irgalmas szeretete előtt. Tárjátok fel Krisztus előtt örömeiteket és szenvedéseiteket, és engedjétek, hogy megvilágítsa fényével a lelketeket és megérintse kegyelmével a szíveteket! Az együttlét és az öröm ezen megszentelt napjaiban az Egyházat Isten emberek iránti gyengédségének és irgalmasságának a helyeként tapasztaljátok meg. Az Egyházban és az Egyház által juttok el majd Krisztushoz, aki vár titeket.
Mivel ma azért jövök Kölnbe, hogy részt vegyek veletek a XX. Ifjúsági Találkozón, önkéntelenül is hálával és belső megindultsággal gondolok Isten mindnyájunk által annyira szeretett Szolgájára, II. János Pálra, akinek az a csodálatos ötlete volt, hogy az egész világ fiataljait összehívja, hogy Krisztussal, az emberi nem egyetlen megmentőjével együtt ünnepeljenek. Annak a mély dialógusnak köszönhetően, amely a több mint 20 esztendő alatt a fiatalok és a pápa között kifejlődött, közülük sokan elmélyülhettek a hitben, megfonhatták a közösség szoros kötelékét, lelkesülhettek a Krisztusban való üdvösség örömhíréért és elvihették azt a világ minden tájára. Ez a nagy pápa képes volt felfogni azokat a kihívásokat, melyekkel a mai fiatalok találkoznak, és a feléjük irányuló bizalom jeleként nem habozott arra buzdítani őket, hogy az evangéliumnak bátor hirdetői, az igazság kultúrájának, a szeretetnek és a békének félelem nélküli gyarapítói legyenek.
Ma az a feladatom, hogy ezt a II. János Pál pápa által ránk hagyott rendkívüli lelki örökséget folytassam. Szeretett Titeket, ti ezt felfogtátok és fiatalos lelkesedéssel viszonoztátok. Most nekünk mindnyájunknak az a feladatunk, hogy tanítását tettekre váltsuk. Ezzel az elkötelezettséggel vagyunk itt Kölnben mint zarándokok, a Háromkirályok nyomában járva. A Hagyomány szerint görögül Gáspár, Menyhért, Boldizsár volt a nevük. Szent Máté az evangéliumában így adja vissza a szívükben égő kérdést: „Hol van a zsidók újszülött királya?” (Mt 2,2.) Az ő keresése volt az ok, amiért vállalták a hosszú utat Jeruzsálembe. Ezért viseltek fáradságot és nélkülözést, anélkül, hogy elvesztették volna a bátorságukat és engedtek volna a kísértésnek, hogy visszaforduljanak. Amikor már közel voltak a célhoz, nem volt más kérdésük, csupán ez. Mi is eljöttünk Kölnbe, mert a szívünkben – ha más formában is – ugyanezt a sürgető kérdést éreztük, ami a napkeleti bölcseket útnak indította. Jóllehet ma nem egy királyt keresünk; de nyugtalanít minket a világ állapota, és azt kérdezzük: Hol találok az életemhez eligazodási pontokat; hol vannak az igazodási pontok, hogy a világ jelenének és jövőjének alakításában felelősséggel részt vegyek? Kiben bízhatok – kire bízhatom rá magam? Hol van az, aki szívem vágyaira kielégítő választ ad? Ilyen kérdéseket feltenni mindenekelőtt annak elismerését jelenti, hogy az út nem zárul le, amíg nem találkozunk azzal, akinek hatalma van az igazságosság és béke azon egyetemes Országát megalapozni, ami felé az emberek törekszenek, amit azonban egyedül nem képesek létrehozni. Ezeknek a kérdéseknek a feltétele továbbá azt jelenti, hogy keresünk valakit, aki nem téved és nem tud megtéveszteni másokat, és ezért képes olyan megingathatatlan biztonságot nyújtani, hogy belőle élni, sőt adott esetben érte meghalni is lehet.
Ha az élet horizontján kirajzolódik ez a válasz, akkor, kedves Barátaim, meg kell hozni a szükséges döntéseket. Ez olyan, mint amikor válaszút elé kerülünk: Melyik utat válasszuk? Azt, amelyikre a szenvedélyeink indítanak, vagy azt, amelyikre a csillag mutat, ami a lelkiismeretben világít? Amikor a bölcsek hallották a választ: „A júdeai Betlehemben; mert meg van írva a prófétáknál” (Mt 2,5), ettől a szótól megvilágosodva elhatározták, hogy folytatják az utat egészen a célig. Jeruzsálemből Betlehembe mentek, így hangzott az ige, ami jelezte számukra, hogy hol van a király, akit keresnek, egészen a királlyal való találkozásig, aki egyben Isten Báránya volt, aki elveszi a világ bűneit. Ez az ige nekünk is szól. Nekünk is választanunk kell.
Valójában, ha jól meggondoljuk, ez ugyanaz, mint amit minden alkalommal megtapasztalunk, amikor az Eucharisztiát ünnepeljük. Minden szentmisében ugyanis az Isten igéjével való találkozás a kereszt és Krisztus feltámadásának titkában való részvételre vezet el minket, s így elvezet az Eucharisztiához, a Krisztussal való egyesüléshez. Az oltáron az válik jelenvalóvá, akit a csillagjósok láttak a szalmán fekve: Krisztus, az élő kenyér, aki leszállott az égből, hogy életet adjon a világnak, az igaz Bárány, aki életét adja az emberiség üdvéért. Az Ige által megvilágosítva – újra csak Betlehemben, Kenyérházában – megtapasztalhatjuk annak az Istennek a felfoghatatlan nagyságával való mindent felülmúló találkozást, aki annyira megalázta magát, hogy jászolban jelent meg és az oltáron adja magát eledelül.
Elképzelhetjük a csillagjósok csodálkozását a pólyában levő Gyermek felett. Csak a hit tette számukra lehetővé, hogy a Gyermekben felismerjék a királyt, akit kerestek, Istent, akihez a csillag vezette őket. Benne az Örökkévaló lépett be az időbe, amikor áthidalta azt a szakadékot, ami a véges és a végtelen, a látható és a láthatatlan között van; benne a Titok vált nyilvánvalóvá, amikor egy kicsi gyermek gyenge tagjaiban kiszolgáltatta magát. „Csodálkozással telve állnak a csillagjósok az előtt, amit látnak: a mennyet a földön, és a földet a mennyben; az embert az Istenben, és Istent az emberben. Azt látják egy parányi testbe zártan, akit az egész világ sem képes befogadni.” (Aranyszavú Szent Péter, Sermo 160,2). Ugyanezzel a csodálkozással akarunk az „Eucharisztia Évében” ahhoz a Krisztushoz odafordulni, aki az irgalmasság tabernákulumában, az Oltáriszentségben jelen van.
Kedves fiatalok, a boldogságnak, amit kerestek, a boldogságnak, amihez jogotok van, neve és arca van: Ő a Názáreti Jézus az Eucharisztiában elrejtőzve. Egyedül Ő ajándékoz az emberiségnek életet bőségben. Máriával együtt mondjátok ki a ti igeneteket arra az Istenre, aki nektek akarja ajándékozni önmagát. Ma megismétlem nektek, amit beiktatásom kezdetén mondtam: „Aki bebocsátja Krisztust (életébe), nem veszít el semmit, semmit – abszolút semmit abból, ami az életet szabaddá, széppé és naggyá teszi. Nem! Csak ebben a barátságban tárulnak ki az élet kapui. Csak ebben a barátságban bontakoznak ki valóságosan az emberi lét nagy lehetőségei. Csak ebben a barátságban tapasztaljuk meg azt, ami szép és ami szabad.” (A pápa beiktatási beszéde 2005. április 24-én). Legyetek róla teljesen meggyőződve: Krisztus semmit sem vesz el abból, ami szép és nagy bennetek, hanem Isten dicsőségére, az emberek boldogságára és a világ üdvére mindent beteljesülésre vezet.
Ezekben a napokban meghívlak titeket: vonakodás nélkül ajánljátok magatokat Krisztus szolgálatába, kerül, amibe kerül. A találkozás Jézus Krisztussal lehetővé teszi majd számotokra, hogy bensőleg élvezhessétek élő és életadó jelenlétét, hogy azután tanúskodhassatok róla a környezetetekben. Viselkedésetek és életörömötök által legyen a városban való jelenlétetek az evangélium hirdetésének első jele. Szálljon szívünkből a hála és dicséret az Atyához azért a sok jótéteményért, amit felénk kinyilvánított, és a hit ajándékáért, amit együtt akarunk ünnepelni, amikor ebből az országból hirdetjük a világnak, innen, Európa közepéről – annak az Európának a közepéről, mely sokat köszönhetett az evangéliumnak és hirdetőinek az évszázadok folyamán.
Zarándokként megyek majd a kölni Dómhoz, hogy ott a Háromkirályok ereklyéit tiszteljem, a Háromkirályokét, akik készek voltak elhagyni mindent, hogy kövessék a csillagot, amely őket az emberi nem Megváltójához vezette. Nektek is, kedves fiatalok, volt már, vagy a jövőben még lesz lehetőségetek megtenni ugyanezt a zarándokutat. Ezek az ereklyék csupán porladó és szegényes jelei annak, amik a csillagjósok voltak, annak, amit ők már sok évszázaddal ezelőtt megéltek. Az ereklyék magához Istenhez vezetnek bennünket: ugyanis Ő az, aki kegyelme erejével a gyenge embereknek a bátorságot adja, hogy a világ előtt tanúskodjanak róla. Amikor az Egyház meghív minket, hogy tiszteljük a vértanúk és a szentek ereklyéit, tudja, hogy csupán porladó emberi csontokról van szó, de ezek a csontok olyan embereké voltak, akiket áthatott Isten transzcendentális hatalma. A szentek ereklyéi annak a láthatatlan, de valóságos jelenlétnek a nyomai, amely megvilágítja a világ sötétségét, amennyiben Isten birodalmát teszi láthatóvá, amely bennünk van. Velünk és értünk kiáltják: „Maranatha!” – „Jöjj el Jézus!” Kedveseim, ezekkel a szavakkal búcsúzom tőletek, és szívből mondom mindnyájatoknak: Viszontlátásra a szombat esti vigílián!
Örülök, hogy itt Kölnben, a Rajna partján találkozhatom veletek. A Háromkirályokat követve zarándokként jöttetek Németország, Európa és a világ különböző részeiből. Az ő nyomdokaikban járva Jézust akarjátok felfedezni. Készek voltatok arra, hogy útnak induljatok, hogy ti magatok is eljussatok oda, hogy egyénileg és közösségileg is szemlélhessétek Isten arcát, mely a jászolban fekvő Gyermekben nyilvánul ki. Ahogy ti, útra keltem én is, hogy veletek együtt letérdeljek a fehér, konszekrált ostya előtt, melyben a hit szemével a világ Megváltójának valóságos jelenlétét ismerjük fel. Közösen fogunk majd elelmélkedni ennek az Ifjúsági Világnapnak a témájáról: „Eljöttünk, hogy imádjuk őt” (Mt 2,2).
Nagy örömmel köszöntelek és fogadlak titeket, kedves fiatalok, akik közelből vagy távolból ide zarándokoltatok a világ és saját életetek útjain. Különösen is köszöntöm azokat, akik – csakúgy, mint a csillagjósok – „Napkeletről” érkeztek. Ti azon testvéreink megszámlálhatatlan embertömegeinek képviseletében vagytok itt, akik tudtukon kívül várják égboltjukon a csillag feltűnését, hogy a népek fényességéhez, Krisztushoz vezessék őket és benne megtalálják a szívük szomjúságát csillapító választ. Szívélyesen üdvözlöm közületek azokat is, akik nincsenek megkeresztelve, akik még nem ismerik Krisztust vagy nincsenek otthon az Egyházban. Éppen hozzátok intézett különleges meghívást II. János Pál pápa erre a találkozóra. Köszönöm nektek, hogy elhatároztátok magatokat arra, hogy Kölnbe jöjjetek. Néhányatok talán magára vonatkoztathatja – a később a kölni Kármelben élt – Edith Stein saját fiatalságáról tett kijelentését: „Az imádkozás szokását tudatosan és önszántamból hagytam el”. Ezekben a napokban az imát ismét megindító módon az Istennel való párbeszédnek tapasztalhatjátok majd meg – azzal az Istennel való párbeszédként, akiről tudjuk, hogy szeret bennünket és akit mi szeretni akarunk. Nyomatékkal szeretném mindenki felé mondani: „Tárjátok szélesre a szíveteket Isten előtt, hagyjátok, hogy Krisztus meglepjen titeket! Adjátok meg neki ezekben a napokban „a jogot, hogy szóljon hozzátok.” Nyissátok ki szabadságtok ajtóit az Ő irgalmas szeretete előtt. Tárjátok fel Krisztus előtt örömeiteket és szenvedéseiteket, és engedjétek, hogy megvilágítsa fényével a lelketeket és megérintse kegyelmével a szíveteket! Az együttlét és az öröm ezen megszentelt napjaiban az Egyházat Isten emberek iránti gyengédségének és irgalmasságának a helyeként tapasztaljátok meg. Az Egyházban és az Egyház által juttok el majd Krisztushoz, aki vár titeket.
Mivel ma azért jövök Kölnbe, hogy részt vegyek veletek a XX. Ifjúsági Találkozón, önkéntelenül is hálával és belső megindultsággal gondolok Isten mindnyájunk által annyira szeretett Szolgájára, II. János Pálra, akinek az a csodálatos ötlete volt, hogy az egész világ fiataljait összehívja, hogy Krisztussal, az emberi nem egyetlen megmentőjével együtt ünnepeljenek. Annak a mély dialógusnak köszönhetően, amely a több mint 20 esztendő alatt a fiatalok és a pápa között kifejlődött, közülük sokan elmélyülhettek a hitben, megfonhatták a közösség szoros kötelékét, lelkesülhettek a Krisztusban való üdvösség örömhíréért és elvihették azt a világ minden tájára. Ez a nagy pápa képes volt felfogni azokat a kihívásokat, melyekkel a mai fiatalok találkoznak, és a feléjük irányuló bizalom jeleként nem habozott arra buzdítani őket, hogy az evangéliumnak bátor hirdetői, az igazság kultúrájának, a szeretetnek és a békének félelem nélküli gyarapítói legyenek.
Ma az a feladatom, hogy ezt a II. János Pál pápa által ránk hagyott rendkívüli lelki örökséget folytassam. Szeretett Titeket, ti ezt felfogtátok és fiatalos lelkesedéssel viszonoztátok. Most nekünk mindnyájunknak az a feladatunk, hogy tanítását tettekre váltsuk. Ezzel az elkötelezettséggel vagyunk itt Kölnben mint zarándokok, a Háromkirályok nyomában járva. A Hagyomány szerint görögül Gáspár, Menyhért, Boldizsár volt a nevük. Szent Máté az evangéliumában így adja vissza a szívükben égő kérdést: „Hol van a zsidók újszülött királya?” (Mt 2,2.) Az ő keresése volt az ok, amiért vállalták a hosszú utat Jeruzsálembe. Ezért viseltek fáradságot és nélkülözést, anélkül, hogy elvesztették volna a bátorságukat és engedtek volna a kísértésnek, hogy visszaforduljanak. Amikor már közel voltak a célhoz, nem volt más kérdésük, csupán ez. Mi is eljöttünk Kölnbe, mert a szívünkben – ha más formában is – ugyanezt a sürgető kérdést éreztük, ami a napkeleti bölcseket útnak indította. Jóllehet ma nem egy királyt keresünk; de nyugtalanít minket a világ állapota, és azt kérdezzük: Hol találok az életemhez eligazodási pontokat; hol vannak az igazodási pontok, hogy a világ jelenének és jövőjének alakításában felelősséggel részt vegyek? Kiben bízhatok – kire bízhatom rá magam? Hol van az, aki szívem vágyaira kielégítő választ ad? Ilyen kérdéseket feltenni mindenekelőtt annak elismerését jelenti, hogy az út nem zárul le, amíg nem találkozunk azzal, akinek hatalma van az igazságosság és béke azon egyetemes Országát megalapozni, ami felé az emberek törekszenek, amit azonban egyedül nem képesek létrehozni. Ezeknek a kérdéseknek a feltétele továbbá azt jelenti, hogy keresünk valakit, aki nem téved és nem tud megtéveszteni másokat, és ezért képes olyan megingathatatlan biztonságot nyújtani, hogy belőle élni, sőt adott esetben érte meghalni is lehet.
Ha az élet horizontján kirajzolódik ez a válasz, akkor, kedves Barátaim, meg kell hozni a szükséges döntéseket. Ez olyan, mint amikor válaszút elé kerülünk: Melyik utat válasszuk? Azt, amelyikre a szenvedélyeink indítanak, vagy azt, amelyikre a csillag mutat, ami a lelkiismeretben világít? Amikor a bölcsek hallották a választ: „A júdeai Betlehemben; mert meg van írva a prófétáknál” (Mt 2,5), ettől a szótól megvilágosodva elhatározták, hogy folytatják az utat egészen a célig. Jeruzsálemből Betlehembe mentek, így hangzott az ige, ami jelezte számukra, hogy hol van a király, akit keresnek, egészen a királlyal való találkozásig, aki egyben Isten Báránya volt, aki elveszi a világ bűneit. Ez az ige nekünk is szól. Nekünk is választanunk kell.
Valójában, ha jól meggondoljuk, ez ugyanaz, mint amit minden alkalommal megtapasztalunk, amikor az Eucharisztiát ünnepeljük. Minden szentmisében ugyanis az Isten igéjével való találkozás a kereszt és Krisztus feltámadásának titkában való részvételre vezet el minket, s így elvezet az Eucharisztiához, a Krisztussal való egyesüléshez. Az oltáron az válik jelenvalóvá, akit a csillagjósok láttak a szalmán fekve: Krisztus, az élő kenyér, aki leszállott az égből, hogy életet adjon a világnak, az igaz Bárány, aki életét adja az emberiség üdvéért. Az Ige által megvilágosítva – újra csak Betlehemben, Kenyérházában – megtapasztalhatjuk annak az Istennek a felfoghatatlan nagyságával való mindent felülmúló találkozást, aki annyira megalázta magát, hogy jászolban jelent meg és az oltáron adja magát eledelül.
Elképzelhetjük a csillagjósok csodálkozását a pólyában levő Gyermek felett. Csak a hit tette számukra lehetővé, hogy a Gyermekben felismerjék a királyt, akit kerestek, Istent, akihez a csillag vezette őket. Benne az Örökkévaló lépett be az időbe, amikor áthidalta azt a szakadékot, ami a véges és a végtelen, a látható és a láthatatlan között van; benne a Titok vált nyilvánvalóvá, amikor egy kicsi gyermek gyenge tagjaiban kiszolgáltatta magát. „Csodálkozással telve állnak a csillagjósok az előtt, amit látnak: a mennyet a földön, és a földet a mennyben; az embert az Istenben, és Istent az emberben. Azt látják egy parányi testbe zártan, akit az egész világ sem képes befogadni.” (Aranyszavú Szent Péter, Sermo 160,2). Ugyanezzel a csodálkozással akarunk az „Eucharisztia Évében” ahhoz a Krisztushoz odafordulni, aki az irgalmasság tabernákulumában, az Oltáriszentségben jelen van.
Kedves fiatalok, a boldogságnak, amit kerestek, a boldogságnak, amihez jogotok van, neve és arca van: Ő a Názáreti Jézus az Eucharisztiában elrejtőzve. Egyedül Ő ajándékoz az emberiségnek életet bőségben. Máriával együtt mondjátok ki a ti igeneteket arra az Istenre, aki nektek akarja ajándékozni önmagát. Ma megismétlem nektek, amit beiktatásom kezdetén mondtam: „Aki bebocsátja Krisztust (életébe), nem veszít el semmit, semmit – abszolút semmit abból, ami az életet szabaddá, széppé és naggyá teszi. Nem! Csak ebben a barátságban tárulnak ki az élet kapui. Csak ebben a barátságban bontakoznak ki valóságosan az emberi lét nagy lehetőségei. Csak ebben a barátságban tapasztaljuk meg azt, ami szép és ami szabad.” (A pápa beiktatási beszéde 2005. április 24-én). Legyetek róla teljesen meggyőződve: Krisztus semmit sem vesz el abból, ami szép és nagy bennetek, hanem Isten dicsőségére, az emberek boldogságára és a világ üdvére mindent beteljesülésre vezet.
Ezekben a napokban meghívlak titeket: vonakodás nélkül ajánljátok magatokat Krisztus szolgálatába, kerül, amibe kerül. A találkozás Jézus Krisztussal lehetővé teszi majd számotokra, hogy bensőleg élvezhessétek élő és életadó jelenlétét, hogy azután tanúskodhassatok róla a környezetetekben. Viselkedésetek és életörömötök által legyen a városban való jelenlétetek az evangélium hirdetésének első jele. Szálljon szívünkből a hála és dicséret az Atyához azért a sok jótéteményért, amit felénk kinyilvánított, és a hit ajándékáért, amit együtt akarunk ünnepelni, amikor ebből az országból hirdetjük a világnak, innen, Európa közepéről – annak az Európának a közepéről, mely sokat köszönhetett az evangéliumnak és hirdetőinek az évszázadok folyamán.
Zarándokként megyek majd a kölni Dómhoz, hogy ott a Háromkirályok ereklyéit tiszteljem, a Háromkirályokét, akik készek voltak elhagyni mindent, hogy kövessék a csillagot, amely őket az emberi nem Megváltójához vezette. Nektek is, kedves fiatalok, volt már, vagy a jövőben még lesz lehetőségetek megtenni ugyanezt a zarándokutat. Ezek az ereklyék csupán porladó és szegényes jelei annak, amik a csillagjósok voltak, annak, amit ők már sok évszázaddal ezelőtt megéltek. Az ereklyék magához Istenhez vezetnek bennünket: ugyanis Ő az, aki kegyelme erejével a gyenge embereknek a bátorságot adja, hogy a világ előtt tanúskodjanak róla. Amikor az Egyház meghív minket, hogy tiszteljük a vértanúk és a szentek ereklyéit, tudja, hogy csupán porladó emberi csontokról van szó, de ezek a csontok olyan embereké voltak, akiket áthatott Isten transzcendentális hatalma. A szentek ereklyéi annak a láthatatlan, de valóságos jelenlétnek a nyomai, amely megvilágítja a világ sötétségét, amennyiben Isten birodalmát teszi láthatóvá, amely bennünk van. Velünk és értünk kiáltják: „Maranatha!” – „Jöjj el Jézus!” Kedveseim, ezekkel a szavakkal búcsúzom tőletek, és szívből mondom mindnyájatoknak: Viszontlátásra a szombat esti vigílián!
