Magyar Katolikus Egyház | Éhezés a világban

Tartalom

Ajánlás
Bevezetés
I. Rész
Az éhség valósága
II. Rész
Etikai természetű kihívások, melyeknek együtt kell megfelelnünk
III. Rész
Szolidárisabb gazdaság felé
IV. Rész
A 2000. év jubileuma Az éhség elleni harc egy állomása
V. Rész
Az éhezés: felhívás a szeretetre
Jegyzetek

Ajánlás

Örömmel ajánlom az „Éhezés a világban. Kihívás mindannyiunk számára: a szolidáris fejlődés” című dokumentumot, melyet Szentatyánk, II. János Pál utasítására igen gondosan készített elő a „Cor Unum” Pápai Tanács. Péter utóda ebben az évben újból azoknak a nevében szól nagyböjti üzenetében, akik a legszükségesebb javakkal sem rendelkeznek az élethez: „Az éhezők tömege, mely egyrészt gyermekekből, asszonyokból, idősekből, másrészt bevándorlókból, menekültekből vagy munkanélküliekből áll, hozzánk kiált fájdalmában. Valamennyien hozzánk könyörögnek, remélve, hogy meghallgatást találnak”.

Ez a dokumentum azt a keskeny utat követi, melyet Krisztus rajzolt tanítványai elé. Krisztus személyének és üzenetének központja az a kinyilatkoztatás, hogy „Isten szeretet” (1 Jn 4,8): olyan szeretet, amely kiváltja az embert rabságából és sokféle nyomorúságából, hogy visszaadja neki teljes méltóságát. A századok során az egyház számtalan konkrét jelét adta Isten e gondoskodásának. Az egyház története úgy is felfogható, mint a keresztények szeretete a legszegényebbek iránt, akik szükségben szenvedő testvéreik előtt az életét felebarátjáért odaadó Krisztus szeretetéről tanúskodtak.

A jelen tanulmány ahhoz szeretne hozzájárulni, hogy a keresztények elkötelezzék magukat a ma emberének sürgető segélykiáltása hallatán. Az itt tárgyalt témák igen aktuálisak. Bemutatják a világot sújtó éhséget és annak etikai vonzatait, ami minden jóakaratú embert nyugtalanít. E tanulmány közzététele kiváltképpen a 2000. év Nagy Jubileumának összefüggésében fontos, melynek megünneplésére készülődik az egyház. A dokumentum szelleme nem ideológiákra épül, hanem az Evangélium logikáját követi, és Krisztus követésére hív meg a mindennapokban.

Bízom abban, hogy e kiadvány széles körben elterjed, és sokak lelkét fogékonyabbá teszi az osztó igazság és az emberi szolidaritás gyakorlására.

Vatikánváros, 1996. október 4., Assziszi Szent Ferenc ünnepén

Angelo Sodano, bíboros államtitkár

Éhezés a világban

Kihívás mindannyiunk számára: a szolidáris fejlődés

„A jelenség méretei kérdésessé teszik azokat a pénzügyi, termelési és kereskedelmi rendszereket, amelyek különféle politikai kényszerekre támaszkodva fenntartják a világgazdaságot. Ezek ugyanis képtelenek megszüntetni a múlt időkből örökölt társadalmi igazságtalanságokat, és korunk erkölcsi követelményeinek sem képesek eleget tenni. S miközben az embert az általa teremtett feszültségek szolgájává teszik, míg egyre gyorsabban merítik ki a föld gazdagságát és erőit, valamint szennyezik a környezetet, ugyanezek a rendszerek egyre szélesítik a nyomor övezeteit és terjesztik a félelmet, a hiú reményeket és az erőszakot” „Ezen a nehéz úton – azaz a gazdasági élet struktúráinak megváltoztatásának útján, amire viszont égetően szükség van – a lélek, az akarat és a szív igaz megtérése nélkül csak nagyon nehezen lehet előbbre vergődni. Mert ez az út egyes emberek és szabad népek szabad és kölcsönös együttműködését követeli.” (II. János Pál, Redemptor hominis enciklika, 1979, 16.)

Bevezetés

A táplálkozáshoz való jog az 1948-ban kihirdetett Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának[1] egyik fő elve. A Nyilatkozat a társadalmi haladásról és fejlődésről 1969-ben pontosította, hogy a fő célok egyike „az éhezés és az alultápláltság kiküszöbölése, és a megfelelő élelmezéshez való jog biztosítása”.[2] Ugyanígy az 1974-ben elfogadott Egyetemes nyilatkozat az éhség és a rosszultápláltság végleges megszüntetéséről kijelenti, hogy minden személynek „elidegeníthetetlen joga van megszabadulni az éhségtől és a rosszultápláltságtól, hogy teljes mértékben kifejlődhessék és megőrizhesse fizikai és szellemi képességeit”.[3] 1992-ben a Egyetemes nyilatkozat a táplálkozásról szintén elismerte, hogy „a táplálkozásra alkalmas és veszélytelen élelem elérése egyetemes jog”.[4]

Ezek a szavak nem hagynak kétséget. A lelkiismeret félreérthetetlenül beszél. Ennek ellenére többmillió embert sújtanak az éhség és a rosszultápláltság pusztításai, vagy az élelmezés bizonytalanságának következményei. Vajon az élelem hiánya ennek az oka? Semmi esetre sem. Általánosan elismert tény, hogy a Föld forrásai képesek a bolygó minden lakosának táplálására;[5] az egy lakosra jutó élelem világméretekben mintegy 18%-kal nőtt az utóbbi évek folyamán.[6]

Az a kihívás, amely ma az egész emberiséget érinti, kétségtelenül gazdasági és technikai jellegű, de még inkább etikai-lelki és politikai természetű. A megélt szolidaritás és a teljes értelmű hiteles fejlődés egyúttal az anyagi növekedés kérdése is.

1. Az egyház úgy véli, hogy a gazdasági, társadalmi és politikai kérdések nem közelíthetők meg anélkül, hogy tekintetbe ne vennénk az ember transzcendens dimenzióját. Már a görög filozófia is, amely oly mélyen átjárta a nyugati világot, ezen a véleményen volt: az ember csak akkor fedezheti fel és követheti saját képességeivel az igazságot, a jót és az igazságosságot, ha lelkiismerete isteni megvilágítást kap. Éppen ez az isteni elem teszi képessé az emberi természetet arra, hogy figyelembe vegye mások iránti önzetlen kötelességét. A keresztény tanítás szerint az isteni kegyelem adja az embernek azt az erőt, hogy helyes felismerései szerint cselekedjék.[7] Az egyház mégis minden jóakaratú embert felszólít arra, hogy ezt a gigantikus feladatot végrehajtsa. A II. vatikáni zsinat megerősítette: „Ma, amikor oly sokan éheznek a világon, a zsinat sürgető kéréssel fordul mindenkihez, egyénekhez és hatóságokhoz egyaránt, hogy jusson eszükbe az egyházatyák tanítása: Adj enni annak, akit éhhalál fenyeget; ha nem adsz, gyilkosa vagy”.[8] Az ilyen ünnepélyes figyelmeztetés arra int bennünket, hogy szilárdan elkötelezzük magunkat az éhség elleni harcban.

2. Ennek a problémának a sürgető volta arra ösztönzi a „Cor Unum” Pápai Tanácsot, hogy bemutassa saját kutatásának néhány eredményét. Feladatának tekinti, hogy figyelmeztessen az egyének és közösségek felelősségére: valósítsák meg a leghatékonyabb megoldást. Támogatja mindazokat, akik máris nagy odaadással szentelik magukat ennek a nemes célnak.

A jelen dokumentum általános és nem kimerítő módon próbálja elemezni és leírni az éhség jelenségének okait és következményeit. Reflexiónk kiváltképpen az Evangélium fényéből és az egyház szociális tanításából merít. Nem a mai állapot leírása az elsődleges célkitűzésünk. Tehát nem a jelenlegi helyzetet bemutató statisztikákra figyelünk, nem is az éhhaláltól fenyegetett személyek számára, a rosszultápláltak arányára vagy a leginkább fenyegetett vidékekre és a baj elhárításához szükséges gazdasági intézkedésekre összpontosítunk. Ez a dokumentum, melyet az egyház lelkipásztori küldetése ihletett, mindenekelőtt tagjaihoz és az egész emberiséghez intézett felhívás, mivel „az egyháznak 'van tapasztalata az emberi dolgokban'; ez arra ösztönzi, hogy vallási küldetését szükségszerűen kiterjessze különböző területekre, amelyeken férfiak és nők tevékenykednek, hogy a személyüknek kijáró méltósággal összhangban keressék korlátozott boldogulásukat ebben a világban”.[9] Ma az egyház azt a felszólítást visszhangozza, melyet Isten Káinhoz intézett, amikor számon kérte tőle testvére, Ábel életét: „Mit műveltél? Testvéred vérének szava hozzám kiált a földről...” (Ter 4,10). Nem jogtalan vagy támadó túlzás ezt a kemény, majdnem elviselhetetlen beszédet éhen haló kortársaink helyzetére alkalmazni: ezek a szavak értékrendet fejeznek ki és lelkiismeretünket akarják megérinteni.

Illúzió lenne kész megoldást várni: olyan jelenséggel állunk szemben, amely a vezetők, az irányítók, egyben azonban a termelők és a fogyasztók gazdasági döntéseitől is függ, s amely mélyen gyökerezik életmódunkban. Mégis, ez a felhívás mindenkit kötelez; és mi reméljük, hogy az egymásért mind nagyobb felelősséget vállaló emberi kapcsolatoknak köszönhetően végleges javulást tudunk elérni.

3. Ez a dokumentum az egész világ katolikusaihoz, az e téren illetékes nemzeti és nemzetközi vezetőkhöz szól, de a humanitárius szervezetek éppúgy címzettjei, mint minden jóakaratú ember. Különösen azt kívánja, hogy bátorításul szolgáljon a legkülönbözőbb rangú és hivatású emberek ezreinek, akik mindennap sokat fáradnak azért, hogy minden ember megkapja a jogot: „együtt ülni a közös lakoma asztalánál”.[10]

I. Rész Az éhség valósága

Az éhség kihívása

4. Bolygónk képes biztosítani minden ember élelmiszerszükségletét.[11] Mielőtt szembenéznénk az éhség kihívásával, meg kell vizsgálni annak számos szempontját és valódi okait. Noha nem ismerünk pontosan minden helyzetet a világon, amelyben éhezéssel és rosszultápláltsággal találkozunk, a főbb okokat azonban megnevezhetjük. Először a probléma felvetésének motívumait mutatjuk be, majd rátérünk e csapás alapvető okainak vizsgálatára.

Egy túl régóta tartó botrány: az éhezés tönkreteszi az életet

5. Nem szabad összekeverni az éhezést és a rosszultápláltságot. Az éhezés nemcsak a személyek életét fenyegeti, hanem méltóságukat is. A táplálék súlyos és hosszabb ideig tartó hiánya súlyosan károsítja a szervezetet, apátiához, a szociális érzék elveszítéséhez, közömbösséghez vezet, néha pedig egyenesen durvasághoz a még gyöngébbekkel, különösen a gyermekekkel és az öregekkel szemben. A hanyatlás tehát egész csoportokat ítél halálra. A történelem folyamán sajnos megismétlődik ez a tragédia, a mai lelkiismeret azonban a korábbinál jobban érzékeli, hogy az éhezés botrány.

A XIX. századig az egész népességeket tizedelő éhínségek leggyakrabban természeti csapásból eredtek. Ma ezek sokkal kisebb mértékűek, az esetek többségében inkább emberek okozzák. Erről meggyőződhetünk, ha felsorolunk néhány vidéket vagy országot: Etiópia, Kambodzsa, ex-Jugoszlávia, Ruanda, Haiti... Abban a korban, amikor az ember minden korábbinál inkább képes kezelni az éhínséget, az ilyen helyzetek az emberiség valóságos szégyenének bizonyulnak.

A rosszultápláltság egy népcsoport jelenét és jövőjét veszélyezteti

6. A kifejtett erőfeszítések gyümölcsöt hoztak, mégis be kell látnunk, hogy a rosszultápláltság sokkal elterjedtebb, mint az éhség, és igen különböző formái vannak. Úgy is lehet rosszul táplált az ember, ha nem szenved az éhségtől. A szervezet ettől is elveszíti fizikai, intellektuális és társadalmi teljesítőképességét.[12] Rosszultápláltságot válthat ki az élelmiszer minősége vagy a túl-, illetve alultápláltság miatti kiegyensúlyozatlan étrend. A legtöbb esetben azonban egyszersmind mennyiségi hiányról is szó van, ami ínséges időszakokban akuttá válik. Egyesek ezért kiéhezettségnek vagy alultápláltságnak nevezik.[13] A rosszultápláltság kedvez bizonyos fertőző és ragályos betegségek terjedésének, erősíti azok következményeit; növeli a halálozási arányt különösen az öt éven aluli gyermekek körében.

A fő áldozatok: a sebezhetőbb népcsoportok

7. A világban uralkodó rosszultápláltság és éhínség első áldozatai a szegények. Szegénynek lenni majdnem mindig azt jelenti: érzékenyebbé válunk a túlélést fenyegető számos veszélyre, kevesebb ellenállással rendelkezünk a fizikai betegségekkel szemben. A 80-as évek óta súlyosbodik ez a jelenség, és az országok többségében növekvő számú személyt fenyeget. Egy szegény népesség körében mindig a leggyengébbek esnek elsőként áldozatul: a gyermekek, a várandós vagy szoptató anyák, a betegek és az idősek. De más csoportok is ki vannak téve a táplálékhiánynak: a menekültek vagy hontalanok, a politikai események áldozatai.

A táplálékhiány legszélsőségesebb példáit azonban a negyvenkét legkevésbé fejlett országban (LFO) kell keresni, melyek közül huszonnyolc Afrikában van.[14] „A fejlődő országok közel 780 millió lakosa – vagyis népességük 20%-a – nem mindig rendelkezik azokkal az eszközökkel, amelyekkel napról napra megszerezheti az elégséges táplálkozáshoz szükséges élelmiszermennyiséget”.[15]

Az éhség éhséget szül
8. A fejlődő országokban nem ritka, hogy az olyan népesség, amely túl alacsony hozamú mezőgazdaságból él, két aratás között éhezik. Ha már az előző aratás is rossz volt, bekövetkezhet az ínség, a rosszultápláltság akut szakaszaival. Legyengíti a szervezetet éppen abban a pillanatban, amikor minden erőre szükség lenne a következő aratás előkészítéséhez. Az élelmiszerhiány veszélyezteti a jövőt: megeszik a vetőmagot, kifosztják a természeti forrásokat, ezzel felgyorsítják a talaj erózióját, romlását vagy elsivatagosodását.

Az éhség (vagy éhezés) és a rosszultápláltság megkülönböztetésén túl harmadik változatként meg kell tehát említenünk az élelmiszerellátás bizonytalanságát is: ennek következménye az éhezés vagy a rosszultápláltság. Ez megakadályozza a hosszú távú programok tervezését és megvalósítását, ami pedig a tartós fejlődés beindításához nélkülözhetetlen.[16]

A kimutatható okok

9. Az éghajlati tényezők és a különféle természeti katasztrófák, jóllehet igen jelentősek, messze nem az egyedüli okai az éhezésnek és a rosszultápláltságnak. Hogy az éhség problémáját jól megértsük, együtt kell figyelembe vennünk – eseti vagy tartós – okait, valamint ezek összeszövődését. Közülük itt most a legfőbbeket mutatjuk be, a szokásos kategóriák szerint csoportosítva; ezek gazdasági, társadalmi, kulturális és politikai okok.

A) gazdasági okok

A mélyen rejlő okok

10. Az éhség mindenekelőtt a szegénység folyománya. Az emberek táplálkozási biztonsága lényegileg vásárlóerejüktől függ, nem pedig az élelem fizikai elérhetőségétől.[17] Az éhség minden országban megtalálható: újra megjelent az európai országokban, mind Nyugaton, mind Keleten, és igen elterjedt a kevéssé vagy rosszul fejlett országokban.

A XX. század története azonban azt mutatja, hogy a gazdasági szegénység nem elkerülhetetlen. Számos ország megindult a gazdasági fejlődés útján, és ez a folyamat szemünk láttára folytatódik; mások, éppen ellenkezőleg, leszakadnak a hamis előfeltevésekre alapozott nemzeti vagy nemzetközi politika áldozataiként.

Az éhség egyszerre ered:

a) a nem optimális gazdaságpolitikából, mely minden országra kiterjed. A fejlett országok rossz politikája közvetve ugyan, de minden országban hátrányosan érinti a gazdaságilag szegényeket;

b) azokból a struktúrákból és szokásokból, amelyek kevéssé hatékonyak, sőt egyenesen rombolják az ország gazdasági erőforrásait: – a kevéssé fejlett országokban[18] nemzeti szinten: a (néha elkerülhetetlenül) monopolhelyzetben lévő nagy gazdasági szervezetek – legyenek azok köztulajdonban vagy magántulajdonban – gyakran válnak a fejlődés fékjeivé, ahelyett, hogy motorjai lennének. Ennek bizonyítékai az elmúlt tíz évben számos országban elindított átszervezések; – a fejlett országokban nemzeti szinten: gyengeségeik kevésbé észlelhetők, mint nemzetközi szinten, de közvetlenül vagy közvetve ezek is károsak a világ valamennyi nélkülözője számára; – nemzetközi szinten: a kereskedelmi korlátozások és a gazdasági ösztönzések gyakran ellentmondanak egymásnak.

c) erkölcsi síkon tanúsított sajnálatos magatartásból: a pénz, a hatalom és a nyilvános presztízs egyoldalú hajszolásából; a közösség szolgálatát felváltja az egyének és csoportok kizárólagos hasznára törekvés; és ne felejtsük a jelentős, különféle formákat öltő kiterjedt korrupciót sem, melytől egyetlen ország sem mondhatja magát mentesnek.

Mindez nyilvánvalóvá teszi az emberi cselekvés esetlegességét. Gyakran ugyanis minden jó szándék ellenére olyan hibákat követünk el, amelyek aztán bizonytalanná teszik a helyzetet. Ezek feltárása már lépést jelent megoldásuk felé.

A gazdasági fejlődés valójában állandó erőfeszítést igénylő folyamat, amiért az egyének és intézmények egyaránt felelősséggel tartoznak. Az állam hatékony szerepvállalására vonatkozóan pedig útmutatást találunk az egyház szociális tanításában és a szociális enciklikák elemzéseiben.

A fejlődés elmaradása vagy akadályozása arra vezethető vissza, hogy hiányzik az emberek ingyenes szolgálatának akarása vagy képessége; – az emberek által és emberek számára kifejtett szolgálat csak a szeretet gyümölcse lehet. Ez minden téren átitatja bonyolult világunkat: a széles értelemben vett technikát, a struktúrákat, a törvényhozást és az erkölcsi magatartást. Ez nyilvánul meg a – gazdasági horderejét tekintve nagy- vagy kisjelentőségű – tennivalók tervezésében és megvalósításában.

Az éhség okai: a szakértelem hiánya, kedvező szolgáltatásra képtelen struktúrák, az egyes személyek bűnei és a szeretet hiánya. E négy tényező kivétel nélkül fennáll, s ez azzal jár, hogy még kisebb lesz az éhezők – létfenntartáshoz szükséges – élelmiszeradagja.

A világban való jelenlegi gazdasági és pénzügyi fejlődés illusztrálja e komplex jelenségeket: technika és erkölcs különösen összefonódik bennük, és meghatározza a gazdaság eredményeit. Itt a fejletlen országok többségét érintő adósság-válságról akarunk szólni, továbbá az annak rendezésére tett vagy óhajtott intézkedésekről.

A fejletlen országok eladósodása

11. A kőolaj árának hirtelen és egyoldalú megemelése 1973-ban és 1979-ben igen súlyosan érintette az olajat nem termelő országokat. Jelentős pénzek szabadultak fel, melyeket a bankrendszer igyekezett megforgatni. Ez általános gazdasági visszaeséséhez vezetett, amit különösen a szegény országok szenvedtek meg. A 70-es és 80-as években az országok többsége, számos okból kifolyólag, változó kamatláb mellett tekintélyes kölcsönt vett fel, Latin-Amerika és Afrika országai pedig látványos módon megnövelhették állami szektorukat. A könnyen szerzett pénznek ez a korszaka számos túlzáshoz vezetett: szükségtelen, téves és rosszul végrehajtott tervek születtek, brutálisan lerombolták a hagyományos gazdaságot, minden országban megnövekedett a korrupció. Ázsia egyes országainak sikerült elkerülnie ezeket a tévedéseket, s ennek folytán igen gyors fejlődést tudtak felmutatni.

A kamatláb nyílegyenes emelkedése – melyet a piac ellenőrizetlen, és valószínűleg ellenőrizhetetlen játéka okozott – Latin-Amerika és Afrika országainak többségét az adósságtörlesztés beszüntetéséhez vezette. Ez a pénz gyors kivonását idézte elő, ami igen rövid idő leforgása alatt fenyegetni kezdte az – egyébként is közepes és sérülékeny – helyi szociális hálót és magának a bankrendszernek a létezését is. A pusztítás terjedelme minden síkon felmérhető: gazdasági, strukturális és erkölcsi területen is. Mint mindig, most is elsősorban merő technikai és szervezeti megoldást kerestek. Mindazonáltal nyilvánvaló, hogy ezeket a helyes és szükséges intézkedéseket minden országban és minden szinten az emberek viselkedésének megváltoztatása kell hogy kísérje, kiváltképpen azon személyeké, akiket nem fenyeget a szegénységnek az élet választásait megterhelő hatalmas terhe.

A kiigazítási időszak kezdetén negatív lett a kereskedelmi mérleg: a kölcsönöket beszüntették, a kőolajárakat a fejlődő országok számára mesterségesen tűrhetetlenül magas szinten tartották, az alapanyagok ára zuhant, amit a magas kőolajáraknak tulajdonítható gazdasági pangás és ezzel egyidejűleg az adósságválság váltott ki. A nemzetközi szervezetek – kivéve a Nemzetközi Valutaalapot – túl lassan szánták el magukat arra, hogy a likviditás fenntartása érdekében az érintett országoknak pénzt folyósítsanak, stb. Ez idő alatt az eladósodott országokban esni kezdett az életszínvonal.

Ebből is kitűnik, hogy a technikai és gazdasági ismereteken túlmenően mennyi bölcsességet követel a pénz kezelése. A jelentős likvid pénzügyi eszközök felszabadulása nagy szerkezeti és személyi károkat okozott, ahelyett, hogy a hátrányos helyzetűek körülményeinek látványos javulását eredményezte volna.

Mindebből azt a következtetést kell levonnunk, hogy az emberi fejlődés az altruizmusra, vagyis a szeretetre való képességünktől függ, s ennek gyakorlati síkon is igen nagy a hordereje. Röviden és reálisan megfogalmazva: a szeretet nem luxus, hanem a túlélés feltétele az emberek nagy tömegei számára.

A strukturális átalakulás programjai

12. A pénzügyi tényezők szokatlanul heves jelentkezése számos országban igen energikus intézkedéseket követelt a válság csillapítása és az egyensúly helyreállítása érdekében. Ezek természetszerűen nagyban csökkentették az átlagos vásárlóerőt az egyes országokban.

A gazdasági válságok által kiváltott nehézségek és szenvedések rendkívül nagyok, még akkor is, ha megoldásuk végeredményben nagyobb jólétet eredményez.

A válságok felszínre hozzák az ország – strukturális vagy szerzett – gyengeségeit, ideértve az egymást követő kormányok, azok partnerei vagy egyenesen a nemzetközi közösség által elkövetett fejlesztési tévedések következményeit. Számos ilyen gyenge pont van, és ezek gyakran csak utólag válnak nyilvánvalóvá. Mások a függetlenségi politika folyományai, mivel az, ami a gyarmati uralom idején erőnek bizonyult, a függetlenné válás után az ország gyengeségét okozhatja, ha nem kap kompenzációt. Általánosságban meg kell említeni a nagyszabású projektek szerepét. Ezek az igazság pillanatai, amikor az egész országban erőteljesen átélik a szolidaritás szükségességét. Valójában azonban ennek az átstrukturálási politikának első lépése az, hogy csökkentik a kiadásokat, következésképpen a jövedelmeket is. Az ország szegényeinek csak egy alternatívájuk marad: vagy megbíznak az egymást követő kormányokban, vagy pedig igyekeznek megszabadulni tőlük. Gyakran ők esnek áldozatul a nagyratörő csoportoknak, akik ideológiai indíttatásból vagy mohóságból törnek hatalomra, mellőzve a demokratikus játékszabályokat, szükség esetén pedig külső erőket vesznek igénybe.

Egy gazdasági reform nagy politikai döntéshozó képességet követel a kormány részéről. Eljárásmódját nemcsak a stabilizációs terv technikai sikere minősíti, hanem az is, hogy képes-e megszerezni a népesség többségének támogatását, beleértve a leginkább hátrányos helyzetűeket is. A vezető csoportnak meg kell tudnia győzni a többi társadalmi réteget a terhek elviselésének szükségességéről. Itt azoknak a személyeknek a szűk köréről van szó, akik nemzetközi szintű jövedelemmel rendelkeznek, de az állami hivatalnokokról és alkalmazottakról is, akik addig a pillanatig többnyire irigyelt helyzetet élveztek az országban, de most egyik napról a másikra jövedelemforrásaik elapadásával kénytelenek szembenézni. Ekkor a hagyományos szolidaritásnak kell érvényesülnie, mivel a szegények mindig készségesek voltak támogatni azt a családtagot, akinek megingott a helyzete – holott már éppen megjavulni látszott.

A legszegényebbeknek a gazdaság átszervezése során szükséges védelmét csak fokozatosan vették tudomásul a felelős nemzeti és nemzetközi tényezők. Több évre volt szükség, hogy széles körben elfogadják az ezzel járó programokat, amelyek a leginkább veszélyeztetett csoportokat célozzák meg. Egyébként itt is, mint minden vészhelyzetben, fennáll annak a kockázata, hogy túl későn és túl hirtelen húzzák be a féket, s ezzel olyan zökkenőt idéznek elő, mely jelentősen megnövelheti azok szenvedéseit, akik a sor végén állnak.

Afrikában és Latin-Amerikában széles körű terveket kezdtek megvalósítani,[19] melyek magukkal vontak:

– olyan szerkezeti kikigazítást, amely szigorú makrogazdasági lépéseket tartalmaz, – új jelentős hitelek megnyitását, – mélyreható strukturális reformokat, amelyek leküzdik a helyi elégtelenségeket: ezek részben az állami monopóliumok következményei, melyek a nemzeti jövedelem jelentős részét emésztik föl, anélkül, hogy mindenki javára kielégítő minőségű szolgáltatásokat nyújtanának. Ezen országok közül sokban minden közszolgáltatás kárt szenvedett, és – mivel a konkoly gyakran keveredik el a búzával – az eredményes szektorok is hatásuk alá kerültek.[20]

Egyes kormányok, melyek a nemzetközi színpadon gyakran ismeretlenek, csodálatra méltóan kezelték a helyzetet: volt politikai bátorságuk meghozni az elkerülhetetlen intézkedéseket, egyidejűleg pedig számoltak a külső nézetekkel és nyomással is, példát mutattak országukban az együttműködés és a szolidaritás színvonalának növelésére, elkerülték a hátulütőket. Meg kell állapítani, hogy egy vezető példájának hatása nemcsak szakértelmétől és irányító képességétől függ, hanem attól a képességétől is, amellyel korlátozni tudja az ilyen helyzetekben mindig felmerülő társadalmi igazságtalanságot.

A fejlett országoknak komolyan meg kell fontolniuk a következő kérdést: vajon a fejletlen országok iránt tanúsított magatartásuk, sőt preferenciáik a felelős vezetők társadalmi, technikai és politikai teljesítményén, vagy más kritériumokon múlnak?

B) A társadalmi-kulturális okok

A társadalmi helyzet

13. Megállapítottuk, hogy bizonyos társadalmi és kulturális tényezők növelik az éhezés és a krónikus rosszultápláltság kockázatát. A táplálkozási tabuk, a nő társadalmi és családi státusza – amely szorosan összefügg a családszerkezettel –, valódi befolyása a családban, az anyák képzetlensége az élelmezési technika terén, az általános írástudatlanság, a korai és néha túl gyakori szülés, a foglalkoztatási bizonytalanság vagy a munkanélküliség mind olyan tényezők, melyek rosszultápláltságot vagy nyomort idézhetnek elő. Emlékeztetünk rá, hogy maguk a fejlett országok sem mentesek ettől a veszélytől: ugyanezek a tényezők számos „új szegény” alkalmi vagy krónikus rosszultápláltságát vonják maguk után, jóllehet kezdenek fölzárkózni azokhoz, akiknek bőségben és fölös mennyiségben jutnak az anyagi javak.

A demográfiai helyzet

14. Tízezer évvel ezelőtt a Földnek mintegy ötmillió lakosa volt. A XVII. században, a modern kor hajnalán elérte az ötszázmilliót. Majd felgyorsult a demográfiai növekedés ritmusa: a XIX. század elején egymilliárd lakos, a XX. század elején 1,65 milliárd, 1960-ban 3 milliárd, 1975-ben 4, 1990-ben 5,2, 1993-ban 5,5, 1994-ben 5,6 milliárd,[21] miközben eltérően alakult a demográfiai helyzet a „gazdag” és a „fejlődő” országokban.[22] Ez az eltérés tovább növekszik. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a burjánzás a természetnek – következésképpen az embernek is – természetes reakciója a faj túlélését fenyegető veszélyek esetén.

A kutatások azt mutatják, hogy amint a népek gazdagodnak, magas születési és halálozási arányszámaik az ellenkezőjükre változnak: alacsony születési és alacsony halálozási rátára.[23] Az átmenet szakasza kritikus lehet az élelmezési források tekintetében, mivel a halálozások száma előbb csökken, mint a születéseké. A népesség növekedését technológiai változásoknak kell kísérni, különben megakad a mezőgazdasági termelés szabályos ciklusa a talaj kimerülése, az ugar csökkenése és a vetésforgó hiánya miatt.

A következmények

15. Vajon a fejletlenség oka vagy következménye-e a túl gyors demográfiai növekedés? Szélsőséges eseteket leszámítva a népsűrűség nem ad magyarázatot az éhségre. Fel kell figyelnünk arra, hogy – egyrészt – Ázsia sűrűn lakott folyódeltáiban és völgyeiben alkalmazták elsőként azokat a mezőgazdasági újításokat, melyek a „zöld forradalmat” eredményezték, másrészt a kevésbé népes országok, mint Zaire vagy Zambia, miközben hússzor nagyobb népességet is képesek lennének táplálni, mégpedig nagy öntözési munkák nélkül, a valóságban élelmezési nehézségekkel küzdenek. Ennek oka az államok, a politikusok és a gazdasági vezetés által előidézett egyensúlyhiány, nem pedig objektív okok vagy gazdasági szegénység. Mára az a meggyőződés alakult ki, hogy nagyobb eséllyel fogható vissza a túlzott népességnövekedés a tömegek szegénységének csökkentésével, mint a szegénység növekedése a népesség szaporodásának visszafogásával.[24]

A demográfiai helyzet mindaddig csak lassan fog javulni, míg a fejlődő országok családjai úgy tartják, hogy termelésüket és biztonságukat csak a gyermekek nagy száma adhatja. Ismételjük: legtöbbször a gazdasági és társadalmi változások[25] teszik lehetővé a szülők számára, hogy elfogadják a gyermekáldást. Ezen a téren a fejlődés jelentős részben a szülők társadalmi-kulturális színvonalától függ. Fontos tehát, hogy a párokat felkészítsék a felelős apaságra és anyaságra, mégpedig az etikai elvek tökéletes tiszteletével; nevezetesen a születésszabályozásnak az ember valódi természetével összhangban álló módszereit kell elsajátíttatni velük.[26]

C) politikai okok

A politika befolyása

16. A történelem folyamán a múltban is, a jelenben is alkalmazták az élelmiszer megvonását mint politikai és katonai fegyvert. Valóságos emberiség elleni bűnökről beszélhetünk.

Ezek közül több eset a XX. században történt meg, például:

a) 1930 körül Sztálin rendszeresen megfosztotta az ukrán parasztokat az élelemtől, ami körülbelül nyolcmillió ember halálát okozta. Ezt a hosszú ideig ismeretlen bűntényt nemrégiben tárták fel, amikor megnyitották a Kreml levéltárát.

b) Bosznia, különösen Szarajevó körülzárása a közelmúltban, melynek során még a humanitárius segélyeket is lefoglalták.

c) Etiópiában a népesség áttelepítése abból a célból, hogy a kormány egyetlen pártjának politikai ellenőrzése alá vonják. Az eredmény többszázezer halott, ami az erőltetett migráció és a termőföldek elhagyása által kiváltott éhínség számlájára írható.

d) Az élelmiszer megvonása Biafrában a 70-es években: ezt a fegyvert használták a politikai szakadás megakadályozására.

A Szovjetunió összeomlása megszüntette a polgárháború egyik okát, hiszen ezeket szovjet beavatkozás vagy annak elutasítása váltotta ki; következményei a semmit meg nem oldó forradalmak, a népesség kényszerű áttelepítése, a mezőgazdaság szétbomlása, törzsi harcok, népirtás. Mindamellett számos olyan helyzet marad fenn vagy jelentkezik ismét, mely hasonló jelenségekhez vezethet. Bár nem ugyanaz a léptékük, mégis nem kevésbé ártalmasok a népesség számára. Nevezetesen a nacionalizmusok újbóli fellángolásáról van szó: ennek kedvez néhány ideológiai berendezkedésű állam, valamint annak a küzdelemnek helyi lecsapódásáról, melyet a fejlett országok vívnak egymás között a politikai befolyásért, vagy pedig az egyes országokban, főleg Afrikában a hatalomról vívott harcról.

Említsük meg a politikai okból bevezetett embargókat is, mint amilyen a kubai és az iraki. Esetükben az ottani rendszert tartják veszélyesnek a nemzetközi biztonságra nézve, amely – úgymond – túszul ejtette saját népességét. Az effajta erőszakos fellépésnek első áldozatai maguk a lakosok, ezért jól meg kell fontolni, milyen emberáldozatokba kerülnek az ilyen döntések. Másrészt egyes felelősök rájátszanak népük saját üzelmeik által előidézett nyomorára, hogy a nemzetközi közösséget ellátásuk biztosítására bírják. Minden esetben sajátos helyzetről van szó, melyet lépésenként kell megoldani, a Világnyilatkozat a táplálkozásról című dokumentum szellemében, amely kijelenti: „Az élelmiszersegélyt nem szabad politikai engedetlenségre, földrajzi helyzetre, nemre, korra vagy etnikai, törzsi, vallási hovatartozásra hivatkozva megtagadni”.[27]

A politikai intézkedések azonban másképpen is visszahatnak az éhezésre. Több alkalommal is láthattuk, hogy a fejlett országok, amelyek mezőgazdasági fölösleggel rendelkeznek, fölöslegükből (például gabonából) ellenszolgáltatás nélkül szállítanak – olyan fejletlen országoknak, amelyekben a rizs az alapélelmiszer. A valódi cél ilyenkor a hazai fogyasztási árak fenntartása. Ezek az ingyenes exportok igen kedvezőtlen hatást váltottak ki: a népességet a táplálkozási szokások megváltoztatására késztették, a helyi termelőket pedig elbátortalanították, jóllehet éppen nagyfokú támogatásra lett volna szükségük.

A hatalom koncentrálódása

17. A fejletlen országokon belül nagyobb a gazdasági különbség, mint a fejlett országokban vagy az országok közötti viszonylatban. A gazdagság és a hatalom egy szűk, de összetett réteg kezében van, amely kapcsolatban áll a nemzetközi körökkel és ellenőrzést gyakorol az – egyébként erős hiányosságokkal küszködő – államapparátus felett. Minden javítást lefékeznek, néha egyenesen gazdasági és társadalmi hanyatlást idéznek elő. Az életszínvonalbeli eltérések nemcsak konfliktushelyzeteket szülnek – beleértve az erőszak láncreakcióját is –, hanem a politikai kliensrendszernek is kedveznek, mely az önmegvalósítás egyedüli lehetősége lesz. Mindez azzal az eredménnyel jár, hogy egyrészt megbénulnak a tisztán gazdasági jellegű kezdeményezések, másrészt mélyen megsérülnek az altruista ösztönzések, amelyek minden hagyományos társadalomban elevenen élnek. Ilyen helyzetekben az állam gyakran túlzott szerephez jut, ami lehetővé teszi, hogy kedvezményeket adjon az exportáló ágazatoknak – ami önmagában helyes –, és csupán kevés hasznot hagy a helyi lakosság kezén.

Más esetekben, gyengeség vagy politikai nagyratörés folytán, a hatóságok olyan alacsonyan szabják meg a mezőgazdasági termékek árát, hogy a parasztok tulajdonképpen segélyezik a városi lakosokat – ez a helyzet pedig a falusi elvándorlásnak kedvez. A tömegkommunikációs eszközök, az elektronika és a reklám szintén hozzájárulnak a vidék elnéptelenedéséhez. Az ilyen országok fejlesztésére szánt segély így többé-kevésbé közvetett bátorításul szolgál azon kormányok számára, melyek ezeket a veszélyes stratégiákat követik. Ők azok, akik a pénzügyi támogatás előnyeit élvezik, teljesen jogtalanul, mert politikájuk egyértelműen ellentétes népük valódi érdekeivel. Az ipari országoknak el kell töprengeniük azon, vajon nem adtak-e ilyen értelemben negatív jelzéseket hosszú éveken át.

A gazdasági és társadalmi szerkezetrombolás

18. A gazdasági és társadalmi szerkezet rombolása a rossz gazdaságpolitika és a nemzeti-nemzetközi politikai nyomás következménye (vö. 11-13. és 17. pontok). Nézzük ezek közül a leggyakoribbakat és legártalmasabbakat:

a) Az a politika, amely a helyi élelemtermelők kárára mesterségesen alacsonyan tartja a mezőgazdasági árakat. Ez a hátrányos helyzetű városlakók nyomására történik, akiket veszélyesnek tartanak az ország politikai stabilitására. Afrikában ez általánossá vált az 1975-1985 közötti években, s a helyi termelés nagy visszaeséséhez vezetett. Számos ország, amely nagy mezőgazdasági teljesítőképességgel rendelkezik, mint például Zaire vagy Zambia, első ízben vált nettó importáló országgá.

b) A legtöbb ipari ország politikája, amely messzemenően védi mezőgazdaságát és így a túltermelésnek kedvez. Az így képződő fölösleget a belső áraknál olcsóbban (dömpingáron) exportálják. E védelmi intézkedések nélkül a világpiaci árak sokkal magasabbak lennének, ami a többi exportáló országnak kedvezne. A termelés növelését ösztönző intézkedések évei után, ami a mezőgazdasági szerkezet jelentős szétrombolásához vezetett, a védelem haszonélvezői Európában igazságtalan előnyöket élveznek. Ez a politika, amelyet a helyi közvélemény többsége is támogat, egészében ellentétes lehet a világ fogyasztóinak érdekeivel, mind a kiváltságos, mind az ínséget szenvedő országokban. A védett országokban valójában a fogyasztókat terhelik a magas piaci árak fenntartásának költségei. A védelmet nem élvező országokban a földműveseket – akik pedig nagymértékben járulnak hozzá az ország jólétéhez – sújtja az olcsó import, mivel jelentősen csökkenti a hazai árakat, és ezzel elősegíti tönkremenésüket és városba költözésüket.

c) A hagyományos élelmiszertermelő kultúrákat gyakran fenyegeti rosszul irányított gazdasági fejlődés. Meg kell említeni például a hagyományos termékek ipari mezőgazdasággal történő felváltását, mely vagy exportra termel (nagy mennyiségú mezőgazdasági terméket szánnak exportra, s a nemzetközi élelmiszerpiactól függenek), vagy helyi helyettesítő terméket állít elő (például Brazíliában cukornádból alkoholt termelnek az autók számára, a kőolajimport csökkentése érdekében, ami a gyökerüket vesztett parasztok jelentős elvándorlását idézte elő).

D) A Föld képes táplálni lakosait

Az emberiség jelentős fejlődése

19. Az itt említett óriási hiányosságok ellenére nem szabad elfelejteni, hogy harminc év leforgása alatt (1960-1990) nem kevésbé látványos fejlődésnek köszönhetően a világ országainak lakossága 3-ról 5,3 milliárdra nőtt.[28] A fejlődő országokban „az átlagos életkor esélyei az 1960-as negyvenhatról 1987-re hatvankét évre emelkedtek. A gyermekhalandósági arány nem egészen öt év alatt felére csökkent, a csecsemők kétharmadát nem egészen egy év alatt beoltották a legfontosabb gyermekbetegségek ellen. Az egy lakosra jutó kalóriaadag körülbelül 20%-kal nőtt 1965 és 1985 között.” [29]

1950 és 1980 között a világ élelmiszertermelése megduplázódott, és „a világ egészét tekintve elegendő a táplálék mindenki számára”.[30] Az a tény, hogy ennek ellenére is van éhezés, nyilvánvalóan szerkezeti okokból következik: „a fő probléma az, hogy nem egyenlők az ehhez az élelemhez való hozzájutás esélyei”.[31] Tévedés a családok tényleges élelemiszerfogyasztását egyedül az egy lakosra jutó rendelkezésre álló gabona statisztikai adataival mérni. Az éhség nem a rendelkezésre álló mennyiségen múlik, hanem a fizetőképes keresleten; valójában ez a nyomor problémája.

Egyébként meg kell jegyeznünk, hogy sok személy túlélését az informális gazdaság biztosítja: ez pedig természetszerűleg nem hivatalos, nehezen felmérhető és ingatag.

Az agrár-élelmiszer piacok

20. A világ agrár-élelmiszer piacain számos olyan termék cserél gazdát, amely nem mindig azonos a rosszul fejlett országok többségében fogyasztott termékekkel.[32] Az árak túlzott ingadozása – melyet a spontán önszabályozó mechanizmusok váltanak ki és e piacok sajátosságai még tovább növelnek – ellenkezik mind a termelők, mind a fogyasztók érdekeivel. A stabilizációs kísérletek nem voltak kielégítőek, hanem éppen ártalmasnak bizonyultak magukra a termelőkre nézve. Sőt az árak újabb emelkedését magának a piacnak a működése tette lehetetlenné. A nemzetközi kereskedelmi vállalkozások kis száma nem kedvez az árfolyamok befolyásolásával történő szabályozásnak és legyőzhetetlen nehézséget állít az újabb szereplők bekapcsolódása elé, s ez mindig egészségtelen. A termelési kapacitás fejlődése nagymértékben a termelés technikai fejlődésének (gén-technológiai ismeretek és azok alkalmazása) elterjedésétől függ. Jegyezzük meg, hogy Indonéziában a rizstermelés átlaga egy nemzedék alatt 4-ről 15 tonnára nőtt hektáronként, ami jelentősen felülmúlja a népességfejlődés egyébként már rekordjellegű mértékét. Azon országok többségében, ahol fejlődik a mezőgazdaság, annyira megnövekednek a mezőgazdasági hozamok, hogy a termelés még a mezőgazdasággal foglalkozók számának jelentős csökkenése ellenére is növekedik.

A modern mezőgazdaság

21. Az intenzív kultúrákat egyre inkább azzal vádolják, hogy károsítják a környezetet és veszélyeztetik a természeti forrásokat, köztük a vizet és a talajt, mégpedig a trágya és a növényvédő szerek megfontolatlan használatával. A mezőgazdasági művelés intenzívvé tételét első megközelítésben úgy határozhatjuk meg, mint a (lényegileg ipari) termékek felhasználási arányának növekedését a felhasznált mezőgazdasági területhez képest. Annak vagyunk tanúi, hogy a mezőgazdasági technológia függetlenítette magát a földtől, természeti alapjától. A köztük fennálló kölcsönösséget a mezőgazdasági technológia és a gazdasági környezet közötti sokkal kockázatosabb kettősség váltotta fel. A mezőgazdasági termelés intenzívvé tétele általában jelentős pénzügyi tőkét követel. A fejlődő országok többségében viszont még a létfenntartásért dolgoznak; ez a termelés elsősorban „emberi” tőkén alapul, technikailag korlátozott eszközöket használ és nehezen tudja biztosítani a vizet. Még ha bizonyos sikert ért is el a „zöld forradalom”, a fejlődő országok többségében nem oldotta meg a mezőgazdasági termelés problémáját.

Bizonyos, hogy a jövőben fejlődés várható az intenzív kultúrák javítása és a környezeti károk korlátozása terén. Mindazonáltal, akárcsak a fejlett országokban, itt is elérkezett az idő, hogy más termelési rendszereket használjanak, melyek garantálják a természeti erőforrások megőrzését és a termelő tulajdon széles körű szétosztását. Ebben az irányban kell bátorítani a mezőgazdasági-állattenyésztő társaságokat, a vízkészletek közös kezelését és a szövetkezetek alapítását.

II. Rész Etikai természetű kihívások, melyeknek együtt kell megfelelnünk

A jelenség etikai dimenziója

22. Ahhoz, hogy megoldjuk a világban levő éhség és rosszultápláltság problémáját, feltétlenül meg kell fontolnunk a kérdés etikai természetét is.

Ha az éhségnek minden fizikai, szerkezeti és kulturális okon túl elsősorban erkölcsi rossz az oka, akkor a kihívás is hasonló természetű: erkölcsi. Ez motiválhatja a jóakaratú embert, aki hisz a különböző kultúrákban rejlő egyetemes értékekben, mindenekelőtt pedig a keresztényt, aki megéli azt a személyes kapcsolatot, melyet a mindenható Úr minden emberrel ki akar alakítani.

Ez a kihívás segít jobban megérteni a jelenségeket, az embereknek azt a képességét, hogy kölcsönösen szolgálják egymást – ami lehetséges a gazdasági erők helyesen felfogott működése által –, valamint mindennemű korrupció visszaszorítását. De ezeken túl a kihívás elsősorban minden ember szabadságát érinti, naponta erőfeszítéseket tenni az együttműködésre, minden ember és az egész emberiség fejlődése, vagyis a közjó fejlesztése érdekében.[33] Ez a fejlődés magában foglalja a társadalmi igazságosságot és a föld javainak egyetemes rendeltetését, a szolidaritás és a szubszidiaritás gyakorlatát, a békét és a természeti környezet tiszteletét. Ezt az irányt kell követnünk, ha vissza akarjuk adni a reményt a világnak és barátságosabb világot akarunk építeni a jövendő nemzedékek számára.

Ennek a fejlődésnek a lehetővé tételéhez védelmeznünk kell a közjó organikus keresését, elő kell mozdítanunk, adott esetben pedig újra kell élesztenünk mint olyan tényezőt, amely a politikai és gazdasági élet minden cselekvőjét alapvetően motiválja mind a gondolkodásban, mind a cselekvésben, minden szinten és minden országban.

A társadalom helyes működése – beleértve a családét is – megköveteli az emberek személyes és intézményes motivációját. Az embereknek viszont – egyenként is és együtt is – magukévá kell tenniük a váltást, amely abban áll, hogy saját, rokonaik, munkaadóik, csoportjuk és országuk érdekeit alárendelik a közjónak, legyenek azok mégoly törvényesek is.

Az egyház szociális tanításában lassanként kirajzolódó elvek így értékes útmutatással szolgálnak az emberek éhség elleni küzdelmében. A közjó munkálása az az érintkezési pont, ahol találkozik:

– a földi javak egyre hatékonyabb felhasználására irányuló törekvés; – a társadalmi igazságosság mind nagyobb tisztelete, mely a javak egyetemes rendeltetéséből következik; – az állandó és értelmesen megélt szubszidiaritás: ez megvédi a felelősöket a hatalom kisajátításától, hiszen az valójában szolgálat; – a szolidaritás gyakorlása, amely megakadályozza a pénzügyi eszközök kisajátítását a gazdagok részéről, és amely minden embert megvéd a társadalmi és gazdasági testből való kizárástól, illetve személyi méltóságának semmibevételétől.

Ez tehát az egyház szociális tanítása, ennek kell áthatnia a felelősök cselekvésének többé-kevésbé tudatos filozófiáját.

Fennáll a veszélye annak, hogy ezt az állítást szkeptikusan vagy egyenesen cinikusan fogadják. A felelősök cselekvése kemény, néha durva körülmények között zajlik, melyek szorongást váltanak ki és a hatalom elbizakodott kereséséhez és megtartásához vezetnek. Megtörténhet, hogy ezek a személyek fogyatékosságnak tekintik az etikai megfontolásokat. A különböző helyeken szerzett mindennapos tapasztalat azonban mást mutat: csak a közjót szem előtt tartó, kiegyensúlyozott fejlődés bizonyul hitelesnek, és járul hozzá hosszú távon a társadalmi stabilitáshoz. Minden országban és minden szinten sokan vannak, akik következetesen és feltűnés nélkül tevékenykednek, számolva embertársaik jogos igényeivel.

A keresztények óriási feladata mindenütt az ilyen magatartás előmozdítása: akár egy csöpp kovász a kemény tésztában, ők is erjesztő feladatra hivatottak követve az a szeretetet, melyet az Úr minden ember iránt táplál, és amelyet lényük mélyén megtapasztalnak.

Magasztos feladatuk minden területen példát mutatni, legyen az technikai, szervezeti, erkölcsi vagy lelki. Kölcsönösen segítsék egymást a felelősség minden szintjén, beleértve mindazokat, akik társadalmi helyzetük következtében „kizártak”.

A felebarát szeretete előmozdítja a fejlődést

23. A közjónak ez a keresése csak figyelmességen és emberszereteten alapulhat. Az ember naponta a legkülönbözőbb helyzetekben a következő alternatívával szembesül: vagy egyéni és kollektív önpusztítás, vagy a felebarát szeretete. Ez utóbbi olyan felelősségtudatot jelent, amely az emberek iránti szeretetből nem hátrál meg saját korlátai vagy a tornyosuló feladatok láttán. „Hogyan ítéli majd meg a történelem azt a nemzedéket, amely rendelkezik ugyan a bolygónk lakosságának táplálásához szükséges eszközökkel, mégis visszautasítja ezt testvérgyilkos vakságában? Mekkora sivatag lenne az a világ, melyben a nyomor nem találkozna életadó szeretettel?”[34]

A szeretet több, mint puszta adakozás. A fejlődést a legbátrabbak, leginkább hozzáértők és legbecsületesebbek tettei mozdítják elő: ezek egyszerre éreznek szolidaritást minden emberrel, akit kisebb vagy nagyobb mértékben érint mindaz, amit tesznek vagy elmulasztanak. Ez a konkrét egyetemes felelősség az altruizmus lényegi megnyilvánulása.

A szolidaritás természetesen mindenki számára követelmény. Szerencsére nem kell megvárni, amíg az emberek többsége szeretni kezdi felebarátját, hogy leszedhessük azok tetteinek gyümölcseit, akik várakozás nélkül cselekszenek saját helyzetükben. A reménynek azokból az eredményekből kell fakadnia, amelyeket azon személyek tettei váltanak ki, akik minden szinten úgy viselkednek, mint az egész ember és minden egyes ember szolgái.

A társadalmi igazságosság és a javak egyetemes rendeltetése

24. A társadalmi igazságosság lényegét alkotja az az elv, hogy a föld javainak rendeltetése egyetemes és közös. II. János Pál pápa ezt így fejezte ki: „Isten a földet az egész emberi nemnek adta, hogy valamennyi tagját éltesse anélkül, hogy bárkit is kizárt volna belőle vagy előnyben részesített volna”.[35] Ezt a keresztény hagyomány szerves részét képező állítást nem hangoztatják elégszer, jóllehet nyilvánvaló, hogy vallási hovatartozás nélkül az egész emberiségre vonatkozik. Az axióma önmagában véve szükséges alapja annak, hogy felépíthessük az igazság, a béke és a szolidaritás társadalmát. Nemzedékről nemzedékre úgy kell tekintenünk önmagunkat, mint a föld erőforrásainak és a termelési rendszernek az ideiglenes gazdáit. A teremtés célját tekintve a tulajdonjog nem abszolút, hanem az ember – minden ember – méltóságának egyik kifejeződése, és csak akkor igazságos, ha a közjóra irányul és mindenki javát mozdítja elő. A különböző kultúrák egyébként eltérő módon értelmezik és alkalmazzák ezt.

Sokba kerül a közjótól való elfordulás: a „bűn struktúrái”

25. A közjó nem ismerése együtt jár az egyes javak – pénz, hatalom, hírnév – kizárólagos és néha túlzott hajszolásával, s ezek bálványozásával: abszolútnak tekintik és önmagukért keresik őket. Így születnek a „bűn struktúrái”,[36] azon helyek és körülmények együttesei, ahol romlottak a szokások, olyannyira, hogy elutasításuk nagy bátorságot követel mindenki részéről.

A „bűn struktúrái” sokfélék: egyesek világméretűek – mint például azok a mechanizmusok és viselkedések, amelyek az éhség előidézői –, mások sokkal szűkebb körűek, de olyan asszimmetriát szülnek, mely nagyban megnehezíti az érintett személyek számára a helyes cselekvést. Ezek a „struktúrák” emberi mértékkel mérve mindig sokba kerülnek: a közjó rombolása történik általuk.

Kevésbé általános annak megállapítása, mennyire ártalmasak és költségesek gazdasági síkon. Ennek pregnáns példáit idézhetjük.[37] A fejlődést nemcsak a tudatlanság és a hozzáértés hiánya fékezi, hanem nagymértékben a bűn sokféle „struktúrája” is. Ezek megfosztják a föld javait, melyek mindenki számára adottak, egyetemes rendeltetésüktől, amelyek így önös és terméketlen célokra irányulnak, lehetetlenné téve a szükséges fejlődést.

Világos, hogy az ember nem tudja hatásosan alávetni és uralni a földet, ha olyan bálványokat imád, mint az önmagában való értéknek tekintett pénz, hatalom és hírnév, holott ezek az ember – minden ember – szolgálatára vannak rendelve. A kapzsiság, gőg és hiúság elvakítja azt, aki nem tud ellenállni nekik: végül még azt sem látja, mennyire korlátozott a felfogása és önpusztítók a tettei.

A javak egyetemes rendeltetése magával vonja, hogy a pénz, a hatalom és a hírnév csak eszközök ahhoz, hogy

a) olyan javakat állítsunk elő és olyan szolgálatokat teljesítsünk, melyek valódi társadalmi hasznossággal bírnak és előmozdítják a közjót;

b) osztozzunk a leginkább kedvezőtlen helyzetűekkel, akik minden jóakaratú ember szemében a közjó szükségességét testesítik meg: e jó hiányának ők az élő tanúi. A keresztények szemében ennél is többet jelentenek: kedvelt gyermekei Istennek, aki általuk és bennük látogat meg minket.

E javak abszolutizálása részben vagy egészben megfosztja őket attól, hogy a közjó hasznára legyenek. A világ gazdasági működése összességében közepesnek tekinthető – nevezetesen ahhoz a csúcsteljesítményhez viszonyítva, melyet egyes országok meglehetősen hosszú időn át fel tudnak mutatni –, emberi mértékkel mérve pedig nagyon is költségesnek (ott, ahol működik és ott, ahol nem működik), mert a rossz szokások valóságos erkölcsi kényszerként nehezednek az emberekre.

Ezzel szemben mihelyt sikerül együttműködniük az embercsoportoknak, és vállalják a közösség és minden egyes személy szolgálatát, jelentős fejlődés mutatkozik: az addig kevés hasznot hajtó emberek kitűnnek szolgálatuk minőségével, ez pedig fokozatosan pozitívan hatja át az élet anyagi, pszichológiai és erkölcsi feltételeit. Valójában a „bűn struktúráinak” fordítottjáról van szó: nevezhetnénk a „közjó struktúráinak” is, melyek a „szeretet civilizációját”[38] készítik elő. Az ilyen szituációkban szerzett tapasztalatok alapján képet alkothatunk arról, milyen lehetne az a világ, amelyben az emberek minden tevékenységükben és felelősségük gyakorlásakor jobban figyelembe vennék közös érdekeiket és valamennyiük közös sorsát.

Figyelni a szegényeket és szolgálni őket: a javak megosztása

26. Ha a gazdasági értelemben vett szegény a közjóra való törekvés hiányát tapasztalja, akkor valami sajátos mondanivalója van számunkra. Sajátos rálátása van a gyakorlati életre és olyan tapasztalata, amelyet a kedvezőbb helyzetben élők nem ismernek. Ahogy II. János Pál pápa mondja Centesimus annus kezdetű enciklikájában: „... mindenekelőtt szakítani kellene azzal a szemlélettel, amely a szegényeket – embereket és nemzeteket – mintegy tehernek, kellemetlen tolakodóknak tekinti, akik azt akarják elfogyasztani, amit mások megtermeltek. ... A szegények felemelése ugyanis óriási esélyt jelent az egész emberiség erkölcsi, kulturális és gazdasági növekedése tekintetében.”[39]

A hiányt szenvedők nézetei – amelyek sem nem pontosabbak, sem nem teljesebbek, mint a vezetőkéi – igen lényegesek ez utóbbiak számára, ha azt akarják, hogy hosszú távú tevékenységük ne váljon önpusztítóvá. A gazdaság- és társadalompolitika megvalósítása önmagában véve nehéz és drága, ha nem vetünk számot a legkisebbek valóságérzékelésével. Azzal a kockázattal jár, hogy egy bizonyos idő elteltével az egész Földet érintő igen költséges zsákutcába jutunk. Ez történt a harmadik világ adósságai kapcsán. Ha a hitelezők és az adósok mint a valóság egyik lényeges elemét vették volna figyelembe a legszegényebbek személyes nézeteit, akkor nagyobb bölcsességgel felvértezve óvatosabbak lettek volna, és ez a kaland számos országban nem végződött volna olyan rosszul, vagy egyenesen jól végződött volna.

A megoldandó problémák vagy inkább a javítandó élethelyzetek bonyolultságában a szegények meghallgatása lehetővé teszi, hogy ne essünk a rövid távlatok fogságába, amilyenek a technokrácia, a bürokrácia, az ideológia, az állam vagy a piac szerepének bálványozása. Ezek mindegyikének megvan a maga lényegi szerepe, de csak mint eszköznek és nem mint abszolutizált célnak.

A közvetítő szervezeteknek az a szerepük, hogy figyeljenek a szegényekre és összegyűjtsék ezek tapasztalatait, szükségleteit és kívánságait. Gyakran azonban e szervezetek elégtelenek a feladat elvégzéséhez. Maguk is szenvednek, vagy monopolhelyzetük miatt, amely saját hatalmuk kultuszához vezet, vagy a másokkal folytatott versengés miatt, amikor azok hatalomrajutásuk eszközeként akarják használni a szegényeket. A szakszervezetek tevékenységére tehát feltétlenül szükség van, és a hősiességgel határos az a szándékuk, hogy betöltsenek egy ilyen fontos szerepet, anélkül hogy tönkretennék magukat vagy élősködővé válnának.[40]

Ilyen körülmények között a feladatok megosztása valódi együttműködéssé válik, amelyhez mindenki hozzájárul, felajánlva mindenkinek azt, amire az emberi közösségnek szüksége van. A hátrányos helyzetűek a maguk szerepét játsszák, amely annál inkább lényeges, mert ki vannak zárva a közösségből.[41] Ez a paradoxon nem lepheti meg a keresztény embert.

Az a kötelesség, hogy mindenki számára biztosítsuk a létminimumot, nemcsak a szegények megsegítésének erkölcsi parancsából ered, ami persze nagyon fontos. Hanem a társadalomban történő újbóli befogadásuk szükségességéből is, mivel enélkül a közösség elsorvadna, sőt esetleg széthullana. A szegény helye nem a periférián van – olyan peremhelyzetben, ahonnan jól-rosszul ki kellene segíteni –, hanem törekvéseink és az emberi család középpontjában. Itt játszhatja el a közösség szempontjából egyedülálló szerepét.

A társadalmi igazságosság, amely egyben kölcsönös igazságosság is, ebben a perspektívában kapja meg teljes jelentőségét. Mint a jogok védelme érdekében végzett valamennyi cselekvés alapja, ez biztosítja a társadalmi kohéziót, a nemzetek békés egymás mellett élését és a közös fejlődést.

Integrált társadalom

27. Az emberi szolidaritásban gyökerező igazságosság eszméje, amely azt követeli az erősebbtől, hogy segítse a gyengébbet, mindenhová elviszi lépteinket, ahol csak hallani a szegények hangját, hogy az igazságosság, a béke és a szeretet jegyében összefogva az egyetlen, mindenkit befogadó társadalomért dolgozzunk.

A társadalmak nem épülhetnek megfelelően, ha egyes tagjaikat kizárják. Ebből az következik, hogy a szegényeknek is joguk van az önszervezésre, hogy így jobban hozzájussanak ahhoz a segítséghez, amely képessé teszi őket arra, hogy kiszabadítsák magukat a nyomorból.

A béke: a jogok egyensúlya

28. Tartós béke nem az erők, hanem csakis a jogok egyensúlyára épülhet. A béke nem az erősebbnek a gyengébb feletti győzelméből születik, hanem minden népen belül és a népek között is az igazságosságnak a jogtalan kiváltságok feletti, a szabadságnak a zsarnokság feletti, az igazságnak a hazugság feletti[42] győzelméből, az éhség, a nyomor, a megaláztatás meghaladásából. A valódi béke, a hatékony nemzetközi biztonság megteremtéséhez nem elég megakadályozni a háborúkat és konfliktusokat. Elő kell mozdítani a fejlődést, meg kell teremteni azokat a feltételeket, amelyek érvényt szereznek az ember alapvető jogainak.[43] Ebben az összefüggésben a demokrácia és a leszerelés a béke két követelménye, nélkülözhetetlen a valódi fejlődéshez.

A leszerelés: sürgető feladat

29. A regionális konfliktusok mintegy tizenhét millió halottba kerültek nem egészen negyedszázad leforgása alatt. „A 80-as években a katonai kiadások összege világméretekben elérte a békeidők legmagasabb szintjét, évente egy billió (ezer millió) dollárra rúgott, ami a világ jövedelmének mintegy öt százalékát képezi.”[44] Ebből nyilvánvaló, hogy minden politikai és gazdasági vezetőnek fontos és sürgető feladata oda hatni, hogy a halálra költött hatalmas összegek ezentúl az életet szolgálják, mind az északi, mind a déli féltekén. Az ilyen magatartás megfelel azoknak az erkölcsi követelményeknek, amelyek a progresszív leszerelés mellett szólnak. Ezzel jelentős pénzügyi források szabadulnak fel, melyek a fejlődő országok javára fordíthatók.[45]

A bűn különösen szívós „struktúráját” alkotja a fegyverek exportjának az a hányada, amely meghaladja a vásárló ország törvényes önvédelmi szükségleteit, vagy amelyet nemzetközi kereskedőknek továbbítanak. Ezek katalógus alapján kínálják a legbonyolultabb fegyvereket azoknak, akiknek módjukban áll megvásárolni őket. Ezen a területen virágzik a korrupció, de a baj még mélyebben van. Csak üdvözölni lehet azokat a kormányokat, amelyek hatalomrajutásukkor – olyan rezsimek után, amelyek országuk szükségleteit messze meghaladó fegyvervásárlásba bocsátkoztak – szakítani mernek a korábbi szerződésekkel, és így azt is kockáztatják, hogy az exportáló országok megvonják tőlük jóindulatukat.

A környezet tisztelete

30. A természet leckét ad nekünk szolidaritásból, amelyet már kezdünk elfelejteni. Az élelmiszertermelésben mindnyájan, aktívan vagy passzívan, egy ökológiai rendszer elemei vagyunk. A felelősség új területe nyílik meg lelkiismeretünk előtt.

Nem akarhatunk egyszerre több szájat táplálni és ugyanakkor gyengíteni a mezőgazdaságot. A mezőgazdaság mégis annyira szennyezi a környezetet (a műtrágya, a permetező szerek és a gépek nagymértékű használatával), hogy ipari jellegűvé válik, anélkül, hogy fejlesztették volna a környezetkímélő munkamódszereket. Az élethez szükséges más elemek mellett a levegő, a víz, a talaj és az erdők ki vannak téve a szennyezés, a túlzott fogyasztás, az ember által okozott sivatagosodás és a kipusztulás veszélyeinek. Az elmúlt ötven évben a trópusi erdők felét kiirtották, leginkább azért, hogy termőföldet nyerjenek, vagy pedig a felgyorsított kitermelés elvakult politikája kedvéért, hogy így könnyítsenek az adósságterheken. A legszegényebb régiókban a túlélés stratégiái idézték elő a sivatagosodást, és növelték a szegénységet: így a túlhajtott legeltetés, fák és cserjék kivágása főzés vagy fűtés céljára.[46]

Környezetvédelem és igazságos fejlődés

31. Sürgető feladat, hogy környezet-kímélően bánjunk a földdel. A mezőgazdasági élelemtermelés szempontjából – mint ismeretes – két alapvető dolgot kell figyelembe venni. Először: a környezetkímélő termelés költségeit a gazdasági tevékenység egészébe kellene integrálni.[47] Fel kell tennünk a kérdést, vajon mindig a szegényeknek kell-e viselniük ennek a terhét, táplálkozásuk rovására. Másodszor: a környezetvédelem és a gazdaság közötti viszony jobb megértésének igénye előtérbe állítja a tartós fejlődés eszméjét. Ez a cél azonban nem homályosíthatja el annak szükségességét, hogy még nagyobb erővel mozdítsuk elő az igazságos fejlődést. Végeredményben a fejlődés csak akkor lehet tartós, ha igazságos is, különben nagyon valószínű, hogy a jelenlegi torzulásokhoz újabbak járulnak.

Együtt fogadjuk el a kihívást

32. Az éhezés és a rosszultápláltság különleges eljárásokat követelnek, melyek nem választhatók el a személyek és népek teljes értelmű fejlődésére tett erőfeszítéstől. A probléma nagysága arra ösztönzi a Katolikus Egyházat, hogy mindinkább hozzájáruljon a helyzet javításához. Felhív tehát mindenkit, hogy célratörően és kitartóan vegyen részt ebben a munkában.

Szerencsére az egyének, a nem kormányzati szervezetek, a kormányok és a nemzetközi szervezetek máris sok erőfeszítést tettek az éhség legyőzése érdekében. Csak az éhség ellen indított világkampányra emlékeztetünk, valamint más kezdeményezésekre, melyekben szívesen részt vesznek a keresztények is.

El kell ismerni a szegények szerepét a demokráciában

33. A szegények dinamizmusát kevéssé veszik figyelembe. Ennek a helyzetnek a megváltoztatásához számos magatartásformát és gyakorlatot kellene megváltoztatni mind gazdasági és társadalmi, mind kulturális és politikai szinten. A történelem azt bizonyítja, hogy ha a szegényeket nem vonják be az őket érintő tervek kidolgozásába, akkor nem is élvezik azok előnyeit. Fel kell építeni az emberi közösség szolidaritását. Csak akkor tudjuk megosztani a mindennapi kenyeret, ha a lelkiismeretnek és a cselekvésnek a társadalom egészében új irányt adunk.[48] Az ilyen magatartás vezet el a valódi demokráciához.

A demokráciát azért tekintik az emberi fejlődés lényegi elemének, mert lehetővé teszi, hogy felelős módon részt vehessünk a társadalom irányításában. A kettő együtt jár, és az egyik hiányossága a másikat is rombolhatja. Ha az erőviszonyok aláássák az egyenlőség elvét, akkor a szegények társadalomban elfoglalt helye a megélhetési szint alá süllyed. Egy demokrácia annak alapján ítélhető meg, hogy mennyire képes összehangolni a szabadságot és a szolidaritást, és így elhatárolódni a szélsőséges liberalizmustól vagy más olyan tanoktól, melyek tagadják a szabadság értelmét, vagy amelyek akadályai a valódi szolidaritásnak.[49]

A közösségi kezdeményezések

34. Egyének és csoportok mindenütt növekvő számban vesznek részt a nyomor felszámolását célzó közös akciókban. Ezeket a kezdeményezéseket ugyancsak bátorítani kell. Jelenleg egyre több ország támogatja a polgári részvételt, bár egyes helyeken még mindig e kezdeményezések elhallgattatására törekszenek – mert veszélyesnek tartják őket –, néha nagyon is súlyos következményekkel. Mégis ezek az akciók – noha egyeseket zavarnak – jelentik a valódi fejlődés nélkülözhetetlen alapját.

A fejlődést előmozdító nem kormányzati szervezetek (Non-Governamental Organisations, NGO), melyeket helyi kezdeményezések hoztak létre, több fejlődő országban egy új, egyénekre épülő civil társadalom kialakítását támogatták. Ezek a szervezetek a közös döntés és kölcsönös támogatás igen változatos eszközeit szervezték meg. A népesség erőteljes aktivitásának köszönhetően a legszegényebbek közül sokaknak sikerült kikerülnie a nyomorból és javítania helyzetén, legyőzve az éhezést és rosszultápláltságot.

Az utóbbi években néhány nemzetközi katolikus szervezet és új egyházi közösség kezdeményezéseket tett társadalmi-gazdasági téren. Az éhség és nyomor elleni küzdelemben a középkori céhek és főként a XIX. századi egyesületek szellemét követik. Kezdeményezői a közjó előmozdítása érdekében az evangélium szellemében vagy a társadalmi szolidaritásra támaszkodva intézményeket alapítottak. Az első, aki a szociális felemelkedést célzó szervezkedés szükségességét hangsúlyozta, a kvéker P. C. Plockboy volt († 1695). Más úttörőket jobban ismerünk: Félicité Robert de Lamennais-t (1782-1854), Adolf Kolpingot († 1856), Robert Owent (1771-1858), Wilhelm Emmanuel von Ketteler bárót (1811-1877). A ma keletkező új társulatok a társadalom javát akarják előmozdítani, gátat vetve az önzésnek, a gőgnek és a kapzsiságnak, melyek gyakran az emberi együttélés törvényeivé válnak. A történelem során szerzett tapasztalatok és az új kezdeményezések eredményei remélni engedik, hogy a jövő megtermi mindennek a gyümölcsét.[50]

Hitelhez jutás

35. „Az NGO-szervezetek egyik nagy sikere az volt, hogy hitelhez juttatta a szegényeket”.[51] Széles néprétegek hitelhez jutása lehetővé teszi az önellátó gazdálkodást felváltó valódi gazdasági szerkezet kialakítását. Talán még messze vagyunk attól, hogy jelentősen növeljük a bruttó nemzeti terméket (GDP), de egy jelenség fontosságát az is jelzi, hogy mit foglal magában és hová vezet. Ha támogatjuk a közösségi kezdeményezéseket és megbízunk a helyi partnerekben, elkerülhetjük a segélyből való vegetálást és lassanként lerakhatjuk a szerves fejlődés alapjait.[52]

A nők meghatározó szerepe

36. Az éhség ellen, a fejlődésért folytatott küzdelemben a nők szerepe valóban elsőrendű, jóllehet ezt gyakran még nem ismerik el és nem becsülik meg eléggé. Mindenekelőtt azt a lényegi szerepet kell kiemelnünk, melyet a nők egész népességek túlélésében kifejtenek, főleg Afrikában: gyakran ők azok, akik előállítják a család táplálékának javát. Különösen a fejlődő országokban nekik kell biztosítaniuk házuk népének egészséges és kiegyensúlyozott táplálkozását, és így ők lesznek első áldozatai a tudtuk nélkül hozott döntéseknek is, mint amilyenek a – főleg általuk irányított – élelmiszertermelő kultúrák és helyi piacok feladása. Aki így cselekszik, az nem tiszteli a nőket és árt a fejlődésnek. Ilyen körülmények között a piacgazdaságra való áttérés és a technológiák bevezetése a legjobb szándék ellenére is súlyosbíthatja a nők munkafeltételeit.

A rosszultápláltság különösen erősen érinti a nőket: előbb személyükben, majd anyaságukban, kihat gyermekeik jövőjére: egészségére és iskoláztatására.

Ennek az éhség elleni harcnak célját azonban még szélesebb perspektívába kell beilleszteni: a nők társadalmi helyzetének javítására kell törekedni a szegény országokban, lehetővé téve számukra az egészségügyi ellátást, a képzést és a hitelt. Így a nők teljes erővel a termelés növelésén, a fejlődés megvalósításán, országuk gazdasági és politikai felemelkedésén fáradozhatnak.[53] Ennek a fejlődésnek azonban arra kell törekednie, hogy megőrizze a férfi és a nő szerepét, anélkül, hogy szakadékot támasztana köztük vagy elnőiesítené a férfit, illetve elférfiasítaná a nőt.[54] A nők életkörülményeinek kívánt javulása nem vezethet oda, hogy szem elől tévesztjük azt a gondolkodást, amellyel a születő és fejlődő életnek tartozik. Egyes fejlődő országok példát mutatnak, amikor mérsékelik azokat a túlzásokat, melyek Nyugaton jelentkeznek a feminizmus kapcsán, de figyelnek arra is, hogy ne zárják be a nőt hagyományos szerepébe. Semmiképpen sem szabad megismételni azokat a hibákat, amelyek a hagyományos struktúrák elhanyagolásához vezettek a nyugati modell javára, mely pedig nem is volt a helyi körülményekhez igazítva, hanem kritika nélkül vették át.

A tisztesség és a társadalmi érzék

37. Végül valamennyi társadalmi és gazdasági tényezőt arra kell bírni, hogy a fejlesztés politikáját folytassa. E politika elsődleges céja az, hogy mindenkinek egyenlő esélyt biztosítson az emberhez méltó élethez, egyesítve az erőfeszítéseket és a szükséges áldozatokat. Mindez azonban lehetetlennek bizonyul, ha a felelős személyek nem adják vitathatatlan jelét a tisztességnek és a közjó iránti érzéknek. Elterjedt és köztudomású jelenségek a tőkekiáramlás, a pazarlás, az erőforrásoknak egy családi, társadalmi, etnikai vagy politikai kisebbség javára történő kisajátítása. Ezeket a viselkedéseket gyakran leleplezik, de nem ösztönzik elkövetőiket arra, hogy hagyjanak fel e szegényeket – olykor súlyos mértékben – sértő tevékenységekkel.[55]

Gyakran a korrupció[56] akadályozza meg a közjó és az igazságosság – e két egymást feltételező érték – előmozdítása érdekében szükséges reformokat. A korrupciónak számos oka van; igen súlyos visszaélést jelent azzal a bizalommal, melyet a társadalom ítélt oda választott tagjának, azzal, hogy képviselje őt, ez pedig – éppen ellenkezőleg – társadalmi hatalmával visszaélve személyes előnyöket szerez. A korrupció a bűn számos „struktúrájának” egyik alkotóeleme, amelynek ára a bolygó viszonylatában messze meghaladja az elsikkasztott összegeket.

III. Rész Szolidárisabb gazdaság felé

Az emberek – minden ember – jobb szolgálatáért

38. A jólét növekedése szükséges a fejlődéshez, de a makrogazdaságot érintő reformok – melyek mindig a jövedelmek csökkenésével járnak – megtorpanhatnak, ha a szerkezet reformját – különösen az állami szektorban – nem kellő energiával és politikai bátorsággal végzik. Ide tartozik az állam szerepének reformja, valamint a politikai és társadalmi akadályok leépítése. A reformok fölösleges szenvedéseket okoznak és siettetik a visszarendeződést. Ezeket az erőteljes és néha szélsőségesen durva reformokat mindig nemzetközi segélyek kísérik, melyek nyomást gyakorolnak az államhatalomra, gyakran a politikusok követelésére, hogy az országot választás elé állítsa és elfogadtassa vele azokat a döntéseket, melyeket a fejlett országok hoztak a második világháború utáni újjáépítés időszakában.

A nemzetközi szervezetek feladata, hogy bevegyék a kormányok által kidolgozott tervekbe azokat a rendelkezéseket, melyek célja enyhíteni mindazok szenvedéseit, akiket leginkább érintenek ezek az elkerülhetetlen intézkedések. Az ő dolguk, hogy erősítsék a vezetők iránti bizalmat, és így az ország élvezhesse az állami és magánkölcsönök anyagi előnyeit. A nemzetközi szervezeteknek nyomást is kell gyakorolniuk a kormányra, hogy minden társadalmi csoport részt vehessen a közös erőfeszítésben, máskülönben az ország nem a közjó és a társadalmi igazságosság – e körülmények között oly nehen megőrizhető – értékei felé haladna.

Ahhoz, hogy megvalósítsák ezt a célt, a nemzetközi intézmények munkatársainak nemcsak a legfejlettebb technikákat kell ismerniük – amelyekben szerencsére jártasak –, hanem az embereket is meg kell érteniük, amit nem lehet bürokratikus rendelkezésekkel vagy kizárólag gazdasági szakismeretekkel elsajátítani. Ez az a pont, ahol különös gonddal kell meghallgatni a szegényeket. Határozott intézkedéseket kell hozni, egyetértésben a nem kormányzati szervezetekkel és a katolikus egyesületekkel, amelyek kapcsolatban állnak a leginkább érintettekkel, s egyben szolgálatukra is állnak. Nem lehet soha eléggé hangsúlyozni ennek fontosságát, jóllehet a nemzeti és nemzetközi vezetők könnyen megfeledkeznek róla, mivel a munka technikai része önmagában is nagy nehézségeket támaszt.

Általánosan megállapítható az, hogy minden nemzetközi és nemzeti szervezetnek – melyek folyamatos kapcsolatban állnak valamennyi, fejlődési nehézségekkel küszködő országgal – személyes és nemhivatalos kommunikációs csatornákat kell nyitnia a népességet helyszínen szolgáló és azon technikai szakértők között, akik a reformtervet meghatározzák. Mindezt a személyek közötti kölcsönös bizalom légkörében kell megvalósítani, mert az ő közös feladatuk az emberek – minden ember – szolgálata, nehogy szűk látókörű gazdasági vagy ideológiai felfogás csapdájába essenek.

Egy cél felé irányítani az emberek munkáját

39. A leggazdagabb országok felelőssége igen nagy a világgazdaság reformjában. Előnyben részesítik a gazdasági felemelkedés útját járó országokat, azaz a valóban fejlődő országokat – legalábbis az utóbbi időben –, továbbá kapcsolatokat építenek ki Kelet-Európa országaival, mert ez utóbbiak fejlődése a földrajzi közelség miatt fenyegetést jelenthet.

A gazdag országok nincsenek híján gazdasági értelemben vett szegényeknek és olyan reformoknak, melyeket saját területükön is nehéz végrehajtani. Fennáll tehát a veszély, hogy másodlagos problémaként kezelik a fejlődő országokban élők anyagi szegénységét. „Nem mi felelünk a világ nyomoráért” – ez a mondat gyakran elhangzik a gazdagnak nevezhető országokban.

Ha az ilyen magatartás általánossá válna, az méltatlan és rövidlátó lenne. Mindenki, bárhol éljen is, főleg ha gazdasági eszközei és politikai tekintélye van, köteles szembesülni az elhagyottak nyomorával, és döntéseiben és tetteiben számot kell vetnie ezek érdekeivel is. Ez a felhívás mindazokhoz szól, akik fejlődő országokat érintő döntéseket hoznak.

Szól azonban azokhoz is, akik – akár az egyes országokban, akár nemzetközi síkon – korlátozzák a közjó érdekében való cselekvés lehetőségeit, olyan érdekek védelmében, amelyek önmagukban legitimek lehetnek. Az ilyen jogok védelme azzal a következménnyel járhat, hogy fenntartják az éhezést a világ egyes részein, jóllehet nem tudjuk pontosan azonosítani sem az okozati összefüggéseket, sem az áldozatokat, s éppen ezért könnyű letagadni magát a jelenséget is. Más konzervatív felfogás, más szinten és más helyen szintén előidézheti ugyanezt a megtorpanást.

A nemzetközi kereskedelem reformja egyrészt megvalósulóban van, másrészt további tökéletesítésre szorul, amelynek hatása mindenekelőtt a gazdag országok szegényeit érinti. Ezért életbe vágóan fontos kérdés, hogy ezek a prioritások ne szorítsák háttérbe a szegény országok nemzetközi szószólóval nem rendelkező elesettjeit. A szegények problematikájának vissza kell adni az azt megillető nemzetközi rangot, más prioritásokkal együtt. Dicséretesek a „nyomor megszüntetésére” meghirdetett alapelvek, amelyeket a Világbank néhány évvel ezelőtt tett közzé.

A fejlődő országok vezetői a maguk részéről ne számítsatnak egy esetleges nemzetközi reformra, mielőtt saját országukban is reformokba bocsátkoznának. A reformok gyakran nyilvánvalóan szükségesek ahhoz, hogy végül bizonyos gazdasági felemelkedés bekövetkezzen. Ez a felemelkedés nem sajátos receptektől függ, hanem igen egyszerű szabályok bátor és állhatatos alkalmazásától. Lehetővé teszik, hogy azok, akik erre képesek, kezdeményezzenek és élvezzék is e kezdeményezések gyümölcseinek egy részét; továbbá megakadályozzák azokat, akik erre nem képesek, hogy nemzeti erőforrásaik kihasználásával olyan jövedelemre tegyenek szert, amely nem áll arányban a saját hozzájárulásukkal. Szükséges ezért, hogy a nép „saját gazdasági és társadalmi fejlődésének legfőbb munkásának és első felelősének tekintse önmagát”.[57] Ahogy már említettük, a kormányoknak és a fejlődő országokkal kapcsolatban álló intézményeknek a dolga, hogy világosan megfogalmazzák, milyen elveket követnek a nemzetközi közösségek szolgálatában vállalt felelős és bátor magatartásuk során.

Az ipari országok politikai akarata

40. A gazdag országok politikai tényezőinek hatniuk kell a közvéleményre, érzékennyé kell tenniük a szegények – közeliek és távoliak – helyzete iránt. Szintén ezek feladata, hogy erőteljesen támogassák azon nemzetközi szervezetek tevékenységét, amelyek szintén e szenvedéseken próbálnak enyhíteni: segíteni kell őket az éhség leküzdésére tett rövid és hosszú távú kezdeményezéseikben. A maga részéről az egyház is több mint száz év óta kitartóan azt kéri mindenkitől, hogy egyebek mellett az államhatalom közbeavatkozásával védelmezze a leggyengébbek jogait.[58]

A nemzetközi közösség fogékonnyá tétele és mozgósítása érdekében, beleértve annak etikai alapjait, erőteljes és kifejezett utalásokat találunk számos olyan szövegben, melyeket például a Gazdasági és Szociális Tanács (különösen is az Emberi jogi Bizottsága) vagy az UNICEF bocsátott ki. Hogy csak a FAO – e téren jól ismert – munkáit említsük, nyilvánvaló az összhang az egyház tanítása és a nemzetközi közösség ez irányú erőfeszítései között, ami számos nemzetközi dokumentumból is kitűnik – ilyen pl. az Egyetemes nyilatkozat az agrárreformról és a mezőgazdasági fejlődésről (1979),[59] ami a Parasztok Chartájának tekinthető. A biztonságos világélelmezési szerződés (1985)[60] és a Világélelmezési Konferencia által elfogadott Egyetemes Nyilatkozat az Élelmezésről és az Akcióterv (1992).[61] Nem feledkezhetünk meg azokról a – politikailag vagy erkölcsileg kötelező – különféle magatartáskódexekről vagy nemzetközi szerződésekről, melyeket a növényvédő szerekről, növénygenetikáról stb. hoztak. Feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy ez az etikai szemlélet nemrégiben bekerült a Világbank állásfoglalásába is.[62]

Az emberi fejlődés nem az önmaguktól működő gazdasági mechanizmusok gyümölcse lesz, melyeket elegendő lenne támogatni. A gazdaság akkor lesz emberibb, ha minden szinten egész sor reformot hozunk a közjó nagyobb szolgálata érdekében, amelyeket etikai megközelítésben az ember – minden ember – végtelen értékére kell alapozni. Ez olyan gazdaságot eredményezhet, amely „a népek közötti kapcsolatokat javak állandó cseréjére, valóságos 'adakozási kultúrára' építi, s amelynek köszönhetően minden ország segítségére siet a kedvezőtlenebb helyzetben lévőnek”.[63]

Méltányos kereskedelmi feltételek

41. A piac működését a fejlődés előmozdítása érdekében is bölcsen kell szabályozni. A piac saját törvényei szerint működik, melyek meghaladják a résztvevők döntési lehetőségeit, ha eléggé nagy számúak és eléggé függetlenek egymástól. Ez a helyzet a nyersanyagpiacokkal, azon jelentős erőfeszítések ellenére, melyeket mind a kormányok – ideértve némely nemzetközi intézményt, nevezetesen a UNCTAD-ot (United Nations Conference of Trade and Development, Az ENSz Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája) –, mind a magánszektor szereplői kezdeményeztek. Politikai és humanitárius okokból nem lehet figyelmen kívül hagyni a piac vak működéséből eredő árszintet, mégis oda kell hatni, hogy az árak ne legyenek manipulációk tárgyai.

Egyébként az importáló országok feladata, hogy megszüntessék a korlátokat, illetve ne állítsanak újakat azon országok esetleges exportja elé, amelyekben a népesség jelentős része éhezik. Az importáló országoknak azt is elő kell segíteni, hogy e kereskedelmi műveletek haszna jobbára a legszegényebbek javát szolgálja. Ez igen kényes kérdés, amely bátor és határozott hozzáállást követel.

Az adósság problémájának megoldása

42. Ahogy már fentebb jeleztük, az adósságszolgáltatást 1985 óta a nemzetközi közösség irányítja. Ennek első célja az, hogy elkerüljük annak a pénzügyi rendszernek a tönkretételét, amely az országok pénzügyi intézményeit összekapcsolja. Ez a rendszer tette lehetővé számos országban, hogy válságról válságra konszolidálják a hiteleket, s ezzel egy adott ország valamennyi hitelezőjét egyformán kezelték. Ez nem egyezik sem a joggal, sem a társadalmi igazságossággal. Ellenkezőleg, az történt, hogy a hitelt nyújtók egész sorát rábírták: engedjék el esetenként változó mértékben követeléseik egy részét. Ehhez nagyfokú igazságosság és éberség szükséges, hogy a reform dolgában legbátrabb és leghatékonyabb országok ne szenvedjenek hátrányt a többiekkel szemben.

Magától értetődik, hogy az adósságnak még jelentős összegekkel kell csökkennie. Jogos igény azonban, hogy ezt a csökkentést minden országban reformok kövessék, nehogy megismétlődjenek azok a hibák, melyek az eladósodáshoz vezettek: a túlméretezett vagy rosszul célzott közkiadások, a nemzetgazdaság piacától elszakadt helyi fejlődés, a túlzott verseny a kölcsönt nyújtó és exportáló országok között, ami felesleges vagy egyenesen káros kereskedelmi ügyletekre ösztönöz. Mindenesetre fel kell ismerni, hogy a fejletlen országok helyzetének javítása nem lehetséges a társadalmi és politikai intézményrendszer nagyobb stabilitása nélkül.

Növelni a fejlesztési segélyt

43. A fejlődés második évtizedében az UNCTAD terve az volt, hogy a fejlődő országoknak juttatott segély elérje az ipari országok bruttó nemzeti termékének 0,7%-át. Ezt a célkitűzést eddig még csak néhány ország valósította meg,[64] a koppenhágai csúcsértekezlet azonban nemrégiben újrafogalmazta.[65] Jelenleg a fejlődő országoknak nyújtott segély átlag 0,33%-ot tesz ki, vagyis a megállapított részaránynak még a felét sem!

Az a tény, hogy egyes országok megvalósítják a célkitűzést, mások pedig nem, azt mutatja, hogy a szolidaritás népek és államok elhatározásának a gyümölcse, nem pedig technikai automatizmusoké. Ennek a segélynek nagyobb részét fenn kell tartani azoknak a terveknek a finanszírozására, amelyek kidolgozásában maguk a szegények is részt vesznek. Mivel a demokráciában a politikai vezetők a közvéleménytől függenek, nagyszabású erőfeszítést kell tenni annak érdekében, hogy a közvélemény jobban tudatosítsa, milyen problémákról van szó a fejlesztési segélyek kapcsán, mi forog kockán. „Valamennyien felelősek vagyunk az alultáplált népességekért [...] a lelkiismeretet is annak a felelősségnek megfelelően kell formálni, amely mindenkire hárul, különösen az előnyösebb helyzetűekre”.[66]

A közsegély számos etikai problémát vet fel, mind az adományozó, mind pedig a támogatott országokban. Az újonnan kapott pénz erkölcsös forgatása mindenütt nehéz probléma, az etikai fogyatékosságokból pedig hivatalos vagy egyéb érdekcsoportok vagy lobbik húzhatnak hasznot, magukban az exportáló országokban is. Befagyasztják azokat a hatalmi helyzeteket, amelyeket a „bűn struktúrájaként” írhatunk le, s így minden oldalról a kliensrendszernek kedveznek.

Ezek hatalmas, a valódi reformokat és a közjó fejlődését gátló mechanizmusok, melyeknek félelmetes következményei lehetnek – így helyi zavargások és törzsi háborúk az e tekintetben leginkább veszélyeztetett országokban.

A „bűn e struktúrái” ellen folytatott harc nagy reménységgel tölti el a leghátrányosabb helyzetű országokat.

Újra átgondolni a segélyt

44. Az ipari országoknak nemcsak az a dolguk, hogy növeljék a fejlődő országoknak juttatott segélyt, hanem az is, hogy újraértékeljék azt a módot, ahogy ezt szétosztják. A feltételekhez kötött segélyt kritika illeti, amikor a kölcsönző vagy adományozó ország szempontjait érvényesítik általa és olyan feltételekkel párosítják, amelyek a fogadó országot megkötik. Ilyen megkötések lehetnek: az adományozó országokban előállított javak vásárlása, külföldi szakmunkások alkalmazása a helyi munkaerő rovására, a szerkezetváltás terveinek előírása stb. Ezzel szemben megállapítható, hogy a feltételekhez nem kapcsolt segély valóban jobb eredményekhez vezet, ahogy az már számos esetben bebizonyult. Mindazonáltal nem kell eleve megszüntetni a feltételeket, ha azok előnyeit igazságosan osztják el a felek között, és ha a rendelkezésre bocsátott eszközök egészséges kezelését teszik lehetővé.

A sürgősségi segély: ideiglenes megoldás

45. A sürgős élelmiszersegély megérdemel néhány megjegyzést, mert bírálni szokták, hogy nem küszöböli ki az éhség okait. Egyesek szemében humanitárius cselekedet, mások szemében a fejlődés emelője, sőt vannak, akik kereskedelmi fegyvernek tekintik. Többek között azzal vádolják, hogy elveszi a helyi földművelők munkakedvét, módosítja a táplálkozási szokásokat, politikai nyomás eszközéül szolgál az általa előidézett függés révén, túl későn érkezik, a támogatás elvárását ébreszti, de végeredményben csak a közvetítők húznak belőle hasznot, kedvez a korrupciónak, sőt el sem érkezik a leginkább rászorultakhoz. Egyes országokban – nem ok nélkül – folyton meghosszabbítják, és végül a struktúra részévé válik. Állandó segélyforma lesz tehát a fizetési mérlegben, a nemzeti deficitet csökkentő tétel. Huzamosabb támogatássá is válhat, a szerkezetváltás nehéz szakaszaiban, amikor szünetel az alapvető élelmiszerek állami támogatása.

A sürgős élelmiszersegélynek átmeneti megoldásnak kell maradnia. Célja kizárólag az, hogy válsághelyzetekben a népesség túlélését elősegítse. Mint humanitárius fellépést elvben nem lehet vitatni, egyedül a belőle származó torzulások váltanak ki bírálatot. Lássunk ezek közül néhányat: érkezése gyakran késik vagy nem felel meg a szükségleteknek, szétosztását rosszul szervezik meg, ill. eltérítik a politikai, etnikai tényezők, a kliensrendszer; végül pedig lopás vagy korrupció miatt az élelem nem jut el a leginkább rászorultakhoz. Más kritikák szerint az élelmiszersegély valójában tartós szerkezeti segély, amely egyesek számára a fejlődés emelője, mások számára kereskedelmi fegyver, destabilizálja a termelést, megváltoztatja a táplálkozási szokásokat, függőséget okoz. A valóságban éppúgy lehetnek jótékony, mint káros hatásai. Azon a tényen kívül, hogy egész népességek túlélését teszi lehetővé, semmi esetre sem szabad elfelejtkeznünk pozitív eredményeiről, mint például az általa lehetővé tett infrastrukturális munkálatokról, a háromoldalú tranzakciókról, a tartalékok képzéséről magukban a fejlődő országokban. Mégha kétélű fegyvert jelent is, nem lehetünk meg nélküle.

Összehangolt segély

46. A sürgős élelmiszersegélyekkel szemben támasztott kritikák ellenére is a felhasználás javítható, ha a partnerek láncolata – kormányok, helyi hatóságok, nem kormányzati szervezetek, egyházi közösségek – összehangolják tevékenységüket A segélyeket időben korlátozni kellene, és sokkal inkább a valódi élelmiszerhiányban szenvedő népességre kellene összpontosítani, sőt, amikor csak lehetséges, helyi termékekből kellene összeállítani. A sürgős segélynek mindenekelőtt a népesség függőségének felszámolását kellene elősegítenie. Ennek érdekében nemcsak kielégítő infrastruktúrára és a szétosztás helyi megszervezésére van szükség, hanem olyan programra is, melynek célja az érintett népesség megmentése a jövendő éhínségektől. Ilyen feltételekkel a sürgős segély a nemzetközi szolidaritás figyelmet érdemlő tevékenysége lehet. Ez a segítségfajta azonban nem hozhat „kielégítő megoldást mindaddig, amíg eltűrjük a szélsőséges nyomort, amely egyre súlyosbodik és egyre több áldozatot szed a rosszultápláltak és éhezők körében”.[67]

A táplálkozás biztonsága: tartós megoldás

47. Az éhezés problémáját nem lehet a helyi táplálkozás biztonságának növelése nélkül megoldani.[68] „A táplálkozás biztonsága akkor áll fenn, ha minden lakos, minden időben hozzáfér a szükséges élelemhez, hogy egészséges és tevékeny életet élhessen”.[69] Ehhez fejleszteni kell a helyi termelést hasznosító programokat és a hatékony törvényhozást, amely védi a termőföldeket és hozzáférhetővé teszi a paraszti lakosság körében. Azonban számos akadály folytán mindez még nem valósult meg a fejlődő országokban. A politikai és gazdasági vezetők számára egyre nehezebb és bonyolultabb feladat az agrárpolitika meghatározása. E helyzet számos oka között a legjelentősebb az árak és a pénz értékének ingadozása, amelyet részben a mezőgazdasági termények túltermelése okoz. A táplálkozási biztonság szavatolása érdekében tehát elő kellene mozdítani a stabilitást és az igazságosságot a nemzetközi kereskedelemben.[70]

Elsőbbséget a helyi termelésnek

48. Mindenütt elismerik a mezőgazdaság óriási jelentőségét a fejlődés egész folyamatában. Akárhogyan fejlődjék is a nemzetközi kereskedelem konjunktúrája, a gazdasági és politikai függetlenség, valamint a fejlődő országok élelmiszerellátása sokat nyerne azon mezőgazdasági rendszerek alkalmazásán, melyek kifelé ugyan nyitottak, de elsődlegesen a belső fejlődésnek kedveznek. Ez olyan gazdasági és társadalmi környezet megteremtését igényli, amely a helyi mezőgazdasági piacok jobb ismeretén és jobb irányításán alapul. Ide tartozik a mezőgazdasági hitel és a technikai képzés fejlesztése, a helyi jövedelmek biztosítása, a helyi termékeket feldolgozó és árusító rendszer javítása, a fejlődő országok közötti valódi összhang, szervezet alakítása a parasztok között és érdekeik kollektív védelme. Mind megannyi feladat, amely egyformán függ az emberi hozzáértéstől és jóakarattól.

Az agrárreform fontossága

49. Az élelemtermelést gyakran gátolja a föld rossz elosztása és a talaj ésszerűtlen használata. A fejlődő országok népességének több mint fele nem rendelkezik földdel, és ez az arány csak növekedni fog.[71] Még ha jóformán minden fejlődő országnak van is agrárreformot célzó politikája, közülük csak kevés vállalkozott annak valódi alkalmazására. Sőt, a multinacionális élelmiszeripari cégek által használt mezőgazdasági területek majdnem kizárólag Észak népességét táplálják, kihasználásuk módja pedig kimeríti a talajt. Sürgető feladat vállalni „a struktúrák bátor reformját és a kormányok és a lakosság kapcsolatának új modelljét”.[72]

A kutatás és a nevelés szerepe

50. Igen nagy feladatok hárulnak a politikai és pénzügyi vezetőkre. Mindazonáltal az olyan nagy kihívásoknak, mint az éhség, a rosszultápláltság és a szegénység, csak minden ember együtt tud megfelelni: mérlegelniük kell azt, mit tesznek és mit tehetnének. Szükség lenne:

– a tudomány hozzájárulására: az értelmiségi elitnek mozgósítania kell tudását és befolyását a probléma megoldásának érdekében. Így például a biotechnikai kutatások javíthatnák – mind Északon, mind Délen – a világ élelmezési biztonságát, az egészségügyet és az energiaellátást. A társadalomtudományok viszont, a társadalmi szervezet helyesebb olvasatával és igazabb értelmezésével, jobban megvilágíthatják a helyi rendszerek egyensúlyhiányát és az általa előidézett végzetes következményeket, hogy orvoslásukban is szerepet tudjanak vállalni. Ezenkívül hozzájárulhatnak a népek közötti szolidaritás új útjainak meghatározásához és alkalmazásához is; – az egyének és a népek érzékenységének felkeltésére: a szülőknek, nevelőknek, politikai vezetőknek – bármilyen szinten álljanak is – és a tömegkommunikáció szakembereinek a felebarát szeretetére kell nevelniük. A média szakembereinek különösen nagy szerepük van az emberiség lelkiismeretének ébresztésében; – hiteles fejlődésre minden országban: elsőrendű fontosságú az a nevelés, amely nem áll meg a kommunikációhoz vagy a személyes és közhasznú munkához szükséges elemek közlésénél, hanem lerakja az erkölcsi lelkiismeret alapjait is. Meg kellene szüntetni a nevelés és a fejlődés közötti kettőséget, mivel e két cél annyira függ egymástól, annyira szorosan kapcsolódik egymáshoz, hogy csak együtt követhetők, ha tartós eredményt akarunk elérni. A szolidaritás feladata lehetővé tenni minden embernek azt a „nevelést, amely megfelel élete céljának”.[73]

A nemzetközi szervezetek: nemzetközi katolikus egyesületek, nemzetközi katolikus szervezetek, nem kormányzati szervezetek, és hálózataik

51. Más korábbi kezdeményezések mellett néhány évtized óta – szintén önkéntesek által alapított – szervezetek állnak a nehézségekkel küszködő egyének és népességek szolgálatára. Ezeket a nemzetközi szevezeteket gyakran a következő neveken látjuk szerepelni: nemzetközi katolikus egyesületek, nemzetközi katolikus szervezetek és nem kormányzati szervezetek (NGO-k). Ezek a szervezetek dinamizmusukról híresek: erről tettek tanúságot a szegények integrált fejlődésének előmozdításában, valamint a sürgősségi helyzetekre (a minket érdeklő esetekben éhínségekre vagy élelelmhiányra) adott válaszukkal. Értik a módját, hogyan kell a kétségbeejtő helyzetekre irányítani a figyelmet, miközben magán- és közforrásokat mobilizálnak és segélyakciókat szerveznek a helyszínen. Többségük az évek során nagyobb lélegzetű akciókkal egészítette ki ezt az éhség elleni harcot a fejlődés érdekében. Legnyilvánvalóbb sikereik között olyan programok szerepelnek, amelyek új, a helyszínen kezdeményezett autonóm vállalkozásokat támogatnak, vagy a helyi intézményeket és közösségeket erősítik.

A katolikus egyház a maga részéről mindig is – tehát már mielőtt az NGO-k létrejöttek volna – bátorította, ihlette és koordinálta ezeket az erőket és eszközöket, számtalan plébániai, egyházmegyei, nemzeti és nemzetközi egyesületének és kiterjedt hálózatainak köszönhetően.[74]

Elismeréssel adózunk itt valamennyi nemzetközi szervezet munkájának, akár kifejezetten keresztény,[75] akár vallásos vagy világi ihletettségű.

A nemzetközi szervezetek kettős küldetése

52. A nemzetközi szervezetek küldetése kettős: a figyelemfelhívás és a cselekvés. Míg a második nyilvánvaló, az elsőt gyakran félreismerik. Mindazonáltal e két tényező szétválaszthatatlan: alapvető és elsődleges a figyelem felhívása a fejlődés nehézségeire és annak okaira. Közvetlenül ettől függ egyrészt a nélkülözhetetlen egyéni hozzájárulások gyűjtése, másrészt egyre több személy öntudatosodása. Szükség van ennek a bázisnak a kialakítására, ha növelni akarjuk a fejlesztési segélyt és meg akarjuk változtatni a „bűn struktúráit”.

Szolidáris partnerség

53. A nemzetközi szervezeteknek valódi partnerségi kapcsolatot kell kialakítaniuk azon csoportokkal, amelyeknek segítséget nyújtanak. Így testvéri arculatú szolidaritás támad: párbeszéd, kölcsönös bizalom, tiszteletteljes figyelem.

II. János Pál pápa jelét akarta adni különleges érdeklődésének a partnerség e kényes területén: a „II. János Pál a Szahelért” Alapítványról van szó, amely célul tűzte ki a Szahara déli országaiban az elsivatagosodás elleni harcot, valamint a „Populorum Progressio” Alapítványról, melyet Latin-Amerika legszegényebbjeinek támogatására hozott létre, s mindkettőt saját területeiken a helyi egyházak önigazgatással irányítják.[76]

IV. Rész A 2000. év jubileuma Az éhség elleni harc egy állomása
A jubileumok: visszaadni Istennek, ami Istené

54. A Harmadik évezred közeledtével kezdetű apostoli levélben, amely Krisztus születésének kétezer éves jubileumát készíti elő, II. János Pál pápa felidézi a régi ószövetségi jubileumok gyakorlatát, amely a szombatév fogalmában gyökerezik. A szombatév különösen is Istennek ajánlott idő volt, melyet minden hetedik évben meg kellett tartani a mózesi törvények értelmében. Arról intézkedett, hogy pihentetni kell a földet, fel kell szabadítani a rabszolgákat, el kell engedni az adósságokat. A jubileumi év, amelyet minden ötvenedik évben tartottak meg, még tovább tágította az előző intézkedések körét: nemcsak felszabadították az izraelita rabszolgát, hanem ősei földjeinek birtokába is visszahelyezték. „... tedd szentté az ötvenedik esztendőt. Hirdess szabadulást földed minden lakójának, mert örvendetes esztendő az. Kapja vissza akkor mindenki a birtokát, és térjen vissza mindenki eredeti családjához, mert az örvendetes, az ötvenedik esztendő az” (Lev 25b, 10).

Ennek a újraosztásnak a teológiai alapja a következő volt. „Véglegesen nem lehetett őket megfosztani a földtől, mert az az Istené, és az izraeliták nem maradhattak egyszer s mindenkorra rabszolgaságban, mert Isten 'megváltotta' őket magának, kiszabadítva az egyiptomi rabszolgaságból”.[77]

Itt azzal a követelménnyel találkozunk, hogy a föld javainak egyetemes rendeltetésűeknek kell lenniük. Így a közjogban fejeződött ki a magántulajdonhoz való joggal kapcsolatos társadalmi jelzálog, hogy kiegyenlítsék az egyének hiányos alkalmazkodását ehhez a követelményhez. Ezek a hiányosságok: a mértéktelen nyereségvágy, a kétséges eredetű profit és a tulajdon gyakorlatának számos más módja, valamint minden olyan birtoklás és felfogás, mely tagadta, hogy a teremtett javak egyformán, mindenki szolgálatára rendeltettek.

Ez a jubileumhoz és jubileumi évhez társított jogi keret adja voltaképpen az egyház szociális tanításának vázát, mely később az Újszövetség alapjaira épült. Igaz, a jubileumi év társadalmi eszményét kevés konkrét megvalósítás kísérte. Igazságos kormányra lett volna szükség, olyanra, amely képes érvényesíteni az említett szabályokat, melyek célja egy bizonyos társadalmi igazságosság helyreállítása volt. Az egyház szociális tanítása, amely különösen a XIX. századtól fejlődött ki, bizonyos értelemben e parancsokat kivételes elvekként fogalmazta meg, melyek megvalósítása főleg az államra tartozik, és azt célozzák, hogy minden ember hozzájusson a teremtés javainak egy részéhez. Ezt az elvet rendszeresen felidézték és követését tanácsolták mindazoknak, akik készek voltak annak meghallására.

Váljunk „gondviseléssé” testvéreink számára

55. A jubileum gyakorlata alapvetően az Isteni Gondviseléssel és az üdvtörténettel áll kapcsolatban.[78] Ebben az összefüggésben szemlélve az éhezés és a rosszultápláltság az emberi bűn következménye, melyet a Teremtés könyve már első verseitől kezdve elénk állít: „Azt mondta ekkor az Úr Káinnak: 'Hol van Ábel, a testvéred?' Ő így felelt: 'Nem tudom. Talán bizony őrzője vagyok én a testvéremnek?' Azt mondta erre neki: 'Mit műveltél? Testvéred vérének szava hozzám kiált a földről. Ezért légy átkozott e földön, amely megnyitotta száját, s befogadta öcséd vérét kezedből! Ha műveled, ne adja meg neked gyümölcsét! Kóbor bujdosó légy a földön!'” (Ter 4,9-12).

Az itt bemutatott kép teljes világossággal fejezi ki azt a kapcsolatot, amely az emberi személy méltóságának tisztelete és az – ezentúl már beszennyezett – természeti környezet termékenysége között fennáll. Ez a kapcsolat visszhangként ismétlődik az egész emberi történelmen át, és valószínűleg teológiai hátterét képezi az éhezés és a rosszultápláltság imént elemzett oksági kapcsolatának. Minden úgy történik, mintha a – néha oly kedvezőtlen – természeti véletlenek párosulnának a mértéktelen hataloméhség és nyereségvágy következményeivel, valamint a belőlük származó „bűn struktúráival”. Elfordulva Isten teremtő akaratától az ember ezentúl olyan rövidlátással szemléli önmagát, testvéreit és jövőjét, amely az egész emberi nemet érintő eltévelyedés megtapasztalatára kárhoztatja: „... mit műveltél testvéreddel?”.

Az ember méltósága és munkájának termékenysége

56. Isten azonban továbbra is helyre akarja állítani a teremtést az ember számára, és – a Megváltó Krisztusnak köszönhetően – segíteni akarja őt a kert művelésében és őrzésében (vö. Ter 2,15-17), nehogy mocsárrá változzon, vagy valaki kívülre kerüljön. Ebben a helyzetben az emberi személy méltóságának és az ember, illetve a teremtés közötti harmóniának helyreállítására tett valamennyi erőfeszítést a Krisztus által hozott Megváltás misztériuma foglalja össze az egyház számára, melyet szimbolikusan az életnek az Édenkertben álló fája jelképez (vö. Ter 2,9). Az ember, amikor szabadon közösséget vállal ezzel a misztériummal, a tévelygést, amelynek alá volt vetve, zarándoklattá alakítja, a hit helyévé és megnyilvánulásává, amelyben újratanulja a helyes kapcsolatot Istennel, testvéreivel és az egész teremtéssel. Jól tudja, hogy az ilyen megigazulás a hitből, az Istenbe vetett bizalomból születik és táplálkozik, és hogy gyakran a lélekben szegény emberben lelhető fel. Ez az ember tehát újra teljes részt vállalhat az – eredeti bűn által megromlott – teremtés befejezésében: „... a teremtett világ sóvárogva várja, hogy Isten fiai megnyilvánuljanak ... felszabadul majd a romlottság szolgaságából Isten fiai dicsőségének szabadságára” (Róm 8,19 és 21).

Az emberi gazdaság így elnyeri teljes értelmét: lehetőség lesz az ember – minden ember – számára a föld művelésére, „hogy szebb legyen a föld, hiszen itt van növekedőben az új emberi család közössége, amely némiképp már sejteti az eljövendő világ körvonalait”.[79] Ennek az úton levő gazdaságnak a dinamikája abból az elkötelezettségből fakad, amellyel az említett zarándoklathoz csatlakozunk; így mintegy saját személyünkben „testesül meg”. Ha fokozatosan és feltétel nélkül adjuk át magunkat, akkor az egyházhoz csatol minket: e zarándokútját járó néphez, melyet a maga egészében Isten Országa felé közelíti. Valamennyiünknek feladata tehát, akik meg vagyunk keresztelve Krisztusban, hogy feltárjuk ezt a termékenységet, amelynek az egyház a letéteményese, és az ő küldetése az, hogy helyreállítsa az egész teremtés termékenységét. Nekünk az a hivatásunk, hogy hagyjuk magunkat Istentől vezetni, és így egy krisztusi magatartást elsajátítva lépjünk fel az uralkodó modellekkel, a „bűn struktúráival” szemben, melyek elgyengítik az emberi gazdaságot.

Ebben a távlatban az egyház minden embert arra szólít fel, hogy gyarapítsa ismereteit, szakértelmét és tapasztalatát, ki-ki kapott adományainak és saját hivatásának megfelelően. Ezeket az adományokat és hivatásokat, melyek valamennyiünknek sajátjai, csodálatosan mutatja be az a három példabeszéd (a szolgáról, a tíz szűzről, a talentumokról), amelyek közvetlenül a korábban említett utolsó ítélet példázata előtt állnak (vö. Mt 24,45-51 és 25,1-46). A különböző és egymást kiegészítő hivatások és a karizmák vezérlik az emberek szeretetből fakadó válaszát, akiknek „gondviseléssé” kell válniuk testvéreik számára, „bölcs és okos gondviseléssé, amely az emberi fejlődést és a világ fejlődését a Teremtő akaratával összhangban irányítja, hogy elősegítse az emberi család jólétét és minden egyén transzcendens hivatásának beteljesülését”.[80]

Az igazságosság hiánya gyengíti a gazdaságot

57. A harmadik évezred közeledtével kezdetű apostoli levél igen konkrét kezdeményezéseket javasol a társadalmi igazságosság tevékeny előmozdítására.[81] Ezzel az éhség és a rosszultápláltság problémájára adható válaszok keresését is bátorítja, melyek a jubileum alkalmából kivitelezhetők.

A jubileumi gyakorlatra különösen nagy szükség van a gazdaság területén: ha magára hagyják, elveszíti életerejét, mert nem szolgálja többé az igazságosságot. Minden olyan gazdasági válság, amelynek szélsőséges hatása az élelemhiány, alapvetően az igazságosság válsága, az igazságosság hiánya.[82] Az Ószövetség választott népe már felfogta ezt, és ma nekünk is tudatosítanunk kell. Ezt a válságot ma a szabad piac keretében kell elemeznünk: a szabad piac minden országon belül és a nemzetközi kapcsolatokban is eszköze lehet az erőforrások szétosztásának és a szükségletekre adott hatékony válasznak.[83] A társadalmi igazságosság megvalósítása megszilárdítja a kereskedelmet: minden embernek joga van ebbe bekapcsolódni, még akkor is, ha fennáll a gazdasági neomalthusianizmus veszélye, amely a fizetőképesség és a hatékonyság merev elképzeléséhez tartja magát.

Mindezek megállapítása után rá kell mutatnunk arra, hogy az igazságosságot és a piacot gyakran szembeállítják egymással, s ezzel az embert megszabadítják a társadalmi igazságossággal szembeni felelősségétől. Az igazságosság követelménye – e felfogás szerint – már nem a piac törvényeinek kiszolgáltatott egyén ügye, hanem az államé, pontosabban a gondviselő államé.

Egészében véve az uralkodó erkölcsfilozófiák nagymértékben felelősek a gondolkodás megváltozásáért: az igazságos viselkedés helyett a struktúrák és az eljárások igazságosságának – gyakorlatilag megvalósíthatatlan – elméleti követelményét hangoztatjuk. Egyébként ez az állami gondviselés manapság kívül-belül egyaránt kifulladt, egyre kevésbé szavatolja a valódi osztó igazságosságot, ami károsan befolyásolja egy ország gazdaságának teljesítőképességét. Nem kellene-e elgondolkoznunk azon, hogyan függ össze az egyének hiányos részvétele a társadalmi igazságosság megteremtésében és mértéktartó gazdasági magatartása, valamint az elosztó mechanizmusok egyre kisebb hatékonysága, ami gazdaságunk teljesítő képességére is kihatással van?

Méltányosság és igazságosság a gazdaságban

58. Ezt a piac és az igazságosság közt fennálló ellentétet az egyház szociális tanítása úgy kívánja kivédeni, hogy pontosítja az igazságos ár fogalmát, amit a skolasztikából vett át, mégpedig úgy, hogy a csere igazságosság mellett a szociális igazságosságot is figyelembe veszi, vagyis az emberi személy jogainak és kötelességeinek egészét is. A társadalmi igazságosság érvényesítése az igazságos ár által feltételezi egyrészt, hogy a piac jogi szabályozása megfelel az erkölcsi törvénynek, másrészt, hogy a piaci árakat kialakító különböző gazdasági tevékenységek is megfelelnek az említett erkölcsi törvénynek.

Elégtelen az olyan személyes felelősségvállalás, amely egyedül a polgári törvényre hagyatkozik, mivel számos esetben magával vonja azt is, hogy az ember „figyelmen kívül hagyja saját erkölcsi meggyőződését”.[84] Mivel a piaci ár a fogyasztók által az árunak tulajdonított használati érték függvénye, azért ezt a piaci árat erkölcsi magatartásunk – a használati érték döntőbírája – fogja az igazságos árhoz közelíteni. Ha a piaci szereplők gazdasági választásaikban nincsenek figyelemmel a társadalmi igazságosság követelményére, akkor maga a piac mechanizmusa érvényesíti a versenyképes árat, amely egyre távolabb kerül az igazságos ártól.

A 2000. év e jubileumának előkészítése során valamennyiünknek feladata, hogy a mindennapok gazdasági tetteiben megjelenítsük az erkölcsi törvényt.[85] Ebből következően az árak igazságos vagy igazságtalan jellege valamiképp a mi kezünkben van: a termelők, a beruházók, a fogyasztók és a nyilvános döntéshozók kezében.

Mindazonáltal az állam és az államok közössége nem mentesül egy bizonyos védelmi feladat alól, amely egyebek mellett csak tökéletlenül képes pótolni a társadalmi igazságosság egyéni gyakorlásának hiányát: a mindenkire kötelező erkölcsi törvénynek való meg nem felelést. A közjó politikai cél, amelynek elsőbbsége van a kereskedelemben megnyilvánuló, pusztán csere igazságossághoz képest.

Felhívás jubileumi kezdeményezésekre

59. Az egyházon keresztül Isten hív fel a javak megosztására, a szeretet cselekvő gyakorlására. Ez a felhívás nemcsak a keresztényekhez szól, hanem minden jóakaratú emberhez, és minden emberhez, aki képes jót akarni – vagyis kivétel nélkül valamennyiünkhöz. Az egyház így élére áll mindazon mozgalmaknak, amelyek előmozdítják a szolidáris szeretetet, belefoglalva ebbe minden embert. Mindazok mellett ott áll és cselekszik, akik humanitárius tevékenységet fejtenek ki, hogy testvéreik szükségét enyhítsék és elemi jogaik érvényesülését elősegítsék. Rendszeresen emlékeztet arra, hogy a társadalmi kérdés „megoldása” csak mindannyiunk erőfeszítésével történhet.[86]

Valóban, minden jóakaratú ember érzékelheti a világgazdaság jövőjével kapcsolatos etikai kihívásokat: leküzdeni az éhséget és a rosszultápláltságot, hozzájárulni az élelmezés biztonságához és a fejlődő országok önerőből történő mezőgazdasági fejlődéséhez, kifejleszteni ezen országok exportképességét és megőrizni a planetáris jelentőségű természeti erőforrásokat. Az egyház szociális tanítása az egyetemes közjó megannyi alkotóelemét látja mindebben, melyeket a fejlett országoknak fel kell ismerniük és elő kell mozdítaniuk. Mindenekelőtt erre törekedjenek a nemzetközi gazdasági szervezetek, és ezek szabják meg a kereskedelem globalizációjának irányát. Ha már egyszer felismertük a közjót, akkor ez annak a jogi intézményi és politikai keretnek megerősítésére ösztönöz, amely a nemzetközi kereskedelmet szabályozza, továbbá más jubileumi javaslatokra bátorít. Mindez bátorságot követel majd a társadalmi intézmények, kormányok és szakszervezetek vezetőitől, mert mára annyira nehézzé vált az egyéni érdekeket a közjó egységes látomásába illeszteni.

Az egyháznak nem küldetése e kérdésben technikai megoldásokat javasolni, de e Nagy Jubileum előkészítésének alkalmával olyan kezdeményezésekre szólít fel, melyek képesek siettetni az éhezés és a rosszultápláltság megszüntetését.

E kezdeményezések között különösen kettő érdemel figyelmet:

– A biztonsági élelmiszerkészletek megteremtése – ahogy József tette Egyiptomban (vö. Ter 41,35); ez lehetővé teszi, hogy pillanatnyi válsághelyzetben konkrét segítséget lehessen nyújtani a katasztrófával sújtott népességeknek. Az ilyen készletek létrehozásának és irányításának mechanizmusait úgy kell kialakítani, hogy elkerüljünk minden bürokratikus kísértést, amely kaput nyitna egyrészt a politikai és gazdasági befolyásért vívott harc, másrészt a korrupció előtt, továbbá, hogy elkerüljük a piac minden közvetlen vagy közvetett manipulációját. – A családi konyhakertek elősegítése, különösen azokon a vidékeken, ahol a szegénység megfosztja az embereket, nevezetesen a családfőket és övéiket minden földhasználattól, egyszersmind pedig az alapvető élelmiszerektől is. Ilyen értelemben nyilatkozott XIII. Leó pápa a XIX. századi munkások helyzetével kapcsolatban: „Az emberek sokkal nagyobb szorgalmat és törekvést fejtenek ki, ha tudják, hogy a sajátjukon dolgoznak, sőt, egyenesen megszeretik a kezük munkájával megművelt földet, amelytől önmaguknak és családjuknak nemcsak mindennapi kenyeret, hanem bizonyos felesleget is remélnek”.[87] A világ legtöbb részén olyan kezdeményezésekre van szükség, amelyek a legszegényebbeket hozzájuttatják a talpalatnyi földhöz és a szükséges ismeretekhez, valamint a legfontosabb szerszámokhoz, és így lehetővé teszik, hogy kiemelkedjenek a szükséghelyzetből.

Végül és nagyobb összefüggésben: össze kell gyűjteni a tapasztalatra és a konkrét helyzetek megfigyelésére alapozott információkat és tanulmányokat, így megkísérelni egy adatbank létesítését, amely minden szempontból megvilágítja a valóságos helyzetet, a „bűn struktúráit” és a „közjó struktúráit”.[88]

V. Rész Az éhezés: felhívás a szeretetre

A szegények szeretetre szólítanak fel

60. Ha nem csukjuk be a szemünket, akkor a mindennapi tapasztalat a világ minden országában arra kényszerít bennünket, hogy lássuk az éhezők tekintetét. Ebben a vonatkozásban testvéreink vére kiált hozzánk (Vö. Ter 4,10).

Tudjuk, hogy maga Isten szólít meg minket az éhezőben. Az egyetemes Bíró részvét nélkül ítél: „Távozzatok tőlem, átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögnek és az ő angyalainak készült. Mert éheztem és nem adtatok enni...” (Mt 25,41 sk.).

Ezek a szavak, melyek az emberré lett Isten szívéből erednek, megértetik velünk, mennyire nagy a jelentősége a Teremtő szemében annak, hogy kielégítsük minden ember elemi szükségleteit: ne hagyjátok el azt, aki Isten képmását hordozza, hiszen benne magát az Urat hagynátok el! Maga Isten az, aki éhes, és aki megszólít bennünket az éhező nyöszörgésében. A keresztényt, aki Isten tanítványának tartja magát, arra kéri, hogy hallja meg a szegény hívását. Ez valójában a szeretet hívása.

Isten szegénysége

61. A zsoltároknak, az Ószövetség énekeinek a szerzői a „szegényeket” az „igazakkal” azonosítják, azokkal, akik „Istent keresik”, akik „félik őt”, akik „bíznak benne”, akik „áldottak”, akik az ő „szolgái” és „ismerik nevét”.

Mintha homorú tükörben verődne vissza, az „ANA-WIM”, az első Szövetség szegényeinek minden fénye affelé az asszony felé tart, aki a két Szövetség sarokköve: Máriában felragyog minden Jahve iránti odaadás és minden Izrael népét vezérlő tapasztalat, s mindez Jézus Krisztus személyében testesül meg. A „Magnificat” az a hálaadó ima, amely bizonyítja ezt: a szegényeknek a himnusza, akiknek minden gazdagságuk Isten (vö. Lk 1,46 sk.).

Ez az ének örömkitöréssel kezdődik, kifejezve a túláradó hálát: „Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben”. Máriát azonban nem a gazdagság vagy a hatalom tölti el hálával, inkább „kicsinek, jelentéktelennek és alázatosnak” látja magát. Ez az alapeszme vezérli egész dicséretét, és tökéletesen szemben áll a gőg, a hatalom és a gazdagság utáni sóvárgással. Akik ez utóbbiakra törekednek, azokat Isten „szétszórja”, „leveti trónjukról”, „üres kézzel bocsátja el”.

Jézus maga is átveszi anyjának ezt a tanítását a boldogságokról mondott evangéliumi beszédében. Ez – mégpedig nem véletlenül – a „boldogok a szegények” kifejezéssel kezdődik. Szavai megmutatják, milyen az új ember, szemben a „gazdagsággal”, amely bírálatának tárgya.

Örömhírét a szegényekhez intézi (vö. Lk 4,18). A „gazdagság csábítása” viszont eltávolít Krisztus közeléből (vö. Mk 4,19). Nem lehet két úrnak szolgálni, Istennek is és a Mammonnak is (vö. Mt 6,24). A holnapért érzett aggodalom a pogány gondolkodás jele (vö. Mt 6,32). Az Úr ezeket nemcsak szép szavaknak szánja: saját életével tesz róluk tanúságot. „Az Emberfiának nincs hová lehajtania fejét” (Mt 8,20).

Az egyház a szegényekkel tart

62. Nem szabad meghamisítani vagy elhallgatni a bibliai tanítást, amely szemben áll a világ szellemével és természetes érzékenységünkkel. Természetünk és kultúránk zavarba jön a szegénység láttán.

Az evangéliumi szegénységet néha cinikusan támadják mind a nélkülözők, mind a jómódban élők. A keresztényeket azzal vádolják, hogy örökké fenn akarják tartani a szegénységet. A szegénység ilyetén megvetése kifejezetten ördögi. A Sátán jele (vö. Mt 4) az, hogy szemben áll Isten akaratával, amikor Igéjére hivatkozik.

II. János Pál pápa egyik beszéde segítségünkre lehet annak a következtetésnek az elkerülésében, amely önzésünk igazolására szolgálhatna. Amikor 1991. október 19-én meglátogatta Brazíliában Lixão nyomornegyedét, a São Pedrót, a Szentatya Máté evangéliumának első boldogsága felett elmélkedett: kifejtette a szegénység és az Istenbe vetett bizalom, a boldogság és a tökéletes Istenre hagyatkozás közötti kapcsolatot. Majd így folytatta: „Van azonban egy másik szegénység is, amely igen különbözik attól, amelyet Krisztus boldognak hirdetett, és amely testvéreink sokaságát érinti, megbéklyózva személyük harmonikus fejlődését. Ezzel a szegénységgel szemben, amely a szükséges anyagi javak hiánya, az egyház felemeli szavát. Ezért az egyház tudja: minden társadalmi átalakulásnak a szív megtéréséből kell fakadnia, és ezért is imádkozik. Ez az egyház első és legfőbb küldetése”.[89]

Ahogy már említettük, Istennek egyháza által továbbított felhívása osztozásra, tevékeny szeretetre buzdít, és nemcsak a keresztényeket, hanem mindenkit. Az egyház, ahogy mindig is, és ma jobban, mint valaha, közel áll mindazokhoz, akik humanitárius tetteket fejtenek ki szükséget szenvedő testvéreik és azok legalapvetőbb jogainak szolgálatában.

Az egyház hozzájárulása a személyek és népek fejlődéséhez nem korlátozódik a nyomor és az elmaradottság elleni harcra. Van olyan szegénység is, amely abból a meggyőződésből folyik, hogy elég a technikai és gazdasági fejlődés útját követni, máris minden ember méltóbb lesz az ember névre. A lélek nélküli fejlődés azonban nem elégítheti ki az embert, és a túlzott gazdagság éppoly ártalmas számára, mint a túlzott szegénység. Félő, hogy az északi félteke által kialakított és a déli féltekére is kiterjesztett „fejlődésmodell”-ben a vallásos érzéket és az emberi értékeket kisöpri az öncélú fogyasztás.

Mind a szegény, mind a gazdag szabadságra kapott meghívást

63. Isten nem akarja, hogy népe – és ez valamennyi ember – nélkülözzön, hiszen minden nélkülöző segélykiáltásában Ő fordul hozzánk. Egyszerűen azt mondja, hogy a nélkülöző is, és a gazdagsága által elvakított gazdag is csonka; az első a körülmények miatt, melyeknek ki van szolgáltatva, a második teletömött kezei és saját cinkossága miatt. Így egyik sem képes eljutni arra a belső szabadságra, amelyre Isten minden embert szüntelenül hív.

A „minden jóval betöltött” éhező nem a rossz sorsa miatti bosszút szomjazza, hanem azt az állapotot, amelyben nem korlátozódnak legalapvetőbb képességei. Az „üres kézzel elbocsátott” gazdag nem bűnhődik gazdagsága miatt, hanem megszabadul a javakhoz való kizárólagos ragaszkodásának súlyától és vakságától. A Magnificat éneke nem ítélet, hanem felhívás a szabadságra és a szeretetre.

E kettős gyógyulás folyamán meggyógyulhat a szegény igazságtalanságtól sebzett szíve, amely pedig kész volt az önmaga és a mások iránti gyűlöletre is. A gazdag viszont megszabadulhat haszontalan terhétől. Ahelyett, hogy betömi a szemét és a fülét, ismét fölfedezi szívének mélységét, melyet eltakart pénzzel, hatalommal, mindennemű élvezettel terhes szegénysége, amely beszűkítette az önmagáról és másokról alkotott képét, és amely javainak növekedésével párhuzamosan növelte étvágyát is.

Az emberi szív szükséges reformja

64. A világban jelen levő éhség mindenfajta emberi gyengeségre ráirányítja figyelmünket: a bűn logikája megmutatja, hogy a bűn, ez az emberi szívet megtámadó rossz okozza a társadalom nyomorát, amit a „bűn struktúrája” mechanizmusának nevezhetünk. Az egyház vélemény szerint bűnös önzésről van szó, a pénz, a hatalom és a dicsőség hajszolásáról, ami magának a haladásnak az értékét is megkérdőjelezi. „Ha megzavarodik az értékek rendje és a jó a rosszal keveredik, akkor az egyes emberek és csoportok már csak a maguk érdekét nézik, másokét nem. Ez az oka, hogy a világ nem az igazi testvériség hazája, az emberiség nagyra nőtt hatalma pedig már magát az emberiséget fenyegeti pusztulással.”[90]

Ezzel szemben, ha a szeretet ver tanyát az emberek szívében, képessé teszi őket korlátaik meghaladására, és arra, hogy a „közjó struktúráit” hozzák létre a világban: bátorítja a körülöttük élőket, hogy a „szeretet civilizációja” felé közeledjenek,[91] és oda vonzzanak másokat is.

Az embernek tehát az a hivatása, hogy megreformálja tevékenységét: ennek tétje életbevágóan fontos a világ számára. Meg kell reformálnia szívét, a szeretetben való egyesülésre vezetve mind saját személyét, mind az emberi közösséget. Az embernek ez a refomja, mélységét és távlatát tekintve radikális, mivel lényege szerint a szeretet is az: nem tűr megosztottságot, átfogja a személy valamennyi indíttatását, mind tetteit, mind imáit, anyagi eszközeit éppúgy, mint lelki gazdagságát.

Isten az ember – minden egyes és az összes ember – szívének megtérését javasolja, mert ez képes megváltoztatni a föld színét, letörölve róla az arcát eltorzító éhség borzalmas jeleit. „... Tartsatok bűnbánatot és higgyetek az evangéliumban” (Mk 1,15) – ez a parancs követi Isten Országának meghirdetését és ez valósítja meg eljövetelét. Az egyház tudja, hogy ez a belső és mély változás az embert élete minden napján arra ösztönzi, hogy messzebb lásson közvetlen érdekénél, lassan megváltoztassa gondolkodását, munkáját, életmódját, és így az adott világban megtanuljon a mindennapokban szeretni, képességének teljes latbavetésével.

Ha csak egy kicsit is hajlunk erre, Isten maga fog gondoskodni a többiről.

„Tartózkodjatok a bálványoktól!”

65. Ezt az ígéretet tette nekünk az Úr: „Akkor majd tiszta vizet hintek rátok, hogy megtisztuljatok minden tisztátalanságtól s minden bálványtól megtisztítalak benneteket. Új szívet adok nektek, és új lelket oltok belétek; kiveszem testetekből a kőszívet és hússzívet adok nektek. Az én lelkemet oltom majd belétek és gondoskodom róla, hogy parancsaim szerint éljetek és szemetek előtt tartsátok törvényeimet és hozzájuk igazodjatok” (Ez 36,25-27).

Fontos, hogy ez a nagyszerű bibliai nyelv ne tévesszen meg bennünket: nem kegyes érzelmeket keltő kijelentés ez, melynek hatására megosztjuk anyagi javainkat, mégha mégoly értékes és hatásos gesztus lenne is ez. Ez a lehető leghatékonyabb felszólítás, amit csak el tudunk képzelni. Maga Isten szólít fel bennünket, és Ő az, aki mindannyiunkat megszabadít bálványainktól és megtanít szeretni. Ez áthatja immár önmagára talált egész lényünket. Legyőzhetjük tehát félelmeinket és önzésünket, hogy figyelmessé váljunk testvéreink szolgálatára.

Bálványaink egészen közeliek: saját egyéni vagy közösségi indíttatásunk – legyünk akár gazdagok, akár szegények – az anyagi javak, a hatalom, a hírnév, az élvezetek hajszolásával, melyeket mind önmagukért kergetünk. Ezeknek a bálványoknak a szolgálata lealacsonyítja az embert és elszegényíti a bolygót is (vö. 25. jegyzet). Az igazságtalanság, amelyet az szenved el, aki nem rendelkezik a szükséges javakkal, abban rejlik, hogy kénytelen mindenekelőtt ezeket az anyagi javakat keresni.

A szegény Lázár szíve sokkal szabadabb, mint a gonosz gazdagé, és Isten – Ábrahám hangján – nemcsak azt kéri a gonosz gazdagtól, hogy ossza meg lakomáját Lázárral, hanem azt is, hogy változtassa meg szívét, fogadja el a szeretet törvényét, és így legyen a szegény testvérévé (vö. Lk 16,19 sk.).

Isten akkor teszi lehetővé, hogy munkánk megváltoztassa a világot, ha megszabadulunk bálványainktól. Így nemcsak növeljük sokrétű gazdagságát, hanem a munkánkat is mások szolgálataként végezzük. A világ így újra megtalálja eredeti szépségét, amely már nem pusztán a teremtés napjának sajátja, hanem azé a kerté is, amelyet az ember csodálatosan megművelt és termékennyé tett, testvéreinek szolgálatára, Isten szerető jelenlétében és Iránta érzett szeretetből.

„'Az éhség ellen változtassuk meg az életet'. Ez a keresztény körökben keletkezett szólás mutatja a gazdag népeknek az utat, hogyan válhatnak a szegények testvérévé?”[92]

A szegények meghallgatása

66. A keresztény tehát a világban – ott, ahová Isten állította – saját életének személyes megkérdőjelezésével válaszol annak hívására, aki éhes. Annak a hívása, aki éhes, arra bírja az embert, hogy megkérdőjelezze mindennapi tetteinek értelmét és értékét. Mérlegeli hivatásos vagy önkéntes, kézműves vagy házi munkájának közeli és néha távoli következményeit. Felméri – még legmegszokottabb – tettei következményeit is, melyek sokkal konkrétabbak és messzebbre hatnak, mintsem gondolná, és így saját felelősségét is. Megvizsgálja, mire használja idejét, amely a mai világban gyakran okoz szenvedést, mert túl kevés vagy túl sok. Munkanélküliség esetén például pusztítóvá válhat. Kinyitja lelkének és szívének szemét, ha el tudja fogadni Istennek ezt a minden emberhez szóló felszólítását: rendszeresen, tapintatosan és alázatosan álljon szolgálatára annak, aki szükséget szenved. Ez a felszólítás különösen azokhoz szól, akiket a hétköznapi nyelv „vezetőknek” nevez.

Szent Pál nem véletlenül állítja: „... Jézus Krisztus ... értetek szegénnyé lett” (2Kor 8,9). Igen, gazdaggá akart tenni minket szegénysége és azon szeretet által, melylyel a szegényeknek tartozunk.

Istenre hallgatni

67. Az Istenre figyelés a szegény jelenlétében megnyitja az ember szívét és arra ösztönzi, hogy mindig új személyes találkozást keressen Istennel. Ez a találkozás, melyet Isten akar – ő, aki nem szűnik minden embert és az egész embert keresni –, mindennapi életünkben folytatódik, és fokozatosan átalakítja az életét annak, aki „kinyitja az ajtót” magának az alázatosan zörgető Istennek (vö. Jel 3,20).

Isten meghallgatása Istennel töltött és Isten számára szánt időt követel. Ez a személyes ima ideje: csak ezáltal változtathatja meg az ember szívét és – következésképpen – tetteit. Az Istennek szánt idő nem a szegényektől elvett idő. Az erős és kiegyensúlyozott lelki élet soha senkit sem fordított el testvérei szolgálatától. És ha – a nincstelenek iránti elkötelezettségéről jól ismert – Páli Szent Vince († 1660) ezt mondta: „Hagyd abba az imát, ha testvéred egy csésze teát kér”, nem szabad elfelejteni, hogy a szent közel hét órát imádkozott naponta, és ebben találta meg tettei alapját.

Megváltoztatni az életet ...

68. Az az ember, aki meghallgatja testvérét és kinyílik az isteni jelenlét és cselekvés előtt, lassanként megkérdőjelezi életének szokásait. A bőség keresése – mely egyre több embert jellemez, gyakran növekvő nyomor közepette is – fokozatosan helyet ad az élet mind nagyobb egyszerűségének, melyet már sok országban elfelejtettek, de amely ismét lehetségessé, sőt kívánatossá válik, mihelyt a fogyasztó választása nem a látszatot tekinti elsődlegesnek.

Végül az az ember, aki így hajlandó megváltoztatni látásmódját, olyanná, amit maga Isten mutatott nekünk Krisztus szavai által, aki végiggondolja – látszatra akár jelentős, akár jelentéktelen – tevékenységének következményeit, a közjó szolgálatára fog állni, minden ember teljes értelmű fejlődését fogja szolgálni.

... hogy megváltoztassuk az életet

69. Miután fokozatosan megszabadult félelmeitől és tisztán anyagi törekvéseitől, miután belátta saját tetteinek lehetséges következményeit, az ember – bármilyen foglalkozása legyen is –, aki így életének minden területén elfogadja Isten jelenlétét, a szeretet civilizációjának építője lesz. Szerényen munkálkodva küldetést tölt be, mely által gyakorolhatja és kifejlesztheti tehetségét, hozzájárulhat a struktúrák és intézmények reformjához, példás magatartásával testvéreit is hasonló cselekvésre bírja: arra, hogy az ember méltóságát és a közjót szolgálják.

Az élet nehézségei miatt az ilyen hozzáállást lehetetlennek tartják. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy még a látszólag kilátástalan helyzetekben is van minden embernek egy egészen kicsi mozgástere, döntései pedig konkrétan befolyásolják munkatársait és a közjó ügyét. Azt mondhatjuk, hogy bizonyos értelemben mindenki felelős másokért.[93] Ez egy vetülete annak a szeretetre való felszólításnak, melyet Isten nem szűnik hangoztatni. Néha nehéz körülmények között is, melyek a vértanúságot megközelítő szevedést okozhatnak, valamennyiünknek Isten erejére kell támaszkodnunk: Ő segítséget ígér nekünk, ha életünk középpontjának tekintjük, ideértve tevékeny életünket is.

„Bátorság, a föld egész népe – mondja a Seregek Ura; – Dolgozzatok! Hiszen én veletek vagyok! – Lelkem közöttetek lakik!” (Ag 2,4-5). A keresztény tehát a „bűn struktúrái” ellen folytat küzdelmet, e struktúrák lerombolásáért munkálkodik. Így kevésbé terjednek el a gazdasági és társadalmi fejlődésre oly ártalmas gyakorlatok. Azokon a vidékeken, ahol a keresztények bátran és határozottan a jóakaratú emberek élére állnak, megtörténhet, hogy a nyomor nem növekszik tovább, hogy megváltoznak a fogyasztási szokások, megvalósulhatnak a reformok, kibontakozhat a szolidaritás, megszűnhet az éhség.

Támogatni a kezdeményezéseket

70. E keresztényeket elsőként azok a szerzetesek és felszentelt papok vezetik, akiknek hivatása, hogy életüket adják Istenért és testvéreikért.

Az egyház egész története során, az Apostolok Cselekedetei diakónusaitól kezdve (vö. ApCsel 6,1 sk.) egészen napjainkig, mindig voltak rendkívüli férfiak és nők,[94] szerzetesrendek és misszionáriusok, világi keresztények egyesületei, egyházi intézmények és kezdeményezések, amelyek megpróbáltak segíteni a szegényeken és az éhezőkön. Ők, Krisztusnak engedelmeskedve, harcoltak a szenvedés és a nyomor minden formája ellen.

Az egyház köszönetet mond mindazoknak, akik jelenleg ilyen szolgálatot tesznek embertársaiknak, konkrét tettek formájában, az egyházmegyében, a plébánián, a misszionárius, a karitatív és más nem kormányzati szervezetekben. Ők Isten szeretetét közvetítik és az evangélium hitelességét bizonyítják.

A katolikus egyház minden kontinensen jelen van: közel 2700, igen különböző arculatú egyházmegyéje vagy körzete létezik,[95] melyek közül több már hosszú ideje küzd az éhség és a szegénység ellen. Az egyházmegyékben és a plébániákon folyik mindannak végiggondolása, hogy a keresztények mit képesek tenni. Ilyen keretek között előnyben részesítik az alulról jövő szerveződéseket, a helyi csoportokat és közösségeket. Az emberi mértékű közösségek újra képesek önbizalmat adni, segíthetnek az önszerveződésben, kilábalni a beletörődésből, az összeroppanásból. Az evangélium így újra a szegények reménysége lesz; egyesülhet Krisztus ereje és a kisemmizetteké.

Mindenkinek szól a meghívás, hogy vegyen részt ebben a munkában. A szeretetre szólító felhívást, melyet Isten éhező testvéreink jelenléte által közvetít számunkra, mindenkinek az életállapota, a világban és közvetlen környezetében elfoglalt helye szerint kell teljesítenie. A emberiség csodálatos változatossága, a különböző kultúrák talaján, az elkötelezettség és a küldetések sokféleségét vonja maga után.

Helyénvaló tehát, hogy minden keresztény mozdítsa elő a legkülönfélébb helyi kezdeményezéseket. A katolikus egyház megosztja ezt az elkötelezettséget a többi keresztény egyházzal és vallási közösséggel, valamint minden jóakaratú emberrel. A humanitárius akciók a keresztények jelentős tevékenységi körét alkotják, mindenekelőtt azonban ahhoz kellene hozzájárulniuk, hogy mind a közös, mind az egyéni tevékenységük célja a teljes ember szolgálata maradjon, beleértve annak lelki dimenzióját is. Így bástyái lehetnek az azok elleni küzdelemnek, akik a közösségek tevékenységét a materializmus vagy ideológiák által ihletett politikai célok felé akarják téríteni, melyek végeredményben mindig tönkreteszik az embert.

Minden keresztény küldetést teljesít, minden tevékenységével

71. A kereszténynek testvéreit kell szolgálni munkájának és életének minden területén. A tevékeny szeretet minden keresztényt szólít, mindennapi munkájában éppúgy, mint személyes kezdeményezéseiben. A keresztény elkötelezettsége, valamint humanitárius és karitatív tevékenysége ugyanebből a felszólításból fakad.

Fizetett, társadalmi és – gyakran tekintélyes – házi munkájában a férfinak és a nőnek ugyanaz a küldetése: hirdetni az Örömhírt, és azt megélni a mindennapi örömök és szenvedések során, minden helyzetben. Munkájának minősége, részvétele igazságos reformokban, magatartásának szerény példája, mások iránti figyelmessége a kötelező személyes és hivatali feladatokat meghaladja. Mindez azon férfiak és nők napi terheinek részét alkotja, akik életük minden vonatkozásában keresik az alkalmat, hogy közeledni engedjék magukhoz Istent, és elősegítik a világ növekedését az Ő szeretetében. Így egyre inkább képesek lesznek a zűrzavar és az igazságtalanság elleni harcra; arra, hogy szenvedéseiket és örömeiket a Megváltó Krisztusnak ajánlják, aki Lelkét adja nekik mindennapi életükben.

A keresztény arra törekszik, hogy tevékenységét – bármiből álljon is az – Annak ajánlja, aki közvetlenül szívünkhöz szól, minden egyes szegény szájával. A keresztény, magával ragadva a jóakaratú embereket – akikkel osztozik az alapvető emberi értékekben –, köteles ügyelni arra, hogy személyes tevékenységét és keresztény testvéreiét is Isten Igéje irányítsa, lehorgonyozzon az isteni életben, egységben az egyházzal és pásztoraival. A tettek közössége az Úrral való közösség kell hogy legyen, aki maga virraszt afölött, hogy e tevékenységet a Szentlélekben gondolják el és hajtsák végre, és így ne veszítsen isteni eredetű küldetéséből, amelynek során az Ember Szolgáját személyesen tekintik a tevékenység forrásának, erejének és céljának.

A keresztény minden pillanatban támaszt talál a Boldogságos Szűz Máriához intézett imájában, aki az Isten és az ember fenntartás nélküli szolgálatában imádkozik és cselekszik egyszerre. Isten Anyja könyörögve kéri a Szentlelket, árassza el kegyelmével minden keresztény értelmét és szívét, hogy így tetteiben szabad, felelős és hűséges munkatársává válhasson, tettei tanúskodjanak Isten szeretetéről és hordozzák az örökkévalóság súlyát.

Vatikánváros, Szent Kallixtus Palota,
1996. október 4, Assziszi Szent Ferenc ünnepén

Paul Josef Cordes
Naissus címzetes érseke
a „Cor Unum” Pápai Tanács elnöke

Mons. Iván Marín
a „Cor Unum” Pápai Tanács titkára

Jegyzetek

[1] Vö. ENSZ (Egyesült Nemzetek Szervezete), Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, az Egyesült Nemzetek Általános gyűlése 1948. december 10-én hozott, 217 A (III) jelzésű határozatában fogadta el és hirdette ki, 25. 1. §
[2] ENSZ, Nyilatkozat a társadalmi haladásról és fejlődésről, az Egyesült Nemzetek Általános gyűlése 1969. december 11-én hozott, 2542 (XXIV) jelzésű határozatában hirdette ki, II. rész, 10b cikk.
[3] ENSZ, Táplálkozási Világkonferencia, Róma, 1974. november 16. n. 1.
[4] FAO (Food and Agriculture Organization of the United Nations – az Egyesült Nemzetek Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete) és WHO (World Helth Organization – Egészségügyi Világszervezet), Conférence Internationale sur la Nutrition. Déclaration mondiale sur la nutrition, a Konferencia Zárónyilatkozata, Róma, 1992. 1. pont
[5] Vö. uo. 1. pont. Vö. még FAO, L'ampleur des besoins. Atlas des produits alimentaires et de l'agriculture, Róma, 1995. 16.: „Földünk képes valamennyi lakosának biztosítani a személyenkénti mintegy 2700 kalória tápértékű napi élelmiszeradagot, amely elégséges az energiaigények teljesítésére. Az élelmet azonban nem igazságos módon termelik és osztják szét. Egyes országok többet termelnek, mint mások, végeredményben pedig az elosztási rendszerek és a családi jövedelem határozza meg az élelmiszerekhez való hozzájutást.”
[6] Vö. FAO, Agriculture: Horizon 2010, Doc. C 93/24, Róma 1993, 1.
[7] Vö. II. vatikáni zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció (1965), 40. pont: „Az egyház ... együtt menetel az egész emberiséggel, a földi sorsban osztozik a világgal és kovásza vagy éppen Lelke a társadalomnak, amely arra hivatott, hogy megújuljon Krisztusban és átalakuljon Isten családjává. A földi és mennyei egyháznak ezt az egymásba fonódását csak hittel lehet felfogni...”
[8] II. vatikáni zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció (1965), 69 pont.
[9] II. János Pál,Sollicitudo rei socialis kezdetű enciklika (1987), 41. pont: AAS 80 (1988), 570. Magyarul: in Az egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok, SzIT, Bp. 518. Kiss László korábbi fordítását átdolgozta Goják János.
[10] II. János Pál, Sollicitudo rei socialis kezdetű enciklika, (1987), 33. pont: i. m. 558. Magyarul: in Az egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok, SzIT, 511.; vö. még VI. Pál, Populorum progressio enciklika (1967), 47. pont: AAS 59 (1967), 280.
[11] Vö. FAO, L'ampleur des besoins. Atlas des produits alimentaires et de l'agriculture, Róma, 1995, 16. Vö. még 4. jegyzet.
[12] Vö. Alan Berg, Malnutrition: What can be done? Lesson from World Bank Experience, The John Hopkins University Press for World Bank, Baltimore, Maryland, 1987.
[13] A FAO és az WHO által végzett tanulmányok megállapították, hogy a napi kalóriaszükséglet minimuma körülbelük 2100, s az elérhető napi tápláléknak ebből az alapvető anyagcsere 1,55-szörösének kell lennie. E paraméterek alatt úgy kell tekinteni a személyt, mint aki krónikus alultápláltságban szenved (vö. FAO és WHO, Conférence International sur la Nutrition. Nutrition et développement. Une évaluation d'ensemble, Róma, 1992.) A világon 800 millió alultáplált személy van: egy felnőttnek naponta átlag 2050 kalória körüli a szükséglete. Az ipari országok lakosai ennél mintegy 800 kalóriával többet kapnak naponta, míg a fejlődő országokéinak be kell érniük ennek a kétharmadával (Vö. Le Sud dans votre assiette. L'interdépendance alimentaire mondiale, CRDI, Ottawa 1992, 26.).
[14] Vö. az UNCTAD (United Nations Conference of Trade and Development – Az ENSz Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája) előkészítő Dokumentumát az Egyesült Nemzeteknek a Kevésbé Fejlett Országok második Konferenciája számára, Paris, 1990.
[15] FAO és WHO, Conférence Internationale sur la Nutrition. Déclaration mondiale sur la nutrition, a konferencia zárójelentése, Róma, 1992, 2. pont.
[16] Vö. Világbank, Poverty and Hunger, 1986. Ez a dokumentum leírja a táplálkozási bizonytalanság (átmeneti vagy krónikus) fokozatait, e helyzetek gazdasági okait és ideiglenes enyhítésük közép- és hosszútávú eszközeit. Ez a megkülönböztetés hasznos, de az a hátránya, hogy nem tükrözi közvetlenül a különféle okok közötti összefüggéseket, ami pedig sokkal világosabbá tenné jelentőségüket, mivel bizonyos okok egyszersmind a mélyebb okok hatásai is. A tartósság fogalma eredetileg a fejlődésnek a fizikai környezet tiszteletben tartásával való összeegyeztethetőségét is jelentette; jelenleg a fogalom a fejlődés tartósságára is vonatkozik.
[17] Vö. Világbank, Poverty and Hunger, 1986.
[18] A „kevéssé fejlett országok” kifejezésen, amely túlterjed a kimondottan gazdasági területen, azokat az országokat értjük, amelyek gazdasági és társadalmi fejlődése drágának bizonyul a velejáró emberi szenvedéshez, a felhasznált pénzügyi eszközök, valamint a századok során megszerzett szakértelem, kipróbált gyakorlat és vagyon tényleges lerombolásához képest.
[19] Ázsia globálisan sokkal nagyobb eredményt ért el, egészében a jobb politika és a jobb végrehajtás következtében, de az interperszonális kapcsolatok nem tekinthetők jobbaknak, sem a korrupció szintje alacsonyabbnak.
[20] A nevelés területén bizonyos országokban szakadások következtek be. Jegyezzük meg, hogy számos nehezen fejlődő országban visszatérő probléma a felsőoktatásnak az alapfokú nevelés rovására való fejlesztése. A nemzetközi szervezeteknek szembe kell nézniük ezzel a vezetőkkel folytatott párbeszédük során.
[21] Vö. UNFPA (United Nations Population Fund – Az Egyesült Nemzetek Népesedési Alapja), The State of World Population, 1993, New York, 1993; ENSz, World Population Prospects: the 1992 Revision, New York, 1993. Vö. még UNFPA, État de la population mondiale 1994. Choix et responsabilités. New York, 1994.
[22] PNUD (Programme des Nations Unies pour le Développement – Az Egyesült Nemzetek Fejlesztési Programja, UNDP), Rapport mondial sur le développement humain 1990, Economica, Paris, 1990. Vö. uo. 94: a fejlődő országokban, ahol a legtöbb éhező ember található, a falusi lakosság 30 év alatt (1950 és 1980 között) több mint kétszeresére, a városi lakosság pedig több mint három- vagy négyszeresére nőtt.
[23] Vö. Franz Böckle és mások, Armut und Bevölkerungsentwicklung in der Dritten Welt, herausgegeben von der Wissenschaftlichen Arbeitsgruppe für weltkirchliche Aufgaben der Deutschen Bischofskonferenz, Bonn, 1991. Francia kiadás: Pauvreté et développement démographique dans le tiers monde, kiadta a Német Püspöki Karnak az egyetemes egyház kérdéseit feldolgozó ugyanezen tudományos munkacsoportja, Bonn 1991.
[24] Vö. Pontifica Academia Scientiarum, Population and Resources. Report, Vatican City 1993. (Az itt szereplő adatok már megváltoztak.)
[25] Vö. Conseil Pontifical pour la Famille (Pápai Családtanács), Évolution démographique. Dimensions éthiques et pastorales. Cité du Vatican 1994. Vö. Le controle des naissances, dans les pays du Sud: promotion des droits des femmes ou des intérêts du Nord, 'Inter-mondes', 7. k. 1. pont, 1991. október, 7. o.: a legutóbb számos kutatás bizonyította, hogy a születéskorlátozáson túl három más tényező éppúgy hozzájárul a világ népességének csökkenő emelkedéséhez. Ezek: a gazdasági és társadalmi fejlődés, a nők életfeltételeinek javulása és – paradox módon – a gyermekhalandóság csökkenése. Vö. még UNICEF (United Nations Children's Fund – Az Egyesült Nemzetek Gyermekalapja), La situation des enfants dans le monde, Genf, 1991.
[26] Vö. II. János Pál: Beszéd a Pápai Tudományos Akadémia által szervezett „Erőforrások és Népesedés” című tanulmányi hét (1991. november 22.) résztvevőihez, 4. és 6. pont: „Az egyház tudatában van a probléma összetett mivoltának. Amikor azonban intézkedések elfogadását javasoljuk, nem szabad engedni, hogy a probléma sürgetése tévedéshez vezessen: az olyan módszerek alkalmazása, amelyek nem állnak összhangban az ember valódi természetével, tragikus következményeket válthat ki ... melyek különösen a népesség legszegényebb és leggyengébb rétegeit érintik, az egyik igazságtalanságot a másikkal tetézve”: AAS 84 (1992), 1120-1122. Vö. még: Angelo Sodano bíboros felszólalása az Egyesült Nemzeteknek a környezetről és a fejlődésről tartott konferenciáján (UNCTAD), Rio de Janeiro, 1992. június 3-4. Ennek olasz szövege a L'Osservatore Rómano 1992. június 15-16-i számában olvasható.
[27] FAO és WHO, Conférence Internationale sur la Nutrition. Déclaration mondiale sur la nutrition, a konferencia zájójelentése, Róma, 1992, 15. pont
[28] Vö. FAO, Agriculture: Horizon 2010, Doc. C 93/24, Róma, 1993, 2.13. pont
[29] UNDP, Rapport mondial sur le développement humain 1990, Economica, Paris 1990, 18.
[30] FAO és WHO Conférence Internationale sur la Nutrition, Déclaration mondiale sur la nutrition, a konferencia zárójelentése, Róma, 1992, 1. pont
[31] Uo.
[32] Argentína ott szerepel a gabona és a marhahús legnagyobb exportőrei között. Ez a nemzet tehát nem tartozik a fejletlen országok közé: olyan iparosított állam, amelynek gazdasági teljesítménye hosszú időn át nem volt kielégítő, mégpedig elsősorban a politikai rendszer gyengesége következtében. Ez a helyzet az utóbbi években alapjában változott meg, aminek máris nyilvánvalóak a gazdasági következményei.
[33] Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa 1906. pont, ahol megtalálható a „közjó” definíciója, melyet már a Gaudium et spes (1965) is tartalmaz, 26. pont, 1. bekezdés: „azoknak a társadalmi életfeltételeknek az összessége, amelyek mind a csoportoknak, mind az egyes tagoknak lehetővé teszik, hogy teljesebben és könnyebben elérjék tökéletességüket” (in: A II. Vatikáni Zsinat tanítása, SzIT, Bp, 460.)
[34] II. János Pál, Beszéde a CEAO (Communauté Économique de l'Afrique de l'Ouest – Nyugat-Afrika Gazdasági Közössége) székhelyén, Ouagadougou, 1990. január 29.: AAS 82 (1990), 818.
[35] II. János Pál, Centesimus annus enciklika (1991), 31. pont: AAS 83 (1991), 831. Magyarul: in Az egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok, SzIT, 558. Fordította Balogh Gábor, Barabás Miklós és Goják János.
[36] Vö. II. János Pál, Reconciliatio et poenitentia kezdetű apostoli buzdítása (1984), 16. pont: AAS 77 (1985), 213-217. Magyarul: Kiengesztelődés és bűnbánat, SzIT, Budapest, 1985. 36-40. (a társadalmi rosszból eredő szociális bűn kifejezései), Sollicitudo rei socialis kezdetű enciklika (1987), 36-37. pontok: i. m., 561-564. magyarul: in Az egyház társadalmi tanítása, 513-515. és Centesimus annus kezdetű enciklika (1991), 38. pont: i. m., 841. magyarul: Az egyház társadalmi tanítása, 564. Ezek a dokumentumok olyan kifejezéseket is használnak, mint „a bűn szituációi” vagy „szociális bűnök”, a bűn okait pedig mindig az egoizmusra, a profithajszolásra és a hatalomvágyra vezetik vissza.
[37] Tanúja ennek a kémiai fegyverek termelése, mely nem okoz „pozitív” szennyeződést, és amely támadásra vagy védekezésre szolgál. Például annak az 500.000 tonna halálos terméknek, mely 60 milliárd ember elpusztítására alkalmas, és amelyet a Szovjetunióban tárolnak, körülbelül 200 milliárd US $-ba került az előállítása, és ugyanennyibe kerülne a megsemmisítésük. Valódi erőforrásokról van szó, tehát a bolygó szempontjából tiszta veszteségről. Ez a visszás kaland az emberek életszínvonalának csökkenésében mutatkozik meg (főleg – de nem kizárólag – a volt Szovjetunióban), amely egészen odáig terjed, hogy megjelenik az éhezés azokban a családokban is, amelyek korábban nem ismerték.
[38] Vö. VI. Pál, Karácsonyi szentbeszéd 1975-ben a Szentév végének alkalmából: AAS 68 (1976), 145. Ezt a fogalmat elsőként VI. Pál pápa alkalmazta.
[39] II. János Pál, Centesimus annus kezdetű körlevél (1991), 28. pont: i. m. 828. Magyarul: in Az egyház társadalmi tanítása, 556.
[40] Vö. Larry Salmen, Listen to the People, Participant-Observer Evaluation of Development Projects, The World Bank and Oxford University Press, 1987. Ezzel kapcsolatban megemlíthetjük a megfigyelő részvétel módszerét, melyet a Világbank egyik tanácsadója követ. Ez, a szegények iránti szeretettől hajtva, több alkalommal is három-hat hónapot töltött Dél-Amerika nyomornegyedeiben (Quitóban és La Pazban), hogy maga is az itteni népesség életét élje. Ennek köszönhetően el tudta látni tanácsokkal a városi felújításokon dolgozó építészeket, hogy az új épületeket ne tegyék szisztematikusan tönkre a nyomorúságos hajlékukból kikerült új lakosok. A szegények – akik jelen esetben a vásárlók – meghallgatása, melyet a józan ész követel, hősies tett volt. Ezt a módszert aztán elterjesztette Taiföldön is, a Bank világtekintélyének mozgósításával, hogy meggyőzze Bangkok tisztviselőit: maguk is éljenek együtt egy ideig hátrányos helyzetű polgártársaikkal, hogy biztosíthassák a városi elhelyezés programjának sikerét. Meg kell még említeni egy angol protestáns lelkipásztor, Stephen Carr rendkívüli fellépését is, aki 20 éven át élt egymás után két afrikai faluban, kizárólag hagyományos forrásokat és technikákat használva. Nagy befolyásra tett szert e két helyen, és amikor váratlanul Washingtonba ment, 1985/86-ban a Világbank interjút készített vele. Tanúságtétele megvilágosodásként hatott a Bank szakemberi számára, akik egymás után több kudarcot is megéltek szervezetük afrikai mezőgazdasági tervei kapcsán. A paraszt és a föld között bizonyos szimbiózis létezik. Afrika földje szép és jó, de nagyon hamar eltűnik. Az a változás, amelyet a modern gazdaság vezetett be a parasztok magatartásában, továbbá az ősi hit elvesztése a föld tönkretételéhez vezetett. A katolikus misszionáriusok – és talán mások is – tökéletesen megértették ezt. A régi missziók tisztelték a tehetséget és főként a hagyományos tapasztalatot. Ezt bizonyos NGO-k (nem kormányzati szervezetek), köztük a Franciaországra és néhány más európai országra alapozott FIDESCO újra felfedezte.
[41] Vö. P. Joseph Wrejinsky művét és az ATD Negyedik Világot.
[42] Vö. XXIII. János, Pacem in terris enciklika (1963), III. fejezet: AAS 55 (1963), 279-291. Magyarul in: Az egyház társadalmi tanítása, 171-177. Fordította Kosztolányi István. A fordítást átdolgozta Horváth Pál.
[43] II. János Pál, Beszéde a FAO konferenciáján, a szervezet 50. évfordulója alkalmából (1995. október 23.) 2. pont: L'Osservatore Romano, 1995. október 23-24.
[44] Világbank, Rapport sur le développement dans le monde 1990, Washington 1990, 19.
[45] Vö. „Justitia et Pax” Pápai Tanács, Le commerce international des armes. Une réflection éthique, Cité de Vatican 1994.
[46] Vö. FAO, Développement durable et environnement, les politiques et activités de la FAO, Róma 1992.
[47] Vö. II. János Pál, Beszéde a FAO konferenciájának 25. ülésén (1989. november 16), 8. pont: AAS 82 (1990), 672-673.
[48] Vö. a „II. János Pál a Sahelért” 1984. február 22-én és a „Populorum Progressio” 1992. február 13-án alapított pápai alapítványok okiratait. A két alapítvány törvényes központja a „Cor Unum” Pápai Tanács mellett van Vatikánváros államában; a „II. János Pál a Sahelért” Alapítvány Adminisztrációs Tanácsa Ouagadougouban (Burkina Faso), a „Populorum Progressio”-é pedig Santafé de Bogotában (Kolumbia).
[49] Vö. II. János Pál, Beszéde az ENSZ 50. évfordulóját ünneplő általános gyűlésen (1995. október 5.), 12 és 13. pont: L'Osservatore Romano, 1995. október 6.
[50] Meg kell itt említenünk néhányat e kezdeményezések közül: Economia di Comunione/Opera di Maria, Fokoláré Mozgalom (Grottaferrata, Róma); AVSI/Comunione e Liberazione (Milánó); Fidesco/Emmanuel Közösség (Párizs); „Famille en Mission”/Neokatekumenátus (Róma); „Kolping International” (Köln).
[51] UNDP, i. m., 31 (vö. 29. jegyzet).
[52] Vö. IFAD (International Fund for Agricultural Development – Mezőgazdasági Fejlődés Nemzetközi Alapja), The Role of Rural Credit Projects in Reaching the Poor, Róma-Oxford 1985.
[53] Vö. II. János Pál, Levél a nőkhöz (1995. június 29), 4. pont: AAS 87 (1995), 805-806.
[54] Vö. II. János Pál, Mulieris dignitatem kezdetű apostoli buzdítás (1988), 6-7. pontok: AAS 80 (1988), 1662-1667. Magyarul: SzIT, 1989. 15-23. Vö. még Christifideles laici kezdetű zsinat utáni apostoli buzdítás (1988), 50. pont: AAS 81 (1989), 489-492. Magyarul: SzIT, 1990, 144-147.
[55] A korrupció nagysága felmérhető a „pénzmosásból” eredő összegek alapján, ahogy a csalás visszaszorítását szolgáló szervek becsülik őket.
[56] Vö. II. János Pál, Sollicitudo rei socialis kezdetű enciklika (1987), 44. pont: i. m. 576-577. Magyarul: in Az egyház társadalmi tanítása, 521-522.
[57] XXIII. János, Pacem in terris kezdetű enciklika (1963), III. fejezet: AAS 55 (1963), 290.
[58] Vö. XIII. Leó, Rerum novarum kezdetű enciklika (1891. május 15.): Leonis XIII P.M. Acta, XI, Róma, 1892, 97-144. Magyarul: in Az egyház társadalmi tanítása, 27-55. Fordította Dér Katalin.
[59] Vö. FAO, Conférence Mondiale sur la Réforme agraire et le Développement rural (Világkonferencia az agrárreformról és a mezőgazdasági fejlődésről) Jelentés az agrárreformról, Parasztok chartája: Nyilatkozat az alapelvekről és akcióprogram , Róma 1979.
[60] Vö. FAO, Rapport de la Conférence de la FAO 23ème session (Jelentés a FAO-Konferencia 23. üléséről), C85/REP, Róma, 1985. november 9-28, 46.
[61] Vö. 4. jegyzet.
[62] Vö. Világbank, World Development Report, 1990, előszó, Washington 1990.
[63] II. János Pál, Beszéde a FAO 50. évfordulóján, 4. pont: L'Osservatore Romano, 1995. október 23-24.
[64] Vö. UNDP, Rapport mondial sur le développement humain 1992, Economica, Paris 1992, 49; vö. még ENSZ, a Conférence des Nations Unies sur l'Environnement et le Développement (UNCED /CNUED) jelentése, Rio de Janeiro, 1992. június 3-14, par. 33.13: „A fejlett országok megismétlik azon szándékukat, hogy bruttó nemzeti jövedelmük 0,7%-át a fejlesztési segélyre áldozzák. – Ezt a számot az ENSz állapította meg, ők pedig elfogadták. Ha pedig ez még nem történt volna meg, beleegyeznek abba, hogy segélyeiket úgy növelik, hogy a lehető leghamarabb elérjék ezt az arányt. Voltak országok, amelyek még 2000 előtt akarták ezt elérni. Azokat az országokat, amelyek már elérték a kérdéses arányt, üdvözölnünk kell, és bátorítani őket, hogy továbbra is járuljanak hozzá a közös cselekvéshez, melynek célja, hogy jelentős kisegítő erőforrást szabadítson fel”.
[65] Vö. ENSZ, a Sommet Mondial pour le Développement Social (Koppenhága, 1995. március 6-12) Jelentése, Nyilatkozat és akcióprogram, par. 88b.
[66] XXIII. János, Mater et magistra kezdetű enciklika (1961), III. fejezet: AAS 53 (1961), 440.
[67] II. János Pál, Beszéde a FAO 50. jubileuma alkalmával, 3. pont: L'Osservatore Romano, 1995. október 23-24.
[68] Vö. UNDP, i. m., 164-165. (vö. 64. jegyzet).
[69] FAO, L'ampleur des besoins? (vö. 11. jegyzet), 35. A táplálkozási biztonság általában négy elemtől függ: az élelemkészletektől, a kielégítő élelemhez való hozzájutástól, az ellátás stabilitásától, az élelem vagy bizonyos élelemkapcsolások kulturális elfogadásától.
[70] Vö. még Pacte mondial de sécurité alimentaire (1985), melyet a 40. jegyzetben említettünk.
[71] Vö. FAO, Landlessness. A growing problem, „Economic and Social Development Series”, Róma 1984, 28. pont; francia változat: Le paysannat sans terre. Un problème toujours plus aigu, „Collection FAO: développement économique et social”, Róma 1985, 28. pont.
[72] II. János Pál, Message pour la Journée Mondiale de la Paix du 1er janvier 1990, „La paix avec Dieu Créateur, la paix avec toute la création”, 11. pont: AAS 82 (1990), 153.
[73] II. vatikáni zsinat, Gravissimum educationis nyilatkozat, 1. pont – ez XI. Pius enciklikájára, a Divini illius magistri-re utal (1929): AAS 22 (1930), 50.sk.
[74] Vö. még „Cor Unum” Pápai Tanács, Catholic Aid Directory, 4. kiad., Città del Vaticano 1988 (nemsokára megjelenik az 5. is). Nézzük példaként azokat az egyesületeket, amelyek tagjai a „Cor Unum”-nak: Association Internationale des Charités de St. Vincent de Paul (AIC), Caritas Internationalis, Unione Internazionale Superiore Generali (U.I.S.G.), Unione Superiori Generali (U.S.G.), Australian Catholic Relief, Caritas Italiana, Caritas Liban, Catholic Relief Services U.S.C.C., Deutscher Caritasverband, Manos Unidas, Organisation Catholique Canadienne pour le Développement et la Paix, Secours Catholique, Kirche in Not, Société de Saint Vincent de Paul, Secrétariat des caritas de l'Afrique francophone, Caritas Aotearoa (New Zealand), Caritas Bolivia, Caritas Española, Caritas Moçambicana, Misereor, Österreichische Caritaszentrale, Máltai Lovagrend.
[75] Nagyjelentőségű a genfi Egyházak Világtanácsának IV. Egysége (Unit – a szerk.), valamint meg kell említenünk a Vöröskereszt világméretű munkáját is.
[76] Vö. 48. jegyzet.
[77] II. János Pál, Tertio millennio adveniente kezdetű apostoli levél (1994), 12. pont: AAS 87 (1995, 13. Magyarul: A harmadik évezred közeledtével, SzIT, Budapest, 17.
[78] Vö. uo., 13. pont, i. m., 13-14. (magyarul: i. m. 17-18.)
[79] II. vatikáni zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció (1965), 39. pont.
[80] II. János Pál, Meditáció a Cherry Creek State Parkban végzett virrasztás alkalmával, az ifjúság VIII. világnapjának ünneplésekor (1993. augusztus 14): AAS 86 (1994), 416.
[81] Vö. II. János Pál, Tertio millennio adveniente apostoli levél (1994), 51. pont: „... a keresztényeknek ... a Jubileumot úgy kell képviselniük, mint alkalmas időt pl. arra, hogy elengedjék teljesen vagy legalább részben a nemzetközi adósságokat, melyek sok nemzet sorsát nehezítik”. i. m. 36. (magyarul: A harmadik évezred közeledtével, SzIT, Budapest, 46.).
[82] Vö. e témakörben: H. Hude, Éthique et Politique, XIII. fejezet: „La justice sur le marché”, Éd. Universitaire, Paris 1992.
[83] Vö. II. János Pál, Centesimus annus enciklika (1991), 34. pont: i. m. 835-836. (magyarul: in Az egyház társadalmi tanítása, 560-561).
[84] II. János Pál, Evangelium vitae kezdetű enciklika (1995), 69. pont: AAS 87 (1995), 481. Magyarul: Az élet evangéliuma, SzIT, Budapest, 99.
[85] II. János Pál pápa Centesimus annus kezdetű enciklikája (1991) a 36. pontban ad erre vonatkozóan néhány útmutatást: „...Amikor az új szükségleteket és kielégítésükre az új módszereket meghatározzák, mindenképpen a teljes emberképet kell figyelembe venni, amely átfogja léte minden dimenzióját, és fizikai és ösztönös világát alárendeli belső és lelki világának. Viszont az, aki közvetlenül az ösztöneire hagyatkozik, és figyelmen kívül hagyja tudatos és szabad személy mivoltát, a testi-lelki egészségre gyakran káros, és önmagában hibás fogyasztási szokásokat és életstílust alakíthat ki. A gazdasági rendszer nem tartalmaz olyan ismérveket, amelyek lehetővé tennék, hogy helyesen különböztessük meg az emberi szükségletek és az érett személyiség kialakulását akadályozó, ma divatos szükségletek kielégítésének új és magasabb szintű formáit. Átfogó nevelő és kulturális tevékenységre van tehát sürgősen szükség, amely magában foglalja a fogyasztók nevelését, hogy képesek legyenek okosan választani, továbbá a felelősségtudat kialakítását a termelők és különösen a társadalmi kommunikációs eszközök szakembereinek körében, anélkül, hogy a közhatalomnak be kellene avatkoznia. ... Úgy gondoljuk, hogy maga az a választás, hol fektessük be a tőkét, mindig erkölcsi és kulturális választás is.” – i. m. 838-840. (Magyarul: in Az egyház társadalmi tanítása, 562-563.)
[86] Vö. II. János Pál, Centesimus annus kezdetű körlevél (1991), 60. pont: i. m. 865-866; magyarul: in Az egyház társadalmi tanítása, 580-581.
[87] XIII. Leó, Rerum novarum kezdetű enciklika (1891), 35. pont. (Az egyház társadalmi tanítása, 48.)
[88] Ebben az értelemben a Cor Unum fog konkrét kérdéseket feltenni.
[89] II. János Pál, 2. utazása Brazíliában (1991. október 12-21.), Beszéd a lixãói São Pedro nyomornegyedében: Insegnamenti di Giovanni Paolo II. XIV/2 (1991), 941.
[90] II. vatikáni zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció (1965), 37. pont. Vö. még II. János Pál, Sollicitudo rei socialis kezdetű enciklika (1987), 27-28. pontok: „A haladás fogalmának az az értelmezése, amely inkább a felvilágosodás filozófiájához kötődik, ... Az együgyű optimizmus helyébe lépett – nem ok nélkül – az egész emberiség végső sorsáért való aggódás ... Ma már világosabban látjuk, hogy a javak és szolgáltatások puszta felhalmozása, még ha sok tekintetben az ember hasznára van is, nem elegendő az emberi boldogulás megteremtéséhez”: i. m. 547-550. Magyarul: in Az egyház társadalmi tanítása, 506.
[91] Vö. 38. jegyzet.
[92] II. János Pál, Redemptoris missio kezdetű enciklika (1990), 59. pont: AAS 83 (1991), 307-308. Magyarul: SzIT, Budapest, 81.
[93] Ezt a meggyőződést nemcsak a keresztények vallják. Erre épül az Egyesült Államokban egy újabban alapított mozgalom, a „kommunitarizmus” is. A szociológus A. Etzioni The Spirit of Community. Rights, Responsibilities and the Communitarian Agenda című tanulmányában – Crown Publishers, Inc. New York 1993. – bemutatja a mozgalmat, amely minden ember javának előmozdítására törekszik.
[94] Vö. II. János Pál, Sollicitudo rei socialis kezdetű enciklika (1987), 40. pont: i. m. 569. Magyarul: in Az egyház társadalmi tanítása, 517-518.
[95] Vö. Secretaria Status rationarium generale Ecclesiae, Annuarium statisticum Ecclesiae, Typis Vaticanis (1994), 41.

Fordította: Somorjai Ádám OSB
Lektorálta: Farkas Beáta és Goják János

Hozzájárulás sütik (browser cookies) kezeléséhez

Éhezés a világban

Tartalomjegyzék