Az Egyház nagy fájdalommal értesült a Marcel Lefebvre érsek által június 30-án elvégzett püspökszentelésről, ami meghiúsította mindazokat az elmúlt években tett erőfeszítéseket, melyek a Msgr. Lefebvre által alapított Szent X. Piusz Papi Testvérközösség teljes közösségét volt hivatva biztosítani az Egyházzal. Ezek az erőfeszítések, melyek különösen fokozott erősséggel folytak az elmúlt hónapokban, s amelyekkel az Apostoli Szentszék a lehetséges kereteken belül megértéséről tett bizonyságot, nem jártak eredménnyel.
Ezt a fájdalmat különösen is átérezte Péter utódja, akire elsősorban tartozik az Egyház egységének megőrzése, még akkor is, ha az eseményekben közvetlenül érintett személyek száma kevés, mert minden embert önmagáért szeret az Isten, és minden embert Krisztusnak a kereszten mindenki üdvösségéért kiontott vére váltott meg.
A mind objektív és szubjektív értelemben sajátos helyzet, amelyben Lefebvre érsek cselekedett, mindenki számára alkalmat nyújt egy mély reflexióra és egy megújított hűségnyilatkozatra Krisztus és Egyháza iránt.
Önmagában véve ez a cselekedet a Római Legfőbb Pásztor iránti engedetlenség volt egy olyan nagyon súlyos és az Egyház egysége szempontjából leginkább fontos dologban, mint új püspökök szentelése, amely által az apostoli folytonosság szentségileg biztosítva van. Ezért az ilyen engedetlenség - amely gyakorlatilag magában foglalja a római primátus elutasítását - skizmatikus (szakadár) cselekedetnek minősül. Azáltal, hogy a június 17-én a Püspöki Kongregáció bíboros prefektusa által elküldött formális kánoni figyelmeztetés ellenére a cselekedetet végrehajtották, Msgr. Lefebvre és papjai Bernard Fellay, Bernard Tissier de Mallerais, Richard Williamson és Alfonso de Galarreta az egyházi törvények által megszabott kiközösítés szigorú büntetését vonták magukra.
E skizmatikus cselekedet az Apostoli Hagyomány hiányos és ellenkező magyarázatában gyökerezik. Hiányos, mert nem veszi kellően figyelembe a Hagyomány élő jellegét, amely a II. Vatikáni Zsinat nyilvánvaló tanítása szerint „az apostoloktól származik és a Szentlélek segítségével kibontakozik az Egyházban, egyre teljesebb lesz az áthagyományozott tények és igék értelmi megragadása, akár a hívők elmélkedése és tanulmányozása folytán, amikor a szívükben el-elgondolkoznak rajtuk; akár a lelki dolgok bensőséges és élményszerű megértése folytán; akár azok igehirdetése alapján, akik a püspöki utódlással együtt megkapták az igazság biztos megtalálásának karizmáját.” (Dei Verbum 8.)
De különösen is ellenkező a Hagyomány olyan értelmezése, amely szemben áll az Egyház egyetemes Tanítóhivatalával, melyet Róma püspökei és a püspökök kollégiuma gyakorolnak. Lehetetlen úgy hűségesnek maradni a Hagyományhoz, hogy közben elszakítják az egyházi köteléket azzal, akire Péter apostol személyében Krisztus maga bízta Egyháza egységének szolgálatát.
A kialakult helyzettel szembenézve kötelességemnek tarom, hogy a katolikus hívőket értesítsem e szomorú esemény néhány vonatkozásáról.
a) A Msgr. Lefebvre által létrehozott mozgalom a katolikus híveket őszinte átgondolására indíthatja, és kell is hogy indítsa, saját hűségüknek az Egyház Hagyományához, melynek a rendes és különleges egyházi Tanítóhivatal adja hiteles magyarázatát, különösen az egyetemes zsinatok során Nikeától a II. Vatikánumig. E reflexióból mindenkinek megújult és hatékony meggyőződést kell merítenie arra vonatkozóan, hogy mennyire elengedhetetlen hűségüket megerősíteni azáltal, hogy elutasítják a téves magyarázatokat, valamint a tanítás, a liturgia és a fegyelem önbíráskodó és fel nem hatalmazott alkalmazását.
Lelkipásztori küldetésük miatt kiváltképp a püspökökre tartozik, hogy tisztánlátó, szeretetteljes és határozott figyelemmel őrködjenek afelett, hogy ezt a hűséget mindenütt megtartsák.
Mindazonáltal szükséges, hogy minden lelkipásztor és hívő tudatában legyen nemcsak az Egyházban élő karizmák, hagyományok és apostolság sokféleségének, de gazdagságának is, amely azon összetett ‘harmónia’ szépségének és sokféleségében élő egységének alapját képezi, amit a földi Egyház a Szentlélek indíttatásától ihletve küld az ég felé.
b) Szeretném emlékeztetni továbbá a teológusokat és az egyházi tudományok szakértőit arra, hogy érezzék személyes kihívásnak a jelenlegi helyzetet. Valójában a II. Vatikáni Zsinat tanításának terjedelme és mélysége mindenkit egy mélyebb tanulmányozásra kötelez, hogy nyilvánvalóan kinyilvánuljon a zsinat folytonossága a Hagyománnyal, különösen azoké a tanításoké, amelyeket, talán mert újkeletűek, az Egyház bizonyos rétegei nem értettek meg igazán.
c) A jelenlegi helyzetben szeretnék most kiváltképpen azokhoz folyamodni ünnepélyesen és szívélyesen, atyailag és testvérileg, akik eddig különböző módon Lefebvre érsek mozgalmához kapcsolódtak, hogy teljesítsék komoly kötelességüket és maradjanak egységben Krisztus Helytartójával és a Katolikus Egyházzal, és ne támogassák tovább semmilyen módon azt a mozgalmat. Mindenkinek tudatában kell lennie, hogy a skizmához való formális ragaszkodás súlyos vétek Isten ellen, és az Egyház törvényeiben meghirdetett kiközösítést vonja maga után.
Az összes olyan katolikus hívő számára, akik a latin hagyomány valamely korábbi liturgikus és fegyelmi formájához ragaszkodnak, ki kívánom mutatni akaratomat, hogy elősegítem az Egyházzal való egységüket azon szükséges lépések által, melyek garantálják a tiszteletet jogos igényeik iránt. Ebben az ügyben kérem a püspököknek és mindazoknak a támogatását, akik az Egyházban lelkipásztori szolgálatot végeznek.
Figyelembe véve az ebben a dokumentumban jelzett probléma fontosságát és bonyolultságát, apostoli tekintélyemnél fogva a következőket rendelem el:
a) Egy olyan bizottság alakul, melynek feladata a püspökökkel, a Római Kúriával és az érintett csoportokkal való együttműködés, azzal a céllal, hogy elősegítsék azon papi csoportok, szeminaristák, szerzetesközösségek és egyének teljes közösségét az Egyházzal, akik mindeddig különféle módon a Msgr. Lefebvre által alapított közösséghez tartoztak., és akik egységben akarnak maradni Péter utódjával a Katolikus Egyházban, miközben megtartják lelki és liturgikus hagyományaikat, annak az egyetértésnek fényében, melyet Ratzinger bíboros és Msgr. Lefebvre május 5-én írtak alá;
b) ez a bizottság egy kardinális elnökből és a Római Kúria más tagjaiból áll, olyan számban, melyet a körülmények megkívánnak;
c) továbbá, tiszteletet kell mutatni mindenhol azoknak az érzései iránt, akik a latin liturgikus hagyományhoz ragaszkodnak, azon rendelkezések széleskörű és nagylelkű alkalmazása által, melyeket a Szentszék a közelmúltban hozott a Római Misekönyv 1962-es tipikus kiadásának használatára vonatkozóan. (Quattor Abhinc Annos)
Amint ez az Áldott Szűznek szentelt év végéhez közeledik, mindenkit arra kívánok buzdítani, hogy csatlakozzon Krisztus Helytartójának szüntelen imájához, melyet az Egyház Anyjának közbenjárása által az Atyához címez, Fiának szavaival: „Hogy mindnyájan egy legyenek!”
Kelt Rómában, Szent Péternél, 1988. július 2-án, pápaságunk 10. évében.
II. János Pál
