Tisztelendő Testvérek!
Mit is mondjak nektek ez alkalommal, mikor valamennyien az elmúlt napok egyházi eseményeinek hatása alatt állunk?
Elsőnek köszönetet mondok a Bíboros Dékán úrnak azokért a kedves szavakért, amelyekkel a nevetekben köszöntött engem, és különleges hálával tartozom nektek azért a bizalomért, amelyet szerény személyem iránt kifejeztetek, amikor megválasztottatok Péter utódának a Római Székbe. Csak a hit világosságánál lehet nyugodt lélekkel és bizakodva elfogadni azt a tényt, ami választásotok folytán velem történt, hogy Krisztus földi Helytartója és az Egyház látható Feje legyek.
Tisztelendő Testvéreim, nagy bizalomról és még több bátorságról tanúskodik választásotok, amellyel Róma Püspökének egy nem olasz püspököt hívtatok meg. Erről többet nem is lehet szólni, csak alázattal fejet lehet hajtani a Szent Kollégium döntése előtt.
A keresztény nép talán soha nem érezte annyira annak a feladatnak a jelentőségét, kényes voltát, felelősségét, amelyet a Bíborosi Kollégium tagjainak kellett megoldania, mint most, amikor az elmúlt két hónapban kétszer is elveszítette az Egyház a pápát. Ugyanakkor – és ezt nagy megnyugvással kell elismernünk – a hívők még soha nem tanúsítottak annyi elismerést és jóakaratú megértést a Bíborosok felé, mint éppen ebben az időszakban. Az a hatalmas és szűnni nem akaró taps, amely felzúgott a pápaválasztásért mondott szentmise után és akkor is, amikor bejelentették, hogy megvan az új pápa, nagyon fölemelő és megindító megnyilvánulása volt a hívők megbecsülésének.
Mert a hívek igazán megértették, Tisztelendő Testvéreim, hogy a bíbor, amit viseltek, a hűség jele, „egészen véretek ontásáig”, amint ezt ünnepélyes esküvel meg is ígértetek a pápának. Ruhátok a vérre emlékeztet, az apostolok, püspökök, bíborosok századok folyamán Krisztusért ontott vérére. Ebben a percben a nagy püspök, John Fisher alakja áll előttem, aki – mint jól tudjátok – akkor lett bíborossá, amikor mar börtönben volt a Ró-mai Pápa iránti hűsége miatt. És 1535. június 22-én reggel, miközben készülődött, hogy lehajtsa fejét a halálos csapás alá, odakiáltotta a tömegnek: „Keresztények! Krisztus Katolikus Anyaszentegyházába vetett hitemért halok meg!” Bátran merem állítani, hogy mostanában is élnek olyanok, akiknek börtönben, szenvedésekben és megaláztatásokban van része Krisztus miatt. A Bíborosok kollégiumának ez a Krisztus Jegyese iránti tántoríthatatlan hűség legyen mindig az ismertetőjegye és megkülönböztető értéke.
E találkozásunk alkalmával egy másik dolgot is szeretnék aláhúzni: a testvériség érzését, amely ebben az utolsó időszakban egyre jobban megerősödött és megmutatkozott a Szent Kollégiumon belül: „Milyen jó és milyen édes együtt lakni a testvéreknek![1] Hiszen a Szent Kollégiumnak nagyon rövid időn belül kétszer is szembe kellett néznie az Egy-ház egyik legkényesebb problémájával: a Római Pápa megválasztásának feladatával. És ez alkalommal felragyogott az Egyház igazi egyetemessége! Valóban meg lehetett állapítani mindazt, amit Szent Ágoston mond: „Az Egyház az összes népek nyelvét beszéli... A népek között elterjedt Egyház minden nyelven szól!”[2]
Sok tapasztalat, sok igény, bonyolult és nagyon különböző egyházi problémák: de eb-ben a sokféleségben mindig megvan az egy hit összhangja, amint Hippó püspöke emlékeztet minket rá, amikor kiemeli és hangsúlyozza az Egyház királynői ruhájának szépségét: „A sok nyelv adja ennek a királynői ruhának a szépségét. Mert ahogyan egy ruha sokféle dísze egy szépségbe olvad, úgy olvad eggyé a sok nyelv az egy hitben.”[3]
Nem tehetem meg, hogy meg ne köszönjem mélységes hálával VI. Pál pápának ezt is, hogy a Bíborosi Kollégiumot ilyen maggá, ennyire nemzetközivé és interkontinentálissá tette. Hiszen a Kollégium tagjai a földkerekség legtávolabbi pontjairól jönnek. És ez nemcsak azt juttatja kifejezésre, hogy az Egyház egyetemes, hanem azt is, hogy Róma városa is egyetemes.
Néhány nap elteltével valamennyien visszatértek felelősségteljes állomáshelyeitekre, legtöbbötök a saját egyházmegyéjébe, mások a Szentszék hivatalaiba. Valamennyien folytatjátok, egyre nagyobb odaadással a lelkipásztori munkát, amely felelősséggel, aggodalmakkal és áldozatokkal teljes, de megerősít benneteket az Úr kegyelme és a lélek öröme, mellyel Ő megajándékozza hűséges szolgáit. De a legkisebb helyi egyháztól kezdve legyetek részesei mindig az egész Egyház gondjának, teljes erővel megélve és megvalósítva azt, amit a II. Vatikáni Zsinat kér: „A püspökök, mint az apostolok törvényes utódai és a püspöki kollégium tagjai, legyenek mindig összetartozásuk tudatában és törődjenek az összes egyházakkal, hiszen az Egyházért a többi püspökökkel együtt mindegyik felelős, Isten rendelése és apostoli tisztségük parancsa alapján.”[4]
Most pedig számotokra és a rátok bízott hívek számára is kérve Krisztus kegyelmét és az Egyház Anyjának, Máriának virrasztó oltalmát, nagy szeretettel adom rátok apostoli áldásomat. Először rátok, azután veletek együtt szeretném adni az áldást, hogy így Róma új Püspökének és az egész Bíborosi Kollégiumnak áldásában az egész világ részesülhessen; az a világ, amelynek minden részéből vagytok, és amelyhez annyira közel éltek.
Jegyzetek:
[1] Zsolt 133,1.
[2] In Joannis Evang. Tract. XXXII,7.
[3] Enarr. in Psal. LXIV,23.
[4] CD 6.
Mit is mondjak nektek ez alkalommal, mikor valamennyien az elmúlt napok egyházi eseményeinek hatása alatt állunk?
Elsőnek köszönetet mondok a Bíboros Dékán úrnak azokért a kedves szavakért, amelyekkel a nevetekben köszöntött engem, és különleges hálával tartozom nektek azért a bizalomért, amelyet szerény személyem iránt kifejeztetek, amikor megválasztottatok Péter utódának a Római Székbe. Csak a hit világosságánál lehet nyugodt lélekkel és bizakodva elfogadni azt a tényt, ami választásotok folytán velem történt, hogy Krisztus földi Helytartója és az Egyház látható Feje legyek.
Tisztelendő Testvéreim, nagy bizalomról és még több bátorságról tanúskodik választásotok, amellyel Róma Püspökének egy nem olasz püspököt hívtatok meg. Erről többet nem is lehet szólni, csak alázattal fejet lehet hajtani a Szent Kollégium döntése előtt.
A keresztény nép talán soha nem érezte annyira annak a feladatnak a jelentőségét, kényes voltát, felelősségét, amelyet a Bíborosi Kollégium tagjainak kellett megoldania, mint most, amikor az elmúlt két hónapban kétszer is elveszítette az Egyház a pápát. Ugyanakkor – és ezt nagy megnyugvással kell elismernünk – a hívők még soha nem tanúsítottak annyi elismerést és jóakaratú megértést a Bíborosok felé, mint éppen ebben az időszakban. Az a hatalmas és szűnni nem akaró taps, amely felzúgott a pápaválasztásért mondott szentmise után és akkor is, amikor bejelentették, hogy megvan az új pápa, nagyon fölemelő és megindító megnyilvánulása volt a hívők megbecsülésének.
Mert a hívek igazán megértették, Tisztelendő Testvéreim, hogy a bíbor, amit viseltek, a hűség jele, „egészen véretek ontásáig”, amint ezt ünnepélyes esküvel meg is ígértetek a pápának. Ruhátok a vérre emlékeztet, az apostolok, püspökök, bíborosok századok folyamán Krisztusért ontott vérére. Ebben a percben a nagy püspök, John Fisher alakja áll előttem, aki – mint jól tudjátok – akkor lett bíborossá, amikor mar börtönben volt a Ró-mai Pápa iránti hűsége miatt. És 1535. június 22-én reggel, miközben készülődött, hogy lehajtsa fejét a halálos csapás alá, odakiáltotta a tömegnek: „Keresztények! Krisztus Katolikus Anyaszentegyházába vetett hitemért halok meg!” Bátran merem állítani, hogy mostanában is élnek olyanok, akiknek börtönben, szenvedésekben és megaláztatásokban van része Krisztus miatt. A Bíborosok kollégiumának ez a Krisztus Jegyese iránti tántoríthatatlan hűség legyen mindig az ismertetőjegye és megkülönböztető értéke.
E találkozásunk alkalmával egy másik dolgot is szeretnék aláhúzni: a testvériség érzését, amely ebben az utolsó időszakban egyre jobban megerősödött és megmutatkozott a Szent Kollégiumon belül: „Milyen jó és milyen édes együtt lakni a testvéreknek![1] Hiszen a Szent Kollégiumnak nagyon rövid időn belül kétszer is szembe kellett néznie az Egy-ház egyik legkényesebb problémájával: a Római Pápa megválasztásának feladatával. És ez alkalommal felragyogott az Egyház igazi egyetemessége! Valóban meg lehetett állapítani mindazt, amit Szent Ágoston mond: „Az Egyház az összes népek nyelvét beszéli... A népek között elterjedt Egyház minden nyelven szól!”[2]
Sok tapasztalat, sok igény, bonyolult és nagyon különböző egyházi problémák: de eb-ben a sokféleségben mindig megvan az egy hit összhangja, amint Hippó püspöke emlékeztet minket rá, amikor kiemeli és hangsúlyozza az Egyház királynői ruhájának szépségét: „A sok nyelv adja ennek a királynői ruhának a szépségét. Mert ahogyan egy ruha sokféle dísze egy szépségbe olvad, úgy olvad eggyé a sok nyelv az egy hitben.”[3]
Nem tehetem meg, hogy meg ne köszönjem mélységes hálával VI. Pál pápának ezt is, hogy a Bíborosi Kollégiumot ilyen maggá, ennyire nemzetközivé és interkontinentálissá tette. Hiszen a Kollégium tagjai a földkerekség legtávolabbi pontjairól jönnek. És ez nemcsak azt juttatja kifejezésre, hogy az Egyház egyetemes, hanem azt is, hogy Róma városa is egyetemes.
Néhány nap elteltével valamennyien visszatértek felelősségteljes állomáshelyeitekre, legtöbbötök a saját egyházmegyéjébe, mások a Szentszék hivatalaiba. Valamennyien folytatjátok, egyre nagyobb odaadással a lelkipásztori munkát, amely felelősséggel, aggodalmakkal és áldozatokkal teljes, de megerősít benneteket az Úr kegyelme és a lélek öröme, mellyel Ő megajándékozza hűséges szolgáit. De a legkisebb helyi egyháztól kezdve legyetek részesei mindig az egész Egyház gondjának, teljes erővel megélve és megvalósítva azt, amit a II. Vatikáni Zsinat kér: „A püspökök, mint az apostolok törvényes utódai és a püspöki kollégium tagjai, legyenek mindig összetartozásuk tudatában és törődjenek az összes egyházakkal, hiszen az Egyházért a többi püspökökkel együtt mindegyik felelős, Isten rendelése és apostoli tisztségük parancsa alapján.”[4]
Most pedig számotokra és a rátok bízott hívek számára is kérve Krisztus kegyelmét és az Egyház Anyjának, Máriának virrasztó oltalmát, nagy szeretettel adom rátok apostoli áldásomat. Először rátok, azután veletek együtt szeretném adni az áldást, hogy így Róma új Püspökének és az egész Bíborosi Kollégiumnak áldásában az egész világ részesülhessen; az a világ, amelynek minden részéből vagytok, és amelyhez annyira közel éltek.
Jegyzetek:
[1] Zsolt 133,1.
[2] In Joannis Evang. Tract. XXXII,7.
[3] Enarr. in Psal. LXIV,23.
[4] CD 6.
