AZ EGYHÁZI TÖRVÉNYKÖNYV

BEVEZETÉS
ELŐSZÓ AZ ÖTÖDIK KIADÁSHOZ
A „SACRAE DISCIPLINAE LEGES” KEZDETŰ APOSTOLI RENDELKEZÉS
ELŐSZÓ
    I. cím - AZ EGYHÁZI TÖRVÉNYEK 7-22
    II. cím - A SZOKÁSJOG 23-28
    III. cím - AZ ÁLTALÁNOS HATÁROZATOK ÉS AZ UTASÍTÁSOK 29-34
    IV. cím - AZ EGYEDI KÖZIGAZGATÁSI INTÉZKEDÉSEK 35-93
        I. fejezet - Közös szabályok 35-47
        II. fejezet - Az egyedi határozatok és parancsok 48-58
        III. fejezet - A leiratok 59-75
        IV. fejezet - A kiváltságok 76-84
        V. fejezet - A felmentések 85-93
    V. cím - A SZABÁLYZATOK ÉS A RENDTARTÁSOK 94-95
    VI. cím - A TERMÉSZETES ÉS A JOGI SZEMÉLYEK 96-123
        I. fejezet - A természetes személyek kánoni jogállása 96-112
        II. fejezet - A jogi személyek 113-123
    VII. cím - A JOGCSELEKMÉNYEK 124-128
    VIII. cím - A KORMÁNYZATI HATALOM 129-144
    IX. cím - AZ EGYHÁZI HIVATALOK 145-196
        I. fejezet - Az egyházi hivatal betöltése 146-183
            1. cikkely - A szabad adományozás 157
            2. cikkely - A bemutatás 158-163
            3. cikkely - A választás 164-179
            4. cikkely - A felmentéskéréssel egybekötött választás 180-183
        II. fejezet - Az egyházi hivatal elvesztése 184-196
            1. cikkely - A lemondás 187-189
            2. cikkely - Az áthelyezés 190-191
            3. cikkely - Az elmozdítás 192-195
            4. cikkely - A megfosztás 196
    X. cím - AZ ELÉVÜLÉS 197-199
    XI. cím - AZ IDŐSZÁMÍTÁS 200-203



        I. cím - AZ ÖSSZES KRISZTUSHÍVŐK KÖTELESSÉGEI ÉS JOGAI 208-223
        II. cím - A VILÁGI KRISZTUSHÍVŐK KÖTELESSÉGEI ÉS JOGAI 224-231
        III. cím - A SZENT SZOLGÁLATOT TELJESÍTŐK, VAGYIS A KLERIKUSOK 232-293
            I. fejezet - A klerikusok képzése 232-264
            II. fejezet - A klerikusok hovatartozása, vagyis inkardinációja 265-272
            III. fejezet - A klerikusok kötelezettségei és jogai 273-289
            IV. fejezet - A klerikusi állapot elvesztése 290-293
        IV. cím - A SZEMÉLYI PRELATÚRÁK 294-297
        V. cím-A KRISZTUSHÍVŐK TÁRSULÁSAI 298-329
            I. fejezet - Közös szabályok 298-311
            II. fejezet - A krisztushívők hivatalos társulásai 312-320
            III. fejezet - A krisztushívők magán társulásai 321-326
            IV. fejezet - Külön szabályok a világiak társulásairól 327-329



        I. fejezet - A római pápa és a püspökök testülete 330-341
            1. cikkely - A római pápa 331-335
            2. cikkely - A püspökök testülete 336-341   kánon
        II. fejezet - A püspöki szinódus 342-348
        III. fejezet - A Római Szent Egyház bíborosai 349-359
        IV. fejezet - A Római Kúria 60-361
        V. fejezet - A római pápa követei 362-367


        I. cím - A RÉSZEGYHÁZAK ÉS A BENNÜK LEVŐ HATÓSÁG 368-430
            I. fejezet - A részegyházak 368-374
            II. fejezet - A püspökök (375-411)
                1. cikkely - A püspökök általában 375-380
                2. cikkely - A megyéspüspökök 381-402
                3. cikkely - A koadjutorok és a segédpüspökök 403-411
            III. fejezet - A szék akadályoztatása és megüresedése 412-430
                1. cikkely - A szék akadályoztatása 412-415
                2. cikkely - A szék megüresedése 416-430
        II. cím - A RÉSZEGYHÁZAK CSOPORTJAI 431-459
            I. fejezet - Az egyháztartományok és az egyházi régiók 431-434
            II. fejezet - A metropoliták 435-438
            III. fejezet - A részleges zsinatok 439-446
            IV. fejezet - A püspöki konferenciák 447-459
        III. cím - A RÉSZEGYHÁZAK BELSŐ RENDJE 460-572
            I. fejezet - Az egyházmegyei zsinat 460-468
            II. fejezet - Az egyházmegyei hivatal 469-494
                1. cikkely - Az általános helynökök és a püspöki helynökök 475-481
                2. cikkely - Az irodaigazgató, a többi jegyzők és a levéltárak 482-491
                3. cikkely - A gazdasági tanács és a vagyonkezelő 492-494
            III. fejezet - A papi szenátus és a tanácsosok testülete 495-502
            IV. fejezet - A káptalanok 503-510
            V. fejezet - A pasztorális tanács 511-514
            VI. fejezet - A plébániák, a plébánosok és a káplánok 515-552
            VII. fejezet - Az esperesek 553-555
            VIII. fejezet - A templomigazgatók és a lelkészek 556-572
                1. cikkely - A templomigazgatók 556-563
                2. cikkely - A lelkészek 564-572



        I. cím - A MEGSZENTELT ÉLET ÖSSZES INTÉZMÉNYEIRE VONATKOZÓ KÖZÖS SZABÁLYOK 573-606
        II. cím - A SZERZETES INTÉZMÉNYEK 607-709
            I. fejezet - A szerzetesházak, létesítésük és megszüntetésük 608-616
            II. fejezet - Az intézmények kormányzása 617-640
                1. cikkely - Az elöljárók és a tanácsok 617-630
                2. cikkely - A káptalanok 631-633
                3. cikkely - Az anyagi javak és kezelésük 634-640
            III. fejezet - A jelentkezők felvétele és a tagok képzése 641-661
                1. cikkely - Felvétel a noviciátusba 641-645
                2. cikkely - A noviciátus és a novíciusok képzése 646-653
                3. cikkely - A szerzetesi fogadalomtétel 654-658
                4. cikkely - A szerzetesek képzése 659-661
            IV. fejezet - Az intézmények és tagjaik kötelességei és jogai 662-672
            V. fejezet - Az intézmények apostoli tevékenysége 673-683
            VI. fejezet - A tagok kiválása az intézményből 684-704
                1. cikkely - Átlépés más intézménybe 684-685
                2. cikkely - Az intézményből való kilépés686-693
                3. cikkely - A tagok elbocsátása 694-704
            VII. fejezet - A püspökségre emelt szerzetesek 705-707
            VIII. fejezet - A nagyobb elöljárók konferenciái 708-709
        III. cím - A VILÁGI INTÉZMÉNYEK 710-730


        I. cím - AZ ISTENI IGE SZOLGÁLATA 756-780
            I. fejezet - Isten igéjének hirdetése 762-772
            II. fejezet - A hitoktatás 773-780
        II. cím-AZ EGYHÁZ MISSZIÓS TEVÉKENYSÉGE 781-792
        III. cím - A KATOLIKUS NEVELÉS 793-821
            I. fejezet - Az iskolák 796-806
            II. fejezet - A katolikus egyetemek és más felsőoktatási intézmények 807-814
            III. fejezet - Az egyházi egyetemek és fakultások 815-821
        IV. cím - A TÖMEGTÁJÉKOZTATÁSI ESZKÖZÖK, KÜLÖNÖSEN A KÖNYVEK 822-832
        V. cím - A HITVALLÁS 833


        I. cím - A KERESZTSÉG 849-878
            I. fejezet - A keresztség kiszolgáltatása 850-860
            II. fejezet - A keresztség kiszolgáltatója 861-863
            III. fejezet - A keresztelendők 864-871
            IV. fejezet - A keresztszülők 872-874
            V. fejezet - A keresztség kiszolgáltatásának bizonyítása és bejegyzése 875-878
        II. cím - A BÉRMÁLÁS SZENTSÉGE 879-896
            I. fejezet - A bérmálás kiszolgáltatása 880-881
            II. fejezet - A bérmálás kiszolgáltatója 882-888
            III. fejezet - A bérmálandók 889-891
            IV. fejezet - A bérmaszülők 892-893
            V. fejezet - A bérmálás kiszolgáltatásának bizonyítása és bejegyzése 894-896
        III. cím - A LEGSZENTEBB EUCHARISZTIA 897-958
            I. fejezet - Az eucharisztia ünneplése 899
                1. cikkely - A legszentebb eucharisztia kiszolgáltatója 900-911
                2. cikkely - A legszentebb eucharisztiában való részesedés 912-923
                3. cikkely - Az eucharisztikus ünneplés rítusai és szertartásai 924-930
                4. cikkely - Az eucharisztikus ünneplés ideje és helye 931-933
            II. fejezet - A legszentebb eucharisztia őrzése és tisztelete 934-944
            III. fejezet - A mise bemutatásával kapcsolatban felajánlott adomány 945-958
        IV. cím - A BŰNBÁNAT SZENTSÉGE 959-997
            I. fejezet - A szentség kiszolgáltatása 960-964
            II. fejezet - A bűnbánat szentségének kiszolgáltatója 965-986
            III. fejezet - A gyónó 987-991
            IV. fejezet - A búcsúk 992-997
        V. cím - A BETEGEK KENETÉNEK SZENTSÉGE 998-1007
            I. fejezet - A szentség kiszolgáltatása 999-1002
            II. fejezet - A betegek kenetének kiszolgáltatója 1003
            III. fejezet - A betegek kenetének felvevője 1004-1007
        VI. cím - AZ EGYHÁZI REND 1008-1054
            I. fejezet - A felszentelés és a szentelő 1010-1023
            II. fejezet - A szentelendők 1024-1052
                1. cikkely - A szentelendőktől megkövetelt tulajdonságok 1026-1032
                2. cikkely - Előzetes követelmények a szenteléshez 1033-1039
                3. cikkely - A szabálytalanságok és más akadályok 1040-1049
                4. cikkely - A szükséges okmányok és a vizsgálat 1050-1052
            III. fejezet - A felszentelés megtörténtének bejegyzése és igazolása 1053-1054
        VII. cím - A HÁZASSÁG 1055-1165
            I. fejezet - A lelkipásztori gondoskodás és a házasság megkötését megelőző teendők 1063-1072
            II. fejezet - Az érvénytelenítő akadályok általában 1073-1082
            III. fejezet - Az egyes érvénytelenítő akadályok 1083-1094
            IV. fejezet - A házassági beleegyezés 1095-1107
            V. fejezet - A házasság megkötésének formája 1108-1123
            VI. fejezet - A vegyes házasságok 1124-1129
            VII. fejezet - A titkos házasságkötés 1130-1133
            VIII. fejezet - A házasság jogi következményei 1134-1140
            IX. fejezet - A házastársak különválása 1141-1155
                1. cikkely - A kötelék felbontása 1141-1150
                2. cikkely - Különválás a kötelék fennmaradása mellett 1151-1155
            X. fejezet - A házasság érvényesítése 1156-1165
                1. cikkely - Az egyszerű érvényesítés 1156-1160
                2. cikkely - A gyökeres orvoslás 1161-1165


        I. cím - A SZENTELMÉNYEK 1166-1172
        II. cím - A ZSOLOZSMA 1173-1175
        III. cím - AZ EGYHÁZI TEMETÉS 1176-1185
            I. fejezet - A temetési szertartás végzése 1177-1182
            II. fejezet - Kiknek kell megadni és kiktől kell megtagadni az egyházi temetést 1183-1185
        IV. cím - A SZENTEK, A SZENTKÉPEK ÉS AZ EREKLYÉK TISZTELETE 1186-1190
        V. cím - A FOGADALOM ÉS AZ ESKÜ 1191-1204
            I. fejezet - A fogadalom 1191-1198
            II. fejezet - Az eskü 1199-1204


        I. cím - A SZENT HELYEK 1205-1243
            I. fejezet - A templomok 1214-1222
            II. fejezet - A kápolnák és a magán-házikápolnák 1223-1229
            III. fejezet - A kegyhelyek 1230-1234
            IV. fejezet - Az oltárok 1235-1239
            V. fejezet - A temetők 1240-1243
        II. cím - A SZENT IDŐK 1244-1253
            I. fejezet - Az ünnepek 1246-1248
            II. fejezet - A bűnbánati napok 1249-1253
   

        I. cím - A JAVAK SZERZÉSE 1259-1272
        II. cím - A JAVAK KEZELÉSE 1273-1289
        III. cím - A SZERZŐDÉSEK, KÜLÖNÖSEN AZ ELIDEGENÍTÉS 1290-1298
        IV. cím - A KEGYES INTÉZKEDÉSEK ÁLTALÁBAN ÉS A KEGYES ALAPÍTVÁNYOK 1299-1310



        I. cím - A BÜNTETENDŐ CSELEKMÉNYEK BÜNTETÉSE ÁLTALÁNOSSÁGBAN 1311-1312
        II. cím - A BÜNTETŐ TÖRVÉNY ÉS A BÜNTETŐ PARANCS 1313-1320
        III. cím - A BÜNTETŐ RENDELKEZÉSEKNEK ALÁRENDELT ALANY 1321-1330
        IV. cím - A BÜNTETÉSEK ÉS MÁS BÜNTETŐ INTÉZKEDÉSEK 1331-1340
            I. fejezet - A cenzúrák 1331-1335
            II. fejezet - A jóvátevő büntetések 1336-1338
            III. fejezet - A büntető óvintézkedések és a vezeklések 1339-1340
        V. cím - A BÜNTETÉSEK ALKALMAZÁSA 1341-1353
        VI. cím - A BÜNTETÉSEK ELENGEDÉSE ÉS A KERESETEK ELÉVÜLÉSE 1354-1363


        I. cím - BÜNTETENDŐ CSELEKMÉNYEK A HIT ELLEN ÉS AZ EGYHÁZ EGYSÉGE ELLEN 1364-1369
      II. cím - BÜNTETENDŐ CSELEKMÉNYEK AZ EGYHÁZI HATÓSÁG ELLEN ÉS A TISZTSÉGEK GYAKORLÁSA ELLEN 1370-1378
       III. cím - BÜNTETENDŐ CSELEKMÉNYEK A SZENTSÉGEK ELLEN 1379-1389
        IV. cím - BÜNTETENDŐ CSELEKMÉNYEK MÁS JÓ HÍRE ELLEN ÉS A HAMISÍTÁS BÜNTETENDŐ CSELEKMÉNYE 1390-1391
        V. cím - BÜNTETENDŐ CSELEKMÉNYEK KÜLÖNLEGES KÖTELEZETTSÉGEK ELLEN 1392-1396
        VI. cím - BÜNTETENDŐ CSELEKMÉNYEK AZ EMBERI ÉLET, MÉLTÓSÁG ÉS SZABADSÁG ELLEN 1397-1398
        VII. cím - ÁLTALÁNOS SZABÁLY 1399



        I. cím - AZ ILLETÉKES BÍRÓSÁG 1404-1416
        II. cím - A BÍRÓSÁGOK KÜLÖNBÖZŐ FOKOZATAI ÉS FAJTÁI 1417-1445
            I. fejezet - Az elsőfokú bíróság 1419-1437
                1. cikkely - A bíró 1419-1427
                2. cikkely - Az ügyhallgatók és az előadóbírók 1428-1429
                3. cikkely - Az ügyész, a kötelékvédő és a jegyző 1430-1437
            II. fejezet - A másodfokú bíróság 1438-1441
            III. fejezet - Az Apostoli Szentszék bíróságai 1442-1445
        III. cím - A BÍRÓSÁGOK FEGYELME 1446-1475
            I. fejezet - A bírók és a bírósági segédszemélyzet feladata 1446-1457
            II. fejezet - A tárgyalás sorrendje 1458-1464
            III. fejezet - A határidők és a haladékok 1465-1467
            IV. fejezet - A bíráskodás helye 1468-1469
            V. fejezet - A tárgyalóterembe beengedhető személyek; az iratok kiállítása és megőrzése 1470-1475
        IV. cím - A PERES FELEK 1476-1490
            I. fejezet - A felperes és az alperes 1476-1480
            II. fejezet - A perbeli képviselők és az ügyvédek 1481-1490
        V. cím - A KERESETEK ÉS A KIFOGÁSOK 1491-1500
            I. fejezet - A keresetek és a kifogások általában 1491-1495
            II. fejezet - Az egyes keresetek és kifogások 1496-1500



        I. cím - A PERALAPÍTÁS 1501-1512
            I. fejezet - A keresetlevél 1501-1506
            II. fejezet - Az idézés és a perbeli cselekmények közlése 1507-1512
        II. cím - A PERFELVÉTEL 1513-1516
        III. cím - A PER FOLYAMATA 1517-1525
        IV. cím - A BIZONYÍTÉKOK 1526-1586
            I. fejezet - A felek nyilatkozatai 1530-1538
            II. fejezet - Az okirati bizonyítás 1539-1546   
                1. cikkely - Az okiratok természete és hitele 1540-1543
                2. cikkely - Az okiratok felmutatása 1544-1546
            III. fejezet - A tanúk és a tanúvallomások 1547-1573
                1. cikkely - Kik lehetnek tanúk 1549-1550
                2. cikkely - A tanúk megnevezése és kizárása 1551-1557
                3. cikkely - A tanúk kihallgatása 1558-1571
                4. cikkely - A tanúvallomások hitele 1572-1573
            IV. fejezet - A szakértők 1574-1581
            V. fejezet - A bírói kiszállás és a bírói szemle 1582-1583
            VI. fejezet - A vélelmek 1584-1586
        V. cím - A MELLÉKES ÜGYEK 1587-1597
            I. fejezet - A felek távolmaradása 1592-1595
            II. fejezet - Harmadik személy közbelépése az ügyben 1596-1597
        VI. cím - A PERIRATOK KÖZZÉTÉTELE, A PER BEZÁRÁSA ÉS A TÁRGYALÁS 1598-1606
        VII. cím - A BÍRÓ DÖNTÉSEI 1607-1618
        VIII. cím - AZ ÍTÉLET MEGTÁMADÁSA 1619-1640
            I. fejezet - Semmisségi panasz az ítélet ellen 1619-1627
            II. fejezet - A fellebbezés 1628-1640
        IX. cím - A JOGERŐ ÉS AZ ELŐBBI ÁLLAPOTBA VALÓ VISSZAHELYEZÉS 1641-1648
            I. fejezet - A jogerő 1641-1644
            II. fejezet - Az előbbi állapotba való visszahelyezés 1645-1648
        X. cím - A PERKÖLTSÉGEK ÉS AZ INGYENES JOGVÉDELEM 1649
        XI. cím - AZ ÍTÉLET VÉGREHAJTÁSA 1650-1655



        I. cím - A HÁZASSÁGI ELJÁRÁSOK 1671-1707
            I. fejezet - A házasság semmisségének kinyilvánításáért folyó perek 1671-1691
                1. cikkely - Az illetékes bíróság 1671-1673
                2. cikkely - A házasság megtámadásának joga 1674-1675
                3. cikkely - A bírók feladata 1676-1677
                4. cikkely - A bizonyítás 1678-1680
                5. cikkely - Az ítélet és a fellebbezés 1681-1685
                6. cikkely - Az okirati eljárás 1686-1688
                7. cikkely - Általános szabályok 1689-1691
            II. fejezet - A házastársak különválásáról folyó perek 1692-1696
            III. fejezet - A megkötött és el nem hált házasság alóli felmentésért folyó eljárás 1697-1706
            IV. fejezet - A házastárs holtnak nyilvánításáért folyó eljárás 1707
        II. cím - A FELSZENTELÉS SEMMISSÉGÉNEK KINYILVÁNÍTÁSÁÉRT FOLYÓ PEREK 1708-1712
        III. cím - A PEREK ELKERÜLÉSÉNEK MÓDJAI 1713-1716

        I. fejezet - Az előzetes vizsgálat 1717-1719
        II. fejezet - Az eljárás lefolyása 1720-1728
        III. fejezet - A károk helyrehozatala iránti kereset 1729-1731



        I. fejezet - Eljárási mód a plébánosok elmozdítására 1740-1747
        II. fejezet - Eljárási mód a plébánosok áthelyezésére 1748-1752

RÖVIDÍTÉSEK

I. FÜGGELÉK
A Pápai Törvénymagyarázó Tanács válaszai

II. FÜGGELÉK
A Magyar Püspöki Konferencia Kiegészítő Szabályai Az Egyházi Törvénykönyvhöz

TÁRGYMUTATÓ

---

    Amikor II. János Pál pápa 1983. január 25-én hivatalosan kihirdette az új Egyházi Törvénykönyvet, ezt a lépést „történelmi tettnek” nevezte. A törvénykönyv tanulmányozása meggyőzi az olvasót arról, hogy ez a kijelentés nem túlzó.

    A szövegből világosan kirajzolódik az egész új törvényhozás legfőbb indítéka és szándéka, melyet a törvénykönyv utolsó szavaival így fejezhetünk ki leghívebben: „a lelkek üdvösségének... az egyházban mindig a legfőbb törvénynek kell lennie.”

    Az új törvénykönyv pontosan követi a II. Vatikáni Zsinat tanítását, szövegének alapját is jelentős mértékben ennek a zsinatnak az okmányai képezték. Nem csupán a lényeget illetően vagy egy-egy kifejezés tekintetében támaszkodnak az új kánonok a zsinatra, hanem sokszor szó szerint át is veszik a zsinati szövegeket. Olyan törvényszöveggel állunk tehát szemben, amely egységes és világos hittani alapon nyugszik. Valószínűleg ez ennek a kánonjogi törvénykönyvnek a legfőbb újdonsága. Soraiban gyakorta megtalálhatjuk az egyház hierarchikus közösségként való ábrázolását, az egyházzal való közösség különböző fokozatairól szóló tanítást, a kollegialitás eszméjét vagy azt az elvet, hogy az egyetemes egyház a részegyházakban és a részegyházakból áll. Az egyházról a törvénykönyv úgy beszél, mint Isten népéről, melynek hármas - kormányzói, tanítói, megszentelői - feladata van.

    Ugyancsak a zsinat szellemének hatása, hogy az új törvénykönyv határozottan lelkipásztori beállítottságú. Ez volt azoknak a pápáknak a kifejezett kívánsága is, akik a törvénykönyv majd negyedszázados átdol-gozási munkálatai során külön útmutatásaikkal is ismételten belefolytak az előkészületekbe. Számos olyan kánont találunk, mely közvetlenül a lelkipásztori tevékenységgel foglalkozik. De még több azoknak a törvényeknek a száma, amelyeknek alapeszméje, indítóoka ez a lelkipásztori irányulás. Jellemző ez a törekvés Az Egyházi Törvénykönyvnek azokra a részeire is, ahol a szó szoros értelmében vett lelkipásztorkodástól távolabb álló kérdésekről van szó.

    Az olyan nagy események előtt, mint egy új törvénykönyv kihirdetése, sajátos magatartási forma szokott felbukkanni. Kitért erre a jelenségre VI. Pál pápa is, aki 1966. augusztus 17-én mondott beszédében a kánonjognak az egyházban való szükségességéről szólva a következőket mondotta: „.. .ha az egyház látható, hierarchikus társaság, mely az üdvösség szolgálatára kapott küldetést, melyet csakis egyértelműen és meghatározottan lehet megvalósítani, és őrzője egy olyan igének, melyet szigorúan kell őrizni és apostoli módon kell terjeszteni, ha felelős a saját híveinek üdvösségéért és a világ evangelizálásáért, akkor nem mondhat le arról, hogy következetesen a kinyilatkoztatásból, valamint belső és külső életének mindenkori szükségleteiből levezetett törvényeket alkosson magának. Az úgynevezett »juridizmus« lehetséges hátrányai ellen az orvosság nem annyira az egyházi törvény eltörlése, mint inkább a tökéletlen vagy korszerűtlen kánoni előírásoknak más, jobban megfogalmazott kánoni előírásokkal való helyettesítése. Aki elfogultságában ellenszenvet táplál az egyházi törvénnyel szemben, abban nincs meg az igazi sensus Ecclesiae” (AAS 58, 1966, 801).

    Az új Egyházi Törvénykönyv nyelvezete - a mű keletkezését meghatározó alapvető tényezőknek megfelelően - egyszerre kívánt hű lenni a zsinat teológiai terminológiájához, alkalmazkodni a lelkipásztori szükségletekhez, és eleget tenni a jogi szakszerűség követelményeinek. A kánonok latinsága az 1917-es törvénykönyvhöz képest egyszerűbbé vált, de megőrizte azt a sajátos pontosságát, melynek érzékeltetése a modern nyelvekre való fordítás során különleges nehézséget okoz.

    A magyar fordításnak ezenkívül egy másik jelentős akadályt is le kellett küzdenie. Ez pedig a magyar kánonjogi nyelv viszonylagos kiforratlansága volt. A magyar világi jogéletben, különösen a törvényhozásban a latinnyelvűség egyeduralma tovább tartott, mint Európa más országaiban. Ez jogi nyelvünkben is nyomot hagyott. Egyrészt meghatározta a szaknyelv fejlődési irányát, másrészt negatív jelenségeket is eredményezett. A magyar jogi nyelv nemzetközi mértékkel mérve is kiemelkedett a vadhajtások kifejlődésének tekintetében. Jogi tudományos műnyelvünkben igen sűrűn előfordultak latinizmusok és germanizmusok, gyakran „megjelentek a szó szerinti fordítás elkerülhetetlen stilisztikai, néha még nyelvtani nehézségei is, ami magától értetődő” (KOVÁCS F., A magyar jogi terminológia kialakulása, Bp. 1964, 6-7). A jogi nyelv tisztulásának és magyarosodásának folyamatában kánonjogi nyelvünket bizonyos késés jellemzi. Ennek okai nyilvánvalóak. Az egyetemes egyházi törvényhozás nyelve a latin. A papnevelő intézetek keretében működő hittudományi főiskoláinkon - és ez a kánonjog oktatásának legjellemzőbb színhelye - az egyházjogi oktatás nyelve vagy legalább tankönyve egészen az 1960-as évek második feléig latin volt. Egyházmegyei törvényhozásunkban (zsinati határozatok) a magyar nyelv csak az

        I. világháború után foglalta el teljesen a latin helyét. Noha a bíráskodás nyelvének a reformkor óta a magyarországi szentszékeknél is a magyarnak kellett lennie (1844: II. tc. 6. §), Esztergomban pl. a szentszéki regisztert 1880-ig latinul vezették, csak az ítéleteket írták be magyarul. A kiegyezés után törvény engedélyezi, hogy az egyházi bíróságok maguk határozzák meg ügykezelési nyelvüket (1868: XLIV. tc. 10. §). Az I. világháború után ugyan egyházi bíráskodásunkban általános már a magyar nyelv használata, de még a II. világháború után is előfordul, hogy egy-egy peres iratot a hazai szentszékek latinul állítanak ki olyankor is, mikor az ügyet nem terjesztik fel Rómába.

    A latinul tudók körének szűkülésével nem tudott teljesen lépést tartani a magyar kánonjogi nyelv fejlődése, bár a jogakadémiákon, főként pedig az egyetemeken a múlt század második felében már magyarul tanították az egyházjogot (vö. 1868: XLIV. tc. 19. §), és részben ehhez kapcsolódva magyar nyelvű kánonjogi kézikönyvek is keletkeztek (pl. Bozóky Alajos, Szeredy József, Konek Sándor, Kazaly Imre és - még a kódex után is - Kosutány Ignác és Kérészy Zoltán művei). Az 1917-es Egyházi Törvénykönyv megjelenése után a magyar kánonjogi kiadványok száma nem volt olyan nagy, hogy állandó, egységes terminológia alakulhatott volna ki. Ugyanarra az egyházjogi fogalomra egyes szerzőink más és más fordítást alkalmaztak, sokszor egy művön belül is több megoldással kísérleteztek.

    A jelen fordítás a régi egyházjogban is szereplő kifejezések, jogintézmények tekintetében igyekezett figyelembe venni az eddig érvényben volt törvénykönyv jogát tárgyaló legelterjedtebb magyar nyelvű műveket. Elsősorban mint legújabb és részletesség dolgában is kiemelkedő kézikönyv, Bánk József munkája (Kánoni jog I-II, Bp. 1960-1962) szolgált terminológiai alapul, de szem előtt tartottuk ugyanennek a szerzőnek más műveit, valamint Sipos István (főleg: Katholikus egyházjog, Pécs 1928; A katolikus házasságjog rendszere a Codex luris Canonici szerint. Átdolgozta Gálos L., 4Bp. 1960; Egyházi perrendtartás köteléki, felszentelés elleni és büntető ügyekben, 3Pécs 1943), Meszlényi Zoltán (Házassági köteléki perek az egyházi bíráskodásban, Esztergom 1927), Scher-mann Egyed (főleg: Szerzetesjog, Pannonhalma 1927; A szerzetesjog elemei, Pannonhalma 1930) és mások magyar nyelvű, összefoglaló jellegű munkáit, továbbá a Katolikus Lexikon (I-IV, Bp. 1931-1933) megfelelő címszavait. Ugyancsak több helyen tekintetbe vettük terminológiai szempontból az utóbbi években megjelent katolikus teológiai főiskolai jegyzeteket (Személyi József, Galavits József, Cserpes Jenő munkáit).

    Az 1917-es törvénykönyvnek a házasságra és a házassági perre vonatkozó részeit magyar fordításban már Meszlényi Zoltán kiadta 1927-ben (Házassági köteléki perek... 391-428). A teljes 1917-es Egyházi Törvénykönyvről is készült magyar fordítás (Kánonjogi kódex. Kézirat gyanánt, h. n., é. n.), de az egyházi használatban nem terjedt el, s nem is mentes a kánonjogilag téves magyarításoktól. Technikai és tipográfiai szempontból azonban ez a kiadás is hasznos tanulságokkal szolgál.

    A törvénykönyv szövegének jellege miatt szükséges volt a II. Vatikáni Zsinat okmányai magyar fordításának (A II. Vatikáni Zsinat tanítása, Szerk. Cserháti J.-Fábián Á., Bp. 1975) állandó használata. Nemcsak kifejezések dolgában törekedtünk alkalmazkodni ehhez a kiadáshoz, hanem - bár néha némi belső fenntartással - helyesírás tekintetében is. Az „egyház” és a „katolikus egyház” név pl. kánonjogilag intézménynév, tehát nagy kezdőbetű illenék hozzá. Feltétlenül kívánatosnak látszott azonban, hogy a zsinat szövegei és a törvénykönyv magyar fordításban is összhangban legyenek egymással. Nem hagytuk figyelmen kívül a fordítás során egyes zsinat utáni egyházi jogszabályok magyar kiadását sem (pl. a liturgikus könyvekben megjelent utasításokat vagy a teológiai jegyzetek függelékében, illetve a „Pápai megnyilatkozások” c. sorozatban közölt jogszabály értékű szövegeket).

    Ugyancsak állandóan szembesítenünk kellett a^terminológiát mai hazai egyházi joggyakorlatunk szóhasználatával. Ám ez sem mondható eléggé egységesnek és következetesnek.

    Bizonyos pontokon össze kellett vetnünk szövegünket a hatályos magyar jogszabályok és a tudományos magyar jogi irodalom nyelvezetével és fogalmaival is.

    Maga a fordítás a hivatalos latin szövegnek a Libreria Editrice Vaticana által gondozott harmadik kiadását tartja szem előtt, s figyelembe veszi azokat a javításokat is, melyeket az 1983. szeptember 22-én kiadott hivatalos jegyzék közöl (AAS 75, 1983, Pars II, Appendix).

    A fordításban természetesen segítséget jelentettek a már más modern nyelveken napvilágot látott kiadások. Használhattuk már az olasz (Codice di diritto canonico. Testo ufficiale e versione italiana, Roma 1983) és a spanyol (Código de Derecho Canónico. Edición bilingüe, Madrid 1983 = BAC minor 66) fordítást, de módunk volt tanulmányozni Inge Gamplnak, a bécsi egyetem professzornőjének kézirat gyanánt készült részleges német fordítását (Texte des Codex Iuris Canonici. Für Lehr-und Studienzwecke des Wahlpflichtfaches „Kirchenrecht - System” ausgewahlt und übersetzt) is. Magához a fordításhoz is alkalmazható volt ezenkívül Hugo Schwendenwein kézikönyve, mely az új törvénykönyv szinte fordításszerűen szöveghű teljes ismertetését adja (Das neue Kirchenrecht. Gesamtdarstellung, Graz 1983). Fordításunk végső átnézésekor már a teljes német és angol kiadással való egybevetésre is lehetőség volt.

    Gyakran már a fordításhoz is vizsgálnunk kellett azt a szándékot, amely a törvényhozót a szöveg egyes szavainak megválasztásában vezette. Erről elsősorban a törvénykönyvet átdolgozó pápai bizottságnak a Communicationes c. folyóiratban napvilágot látott közleményeiben találunk adatokat, de figyelembe vettük a bizottság munkájának egyes szakmai részleteiről szóló más beszámolókat, tanulmányokat is. A régi törvénykönyv nyelvezetéhez képest jelentkező változtatások értékeléséhez szükség volt az 1917-es Egyházi Törvénykönyv jogi nyelvéről szóló szakirodalom, különösen Klaus Mörsdorf közismert monográfiája (Die Rechtssprache des Codex luris Canonici, Paderborn 1967) állandó szem előtt tartására is.

    A fordítás során követett elvekről csupán annyit kell megjegyeznünk, hogy a törvénykönyv készítői mérlegeltek minden fogalmat, sőt minden egyes szót is, azzal a jelentésbeli gazdagsággal együtt, amit az egyes szavaknak adni kívántak. Tehát nem élhettünk a megszokott fordítói szabadsággal, s nem írhattuk körül a szigorú egyházjogi formulákat, de nem is helyettesíthettük az egyes szakkifejezéseket másokkal, melyeket találóbbnak éreztünk volna. A decretum szót pl. a terminológiai azonosság kedvéért mindig határozatnak fordítottuk, holott a perjogban bizonyos határozatokat végzéseknek is nevezhetnénk. Amikor azonban egy latin kifejezés különböző jelentéseire más-más magyar szakszó van, s ezek egyike sem használható a másik helyett a félreértés veszélye nélkül, vállaltuk a különböző szavak alkalmazását. Legfőbb irányelvünk mindezek alapján a latin szöveghez való szigorú hűség volt. A szabadabb, értelmezőbb körülírást inkább a kommentár, mint a fordítás feladatának tekintettük. Természetesen a betű szerinti hűségnek ez a kritériuma - és ez a párhuzamosan olvasható latin szöveg alapján érzékelhető - a törvénykönyv egyes részeinek megfelelően más és más módon érvényesült. A kánonoknak ugyanis ebben a törvénykönyvben két fő típusa van: a szigorúan és technikailag is jogi jellegűek, valamint a teológiai, lelkipásztori tartalmúak. Ez utóbbiak esetében a fordítás valamivel árnyaltabb, szabadabb lehetett. Ilyenkor néha az egyes latin szakkifejezéseknek megfelelő magyar teológiai műszót kellett alkalmazni az ugyanannak a latin szónak a fordítására lefoglalt magyar kánonjogi műszó helyett (pl. a votum jelentése fogadalom, de a keresztséggel kapcsolatban a vágykeresztségre utal).

    Mivel ezeket a fordítási elveket követve nem mindig volt lehetséges szélesebb közönség számára is világos, de az eredeti szöveg teljes jogi értelmét is tükröző fordítási megoldásokat találni, szükségesnek tűnt, hogy külön magyarázatokat fűzzünk a szöveghez. Ez annál is inkább indokoltnak látszott, mivel a magyar egyházi köztudat - az idevonatkozó publikációk kis számából ítélve - csak szerény mértékben értesült arról a nagyszabású elméleti fejlődésről, amin az egyházi jog a zsinat óta keresztülment. Így máris jelentkeztek az új Egyházi Törvénykönyv megértésének nehézségei.

    Szövegmagyarázataink rövidségre törekszenek. Csupán azokhoz a kánonokhoz fűztünk megjegyzést, ahol azt a pontos megértés, a félreértések elkerülése megkívánta. Tartózkodtunk a jogtörténeti visszapillantásoktól. Az esetleg előforduló ilyen jellegű utalásaink annak jelzésére szorítkoznak, hogy miben áll egy-egy rendelkezés újdonsága a régi törvénykönyvhöz vagy az ez ideig érvényes egyházfegyelemhez képest. Az új törvénykönyv szövegtervezeteiről és a hivatalosan kihirdetett szöveg egyes részleteiről már rendelkezésre állnak tudományos értékű kommentárok. Ezekre hivatkozunk is, hogy megkönnyítsük az érdeklődőknek a további tájékozódást.

    Hangsúlyoznunk kell, hogy az Egyházi Törvénykönyv egyetlen hivatalos szövege az Apostoli Szentszék kifejezett rendelkezése folytán a latin eredeti (Normae de Latino textu Codicis luris Canonici tuendo eodemque alias in linguas convertendo, in L'Osservatore Romano 1983. január 29, 1). A fordítás a megértés szolgálatára hivatott. A tudományos magyarázat alapját tehát a latin szöveg képezi.

    Az Egyházi Törvénykönyv hazai kiadásának közrebocsátásakor hálás köszönetet mondunk mindazoknak, akik ennek a kiadványnak a létrehozásában szakmai, nyelvi vagy technikai segítséget nyújtottak. Köszönetünket fejezzük ki Urbano Navarretének, a Pápai Gergely Egyetem rektorának és Julio Manzanaresnek, a Pápai Gergely Egyetem és a Salamancai Pápai Egyetem professzorának az új törvénykönyv szövegével és értelmezésével kapcsolatos szíves felvilágosításaikért; Dan-kó Lászlónak, a Pápai Magyar Intézet rektorának a munkához szükséges publikációk készséges és gyors rendelkezésre bocsátásáért; továbbá mindazoknak, akik a fordítás egy-egy részének átnézésében közreműködtek, megjegyzéseikkel, szempontjaikkal segítették a magyar szöveg tökéletesítését: Hollós Jánosnak, aki a Keleti Kódex átdolgozására alakult pápai bizottság tanácsadójaként szerzett tapasztalatai alapján járult hozzá a szöveg egy részének átnézéséhez, Csigi Imrének és a Pécsi Püspöki Bíróság többi munkatársainak, a Veszprémi Püspöki Bíróság munkatársainak, nevezetesen Bohus Péternek, Dóczy Lászlónak, Gyűrű Gézának, Pacsay Jánosnak, Párkányi Józsefnek, valamint mindenkinek, aki az 1983-as esztergomi nyári kánonjogi kurzuson megjegyzésével segítette a fordítás munkáját.

    Különösképpen szeretnénk hálánkat kifejezni Személyi Józsefnek, a szerzetesjogi szövegtervezet fordításáért (Schema 1980), melyet súlyos betegsége alatt áldozatos munkával készített el, és amelyet a szerzetesjogi kánonok végleges szövegének fordításakor nagymértékben felhasználtunk.

    Köszönettel emlékezünk meg arról a türelmes és pontos munkáról is, amit a kézirat gépelése és külső kiállításának rendezése során Bajkay Gabriella nővér végzett.

    Adja Isten, hogy mindazt a szépet és jót, amit az új Egyházi Törvénykönyv az egyetemes egyház életében megvalósítani hivatott, a magyar egyházban is eredményesen szolgálhassa.

Budapest, 1984.


    Mivel a kétnyelvű kommentált Codex negyedik kiadásának megjelenése óta számos új egyetemes és részleges jogszabály látott napvilágot, a főbb változásokat beledolgoztuk a magyarázó jegyzetekbe, a legfontosabb új dokumentumokat pedig, melyek szorosan a CIC szövegéhez kapcsolódnak, függelékben is közöljük, hogy így új kiadásunk biztos és naprakész eligazítást adjon a gyakorlat számára.

    Az új kiegészítő jogszabályokon kívül magának a CIC-nek a szövege is több ponton módosult. Két kánonnak az „Ad tuendam fidem” kezdetű motu proprióval (1998. V. 18.) megújított szövegét már előző kiadásunkban is feltüntettük. Most a 2010. X. 26-án kiadott „Omnium in mentem” kezdetű motu proprio nyomán beállt változásokat is bevezettük a szövegbe. Más szentszéki előírások is módosították az Egyházi Törvénykönyv egyes rendelkezéseinek hatályát vagy terjedelmét, de magának a szövegnek a módosítását nem írták elő. Rájuk tehát a lábjegyzetekben utalunk.

    Püspöki Konferenciánk a Szentszék jóváhagyásával 2013-tól megváltoztatta a kötelező ünnepek rendjét. Ezzel a Magyar Katolikus Püspöki Konferenciának az Egyházi Törvénykönyvhöz fűzött kiegészítő szabályai 19. cikkelye a CIC 20. kánonja szerint módosult.

    A bőséges új irodalom bedolgozása túllépte volna egykötetes kommentárunk kereteit. A legfontosabb új kommentárokról Egyházjog c. kötetünk ötödik kiadásában (Szent István Társulat, Bp. 2014) adunk bibliográfiát.




    A szent fegyelem törvényeit a katolikus egyház az idők során meg szokta reformálni és meg szokta újítani, hogy - mindig hűen az isteni alapítóhoz - kellően megfeleljenek a rábízott, üdvösségre vezérlő küldetésnek. Éppen ettől a szándéktól indítva váltjuk valóra a katolikus világ várakozását, és rendeljük el ma, 1983. január 25-én az átdolgozott Egyházi Törvénykönyv kiadását. Mikor ezt tesszük, gondolatban visszatérünk az 1959. évnek ugyanerre a napjára, amikor elődünk, a boldog emlékű XXIII. János pápa először jelentette be nyilvánosan, hogy elhatározta az 1917. év pünkösdjén kihirdetett hatályos egyházi törvénygyűjtemény megreformálását.

    Az Egyházi Törvénykönyv átdolgozásáról szóló döntés két másik döntéssel együtt született, amelyekről a pápa (XXIII. János) ugyanazon a napon beszélt. Az egyik a római egyházmegyei zsinat megtartására, a másik az egyetemes zsinat összehívására vonatkozott. Noha a két esemény közül az első nem tartozik szorosan hozzá a törvénykönyv megreformálásához, a másik, vagyis a zsinat a lehető legnagyobb jelentőségű ennek az ügynek a szempontjából, mert lényegében szorosan összefügg vele.

    Ha feltesszük a kérdést, hogy miért érezte át XXIII. János pápa a hatályos törvénykönyv megreformálásának szükségességét, a választ talán magában az 1917-ben kibocsátott törvénykönyvben találjuk meg. Van azonban egy másik és egyben döntő válasz is, hogy tudniillik az egyházjog reformját maga a zsinat, amely az egyháznak a legnagyobb figyelmet szentelte, teljes mértékben akarta, sőt úgy tűnik, követelte.

    Nyilvánvaló, hogy a törvénykönyv átdolgozásáról szóló első híradás idején a zsinat még csak a jövőre tervezett vállalkozás volt. Ehhez járul, hogy a zsinati tanítóhivatal rendelkezései, különösen az egyházról szóló tanítása, csak az 1962-65-ös években fogalmazódtak meg. Mégis, mindenki előtt nyilvánvaló, hogy XXIII. János leikének megérzése helyes volt, és méltán mondhatjuk, hogy az egyház hosszú távra szóló érdekét tartotta szem előtt.

    Ezért az új törvénykönyvnek, amelyet ma nyilvánosságra hozunk, szükségképpeni előfeltétele volt a zsinat tevékenysége. Bár a zsinattal egyidejűleg jelentették be, időben mégis a zsinat után következik, mivel az előkészítését szolgáló munkálatoknak szükségképpen a zsinatra kellett támaszkodniuk, és így csupán annak lezárása után kezdődhettek meg.

    Ha ma visszagondolunk ennek az útnak a kiindulópontjára, 1959. január 25-ére, és magára XXIII. János pápára, az Egyházi Törvénykönyv átdolgozásának kezdeményezőjére, akkor meg kell állapítanunk, hogy ez a törvénykönyv egyetlen szándékból fakadt: a keresztény élet megújításának szándékából. Ez volt az egész zsinati munka irányítója és vezérfonala is.

    Áttérve a törvénykönyv kihirdetését megelőző munkálatok természetének és annak a módnak a vizsgálatára, ahogyan kiváltképpen VI. Pál és I. János Pál pápasága alatt és azóta is, egészen a mai napig végezték azokat, világosan ki kell jelentenünk, hogy ezek a munkálatok kiemelkedően kollegiális szellemben folytak. Ez nemcsak a mű külső összeállítására vonatkozik, hanem mélyen érinti maguknak a hozott törvényeknek a lényegét is.

    A kollegialitásnak ez az ismertetőjegye, amely ennek a törvénykönyvnek a kialakulását különösképpen jellemzi, teljességgel megfelel a II. Vatikáni Zsinat tanítóhivatalának és jellegének. Ezért a törvénykönyv nem csupán tartalmánál fogva, hanem már keletkezése tekintetében is ennek a zsinatnak a szellemét hordozza. Azét a zsinatét, amelynek okmányaiban az egyház, az üdvösség egyetemes szentsége (vö. Const. Lumen Gentium, 1, 9,48) mint Isten népe áll előttünk, hierarchikus felépítése pedig úgy jelenik meg, mint aminek alapját a fejével egységben levő püspöki testület képezi.

    Ezért tehát a püspökök és a püspöki konferenciák felhívást kaptak arra, hogy működjenek együtt az új törvénykönyv előkészítésében, hogy ilyen hosszú utat megjárva, amennyire csak lehetséges, fokozatosan, kollegiális módon érlelődjenek meg azok az új jogi formulák, amelyeknek azután az egész egyház használatára kell szolgálniuk. Ennek a vállalkozásnak minden szakaszában részt vettek a munkában szakértők is: olyan emberek, akik kiválóan jártasak a teológiában, a történelemben és különösen az egyházi jogban, és akiket a világ minden részéről hívtak meg.

    Ma mindnyájuknak külön-külön is hálás köszönetet szeretnénk mondani.

    Először is azok az elhunyt bíborosok jelennek meg szemünk előtt, akik az előkészítő bizottság élén álltak: Pietro Ciriaci bíboros, aki a művet elkezdte, és Pericle Felici bíboros, aki a munkák menetét sok éven át, szinte egészen a lezárásig vezette. Azután ennek a bizottságnak a titkáraira gondolunk, a főtisztelendő Giacomo Violardo úrra, a későbbi bíborosra, valamint Raimondo Bidagor jezsuita atyára, akik bőséges tudományukat és bölcsességüket fordították erre a munkára. Velük együtt megemlékezünk azokról a bíborosokról, érsekekről, püspökökről és a bizottság minden volt tagjáról, valamint az egyes szakcsoportok tanácsadóiról, akik ezekben az években oly nagy igyekezettel dolgoztak, és akiket Isten időközben az örökkévalóságba szólított. Mindnyájukért Istenhez száll most imádságunk.

    De meg akarunk emlékezni az élőkről is, mindenekelőtt a bizottság jelenlegi helyettes elnökéről, tisztelendő testvérünkről, Rosalio Castillo Laráról, aki hosszú időn keresztül kiváló munkát végzett ebben a fontos tisztségben; azután a kedves Willy Onclin atyáról, aki fáradhatatlan szorgalmával és lelkiismeretességével nagyban hozzájárult a mű sikeres befejezéséhez; továbbá mindenki másról, aki ebben a bizottságban akár bíboros tagként, akár tisztségviselőként, tanácsadóként és munkatársként a szakcsoportokban vagy más hivatalokban értékesen hozzájárult ennek a hatalmas és átfogó műnek a kidolgozásához és elkészítéséhez.

    Amikor ma kihirdetjük a törvénykönyvet, teljesen tudatában vagyunk annak, hogy ez a cselekedet pápai tekintélyünk és hatalmunk kifejezése, és így primáciális jelleggel rendelkezik. Éppúgy tudatában vagyunk azonban annak is, hogy ez a törvénykönyv tartalmát tekintve összes püspök testvérünknek az egyházról való kollegiális gondoskodását tükrözi; sőt bizonyos mértékben a zsinathoz hasonlóan, ez a törvénykönyv olyan kollegiális együttműködés gyümölcsének tekintendő, amely az egész egyházban elszórtan megtalálható szakértők és szakintézetek erőinek egyesítésével valósult meg.

    Felmerül azonban egy másik kérdés is. Ez az Egyházi Törvénykönyv természetére vonatkozik. Ahhoz, hogy erre a kérdésre helyes választ adhassunk, lélekben fel kell idéznünk azt a régi jogi örökséget, amely az Ó- és Újszövetség könyveiben található, és amelyből az egyház egész jogi és törvényhozói hagyománya mint első forrásából ered.

    Az Úr Krisztus ugyanis egyáltalán nem rombolta le a törvénynek és a prófétáknak azt a gazdag örökségét, amely Isten népe történelme és tapasztalása révén az Ószövetségben fokozatosan halmozódott fel, hanem beteljesítette (vö. Mt 5,17), hogy új és mélyebb formában tartozzék hozzá az Újszövetség örökségéhez. Noha Szent Pál a húsvéti misztériumot magyarázva azt tanítja, hogy a megigazulás nem a törvény műveiből, hanem a hitből fakad (vö. Róm 3,28; Gal 2,16), mégsem zárja ki a tízparancsolat kötelező erejét (vö. Róm 13, 8-10; Gal 5,13-25; 6,2), és nem tagadja Isten egyházában a fegyelmi rend jelentőségét (vö. 1Kor 5. és 6. fej.). Így az újszövetségi iratok lehetővé teszik számunkra, hogy még sokkal inkább felfogjuk ennek a fegyelemnek a jelentőségét, és jobban megértsük, hogy ez szorosan összefügg magának az evangélium üzenetének üdvösségszerző jellegével.

    Ezek alapján eléggé nyilvánvalónak tűnik, hogy a törvénykönyv célja egyáltalán nem az, hogy az egyház életében a krisztushívők hitét, a kegyelmet, a karizmákat és különösen a szeretetet helyettesítse. Éppen ellenkezőleg, a törvénykönyv inkább arra törekszik, hogy olyan rendet hozzon létre az egyházi társadalomban, amely a szeretetnek, a kegyelemnek és a karizmának kiváló jelentőséget tulajdonít, és egyszersmind megkönnyíti rendezett fejlődésüket mind az egyházi társadalom, mind a hozzá tartozó egyes emberek életében.

    Mint az egyháznak a kinyilatkoztatás és a hagyomány jogi és törvényhozói örökségén alapuló elsődleges törvényhozói okmánya, a törvénykönyv szükséges eszköznek tekintendő, amelynek segítségével meg lehet őrizni a kellő rendet mind az egyéni, mind a társas életben, mind magának az egyháznak a tevékenységében. Ezért az egyház hierarchikus és szerves struktúrájának az isteni alapítótól meghatározott vagy az apostoli, illetve egyéb nagyon régi hagyományon alapuló alapvető elemein kívül, valamint az egyházra bízott hármas feladat gyakorlására vonatkozó legfőbb elveken kívül, a törvénykönyvnek bizonyos szabályokat és cselekvési normákat is meg kell határoznia.

    Az olyan eszköz, mint a törvénykönyv teljesen megfelel az egyház lényegének, ahogyan azt a II. Vatikáni Zsinat tanítóhivatala a maga egészében, különösen pedig ekkléziológiai tanításában kifejti. Sőt, ez az új törvénykönyv bizonyos értelemben felfogható úgy is, mint nagy törekvés az egyházról szóló zsinati tanításnak a kánonjog nyelvére való lefordítására. Ha nem lehetséges is a zsinat tanítása által az egyházról rajzolt képet tökéletesen átültetni a kánonjog nyelvére, mégis a törvénykönyvet mindig ahhoz a képhez kell viszonyítani, mint alapvető mintához. Ennek alapvonalait kell lehetőség szerint természetének megfelelően kifejeznie.

    Ebből néhány alapvető irányelv adódik, amelyekhez az egész törvénykönyv igazodik mind anyaga, mind az ezzel az anyaggal összefüggő nyelvezet tekintetében.

    Sőt, azt állíthatjuk, hogy ebből adódik a törvénykönyvnek az a jellege, amely a II. Vatikáni Zsinat tanítóhivatala, különösképpen a dogmatikus és a lelkipásztori rendelkezésben foglalt tanítás kiegészítésévé avatja.

    Ebből következik, hogy az az alapvető újdonság, amely - az egyház törvényhozói hagyományától való eltérés nélkül - a II. Vatikáni Zsinatban, különösképpen annak ekkléziológiai tanításában található, egyúttal az új törvénykönyv újdonságának is alapját képezi.

    Azok közül az elemek közül pedig, amelyek az egyház valódi és sajátos képét fejezik ki, a legfőbbek a következők: az a tanítás, amely az egyházat mint Isten népét (vö. Const. Lumen Gentium, 2), a hierarchikus tekintélyt pedig mint szolgálatot állítja elénk (uo., 3); azután az a tanítás, amely az egyházat mint communiót ábrázolja, és megállapítja azokat a szükségszerű kapcsolatokat, melyek a részegyház és az egyetemes egyház között, valamint a kollegialitás és a primátus között kell hogy fennálljanak; továbbá az a tanítás amely szerint Isten népének minden tagja a maga sajátos módján részesül Krisztus hármas feladatából, tudniillik a papi, a prófétai és a királyi feladatból. Ezzel a tanítással kapcsolatos a krisztushívők, különösen a világiak kötelességeire és jogaira vonatkozó tanítás is, valamint az a törekvés, amelyet az egyháznak az ökumenizmus érdekében kell kifejtenie.

    Ha tehát a II. Vatikáni Zsinat a hagyomány kincstárából régit és újat hozott elő, és újdonsága ezekben és más elemekben fedezhető fel, akkor nyilvánvaló, hogy a törvénykönyv az újdonságban való hűségnek és a hűségben való újdonságnak ugyanezt a jegyét hordja magán, és ehhez igazodik mind sajátos anyagában, mind pedig sajátos nyelvezetében.

    Az új Egyházi Törvénykönyv olyan időben lát napvilágot, amikor kihirdetését az egész egyház püspökei nem csupán kívánják, hanem kitartóan és hevesen sürgetik is.

    És valóban az Egyházi Törvénykönyv teljességgel szükséges az egyház számára. Mivel az egyház felépítésében társadalmi és látható szervezet is, szabályokra van szüksége, hogy láthatóvá váljék hierarchikus és szerves struktúrája, hogy az Istentől rábízott feladatoknak, különösen a szent hatalomnak és a szentségek kiszolgáltatásának gyakorlása megfelelő rendezést nyerjen, hogy a krisztushívők kölcsönös kapcsolatai szereteten alapuló igazságosság szerint alakuljanak, az egyes hívők jogainak biztosításával és meghatározásával, és végül, hogy a keresztény élet tökéletesebb megélésére irányuló közös kezdeményezések a kánoni törvények segítségével támogatást, erősítést és serkentést kapjanak.

    Végül a kánoni törvények természetüknél fogva megkívánják, hogy megtartsák őket. Ezért a lehető legnagyobb gondot fordították arra, hogy a törvénykönyv hosszú előkészítése során a szabályok pontos kifejezést nyerjenek és szilárd jogi, kánoni és teológiai alapra épüljenek.

    Mindezek után a megfontolások után azt kívánjuk, hogy az új kánoni törvényhozás hatékony eszközzé váljék, amelynek segítségével az egyház a II. Vatikáni Zsinat szellemében tökéletesedhet, és egyre inkább alkalmassá lesz a világban megvalósítandó üdvösséghozó feladatára.

    Bizakodó lélekkel tárjuk fel mindenki előtt ezeket a meggondolásokat, amikor a latin egyház számára kihirdetjük az egyházi törvényeknek ezt a legfőbb gyűjteményét.

    Adja Isten, hogy az öröm és a béke, az igazságosság és az engedelmesség legyenek ennek a törvénykönyvnek az ajánlói, és hogy amit a fő előír, azt a testben meg is tartsák.

    Az isteni kegyelem segítségében bízva, Szent Péter és Pál apostol tekintélyére támaszkodva, biztos tudatában annak, amit teszünk eleget téve az egész világ püspökei kívánságának, akik velünk kollegiális érzülettel együtt dolgoztak, legfőbb hatalmunk alapján, ezzel a mostantól kezdve érvényes rendelkezésünkkel a jelen törvénykönyvet úgy, ahogyan összeállították és átdolgozták, kihirdetjük. Elrendeljük, hogy a továbbiakban az egész latin egyház számára törvényerővel rendelkezzék, s megtartását rábízzuk az összes illetékes éber felügyeletére. Hogy pedig ezeket az előírásokat hatálybalépésük előtt mindenki megismerhesse és alaposan tanulmányozhassa, kijelentjük, hogy azok 1983 adventjének első vasárnapjától kezdve nyernek kötelező erőt még akkor is, ha egyébként ellentétes intézkedések, rendelkezések vagy akár különleges, sőt egyedi említésre méltó kiváltságok vagy ellenkező jogszokások lettek volna érvényben.

    Felszólítjuk tehát minden kedves fiunkat és leányunkat, hogy ezeket az előírásokat őszinte szívvel és jó szándékkal tartsa meg, abban a bizakodó reményben, hogy az egyház buzgó fegyelme felvirágzik és így a lelkek üdvösségének ügye is fellendül a Boldogságos Szűz Máriának, az egyház édesanyjának segítségével.

    Kelt Rómában, 1983. január 25-én, a Vatikáni Palotában, pápaságunk ötödik évében.


    A korai egyház időszakától fogva szokás volt egybegyűjteni a szent kánonokat, hogy különösen a szent szolgálatot teljesítő személyek könnyebben megismerhessék, alkalmazhassák és követhessék őket, hiszen „egy papnak sem szabad tudatlanságban lennie a rá vonatkozó kánonok felől'”. Erre figyelmeztetett már Coelestinus pápa Apulia és Calabria püspökeihez írt levelében (429. július 21. Vö. Jaffé 2. kiadás, n. 371; Mansi IV, col. 469); ezzel egybehangzóan beszél a IV. Toledói Zsinat (633), amely a vizigótok országában az arianizmustól megszabadult egyház fegyelmének helyreállítása után elrendelte, hogy a „papok ismerjék a Szentírást és a kánonokat”, mivel „a tudatlanságot, minden tévedés forrását, különösen az Isten papjainak kerülniük kell” (25. kán.: Mansi X, col. 627).

    Valóban, az első tíz évszázad során az egyházi törvényeknek szinte számtalan gyűjteménye jelent meg, melyeket többnyire magánúton állítottak össze, és amelyek elsősorban a zsinatok és a római pápák előírásait tartalmazták más, kisebb jelentőségű forrásokból merített szabályokkal együtt. A nemritkán egymásnak ellentmondó gyűjteményeknek és szabályoknak ezt a halmazát a XII. század közepén Gratianus szerzetes - ugyancsak magánkezdeményezéssel - a törvények és gyűjtemények összhangjává szerkesztette össze. Ez az összehangoló mű, melyet később Decretum Gratianinak neveztek, alkotja az első részét annak a nagy egyházi törvénygyűjteménynek, amely Iustinianus császár Corpus Iuris Civilisének mintájára a Corpus luris Canonici nevet viseli, és amelybe a kánonjog szakértőinek, a glosszátoroknak közreműködésével bekerültek azok a törvények is, amelyeket mintegy két évszázad során a római pápák legfőbb tekintélyével bocsátottak ki. Ez a Corpus a korábbi szabályokat tartalmazó Decretum Gratianin kívül magában foglalja IX. Gergely Liber Extra, VIII. Bonifác Liber sextus c. gyűjteményét, valamint a Clementinae c. kollekciót, vagyis V. Kelemennek XXII. János által kiadott gyűjteményét, továbbá XXII. János Extravagantes c. gyűjteményét és az Extravagantes Communes c. gyűjteményt, mely különböző pápáknak soha hivatalos kollekcióba nem foglalt dekretális leveleit tartalmazza. Az ebben a Corpusban található egyházi jog képezi a katolikus egyház klasszikus jogát, mely általában ezen a néven ismert.

    A latin egyház Corpus Iurisának valamiképpen megfelel a görög egyházban a Syntagma Canonum vagy Corpus canonum Orientale.

    A későbbi törvényeket, különösen azokat, melyeket a Trentói Zsinat a katolikus megújulás idején hozott, és amelyeket aztán a római kúria különféle központi hatóságai adtak ki, sohasem szerkesztették egyetlen gyűjteménybe. Ez volt az oka annak, hogy a Corpus Iuris Canoniciben nem szereplő törvények az idők során „az egymásra halmozott törvények olyan hatalmas tömegévé” duzzadtak, amelyben a sok törvény rendezetlensége, sőt bizonytalansága, haszontalansága és hézagai azt eredményezték, hogy maga az egyházi fegyelem is napról napra nagyobb veszélybe és válságba sodródott.

    Ezért már az I. Vatikáni Zsinat előkészítése idején sok püspök kérte, hogy az Isten népének biztosabb és biztonságosabb lelkipásztori gondozása céljából, új és kizárólagos törvénygyűjtemény készüljön. Mivel pedig ezt a munkát zsinati tevékenységgel nem lehetett elvégezni, az Apostoli Szentszék a továbbiakban csak azoknak a szorosan egyházfegyelmi jellegű kérdéseknek az új törvényi szabályozásáról gondoskodott, amelyek igen sürgősek voltak. X. Pius pápa aztán rögtön pápaságának kezdetén felkarolta az ügyet, elhatározta az összes egyházi törvények összegyűjtését és megreformálását, és elrendelte, hogy ezt a munkát Pietro Gasparri bíboros vezetésével végezzék el.

    Ennek a nagy és nehéz munkának az elvégzése során először is azt a kérdést kellett megoldani, hogy milyen legyen az új gyűjtemény külső és belső formája. Elvetették a válogatásnak azt a módszerét, mely szerint az egyes törvényeket terjedelmes eredeti szövegükben kellett volna közölni. Úgy határoztak, hogy a mai kodifikáció módszerét választják. Így a parancsot tartalmazó és kimondó szövegeket új és rövidebb formában fogalmazták meg; az egész anyagot pedig öt könyvbe rendezték, lényegében utánozva ezzel a római jog institúcióinak szerkezetét, ahol először a személyekről, aztán a dolgokról, végül pedig a keresetekről volt szó. A tizenkét évig tartó munka során közösen dolgoztak a szakértők, a tanácsadók és az egész egyház püspökei. A bevezetésben a 6. kán. az új törvénykönyv jellegét világosan meghatározza: „A törvénykönyv többnyire az eddig érvényes fegyelmet tartalmazza, bár kellő változtatásokat eszközölt rajta.” Tehát nem új jog alkotásáról volt szó, hanem főként az addig érvényes jog új módon való rendezéséről. X. Pius halála után utóda, XV. Benedek hirdette ki

        1917. május 27-én ezt az egyetemes, kizárólagos, hivatalos gyűjteményt, mely 1918. május 19-től kötelező erővel rendelkezett.

    Ennek a Pius- és Benedek-féle törvénykönyvnek az egyetemes jogát az általános egyetértés igazolta. Ez a jog nagyban hozzájárult korunkban az időközben tovább gyarapodó egyház lelkipásztori tevékenységének hatékony előmozdításához. Mégis az egyház külső körülményei ebben a világban, mely néhány évtized alatt oly gyors változáson ment keresztül, és az erkölcsök oly súlyos átalakulását élte át, valamint az egyházi közösség változó belső helyzete, szükségképpen azt eredményezték, hogy a kánoni törvények újabb reformja egyre sürgősebbé és kívánatosabbá vált. XXIII. János pápa világosan látta az időnek ezeket a jeleit, amikor a római egyházmegyei zsinat és a II. Vatikáni Zsinat 1959. január 25-i bejelentésével egyidejűleg meghirdette, hogy ezek az események egyben szükségszerű előkészületek is a törvénykönyv oly kívánatos megújításának megkezdéséhez.

    Noha a bizottságot az Egyházi Törvénykönyv átdolgozására már az egyetemes zsinat megkezdése után, 1963. március 28-án megalakították, s az elnök Pietro Ciriaci bíboros, a titkár pedig a főtisztelendő Giacomo Violardo úr lett, ugyanabban az évben, ülésükön november 12-én a bizottság bíboros tagjai az elnökkel együtt arra a megállapodásra jutottak, hogy a tulajdonképpeni átdolgozá-si munkákat elhalasztják, mert azokat csak a zsinat befejezése után lehet megkezdeni. A megújítást ugyanis azok szerint a tanácsok és elvek szerint kellett elvégezni, amelyeket maga a zsinat határoz meg. Időközben a XXIII. János által alapított bizottsághoz utóda, VI. Pál 1964. április 17-én hetven tanácsadót osztott be, majd pedig újabb bíboros tagokat nevezett ki, és tanácsadókat hívott meg az egész világról, hogy tevékenységükkel járuljanak hozzá a munka elvégzéséhez. A pápa 1965. február 24-én új titkárt nevezett ki a bizottság számára Rai-mondo Bidagor jezsuita atya személyében, mivel Violardo főtisztelendő urat a Szentségi Kongregáció titkárává léptették elő, majd ugyanabban az évben november 17-én főtisztelendő Willy Onclin urat a bizottság helyettes titkárává nevezte ki. Ciriaci bíboros halála után az új elnök 1967. február 21-én Pericle Felici érsek lett, aki azelőtt a II. Vatikáni Zsinat főtitkára volt, és akit ugyanabban az évben június 26-án felvettek a Bíborosok Szent Kollégiumába, majd pedig elfoglalta a bizottság elnöki tisztségét. Mivel pedig a főtisztelendő Bidagor atya 1973. november 1-jén, nyolcvanadik életévében megvált a titkári tisztségtől, 1975. február 12-én Rosalio Castillo Lara szaléziánust, praecausai c. püspököt, a venezuelai Trujillo koadjutor püspökét nevezték ki a bizottság új titkárává, majd ugyanő lett 1982. május 17-én Pericle Felici bíboros hirtelen halála után a bizottság helyettes elnöke.

    Már vége felé járt a II. Vatikáni Egyetemes Zsinat, amikor 1965. november 20-án VI. Pál pápa személyes jelenlétében a bizottság bíboros tagjainak, titkárainak, tanácsadóinak és a titkárság tisztségviselőinek részvételével ünnepélyes ülést tartottak az Egyházi Törvénykönyv átdolgozási munkálatainak nyilvános megnyitására. Az ekkor elhangzott pápai beszéd valamiképpen megvetette az egész munka alapját, és emlékezetbe idézte, hogy a kánoni jog az egyház természetéből fakad, abban a joghatósági hatalomban gyökeredzik, melyet Krisztus adott az egyháznak, és hogy célját a lelkeknek az örök üdvösség elérésére irányuló gondozásában kell megjelölni. Megvilágítja továbbá a beszéd az egyház jogának jellegét, megvédi szükségességét a leggyakrabban előforduló ellenvetésekkel szemben, utal a jog és a kollekciók fejlődésének történetére, főként pedig rávilágít az új átdolgozás sürgős szükségességére, hogy így az egyház fegyelme megfelelően alkalmazkodjék a megváltozott körülményekhez.

    A pápa ezenkívül két olyan szempontot jelölt meg a bizottság számára, amelynek az egész munkában irányadónak kell lennie. Az első, hogy nem csupán a törvények új elrendezéséről van szó, mint a Pius- és Benedek-féle törvénykönyv összeállításakor, hanem (és főként) a szabályoknak az új szellemiség és az új szükségletek szerinti megreformálásáról, noha ehhez a régi jognak kell alapul szolgálnia. A másik szempont, hogy ennek az átdolgozásnak a során gondosan szem előtt kell tartani a II. Vatikáni Zsinat határozatait és iratait, mivel bennük találhatók meg a törvényhozói megújhodás alapvonalai, akár azért, mert olyan szabályokat tartalmaznak, melyek közvetlenül új intézményekre és az egyházi fegyelemre vonatkoznak, akár pedig azért, mert a zsinat gazdag tanításának, mellyel a lelkipásztori életet megajándékozta, a kánoni törvényhozásban is meg kellett hogy legyenek a maga következményei és szükséges kiegészítései.

    A pápa beszédeiben, utasításaiban és útmutatásaiban az ezt követő években is ismételten felidézte az említett két szempontot a bizottság tagjai előtt, és felsőbb irányításával, valamint folytonos figyelmével kísérte az egész munkálatot.

    Hogy az albizottságok, vagyis a szakcsoportok szervezetten foghassanak munkájukhoz, szükséges volt, hogy mindenekelőtt kidolgozzák és jóváhagyják azokat az alapelveket, amelyek a törvénykönyv egész átdolgozásának útját megjelölik. A tanácsadók egy központi csoportja készítette elő annak az okmánynak a szövegét, amelyet a pápa utasítására 1967 októberében bocsátottak tanulmányozásra a püspöki szinódus általános gyűlése elé. Ott szinte egyhangúlag hagyták jóvá az alábbi elveket:1. A jog megújítása során az új törvénykönyv jogi jellegét, melyet maga az egyház társasági jellege kíván meg, feltétlenül meg kell őrizni. Ezért a törvénykönyv feladata szabályokat adni, hogy a krisztushívők keresztény életük során részesüljenek azokban az egyház által felajánlott javakban, melyek őket az örök üdvösségre vezetik. Ebből a célból tehát a törvénykönyvnek meg kell határoznia és védenie kinek-kinek a többiekkel és az egyházi közösséggel szemben fennálló jogait és kötelezettségeit, amennyiben ezek az Isten tiszteletét és a lelkek üdvösségét érintik.2. A külső fórum és a belső fórum - mely az egyház sajátossága és évszázadokon át létezett - legyen összhangban úgy, hogy a kettő összeütközését elkerüljék.3. A lelkipásztori gondozás lehető legjobb előmozdítása végett, az új jogban az igazságosság erényén kívül vegyék figyelembe a szeretet, a mértékletesség, az emberiesség, a mérséklet erényét is; ezekkel törekedjenek a méltányosságra nemcsak a törvények lelkipásztori alkalmazásában, hanem magában a törvényhozásban is, és ezért hagyják el a túl szigorú szabályokat, sőt inkább folyamodjanak buzdításhoz és meggyőzéshez ott, ahol nincs szükség a szigorú jog megtartására a közjó vagy az egyetemes egyházi fegyelem miatt.4. Hogy a legfőbb törvényhozó és a püspökök a lelkek gondozásában összehangoltan működjenek, és a pásztorok tisztsége pozitívabb módon jelenjék meg, az egyetemes törvények alóli felmentésre szóló felhatalmazások, melyek eddig rendkívüliek voltak, váljanak rendes joggá, és csak azt tartsák fenn az egyetemes egyház legfőbb hatalmának vagy más felsőbb hatóságoknak, ami a közjó miatt kivételt kíván.5. Ügyeljenek kellően arra az elvre, mely az előzőből következik, és a szubszidiaritás elve néven ismert. Ezt az egyházban annál is inkább alkalmazni kell, mert a püspökök hivatala a hozzá tartozó hatalmakkal együtt isteni jogon alapul. Ennek az elvnek segítségével a törvényhozói egység, valamint az egyetemes és általános jog fenntartásával, hangsúlyt kap annak illő és szükséges volta is, hogy a részleges jogok és a részleges végrehajtói hatalom terén számukra elismert egészséges önkormányzat révén történjék gondoskodás arról, ami különösen az egyes intézményeknek hasznos. Ugyanennek az elvnek az alapján tehát az új törvénykönyv bízza rá mind a részleges jogokra, mind a végrehajtói hatalomra azt, ami az egyetemes egyház fegyelmi egységéhez nem szükséges, hogy így kellően biztosított legyen az egészséges úgynevezett „decentralizálás”, a részekre bomlás és a nemzeti egyházak alakításának veszélye nélkül.6. Az összes krisztushívő alapvető egyenlősége és a hivatalok meg a feladatok különbözősége miatt, melyeknek alapja magában az egyház hierarchikus rendjében van, hasznos, hogy a személyek jogai megfelelő meghatározást és biztosítást nyerjenek. Ez hozzájárul ahhoz, hogy a hatalom gyakorlásának szolgálatjellege világosabban kitűnjék, alkalmazása megszilárduljon, a visszaélések pedig megszűnjenek.7. Hogy pedig ezeket az intézkedéseket gyakorlatra váltsák, szükséges, hogy különös gondot fordítsanak annak az eljárásnak a szabályozására, mely az alanyi jogok védelmére irányul. Tehát a jog megújításában ügyeljenek arra, ami ezen a területen eddig nagyon hiányzott, vagyis a közigazgatási felfolyamodásra és az igazságszolgáltatásra. Ennek érdekében szükséges, hogy világosan megkülönböztessék az egyházi hatalom különböző feladatait, vagyis a törvényhozói, a közigazgatási és a bírói feladatot, és kellőképpen meghatározzák, hogy mely szerveknek kell az egyes feladatokat gyakorolniuk.8. Az egyházkormányzat gyakorlásában a területi jelleg megtartásának elvét valamiképpen felül kell vizsgálni; úgy tűnik ugyanis, hogy az apostoli tevékenység mai szempontjai ajánlatossá teszik a személyi joghatósági egységeket. Ezért az új jogban ki kell mondani azt az elvet, amely szerint kormányzás szempontjából Isten népének részeit általános szabályként területileg kell meghatározni; de semmi akadálya ne legyen annak, hogy ahol a hasznosság indokolja, legalább a területi elvvel egyidejűleg, más elveket is el lehessen fogadni a hívő közösség meghatározásának ismérveként.9. A kényszerítő jogot illetően, melyről az egyház mint külső, látható és független társaság nem mondhat le, a büntetések legyenek általában utólag kimondandóak, és csak a külső fórumon mondják ki és engedjék el őket. Az önmaguktól beálló büntetéseket kevés esetre korlátozzák, és csak igen súlyos büntetendő cselekményekre róják ki őket.10. Végül, amint mindenki egyhangúlag elismeri, a törvénykönyv új felosztási rendszerét, melyet a megújítás megkíván, kezdettől fel lehet ugyan vázolni, pontosan meghatározni és eldönteni azonban nem lehet. Ezt tehát csak akkor lehet elvégezni, ha az egyes részeket már kellően átdolgozták, sőt csak akkor, amikor már majdnem az egész munka befejezést nyert.

    Ezekből az elvekből, melyekhez az új törvénykönyv kidolgozásának igazodnia kellett, világosan kitűnik, hogy folytonosan alkalmazni kellett a II. Vatikáni Zsinatnak az egyházról szóló tanítását, tudniillik azt a tanítást, mely kimondja, hogy Krisztus titokzatos testének nem csupán a külső és társadalmi vonatkozásaira kell figyelmet fordítani, hanem és főként a belső életére.

    És valóban, az új törvénykönyv szövegének kidolgozása során a tanácsadókat ezek az elvek vezették.

    Időközben a bizottság bíboros elnökének a püspöki konferenciák elnökeihez címzett 1966. január 15-én kelt levele útján az egész katolikus világ püspökei felkérést kaptak arra, hogy terjesszék elő kívánságaikat és javaslataikat magáról a készülő új jogról, valamint arról a módról, hogy hogyan lépjenek egymással megfelelő kapcsolatba a püspöki konferenciák és a bizottság annak érdekében, hogy az egyház javára a lehető legszorosabb együttműködést alakítsák ki ebben a tekintetben. Ezenkívül felkérték őket, hogy küldjék el a bizottság titkárságához azoknak a kánonjogi szakértőknek a nevét, akik a püspökök megítélése szerint a leginkább kiemelkednek tanítás dolgában az illető vidéken, s egyben jelöljék meg azt is, hogy miben jártasak különösképpen az illetők, hogy így közülük tanácsadókat és munkatársakat lehessen választani és kinevezni. És kezdettől fogva, majd a munkálatok folyamán is, valóban kineveztek a bíboros tagok mellé a bizottság tanácsadói közé a kánonjogban, a teológiában, a lelkipásztorkodásban és a világi jogban szakértelemmel rendelkező püspököket, papokat, szerzeteseket, világiakat az egész keresztény világból, hogy munkájukkal hozzájáruljanak az új Egyházi Törvénykönyv elkészítéséhez. A munkálatok egész ideje alatt tagként, tanácsadóként és más munkatársként az öt világrész 31 országából származó összesen 105 bíboros, 77 érsek és püspök, 73 világi pap, 47 szerzetes pap, 3 szerzetesnő és 12 világi vett részt a bizottság munkájában.

    Már a II. Vatikáni Zsinat utolsó ülése előtt, 1965. május 6-án magánjellegű ülésre hívták össze a bizottság tanácsadóit. Ezen a Szentatya hozzájárulásával a bizottság elnöke három alapvető kérdést terjesztett eléjük tanulmányozásra. A kérdések a következők voltak: egy törvénykönyv készüljön-e vagy kettő, tudniillik egy latin és egy keleti; milyen rend szerint végezzék a szerkesztés munkáját, vagyis milyen legyen a bizottságnak és a bizottság szerveinek az eljárási módja; végül pedig, hogy hogyan osszák el kellőképpen azt a munkát, amit a különböző, párhuzamosan dolgozó albizottságokra bíznak. Ezekről a kérdésekről az erre a célra alakított három csoport jelentést tett, s ezt eljuttatták a tagokhoz.

    Ugyanezekkel a kérdésekkel kapcsolatban a bizottság bíboros tagjai 1965. november 25-én megtartották második ülésüket. Ezen felkérték őket, hogy válaszoljanak bizonyos idevonatkozó kételyekre.

    Az új törvénykönyv beosztási rendszerét illetően a tanácsadók központi csoportja 1967. április 3-7-ig tartó gyűlésének kívánságára szerkesztettek egy irányelvet, melyet a püspöki szinódus elé kellett terjeszteni. A szinódus ülése után hasznosnak látszott 1967 novemberében a tanácsadókból egy különleges csoportot alakítani, amely a beosztási rendszer tanulmányozásával foglalkozott. Ennek a csoportnak 1968. április elején tartott ülésén mindnyájan egyetértettek abban, hogy az új törvénykönyvbe nem kell felvenni sem a szó szoros értelmében vett liturgikus törvényeket, sem a boldoggá és szentté avatásra vonatkozó szabályokat, sem pedig az egyház külső kapcsolataival összefüggő normákat. Mindenki egyetértett abban is, hogy az Isten népéről szóló részben kell elhelyezni az összes krisztushívők személyi jogállására vonatkozó anyagot, és külön kell tárgyalni azokról a hatalmakról és felhatalmazásokról, amelyek a különböző hivatalok és feladatok gyakorlásával kapcsolatosak. Végül mindnyájan megegyeztek abban is, hogy az új törvénykönyvben nem tartható meg teljesen a Pius- és Benedek-féle törvénykönyv könyvek szerinti beosztása.

    A bizottság bíboros tagjainak 1968. május 28-án tartott harmadik ülésén a bíboros atyák a lényeget illetően jóváhagyták azt az ideiglenes elrendezést, amely szerint a már előzőleg megalakított szakcsoportok az alábbi új beosztást nyerték: „A törvénykönyv beosztási rendszere”, „Általános szabályok”, „A szent hierarchia”, „A tökéletesség intézményei”, „A világiak”, „A természetes és jogi személyek általában”, „A házasság”, „A szentségek a házasság kivételével”, „Az egyházi tanítóhivatal”, „Az egyházi vagyonjog”, „Az eljárások”, „Büntetőjog”.

    „A természetes és jogi személyek” nevű csoport (később ugyanis így nevezték) által tárgyalt témák az „Általános szabályok” című első könyvbe kerültek. Ugyancsak hasznosnak látszott egy csoportot alakítani „A szent helyek és idők, valamint az istentisztelet” néven. Más csoportok nevét a tágabb feladatkörre való tekintettel megváltoztatták: „A világiak” nevű csoport „A hívők jogai és társulásai, valamint a világiak” nevet kapta; „A szerzetesek” elnevezésű csoport később „A tökéletesség intézményei”, majd „Az evangéliumi tanácsokra tett fogadalommal megszentelt élet intézményei” néven szerepelt.

   Röviden meg kell emlékeznünk annak a módszernek főbb elemeiről, amelyet az átdolgozási munka során több mint 16 éven át alkalmaztak: az egyes csoportokban tömörült tanácsadók a legnagyobb odaadással végezték kiváló munkájukat, egyedül az egyház javát tartva szem előtt mind a saját szövegtervezetük egyes részeivel kapcsolatos vélemények írásbeli előkészítése során, mind a meghatározott időközönként Rómában tartott ülések alatti megbeszéléseken, mind azoknak a megjegyzéseknek, véleményeknek és javaslatoknak a tanulmányozásában, melyek az illető szövegtervezetről a bizottsághoz érkeztek. Az eljárási mód a következő volt: az egyes tanácsadóknak, akik nyolc és tizennégy közötti számban alkották az egyes szakcsoportokat, megjelölték azt a témát, amit a hatályos törvénykönyvből kiindulva átdolgozásnak kellett alávetni. A kérdések tanulmányozása után mindegyikük eljuttatta írásbeli véleményét a bizottság titkárságának; ennek egy példányát átadták a referensnek, és ha volt elég idő, a csoport összes tagjainak is. A tanulmányi üléseken, melyeket a munkanaptár szerint Rómában kellett tartani, a csoport tanácsadói összejöttek, és a referens előterjesztése alapján az összes kérdéseket és javaslatokat addig elemezték, amíg a kánonok szövegét részleteiben is szavazással meg nem határozták és szövegtervezetté nem szerkesztették. Az ülésen a referensnek egy tisztségviselő volt segítségére, aki a jegyző feladatát látta el.

    Az ülések száma csoportonként nagyobb vagy kisebb volt a konkrét témák szerint. A munkálatok évekig eltartottak.

    Főként a későbbi időszakban voltak bizonyos vegyes csoportok is, melyeket azért alakítottak, hogy a különböző csoportokból egyes tanácsadók összejöjjenek, és megvitassák azokat a témákat, amelyek több csoportot közvetlenül érintettek, és így közös megegyezéssel kialakított döntést kívántak.

    Mikor a szakcsoportok munkájának eredményeként egyes szövegtervezetek kidolgozása elkészült, konkrét útmutatásokat kértek a legfőbb törvényhozótól arra nézve, hogy ezek után milyen utat kövessenek a munkában; ez az út pedig az akkor adott szabályok szerint a következő volt:

    A szövegtervezeteket a magyarázó jelentéssel együtt elküldték a pápának, aki eldöntötte, hogy át lehet-e térni a vélemények kikérésére. Ennek az engedélynek az elnyerése után a kinyomtatott szövegtervezeteket alávetették az egész világ püspökei, valamint más tanácsadó szervek (vagyis a Római Kúria központi hatóságai, az egyházi egyetemek és fakultások, továbbá az egyetemes rendfőnökök szövetsége) vizsgálatának, hogy ezek a szervek, józanul meghatározott - hat hónapnál nem rövidebb - időn belül igyekezzenek véleményt nyilvánítani. Egyszersmind elküldték a szövegtervezeteket a bizottság bíboros tagjainak is, hogy a munkának ebből az állapotából kiindulva tegyék meg általános és részletekre vonatkozó megjegyzéseiket.

    A szövegtervezeteket az alábbi sorrendben bocsátották véleményezésre: 1972-ben „A közigazgatási eljárás” című tervezetet; 1973-ban a „Büntető rendelkezések az egyházban”; 1975-ben „A szentségek”; 1976-ban „A jogok védelme érdekében való eljárás módja, vagyis az eljárások”; 1977-ben „Az evangéliumi tanácsokra tett fogadalommal megszentelt élet intézményei”; az „Általános szabályok”; „Az Isten népe”; „Az egyház tanítói feladata”; „A szent helyek és idők, valamint az istentisztelet”; „Az egyházi vagyonjog” című tervezetet.
  
    Kétségtelen, hogy az átdolgozott Egyházi Törvénykönyvet nem lehetett volna megfelelően előkészíteni a nélkül a felbecsülhetetlen értékű és folytonos együttműködés nélkül, amelyet a püspököktől és a püspöki konferenciáktól küldött nagyszámú és igen nyomós, főként lelkipásztori jellegű megjegyzés jelentett a bizottságnak. A püspökök ugyanis igen sok írásbeli megjegyzést készítettek, mégpedig mind általában, a szövegtervezetek egészére vonatkozóan, mind pedig a részleteket illetően, az egyes kánonokkal kapcsolatban.

    Nagyon hasznosak voltak ezenkívül azok a megjegyzések is, amelyeket az egyház központi kormányzatával kapcsolatos tapasztalataik alapján a szent kongregációk, a Római Kúria bíróságai és más intézményei tettek, valamint azok a tudományos és technikai javaslatok és ajánlások, melyeket a különböző iskolákhoz tartozó és különféle gondolkodású egyházi egyetemek és fakultások terjesztettek elő.

    A bizottsághoz küldött összes általános és részletekre vonatkozó megjegyzések tanulmányozása, vizsgálata és testületi megvitatása fárasztó és hatalmas munkával járt. Ez hét éven át tartott. A bizottság titkársága aprólékos pontossággal gondoskodott arról, hogy elrendezzék és egységbe foglalják a megjegyzéseket, javaslatokat és ajánlásokat, melyeket előbb a tanácsadóknak küldtek el tüzetes vizsgálatra, majd a tíz szakcsoport testületi munkaülésein vitára bocsátották őket.

    Nem volt olyan megjegyzés, amit ne a legnagyobb figyelemmel és gondossággal értékeltek volna. Akkor is így tettek, amikor egymással ellentétes megjegyzésekről volt szó (ami nem volt ritka eset). Ezeknek nem csupán a szociológiai súlyát (vagyis az őket előterjesztő tanácsadó szervek vagy személyek számát) tartották szem előtt, hanem főként hittani és lelkipásztori értékét, összhangját a II. Vatikáni Zsinat tanításával és alkalmazási szabályaival, valamint a pápai tanítóhivatallal, továbbá azt, hogy sajátosan technikai és tudományos szempontból kellően megfelelnek-e a kánoni jogrendszernek. Sőt, valahányszor kétség merült fel, vagy különösen fontos kérdésekről tárgyaltak, ismét kikérték a bizottság teljes ülésen egybegyűlt bíboros tagjainak véleményét. Más esetekben pedig, a megbeszélés sajátos tárgyára való tekintettel véleményt kértek a Hittani Kongregációtól és a Római Kúria más központi hatóságaitól is. Végül a püspökök és a többi tanácsadó szervek kérésére vagy javaslatára is sok javítást és változtatást hajtottak végre a korábbi szövegtervezetek kánonjain. Így azután egyes szövegtervezeteket teljesen megújítottak vagy átjavítottak.

    Ezért a szövegtervezetek átdolgozása után a bizottság titkára és a tanácsadók újabb nehéz munkába fogtak. Gondoskodni kellett ugyanis a szövegtervezetek belső összehangolásáról, terminológiai egységének biztosításáról, különösen jogtechnikai szempontból, a kánonok rövid és jól megszerkesztett szabályokká alakításáról, továbbá a beosztási rendszer végső megállapításáról, hogy így a különböző csoportok által készített szövegtervezetek egyetlen és minden részében összefüggő törvénykönyvvé egyesüljenek.

    Az új beosztási rendszer, mely a munka fokozatos érlelődésével szinte magától bontakozott ki, két alapelvre épül. Ezek egyike a központi csoport által előzetesen meghatározott általánosabb elvekhez való hűség, másika pedig az a gyakorlati szempont, hogy az új törvénykönyvet ne csupán a szakértők, hanem a lelkipásztorok és az összes krisztushívők is könnyen megérthessék és használhassák.

    Az új törvénykönyv tehát hét könyvből áll. Ezek címe: Általános szabályok, Az Isten népe, Az egyház tanítói feladata, Az egyház megszentelői feladata, Az egyház anyagi javai, Büntető rendelkezések az egyházban, Az eljárások. Noha már a régi és az új törvénykönyv egyes könyveinek címe közti különbség is eléggé jelzi a két rendszer közti különbséget, a beosztási rendszer megújítása mégis sokkal inkább a részekből, szakaszokból, címekből és ezek felirataiból tűnik ki. Mindenesetre biztosnak tekinthetjük, hogy az új elrendezés a régivel szemben nem csupán a kánonjog anyagának és sajátos jellegének felel meg jobban, hanem - és ez a fontosabb - jobban eleget tesz a II. Vatikáni Zsinat egyházról szóló tanításának és azoknak az ebből fakadó elveknek, melyeket az átdolgozás kezdetén tűztek ki célul.

    Az egész törvénykönyv nyomtatott szövegtervezetét 1980. június 29-én Szent Péter és Pál apostol ünnepén adták át a pápának, aki elrendelte, hogy küldjék el végleges átvizsgálás és ítéletalkotás céljából a bizottság minden bíboros tagjának. A pápa pedig, hogy még nyilvánvalóbbá tegye az egész egyház részvételét a munkálatoknak ebben az utolsó szakaszában is, elrendelte, hogy további tagokat osszanak be a bizottságba: a püspöki konferenciák vagy a püspöki konferenciák tanácsai, illetve csoportjai javaslatára az egész egyházból kiválasztott bíborosokat és püspököket is. Ezzel a bizottság tagjainak száma 74-re emelkedett. Ezek a tagok 1981 elején igen sok megjegyzést küldtek be, melyeket a bizottság titkársága az egyes szóban forgó témákban különösképpen jártas szakértők közreműködésével gondos vizsgálatnak, szorgalmas tanulmányozásnak és testületi megvitatásnak vetett alá. A megjegyzések összefoglalását a titkárság és a tanácsadók válaszaival együtt 1981 augusztusában megküldték a bizottság tagjainak.

    Az új törvénykönyv teljes szövegének megvitatására és a róla való végleges szavazásra összehívott teljes ülést a pápa utasítására, 1981. október 20-28-ig tartották a püspöki szinódus termében. Ekkor főként hat nagyobb súlyú és jelentőségű kérdésről folyt megbeszélés, de más olyan kérdésekről is, amelyek felvetését legalább tíz atya kérte. A teljes ülés végén a következő kérdést tették fel: Elfogadják-e az atyák, hogy az Egyházi Törvénykönyv szövegtervezetének a teljes ülésen történt megvitatása és a rajta elvégzett javítások után, a teljes ülésen többségileg megszavazott megjegyzések bevezetésével és a többi megjegyzés figyelembevételével, a stílus és a latin nyelvezet átcsiszolása után (mindezeket az elnökre és a titkárságra bízva), ezt a tervezetet arra méltassák, hogy mielőbb a pápa elé terjesszék, a belátása szerinti időben és módon való kiadás céljából? Az atyák egyhangúlag azt válaszolták: elfogadjuk.

    A törvénykönyv így átdolgozott és jóváhagyott teljes szövegét, melyet az Egyházi Alaptörvény tervezetéből vett és anyaguknál fogva a törvénykönyvbe iktatandó kánonokkal is kibővítettek, és latin nyelvezet szempontjából is átcsiszoltak, végül kinyomtatták, és 1982. április 22-én átnyújtották a pápának, hogy a kihirdetésre sor kerülhessen.

    A pápa pedig néhány szakértő segítségével és az Egyházi Törvénykönyvet Átdolgozó Pápai Bizottság helyettes elnökének meghallgatásával, ezt az új tervezetet személyesen átjavította, és mindent éretten mérlegelve elrendelte, hogy a törvénykönyvet 1983. január 25-én kell kihirdetni, annak az első bejelentésnek az évfordulóján, amelyet XXIII. János pápa tett a törvénykönyv átdolgozásáról.

    Mivel így az erre alapított pápai bizottság közel húsz év elteltével a rábízott igen nehéz feladatot szerencsésen elvégezte, most a lelkipásztorok és a krisztushívők rendelkezésére áll az egyház legújabb joga. Nem hiányzik belőle az egyszerűség, az áttekinthetőség, a belső összhang és az igazi jogi tudományosság, mivel pedig a szeretet, a méltányosság, az emberiesség sem idegen tőle, és teljesen átjárja a valódi keresztény szellem, igyekszik megfelelni az egyház Istentől adott külső és belső jellegének, és egyszersmind gondoskodni kíván az egyház feltételeiről és szükségleteinek kielégítéséről a mai világban. Függetlenül attól, hogy a mai emberi társadalom nagyon gyors változásai miatt egyes szabályok már a kodifikáció idején vesztettek tökéletességükből, és később új átdolgozásra szorulnak majd, elmondható, hogy az egyház az erők olyan gazdagságával rendelkezik, hogy az elmúlt századokhoz hasonlóan, képes ismét rátalálni élete törvényei megújításának útjára. Most azonban már nem lehet tudatlanságban lenni a törvényt illetően; a lelkipásztoroknak biztos szabályok állnak rendelkezésükre szent szolgálatuk gyakorlásának helyes irányításában; mindenki számára adott a lehetőség jogainak és kötelességeinek megismerése, s így elzárul az önkényes cselekvés útja; az egyházi fegyelemben a törvények hiánya miatt esetleg fellépett visszaélések könnyebben kiirthatók és megelőzhetők lesznek; az egész apostoli tevékenység pedig, az intézmények és a kezdeményezések, valódi alappal rendelkeznek a serény indulásra és az előrehaladásra, mert az egészséges jogi rendezés teljességgel szükséges ahhoz, hogy az egyházi közösség eleven legyen, erősödjék és virágozzék. A Boldogságos Szűz Mária, az egyház anyja, jegyese Szent József, az egyház védőszentje, valamint Szent Péter és Pál közbenjárására adja meg ezt a jóságos Isten.