Az egyház jelenléte az egyetemen és az egyetemi kultúrában

Előzetes megjegyzések: tárgy, cél, címzettek
Sürgető követelmény
I. Az egyetemek helyzete
II. Az egyház jelenléte az egyetemeken és az egyetemi kultúrában
1. Jelenlét az egyetem szerkezetében
2. A katolikus egyetemek
3. Termékeny kezdeményezések megvalósulása
III. Javaslatok és pasztorális irányelvek
1. A helyi egyházak lelkipásztori javaslatai
2. A világiak, különösképpen a tanárok apostoli elhivatottságának fejlesztése
Összefoglalás
Jegyzetek

---

Az egyetemek és – tágabb értelemben véve – az egyetemi kultúra döntő fontosságú valóság. Az e téren felvetődő életbevágó kérdések és mélyreható kulturális változások nyomasztó következményeikkel együtt új kihívásokat támasztanak. Az Egyház pedig nem tétovázhat közzétenni a küldetéséből eredő evangéliumi üzenetet.[1]
Számos püspök kifejezte „ad limina” látogatása során aggódását és vágyát, hogy segítséget nyújtsunk, amellyel az eddig ismeretlen problémákat megközelíthetjük, oly gyorsasággal, amellyel ezek keletkeznek. A problémák újszerűsége és élessége felelősök után kiált, működésképtelennek bizonyulnak bevált lelkipásztori módszerek és elbátortalanítják a készséges lelkesedést. Némely egyházmegye és Püspöki Konferencia már foglalkozik ezekkel a kérdésekkel és lelkipásztori cselekvéstervükben már meg is adják rájuk a válasz bizonyos elemeit. Másrészről szerzetesközösségek és apostoli mozgalmak közelítenek megújult nagylelkűséggel az egyetemi lelkipásztorkodás új lehetőségeihez.
Ahhoz, hogy ezeket az indításokat közös kinccsé tegyük és a kihívás globális méreteit meglássuk, a Katolikus Nevelés Kongregációja, a Világiak Pápai Tanácsa és a Kultúra Pápai Tanácsa létrehozott egy új tanácsadó testületet a Püspöki Konferenciák, a szerzetes intézmények, szervezetek és különféle egyházi mozgalmak segítségével. Munkájuk első összefoglalását 1987. október 28-án mutatták be a Püspöki Szinódusnak, mely a világiak hivatásáról és küldetéséről tárgyalt az Egyházban és a világban.[2] Ezt a dokumentációt számos találkozó alkalmával gazdagították a munkába bevont intézmények nyilvános hozzászólásain keresztül éppúgy, mint az egyetemi világban tevékenykedő keresztények kiadott munkái és kutatásai által.
Ez az összegyűjtött anyag tette lehetővé, hogy számos megállapítást, pontos kérdésfelvetést körülhatároljanak, és irányvonalakat jelöljenek ki azoknak az apostoli tevékenységre elkötelezett személyeknek a tapasztalatai alapján, akik az egyetemi környezetben mozognak.
A jelen dokumentum a helyi egyházakat kívánja szolgálni azáltal, hogy megismerteti a legfontosabb kérdéseket és javaslatokat és a reflexiónak és a cselekvésnek az eszközét ajánlja. A címzettek elsősorban a Püspöki Konferenciák, valamint különös módon azok a püspökök, akik egyházmegyéjükben közvetlenül érintettek az egyetemi, vagy a főiskolai jelenlét kérdésében. A bemutatott észrevételek és irányvonalak azonban azokhoz is szólnak, akik a püspökök irányításával részt vesznek az egyetemi lelkipásztorkodásban: a papokhoz, a világi hívőkhöz, a szerzetes intézményekhez és az egyházi mozgalmakhoz. A dokumentum tanácsokat akar megfogalmazni az új evangelizáláshoz, szorgalmazza az elmélyült megfontolást minden érintett számára, hogy megújult lelkipásztori cselekvésre ösztönözzön.


Az egyetem, kezdettől fogva egyik igen jelentős területe az Egyház lelkipásztori gondoskodásának. Eredete összeköttetésben áll a püspökök által létrehozott középkori iskolák fejlődésével a nagy egyházmegyékben. A történelmi változások ugyan az Universitas magistrorum et scholarium-ot egyre önállóbbá teszik, az Egyház mégis folytatja a kultúra ápolását, amelynek kezdetben szervezeti alapot nyújtott.[3] Ennek megfelelően az Egyház jelenléte az Egyetemeken nem jelentéktelen, külső feladata a hithirdetés missziós küldetésének. „A kultúra és a hit közötti szintézis nem-csak a kultúra igénye, hanem a hité is... Az a hit, amely nem válik kultúrává, nem teljesen elfogadott, nem teljesen meggondolt és nem hűségesen megélt hit.”[4] Az Egyház által hirdetett hit „fides quaerens intellectum”, amelynek szükségszerűen át kell járnia az ember értelmét és szívét, meggondoltnak kell lennie ahhoz, hogy megélt legyen. Az egyházi jelenlét nem korlátozódhat pusztán kulturális és tudományos közreműködésre. Fel kell ajánlania a Krisztussal való találkozás hatékony lehetőségét.
Konkrétan, az Egyház jelenléte és missziója az egyetemi kultúrában különféle és egymást kiegészítő formákat ölt. Első helyre kell tenni az egyetem életében elkötelezett katolikus professzorok, hallgatók, kutatók vagy munkatársak támogatását. Az Egyház továbbá foglalkozik az Evangélium hirdetésével mindazok számára, akik az egyetem keretein belül vannak, nem ismerik meg, de készségesek arra, hogy szabadon befogadják. Ez az aktivitás mindenekelőtt dialógust jelent és őszinte együttműködést az egyetemi közösség minden tagjával, aki az emberi kultúra előrehaladásán és a népek kulturális fejlődésén fáradozik.
Egy ilyen távlat arra kéri az egyetemi lelkipásztorkodás munkatársait, fogják fel az egyetemet speciális területként a maga sajátos problémáival. Tevékenységük sikere valóban attól függ, hogy széles körben foglalkoznak-e ezekkel a kérdésekkel, amelyek megoldása sokszor még kezdetleges szinten van. Kétségtelen, az egyetemi lelkipásztorkodás gyakran a hivatalos pasztoráció szélén helyezkedik el. Ezért szükséges, hogy az egész keresztény közösség öntudattal vállaljon lelkipásztori felelősséget az egyetemi világért.


Az egyetemi intézményrendszer fél évszázad alatt jelentős átalakuláson ment keresztül. Ennek a sajátosságait természetesen nem lehet általánosítani minden országra, sem pedig egyértelműen alkalmazni ugyanannak a vidéknek valamennyi akadémiai központjára. Ugyanis minden egyetem függ a maga történelmi, kulturális, szociológiai, gazdasági és politikai környezetétől. Nagy változatosságuk az Egyház jelenlétének ésszerű alkalmazkodását igényli.
1. Elsősorban a fejlett országokban állapítható meg sokféle pozitív és negatív törekvés, az egyetemeket zűrzavarba döntő intézményes krízis és a 68–70-es évek diáklázadása után. Mély nyomokat hagytak az ellentmondások, a válságok, és különösképpen a korábban meghatározó ideológiák és utópiák összeomlása. A nemrégen még kiváltságosoknak fenntartott egyetem szélesen kitárult a hatalmas tömegek előtt az alapoktatás terén éppúgy, mint a folyamatos képzésben. Jelentős és meghatározó tény a társadalmi és kulturális élet demokratizálódása. A diákok tömeges beáramlása esetében az infrastruktúra, a szolgáltatások és a tanítás eddig kialakított hagyományos módjai sokszor elégtelennek tűnnek. Másrészről a különféle rendszerekkel együttjáró jelenségek gyengíteni látszanak az egyetemek akadémiai és társadalmi rendjét, függetlenségét és biztonságát. Ilyen a tanárok helyzetének lényeges megváltozása, úgymint az elszigetelődés és a kollektivitás, a hivatásos elkötelezettségek és a családi élet közötti konfliktus. A tanulók jelenlegi helyzete is megalapozott nyugtalanságot kelt. Konkrétan: sokszor hiányoznak a befogadó, a támogató és a közösségi élet szervezetei. Sokan családjuktól eltávolodva egy idegen városba kerülnek, ahol szenvednek az elhagyatottságtól. Ezenfelül számos esetben a professzorokkal való kapcsolattartás redukálódik és a diákok meglepetésszerűen kerülnek olyan pályaválasztási problémák elé, amelyekkel szemben tehetetlenek. Gyakran az a környezet, ahová az egyetemistáknak be kell épülniük, tipikus társadalmi-politikai viselkedésmódok hatása alatt áll, sőt határtalan szabadságot követel a kutatás és a tudományos tapasztalatszerzés minden területén. Végül, az egyetemista fiatalok sok helyen találkoznak egyfajta relativizált liberalizmussal, természettudományos pozitivizmussal és egy bizonyos pesszimizmussal a hivatásuk jövőjével kapcsolatban, amelyet a véletlenszerű gazdasági hanyatlás okoz.
2. Az egyetem ugyanakkor elveszítette tekintélyének egy részét.
Az egyetemek szaporodása és azok szakosodása hatalmas egyenlőtlenséget hozott létre: egyesek kétségtelenül tekintélyt élveznek, mások nagy erőfeszítéssel érik el a közepes tanítási szintet. Az egyetemnek nincs többé monopóliuma a tudományos kutatásban azokon a területeken, ahol magán- vagy társadalmi kutatóközpontok és szakosodott intézmények törtek az élre. Ezek kétségtelenül egy sajátos kulturális légkörben maradnak, vagyis „az egyetemes kultúrában”, amely szülőanyja a „forma menüs”-nek: az érvelésen alapuló okoskodás összehangolt erőinek, a kritikus szellem kifejlődésének, a részterületek magasfokú ismeretének, de ugyanakkor a szintézisre való hajlandóság elgyöngülésének még rájuk jellemző távlatokon belül is.
3. Olykor igen nehéz a keresztény ideálnak megfelelően, az igazság igényével és szolgálatra kész magatartással élni ebben a változó kultúrában. Korábban tanulónak, méginkább tanárnak lenni mindenütt kétségtelenül társadalmi előmenetelt jelentett. Manapság az egyetemi tanulmányok gyakran újabb és újabb nehézségektől kísérve zajlanak. Ezek az anyagi és erkölcsi problémák igen gyorsan előre nem látható humánus és spirituális következményekhez vezetnek.
4. Sok országban az egyetemnek komoly megújulási nehézségei
vannak. A megújulást folytonosan szorgalmazza a társadalmi fejlődés, az új tudományok létrejötte, a válságban lévő gazdaság igényei. A társadalom olyan egyetemet szeretne, amely szükségeinek megfelel, kezdve attól, hogy munkaalkalom nyíljék mindenki számára.
így az ipari munka világa jelentős módon lép be az egyetem körébe, azzal a kifejezett igénnyel, hogy gyors és megbízható technikai szolgáltatást nyújtson. Ez a „szakosodás”, amelynek javai tagadhatatlanok, nem illeszkedik bele mindig az „egyetemi” képzésbe, ami a teljes értékrendet, a hivatás-etikát és a többi tárggyal való kapcsolatot jelenti, a szükséges szakosodás kiegészítéseként.
5. Bizonyos intézmények „szakosodásával” ellentétben többen, különösképpen az irodalmi, filozófiai, politikai, tudományos és jogi fakultások saját tárgyaikban gyakran az általános képzésre szorítkoznak, anélkül, hogy figyelmet fordítanának arra, hogy hallgatóiknak esetleges szakirányú kitekintést nyújtsanak. Sőt közepesen fejlett országban a kormányzó hatóságok úgy használják az egyetemet, mint egy „ várakozási területet”, hogy csökkentsék a fiatalok munkanélküliségéből eredő általános feszültséget.
6. Ezenfelül adódik egy megállapítás: számos országban az egyetem hivatása az, hogy első helyet töltsön be a kultúra kibontakoztatásában. Úgy tűnik, két ellentétes veszélynek van kitéve: vagy passzívan aláveti magát az uralkodó kulturális befolyásoknak, vagy ezekkel szemben peremre sodródik. Nehezen megközelíthető az ilyen helyzet, mivel ebben az esetben az Egyetem megszűnik „az igazságot kutató professzorok és tanulók közössége” lenni, hanem egyszerűen eszközzé válik az állam és a hatalmon lévő gazdasági erők kezében lévő, azzal a kizárólagos céllal, hogy technikailag és szakmailag biztosítsa a szakemberek felkészülését anélkül, hogy a személyiség nevelését az azt megillető központi helyre tenné. Ennek következtében sok egyetemista úgy látogatja iskoláját, hogy nem találja meg benne azt az emberi képzettséget, amely segítené őt a szükséges ítélőképesség kialakításában, az élet értelmének felismerésében, az alapvető és ideális értékek gyakorlati megvalósításában. Mindez pedig odáig vezet, hogy félelemmel terhes bizonytalanságban élnek a jövőjüket illetőleg.
7. Azokban az országokban, amelyek az ateista, materialista ideológiának voltak, vagy vannak alávetve, az egyetemeket átjárja ezen ideológiák befolyása a kutatásban és a tanításban, különösképpen a humán tudományok, a filozófia, és a történelem területein. Azokban az országokban, amelyekben radikális politikai változások voltak, a szellemiség nem tett még szert elégséges szabadságra, hogy a szükséges megkülönböztető készséggel ítéljen az uralkodó szellemi áramlatok között, és felfogja a relativizált liberalizmus gyakran leplezett jelenlétét. Ez pedig utat nyit egy bizonyos kételkedésnek magának az igazságnak a fogalmával szemben.
8. Mindenütt nagy eltérés állapítható meg a tudományok között.
A különböző tudományágak elérték azt, hogy behatárolódnak saját kutatási körükre, megállapításaikra, s arra, hogy felismerjék a törvény-szerű összefüggéseket, és módszereik különbözőségeit. Mind nyilvánvalóbbá válik a veszély, hogy kutatók, professzorok és hallgatók bezárulnak saját tudásszektorukba, s megállnak a valóság töredékes szemléleténél.
9. Bizonyos tudományágakban észrevehető egy új, etikai vonatkozás nélküli pozitivizmus: a tudomány a tudományért. A „hasznossági” képzés teljesen a humanizmus áramlatának megfelelően halad, nem veszi azonban tekintetbe a személy szükségleteit és elvárásait, megszűri, vagy éppen elfojtja a személyes és szociális létéből fakadó, építő kérdéseket. A tudományos-technikai haladás új és lényeges etikai kérdéseket vet fel a biológia, a kommunikáció és az automatizálás területein. Minél inkább képes az ember a természet erőin uralkodni, annál inkább függ a technikától, s annál inkább szüksége van saját szabadsága kivívására. így a tudomány különféle szakágai számára eddig ismeretlen tudománytani kérdések vetődnek fel a kilátások és a kritériumok tekintetében.
10. A kételkedés és a közömbösség terjedése a nagyfokú elvilágiasodás következményeképpen nagy léptekkel halad az egyetem meghatározatlan arcélének új vallási kérdése felé. A tanárok és a tanulók intellektuális irányvonalának bizonytalan környezetében az egyetem egy olyan létteret jelent, ahol kifejlődhetnek agresszív, nacionalista viselkedésformák is. Bizonyos helyzetekben fölülkerekedik a lázadás légkörén a megalkuvás.
11. Az egyetemi „táv”-képzés, vagy „távvezérlésű oktatás” fejlődése sokkal nagyobb számú résztvevő számára teszi lehetővé az információ-megszerzést, egyidejűleg azonban azt kockáztatja, hogy elvész a tanár és a tanuló közti személyes kapcsolat. Ez pedig helyettesíthetetlen módon fonódik egybe az emberi képzéssel.
12. Az egyetemek közötti és a nemzetközi együttműködés tényleges előrehaladása megteremtheti a jobban fejlett akadémiai központok segítségét a kevésbé fejletteknek. Ez azonban nem mindig válik az utóbbiak hasznára: a nagy egyetemek bizonyos technikai, vagy egyenesen ideológiai „hatást” tudnak gyakorolni másokra, akár országuk határain túl is, a hátrányos helyzetű országok kárára.
13. A nők helyzete az egyetemen és általában hozzáférhetőségük az egyetemi tanulmányokhoz, egyes országokban elismert, jó hagyományokkal rendelkezik, míg másutt új találmánynak tűnik, a megújulás kivételes lehetősége és az egyetemi élet gazdagítása.
14. Az egyetemek központi szerepét a fejlesztési programokban egyfajta feszültség jellemzi a modem elképzelésekből eredő új kultúra haladása és a hagyományos kultúra között. Az egyetemnek azonban nincsen „vezetőideája”, vezérfonala ahhoz, hogy megfeleljen hivatásának sokféle tevékenysége között. Itt van annak a jelenleg tapasztalható önazonosság-, célszerűség-, és intézményesség-válságnak a gyökere, amely a saját természete szerint kutatja az igazságot. A gondolati káosz és az alapvető ismérvek szegényessége megakadályozzák, hogy az új problémák kapcsán egyáltalán nevelési javaslatok merüljenek fel. Tökéletlenségei ellenére, az egyetemnek megmarad – más felsőfokú képzést adó intézményekkel együtt – az a hivatása, hogy kivételezett helye a tudás kimunkálásának és a képzésnek. Alapvető szerepet töltenek be a XXI. század társadalmát meghatározó kép előkészítésében.
15. Új lelkipásztori lendület. A katolikusok jelenléte az egyetemeken önmagában kérdésfelvető és reményt keltő az Egyház számára. Sok országban ez a jelenlét valós, tekintélyes számú, ugyanakkor aránylag igénytelen. El kell ismernünk, hogy túl sokan vannak azok a professzorok és hallgatók, akik hitüket szoros értelemben vett magánügynek tekintik, vagy nem fogják fel egyetemi életük kulcskérdésének keresztény létük szempontjából. Néhányan, még papok és szerzetesek is, az egyetemi autonómia nevében megpróbálják távol tartani magukat attól, hogy hitükről nyílt tanúságot tegyenek. Megint mások ezt az autonómiát arra használják fel, hogy az Egyház tanításával ellentétes tanokat terjesz-szenek. A tudományban és technikában egyaránt járatos teológusok, valamint a jó teológiai képzésben részesült szakoktatók hiánya csak súlyosbítja ezt a helyzetet. Mindez nyilvánvalóan arra szólít, hogy új lelkipásztori lendülettel ébredjünk öntudatra. Azonfelül, hogy értékelnünk kell a mindenütt többé-kevésbé jelentkező dicséretes kezdeményezéseket, meg kell állapítanunk, hogy a keresztény jelenlét gyakran izolált csoportokra redukálódik, vagy elszórtan jelentkező impulzusokra, alkalmi, személyekre korlátozódó tanúságtételekre, egy-egy mozgalom akciójára.


1. Jelenlét az egyetem szerkezetében
Mivel Krisztus minden emberhez és minden kultúrához küldte, az Egyház igyekszik megosztani mindenkivel az üdvösség jó hírét. Jézus Krisztus által az Istenről és emberről vallott Igazság letéteményeseként az a küldetése, hogy üzenete által feltárja azt a hiteles, szabad elfogadás számára. A Krisztustól kapott parancsra alapozva az Egyház megvilágítja az értékeket, a kulturális kifejeződés formáit, bátorítva, s ha kell megtisztítva azokat a hit fényénél, hogy teljes értelmüket elnyerjék.[5]
Az Egyház sokoldalú lelkipásztori tevékenysége az egyetemeken elsősorban személyes: az emberek evangelizálása. Ebben a reményben lép párbeszédre az Egyház a konkrét személyekkel – férfiakkal, nőkkel, professzorokkal, hallgatókkal, alkalmazottakkal – s rajtuk keresztül, akkor is, ha nem kizárólagosan, a kulturális áramlatokkal, amelyek ezt a környezetet jellemzik. Nem szabad azonban elfelejteni azt a tárgyi szempontot sem, ami a hit és a tudás különféle ágai között teremt dialógust. Az Egyetem összefüggésében az újonnan mutatkozó kulturális áramlatok ugyanis a legszorosabb összeköttetésben állnak az emberről, értékéről, létének és cselekvésének értelméről, különösképpen öntudatáról (lelkiismeretéről) és szabadságáról felmerülő jelentőségteljes kérdésekkel. Ezen a szinten elsődleges kötelessége a katolikus értelmiségieknek a hit és a kultúra közötti megújult és élő szintézis előmozdítása.
Az Egyház nem felejtheti el, hogy működését minden egyetemi központ különleges adottságai között fejti ki, s hogy jelenléte az egyetemen az embereknek tett szolgálat, annak kettős, személyes és társadalmi kiterjedésében. így ez a jelenlét különböző az egyes országok szerint, a különféle történelmi, kulturális és vallási hagyományok alapján. Ott pedig, ahol a törvényhozás megengedi, nem utasíthatja vissza az Egyház a szervezett tevékenységet az egyetemen. Legyen gondja arra, hogy fönnmaradjon, vagy szorgalmazza, hogy létrejöjjön a teológia tanítása ott, ahol lehetséges. Az egyetemi lelkészség, szervezett szinten kapjon különleges fontosságot az egyetemi campus keretén belül. A doktrinális, és a spirituális képzés nagy lehetőségekkel bíró alkalmat tár az evangélium hirdetése elé. Az öntudatos lelkesítés nagyszerű szolgálatán keresztül az egyetemi lelkészség komoly célokat érhet el, megteremtve a keresztény közösség és az elkötelezett missziós hit gyakorlásának egyetemi környezetét.
A szerzetesrendek és kongregációk sajátos jelenléte az egyetemeken karizmák különféleségével és gazdagságával – kifejezetten nevelő karizmájukkal – hozzájárul a tanárok és a hallgatók keresztény formálásához. Szükséges, hogy ezek a szerzetes közösségek, amelyek járatosak az elsődleges és másodlagos tanításban, lelkipásztori elhivatottságukban nagy jelentőséget tulajdonítanak jelenlétüknek a felsőfokú képzésben is, és kerüljék el azt a kísértést, hogy kifogásokat találjanak a saját missziós hivatásuknak másra való átruházására.
Ahhoz, hogy az Egyház intézményes jelenléte az egyetemi kultúrában elfogadott és vonzó legyen, minőségivé kell válnia akkor is, ha gyakran hiányoznak hozzá a megfelelő személyek, sőt sokszor a pénzügyi eszközök is. Ez a helyzet kreatív alkalmazkodó képességet és megfelelő lelkipásztori erőfeszítést igényel.

2. A katolikus egyetemek
Azok között a különféle intézményes formák között, amelyekkel az Egyház az egyetemi világban jelen van, kiemelkedő hely illeti a katolikus egyetemet, ami önmagában egy egyházi intézmény.
A jelentős számú katolikus egyetem – a vidékek és országok szerint adódó nagy változatossággal, ingadozva a megsokszorozódás szétszórtságától a másutt mutatkozó teljes hiányig – önmagában véve hatalmas gazdagsága és lényeges összetevője az Egyház jelenlétének az egyetemi kultúra ölén. Ez a „tőke” mindenképpen hosszú távon nyújtja a tőle jogosan elvárható gyümölcsöket.
A katolikus egyetemek különleges szerepének növelésére vonatkozó lényeges útmutatások az „Ex corde Ecclesiae” kezdetű, 1990. augusztus 15-én kiadott apostoli konstitúcióban találhatók. Ebben pontosan meghatározza, hogy a katolikus egyetem intézményes önazonossága attól függ, mennyiben tudja összhangba hozni az „egyetem” és a „katolikus” fogalmat. Addig nem tudja elérni tökéletes arculatát, amíg nem jut el odáig, hogy tanúságot tegyen a komolyságról és a következetességről, ami a tudás e nemzetközi közösségének tagjától elvárható, ugyanakkor ki nem fejeződik a nyilvánvaló kötelék az Egyházzal, helyi és egyetemes szinten egyaránt. Ez adja katolikus identitását, ami a konkrét élethelyzetekben, a szolgáltatásokban és az egyetemi közösség programjaiban nyilvánul meg. így a katolikus egyetem jelenlétével tudja garantálni annak feltételét, hogy a keresztény jelenlét intézményes formában valósuljon meg az egyetemi világban. Onnét tölti be sajátos küldetését, amely sokféle, vele szorosan összefonódó részfeladat teljesítését is jelenti.
Ahhoz, hogy az Egyházban és a társadalomban megfelelő módon szerepet vállaljon, a katolikus egyetemnek tanulmányoznia kell a jelenkor nagy problémáit és tervezeteket kidolgoznia azok megoldására. E tervekben konkrét helyet kell kapniuk a vallásos és erkölcsi értékeknek az emberről szóló keresztény elképzelésnek megfelelően.
Következésképpen szerepe van a már említett egyetemi lelkipásztorkodásban is. E tekintetben a katolikus egyetem nemcsak a lényegében különféle kihívások színtere, amelyeknek a megközelítésére a többi akadémiai központ szolgál. Mindenképpen hangsúlyozni kell, hogy az egyetemi lelkipásztorkodás egy olyan intézményt kötelez, amely a „katolikus” jelzővel határozza meg önmagát. Ennek a feladatnak azon a szinten tud megfelelni, ahol mélyen és céltudatosan akarják megvalósítani az emberi személy teljes képzését, a férfiakét és a nőkét egyaránt, akik egyetemi, főiskolai környezetben arra kaptak meghívást, hogy aktívan vegyenek részt a társadalom és az Egyház életében.
A katolikus egyetem missziós szempontja közé tartozik végül a hit és a kultúra párbeszédében a hitből gyökerező kultúra felé való elkötelezettség vállalása. Ezért fontos azon őrködni, hogy mindenütt, ahol a megkereszteltek elkötelezetten vesznek részt az egyetem életében, bontakozzék egy olyan kultúra, amely összhangban van a hittel. Ez az igény még súlyosabb a katolikus egyetemen belül, hiszen kivételezett módon az a hivatása, hogy jelentős közvetítő legyen az egyetemi, a kulturális és a tudományos világ között.
Nyilvánvaló az, hogy az Egyház gondoskodása az egyetemekkel kapcsolatban – a kultúra evangelizációs szolgálatával közvetlenül megbízott személyek kijelölésével – a katolikus egyetemeken nélkülözhetetlen. Óriási az igény a szakképzett keresztények növekvő jelenlétére az egyetemi kultúra területén. Ez egy olyan felszólítás, amely az egész Egyházat érinti. Legyen öntudatos előmozdítója a katolikus egyetem egyre világosabbá váló hivatásának, és szorgalmazza annak kibontakozását, hiszen az Egyház hatékony eszköze evangelizációs küldetésében.

3. Termékeny kezdeményezések megvalósulása
Az egyetemi kultúra által támasztott igényekre válaszul számos helyi egyház állt elő különféle kezdeményezéssel:
1. A püspöki karoktól kinevezett egyetemi asszisztensek alkalmazása, akiknek „ad hoc” képzést biztosítanak, speciális szervezeti szabály és megfelelő támogatás mellett.
2. Az egyetemi lelkipásztorkodás számára kialakított egyházmegyei csoportok létrehozása, amelyekben a világi hívők felelőssége és az egyházmegyés jelleg domborodik ki az apostoli misszió egységében.
3. A lelkipásztori ténykedésnek lépéseket kell tennie az egyetemek rektorai és a karok professzorai felé. E körben igen sok a szakmai, módszertani félelem.
4. Hasznos lenne megteremteni a Vallástudományi Intézeteket, amelyek új kitekintést nyújtanának a tanároknak és növendékeknek az Egyház missziós tevékenységének előmozdítása érdekében. Ezekben az intézményekben a katolikusoknak fontos szerepet kellene vállalniuk, különösen ott, ahol az egyetemi rendszerből hiányzik a teológiai kar.
5. Rendszeres erkölcstani és etikai szakkurzusokat kell indítani a különféle intézményekben és a felsőoktatási központokban.
6. Segíteni kell a dinamikus egyházi mozgalmak terjedését. Az egyetemi lelkipásztorkodás kiváló eredményekre tehet szert ha támaszkodik a számban nem mindig nagy, de minőségileg fontos csoportokra, mozgalmakra, társulatokra, amelyeket az egyházmegye és a püspöki karok elismernek.
7. Olyan egyetemi pasztorációra kell törekedni, amely nemcsak ifjúsági pasztoráció, általában és különbségtétel nélkül, hanem abból indul ki, hogy sok fiatalt befolyásol az egyetemi környezet. Nagy mértékben szerepet játszik itt a Krisztussal való találkozásuk és a többi keresztény tanúságtétele róla. Következésképpen ennek a lelkipásztorkodásnak fel kell ajánlania a nevelést, s azt, hogy elkíséri a fiatalokat helyzetük konkrét valóságának megismertetéséig és addig a cselekvésig, amelyet gyakorolniuk kell.
8. Mindent meg kell tenni a teológusok, filozófusok és tudósok közti párbeszédért, amely mélységében képes megújítani az emberek meggyőződését. Ez tud helyet adni új és termékeny kapcsolatteremtéseknek a keresztény hit, a teológia, a filozófia és a tudomány között az igazság konkrét kutatásában. A tapasztalat azt mutatja, hogy az egyetemisták, papok és különösképpen világiak tudnak elsősorban kulturális vitákat rendezni olyan nagy kérdésekről, mint az ember, a tudomány, a társadalom és azok az új kihívások, amelyek az emberi lélekre vonatkoznak. A katolikus tanerők és intézményeik fontos kötelessége ilyen indítványok előterjesztése, kulturális találkozások előkészítése az egyetemen belül és kívül. Egyesíteni kell az értelem kritikai módszerét a bizalommal, a metafizikai adatokat a tudományos kutatás eredményeivel és a hit igazságaival, amelyeket különféle nyelveken és kultúrákban hirdetnek.


1. A helyi egyházak lelkipásztori javaslatai
1. Az ún. „ad hoc” püspökkari bizottságok által vezetett konzultáció jobban megismertetné a különféle egyetemi lelkipásztori kezdeményezéseket és a keresztények jelenlétét az egyetemeken. Erre azért lenne szükség, hogy olyan iránymutató dokumentum készüljön, amelyben érvényesülnek a termékeny, apostoli indítások és azokat szorgalmazzák, amelyek ténylegesen hasznosak.
2. Egy nemzeti bizottság által létrehozott szervezet az egyetemi és kulturális kérdésekkel kapcsolatban segíthetné a helyi egyházat abban, hogy a tapasztalatok és a szakértelem közösek legyenek. Feladata lenne egy tervezési, cselekvési program előmozdítása a szemináriumi, a szerzetes- és a világi képzés központjai számára az Evangelizálásról és a Kultúráról. Ebben egy fejezetet kifejezetten az egyetemi kultúrának kellene szentelni.
3. Egyházmegyei szinten ezt a szervezetet az egyetemi városokban speciális bizottságnak kell támogatnia. Olyan papok, egyetemisták, katolikus hallgatók alkossák, akik képesek hasznos tanácsokat adni az egyetemi lelkipásztorkodás és általában a keresztények tevékenysége számára a tanítás és a kutatás területén. Ez a bizottság segítené a püspököt is küldetése teljesítésében, hogy mozdítsa elő és erősítse meg egyházmegyéjében a különféle kezdeményezéseket, hozza összhangba a nemzeti és a nemzetközi megmozdulásokkal. Miután a megyéspüspökre bízták az egyházmegye lelkipásztori szolgálatát, ő az első számú felelőse az Egyház jelenlétének az állami egyetemeken, a katolikus egyetemeken és minden más magánintézményben.
4. Plébániai szinten kívánatos, hogy a keresztény közösségek, papok, szerzetesek és hívők nagyobb figyelmet fordítsanak a diákokra, a tanárokra, úgyszintén az egyetemi lelkészségek apostoli tevékenységére. A plébánia természete szerint egy olyan közösség, amelynek ölén az Evangélium hatékony szolgálatának gyümölcsöző megvalósulásai születhetnek. Befogadókészsége következtében igen jelentős szerepet vállalhat, különösen egy Diákotthon és Egyetemi Kollégium alapításával, működtetésével. Az egyetem és az egyetemi kultúra evangélizációjának sikere nagymértékben függ az egész helyi egyház elkötelezettségétől.
5. Az egyetemi plébánia bizonyos helyeken minden eddiginél nélkülözhetetlenebb intézmény. Feltételezi egy vagy több erre a különleges apostoli feladatra felkészült papnak a jelenlétét. A plébánia a kapcsolattartás kivételezett helye a felsőoktatás sokszínű világával. Alkalmat biztosít a kultúra, a művészet és a tudomány jeles képviselőivel való közösségre, ugyanakkor az egyház összetett és egyedi megjelenésére az egyetemi környezetben. A találkozás, a keresztény gondolkodás és képzés helye, ahol lehetőség nyílik, hogy a fiatalok az Egyház valóságával szembesüljenek, amit korábban nem ismertek, vagy rosszul ismertek. Itt nyílik meg az Egyház a tanulóifjúság előtt, az ő problémáik és apostoli lelkesedésük előtt. A plébánia kiemelt helye a szentségek liturgikus ünneplésének, elsősorban az Eucharisztiának, amely minden keresztény közösség szíve. Az Eucharisztia csúcsa és forrása minden apostoli tevékenységnek.
6. Mindenütt ahol lehet, az egyetemi plébánia teremtse vagy erősítse meg az egyetemek és a katolikus egyetemi karok közötti gyümölcsöző kapcsolatot, hasonlóan minden egyetemi területen, az együttműködés változatos módozatain keresztül.
7. A jelenlegi helyzet sürgetően arra szólít, szervezzük meg a plébániai gyökerű, lelkipásztorilag megfelelő munkatársak, mozgalmak és katolikus társulatok képzését. Nem tűr halasztást egy hosszú távú stratégia kidolgozása, mivel a kulturális és teológiai képzés megfelelő előkészítést igényel. Konkrétan: sok egyházmegye önmagától képtelen megszervezni vagy megvalósítani ilyen egyetemi szintű képzést. Ezért az egyházmegyék, a szakosodott szerzetes intézmények és a világi csoportok erejét összpontosítani kell, hogy megfeleljenek ennek a nagy elvárásnak.
8. Minden helyzetben úgy kell megértetnünk az Egyház „jelenlétét” az egyetemi környezetben, mint a keresztény közösség „ meggyökereztetését”. Ezt csak tanúságtétellel, az Evangélium hirdetésével és karitatív szolgálattal lehet elérni. Ez a jelenlét növeli majd a „ Krisztus-hívő-két” és közelebb segíti Jézus Krisztushoz azokat, akik távol vannak tőle. Ilyen távlatok között fontos kibontakoztatni és előmozdítani:
– egy „közösségi” típusú kateketikai pedagógiát, amelyben sokféle lehetőség, különböző útirányok vannak, a konkrét személyek reális szükségleteinek megfelelő válaszokkal,
– a „személyes kíséret” pedagógiáját, amelyet a befogadás, a készség, a barátság, a személyek közötti kapcsolatok jellemeznek. Ez a pedagógia kifejleszti a tanulókban a megkülönböztető képességet az eltérő élethelyzetekben, valamint konkrét eszközökkel elősegíti a javulást,
– a hit és a lelki élet elmélyítésének a pedagógiáját, amely Isten igéjében gyökerezik és a szentségi, liturgikus életben mélyül el, sokszorozódik.
9. Végül az Egyház jelenléte az egyetemeken közös tanúságtételre hívja a keresztényeket. A missziós küldetéstől elválaszthatatlanul, ez az ökumenikus tanúságtétel a keresztények egységének páratlan gazdagságát nyújtja. Az ökumenikus együtt-működés különösképpen gyümölcsöző lehet a szociális kérdések tanulmányozásában, s általában mindazon kérdésekben, amelyek az emberre vonatkoznak, léte és tevékenysége értelmét kutatják.[6] Ez megfelelő képzettséget igényel és az Egyház által megállapított módon és határok között valósul meg, legyőzve azt az előítéletet, hogy a lelkipásztori gondoskodás a katolikus hívekre vonatkozik.

2. A világiak, különösképpen a tanárok apostoli elhivatottságának fejlesztése
„A keresztény hivatás... természete szerint apostoli hivatás."[7] A II. Vatikáni zsinatnak ezt az állítását az egyetemi lelkipásztorkodásra alkalmazva, úgy hangzik mint a pedagógusok, az értelmiség és a katolikus tanulók felelősségére vonatkozó nyugtalanító felhívás. A hívők apostoli elkötelezettsége az egész Egyház életrevalóságának és lelki előrehaladásának a jele. Az egyetemisták körében bontakozó apostoli öntudat kötelességének fejlesztése a II. Vatikáni zsinat lelkipásztori irányvonalának egyenes folytatása. A hit így az egyetemi közösség szívében egy új életnek és egy hiteles keresztény kultúrának a kisugárzó forrásává válik. A világi hívők sajátos apostoli hivatásuk gyakorlásához törvényes önállósággal rendelkeznek. Ezt támogatva a papságnak nemcsak fel kell ismernie ezt a sajátságot, hanem még gondosabban ápolni. Ez az apostoli hivatás a szakmai kapcsolatokból, közös kulturális érdekekből, a mindennapi élet valamennyi egyetemi szektorban megosztott tevékenységéből születik meg és bontakozik. A katolikus világi hívők személyes apostolkodása „minden világi hívő apostolkodásának az elsődleges formája és feltétele, a társas formának is, amit nem lehet helyettesíteni.”[8] Mindenképpen szükséges és sürgető, hogy az egyetemeken jelen lévő katolikusok közös és egységes tanúságot tegyenek. Ebből a szempontból különösen értékesek az egyházi mozgalmak.
A katolikus tanárok szerepe alapvetően fontos az Egyház jelenléte szempontjából az egyetemi kultúrában. Rátermettségük és nagylelkűségük bizonyos esetekben képes pótolni a szervezett rendszer hiányosságait. Elsőséget adva a személy, a kolléga és a hallgató tiszteletben tartásának és szolgálatának, a katolikus tanár apostoli feladata az, hogy felajánlja egy új ember tanúságtételét, aki „mindig kész, hogy bárkinek megfeleljen, aki kérdőre vonja reménységének értelméről” (vö. 1Pt 3,15-16). Az egyetem minden bizonnyal a társadalomnak csak egy körülhatárolt szektora, mégis olyan minőségű hatást gyakorol rá, ami nagyobb mennyiségi kiterjedésénél. Ebben az ellentétben a katolikus értelmiségi szinte eltűnik bizonyos egyetemi területekről, ahol a tanulók szenvednek az igazi mesterek hiánya miatt, akiknek a jelenléte és készséges odafordulása már elegendő biztosíték a folytonos segítségnyújtásra.
A katolikus pedagógus tanúságtétele nem az átadott tananyag keretein belüli tematikus vallástant jelenti, hanem azt, hogy távlatokat tud nyitni a végső és alapvető kérdések felé azáltal, hogy aktív munkálkodásával kérdéseket támaszt, amelyek gyakran nem is kimondottak, csak megszületnek az összefüggésekre, biztonságra, irányulásokra, célokra rákérdező fiatalokban. Ezektől a kérdésektől függ jövendő életük a társadalomban. Az Egyház és az egyetem e tágabb értelem miatt magas fokú hozzáértést és őszinte egyházi közösségben maradást vár el azoktól a pap tanároktól, akik az egyetemi oktatásban részt vesznek.
Az egység a sokféleségben bontakozik ki. Nem szabad abba a kísértésbe esnünk, hogy minden tevékenységet egységesítünk, vagy uniformizálunk: az indíttatások és az apostoli eszközök sokszínűsége nem tagadja az egyház egységét, hanem feltételezi, gazdagítja. A lelkipásztoroknak számolniuk kell az egyetem szabályos jellemző lelkületével: sokaság, spontaneitás, a szabadság és a személyes felelősség tiszteletben tartása, az erőszakos egységesítés mindenfajta kísérletének visszautasítása.
Bátorítani kell a katolikus mozgalmakat, vagy csoportosulásokat, amelyek feladata a sokasodás és a bontakozás. Ugyanakkor fel kell ismernünk és újra kell élesztenünk a világi katolikusok társulásait, amelyek a maguk hosszú és termékeny hagyományai szerint működnek. A világi hívők által végzett apostoli munka akkor gyümölcsöző, ha mindig megmarad egyházi jellege. Értékelésük kritériumai közül kiemelkedik a sokféle kezdeményezés között is a katolikus identitással való tanításbeli megegyezés, az erkölcsi és hivatásbeli példaadás, és az ezekkel egyesült lelki élet, amely garanciája a világi hívő hiteles, vonzó apostoli tevékenységének.


A számos apostoli terület és tevékenység között, amelyekben az Egyház felelősséget hordoz, az egyetemi kultúra az egyik legfontosabb, de a legnehezebb is. Az Egyháznak mind intézményesen, mind pedig személyesen jelen kell lennie és gyakorolnia kell apostoli tevékenységét egy olyan környezetben, amelyet átjár a nemzetek társadalmi és kulturális élete, s melytől nagymértékben függ az Egyház és maga a társadalom jövője. Ehhez járulnak hozzá a papság, a világi hívők, az adminisztratív személyzet, a tanárok és a hallgatók különleges közreműködésükkel.
Számos püspök és egyetemi vezető között lezajlott megbeszélés és értékelés nyilvánvalóvá tette a különféle érdekelt egyházi fórumok közötti együttműködés fontosságát. A Katolikus Nevelésügyi Kongregáció, a Világiak Pápai Tanácsa és a Kultúra Pápai Tanácsa megújult készséggel állnak rendelkezésre hasonló találkozók megtartására, s arra, hogy előmozdítsák a püspöki karok és a nemzetközi katolikus szervezetek, a pedagógiai, a nevelésügyi, valamint a kulturális bizottságok közötti tárgyalásokat, hiszen ezek mind érdekeltek az ügyben.
Az egyetemi életben elkötelezettek, s általuk a társadalom szolgálata, az Egyház jelenléte az egyetemi környezetben beletartozik a hit inkulturációjának folyamatába, mint az evangelizáció szükségszerű következménye. Egy új ezredév küszöbén, létünk kimagaslóan fontos alkotóelemei között ott találjuk az egyetemi kultúrát, az Evangélium hirdetésének sürgető kötelességét. Felszólítás ez a hit közösségei számára, amelyek képesek Krisztus jóhírének továbbadására mindazoknak, akik tanítanak, és tevékenységüket az egyetemi kultúra összefüggésében végzik. Várakozást nem tűrő apostoli elkötelezettség ez, mivel az egyetem a kultúra legtermékenyebb műhelye.
„Az Egyház... teljes mértékben tudatában van annak, hogy lelkipásztori szempontból sürgető feladat a kultúrára megkülönböztetett módon figyelnie... Ezért hívja a világi hívőket: erős lélekkel, alkotó szellemi erővel legyenek jelen a kultúra különböző területein, az iskolákban és az egyetemeken, a tudományos és technikai kutatás központjaiban és a humanista gondolkodás színhelyein. Az ilyen jelenlét nem csupán a létező kultúra elemeinek megismerését szolgálja, és ha szükséges, megfontolt kritikával annak megtisztítását végzi, hanem azt az Evangélium és a keresztény hit eredeti gazdagságának segítségével magasabb szintre emeli.”[9]

Vatikánváros, 1994. május 22-én, Pünkösd ünnepén

---

Jegyzetek
[1] Az Egyház Tanítóhivatalának lelkipásztori gondoskodását példázza II. János Pál pápának az egyetemeken tartott beszédeinek gyűjteménye: Discorsi allé Universitá, Camerino, 1991. Különösen is jelentős az egyetemi Ielkipásztorkodás témájáról tartott munkaértekezlet résztvevőihez intézett beszéd, 1. Insegnamenti di Giovanni Paolo II, V/l, 1982, 771-781.
[2] Ezt az összefoglalást Poupard bíboros adta ki három szentszéki hivatal nevében, 1988. március 25-én jelent meg különböző nyelveken. Vö. La Documentation Catholique, n. 1964, – 1988. június 19., 623– 628. Originis, Vol. 18, n. 7, – 1988. június 30., 109–112. Ecclesia, n. 2381, – 1988. július 23., 1105-1110. La Civiltá Cattolica, 139, – 1988. május 21., n. 3310, 364-374.
[3] Vö. II. János Pál, „Ex Corde Ecclesiae” apostoli konstitúció, 1990. augusztus 15., n. 1.
[4] II. János Pál, A Kultúra Pápai Tanácsának alapító levele, 1982. május 20., AAS 74, 1983, 683–688.
[5] Vö. II. János Pál, „ Veritatis Splendor” enciklika, n. 32–33.
[6] Vö. Pápai Keresztény Egység Titkársága, Direktórium az ökumenizmus szabályairól és alkalmazási elveiről, Vatikánváros, 1993. n. 211-216.
[7] II. Vatikáni zsinat, „Apostolicam Actuositatem”, Határozat a világi hívek apostolkodásáról, n. 2.
[8] Uo. n. 16.
[9] II. János Pál, „Christifideles Laici", szinódus utáni apostoli buzdítás a világiak egyházban és világban betöltött hivatásáról és küldetéséről, 1988. december 30., n. 44.

---