A papi élet és szolgálat direktóriuma

TARTALOMJEGYZÉK

BEVEZETÉS
RÖVIDÍTÉSEK

I. fejezet
PAPI IDENTITÁS
A papság ajándék
Szentségi eredet
Szentháromságos dimenzió
Krisztológiai dimenzió
Szentlelkes dimenzió
Egyházi dimenzió
A papi közösség
II. fejezet
A PAPI LELKISÉG
A jelenkor történeti összefüggései
Krisztussal lenni az imádságban
A lelkipásztori szeretet
Az igehirdetés
Az Eucharisztia szentsége
A bűnbánat szentsége
A közösség vezetője
A papi cölibátus
Az engedelmesség
A papi szegénység
A Mária-tisztelet

III. fejezet
FOLYAMATOS KÉPZÉS
Alapelvek
Szervezetek és eszközök
A továbbképzők
A különböző életkorok és élethelyzetek figyelembevétele

BEFEJEZÉS
IMÁDSÁG MÁRIÁHOZ
Jegyzetek

---

BEVEZETÉS

Az Egyház gazdag tapasztalata a papi szolgálatról és életről, melyről a Tanítóhivatal különböző dokumentumai[1] szólnak, napjainkban a Pastores dabo vobis[2] apostoli buzdításból új indításokat kapott.

E dokumentum közzététele – melyben a pápa mint Róma püspöke és Péter utóda egyesíteni akarta hangját a szinódusi atyákéval – a papság és az egész Egyház számára hagyományhű és termékeny utat nyitott önmaguk és életük mélyebb megismerésére.

„Ma különösen is sürgető az új evangelizáció feladata – mely Isten egész népét arra készteti, hogy új buzgalommal új módszereket és új nyelvet találjon az evangélium hirdetésére –, melyhez olyan papokra van szükség, akik teljesen elmerülve Krisztus misztériumában képesek arra, hogy egy új lelkipásztori életstílust valósítsanak meg.”[3]

A harmadik évezred „újraevangelizálásának” első számú felelős munkásai a papok, akiknek küldetésük teljesítéséhez olyan életet kell élniük, mely teljesen kifejezi identitásukat, és szeretetközösségben kell élniük Krisztussal, az örök Főpappal, az Egyház Fejével és Tanítójával, Vőlegényével és Pásztorával, s lelkiségüket és sajátos szolgálatukat folyamatos továbbképzéssel kell táplálniuk.

E direktórium, melyet sok püspök kért már 1990-ben a szinódus idején s azóta a Kongregációnknál történt tanácskozásokon, az említett követelményeknek próbál megfelelni.

Előkészítése során bedolgoztuk a világ püspökeinek véleményét, a Vatikánban 1993 októberében tartott kongregációs gyűlés eredményét, s mindazokat a reflexiókat, melyeket teológusoktól, jogászoktól s a legkülönbözőbb szakemberektől kaptunk.

Kidolgoztunk olyan gyakorlati elemeket, melyek további kezdeményezésekre indíthatnak, s amennyire lehetséges, az egész világegyház számára közös alapot teremtenek. Próbáltuk elkerülni az olyan részletkérdéseket, melyek csak a törvényes helyi gyakorlatból, az egyes egyházmegyék és püspökkari konferenciák adott körülményei között ismerhetők, s melyeket csak a lelkipásztori okosság és buzgóság oldhat meg. E dokumentum direktórium természetéből következően csak azokat a tanításbeli mozzanatokat idézzük fel, melyek a papok identitásához, lelkiségéhez és állandó képzéséhez alapot adnak.

Azért e dokumentumnak nem szándéka a papság átfogó bemutatása, de az sem, hogy egyszerűen megismételje mindazt, amit az egyházi Tanítóhivatal a maga tekintélyével e témakörben már elmondott. Sokkal inkább azokra a legfontosabb tanbeli, fegyelmi és lelkipásztori kérdésekre akarunk válaszolni, melyek a papokban az újraevangelizálás során felmerülnek.

Így tisztázzuk például, hogy az igazi papi identitás – ahogy azt az isteni Mester akarta és az Egyház mindig élte – nem egyeztethető össze azokkal az irányzatokkal, melyek ki akarják lúgozni vagy meg akarják semmisíteni a szolgálati papságot. Külön hangsúlyozni akartuk a közösség témáját, mely ma különösen aktuális. Ugyanígy foglalkozunk a papi lelkiséggel, melyet korunkban nem kevés csapás ért, főként a szekularizmus és a téves antropologizmus részéről. Végezetül fontosnak látszott néhány tanácsot adni a folyamatos képzés számára, mely segítheti a papokat abban, hogy örömmel és felelősséggel éljék hivatásukat.

E direktórium a püspökök közvetítésével a latin Egyház összes papjának szól. A benne foglaltak elsősorban az egyházmegyés világi papságot érintik, bár a mondottakból sokat megszívlelhetnek a szerzetesek és az apostoli élet közösségeinek tagjai is.

Kívánjuk, hogy e direktórium segítsen minden papot identitása elmélyítésében, lelkiségének gyarapításában, abban, hogy bátor legyen a szolgálatban és kitartó a továbbképzésben, s támpontot találjon az Egyház és az egész világ javára végzett apostoli munkájához.

Kelt a Kléruskongregációban, 1994-ben, nagycsütörtökön

---

RÖVIDÍTÉSEK

AA – Apostolicam actuositatem zsinati határozat
AAS – Acta Apostolicae Sedis
AG – Ad gentes zsinati határozat
CCL – Corpus christianorum latinorum
CD – Christus Dominus zsinati határozat
CIC – Codex Iuris Canonici
CSEL – Corpus scriptorum ecclesiasticorum latinorum
DS – Denzinger-Schönmetzer: Enchiridion symbolorum
DV – Dei Verbum zsinati konstitúció
GS – Gaudium et spes zsinati konstitúció
KEK – A Katolikus Egyház Katekizmusa
LG – Lumen gentium zsinati konstitúció
OT – Optatam totius zsinati határozat
PDV – Pastores dabo vobis, II. János Pál szinódus utáni levele
PG – Patrologia graeca
PL – Patrologia latina
PO – Presbyterorum ordinis zsinati határozat
PR – Pontificale Romanum 1990.
RFI – Ratio fundamentalis institutionis sacerdotalis, a Nevelési Kongregáció dokumentuma
Sac. – Sacerdotalis caelibatus, VI. Pál enciklikája
SC – Sacrosanctum Concilium zsinati konstitúció
UT – Ultimis temporibus, a Püspöki Szinódus dokumentuma, 1971.

---

1. Krisztusnak a Szentlélekben való papi fölkentségében az egész Egyház részesült. Az Egyházban ugyanis „a hívők valamennyien szent és királyi papsággá lesznek, Jézus Krisztus által lelki áldozatokat mutatnak be Istennek, és annak erőit hirdetik, aki a sötétségből meghívta őket csodálatos világosságára” (vö. 1Pt 2,5.9)[4]. Krisztusban az egész titokzatos Test egyesül az Atyával a Szentlélek által minden ember üdvösségére.

E küldetést azonban az Egyház egymaga képtelen teljesíteni: minden tevékenységében rászorul a Krisztussal, a Fővel való szoros kapcsolatra. Az Egyház fölbonthatatlanul egyesült az Úrral, tőle kapja állandóan a kegyelmet és az igazságot, a vezetést és a támogatást, hogy minden egyes ember számára „az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberiség egységének jele és eszköze”[5] lehessen.

A szolgálati papság létjogosultsága az Egyháznak Krisztussal való eleven és hatékony egységéből fakad. E szolgálat által ugyanis az Úr tovább folytatja népe körében azt a tevékenységét, mely egyedül Őt, testének Fejét illeti. Így a szolgálati papság kézzelfoghatóvá teszi Krisztus sajátos cselekvését, s ezzel bizonyítja, hogy Krisztus nem hagyta el Egyházát, hanem tovább folytatódó papságával mindvégig élteti. Az Egyház ezért a szolgálati papságot ajándéknak tekinti, melyet papjai szolgálata által nyer.

Ezt az ajándékot Krisztus alapította, hogy üdvözítő művét folytattassa, s először az apostoloknak adta át, majd ezek utódai, a püspökök által származik tovább az Egyházban.

2. A szentelés által – mely a püspök kézföltétele és szentelő imádsága által történik – a papban egy „különleges, ontológiai kötelék” keletkezik, „mely a papot Krisztussal, a Főpappal és Jó Pásztorral köti össze.”[6]

A papi identitás ezért a Krisztus papságában való sajátos részesedésből fakad, minek következtében a fölszentelt ember az Egyházban és az Egyházért „Krisztusnak, a Főnek és Pásztornak szentségi megjelenítője lesz”.[7] A pap a szentelés által „ajándékba kapja a »lelki hatalmat«, mely abban a legfőbb hatalomban való részesedés, amellyel Krisztus a Szentlélek által vezeti az Egyházat”.[8]

E szentségi azonosulás az örök Főpappal a papot különös módon beiktatja a Szentháromság misztériumába és Krisztus misztériuma által az Egyház szolgáló közösségébe Isten népe szolgálatára.[9]


3. Amennyire igaz, hogy a keresztség által minden keresztény kapcsolatba kerül a Szentháromság egy Istennel, annyira igaz az is, hogy a pap a szentelése révén különleges és sajátos kapcsolatba kerül az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel. Ugyanis „identitásunk végső forrása az Atya szeretete. A szolgálati papságban a Szentlélek működése által szentségileg egyesültünk a Főpappal és Jó Pásztorral, az ő Fiával, akit a világba küldött. A pap élete és tevékenysége Krisztus életének és tevékenységének folytatása. Ez a mi identitásunk, a mi igazi méltóságunk, örömünk forrása és életünk igazsága.”[10]

A pap identitása, szolgálata és élete tehát lényeges kapcsolatban van a három isteni személlyel, és az Egyházban a papi szolgálatra van rendelve.

Az üdvösség szentháromságos erőterében
4. A pap „mint Krisztusnak – aki az Egyház és a világ számára az üdvösség egyetlen szerzője és forrása – szentségi és látható jele és folytatása”[11] különleges felelősséggel épül bele az üdvösség szentháromságos erőterébe. Identitása az ige és a szentségek szolgálatából ered. E szolgálat lényegében kapcsolatokat jelent: az Atya üdvözítő szeretetével (vö. Jn 17,6-9; 1Kor 1,1; 2Kor 1,1); Krisztus papságával, aki szolgáját személyesen hívja meg és arra választja, hogy vele legyen (vö. Mk 3,15); s a Szentlélek ajándékával (vö. Jn
20,21), aki megadja a papnak a szükséges erőt, hogy életet tudjon ajándékozni Isten sok gyermekének, akik mint egyetlen meghívott nép, úton vannak az Atya országa felé.

Bensőséges kapcsolat a Szentháromsággal
5. Ebből érthető a papi identitás lényegileg reláció-, azaz kapcsolattermészete (vö. Jn 17,11.21).[12]
A kegyelem és az eltörölhetetlen karakter, melyet a Szentlélek szentségi fölkenése ad[13], a papot személyes kapcsolatba hozza a Szentháromsággal, aki a papi lét és cselekvés forrása. E kapcsolatot a papnak világosan látott, bensőséges és személyes módon kell megélnie: imádással és szeretettel teljes dialógusban a három Személlyel, s annak tudatában, hogy ezt az ajándékot mindenki szolgálatára kapta.


Különleges identitás
6. Miként a szentháromságos dimenzió, úgy a krisztológiai dimenzió is közvetlenül a szentségből fakad, mely a papot Krisztushoz, népének Tanítójához, Megszentelőjéhez és Pásztorához teszi hasonlóvá.[14]

A szolgálati papságra kiválasztott és fölszentelt hívők – jóllehet az általános papság tagjai maradnak – visszavonhatatlanul részt kapnak Krisztus egyetlen papságában, az Úr és Közvetítő dimenziójában, mégpedig azért, hogy Isten egész népét megszenteljék, tanítsák és vezessék. Egyrészt tehát a hívők általános papsága és a hierarchikus, vagyis szolgálati papság egymásra van rendelve, mert a maga módján mindkettő Krisztus egyetlen papságában részesedik; másrészt lényegileg különböznek egymástól.[15]

Ebben az értelemben a pap identitása új az összes többi keresztényhez viszonyítva, akik a keresztség által részesülnek Krisztus egyetlen papságában, és arra hivatottak, hogy tanúi legyenek az egész földön.[16] A szolgálati papság sajátosságát abban kell látnunk, hogy minden hívő rászorul Krisztus közvetítésére és uralmára, mely a szolgálati papság gyakorlásában válik láthatóvá.

E sajátos krisztusi identitásában a papnak tudnia kell, hogy élete mint misztérium új és sajátos módon teljesen elmerült Krisztus és az Egyház misztériumában, s e tény a lelkipásztori szolgálatban egész mivoltát igényli és teljesen ingyenesen tökéletessé teszi.[17]

Isten népének ölén
7. Krisztus az apostoloknak részt adott a maga küldetésében: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket” (Jn 20,21). A papszentelésben a missziós dimenzió ontológiailag jelenik meg. A papot arra választják, szentelik és küldik, hogy Krisztus örök küldetését, akinek hiteles követe és hírnöke, hatékonyan jelenítse meg: „Aki titeket elutasít, engem utasít el, és aki elutasít engem, azt utasítja el, aki engem küldött” (Lk 10,16).

Elmondhatjuk tehát, hogy a papot a Krisztushoz való hasonulás a szenteléssel Isten népének ölébe helyezi, és Jézus Krisztusnak, az Egyház Fejének és Pásztorának megszentelő, sajátos módon tanító és lelkipásztori hatalmában részesíti.[18]

Amikor a pap „Krisztusnak, a Főnek a személyében” cselekszik, az üdvösség lényeges cselekményeinek lesz szolgája, közvetíti az üdvösséghez szükséges igazságot, irányítja és az életszentségre vezeti Isten népét.[19]


A szentségi karakter
8. A szentelésben a pap megkapta a Szentlélek pecsétjét, mely olyan embert formált belőle, aki szentségi karaktert visel, hogy egyszer s mindenkorra Krisztus és az Egyház szolgája legyen. Annak az ígéretnek birtokában, hogy a Vigasztaló „mindig vele lesz” (Jn 14,16-17), a pap tudja, hogy a Szentlélek jelenléte és hatékony ereje szüntelenül kíséri, azért, hogy szolgálatát végezni tudja, és a lelkipásztori szeretetet mint önátadást, testvérei és nővérei üdvösségéért élhesse.

Személyes közösség a Szentlélekkel
9. Ugyancsak a Szentlélek ruházza rá a papra a szentelésben a prófétai feladatot, hogy Isten igéjét hirdesse és tekintéllyel magyarázza. A papság egészével együtt épülve az Egyház közösségében a pap érzi az igazság Lelkének vezetését, akit az Atya Krisztus által küldött, megtanítja mindenre, s eszébe juttatja mindazt, amit Jézus az apostoloknak mondott. Ezért a pap a Szentlélek segítségével és Isten igéjének tanulmányozásával az Egyház Tanítóhivatalának és hagyományának fényénél[20] fölfedezi az ige gazdagságát, melyet a rábízott közösségnek hirdetnie kell.

A Szentlélek segítségül hívása
10. A szentségi karakter és az Egyházzal való azonosság révén a pap a liturgia ünneplésekor mindig, de főleg a szentmisén és a többi szentségek kiszolgáltatásakor közösségben van a Szentlélekkel. Krisztus minden szentségben maga cselekszik az Egyház javára a Szentlélek által, akit a maga hatékony hatalmával a celebráló pap „Krisztus személyében” segítségül hív.[21]
Ezért a kiszolgáltatott szentség hatékonysága az alapító Krisztus szavából és a Szentlélek erejéből való, akit az Egyház az epiklézisben gyakran segítségül hív.

Ez nyilvánvaló a szentmise kánonjában: a pap a kenyérre és a borra lehívja a Szentlélek hatalmát, kimondja Jézus szavait, és Krisztus testének és vérének misztériumát valóságosan megjeleníti.

A közösség vezetéséhez szükséges erő
11. Végül a pap a Szentlélekkel való közösségben találja meg az erőt, hogy a rábízott közösséget vezetni és őrizni tudja az Úr akarata szerinti egységben.[22] A papnak a Szentlélekben végzett imádságához a példa Jézus Krisztus főpapi imája (vö. Jn 17). Ezért imádkoznia kell a hívek egységéért, hogy egyek legyenek, és a világ elhiggye, hogy az Atya mindenki üdvösségéért küldte a Fiút.


Az Egyházban és az Egyház színe előtt
12. Krisztus, az üdvösség állandó és mindig új forrása az ősmisztérium, melyből az Egyház misztériuma fakad. Az Egyház az ő teste és menyasszonya, akit mint Vőlegény arra hívott, hogy a megváltás jele és eszköze legyen. Krisztus az apostolokra és utódaikra bízott mű által ajándékozza folyamatosan az életet az Egyháznak.

Krisztus misztériuma által a pap sokféle szolgálatának végzése közben az Egyház misztériumának is részese lesz. „Az Egyház pedig a szolgálati papság által szerzi meg a hitben önismeretét, tudniillik hogy nem önmagából ered, hanem Krisztus kegyelméből a Szentlélekben.”[23] Így a pap egyszerre van az Egyházban és annak színe előtt is, hogy szolgálja.[24]

Részesedés Krisztus vőlegénységében
13. A szentelés a papot nem csupán Krisztusnak, a Papnak, Tanítónak, Főnek és Pásztornak a misztériumában részesíti, hanem bizonyos módon Krisztusnak „az Egyház Szolgájának és Jegyesének”[25] a misztériumában is. Az Egyház az ő „teste”, melyet Krisztus úgy szeretett és szeret, hogy önmagát adta érte (vö. Ef 5,25); Isten igéje és a szentségek által állandóan megújítja és megvilágosítja (vö. 5,26); egyre szebbé teszi (vö. 5,27); táplálja és gondoskodik róla (vö. 5,29).

A papok, mint a püspökök munkatársai, saját püspökükkel egyetlen presbitériumot alkotnak,[26] és alárendelt szinten Krisztus egyetlen papságában részesednek. Ezért a püspökhöz hasonlóan részesednek az Egyház és Krisztus közti jegyesi kapcsolatban is, mely a püspökszentelés szertartásában a gyűrű átadásával oly szépen kifejeződik.[27]

A papoknak – akik „a híveknek egy-egy helyi közösségében valamiképpen jelenvalóvá teszik a püspököt, akihez bizalom és segítőkészség fűzi őket”[28] – hűségesnek kell lenniük a menyasszonyhoz, és a Vőlegény-Krisztus eleven képmásaként Egyháza iránti odaadását sokféleképpen kell megmutatniuk.

A Vőlegény-Krisztussal való közösség miatt a szolgáló papság is – Krisztus által, Krisztussal és Krisztusban – a megváltó szeretetnek azon a misztériumán alapszik, melyben a keresztények a házasságban részesednek.

A papnak, aki teljesen ellenszolgáltatás nélkül, természetfölötti szeretetből kapta meghívását, úgy kell szeretnie az Egyházat, ahogyan Krisztus szerette, amennyiben minden energiáját az Egyháznak szenteli és lelkipásztori szeretettel a mindennapi apróságokig bezárólag odaadja magát érte.

A papság egyetemessége
14. Az Úr parancsa, hogy minden néphez el kell menni (Mt 28,18-20), a pap és az Egyház kapcsolatának egy további sajátosságot ad:[29] a pap az Egyház színe előtt él. Krisztus által az Atyától küldve a pap „közvetlenül”[30] az egyetemes Egyházhoz tartozik, melynek az a „küldetése”, hogy hirdesse az evangéliumot „a föld végső határáig” (ApCsel 1,8).[31]

„A lelki adomány, amelyet a papok a szentelésben kaptak, (.) mindent átfogó egyetemes küldetésre készíti föl őket.”[32] A szentelés és az átvett szolgálat révén a papok a püspökök testületéhez kapcsolódnak, és – velük hierarchikus közösségben – szolgálják őket hivatásuk és kegyelmük szerint az egész Egyház javára.[33] Ezért az a konkrét részegyházhoz tartozás, amely az inkardinációval jár,[34] a papot nem zárhatja be egy szűk és a nagy egészről nem tudó mentalitásba. Épp ellenkezőleg, a többi részegyház szolgálatára is készen kell lennie, mert minden részegyház Jézus Krisztus egyetlen Egyházának helyi megjelenése, annyira, hogy az egyetemes Egyház bennük él, és hatékony közösségükben teljesíti küldetését. Azért minden papnak „missziós szívvel és mentalitással kell élnie, nyitottan az Egyház és a világ szükségletei iránt”.[35]

A papság missziós természete
15. Fontos, hogy a pap tudatában legyen papsága e missziós jellegének, az Egyházzal összhangban, melynek szolgáit mindig oda kell küldenie, ahol nagyobb szükség van rájuk, és gondoskodnia kell arról, hogy a klérust megfelelően ossza el.[36]
Az Egyháznak ezt az életszükségletét minden papnak észre kell vennie és szolgálnia kell, mint az Egyház szervezetében és szolgálatában rejlő ajándékot.

Ezért nem engedhetők meg azok a vélemények, melyek a konkrét kultúrák félreértett tiszteletben tartása nevében meg akarják hamisítani az Egyház missziós tevékenységét. Az Egyház ugyanis azt a hivatást kapta, hogy az üdvösség egyetemes misztériumát – mely minden kultúrát meghalad és éltet – érvényre juttassa.[37]

Azt is el kell mondanunk, hogy a papság egyetemes nyitottságának a mai világ társadalmi-kulturális sajátosságai között megvan a megfelelője: az emberek érzik a késztetést, hogy lebontsák a népeket és nemzeteket szétválasztó barikádokat, s figyelmen kívül hagyva a földrajzi távolságokat, elsősorban kultúrkapcsolatok révén testvérré tegyék a legkülönbözőbb embereket.
Ezért a klérusnak ma még apostolibbnak kell lennie, mint korábban, hogy Krisztusban és az ő Egyházában egyesítsen minden embert.

A tekintély mint „amoris officium”
16. A másik mód, amely a papot az Egyház színe elé helyezi, a vezető szerepe, mellyel a lelkipásztori szolgálatára bízott híveket az életszentségre vezeti.

Ezt az alázatot és következetességet igénylő tényt két ellentétes kísértés érheti:
Az első kísértés az, hogy szolgálatát a nyáj fölött uralkodva végezze (vö. Lk 22,24-27; 1Pt 5,1-4); a második, hogy – a közösségről kialakított helytelen elképzelés alapján – Krisztussal, a Fővel és Pásztorral való azonosságát elsilányítsa.

Az első kísértés a tanítványok számára is nagyon erős volt, és Jézus világosan és ismételten elutasította: minden tekintélyt a szolgálat szellemében kell gyakorolni, mint „amoris officium”-ot[38] és mint fenntartás nélküli odaadást a nyáj javára (vö. Jn 13,14; 10,11).

A papnak mindig emlékezetében kell tartania, hogy az Úr és Mester „nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon” (Mk 10,45), hogy letérdelt és megmosta tanítványai lábát (vö. Jn 13,5) mielőtt a kereszten meghalt, s mielőtt az egész világra szétküldte volna őket (vö. Jn 20,21).

A papok hiteles tanúságot tesznek a föltámadott Úr mellett – akinek „adatott minden hatalom az égen és a földön” (vö. Mt 28,18) –, amikor saját „hatalmukat” saját nyájuk fölött alázatosan és tekintéllyel gyakorolják,[39] és tiszteletben tartják a feladatokat, melyeket Krisztus és az Egyház akár a laikus hívőkre,[40] akár az evangéliumi tanácsokat követő szerzetesekre[41] bíz.

A demokratizmus kísértése
17. Gyakran megtörténik, hogy az első kísértés elől menekülve az ember beleesik a másodikba, mely arra készteti, hogy Krisztus titokzatos teste, az Egyház tagjainak feladatai közti különbségeket megszüntesse, s ezzel gyakorlatilag föladja az Egyház igaz tanítását, mely szerint az általános papság különbözik a szolgálati papságtól.[42]

A mai kísértések között meg kell említenünk az ún. „demokratizmust”. Ezzel kapcsolatban emlékeztetnünk kell arra, hogy az Egyház elismeri azokat a szolgálatokat és értékeket, melyeket a demokratikus kultúra a polgári közösség számára hozott. Továbbá az Egyház minden rendelkezésére álló eszközzel síkra száll az ember személyi méltóságának elismeréséért. Erre az egyházi hagyományra támaszkodva a II. Vatikáni Zsinat nyíltan kimondta az összes Egyházban megkeresztelt ember közös méltóságát.[43]

Meg kell állapítanunk azonban, hogy korunk társadalompolitikai kultúrájának néhány áramlata és gyakorlata nem vihető át minden további nélkül az Egyházra. Az Egyház ugyanis létét és szervezetét Isten üdvözítő tervének köszönheti. A jóakaratú Atya ajándékának tekinti magát, aki Fiának a kereszten történt megaláztatása által szabadította meg. Az Egyház ezért – a Szentlélekben – Urának, Jézus Krisztusnak szabad és szabadító akaratával teljesen összhangban szeretne lenni, és hűséges akar lenni hozzá. Az üdvösség e misztériumából következően különbözik az Egyház – sajátos természete miatt – az egyszerű emberi társadalmaktól.

Ezért az ún. „demokratizmus” nagyon súlyos kísértés arra, hogy a Krisztust mint Főt megillető tekintélyt és kegyelmet megtagadjuk, s az Egyházat megfosszuk természetétől, mintha nem volna más, mint pusztán emberi közösség. Az ilyen felfogás megsebzi az Egyház hierarchikus alkotmányát, melyet isteni alapítója akart, miként azt a Tanítóhivatal világosan tanította és az Egyház töretlenül élte.
Az Egyházban való részesedés a communio misztériumára épül és belőle táplálkozik, mely természete szerint magával hozza az egyházi hierarchia jelenlétét és tevékenységét.

Éppen ezért az Egyházban nem megengedett az a felfogás, mely olykor főként bizonyos szervezetekben mutatkozik meg, s arra indít, hogy összekeverjék a papok és a laikus hívők feladatait; vagy hogy ne tegyenek különbséget a püspök és munkatársai, a papok tekintélye között; vagy tagadják Péter szolgálatának különleges voltát a püspöki kollégiumban.

Emlékeztetnünk kell arra, hogy a presbitérium és a papi tanács nem a klerikusok társulási jogának megnyilvánulásai, még kevésbé tekinthetők szakszervezetszerű képződményeknek, melyek az egyházi közösségtől idegen követeléseket és részérdekeket képviselnek.[44]
Az általános papság és a szolgálati papság különbsége

18. Az általános papság és a szolgálati papság megkülönböztetése –ami közel sem jelenti a keresztény közösség tagjainak megosztását vagy szétválasztását – harmonikussá és egységessé teszi az Egyház életét. Az Egyház mint Krisztus teste az összes tagok szerves közössége, melyben minden egyes tag hozzájárul a közös élethez, ha saját szerepét és saját hivatását teljesen éli (1Kor 12,12).[45]

Senki nem teheti meg, hogy megváltoztassa azt, amit Krisztus Egyházában akart. Az Egyház fölbonthatatlanul alapítójához és Fejéhez van kötve, aki a Szentlélek hatalma által szolgákat ad hívei szolgálatára. Krisztus helyére, aki a törvényes pásztorok által hív, szentel meg és küld, nem ülhet semmiféle közösség, mely – bármilyen szükséghelyzetben legyen is – saját papokat adhatna magának, másképp, mint azt az Egyház teszi.[46] A szükséghelyzetekre adott válasz Jézus imája: „Kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába” (Mt 9,38). Ha a hívők ezen imádságához a közösség karitatív tevékenysége kapcsolódik, biztosak lehetünk abban, hogy az Úr nem késlekedik szíve szerinti pásztorokat ajándékozni (vö. Jer 3,15).[47]

Csak a papok „pásztorok”
19. A „demokratizmus” kísértése elkerülésének egyik módja az, ha elutasítjuk a laikusok ún. „klerikalizálását”.[48] Ez a klerikalizálás azt jelenti, hogy fölszámolja a szolgálati papságot, melyet a püspöktől kapott szentelés alapján egyértelműen és sajátosan illet meg a „pásztor” név. A „lelkipásztori” jelző ugyanis egyformán jelenti a potestas docendi et sanctificandit és a potestas regendit, a „tanítás és megszentelés” és a „kormányzás” hatalmát.[49]

Egyébként emlékeztetünk arra, hogy ezek az irányzatok – melyek gyakran oda vezetnek, hogy feledésbe merül a laikusok igazi hivatása és küldetése a világban – valójában nem szolgálják a laikusok érdekeit.


Közösség a Szentháromsággal és Krisztussal
20. A papi identitásról mondottakból következően a pap elsősorban az Atyával van közösségben, aki minden papi hatalmának ősforrása; azután a Fiúval, kinek üdvözítő küldetésében részesedik; végül a Szentlélekkel, aki megajándékozza az erővel, hogy azzal a lelkipásztori szeretettel tudjon élni és dolgozni, mely a papnak fő jellemzője.

„Nem lehet másként meghatározni a szolgálati papság természetét és küldetését, csak azoknak a kapcsolatoknak összefüggésében, melyek a Szentháromságból erednek és az Egyház közösségében –mely Krisztusban az Istennel való egységnek és az egész emberiség egységének jele és szentsége – folytatódnak.”[50]

Közösség az Egyházzal
21. A Krisztussal és a Szentháromsággal való egységből-közösségből következik a pap számára az Egyházzal való közössége az Egyház misztériumában és közösségében.[51] Minden keresztény identitás, következésképpen a pap és szolgálatának sajátos identitása is az Egyház misztériumának bensejében – mégpedig a Szentháromsággal való közösség misztériumából fakadó küldetés feszültségében – tárul fel.
A pap Egyházzal való közössége konkrétan többféleképpen valósul meg. A szenteléssel ugyanis különleges kötelékbe lép a pápával, a püspökök testületével, a saját püspökével, a többi pappal és a laikus hívőkkel.

Hierarchikus közösség
22. A közösség mint a papság jellegzetessége Krisztusnak, az Egyház Fejének, Pásztorának és Vőlegényének egyetlen voltára alapszik.[52]

A szolgálat e közösségében különböző kötelékek is megjelennek: elsősorban a pápával, a püspökök kollégiumával és a saját püspökkel. „Nincs ugyanis papi szolgálat, csak a Pápával és a Püspökök kollégiumával, különösen a saját Püspökkel való közösségben, akinek a szenteléskor »tiszteletet és engedelmességet« ígér a pap”.[53] Hierarchikus közösségről van tehát szó, azaz egy belsőleg tagolt hierarchiával való közösségről.

Ez a közösség a püspököknek alárendelt fokon álló szolgálati papságban való részesedés alapján szerves lelki és szervezeti köteléket jelent a pap és a püspöki kollégium, illetve a saját püspöke között,[54] valamint a római pápával, aki az egész Egyház és minden részegyház pásztora.[55] Ezt az a tény is megerősíti, hogy az egész püspöki kollégiumnak és minden egyes püspöknek hierarchikus közösségben kell lennie a kollégium Fejével.[56] Ez a kollégium ugyanis csak azokból a fölszentelt püspökökből áll, akik hierarchikus közösségben vannak a Fővel és egymással is.

Közösség az Eucharisztia ünneplésében
23. A hierarchikus közösség jelentőségteljesen fejeződik ki a szentmise kánonjában, amikor a pap a pápáért, a püspöki kollégiumért és a saját püspökéért imádkozik, s ezzel nemcsak az irántuk való tiszteletét fejezi ki, hanem miséjének hitelességét is bizonyítja.[57]

Az előírt körülmények és feltételek között végzett koncelebráció,[58] főként ha a püspök a főcelebráns és hívők is jelen vannak, jól kifejezi a krisztusi papság egységét és szolgálatának sokféleségét, illetve Isten népének és az áldozatnak az egységét.[59] Emellett erősíti a papok közti testvériséget.[60]

Közösség a lelkipásztori szolgálat végzése közben
24. A Szentatyával minden papnak alázatos és gyermeki szeretettel kell kapcsolatban lennie, és az ő péteri – tanítói, megszentelő és kormányzói – szolgálatát példás készséggel kell követnie.[61]

A saját püspöke iránti hűségben és tekintélyének tiszteletben tartásával valósítja meg a pap a szolgálatához szükséges közösséget. A tapasztalt lelkipásztorok könnyen beláthatják, mennyire kerülni kell a szolgálat végzése közben a szubjektivizmus minden fajtáját, s mennyire felelősséget kell vállalni a lelkipásztori terhek végrehajtásában. Az ilyen összetartás az érettség jele, és hozzájárul annak az egységnek a felépítéséhez, mely az evangelizációhoz elengedhetetlen.[62]

A hierarchikus alárendeltség teljes tiszteletben tartása által a pap olyan kapcsolatba kerül a saját püspökével, amelyben együtt van a teljes bizalom, a szívélyes barátság, az elgondolások egyeztetése és a közös tervezés. Emiatt a meggondolt személyes kezdeményezés és a lelkipásztori vállalkozó kedv egyáltalán nem károsodik.[63]

Közösség a presbitériumban
25. A papszentelés „az egyes papokat (...) a presbitérium többi tagjával az ordo szentsége egyesíti az apostoli szeretet sajátos kötelékei által.”[64] Befogadják a „presbiterek rendjébe”, mely olyan egységet alkot, hogy családként fogható fel, melyben a kötelékek nem testből és vérből, hanem a szentelés kegyelméből erednek.[65]

A konkrét presbitériumhoz tartozás[66] mindig egy részegyház, egyházmegye vagy személyi prelatúra kereteiben történik. A püspöki kollégiummal szemben ugyanis, úgy tűnik, nincs teológiai alapja egy „egyetemes presbitérium” föltételezésének.

A papi testvériség és presbitériumhoz tartozás a papság jellegzetes elemei. Különösen jelentőségteljes e szempontból a papszentelés szertartásában a püspök kézföltétele, melyhez az összes jelen lévő pap csatlakozik. Kézföltételük kifejezi a papi szolgálatban való részesedést és azt, hogy a pap nem működhet magányosan, hanem csak a presbitériumon belül, melybe most befogadják.[67]

Inkardináció egy részegyházba
26. Az inkardináció egy meghatározott részegyházba[68] valóságos jogi köteléket hoz létre,[69] melynek lelki értéke is van, mert belőle származik a presbitérium tagjai számára „a kötelék, mely a papot a presbitériumon belül a Püspökhöz köti, részesedés az egyházi gondokban és odaadás Isten népe evangelizálására az adott részegyház konkrét körülményei között”.[70] Ebből a szempontból a részegyházhoz tartozás nagyon jelentős a lelkipásztori munkában.

Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az egyházmegyébe nem inkardinált világi papok és azok, akik egy szerzetesi közösség tagjaként az egyházmegyében laknak s valamilyen szolgálatot végeznek, annak ellenére, hogy törvényes ordináriusuk alá tartoznak, teljes értékű tagjai azon egyházmegye presbitériumának,[71] amelyben „a papi szenátus megalakításakor aktív és passzív választójoggal rendelkeznek”.[72] Különösen a szerzetes papok vesznek részt a lelkipásztori munkában, mert saját karizmáikat hozzák magukkal, és „jelenlétükkel arra indítják a részegyházakat, hogy minden tekintetben nyitottabbak legyenek”.[73]

Végül azoknak a papoknak, akik inkardinálva vannak egy egyházmegyébe, de az illetékes egyházi hatóság által elismert mozgalom szolgálatában állnak,[74] tudniuk kell, hogy azon egyházmegye presbitériumának tagjai, ahol szolgálatukat végzik, s hogy komolyan együtt kell dolgozniuk e presbitériummal. Az inkardináló egyházmegye püspökének tisztelnie kell a mozgalom életstílusát, és a jogi normák szerint engednie kell, hogy a pap hivatalát más részegyházban gyakorolja, amennyiben ez az illető mozgalom karizmájához tartozik.[75]

A presbitérium a megszentelés helye
27. A presbitérium az a kiváltságos hely, ahol a pap megtalálhatja a megszentelődés és az evangelizáció megfelelő eszközeit, és segítséget kaphat, hogy a főleg ma olyannyira megtapasztalt emberi korlátok és gyöngeségek fölé tudjon emelkedni.

Ezért mindenképpen törekednie kell arra, hogy papságát ne elszigetelten és egyénieskedő módon élje. Keresnie kell, hogy ápolja a testvéri közösséget, mégpedig az ajándékozás és elfogadás – paptól papnak –, a szívélyes barátság, együttérzés, vendégbarátság, testvéri feddés által, tudva, hogy a szentelési kegyelem fölemeli „az emberi, lelki, érzelmi, baráti és szellemi kapcsolatokat; a rájuk áradó kegyelem a kölcsönös segítségnyújtás formájában mutatkozik meg, nemcsak lelki, hanem anyagi dolgokban is.”[76]

Mindez kifejezésre jut a nagycsütörtök esti szentmisében, mely megmutatja, hogy a papok az utolsó vacsorán alapított eucharisztikus közösségből nyerik a képességet, hogy úgy szeressék egymást, ahogy a Mester szereti őket.[77]

A papi barátság
28. A presbitérium mély és egyházi értelme egyáltalán nem akadályozza, hanem épp ellenkezőleg: megkönnyíti minden egyes pap személyes felelősségvállalását a szolgálatban, melyet a püspök rábízott.[78] Az érett és mély baráti kapcsolatokra való képesség és azok fönntartása a szolgálat derűs és örömteli végzésében mutatkozik meg. Nagy segítséget jelent a nehézségekben, és erősíti a lelkipásztori szeretetet, mellyel a papnak különösen azon paptestvérei felé kell fordulnia, akik nehézségekkel küszködve megértésre, segítségre és támaszra szorulnak.[79]

A „vita communis”
29. Az ilyen közösség jele az Egyház által mindig támogatott „vita communis”, „papi közösség”,[80] melyet a II. Vatikáni Zsinat[81] és a Tanítóhivatal[82] újból ajánl, és amelyet néhány egyházmegyében már meg is valósítottak.

A különböző formák között (közös lakóház, asztalközösség stb.) leginkább a közösen végzett zsolozsmát[83] kell értékelnünk. A konkrét megvalósítás módját a lehetőségekhez kell mérni, nem szükségszerűen másolva a szerzetesi életet. Különösen azok az egyesületek érdemelnek dicséretet, melyek ápolják a papi testvériséget és az életszentségre törekvést a szolgálatban, s a közösséget mind a püspökkel, mind az egész Egyházzal.[84]

Kívánatos, hogy a plébános kész legyen arra, hogy a plébánián a káplánokkal megvalósuljon a vita communis,[85] amennyiben a káplánokat a lelkipásztori munka részeseiként becsüli; a káplánoknak viszont a papi közösség építése érdekében el kell ismerniük és figyelembe kell venniük a plébános tekintélyét.[86]

Közösség a laikus hívőkkel
30. A pap mint a közösség embere az Úr és az Egyház iránti szeretetét képtelen kifejezni anélkül, hogy ne volna tevékeny és feltétlen szeretettel a lelkipásztori gondjára bízott keresztény nép iránt.[87]

Miként Krisztusnak, a papnak is láthatóvá kell tennie a rábízott nyáj iránti szeretetét[88] azáltal, hogy a hívekkel pozitív és támogató módon bánik. Elismerve istengyermeki méltóságukat támogatja őket, hogy betölthessék saját szerepüket az Egyházban: lelkipásztori szeretettel szolgálja őket.[89] Annak a mély közösségnek a tudatában, mely a papot a laikus hívőkkel és a szerzetesekkel összeköti, minden erejével azon kell fáradoznia, hogy „fölkeltse és növelje a társfelelősséget az üdvösség egyetlen és közös küldetésében mindazon karizmák és hivatalok készséges és emberies gyakorlására, melyekkel a Szentlélek ellátja a hívőket az Egyház épülésére.”[90]

Konkrétabban: a plébános, aki mindig az Egyház közjaváért fáradozik, támogassa a hívők vallásos egyesületeit és mozgalmait,[91] karolja föl valamennyit, és segítse abban, hogy egymás között megtalálják az egységet nézeteikben, az imádságban és az apostolkodásban.

Amennyiben a pap összegyűjti Isten családját, és az Egyházat mint communiót megvalósítja, „pontifex”-szé válik, aki összeköti Istent és az embereket, s az emberek testvére lesz azzal, hogy pásztoruk, atyjuk és tanítójuk akar lenni.[92] A léte értelmét kereső mai ember számára a pap a Krisztussal való találkozáshoz vezető út. Ez a találkozás az ő Egyházában történik, és olyan, mint egy hírnök, egy még jelenlévő, de valóságos tény. Ezáltal az Isten népe szolgálatára szentelt pap az emberség szakértőjének bizonyul, az igazság és a közösség emberének, s tanúnak, aki az egyetlen Pásztor összes és minden egyes bárányának szóló törődését bizonyítja. A közösség biztosan számíthat arra, hogy ha kell, beavatkozik, hogy rendelkezésre áll, hogy fáradhatatlanul hirdeti az evangéliumot, s mindenekelőtt, hogy szeretete hűséges és feltétlen.

Lelki feladatait szeretetre méltóan és következetesen, alázattal és szolgálatkészen[93] végzi, mert részvéttel van a szenvedés iránt, melyet az emberek lelki és anyagi nyomorúságuk miatt viselnek. Arra is képes, hogy a megtérés nehéz és bizonytalankodó útján irgalmas szívvel kísérje a bűnösöket, kiknek az igazságot és a Jó Pásztor türelmes és bátorító jóakaratát nyújtja, a Jó Pásztorét, aki az eltévedt bárányt nem dorgálja, hanem a vállára veszi és örül visszatérésének (vö. Lk 15,4-7)?[94]

Közösség a szerzetesekkel
31. Különös tisztelettel legyen azon férfiak és nők iránt, akik az Istennek szentelt élet különféle formáiban élnek, megbecsülve őket és az apostoli együttműködés szellemében támogatva sajátos karizmájukat. Fáradozzék azon, hogy az Istennek szentelt élet az egész Egyház javára egyre világítóbb jellé váljon, s egyre meggyőzőbb és vonzóbb legyen az új nemzedékeknek.
A megbecsülés szellemében a pap különösen azokkal a közösségekkel törődjék, melyek különböző okok miatt jobban rászorulnak a jó tanításra, a segítségre és a hűségre való bátorításra.

A hivatások támogatása
32. Minden pap különös gonddal törődjön a hivatásokkal, és ne mulassza el, hogy imádkozzék értük. A katekézisben, a ministránsok nevelésében és személyes kapcsolataiban nyújtson segítséget, hogy a rábízottak fölfedezzék a talentumokat, s felismerjék Isten akaratát, ha Krisztus követésére hív.[95]

A pap identitástudata, életének kereksége, öröme és missziós buzgósága a hivatásgondozás elengedhetetlen összetevői, melyet a lelkipásztorkodás egészébe kell beépíteni.

A szemináriummal mint a hivatás bölcsőjével és a közösségi élet megtapasztalásának helyével a pap mindig szívesen működjék együtt.
„A lelkipásztori szeretet mellőzhetetlen követelménye”,[96] hogy minden pap – együttműködve a Szentlélek kegyelmével – „szorgosan fáradozzék azért”, hogy legalább egy „követője legyen a papi szolgálatban”.

Politikai és szociális tevékenység
33. A papnak mint az Egyház szolgájának – mely egyetemessége és katolicitása következtében egyetlen mulandó történeti valósághoz sem kötődhet – mindenfajta politikai tevékenységtől tartózkodnia kell. Nem vehet részt aktívan politikai pártokban vagy szakszervezeti vezetésben, kivéve, ha az illetékes egyházi hatóság megítélése szerint az Egyház jogainak védelme vagy a közjó kívánja.[97] Ezek a dolgok önmagukban ugyan jók, de nem illenek össze a klerikusi állapottal, mert veszélyes szakadásokat okozhatnak az egyházi közösségben.[98]

Jézushoz hasonlóan (vö. Jn 6,15) a papnak is „tartózkodnia kell attól, hogy tevékenyen részt vegyen a politikában, mindenekelőtt azért, mert szinte elkerülhetetlenül egyoldalúvá válik, neki pedig mint embernek a lelki testvériség szellemében mindenki felé nyitottnak kell lennie”.[99] Másképp ugyanis nem lehetséges az, hogy bármely hívő bármikor úgy mehessen oda a paphoz, hogy semmi miatt se kelljen kirekesztettséget éreznie.

A papnak emlékeznie kell arra, hogy „nem az Egyház pásztorainak a dolga, hogy közvetlenül beavatkozzanak a politikai akciókba és a társadalmi élet megszervezésébe. Ez a feladat a világi hívők hivatásának része, akik saját kezdeményezésből honfitársaikkal együtt cselekednek.”[100] Azt azonban nem szabad elmulasztaniuk a papoknak, hogy híveik „lelkiismeretének képzésén” munkálkodjanak.[101]
A pap küldetésének korlátozása e világi, pusztán szociális és politikai, vagy bármilyen, identitásától idegen feladatokra nem nyereség, hanem súlyos veszteség az egész Egyház evangéliumi termékenysége számára.



Megérteni az idők jeleit
34. A pap élete és szolgálata mindig azon történeti összefüggésekben folyik, melyek között a zarándok Egyháznak élnie kell, s olykor új problémákkal és váratlan fordulatokkal teljes.

A papság nem a történelemből ered, hanem Isten változhatatlan akaratából. Mindazonáltal szemben találja magát a történeti körülményekkel, és – jóllehet mindig hű marad önmagához – keresve az evangéliumnak megfelelő választ az „idők jeleire”, konkrét döntései révén és a helyzetek kritikus megítélésével alakul. A papnak tehát kötelessége, hogy e „jeleket” a hit fényében értelmezze és okosan ítélje meg. Nem veheti őket látatlanba, főleg akkor, ha életét úgy akarja irányítani, hogy szolgálata és tanúságtétele egyre termékenyebb legyen Isten országa számára.

Az Egyház és a társadalom életének jelen szakaszában a papok arra hivatottak, hogy teljes mélységében éljék szolgálatukat azokkal az egyre mélyrehatóbb, számosabb és nehezebb lelkipásztori, társadalmi és kulturális szükségletekkel szemben, melyekkel találkozniuk kell.[102]
Az apostolkodás különböző formáit élik, melyek nagylelkűséget és teljes odaadást, szellemi fölkészültséget és mindenekelőtt érett és elmélyült, a lelkipásztori szeretetben gyökerező lelki életet követelnek. Ez a papi életszentség sajátos útja, és ez teszi a hívek előtt hitelessé a szolgálatot a lelkipásztori tevékenységben.

Az újraevangelizálás sürgőssége
35. Ebből következik, hogy a papnak egész különlegesen kell részt vennie a feladatban, amit az újraevangelizálás az egész Egyháznak jelent. A Jézus Krisztusba, az emberek Megváltójába vetett hitből biztosan tudjuk, hogy benne „kimeríthetetlen gazdagság” (Ef 3,8) lakik, melyet egyetlen kultúra és egyetlen korszak sem tud kimeríteni, s belőle az emberek mindig új kincsekkel gazdagodhatnak.[103]

Olyan órában vagyunk, amikor meg kell újulnia Jézus Krisztusba vetett hitünknek, aki „tegnap, ma és mindörökké” (Zsid 13,8) ugyanaz. Ezért „az újraevangelizálásra való felszólítás a megtérésre szólít”.[104] Ugyanakkor fölhívás a reményre, „mely Isten ígéreteire, az ő szavához való hűségre támaszkodik, s melynek Krisztus föltámadása ad rendíthetetlen bizonyosságot. Az ő föltámadása végleges győzelem a bűn és a halál fölött, az első örömhír és minden evangelizáció kezdete, minden emberi haladás alapja és minden hitelesen keresztény kultúra alapelve.”[105]

Ebben az összefüggésben a papnak mindenekelőtt a saját hitét, reményét és az Úr iránti figyelmes szeretetét kell fölélesztenie, hogy a hívőknek és minden embernek úgy tudja bemutatni őt, amint van: mint élő személyt, aki vonz, aki mindenki másnál jobban szeret mindegyikünket, mert életét adta értünk; „nagyobb szeretete senkinek sincs annál, aki életét adja a barátaiért” (Jn 15,13).
S ezzel együtt a papnak, válaszul minden szorongató kérdésre, Jézus Krisztust kell hirdetnie, tudván, hogy minden ember olyan szeretetet keres, mely gyöngeségének, önzésének s halálának szűk korlátai fölé emeli őt.

Az újraevangelizálásban a pap arra hivatott, hogy a remény hírnöke legyen.[106]

A szekták és új kultuszok kihívása
36. A lelkipásztori szolgálat számára különös kihívás a szekták és új kultuszok még katolikus hívők körében is tapasztalható terjedése.
E jelenségnek bonyolultan összetett okrendszere van. Mindenesetre a papi szolgálat megköveteli, hogy megfelelő felkészültséggel és célzatossággal menjen elébe a vágynak, mellyel az emberek a szentet és a hiteles lelkiséget keresik.

Az utóbbi években megfigyelhető, hogy a lelkipásztorkodás elengedhetetlen feltétele, hogy a pap Isten embere és az imádság mestere legyen.
Ugyanakkor szükségesnek látszik, hogy a pap a gondjára bízott közösségnek olyan légkört teremtsen, melyben a rábízottak közül senki sem érzi, hogy közömbös vagy névtelen senki a lelkipásztor számára.

Ezért igazában minden hívő felelős, de különösen a pap, aki a közösség embere.

Ha a pap meg tudja tenni, hogy barátságosan és a személyiséget elfogadva és tiszteletben tartva komolyan vesz mindenkit, aki hozzá jön, ebből megszületik a hiteles szeretet stílusa, mely lassan az egész közösséget áthatja.

A szekták és új kultuszok kihívására válaszul alapos és átfogó katekézisre van szükség, ami a paptól különös figyelmet követel, hogy a hívők valamennyien valóban megismerhessék a katolikus hit és a keresztény hivatás tartalmát. Főleg azt kell a hívőknek megtanítani, milyen kapcsolat van Krisztusban kapott meghívásuk és az ő Egyházához való tartozásuk között, s hogy ezt az Egyházat vallaniuk és kitartóan szeretniük kell.

Mindez akkor valósul meg, ha a pap életében és szolgálatában kerül mindent, ami a hívőkben lanyhaságot, elhidegülést vagy válogatós azonosulást válthatna ki az Egyház iránt.

A lelkipásztori szolgálat fény- és árnyoldalai
37. Nagyon vigasztaló tény, hogy a papok döntő többsége minden életkorban örömteli odaadással – mely gyakran csendes hősiesség gyümölcse – végzi szolgálatát, s teljesítőképességük határáig menve dolgoznak, gyakran anélkül, hogy munkájuk eredményét láthatnák.
Odaadásukkal hirdetik azt az isteni kegyelmet, melyet a szentelésben kaptak, s mely állandóan új erőt ad a szent szolgálatra.

A pap életét megvilágító fény mellett természetesen nem hiányzik az árnyék sem, mely gyöngíti a világban tett tanúság szépségét és csökkenti a szolgálat hatékonyságát.

A lelkipásztori szolgálat vonzó, de nehéz vállalkozás, gyakran meg nem értés és ellenkezés fogadja, s főleg ma elfáradás, elszigetelődés és magány kísérti meg.

A lelki életnek, a Krisztussal való együttlétnek és a nagylelkű lelkipásztori szeretetnek abszolút elsőbbséget kell adni; ápolni kell a közösséget mindenkivel, főleg a többi pappal ahhoz, hogy a kihívásokkal szemben, melyek a papot az elvilágiasodott gondolkodás felől állandóan érik, helyt lehessen állni.


A lelki élet elsőbbsége
38. A pap abban a hosszú imádságban „fogantatott”, amelyben Jézus beszélt az Atyával apostolairól, s minden bizonnyal mindazokról, akik az évszázadok során küldetésében részesednek (vö. Lk 6,12; Jn 17,15-20). Jézusnak a Getszemáni-kertben elhangzott imádsága, mely egészen a papi Golgota-áldozatra irányult (vö. Mt 26,36-46), mintája annak, hogy „papságunknak mennyire az imádsághoz kell kötődnie: teljesen az imádságban kell gyökereznie”.[107]

Ebből az imádságból születve, és a tőle elválaszthatatlan áldozat megújítására hivatva a papok szolgálatukat a lelki életükkel tartják elevenen, melynek abszolút elsőbbséget biztosítanak azzal, hogy nem hanyagolják el semmiféle tevékenység kedvéért. A lelkipásztori szolgálat termékenysége érdekében a papnak mély összhangban kell lennie Krisztussal, aki a Jó Pásztor és igazi szerzője minden lelkipásztori tevékenységnek.

A lelki élet eszközei
39. A lelki életnek minden pap életében meg kell testesülnie a liturgia és a személyes imádság, a megfelelő életstílus és a szolgálathoz szükséges keresztény erények gyakorlása által. A Krisztushoz hasonlóság feltétele az Úr Jézussal való barátság és személyes találkozás, s az Egyház szolgálata, mely az ő teste, s melyet a pap látható módon szeret, amikor hűségesen és fáradhatatlanul végzi lelkipásztori kötelességeit.[108]

Ezért a papnak úgy kell kialakítania imádságos életét, hogy a következők kapjanak helyet benne: a napi szentmise[109] megfelelő előkészülettel és hálaadással; gyakori gyónás[110] és a szemináriumban megismert lelkivezetés;[111] a zsolozsma buzgó és teljes végzése,[112] mely számára naponta kötelező;[113] lelkiismeret-vizsgálat;[114] megfelelő módon végzett benső imádság;[115] szentírásolvasás;[116] a hallgatásra és megbeszélésre biztosított idő, főként lelkigyakorlatokon és rekollekciós napokon;[117] a Mária-tisztelet különböző formái, például a rózsafüzér;[118] a keresztút és más jámbor gyakorlatok[119] és a szentek életének olvasása.[120]

Az évenként visszatérő nagycsütörtöki szentmisében a papoknak püspökük előtt és vele együtt meg kell újítaniuk a papszenteléskor tett ígéreteket maradandó hűségük jeleként.[121]

A lelki élettel való törődést a papnak örömteli kötelességként kell vállalnia, de úgy is, hogy a hívőknek ehhez joga van, mert a papban tudva vagy tudatlanul Isten emberét keresik, a tanácsadót, a békéltetőt, a hűséges és okos barátot, a biztos kísérőt, akire az élet legkeményebb pillanataiban rá lehet hagyatkozni, s vigasztalást és biztonságot lehet találni nála.[122]

Az imádkozó Krisztus követése
40. A lelkipásztori szolgálattal sokféle kötelesség jár, s ezek a pappal szemben – ma inkább, mint régen – olyan követelményeket támasztanak, melyek a külső aktivizmus felé sodornak, s olykor mértéktelen életritmust diktálnak.

E „kísértéssel” szemben nem szabad elfelejteni, hogy Jézus először maga köré akarta gyűjteni apostolait, hogy mindenekelőtt „vele legyenek” (Mk 3,14).

Isten Fia a maga imádságának tanúságát is ránk akarta hagyni.

Az evangéliumok gyakran szólnak az imádkozó Krisztusról: amikor kinyilatkoztatja, hogy az Atya küldte őt (vö. Lk 3,21-22), az apostolok meghívása előtt (vö. Lk 6,12), a kenyérszaporításkor (vö. Mt 14,19; 15,36; Mk 6,41; 8,7; Lk 9,16; Jn 6,11), a színeváltozáskor (vö. Lk 9,28-29), a siketnéma meggyógyításakor (vö. Mk 7,34), Lázár föltámasztásakor (vö. Jn 11,41), Péter vallomása előtt (vö. Lk 9,18), amikor a tanítványokat imádkozni tanítja (vö. Lk 11,1), s mikor ők küldetésükből visszatértek (vö. Mt 11,25; Lk 10,21), a gyermekek megáldásakor (vö. Mt 19,13) és amikor Péterért imádkozott (vö. Lk 22,32).

Mindennapos tevékenysége az imádságból fakadt. Visszavonult a pusztába vagy a hegyre (vö. Mk 1,35; 6,46; Lk 5,16; Mt 4,1, 14,23), kora reggel fölkelt, hogy imádkozzék (vö. Mk 1,35), és az egész éjszakát imádságban töltötte Istennel (vö. Mt 14,23.25; Mk 6,46.48; Lk 6,12).
122 Vö. PL 32, 63. (Possidius: Vita Sancti Aurelii Augustini, 31.)

Egészen élete végéig, az utolsó vacsorán (vö. Jn 17,1-26), a haláltusában (vö. Mt 26,36-44) és a kereszten (vö. Lk 23,34-46; Mt 27,46; Mk 15,34) megmutatta az isteni Mester, hogy messiási szolgálatát és húsvéti exodusát az imádság éltette. Föltámadván a halálból él mindörökké és imádkozik értünk (vö. Zsid 7,25).[123]

Krisztust követve a papnak rendszeresen és huzamosan szilenciumot kell tartania, hogy a csendben ápolja és ismerje meg az eleven kapcsolatot az Úr Jézus személyével.

Az imádkozó Egyház követése
41. Ahhoz, hogy a pap hűségesen Jézussal együtt maradhasson, követnie kell az imádkozó Egyházat.
Miközben továbbadja Isten igéjét, emlékeznie kell arra az intelemre, amit szentelése napján a szentelő püspöktől hallott: „Állandóan elmélkedj az igéről, mindig hidd el, amit olvasol, azt tanítsd, amit hiszel, és kövesd, amit tanítasz. Így a hit tanításával táplálod, s életed jó példájával vigasztalod és támogatod Isten népét. Így részt veszel Isten templomának építésében, ami az Egyház.” Hasonló hangzik el a szentségek kiszolgáltatásáról, s különösen az Eucharisztiáról: „Légy tudatában annak, amit teszel, és utánozd, amit végzel. Mivel az Úr halála és föltámadása misztériumát ünnepled, öld meg tagjaidat a víciumok számára, és törekedj az új életet élni.” S végezetül Isten népének az Atyához vezetéséről ezt mondja: „Tekinteted legyen szüntelenül Krisztuson, a Jó Pásztoron, aki nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és keresse és megmentse azt, ami elveszett.”[124]

Az imádság mint közösség
42. Az Úrral való különleges kapcsolat erejéből lesz képes a pap átélni azokat a perceket, melyekben az emberek között egyedül érzi magát; éppen azáltal, hogy megújítja együttlétét Krisztussal, aki az Eucharisztiában menedéke és nyugvóhelye.

Miként Jézus, aki magányában mindig az Atyával volt (vö. Lk 3,21; Mk 1,35), úgy a papnak is olyan embernek kell lennie, aki a magányban megtalálja a közösséget Istennel;[125] és akkor elmondhatja Szent Ambrussal: „Soha nem vagyok olyan jó társaságban, mint amikor magányosnak látszom.”[126] Az Úrnál találja meg a pap az erőt és az eszközöket arra, hogy az embereket ismét Isten közelébe vigye, hitüket felébressze és tevékenységre sarkallja őket.


A Krisztus iránti szeretet jele
43. A lelkipásztori szeretet az a belső és energikus elv, mely a pap sokféle lelkipásztori tevékenységét össze tudja fogni. A társadalmi-kulturális és vallási környezetben ez a szeretet feltétlenül szükséges ahhoz, hogy az embereket a kegyelem életére vezesse.
E szeretettől áthatva a szolgálatnak a Krisztus iránti szeretet megnyilvánulásának kell lennie, amit a pap azáltal valósít meg, hogy egészen odaadja magát a nyájért, mely rábízatott.[127]

Krisztus pásztori szeretetének követése és az élet hozzáformálása cél, amely a paptól folyamatos fáradozást és áldozatokat követel, mert nem érhető el hirtelen, nem tűri a késlekedést, és nem lehet egyszer s mindenkorra birtokolni. Krisztus szolgájának kötelessége, hogy e tényt mindig és mindenekfölött élje s bizonyítsa, akkor is, ha öregsége miatt már semmiféle konkrét lelkipásztori feladata sincs.

A funkcionalizmus
44. A lelkipásztori szeretetet ma főként az a veszély fenyegeti, hogy az ún. „funkcionalizmus” megfosztja értelmétől. Gyakran még észlelhető egy olyan felfogás, mely tévesen arra hajlik, hogy a szolgálati papságot a funkciókra korlátozza. Eszerint a papi egzisztencia nem más, mint „tenni a dolgát”, bizonyos szolgáltatásokat nyújtani. A pap identitásának és szolgálatának e beszűkített felfogása a pap életét a kiüresedés felé sodorja, s a keletkezett űrt gyakran a szolgálathoz nem illő életforma tölti ki.

A pap, aki tudja, hogy Krisztus és az ő menyasszonyának szolgája, e veszély leküzdéséhez az imádságban, a szellemi munkában és a lelki olvasásban találja meg a szükséges erőt.[128]


Hűség az igéhez
45. Krisztus az apostolokra és az Egyházra bízta a feladatot, hogy hirdessék az evangéliumot minden embernek.
A hit továbbadása nem más, mint a keresztény hivatás felfedezése, hirdetése és elmélyítése. Azaz Isten hívása eléri azt az embert, akinek megmutatták az üdvösség misztériumát, s ezáltal a helyét, melyet e misztérium alapján mint fogadott fiúnak a Fiúban be kell töltenie.[129] A hitvallás e két szempontot foglalja össze és emeli ki; a hitvallás kiváltságos kifejezése annak a hitnek, mellyel az Egyház mindig válaszolt Isten hívására.[130]

Ez a papi szolgálat elé két feladatot állít, melyek olyanok, mint az érem két oldala:
Az egyik a hit átadásának missziós karaktere. Az ige szolgálata nem lehet elvont és az emberek életétől idegen, épp ellenkezőleg: az emberi élet értelméről kell szólnia minden emberhez, ezért a legkényesebb kérdésekkel is foglalkoznia kell, amit az emberi lelkiismeret csak feltehet.

A másik, hogy hiteles és megegyező legyen az Istenről és emberről szóló igazságot őrző Egyház hitével. A legnagyobb felelősségtudattal kell történnie, hiszen az emberi élet és az emberi lét értelmének legfontosabb kérdéseiről van szó.

Az ige szolgálatának termékenysége érdekében a papnak ügyelnie kell az élet tanúságának fontosságára, mely föltárja az Isten iránti szeretet hatalmát és meggyőzővé teszi a szavát. Ez egyformán érvényes a szóbeli prédikációra, akár hívőknek, akár nem hívőknek, akár nem keresztényeknek hirdeti Krisztus misztériumát; a katekézisre, mely az Egyház tanításának rendszeres és szerves bemutatása; és a kinyilatkoztatott igazságok konkrét esetek megoldására való alkalmazására.[131]

Annak a tudata, hogy feltétlenül hűnek kell lenni Isten igéjéhez és a hagyományhoz, ha igazán Krisztus tanítványa akar lenni és meg akarja ismerni az igazságot (vö. Jn 8,31-32), végigkíséri a papi lelkiség egész történetét. Ezt a II. Vatikáni Zsinat ünnepélyesen megerősítette.[132]

Főleg a kortárs, elméletileg és gyakorlatilag materialista, szubjektivista és problematizáló társadalomnak van rá szüksége, hogy az evangéliumot fölkínálják neki mint „Isten hatalmát, mely meg tudja menteni azokat, akik hisznek” (vö. Róm 1,16). Meggondolva, hogy „a hit hallásból fakad, a hallás pedig Krisztus tanításából” (Róm 10,17), a papoknak minden energiájukat mozgósítaniuk kell, hogy a szolgálatuk eme elsőrangú küldetésének megfeleljenek. Ők ugyanis nemcsak tanúi, hanem hirdetői és továbbadói is a hitnek.[133]

Ez a hierarchikus közösségben végzett szolgálat képessé teszi őket arra, hogy tekintéllyel adják elő a katolikus hitet és az Egyház hitét hivatalosan bizonyítsák. „Isten népét elsősorban az élő Isten igéje gyűjti egybe, melyet a hívek joggal várhatnak a pap ajkáról.”[134]

A hitelesség érdekében az igét „kétértelműség és hamisítás nélkül kell hirdetnie, mint Isten igazságának bizonyságát” (vö. 2Kor 4,2). Érett felelősségtudattal óvakodjék attól, hogy az isteni üzenetet kiforgassa, csorbítsa, megrontsa vagy fölhígítsa. „Ne a maga bölcsességére támaszkodjon, hanem mindig Isten szavát tanítsa, és mindenkit nyomatékosan hívjon a megtérésre és a szent életre.”[135]

A prédikáció tehát nem merülhet ki abban, hogy egyéni gondolatokat, személyes tapasztalatokat közöljön, vagy pusztán pszichológiai,[136] szociológiai vagy filantróp magyarázatokat adjon; ugyanígy nem tévedhet elkápráztató retorikába, mint ez a tömegtájékoztató eszközökben gyakran megtörténik. A papnak ugyanis olyan igét kell hirdetnie, mely fölött nem rendelkezik szabadon, mert az Egyházra van bízva, hogy őrizze, kutassa és hűségesen továbbadja.[137]

Az ige és az élet
46. Az evangélium hirdetőjének küldetését a lelkipásztorkodásban kell konkrétan megvalósítania, hogy ezáltal a pap Isten igéjének világosságánál megfelelően tudjon válaszolni a különféle helyzetek és körülmények felvetette kérdésekre.

Hogy szolgálata hatékony és hihető legyen, fontos, hogy a pap –hitéből és szolgálatából fakadóan – építően kritikus szellemben tudja megítélni az ideológiákat, a nyelvet, a kulturális összefonódásokat és eszményképeket, melyeket a tömegtájékoztatási eszközök terjesztenek nagyban befolyásolva a közszellemet.

Az Apostol figyelmeztetésére hallgatva – aki így kiáltott: „Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!” (1Kor 9,16) – tudnia kell felhasználni mindazokat a kommunikációs eszközöket, amit a tudomány és a modern technika felkínál.

Kétségtelen azonban, hogy nem függ minden az ilyen eszközöktől vagy az emberi fáradozástól, mert az isteni kegyelem a maga célját az emberi munkától függetlenül is el tudja érni. Rendes körülmények között viszont az igehirdetésnek Isten tervében az a szerepe, hogy az evangélium hirdetésének és a hit továbbadásának kiváltságos útja legyen.

A sokaság láttán, mely ma az igehirdetéstől távol vagy azon kívül él, a pap aktuálisnak érzi a szorongató kérdést: „Hogyan higgyenek abban, akiről nem hallottak? És hogyan halljanak róla, ha nincs, aki hirdesse?” (Róm 10,14)

Hogy válaszolni tudjon e kérdésekre, a papnak személy szerint kell éreznie a sürgetést, hogy egészséges, főként patrisztikus exegézis által bensőséges kapcsolatba kerüljön a Szentírással, s éljen az elmélkedés olyan módszerével is, mely az Egyház spirituális hagyományához tartozik, hogy így szeretve értse meg a Szentírást.[138] Ezért különleges figyelmet kell szentelnie a liturgikus homília készítésére, annak tartalmára, az előadó és alkalmazó részek egyensúlyára, az átadás módjára, egészen a jó kiejtésig. Mindehhez vegye tekintetbe a téma méltóságát és hallgatóit.[139]

Az ige és a katekézis
47. A katekézis jelentős része az evangelizációs küldetésnek, s kiváltságos eszköze a tanításnak és a hit érlelődésének.[140] A püspök munkatársaként és megbízottjaként a pap felelős azért, hogy a rá bízott közösségben a hitoktatást megszervezze, összehangolja és irányítsa. Nagyon fontos, hogy a katekézist beágyazza az evangelizáció organikus egészébe, s biztosítsa összhangját a püspökkel, a helyi egyházzal és az Egyház egészével.[141]

Különösen kell ügyelnie arra, hogy megfelelő munkatársai legyenek a katekézisben: szerzetesrendek és társulatok tagjai, megfelelően képzett laikus hívők,[142] akiknek hitoktatói tevékenységét jól ismeri.

Törődnie kell a hitoktatók alap- és továbbképzésével, az egyesületekkel és mozgalmakkal. Az adott lehetőségek között a papnak „a katekéták katekétájának” kell lennie, aki az Úr tanítványainak igazi közösségét alkotja velük, és ez a tanítványi kör a katekézisben részt vevőknek vonzó központja.

A hit tanítója[143] és nevelőjeként[144] a papnak biztosítania kell, hogy a katekézis a családon belüli keresztény nevelésnek, a vallásoktatásnak, az apostoli mozgalmak oktatásának stb. kiváltságos része legyen, s hogy a hívők minden csoportját elérje: gyermekeket, ifjakat, felnőtteket, időseket. Értenie kell ahhoz, hogy a hitoktatás tartalmát jól adják tovább, felhasználva minden oktatási és hírközlő eszközt, mely hasznos lehet abban, hogy a hívők életkörülményeiknek, koruknak, műveltségüknek megfelelően kapják a keresztény tanítást, és valóra is tudják váltani.[145]

Mindehhez a pap nem nélkülözheti a legfontosabb forrást, a Katolikus Egyház Katekizmusát, mely az egyházi tanítás biztos és hiteles szövegét adja.[146]


Az eucharisztikus misztérium
48. Amennyiben az ige szolgálata a papi szolgálat alapeleme, annyiban a szíve és eleven központja az Eucharisztia, mely Krisztus egyetlen és örök áldozatának reális jelenléte az időben.[147]

Az Eucharisztia – mint Krisztus halálának és feltámadásának szentségi emlékezete, mint az egyetlen megváltó áldozat reális és hatékony megjelenítése, mint az evangelizáció és a keresztény élet csúcsa és forrása[148] – a papi szolgálat kezdete, útja és célja, mert „minden egyházi szolgálat és apostoli tevékenység szorosan kötődik az Eucharisztiához és rá irányul”.[149] A pap, akit arra szenteltek föl, hogy bemutassa a szent áldozatot, eközben nyilvánítja ki szemmel látható módon a maga identitását.

Bensőséges összefüggés van ugyanis az Eucharisztia központi szerepe, a lelkipásztori szeretet és a pap életének egysége között.[150] A pap a szentmiséből fontos eligazításokat kap az életszentség útjára vonatkozóan, melyre különös módon is meghívást kapott.

Mivel a pap szolgálatában Krisztusnak, az örök Főpapnak átadja értelmét, akaratát, hangját és kezét, hogy szolgálata által az Atyának fölajánlhassa a megváltás szentségi áldozatát, magáévá kell tennie a Mester érzületét, s miként ő, „ajándékként” kell élnie testvérei számára. Meg kell tanulnia bensőségesen egyesülni az áldozati adományokkal, hogy az áldozati oltáron egész életét az Istenből eredő ingyenes szeretet látható jeleként ajánlhassa föl.

Az Eucharisztia ünneplése
49. Emlékeztetnünk kell arra, hogy a szentmise mindennapos bemutatásának[151] a pap számára pótolhatatlan értéke van akkor is, ha egyetlen hívő sem vesz részt rajta. Egész napja és a napi szolgálat központjaként kell megélnie, mint vágyának gyümölcsét és a lehetőséget arra, hogy mélységesen és gyümölcsözően találkozzék Krisztussal. Nagyon ügyeljen rá, hogy áhítattal és összeszedett lélekkel misézzen.

A mai civilizációban, mely egyre érzékenyebb a jelekkel és képekkel való kommunikációra, a papnak figyelnie kell mindenre, ami a szentmise szépségét és szent voltát emelni képes. Az Eucharisztia ünneplésekor gondoskodni kell alkalmas helyről, annak tisztaságáról, az oltár és a tabernákulum megfelelő kiképzéséről,[152] a méltó edényekről, textíliákról,[153] énekről,[154] zenéről,[155] a szent csendről[156] stb. Mindezek hozzájárulhatnak az eucharisztikus áldozatban való jobb részvételhez. A liturgia szimbolikus oldala iránti figyelmetlenség, a kihagyások és a sietség, a felületesség és rendetlenség ugyanis megfosztják tartalmuktól a szent jeleket és gyöngítik a hitet.[157] Aki csúnyán misézik, hite gyöngeségének adja jelét és másokat sem nevel a hitre. A szép misézés ezzel szemben az első fontos katekézis a Szent Áldozatról.

Azon túlmenően, hogy a pap minden képességét az Eucharisztia ünneplésének szolgálatába állítja, elevenné kell tennie a hívők együttünneplését. Hozzátételek, kihagyások és mindenfajta változtatás nélkül tartania kell magát a megszabott rítushoz, az illetékes hatóság által jóváhagyott liturgikus könyvekhez.[158]

Az ordináriusnak és mindenfajta szerzetes elöljárónak elsődleges feladata, hogy jó példával járjon elöl, és felügyeljen arra, hogy a szentmisére vonatkozó liturgikus szabályokat mindenütt hűségesen betartsák.

A miséző és koncelebráló papoknak a rubrikákban előírt szent ruhákat kell viselniük.[159]

A szentségimádás
50. Az Eucharisztia központi szerepének nemcsak az áldozat méltó ünneplésében kell láthatóvá lennie, hanem a gyakori szentségimádásban is; oly módon, hogy a pap az egyházközség példaképe legyen a tabernákulumban jelen lévő Úr előtt végzett összeszedett és buzgó imádságával. Kívánatos, hogy a lelkipásztorkodó pap szervezzen közösségi szentségimádásokat. „Az Eucharisztiába vetett hit és az iránta való szeretet nem tudja elviselni, hogy Krisztus a tabernákulumban egyedül maradjon.”[160]

A szentségimádás kiváltságos ideje lehet a zsolozsma végzése, mely a nap folyamán annak a dicsérő és hálaáldozatnak igazi folytatása, melynek központja és szentségi forrása a szentmise. A zsolozsmázásban a Krisztussal egyesült pap az Egyház hangja az egész világért. A zsolozsmának – hacsak lehet – közösségileg kell történnie, úgy, hogy „tolmácsolja és szólaltassa meg azt az egyetemes hangot, mely Isten dicsőségét énekli és az emberek üdvösségéért könyörög”.[161]

Példás ünnepélyességgel kell végeznie a zsolozsmát a kanonokok káptalanjának.

A zsolozsma mind egyéni, mind közösségi végzése közben mindig óvakodni kell attól, hogy az puszta kötelesség legyen, melyet darálva, a szöveg értelmére való figyelem nélkül olvasnak végig.


A kiengesztelődés szolgája
51. A föltámadott Krisztus ajándéka az apostoloknak a Szentlélek a bűnök bocsánatára: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad” (Jn 20,21-23). Krisztus az ember Istennel való kiengesztelődésének művét kizárólag apostolaira és azok utódaira bízta. Ezért a papok Krisztus akarata szerint a kiengesztelődés szentségének egyedüli kiszolgáltatói.[162] Miként Krisztus, ők is arra küldetnek, hogy a bűnösöket megtérítsék, s irgalmas ítélet által visszavigyék az Atyához. A szentségi kiengesztelődés visszaállítja a barátságot Istennel, az Atyával és minden gyermekével az ő családjában, ami az Egyház. Ezáltal az Egyház megújul és minden dimenziójában épül: plébániailag, egyházmegyeileg, egyetemesen egyaránt.[163]

A szomorú tény megállapítása ellenére, ti. hogy a mai kultúrában a bűn iránti érzék nagyon elhalványult, a papnak örömmel és odaadással kell végeznie a lelkiismeret nevelésének, a megbocsátás és a béke szolgálatát.

Ezért azonosulnia kell a szentséggel, és Krisztus magatartását magára öltve, irgalmas szamaritánusként kell lehajolnia a sebekkel borított emberiséghez, hogy a bűnbánat üdvös dimenziójának keresztény újdonsága, mely gyógyulást és megbocsátást hoz, felismerhetővé váljék.[164]

Odaadás a kiengesztelődés szolgálatára
52. A papnak szolgálata[165] és fölszenteltsége alapján időt és energiát kell szentelnie a gyóntatásra. A tapasztalat azt mutatja, hogy a hívek szívesen mennek gyónni oda, ahol tudják, hogy rendelkezésre állnak gyóntatók. Ez mindenütt érvényes, de főként a nagyon látogatott templomokban és a zarándokhelyeken, ahol lehetőség van a szerzetesek és öreg papok testvéri és felelősségteljes együttműködésére.
Minden pap tartsa magát az egyházi törvényekhez, melyek a személyes gyónás értékét védik és támogatják, s hangsúlyozzák a személyes bűnvallomást.[166] A közös gyónás és közösségi feloldozás csak olyan rendkívüli esetekre van fönntartva, melyeket a hatályos törvények pontosan felsorolnak.[167] A gyóntatónak a gyónó lelkiismeretét lehetőleg kevés, de a konkrét helyzethez kapcsolódó szavakkal kell tanítania, hogy ezáltal személyes irányítást adjon a megtérésben és a lelki fejlődésben; s megfelelő elégtételt is adnia kell.[168]

A papnak a gyónást szentségi szinten kell tartania, s el kell kerülnie azt a veszélyt, mely pusztán pszichológiai vagy valami formális tevékenység szintjére korlátozza.

Ezt szolgálja többek között a gyónás helyére és a gyóntatószékre vonatkozó érvényes fegyelem hűséges megtartása.[169]

A gyónásra szükség van
53. Mint minden jó hívőnek, a papnak is szüksége van arra, hogy bűneit és gyöngeségeit meggyónja. Elsősorban neki kell tudnia, hogy a gyónás mennyire erősít a hitben, valamint Isten és a felebarát szeretetében.

Ahhoz, hogy a bűnbánat szentsége a maga szépségét és hatékonyságát igazán megmutathassa, lényeges, hogy a szentség szolgája személyes tanúságot tegyen róla, s példát adjon a hívőknek a gyónásban. Ez egyébként első feltétele annak, hogy a kiengesztelődés szentsége újra visszanyerje lelkipásztori jelentőségét. Jó dolog, ha a hívők tudják és látják, hogy a papjaik is rendszeresen járnak gyónni:[170] „Az egész papi élet szükségszerűen kárt szenved, ha hanyagságból vagy más okból elmarad a rendszeres, őszinte hittel és jámborsággal végzett szentgyónás. A papban, aki már nem gyónik vagy rosszul gyónik, papi mivolta és papi cselekvése annyira megsérül, hogy a közösség is észreveszi, amelynek pásztora.”[171]

Lelkivezetés a pap és mások esetében
54. A gyónással párhuzamosan a pap lelkivezetés szolgálatát sem mulaszthatja el. A lelkivezetés ama új felfedezése, hogy a gyónástól függetlenül is létezik, nagy jótétemény a mai Egyház számára.[172] A papok nagylelkű és aktív lelkivezetése fontos módja a papi és szerzetesi hivatások tisztázásának és támogatásának.

Lelkiségük jobbításához a papoknak maguknak is szükségük van lelkivezetésre. Amikor szolgálatuk első lépéseitől kezdve lelkük formálását rábízzák bölcs paptestvérükre, tudatára ébrednek, mennyire fontos, hogy a lelki élet és a lelkipásztori szolgálat útjait ne teljesen egyedül járják. A lelki nevelés e kipróbált és hatékony módja a papoknak teljes szabadságot hagy a vezető személyének megválasztásában.


A pap a közösségért pap
55. A papnak az eddig mondottak után szolgálatának egy további összetevőjével is számolnia kell: gondoskodnia kell a rábízott közösség életéről, s ez elsősorban a szeretet tetteiben nyilvánul meg.

Mint az egyházközség pásztora, a pap e közösségért van és él; érte imádkozik, tanul, dolgozik és áldozza fel magát. Készen áll arra, hogy az életét is odaadja, mert úgy szereti a közösséget, mint Krisztus. Minden szeretete és megbecsülése a közösségnek szól,[173] minden erejével és percében rendelkezésére áll, hogy az Egyházat mint Krisztus menyasszonyát az Atya dicsőségére egyre szebbé és a Szentlélek szeretetére egyre méltóbbá tegye.

A papi élet e vőlegényjellegéből következik, hogy mint pásztor vezeti közösségét. Odaadóan szolgálja annak minden egyes tagját, a kinyilatkoztatott igazság fényével megvilágítja lelkiismeretüket, hatalommal virraszt a keresztény élet evangéliumi hitelessége fölött, helyesbíti a tévedéseket, megbocsát, gyógyítja a sebeket, vigasztalja a szomorkodókat és ápolja a testvériséget.[174]

E kényes és összetett követelmények nemcsak biztosítják, hogy a szeretet tanúságtétele egyre áttetszőbb és hatékonyabb legyen, hanem szorosabbra vonják azt a közösséget, mely a pap és egyházközsége között van, s ami egyben folytatása és konkrét megvalósítása az Istennel, Krisztussal és az Egyházzal való közösségnek.[175]

„Sentire cum Ecclesia”
56. A papnak, hogy népe jó „vezetője” lehessen, fel kell ismernie az idők jeleit: azokat a világméretű és mélyreható tényeket, melyek történelmileg érintik az egész Egyház útját, s azokat a konkrét jeleket is, amelyek egy-egy közösséget érintenek.
Ez a megkülönböztetési készség a teológiai és lelkipásztori problémák tanulmányozásában állandó és becsületes tájékozódást, továbbá korunk társadalmi, kulturális és tudományos tényeire való reflekxiót követel.

Mindez azt igényli, hogy a papokban szolgálatuk végzése közben éljen a „sentire cum Ecclesia” állandó, tiszteletteljes magatartása, hogy mindig a pápával, a püspökökkel, a paptestvérekkel, a szerzetesekkel és a laikusokkal közösségben dolgozzanak.
Munkájuk végzése közben ne röstelljék, hogy szerzetesek és hívők segítségét kérjék, tiszteletben tartva a törvényes formákat és az egyes személyek képességeit.


Az Egyház szilárd akarata
57. Az Egyház a II. Vatikáni Zsinaton s a pápák későbbi megnyilatkozásaikban meggyőződéssel magukévá tették azokat a mély teológiai és lelkipásztori alapokat, melyekre a papság és a cölibátus kapcsolata épül. Annak a tanúságtételnek a világosságánál, amit – fájdalmas, ellenkező esetek ellenére – oly sok pap tesz a cölibátus lelki és evangéliumi értéke mellett, megerősítették, hogy „az Egyház szilárd akarattal tartja magát a törvényhez, mely a latin szertartásban a papszenteléshez járultaktól és járulóktól megköveteli a szabadon választott örök cölibátust”.[176]

A cölibátus ugyanis ajándék, melyet az Egyház kapott és meg akar őrizni abban a meggyőződésben, hogy önmaga és a világ számára igen nagy érték.

A cölibátus teológiai-spirituális megalapozása
58. Mint minden evangéliumi értéket, a cölibátust is úgy kell megélni, mint felszabadító újdonságot, mint Krisztus követése radikális voltának bizonyságát, s mint az eszkatologikus valóság jelét. „Csak az fogja fel ezt, akinek megadatott. Van, aki azért képtelen a házasságra, mert úgy született. Van, akit az emberek tettek a házasságra alkalmatlanná. Végül van, aki a mennyek országáért önként mond le a házasságról. Aki fel tudja fogni, az fogja fel” (Mt 19,11-12).[177]

Hogy a kapott ajándékkal szeretettel és nagylelkűséggel lehessen élni, nagyon fontos, hogy a papok már a szemináriumi képzésben megismerjék a cölibátus egyházi fegyelmének spirituális alapjait.[178] A cölibátus mint Isten ajándéka s mint különleges karizma, tisztaságot követel, azaz a teljes és állandó önmegtartóztatást a mennyek országáért, azért, hogy Krisztus fölszentelt szolgája osztatlan szívvel és teljesen szabadon szolgálhassa Istent és az embereket.[179] Még mielőtt bárki kifejezné akaratát, hogy kész erre, az Egyház fegyelme kinyilvánítja az Egyház akaratát, melynek végső alapja a cölibátus és a szentelés közötti összefüggésben van. A szentelés a papot Jézus Krisztushoz az Egyház Fejéhez és Vőlegényéhez teszi hasonlóvá.[180]

Az Efezusiaknak írt levél (vö. 5,25-27) Krisztus papi ajándékát (vö. 5,25) szoros összefüggésbe hozza az Egyház megszentelésével (vö. 5,26), melyet Krisztus vőlegényi szeretettel szeret. A szentelés révén Krisztusnak Egyháza, hűséges menyasszonya iránti kizárólagos szeretetének papságában részesedve a pap cölibátusával fejezi ki ezt a szeretetet, mely lelkipásztori tevékenységének termékeny forrása is lesz.

A cölibátus tehát nem a papi szolgálatot kívülről érintő befolyás, nem is tekinthető egy pusztán törvénnyel kierőszakolt intézménynek. Aki ugyanis a papszentelést kapja, tudatosan és szabadon törekedett rá,[181] éveken át készült alapos megfontolással és buzgó imádsággal. Eljutván arra a szilárd meggyőződésre, hogy ezt az ajándékot Krisztus adja neki az Egyház javára és mások szolgálatára, a pap elfogadja a cölibátust egész életére, s megerősíti akaratát a már diakónusszenteléskor tett ígéretének megfelelően.[182]

Ebből következően az egyházi törvény egyrészt megerősíti a cölibátus karizma-természetét és megmutatja, milyen szorosan kötődik a szent szolgálattal a Krisztus és az Egyház közötti kapcsolat vőlegény-menyasszonyi dimenziójában, másrészt védi annak szabadságát, aki vállalja.[183] Az ezáltal új és nagyszerű jogcímen[184] Krisztusnak szentelt pap világosan legyen tudatában, hogy egy törvényileg pontosan körülírt ajándékot kapott, melyből rá nézve erkölcsi kötelezettség hárul. Ennek a szabad akarattal elfogadott, törvénnyel szabályozott kötelezettségnek teológiai karaktere van. Annak a vőlegénységnek jele, melyet a papszentelés ruház rá. A pap azt a lelki s mégis reális atyaságot is megkapja, mely egyetemes természetű és a rá bízott közösségben válik konkréttá.[185]

Jézus példája
59. A cölibátus tehát önátadás Krisztusban és Krisztussal az ő Egyházának, és a papi szolgálat megnyilvánulása az Egyház felé az Úrban és az Úrral.[186]

Az éretlenség állapotában maradna az ember, ha a cölibátust úgy akarná élni, mint a szentelés fejében „az Úrnak lerovandó adót”; s nem úgy tekintené, mint „ajándékot, melyet az ember az Úr irgalmasságától kap”,[187] mint szabad választást, s az Isten és az emberek szeretetére szóló különleges meghívás hálás elfogadását.

A példa maga az Úr, aki kora uralkodó kultúrája ellenére önként a cölebsz élet mellett döntött. Az őt követő tanítványok „mindent” elhagytak, hogy a rájuk bízott küldetést teljesítsék (Lk 18,28-30).

Ebből következően akarta az Egyház az apostolok idejétől kezdve őrizni a klerikusok örökös önmegtartóztatását, s tért rá idővel arra, hogy a papjelölteket a cölebsz életet élő férfiak közül válassza ki (vö. 2Tessz 2,15; 1Kor 7,5; 9,5; 1Tim 3,2.12; 5,9; Tit 1,6.8).[188]

Nehézségek és ellenvetések
60. A jelenlegi kulturális légkörben – mely nem értékeli az embert, s képtelen arra, hogy az emberi nemiség teljes, pozitív és fölszabadító értelmét lássa – újra meg újra felteszik a kérdést, hogy érték-e, és mit jelent a papi cölibátus, illetve helyeselhető-e szoros kapcsolata a szolgálati papsággal?

A latin s olykor a keleti Egyház döntését – ti. hogy a szolgálati papságot csak olyan férfiakra ruházzák, akik megkapták Istentől a tisztaság ajándékát a cölibátusban – az évszázadok során mindig nehézségek és ellenvetések kísérték. A keleti egyházak fegyelme, mely lehetővé teszi a nős papságot, nem mond ellent a latin Egyháznak. Ezek a keleti egyházak ugyanis mindig megkövetelik a cölibátust a püspöktől. Továbbá nem a papok nősülését engedélyezik, és nem teszik lehetővé az özvegy papok újraházasodását sem. Mindig és csakis a már házas férfiak pappá szenteléséről van szó.

Akik ma nehézségeket hoznak fel a cölibátus ellen,[189] azzal támasztják alá, hogy el kell utasítani a testet tagadó spiritualizmust; illetve, hogy a megtartóztatás a nemiség félreértését és megvetését hozza magával; elviselhetetlenül nehéz és fájdalmas esetekből indulnak ki; egyedi eseteket általánosítanak. Figyelmen kívül hagyják azonban a papok túlnyomó többségének tanúságtételét, akik cölibátusukat belső szabadsággal, gazdag evangéliumi motivációval, lelki termékenységgel, meggyőződéses hűségben és hivatásuk-küldetésük fölötti örömben élik.

Ahhoz azonban, hogy ezt az ajándékot a derűs kiegyensúlyozottság és a lelki fejlődés légkörében lehessen őrizni, be kell tartani minden szabályt, ami a papot távol tartja a lehetséges veszedelmektől.[190]

Ezért a papnak okosan kell viselkednie azokkal a személyekkel, akik felé, ha bizalmasabb magatartást tanúsít, veszélybe kerülhet a cölibátushoz való hűsége, vagy botrányt okozhat a hívők körében.[191] Különleges esetekben alá kell vetnie magát a püspök ítéletének, akinek kötelessége, hogy az ügyben pontos szabályokat adjon.[192]

A papoknak meg kell tartaniuk az Egyház tapasztalata által garantált aszketikus szabályokat, főleg azokat, melyek a mai körülmények között aktuálisak. Ezért okosan kerülniük kell bizonyos helyek és műsorok látogatását, vagy a rossz olvasmányokat, melyek veszélybe sodorhatják a cölebsz tisztaság megtartását.[193] A tömegkommunikációs eszközökkel – akár munkatársaik, akár felhasználóik azoknak – megfelelő diszkrécióval kell élniük, hogy elkerüljék mindazt, ami a hivatást károsíthatja.

Hogy a kapott ajándékot szeretettel megőrizhessék, s a nehézségeket legyőzhessék, a szükséges erőt a Krisztussal és az Egyházzal való közösségben, a Boldogságos Szűz Mária tiszteletében és a szent papok példájának követésében találhatják meg. Erre különösen szükség van ma, amikor a közgondolkodást a nemi szabadosság tölti be. S ennek az erőnek birtokában cselekedhetnek azzal az érettséggel, mely hitelessé teszi őket a világ előtt.[194]


Az engedelmesség alapja
61. Az engedelmesség rendkívül fontos papi érték. Jézus keresztáldozata a maga értékét és üdvözítő erejét engedelmességéből és az Atya akarata iránti hűségéből nyerte: „engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,8). A Zsidóknak írt levél hangsúlyozza, hogy Jézus „a szenvedésből tanult engedelmességet” (5,8). Állítható tehát, hogy az Atya iránti engedelmesség Krisztus papságának a szíve közepe.

Miként Krisztusnak, úgy a papnak is az engedelmesség mutatja meg Isten akaratát, mely számára a törvényes elöljáró által nyilvánul meg. E készséget a személyes szabadság és az Isten színe előtti imádságban állandóan érlelt döntés eredményeként kell értelmezni. Az engedelmesség erényét a szentség és az Egyház hierarchikus struktúrája követeli, és a klerikus világosan megígéri először a diakónus-, majd a papszentelésben. Ezzel a pap megerősíti, hogy akaratát alárendeli, s ezáltal Krisztus engedelmességének válik részesévé, aki szolgává tette magát engedelmesen a kereszthalálig (vö. Fil 2,7-8).[195]

A mai kultúrában a szubjektivitást és az autonómiát az egyes személyek méltóságának legbensőbb értékeként hangsúlyozzák. Ez az önmagában pozitív érték azonban, ha abszolutizálják és a jogos összefüggésen kívül követelik, negatív jelentést kap.[196] Egyházi téren és a papi életben is megmutatkozhat ez, ha a közösségért végzett munka teljesen szubjektívvá silányul.

Valójában ugyanis a pap szolgálatának természete alapján Krisztus és az Egyház szolgálatában áll. Ezért késznek kell lennie arra, hogy az elöljárók által jogosan mondottakat elfogadja, s főként, ha törvényes akadály nem gátolja, el kell fogadnia és teljesítenie kell az ordinárius által rábízott feladatokat.[197]

Hierarchikus engedelmesség
62. A papot a pápa és saját ordináriusa iránt „a tisztelet és engedelmesség különös kötelezettsége”[198] terheli. A meghatározott presbitériumhoz tartozás a papot egy részegyház szolgálatára rendeli, melynek egységét a püspök biztosítja,[199] aki lelkipásztori szolgálatához minden szükséges, rendes, saját és közvetlen hatalommal rendelkezik.[200] A papszentelés által megkövetelt hierarchikus alárendeltség egyházi-szervezeti (ekkléziológiai-strukturális) módon a saját püspökkel és a pápával – akinek a primátus minden részegyház fölött rendes hatalmat biztosít – megélt kapcsolatban valósul meg.[201]

A kötelezettség, hogy a pap hit és erkölcs dolgában ragaszkodjék a Tanítóhivatalhoz, minden Egyházban végzett tevékenységéhez a legszorosabban kötődik. E tekintetben a véleménykülönbséget a legsúlyosabbnak kell tartani, mert a hívők körében botrányt és zavart okoz.

Leginkább a papnak kell tudnia, hogy az Egyházban törvényekre van szükség. Ahhoz ugyanis, hogy hierarchikus és összetartozó szervezete láthatóvá váljék, isteni megbízásból eredő feladatait, különösen a vezetést és a szentségek kiszolgáltatását megfelelően szabályozni kell.[202]

A papnak, mint Krisztus és az ő Egyháza szolgájának, nagylelkűen kell vállalnia, hogy minden egyes törvényt hűségesen megtart, kerüli azokat a szubjektív magatartásformákat, melyek feszültségeket támaszthatnak vagy lelkipásztori kárt okoznak a hívőkben és a közvéleményben. „A kánonjogi törvények természetszerűen követelik megtartásukat” és azt, hogy „amit a Fő parancsol, a tagok hajtsák végre”.[203]

Amikor a pap engedelmeskedik az illetékes tekintélynek, többek között a presbitériumon belüli kölcsönös szeretetet munkálja, és azt az egységet, amely az igazságra alapszik.

A tekintélyt szeretettel kell gyakorolni
63. Ahhoz, hogy az engedelmesség megvalósítható legyen, és az egyházi közösségnek javára váljék, azoknak, akik a tekintélyt viselik (az ordináriusok, mindenfajta szerzetesi elöljáró), a személyes példaadás mellett szeretettel kell gyakorolniuk intézményes karizmájukat azáltal, hogy a megfelelő időben és módon követelnek engedelmességet a tanítás és fegyelem területén hozott rendelkezéseik iránt.[204]

Ez az engedelmesség a szabadság forrása, mert nem akadályozza, hanem épp ellenkezőleg, ösztönzi a pap érett akaratát, aki így szívesen és kiegyensúlyozottan végezheti lelkipásztori szolgálatát, megtalálván a harmóniát személyes adottságai és a magasabb szintű törvények között.

A liturgikus szabályok betartása
64. A ma gyakran felmerülő problémák közül ki kell emelnünk a liturgikus szabályok tiszteletben tartását.

A liturgia Krisztus papságának gyakorlása,[205] „az a csúcspont, mely felé az Egyház tevékenysége irányul; ugyanakkor az a forrás is, amelyből fakad minden ereje”.[206] Olyan terület ez, amelyen a papnak különlegesen tudatában kell lennie, hogy szolgálattevő, és hűségesnek kell lennie az Egyházhoz. „A szent liturgia irányítása egyedül az egyházi hatóságtól függ. Ez a hatóság az Apostoli Szentszék és – a jognak megfelelően – a megyéspüspök.”[207] Ezért a pap semmit nem tehet hozzá, nem vehet el és nem változtathat kénye-kedve szerint.[208]

Egész különösen érvényes ez a szentségek kiszolgáltatására, melyek Krisztus és az Egyház kiemelkedő cselekményei, s melyeket a pap Krisztus személyében és az Egyház nevében végez a hívők javára.[209] A hívőknek valóságos joguk van ahhoz, hogy a liturgikus ünneplésben úgy vegyenek részt, ahogy az Egyház akarja, és nem az egyes szolgálattevők egyéni ízlése és jóvá nem hagyott, partikuláris rituálék szerint, vagy olyan csoportok rítusát követve, melyek tagadják Isten népének egyetemességét.

A lelkipásztori tervek egysége
65. A papoknak szolgálatuk végzése közben nemcsak azoknak a lelkipásztori terveknek kidolgozásában kell felelősségtudattal részt venniük, melyeket a püspök a papi szenátussal[210] együtt előterjeszt, hanem ezek gyakorlati megvalósításáért is fáradozniuk kell saját közösségükben.
Ez nem fogja megölni a pap érett kezdeményezéseit, hanem a lelkipásztori munka eredményességét segíti elő. Egyéni utak keresése e területen nemcsak a szükséges közösséget sérti, hanem az újraevangelizálást is gyengíti.

Az egyházi öltözék előírásai
66. Egy szekularizált és materialista irányultságú társadalomban, ahol a szent és természetfölötti dolgok külső jelei is elhalványulnak, különösen fontosnak kell tartani, hogy a pap – Isten embere és az ő misztériumainak kiszolgáltatója – a közösség szemében ruházatával is félreérthetetlen jelét adja identitásának és önátadásának, annak, hogy nyilvános szolgálat hordozója.[211] Mindenekelőtt magatartásáról kell felismerhetőnek lennie, de ruházatáról is, hogy identitása, azaz Istenhez és az Egyházhoz tartozása minden hívő, s általában minden ember számára[212] közvetlenül felismerhető legyen.

Ezért a klerikusoknak a püspökkari konferenciák szabályai és a helyi törvényes szokások által meghatározott egyházi ruhát kell viselniük.[213] Ez azt jelenti, hogy e ruházatnak, ha nem reverenda, különböznie kell a laikusok ruházatától, s méltónak kell lennie a szolgálat szentségéhez. A szabásmintát és a színt a püspökkari konferenciáknak kell meghatározniuk, mindig összhangban az általános jog rendelkezéseivel.
Az ezzel ellentétes gyakorlatot, mert nem egyeztethető össze a fegyelem szellemével, nem tekinthetjük törvényes szokásnak, ezért az illetékes hatóságnak meg kell szüntetnie.[214]

Eltekintve az egészen rendkívüli helyzetektől, az egyházi öltözék mellőzése a klerikus részéről azt jelezheti, hogy kevéssé érzi a teljesen az Egyház szolgálatában álló pásztor identitását.[215]


A szegénység mint szolgálatkészség
67. Jézus szegénységének üdvtörténeti jelentősége van. Krisztus, aki gazdag volt, értünk szegénnyé lett, hogy mi az ő szegénysége révén gazdaggá váljunk (2Kor 8,9).

A Filippieknek írt levél megmutatja az összefüggést az önkiüresítés és a szolgálat szelleme között, mely a lelkipásztori szolgálatot végzőt élteti. Pál egyenesen azt írja, hogy Jézus „nem zsákmánynak tekintette, hogy egyenlő Istennel, hanem a szolga alakját magára véve, megalázta magát” (2,6-7). A pap valóban nehezen válhat testvérei szolgájává és rabszolgájává, ha túlságosan kergeti a maga kényelmét és jólétét.

Krisztus a maga szegénységével mutatja, hogy ő öröktől fogva mindent az Atyától kapott, és egészen élete föláldozásáig mindent visszaad neki.

Krisztus példájának a papot arra kell indítania, hogy a javak és a gazdagság iránti belső szabadságban hasonlóvá váljék őhozzá.[216] Az Úr azt tanítja, hogy az igazi jó: Isten, s az igazi gazdagság: az örök élet elnyerése. „Mit ér az embernek, hogy megszerzi az egész világot, ha a lélek kárát vallja? Mert mit adhat cserébe az ember a lelkéért?” (Mk 8,36-37)

Azért a papnak, akinek örökrésze az Isten (vö. Szám 18,20), tudnia kell, hogy küldetését neki is, miként az Egyháznak, a világban kell végrehajtania, s hogy a teremtett javak az ember személyes fejlődéséhez szükségesek. E javakat azonban felelősségérzettel és mértéktartással, helyes szándékkal és távolságtartással kell használnia, mint olyan embernek, akinek kincse az égben van, és tudja, hogy mindent Isten országa építésére kell fölhasználnia (Lk 10,7; Mt 10,9-10; 1Kor 9,14; Gal 6,6).[217] Ezért a nyereséget célzó tevékenységtől tartózkodnia kell, mert ez nem felel meg szolgálatának.[218]

Emlékezetben tartva, hogy az ajándék, melyet kapott, ingyenes, készen kell lennie rá, hogy ingyen adja tovább (Mt 10,8; ApCsel 8,18-25),[219] s amit szolgálata végzéséért kap – miután a saját ellátását és állapotbeli kötelességeinek teljesítését biztosította –, az Egyház javára és karitatív célokra kell fordítania.[220]

Végezetül a papnak, jóllehet nem tett nyilvános fogadalmat a szegénységre, életvitelében egyszerűségre kell törekednie. Tartózkodnia kell minden „hiúságtól”,[221] és vállalnia kell az önkéntes szegénységet, hogy közelebbről követhesse Krisztust.[222] Lakás, jármű, szabadság stb. tekintetében a pap kerülje a finnyásságot és a luxust.[223]

Mint a legszegényebbek barátja, különös figyelemmel legyen
 – természetesen mindenkivel törődve – a szegénység régi és új formái iránt, melyek oly tragikus módon vannak jelen a világban. Soha meg ne feledkezzék azonban arról, hogy az első nyomorúság, amitől az embert meg kell szabadítani, s ami minden baj legmélyebb gyökere, a bűn.


Mária, az Édesanya erényei
68. „Lényeges kapcsolat van Jézus Anyja és az ő Fia szolgáinak papsága között,” s a kapcsolat Mária istenanyasága és Krisztus papsága közötti kapcsolatból ered.[224] E kapcsolatban gyökerezik minden pap máriás lelkisége. A papi lelkiség nem lehet teljes, ha nem veszi komolyan a megfeszített Krisztus utolsó akaratát, mellyel Édesanyját a szeretett tanítványra – s általa minden papra, az ő megváltó műve folytatóira – bízta.

Mária, miként a kereszt tövében álló Jánosnak, úgy különleges módon minden papnak édesanyaként adatott (vö. Jn 19,26-27).
A papoknak, ha a megfeszített és föltámadott Jézus tanítványai akarnak lenni, Máriát édesanyjukként kell befogadniuk életükbe, állandóan figyelniük kell rá és imádságos kapcsolatban kell lenniük vele. Így édesanyjuk lesz a mindenkor szeplőtelen Szűz, aki Krisztushoz vezeti őket, megtanítja hitelesen szeretni az Egyházat, közbenjár értük, és bevezeti őket a mennyek országába.

Minden papnak tudnia kell, hogy Mária, mivel édesanya, az elsőrangú nevelő is papságukban, aki formálja papi szívüket, képes megőrizni őket a veszélyektől, az elfáradástól és a csüggedéstől, s anyai gondoskodással virraszt fölöttük, miközben ők növekednek bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az ember előtt (vö. Lk 2,40).

Nem jó azonban az a fiú, aki nem akarja követni édesanyja erényeit. A papnak tehát Máriára kell tekintenie, hogy alázatos, engedelmes, tiszta szolga legyen, és meg tudja mutatni az Úr és az ő Egyháza iránti szeretetét a teljes önátadásban.[225]

Krisztus papi áldozatának első gyümölcseként a szent Istenanya az Egyházat képviseli a maga legtisztább formájában, mely „szeplő és ránc nélküli”, és egészen „szent és szeplőtelen” (Ef 5,27). A szeplőtelen Szűz szemlélése olyan ideált állít a pap szeme elé, amely felé saját közössége szolgálatában mindig törekednie kell mindaddig, amíg ez a közösség saját életének papi odaajándékozása által „megdicsőült Egyház” nem lesz.


A továbbképzés szükséges volta ma
69. A továbbképzés olyan követelmény, mely a papszentelésből fakad és bontakozik ki. A szentelés révén a papot az Atya „megszenteli”, a Fiú „küldi”, a Szentlélek „élteti”. A továbbképzés tehát kegyelemből fakad, mely természetfölötti erőt áraszt, hogy lépésről lépésre – egyre átfogóbban és mélyrehatóbban – betöltse a pap életét és tevékenységét a kapott kegyelemhez való hűségben: „Ezért figyelmeztetlek – írja Szent Pál Timóteusnak –, éleszd föl magadban Isten kegyelmét, mely (.) benned van.” (2Tim 1,6)

Olyan szükségletről van szó, mely a legszorosabban kapcsolódik magához az isteni ajándékhoz, s melyet folyamatosan „föl kell eleveníteni”[226] azért, hogy a pap meg tudjon felelni hivatásának. Mivel történeti lény, arra van szüksége, hogy minden porcikájában tökéletesedjék, s így elérje azt a Krisztussal való hasonlóságot, mely az egység legelső elve.

A mai világot a gyors és sokféle változás és gyakran szekularizált társadalmi környezet jellemzi, továbbá olyan tényezők, melyek a papot arra kötelezik, hogy megfelelő felkészültséggel rendelkezzék, nehogy saját identitása fölbomoljon, és ne tudjon válaszolni az újraevangelizáció kihívásaira. Ehhez az önmagában súlyos kötelezettséghez járul még a hívők joga, akik elvárják a pap jó képzettségének és életszentségének gyümölcseit.[227]

Folyamatos önnevelés
70. A papnak lelki életét és lelkipásztori szolgálatát össze kell kapcsolnia folyamatos önnevelésével, oly módon, hogy lelki, emberi és lelkipásztori képzése harmonikus egységet alkosson. Ezt a szemináriumban megkezdendő munkát a püspököknek minden – nemzeti, regionális, s mindenekelőtt egyházmegyei – szinten támogatniuk kell.

Bátorító, hogy megállapítható: sok egyházmegyében és püspökkari konferenciában sokat ígérő kezdeményezések indultak el a papság valódi továbbképzése érdekében. Kívánatos, hogy az összes egyházmegye csatlakozzék ehhez. Ahol ez jelenleg nem történhet meg, tanácsos az olyan intézményekkel vagy személyekkel való kapcsolatfelvétel, akik alkalmasak e feladat megoldására.[228]

A megszentelés eszközei
71. A papság számára a továbbképzés ma szükséges eszköz ahhoz, hogy hivatását – Isten és az ő népe szolgálatát – betölthesse.
Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy minden papot segíteni kell abban, hogy nagylelkűen megfeleljen az elvárásnak, amit az a méltóság és felelősség támaszt, melyet Isten a papszentelésben ruházott rá; meg kell tapasztalnia, ki kell bontakoztatnia és meg kell védenie sajátos identitását és hivatását. Szolgálata végzése által kell megszentelnie másokat és neki is megszentelődnie.

Ez azt jelenti, hogy a papnak kerülni kell minden kettősséget a lelkiség és a szolgálat között, ami bizonyos válságoknak lényeges oka.
E természetfölötti cél elérése érdekében szükséges tisztázni és elemezni azokat az általános elveket, melyek szerint a papok továbbképzését szervezni kell. Ezen általános elveket a cél felől kell megfogalmazni, vagy helyesebben szólva a célban kell keresni.

A továbbképzésnek az Egyházból kell kiindulnia
72. A továbbképzés a pap joga és kötelessége, ennek biztosítása viszont az Egyház joga és kötelessége, miként ezt az általános egyházjog rögzíti.[229] Miként ugyanis a szent szolgálatra való meghívást az Egyházban fogadják el, úgy egyedül az Egyház feladata, hogy meghatározza e szolgálat felelősségének megfelelő sajátos kiképzést. Mivel pedig a továbbképzés olyan vállalkozás, mely a szolgálati papság gyakorlásához kötődik, a pápa és a püspökök felelősségköréhez tartozik. Ezért az Egyháznak kötelessége és joga folytatni szolgái képzését, hogy segítséget nyújtson az Isten által adott ajándékok nagylelkű elfogadásához.

A szolgálattevő a szenteléssel – mint az ajándék követelményét –a jogot is megkapta, hogy az Egyház nyújtsa neki a szükséges segítséget a szolgálat hatékony és szent végzéséhez.

A továbbképzésnek állandónak kell lennie
73. A képzés a szolgálat karizmájában rejlő dinamikus igényre épül, miközben a szolgálat folyamatos és visszavonhatatlan marad. A képzést ezért soha nem lehet lezárni, sem az Egyház részéről, mely előírja, sem a szolgálattevő részéről, aki kapja. Úgy kell megtervezni és lebonyolítani, hogy valamennyi pap állandóan részesülhessen benne, azaz minden lehetőséget és sajátosságot számításba kell venni, melyek a pap életkorából, életfeltételeiből és különböző feladataiból adódnak.[230]

A továbbképzésnek teljesnek kell lennie
74. Egy ilyen továbbképzésnek a papi képzés minden összetevőjét magában kell foglalnia és össze kell hangolnia. Arra kell tehát irányulnia, hogy minden pap segíteni tudjon paptestvérének emberileg érett személyiségének a szolgálat szellemében való kibontakoztatásában, bármilyen feladattal bízták is meg; hogy a teológiai és a szolgálattal kapcsolatos humántudományokban művelt legyen, s ezáltal a hitnek hatásosabb tanúja lehessen; hogy mélyebb lelki életet éljen, és a Jézus Krisztussal való bensőséges kapcsolatból és az Egyház szeretetéből táplálkozzék; hogy lelkipásztori szolgálatát odaadóan tudja végezni.

Ezért e képzésnek átfogónak – lelkinek, lelkipásztorinak, emberinek, intellektuálisnak, rendszeresnek és személyesnek – kell lennie.

Emberi képzés
75. Az emberi képzés a mai világban fontosabb, mint valaha. A pap nem feledheti, hogy az emberek közül az emberek szolgálatára kiválasztott ember.

Saját megszentelődése és papi küldetése érdekében rendelkeznie kell az emberi erényekkel, mert ezek teszik tiszteletre méltóvá testvérei szemében.

Különösen fontos a szívbéli jóság, a türelem, a szeretetreméltóság, a szilárd jellem, az igazságérzet, a kiegyensúlyozottság, a hűség az adott szóhoz, a megbízhatóság stb.[231]

Hasonlóképpen fontos, hogy a pap figyeljen társadalmi kapcsolataiban az udvariasságra, az érintkezési formákban a barátságra, emberiességre stb.

Lelki képzés
76. Szemmel tartva mindazt, amit korábban a lelki életről mondottunk, most csak a képzés néhány gyakorlati módjára utalunk.
Mindenekelőtt különböző szempontokból kell elmélyíteni a papi egzisztencia szemléletét a biblikus, patrisztikus és hagiografikus ismeretek segítségével. Ebben a papnak mindig lépést kell tartania nem csupán jó könyvek olvasásával, hanem kurzusokon, tanulmányi napokon való részvétellel is.[232]

Külön tanulmányi napokat lehet szentelni a szentségek kiszolgáltatásának, a lelkiség, az emberi és keresztény erények, az imádság formái, a lelki élet és liturgikus szolgálat stb. kérdéseinek.

Pontosabban kívánatos, hogy minden pap dolgozza ki – a periodikusan visszatérő lelkigyakorlatoknak megfelelően – személyes életrendjét, lehetőleg megbeszélve lelki vezetőjével. Ehhez néhány fontos pont:

1. napi elmélkedés Isten igéjéről vagy egy hittitokról;
2. napi találkozás a szentmisén kívül Jézussal az Eucharisztiában;
3. Mária-tisztelet (rózsafüzér, önfelajánlás, spontán imádság);
4. meghatározott idő a tanulásra;
5. megfelelő pihenés;
6. megújuló törekvés a püspök utasításainak végrehajtására és a Tanítóhivatal, illetve az egyházi rendelkezések meggyőződéses elfogadására;
7. a papok közötti egység és barátság ápolása.

Intellektuális képzés
77. Tekintettel a humánfilozófiai áramlatok rendkívüli befolyására a modern kultúrában, s tekintetbe véve, hogy vannak papok, kik e témakörökben nem rendelkeznek megfelelő felkészültséggel (már csak azért sem, mert a legkülönbözőbb előtanulmányokat végezték), a tanulmányi napokon legyen szó a súlyosabb emberi és filozófiai kérdésekről, illetve olyan témákról, melyek „a lelkipásztori szolgálaton keresztül kapcsolódnak a teológiai kérdésekhez”.[233] Ezek értékes segítséget nyújthatnak ahhoz is, hogy a teológia –dogmatika és erkölcstan, szentírástudomány és liturgika, kánonjog és ökumenizmus – fő kérdéseit helyesen tárgyalják. Ügyelni kell arra, hogy e témák tárgyalása ne pusztán problémák fölvetése, ne is csak elméleti vagy ismeretközlő legyen, hanem valóban képzést –azaz az imádság, a közösség és a lelkipásztori munka alakítása –nyújtson.

A tanulmányi napokon a Tanítóhivatal dokumentumaiban megfelelő vezetés mellett el kell mélyülni, hogy megkönnyítsék az egyházmegyei lelkipásztorkodásban a gyakorlatnak és az értelmezésnek azt az egységét, melyre az evangelizációhoz annyira szükség van.
Különösen fontos az intellektuális képzés számára aktuális témák – pl. társadalmi és bioetikai – és a lelkipásztorilag jelentősebb kérdések tárgyalása.

Részletesen kell foglalkozni a technikai fejlődés kérdéseivel, melyek a mai ember életét és lelkületét oly mélyen befolyásolják. A papok nem térhetnek ki a tudomány fejlődése által fölvetett kihívások elől, sőt, megfelelő módon lépést kell tartaniuk azokkal. Nem mellőzhetik képzett és megbízható szakértők tanácsait. Nagyon fontos, hogy tanulmányozzák, elmélyítsék és bővítsék az Egyház társadalmi tanítását. A Tanítóhivatal felszólításait követve elengedhetetlen, hogy a papok – és rajtuk keresztül a hívők – törődése a rászorulókkal ne álljon meg jámbor óhaj szintjén, hanem konkrét cselekvéssé váljon. „Ma az Egyház minden korábbinál inkább tudatában van annak, hogy szociális üzenete sokkal inkább a tettek tanúsága által válik hitelessé, mintsem szerkezeti egysége és belső logikája miatt.”[234]

A papok intellektuális képzése szempontjából elengedhetetlen követelmény a tömegkommunikációs eszközök ismerete és alkalmazása szolgálatukban. Ha ezeket jól alkalmazzák, az evangelizáció „gondviselésszerű” eszközei, mert nemcsak nagyszámú hívőt érnek el, hanem lelkületüket és magatartásukat is nagyon befolyásolni tudják.

Ehhez természetesen a püspöknek vagy a püspökkari konferenciának megfelelő programot és technikai eszközöket kell rendelkezésre bocsátaniuk.

Lelkipásztori képzés
78. A megfelelő lelkipásztori képzés érdekében olyan tanulmányi napokat kell szervezni, melyeknek fő célja az egyházmegye lelkipásztori tervének megbeszélése. Nem hiányozhatnak azok a kérdések sem, melyek a papok életéhez és lelkipásztori tevékenységéhez tartoznak, mint pl. az alapvető erkölcstan, a hivatás és társadalmi etika stb.

Különös gondot kell fordítani az állandó diakónusok, a szerzetesek és szerzetesnők és a laikus hívők életének és lelkiségének kérdéseire.
További témák, melyek nagyon hasznosak lehetnek a megfelelő lelkipásztori képzéshez, a katekézis, a család, a papi és szerzetesi hivatás, az ifjúság, az öregek, az ökumenizmus, a „távolállók” stb.

Jelen körülmények között a katekézis szempontjából nagyon fontos, hogy különleges munkacsoportot alkossanak a Katolikus Egyház Katekizmusa mélyebb megismerése és alkalmazása céljából. Egy ilyen csoport különösen a papoknak nagyon értékes eszköz a képzéshez mind a prédikáció, mind általában az evangelizáció számára.

A továbbképzésnek rendszeresnek kell lennie
79. Annak érdekében, hogy a továbbképzés teljes lehessen, úgy kell megszervezni, hogy „tartalma ne esetleges, hanem jól átgondolt és fokozatosan közölt legyen”.[235] Ez bizonyos szervezeti formákat tesz szükségessé, mely biztosítja a megfelelő eszközöket, alkalmakat, anyagokat a konkrét megvalósításhoz.

A szervezett továbbképzéshez kapcsolódnia kell a személyes munkának, mert még a periodikusan ismétlődő kurzusok is keveset használnak, ha nem kíséri őket a személyes feldolgozás.[236]

A továbbképzésnek személyre szabottnak kell lennie
80. Az állandó továbbképzés mindenkinek szól, de közvetlenül azoknak a szolgálatát veszi tekintetbe, akik fogadják. Ezért a kollektív és általános eszközök mellett mindazt igénybe kell venni, ami személyhez szólóvá tudja tenni. Főleg a képzés felelőseiben kell fölkelteni a tudatot, hogy minden papot személyesen kell elérni, azaz egyenként kell törődni velük, s nem szabad megelégedni azzal, hogy a különböző lehetőségeket általában rendelkezésre bocsátják.

Ennek párjaként minden egyes papnak éreznie kell a kötelességet, hogy saját püspöke és paptársai szavai és példája szerint vállalja a felelősséget a saját képzéséért, hiszen mindenki elsősorban önmaga nevelője.[237]


Papi összejövetelek
81. A papi összejövetelek programjának egységesnek és fokozatosnak kell lennie.
Az egységességnek abban kell kifejeződnie, hogy mindig a Krisztus-hasonlóságra irányul, s a hitigazságokat, a lelki életet és a szolgálat végzését az egész papságban fokozatosan érleli.

Az egységes képzést azonban világosan tagolni kell. Azaz figyelemmel kell lenni a különböző korcsoportokra, melyek közül egyik sem mellőzhető; a már megtett út visszaidézésére; s ügyelni kell arra, hogy a közös és a személyes képzés egyensúlyban legyen, mert az utóbbi nélkül az előbbi semmit nem tud elérni.

Az összejövetelek szükségesek a közösségi érzék növekedéséhez, a lelkiismeret neveléséhez és minden korcsoport problémáinak kiegyensúlyozottabb kezeléséhez.

Az ilyen összejövetelek témáját a nemzeti vagy regionális püspöki konferenciák javasolhatják. Minden esetben szükséges, hogy e napok tartalmát az egyházmegye pontos képzési tervébe illesszék be, melyet lehetőleg évente felújítanak.[238]

A szervezést és lebonyolítást a püspökök józan belátásuk szerint teológiai fakultásra, lelkipásztori intézetre, szemináriumra, papképző intézményekre[239] vagy más megfelelő központra, intézetre bízhatják. Csak arra kell ügyelniük, hogy a hit tisztasága, az Egyház fegyelme és Tanítóhivatala iránti hűség, a megfelelő tudományosság és a lelkipásztori helyzetek ismerete meglegyen.

Lelkipásztori év
82. A püspök feladata, hogy – jól megválasztott munkatársakkal –gondoskodjék arról, hogy a diakónus- vagy papszentelés után következő ún. lelkipásztori évet megtervezze. Ez az év átmenet a szemináriumi életből a szent szolgálatba, s támogatja a fokozatos és harmonikus emberi és sajátosan papi érlelődést.[240]

Ebben az évben kerülni kell az újonnan szenteltek túlzott megterhelését vagy rendkívül nehéz helyzetbe kerülését. Nem szabad olyan helyre tenni őket, ahol távol esnek a testvérektől, ellenben jó lenne valamilyen formában a közös életet biztosítani számukra.

Ezt az évet egy külön erre a célra létrehozott házban is lehetne tölteni, mely az első lelkipásztori tapasztalatok idejére megbízható központot jelenthetne. Megkönnyítené a helyzetet a püspökkel és a testvérekkel való találkozás és a beszélgetés, a közös ima (zsolozsma, koncelebráció, szentségimádás, rózsafüzér stb.), a tapasztalatcsere, a kölcsönös bátorítás és a baráti kapcsolatok kiépülése.

Tanácsos volna, hogy a püspök olyan paptestvérhez küldje az újonnan szenteltet, aki példás életű és buzgó lelkipásztor. Az első lelkipásztori hely minden paphiány ellenére elsősorban arra való, hogy a gyakorlat helyes útjain indítsa el a fiatal papot. Egy év áldozata később nagyon gyümölcsöző lehet.

Külön hangsúlyozni kell, hogy ennek a kényes és értékes esztendőnek az a célja, hogy segítse a püspök és a pap között a szemináriumban megkezdődött ismeretség érlelődését, melynek atya és fia közti kapcsolattá kell válnia.

Az intellektuális nevelés tekintetében ez az év nem annyira új ismeretanyag szerzésére, mint inkább a már megtanultak elmélyítésére való. Ennek érdekében támogatni kell annak elsajátítását, hogy az egyes eseményeket Isten üdvözítő tervének fényénél értelmezzék.[241]

Előadásokat és szemináriumokat lehet tartani a gyónás, a liturgia, a hitoktatás és prédikáció, a kánonjog, a papi lelkiség, a szerzetesek és laikusok, a társadalmi tanítás, a hírközlő eszközök, a szekták stb. gyakorlati kérdéseiről.

A lelkipásztori évnek tehát gyakorlatilag a szintézisre törekvéssel kell eltelnie. Az összes elemnek illeszkednie kell a lelki élet érlelődésének folyamatába.

A lelkipásztori év sikere mindig az érintett személy odaadásától függ, akinek napról napra az életszentségre kell törekednie, és élnie kell minden eszközzel, amely már a szemináriumban is segítségére volt.

„Szombat-idők”
83. A megterhelés következtében előállt rutin és a testi kimerültség veszedelme, mely különösen napjainkban fenyegeti a papot lelkipásztori munkájában; hasonlóképpen a pszichés kimerülés – aminek oka gyakran az állandó konfrontáció félreértésekkel, előítéletekkel, valamint szervezett és hatalmas erőkkel, melyek azt a benyomást akarják kelteni, hogy a pap ma már egy kulturálisan túlhaladott kisebbséghez tartozik – olyan tényezők, melyek a lelkipásztorban érzületi egyensúlyzavart okozhatnak.

Tekintet nélkül a lelkipásztori szükségletekre, sőt éppen azért, hogy hatékonyan és megfelelően tudják ellátni őket, tanácsos, hogy a papoknak a tényleges lehetőségek szerint többé-kevésbé huzamos idő adassék, hogy nyugodtan és intenzíven lehessenek együtt az Úr Jézussal, és ismét erőt és bátorságot merítsenek a megszentelés és megszentelődés útjának folytatásához.

Ennek megfelelően sok egyházmegye különböző kezdeményezésekkel próbálkozott, melyek gyakran sokat ígérő eredményekkel jártak.
E tapasztalatokat fel kell használni minden nehézség ellenére, melyek a paphiányos területeken mutatkoznak.

Ebben a kolostorok, búcsújáró és kegyhelyek jelentős szerepet vállalhatnának. Lehetőségeik szerint biztosítaniuk kellene, hogy a papot mentesítsék egy időre a közvetlen lelkipásztori felelősségtől.

Egyes esetekben hasznos lehet, ha az ilyen visszavonultság célja a tanulás vagy a szent tudományokban való újratájékozódás anélkül, hogy szem elől veszne a cél: a lelki és apostoli megújulás.

Azt a veszélyt azonban mindenképpen kerülni kell, hogy a szombat-időt szabadságnak vagy jogos követelménynek tekintsék.

Papok háza (Domus cleri)
84. Ahol lehetséges, kívánatos berendezni egy házat a papoknak, melyben továbbképző összejöveteleket tartanak, és amely egyéb célokat is szolgál. Mindennel el kell látni, ami kellemessé és vonzóvá teheti.

Ahol ilyen ház még nincs, de szükség volna rá, nemzeti vagy regionális szinten hozzanak létre a szükséghelyzetben lévő papoknak megfelelő intézményt, ahol fizikai, pszichés és lelki erőiket újra visszanyerhetik.

Rekollekciós napok és lelkigyakorlatok
85. Az Egyház régi spirituális tapasztalata, hogy a rekollekciós napok és lelkigyakorlatok a legmegfelelőbb és leghatékonyabb módjai a klérus testreszabott és folyamatos továbbképzésének.

Alapjában ma is szükségesek és aktuálisak. Az arra irányuló gyakorlattal szemben, mely az emberektől minden bensőségeset elvitat, a papnak meg kell találnia Istent és önmagát azáltal, hogy időnként lelkileg összeszedi magát az elmélyült elmélkedésben és imádságban.
Ezért mondja a kánonjogi törvény, hogy a klerikusok számára „a részleges jog előírásai szerint kötelező a rekollekció”.[242] E két formát a püspök egyházmegyéjében előírhatja, a rekollekciós napokat lehetőleg havonta, a lelkigyakorlatot évente.

Nagyon ajánlatos, hogy a püspök úgy tervezze és szervezze meg a rekollekciós napokat és a lelkigyakorlatokat, hogy minden papnak legyen lehetősége választani az egyházmegyében vagy azon kívül, megfelelő papok által, illetve kolostorban vagy – karizmája által a lelki továbbképzésben tapasztalt – szerzetesi közösségben tartott lelkigyakorlatok között.

Tanácsos külön rekollekciós napot tartani a legutóbb szentelt papok számára, s ezen lehetőleg a püspök is vegyen részt.[243] Fontos, hogy az ilyen összejövetelek középpontjában lelki témák álljanak, és kapjon megfelelő teret a csönd és az imádság.

Külön figyelmet kell szentelni a liturgiának, a gyónásnak, a szentségimádásnak, a lelkivezetésnek és a Mária-tisztelet különböző formáinak.
Hogy a folyamatos képzés ezen eszközei jelentősebbek és hatékonyak legyenek, a püspök külön megbízhat egy papot annak szervezésével.
A rekollekciós napok s különösen az évi lelkigyakorlat az intenzív imádság ideje, s nem cserélhető fel a teológiai-lelkipásztori továbbképzés bármilyen formájával.

Tervezni kell
86. Azon felismerés ellenére, hogy a folyamatos képzés rendszerint nehézségekbe ütközik – elsősorban a sok és súlyos feladat miatt, melyeket a papoknak meg kell oldaniuk –, azt kell mondanunk, hogy minden nehézség legyőzhető, ha megfelelő felelősségtudattal közelítik meg.

Hogy lépést tarthassunk a körülményekkel és az evangelizáció sürgető feladatát meg tudjuk oldani, többek között határozott lelkipásztori vezetésre van szükség, melynek célja a papokkal való egészen különleges törődés. Elengedhetetlen, hogy a püspökök a szeretet erejével megköveteljék a papoktól azoknak a rendelkezéseknek nagylelkű betartását, melyeket e témakörben a jognak megfelelően kapnak.
„A folyamatos továbbképzés tervét” nemcsak megfogalmazni kell, hanem végre is kell hajtani. Pontosan ki kell tűzni a célokat, biztosítani kell a megfelelő eszközöket, és szét kell osztani a teendőket.


A papok
87. Saját folyamatos képzésének első számú és legfontosabb felelőse maga a pap. Minden papnak kötelessége ugyanis, hogy Isten kegyelméhez és a mindennapos megtérés dinamikájához – melyek Isten ajándékából fakadnak – hű legyen.[244]

Ez a kötelezettség abból fakad, hogy a papot senki nem helyettesítheti abban, hogy ügyeljen magára (vö. 1Tim 4,16).
Azáltal ugyanis, hogy Krisztus egyetlen papságában részesedik, arra hivatott, hogy egyszeri és megismételhetetlen hivatásának megfelelően a kegyelem rendkívüli gazdagságának néhány részletét, melyet megkapott, megvalósítsa és kinyilvánítsa.

Másrészt minden egyes pap életének körülményei olyanok, hogy már csak pusztán emberi szempontból is megkívánják, hogy a pap személyesen törődjön a saját továbbképzésével, mely képességeit és lehetőségeit segíti kibontakozni.
Ezért a továbbképző összejöveteleken műveltsége és képességei szerint aktívan kell részt vennie. Olyan könyveket és folyóiratokat szerezzen be és olvasson, melyek az igaz tanítást közlik és tapasztalata szerint lelki élete és szolgálata számára hasznosak.

Az olvasmányok között első hely illeti a Szentírást, utána következnek az egyházatyák és az egyházi Tanítóhivatal dokumentumai. Ezek a forrásai a folyamatos képzésnek, melyekkel a papnak személyesen kell foglalkoznia, hogy megfelelő módon a hívőknek is tovább tudja adni.

Testvéri segítség
88. A pap életének egészében láthatóvá kell válniuk „az apostoli szeretet, a szolgálat és a testvériség sajátos kapcsolatainak”,[245] melyekre papok kölcsönös segítségnyújtása épül.[246] Kívánatos, hogy az összes pap egymással való törődése lelki és testi, szolgálati és egészen apró, mindennapos dolgokban megmutatkozzon és növekedjék. A papok e segítségnyújtása támaszt kaphat a különböző papi egyesületekben, melyeknek célja az egyházmegyés lelkiség formálása. Különösen azok az egyesületek jelentősek, melyek „az illetékes hatóság által elismert szabályzat szerint, megfelelő és kellőképpen jóváhagyott életmód és testvéri segítség révén életszentségüket mozdítják elő szolgálatuk gyakorlásában, s amelyek a klerikusok egységét erősítik egymással és püspökükkel”.[247]

Ebből a szempontból fontos, hogy tiszteletben tartsák minden egyházmegyés pap jogát ahhoz, hogy a maga lelki életét úgy alakítsa, ahogy azt a legjobbnak látja, természetesen azoknak a követelményeknek megfelelően, melyeket hivatása és kötelezettségei támasztanak.

Az Egyház nagyra értékeli ezeket az egyesületeket és a papok javára tevékenykedő, jóváhagyott mozgalmakat.[248] Bennük az élet elevenségének jelei mutatkoznak, mellyel a Szentlélek az Egyházat állandóan megújítja.

A püspök
89. Bármekkora terhet és gondot jelentenek a hívek a püspöknek, különös gondot kell fordítania papjai folyamatos képzésére.[249]
Az a különleges kapcsolat, mely a püspök és a papok között abból adódik, hogy „a papok általa nyerik a papságot és megosztják vele Isten népe pásztori gondját”,[250] sajátos felelősséget ró a püspökre a papi továbbképzés terén is.

Ez a felelősség vonatkozik az egyes papokra, amennyiben a továbbképzésnek a lehető legszemélyesebbnek kell lennie, és a papság egészére is, amennyiben a továbbképzés az egyházmegye egész papságának szól. Ezért a püspöknek ápolnia kell a papokkal való kapcsolatát. Külön gondja legyen arra, hogy valóban folyamatos képzés történjék. Érzékennyé kell tennie a papokat e képzés fontossága és szükségessége iránt. Olyan tervezésről és szervezésről kell gondoskodnia, mely az adott körülményeknek megfelel, megkapja a szükséges intézményi keretet, és megfelelő személyek bonyolítják le.[251]

A papi továbbképzésről való gondoskodásnak fontos része, hogy a püspök maga is részt vegyen folyamatos képzésben. A tapasztalat azt mutatja, hogy minél inkább törődik a püspök saját továbbképzésével, s minél inkább meg van győződve ennek szükségességéről, annál inkább képes megkövetelni és támogatni egyházmegyéje papságának továbbképzését.

A kényes feladathoz a püspöknek kérnie kell a papi szenátus együttműködését, jóllehet saját szerepe nélkülözhetetlen és másra át nem ruházható. Úgy tűnik, a papi szenátus természete szerint épp a megfelelő szerv arra, hogy támogassa püspökét, például a továbbképzés tematikájának kidolgozásában. A püspöki konferencián belül minden püspök kapjon segítséget és támaszt püspöktestvéreitől e feladat megoldásához.[252]

A továbbképzők képzése
90. A továbbképzés csak akkor lehetséges, ha a fogadó személyek mellett vannak olyan személyek, akik képesek vezetni a továbbképzést. Egy-egy továbbképző kurzus hatékonysága a megfelelő intézményektől is, de elsősorban a továbbképző személyektől függ.
Kézenfekvő, hogy a püspök felelőssége e személyek megválasztásában nagyon fontos és kényes.

A püspöknek ezért egy csoportra kell bíznia a továbbképzést, melynek tagjait olyan papok közül kell kiválasztania, akik képzettségük és emberi, lelki, kulturális, lelkipásztori érettségük tekintetében magasan állnak, ezért tiszteletnek örvendenek. A továbbképzők az imádság emberei, természetfölötti érzékkel rendelkező tanítók legyenek, elmélyült lelkiélettel, példás magatartással, lelkipásztori tapasztalatokkal. Rendelkezniük kell ama képességgel, hogy – miként az egyházatyák és minden idők szentjei tették – a lelki élet követelményeit össze tudják kapcsolni a pap emberségével. Jöhetnek a szemináriumi nevelők közül, felsőfokú egyházi oktatási intézményekből, vagy olyan közösségekből, melyeknek karizmája a papi élettel és lelkiséggel kapcsolatos. Minden esetben biztosítani kell a tanítás tisztaságát s az egyházi fegyelemhez való hűséget. Ezenfelül a továbbképző személyeknek a püspök megbízható munkatársainak kell lenniük; de a végső felelősség e munkatársak továbbképzése ügyében a püspököt terheli.

Tanácsos, hogy legyen egy olyan csoport, mely segíti a püspököt abban, hogy a folyamatos képzés éves tervét kidolgozza. E csoport feladata a szükséges munkatársak felkészítése, kurzusok, ülések, összejövetelek, rekollekciók előkészítése; a megfelelő időpontok kitűzése stb. A jó program kidolgozásához a különleges témák szakembereinek tanácsa is kikérhető. Kívánatos, hogy egy csoportra bízzák a továbbképzést, de szükség esetén különböző csoportok is végezhetik a tervezést és lebonyolítást.

Az egyházak együttműködése
91. Különböző részegyházak közösen tarthatnak fönn intézményeket a folyamatos képzés számára, s a nemzeti vagy regionális püspökkari konferenciák közösen tervezhetik meg használatukat. Így például az egyházmegyék élhetnek a papképzéssel foglalkozó egyházmegyeközi vagy egyházmegyék fölötti szervezetek (fakultások, teológiai és lelkipásztori intézetek) lehetőségével. Az erők ilyen egyesítése amellett, hogy a részegyházak kommuniójának hiteles megvalósulása, segíthet a magasabb szintű képzésben.[253]

Akadémiai és spirituális központok együttműködése
92. Ezeken túl a kutató és felsőoktatási intézetek, spirituális központok, példás fegyelmű kolostorok és kegyhelyek a teológiai és lelkipásztori továbbképzés központjai lehetnek azáltal, hogy a csönd oázisai, az imádság, a szentgyónás és a lelkivezetés helyei, s a fizikailag is gyógyító nyugalom és a papi közösség lehetőségét nyújtják. Ily módon a szerzetesi közösségek is részt vehetnek az egyházmegyés papság állandó képzésében és abban a megújulásban, mely a harmadik évezredben szükséges az újraevangelizáláshoz.


Az első papi évek
93. A papszentelés utáni első években a fiatal papokat nagyon kell támogatni abban, hogy megtalálják azt az élet- és munkaformát, melyben valóra válthatják a szemináriumi évek alatt kialakított ideáljaikat.[254] Ezek az első évek döntőek a jövő számára, mert a valósággal való első keserves találkozás az igazság órája az elméleti képzés után. Ezen első évek harmonikus érlelődése teszi lehetővé a későbbi súlyos problémák hittel és bátorsággal való megoldását. Éppen ezért a püspökkel és egy bölcs lelkivezetővel való személyes kapcsolatra, a megnyugvás és a meditáció óráira, valamint a havi rekollekcióra nagy szükségük van.

A lelkipásztori évről mondottakhoz hasonlóan nagyon hasznosak az évenkénti kurzusok, melyeken a teológiai, jogi, spirituális stb. témákban el lehet mélyülni. E kurzusok alkalmai lehetnek a gyóntatási joghatóság megújításának, a kánonjog és a püspök rendelkezései szerint.[255] Tanácsos volna a fiatal papok közös életét biztosítani már idősebb papokkal azért, hogy tapasztalataikat kicserélhessék, egymást megismerhessék és megtanulják a „correctio fraterna” kényes gyakorlását.

Végül a fiatal papoknak az igazi testvériség és jó ízlés környezetében kellene felnőniük, ami a személyes figyelmességben mutatkozik meg a testi egészség és az élet anyagi vonatkozásaiban is.

Az első évek után
94. Néhány év alatt a papok sok tapasztalatra tesznek szert a szolgálatban, s alkalmassá válnak arra, hogy egészen Isten országa terjesztésére szenteljék magukat. Ebben a papi korosztályban nagy lelki és lelkipásztori tartalékok vannak.

Bátorítani kell őket, hogy képzettségüket értelmesen becsüljék és minden tekintetben újra elmélyítsék, illetve hogy önmagukat és tetteiket mérlegre tegyék; élesszék fel újra a szent szolgálat motivációját és gondolják át a lelkipásztori módszereket. Buzdítani kell őket a papi közösségre, a püspökkel való baráti kapcsolatra, az elfáradás, a kudarc és a magány feldolgozására; s végül a papi lelkiség forrásainak újbóli felfedezésére.[256]

Ezért fontos, hogy ezek a papok éljenek azokkal a speciális és alapos képzési lehetőségekkel, melyekben teológiai-lelkipásztori kérdések mellett az ebben az életkorban esetleg felmerülő pszichológiai és érzelmi nehézségekről is szó van. Tanácsos ezért, hogy az ilyen összejöveteleken a püspökön kívül olyan szakértők is részt vegyenek, akik az említett problémakörökben értékes és megbízható segítséget tudnak nyújtani.

A korosabb papság
95. Az éveikben előrehaladottabb papok is – akik minden tiszteletet megérdemelnek – rászorulnak az állandó továbbképzésre, nem annyira arra, hogy tudományosan elmélyüljenek vagy kultúrvitákat folytassanak, hanem „annak a szerepnek a megerősítésére és biztosítására, amely a presbitériumon belül rájuk hárul”.[257]

Az idősebb papok nemcsak a középkorúak számára szervezett képzésből meríthetnek hasznot, hanem azokból a sajátos összejövetelekből is, melyek a papi élet kontemplatív jellegét mélyítik el. Ezek segíthetnek abban, hogy a korábban tanultak tartalmi gazdagságát újra felfedezzék; hogy szolgálatuk – elsősorban a gyóntatás és a lelki vezetés – értelmes voltát újra megérezzék. Tapasztalatot cserélhetnek egymás között, bátoríthatják egymást, elbeszélgethetnek s az egymásnak nyújtott dolgok révén „a többi pap értékes tanítói és továbbképzői lesznek”.[258]

Különleges helyzetben lévő papok
96. Életkortól függetlenül a papok „a fizikai gyöngeség vagy erkölcsi fáradtság állapotába” kerülhetnek.[259] Szenvedéseik felajánlásával hozzájárulhatnak a megváltás művéhez, mert „tanújelét adhatják annak, hogy a kereszt elfogadását remény és húsvéti öröm kíséri”.[260]

Az ilyen papok továbbképzésének arra kell biztatnia, hogy „görcsök nélkül és bátran folytassák szolgálatukat az Egyházban”,[261] s legyenek beszédes jelei annak, hogy a lét több mint a tevékenység, a lényegi tartalom több, mint a technikák, s a kegyelem több, mint a külső hatékonyság.

Így megtapasztalhatják ugyanazt, amiről Szent Pál így ír: „Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak a javára” (Kol 1,24).

A püspök és a paptestvérek nem mellőzhetik a beteg testvérek rendszeres látogatását, melyből azok megérezhetik, hogy a presbitérium tagjai, és az egész Egyház épül szenvedésükből.

Egész különleges figyelemmel kell körülvenni a hűséges szolgálat után életük végéhez érkezett papokat. A körülállók imája kísérje a szent útravaló és a betegek kenetének kiszolgáltatását, s a temetésen lehetőleg az egész papság vegyen részt.

A pap magánya
97. Bármely életszakaszban és bármilyen helyzetben megtapasztalhatja a pap a magányt,[262] amely anélkül, hogy pszichológiai elszigetelődést jelentene, egészen normális következménye az evangéliumi értelmű Krisztus-követésnek és értékes eleme lehet az életnek. Egyeseknél azonban különleges nehézségek következménye lehet, mint például kirekesztettség, meg nem értés, vakvágány, magárahagyottság, az élet ostobaságai, önmaga és mások jellembeli korlátai, megszólások, megaláztatások stb. Ezekből kialakulhat a kudarcérzés, ami nagyon nyomasztó lehet.

Ám az Úr segítségével ezek a nehéz dolgok is nagyszerű lehetőséget hozhatnak az apostolkodás és az életszentség útján való előrejutáshoz; a pap ugyanis felfedezheti, hogy valójában „az Úr jelenlétével betöltött magányról van szó”.[263] Mindez azonban nem szünteti meg a püspök és az egész presbitérium súlyos kötelezettségét, hogy óvjanak mindenkit attól a magánytól, amely a papi közösség elhanyagolásából ered.

Végezetül nem szabad megfeledkezni azokról a paptestvérekről, akik elhagyták szolgálatukat, s meg kell adni nekik a szükséges segítséget, főként az imádságban és az értük vállalt vezeklésben. Az irántuk tanúsított megértő magatartás azonban nem vezethet olyan végeredményre, hogy egyházi szolgálatot bízzanak rájuk, mert ez sajátos állapotuk miatt a hívők körében félreértésre és zavarra adhat okot.


98. Az aratás Ura, aki hívja a munkásokat és küldi őket aratásába (vö. Mt 9,38), örök hűséggel ígérte meg: „Szívem szerinti pásztorokat adok nekik” (Jer 3,15). Ez az isteni ígéret az Egyházban ma is eleven és hatékony.[264] Erre támaszkodik a remény, hogy elegendő és szent papi hivatást kapunk, aminek jelei már sok országban mutatkoznak. S ugyanerre az ígéretre támaszkodik a bizonyosság is, hogy az Úr megadja az Egyháznak a szükséges világosságot a kalandhoz, hogy a mélyre evezzen és kivesse a hálót.

Isten ajándékára az Egyház hálával, hűséggel, a Szentlélekre figyeléssel, állandó és alázatos imádsággal válaszol. Apostoli küldetésének betöltéséhez minden papnak a szívébe kell vésnie Jézus szavait: „Atyám, én megdicsőítettelek téged a földön: a feladatot, melynek elvégzését rám bíztad, elvégeztem” (vö. Jn 17,2-4). Ezért adja a pap életét a testvérekért a természetfölötti szeretet jeleként – engedelmesen, cölebsz tisztaságban, egyszerűségben, az egyházi fegyelem megtartásában – élve.

Az evangelizálásban a pap túllép a természetes renden, hogy mindig az „Istennel kapcsolatos dolgokban” legyen (vö. Zsid 5,1). Arra hivatott ugyanis, hogy az embert isteni életre emelje és segítse a növekedésben, hogy elérje Krisztus nagykorúságát. Egy hiteles
pap – aki hűséges Krisztushoz és az Egyházhoz – emiatt páratlan erő az egész világ igazi fejlődése javára.

„Az újraevangelizálás új igehirdetőket igényel: ezek a papok, akik arra kötelezik magukat, hogy papságukat az életszentség sajátos útjaként élik.”[265] Isten emberei hajtják végre Isten műveit!

Krisztushoz hasonlóan a papnak is a természetfölötti élet példáját kell mutatnia a világnak: „Példát adtam nektek, hogy ti is azt tegyétek, amit én tettem veletek” (Jn 13,15).

Az élet tanúságtétele fejezi ki a papot, és ez a legmeggyőzőbb prédikációja. A hiteles belső motivációval megtartott egyházi fegyelem nagyon jól szolgálja az identitást, a szeretet gyarapodását és a tanúságtétel erejét, s nélküle merő illúzió minden kulturális képzés és a legpontosabb tervezés is. Ha hiányzik a „Krisztussal való együttlét”, semmit nem használ a „tevékenység”.

Ez a pap identitásának, életének, szolgálatának és továbbképzésének horizontja: Határtalan, nyílt, bátor, hittel megvilágított, reménytől lelkesített és szeretetben gyökerező feladat.

E sürgető és szükséges feladat megoldásában senki nincs egyedül.
A papnak segítséget kell kapnia az Apostoli Szentszékkel közösségben lévő püspökének lelkipásztori vezetésétől, valamint az egész presbitérium és Isten egész népének testvéri együttműködéséből.

Minden pap a hűséges anyának, Máriának ajánlja magát. Találjanak a Szent Szűzben – „aki a maga életében annak az anyai érzületnek a példája, melynek el kell töltenie az apostoli küldetésű Egyház minden munkatársát, aki az emberek újjászületéséért fáradozik”[266] –a papok szüntelenül oltalmat és segítséget saját életük megújításához, hogy ezáltal papságukból a megváltás harmadik évezredének küszöbén intenzívebb és megújult evangelizáció fakadjon.

Őszentsége, II. János Pál pápa a jelen Direktóriumot jóváhagyta és közzétételét elrendelte 1994. január 31-én.

---

Mária,
Jézus Anyja és a papok Anyja,
engedd, hogy így szólítsunk téged,
hogy ünnepelhessük anyaságodat,
s Fiad és fiaid papságát szemlélhessük nálad,
Istennek szent Anyja!

Krisztus Anyja,
a Szentlélek fölkenése által pap Messiásnak
embertestet adtál,
hogy üdvözítse a szegényeket és megtört szívűeket;
őrizd meg szívedben és az Egyházban a papokat,
Megváltónak Anyja!

Hitnek Anyja,
ki elkísérted a templomba az Emberfiát,
hogy beteljesítse az atyáknak adott ígéreteket;
ajánld az Atyának az O dicsőségére Fiadnak papjait,
Szövetség Szent Szekrénye!

Egyháznak Anyja,
ki az utolsó vacsora termében a tanítványok között
az új népért és a pásztoraiért imádkoztál,
eszközöld ki a papoknak az ajándékok teljességét,
Apostolok Királynője!

Jézus Krisztus Anyja,
ki Fiad mellett álltál élete kezdetén és küldetésében,
kerested Őt, a Mestert a sokaságban,
mellette álltál, amikor fölmagasztalták a földről,
s Ó odaadta magát egyetlen és örök áldozatul;
aki fiadként kaptad meg Jánost,
fogadd el az öröktől fogva meghívottakat,
oltalmazd növekedésüket,
kísérd életükben és szolgálatukban a te fiaidat,
Papok Édesanyja! Ámen.[267]

---

Jegyzetek:
[1] LG 28, OT 22, CD 16, PO; Sac.; Kléruskongregáció: Inter ea körlevél, 1969. XI. 4.; UT; CIC 273–289. k.; 232–264. k.; 1008–1054. k.; RFI; II. János Pál: Nagycsütörtöki levelei a papokhoz; Katekézisek a papokról 1993. III. 31–IX. 22-ig az ált. kihallgatásokon.
[2] Továbbiakban PDV.
[3] PDV 18.
[4] Vö. PO 2.
[5] LG 1.
[6] PDV 11.
[7] Uo. 15.
[8] Uo. 21; PO 2, 12.
[9] PDV 12.
[10] Ua. 18; L’Osservatore Romano, 1990. X. 29–30. (A szinódus üzenete Isten népéhez.)
[11] PDV 16.
[12] Uo. 12.
[13] Vö. DS 1763–78; PDV 11–18.
[14] Vö. LG 18–31; PO 2; CIC 1008. k.
[15] Vö. LG 10; PO 2.
[16] Vö. AA 3; II. János Pál: Christifideles laici apostoli levél, 1988. XII. 30.
[17] Vö. PDV 13–14.
[18] Uo. 18.
[19] Uo. 15.
[20] Vö. DV 10; PO 4.
[21] PO 5; KEK 1120.
[22] Vö. PO 6.
[23] PDV 16.
[24] Uo.
[25] Uo. 3.
[26] Vö. LG 28; PO 7; CD 28; AG 19; PDV 17.
[27] Vö. LG 28; PR I,51.
[28] LG 28.
[29] Vö. PDV 16.
[30] Vö. AAS 1993:844. (A Hittani Kongregáció Communionis notio levele 1991. V. 28., 10. p.)
[31] Vö. II. János Pál: Redemptoris missio enciklika, 23.
[32] Vö. PO 10; PDV 32.
[33] Vö. LG 28; PO 7.
[34] Vö. CIC 266. k. 1. §.
[35] Vö. LG 23, 26; AAS 1980: 346, 353, 360. (Kléruskongregáció: Postquam Apostoli, 1980. III. 25. 5, 14, 23.); CCL 1, 201. (Tertullianus: De praescriptione, 20.)
[36] Vö. LG 23; PO 10; PDV 32; Postquam Apostoli 343. o.: Hitterjesztési Kongregáció: Lelkipásztori irányelvek az egyházmegyés papok számára missziós területen, 1989. X. 1, 4.; CIC 27. k.
[37] Vö. uo.; Redemptoris missio enciklika, 54–67.
[38] „Redditur negationi trinae trina confessio, ne minus amori lingua serviat, quam timori, et plus vocis elicuisse videatur mors imminens, quam vita praesens. Sit amoris officium pascere dominicum gregem, si fuit timoris indicium negare pastorem.” CCL 36, 678. (Szt. Ágoston: In Iohannis Evangelium tractatus, 123, 5.)
[39] PDV 21.; CIC 274. k.
[40] CIC 275. k. 2. §; 529. k. 1. §.
[41] CIC 574. k. 1. §.
[42] Vö. DS 1763–76; LG 10; Hittani Kongregáció: Sacerdotium ministeriale levele 1983. VIII. 6., 1.
[43] LG 9.
[44] PO 7.
[45] Hitterjesztési Kongregáció: Lelkipásztori irányelvek az egyházmegyés papok számára missziós területen, 3.
[46] Sacerdotium ministeriale, II, 3; III, 2; KEK 875.
[47] Vö. PO 11.
[48] II. János Pál beszéde a svájci püspökökhöz, 1984. VI. 15.
[49] Vö. L’Osservatore Romano, 1993. IV. 25., V. 29. (II. János Pál beszédei.)
[50] PDV 12; Vö. LG 1.
[51] LG 8.
[52] CCL 41, 555. (Szt. Ágoston: Sermo 46, 30.)
[53] PDV 28.
[54] LG 28; PO 7, 15.
[55] CIC 33. k.,; 333. k., 1. §.
[56] LG 22; CD 4; CIC 336. k.
[57] Communionis notio 14.
[58] CIC 902. k.
[59] Vö. Summa Theologiae III, 82, 2; SC 41, 57; AAS 1965:410 (Ecclesiae semper dekrétum, 1965. III. 7.); 1967:565. (Eucharisticum Mysterium instrukció, 47.)
[60] Uo.
[61] Vö. CIC 273. k.
[62] PO 15; PDV 65, 79.
[63] Vö. Antiochiai Szt. Ignác: Levél az efezusiakhoz, XX, 1, 2.
[64] PDV 17; vö. LG 28; PO 8; CIC 275. k. 1. §.
[65] PDV 74; Hitterjesztési Kongregáció: Lelkipásztori irányelvek az egyházmegyés papok számára missziós területen, 6.
[66] PO 8; CIC 369. k., 498–499. k.
[67] Vö. PO 8.
[68] CIC 265. k.
[69] Vö. II. János Pál pápa beszéde a quitói székesegyházban, 1985. I. 29.
[70] PDV 31.
[71] Vö. uo. 17, 74.
[72] Vö. CIC 498. k. 1–2. §.
[73] PDV 31.
[74] Vö. uo. 31, 41, 68.
[75] Vö. CIC 271. k.
[76] PDV 74.
[77] II. János Pál katekézise 1993. VIII. 4-én.
[78] Vö. PO 12, 14.
[79] Vö. uo. 8.
[80] Vö. PL 39:1568. (Szt. Ágoston: Sermo 355, 356.)
[81] LG 28; PO 8; CD 30.
[82] Vö. Püspöki Kongregáció: Ecclesiae imago direktórium, 112. 1972. II. 22.; CIC 280., 245. k. 2. §, 550. k. 1. §; PDV 81.
[83] Vö. SC 26, 99; Liturgia Horarum (Institutio generalis, 25).
[84] Vö. CIC 278. k. 2. §; PDV 31, 68, 81.
[85] Vö. CIC 550. k. 2. §.
[86] Vö. CIC 545. k. 1. §.
[87] Vö. II. János Pál katekézise 1993. VII. 7-én; PO 15.
[88] PDV 15.
[89] Vö. PO 9; CIC 275. k. 2. §; 529. k. 2. §.
[90] PDV 74.
[91] Vö. CIC 529. k. 2. §.
[92] Vö. PDV 74; AAS 1964:647. (VI. Pál: Ecclesiam suam enciklika.)
[93] Vö. II. János Pál katekézise 1993. VII. 7-én.
[94] Vö. CIC 529. k. 1. §.
[95] Vö. PO 11; CIC 233. k. 1. §.
[96] PDV 74.
[97] Vö. CIC 287. k. 2. §; AAS 1982:642. (Kléruskongregáció: Quidam Episcopi dekrétum, 1982. III. 8.)
[98] Uo.
[99] Vö. II. János Pál katekézise 1993. VII. 28-án; vö. GS 43; AAS 1971:912. (UT II, I, 2/b); CIC 281. k. 3. §; 287. k. 1. §.
[100] KEK 2442; vö. CIC 227. k.
[101] UT II, I, 2/b.
[102] Vö. PDV 5.
[103] Vö. AAS 1993:826. (II. János Pál beszéde Santo Domingóban 1992. X. 12., 24.)
[104] Uo. 1.
[105] Uo. 25.
[106] Vö. uo.
[107] Vö. AAS 1987:1285. (II. János Pál: Nagycsütörtöki levél a papokhoz.)
[108] Vö. CIC 276. k. 2. § 1.
[109] Vö. PO 5, 18; PDV 23, 26, 38, 46, 48; CIC 246. k. 1. §; 276 k. 2. § 2.
[110] Vö. PO 5, 18; CIC 246. k. 4. §; 276. k. 2. § 5.
[111] Vö. PO 18; CIC 239. k.; PDV 40, 50, 81.
[112] Vö. PO 18; CIC 246. k. 2. §; 276. k. 2–3. §; PDV 26, 72.
[113] Vö. CIC 1174. k. 1. §.
[114] PO 18; PDV 26, 37–38, 47, 51, 53, 72.
[115] CIC 276. k. 2. § 5.
[116] PO 4, 13, 18; PDV 26, 47, 53, 70, 72.
[117] Vö. PO 18; CIC 276. k. 2. § 4; PDV 80.
[118] Vö. PO 18; CIC 246. k. 3. §; 276. k. 2. § 5; PDV 36, 38, 45, 82.
[119] Vö. PO 18; PDV 26, 37–38, 47, 51, 53, 72.
[120] Vö. PO 18.
[121] AAS 1979:394. (II. János Pál: Nagycsütörtöki levél a papokhoz.); PDV 80.
[122] Vö. PL 32, 63. (Possidius: Vita Sancti Aurelii Augustini, 31.)
[123] Vö. Liturgia Horarum (Institutio generalis 3–4.)
[124] PR II, 151.
[125] PO 18; UT II, I, 3; PDV 46, 47; L’Osservatore Romano 1993. VI. 3. (II. János Pál katekézise.)
[126] CSEL 82, 229. (Epist. 33: „Numquam enim minus solus sum, quam cum solus esse videor”).
[127] Vö. PO 14; PDV 23.
[128] Vö. CIC 279. k. 1. §.
[129] DV 5; KEK 1–2, 142.
[130] Uo. 150–152, 185–187.
[131] L’Osservatore Romano 1993. IV. 22. (II. János Pál katekézise.)
[132] DV 25.
[133] CIC 757, 762, 776. k.
[134] PO 4.
[135] Uo. vö. PDV 26.
[136] Vö. L’Osservatore Romano 1993. IV. 22. (II. János Pál katekézise.)
[137] Vö. uo.; DV 10.
[138] Vö. Summa Theologiae I, 43, 5.
[139] Vö. CIC 769. k.
[140] Vö. Catechesi tradendae, 18.
[141] Vö. CIC 768. k.
[142] Vö. CIC 776. k.
[143] Vö. PO 9.
[144] Vö. uo. 6.
[145] Vö. CIC 779. k.
[146] Vö. II. János Pál: Fidei depositum konstit., 1992. X. 11. (KEK).
[147] Vö. L’Osservatore Romano 1993. V. 14. (II. János Pál katekézise.)
[148] Vö. PO 5.
[149] Uo.
[150] Vö. uo. 5, 13; PG 6:429. (Szt. Jusztinosz: Apologia I, 67); CCL 36:266. (Szent Ágoston: In Iohannis Evangelium tractatus, 26, 13–15.)
[151] Vö. CIC 904. k.
[152] Vö. SC 128.
[153] Vö. uo. 122–124.
[154] Vö. uo. 112, 114, 116.
[155] Vö. uo. 120.
[156] Vö. uo. 30.
[157] Vö. CIC 899. k. 3. §.
[158] Vö. SC 22; CIC 846. k. 1. §.
[159] Vö. CIC 929. k.; Missale Romanum (Institutio generalis 81, 298); AAS 1970:701. (Rítuskongregáció: Liturgicae instaurationes, 8c.)
[160] L’Osservatore Romano 1993. VI. 10. (II. János Pál katekézise.); vö. PDV 48; Eucharisticum Mysterium instrukció, 50; KEK 1418.
[161] L’Osservatore Romano 1993. VI. 3. (II. János Pál katekézise.); vö. SC 99–100.
[162] Vö. Tridenti Zsinat VI. Sess.: De iustificatione, 14; XIV. Sess: De poenitentia, 1, 2, 5–7, 10; XXIII. Sess: De ordine, 1; PO 2, 5; CIC 965. k.
[163] Vö. KEK 1443–45.
[164] Vö. CIC 966. k. 1. §; 978. k. 1. §; 981. k.; L’Osservatore Romano 1993. III. 28. (II. János Pál beszéde az Apostoli Penitenciáriához.)
[165] Vö. CIC 986. k.
[166] Vö. CIC 960. k.; II. János Pál: Redemptor hominis enciklika, 20.
[167] Vö. CIC 961–63. k.; AAS 1978:328. (VI. Pál beszéde III. 20-án.); 1981:201. (II. János Pál beszéde I. 30-án); 1985:269. (Reconciliatio et poenitentia apostoli levél, 33.)
[168] Vö. CIC 978. k. 1. §; 981. k.
[169] Vö. CIC 964. k.
[170] CIC 276. k. 2. § 5; PO 18.
[171] PDV 26; Reconciliatio et poenitentia, 31.
[172] Uo. 32.
[173] Vö. PDV 22–23; II. János Pál: Mulieris dignitatem apostoli levél, 26.
[174] Vö. PO 6; CIC 529. k. 1. §.
[175] „A lelkek lelki szülése a papok kiváltsága: ôk hívják a kegyelem életére a keresztség által, az ô segítségükkel öltjük magunkra Krisztust, s temetkezünk el Isten Fiával együtt, s leszünk tagjai ennek a boldog Fônek (vö. Róm 6,1; Gal 3,27). Ezért nemcsak többre kell becsülnünk ôket a királyoknál és fejedelmeknél, hanem nagyobb tiszteletet érdemelnek, mint a szüleink. Ők ugyanis a hús akaratából és vérbôl nemzettek minket, a papok pedig Isten fiaivá; a kegyelem rendjében boldog újjászületésünk, szabadságunk és fiúvá fogadásunk eszközei ôk” (PG 48, 643: Aranyszájú Szt. János: De sacerdotio, III, 6).
[176] PDV 29; Vö. PO 16; CIC 277. k. 1. §.
[177] Vö. II. János Pál: Veritatis splendor enciklika, 22.
[178] Vö. OT 10; CIC 247. k. 1. §; RFI 48; Orientamenti educativi, 16, (1974).
[179] Vö. AAS 1979:405. (II. János Pál: Nagycsütörtöki levél a papokhoz.); PDV 29. p.; CIC 277. k. 1. §.
[180] Vö. PO 16; Sac. 14.
[181] Vö. PO 16; CIC 1036–37. k.
[182] Vö. PR III:228; AAS 1979:409. (II. János Pál: Nagycsütörtöki levél a papokhoz.)
[183] Vö. UT II, I, 4c.
[184] Vö. PO 16.
[185] Vö. Uo.
[186] PDV 29.
[187] Nevelési Kongregáció: Orientamenti educativi, 16, (1974).
[188] Elvirai Zsinat (300–305) 27, 33.; Neocezáreai Zsinat (314) 1.; I. Niceai Zsinat (325) 3.; Karthágói Zsinat (390), Trullai Zsinat (691) 3, 6, 12, 13, 26, 30, 48. k.
[189] Vö. AAS 1993:880. (II. János Pál: Nagycsütörtöki levéle a papokhoz.)
[190] „A pap lelkének tisztábbnak kell lennie a napsugárnál, hogy a Szentlélek el ne hagyja, s ô elmondhassa: már nem én élek, hanem Krisztus él bennem (Gal 2,20). Ha a pusztai remeték távol a városoktól, a piacoktól, s azok lármájától nem eshetnek abba a tévedésbe, hogy életmódjuk, mely maga a teljes csöndesség, biztonságban van; épp ellenkezôleg, belül igen nagy összeszedettségben kell lenniük, hogy minden oldalról fölfegyverkezve gyakorolják a jó cselekvést és beszédet, annak érdekében, hogy amennyire ez emberileg lehetséges, hűségben és szeplôtelen tisztaságban járhassanak Isten színe elôtt; beláthatod, hogy micsoda erôvel és hatalommal kell rendelkeznie a papnak, hogy lelkét minden mocsoktól megszabadítsa, és lelke szépségét szeplôtelenül megôrizze. Neki ugyanis fokozottabb tisztaságra van szüksége, mint a szerzetesnek. S mindezek fölött ô, akinek nagyobb tisztaságra van szüksége, számtalan elkerülhetetlen lehetôségnek van kitéve, amelyekben bemocskolódhat, ha lelkét gondos éberséggel megközelíthetetlenné nem teszi” (PG 48:679. Aranyszájú Szt. János: De sacerdotio, VI, 2).
[191] Vö. CIC 277. k. 2. §.
[192] Vö. CIC 277. k. 3. §.
[193] Vö. PO 16.
[194] Vö. Sac. 79–81; PDV 29.
[195] Vö. PO 15; PDV 27.
[196] Vö. Veritatis splendor enciklika, 31, 32, 106.
[197] Vö. CIC 274. k. 2. §.
[198] Vö. CIC 273. k.
[199] Vö. LG 23.
[200] Vö. LG 27; CIC 381. k. 1. §.
[201] Vö. CD 2; LG 22; CIC 333. k. 1. §.
[202] Vö. II. János Pál új kódexet kihirdetô Sacrae disciplinae leges konstitúciója.
[203] Uo.
[204] Vö. CIC 392. k.
[205] Vö. SC 7.
[206] Uo. 10.
[207] CIC 838. k.
[208] SC 22.
[209] CIC 846. k. 1. §.
[210] Vö. A Kléruskongregáció Omnes christifideles levele, 9. p. 1973. I. 25.
[211] L’Osservatore Romano 1982. X. 18. (II. János Pál: Levél Róma vikáriusához.)
[212] Vö. VI. Pál beszédei. 1969. II. 17., 1972. II. 17., 1978. II. 10.; II. János Pál beszédei 1978. XI. 9., 1979. IV. 7., IV. 19.
[213] Vö. CIC 284. k.
[214] Vö. VI. Pál: Ecclesiae sanctae motu proprio I, 25, 2d.
[215] Vö. VI. Pál katekézise 1969. IX. 17.; Beszéde 1973. III. 1.
[216] PO 16; 20–21.
[217] Vö. uo. 17.
[218] Vö. CIC 286. 1392. k.
[219] Vö. PO 17.
[220] Vö. PO 17.; CIC 222. k. 2. §; 282.; 529. k.
[221] Vö. CIC 282. k. 1. §.
[222] Vö. PO 17.
[223] Vö. uo. 17.
[224] Vö. L’Osservatore Romano 1993. VI. 30. (II. János Pál katekézise.)
[225] Vö. PO 18.
[226] Vö. PDV 70.
[227] Vö. uo.
[228] Vö. uo. 79.
[229] Vö. CIC 279. k.
[230] Vö. PDV 76.
[231] Vö. PO 3.
[232] Vö. PO 19; OT 22; CIC 279. k. 2. §; RFI 101.
[233] Vö. CIC 279. k. 3. §.
[234] Centesimus annus enciklika, 57.
[235] Vö. PDV 79.
[236] Vö. uo.
[237] Vö. uo.
[238] Vö. uo.
[239] Vö. uo.; OT 22; PO 19.
[240] Vö. VI. Pál: Ecclesiae sanctae apostoli levél. I, 7; Inter ea 16; RFI 63, 101; CIC 1032. k. 2. §.
[241] Vö. RFI 63.
[242] CIC 276. k. 2. § 4; vö. 533. k. 2. §; 550. k. 3. §.
[243] Vö. RFI 101.
[244] Vö. PDV 70.
[245] PO 8.
[246] Vö. uo.
[247] CIC 278. k. 2. §; vö. PO 8.
[248] Vö. PO 8; CIC 278. k. 2. §; PDV 81.
[249] Vö. CD 16.
[250] PDV 79.
[251] Vö. Uo.
[252] Vö. OT 22; RFI 101.
[253] Vö. PDV 79.
[254] Vö. uo. 76.
[255] CIC 270; 272. k.
[256] PDV 77.
[257] Uo.
[258] Uo.
[259] Uo.
[260] Uo. 41.
[261] Uo. 77.
[262] Vö. uo. 74.
[263] Uo.
[264] Vö. uo. 82.
[265] Uo. 82.
[266] LG 65.
[267] PDV 82.

---