Szentmise
Vasárnapi mise, gyászmise, nászmise, roráte, „megér egy misét”: ismerős kifejezések, és egy híján mind a katolikus templomba vezetnek, ahol a leggyakrabban valóban misével találkozunk.
Városi templomokban minden nap, vasárnap pedig több is van, de vidéken is legalább vasárnap misére nyílik meg a templom kapuja.
Mi is a mise, honnan ered és mi történik benne, mit ad a külső szertartásokon keresztül? Hogyan változik az év során? Ezekre a kérdésekre adnak válasz az alábbi részek.
Az utolsó vacsorától a szentmiséig
Amikor misén vagyunk, akkor fegyelmezett mozdulatok, ritmus, együtt mondott imák, közös ének és gesztusok, szokatlan ruhák, színek, tömjénfüst tűnnek fel. Hogyan érkezett ide 2000 év alatt a kereszténység?
Jézus az utolsó vacsorán a szertartásos étkezés során megáldotta a kenyeret és a bort, és új értelmet, lényeget adott nekik: „ez az én testem…, ez az én vérem”. Ezután tanítványai lelkére kötötte: „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. (Vö. Lk 22,14–23) Az apostolok ezt a fontos gesztust őrizték a kezdetektől fogva: kenyértörésnek nevezték azt, amikor összejöveteleiken a kenyér és bor fölött hálát adtak, megismételték Jézus szavait és ettek a kenyérből és ittak a borból: részesültek Krisztus testéből és véréből. A kenyértörés előtt a szemtanúk elmesélték, miket tanított és tett Jézus. Ebből a két mozzanatból alakult ki a mise két része, az igeliturgia (a Szentírás felolvasása és magyarázata: mit tett Isten értünk) és az áldozat liturgiája (a kenyértörés későbbi neve).
A IV. században alakult ki a mai értelemben vett mise, amely sok elemet átvett a római császári udvar szertartásosságából (vonulások, szolgálattevők ruhái, tömjén, bazilika stb.). Az évszázadok során sok minden formálódott benne, amíg a középkor végére megszilárdult a szertartás rendje, és így maradt meg változatlan formában 400 éven keresztül (1570–1970). Korunkban a II. vatikáni zsinat után a mise hagyományos szertartásrendjét a kornak megfelelőbb módon újították meg. A mise mindenki számára érthető lett, nemzeti nyelveken imádkozzuk (latin helyett), az emberek sokféle módon bekapcsolódhatnak (ének, felolvasás, könyörgések, áldoztatás stb.).
Krisztus teste és vére
Jézus tanításai közül az egyik legnehezebben érthető az a beszéd, amelyet János evangéliumának 6. fejezetében (Jn 6) mond el. Többször, több megfogalmazásban kimondja: ennünk kell az ő testét és innunk kell az ő vérét ahhoz, hogy az ő élete, Isten élete bennünk legyen.
A kortársak megbotránkoztak ezeken a gondolatokon, mert szó szerinti értelmezésük ijesztő. Az utolsó vacsorán lett nyilvánvaló, hogy Jézus miként gondolta, amit mondott. Ott kiejtett szavai már az első időktől fogva imádsággá váltak az Egyházban. Szent Pál így adja vissza ezeket: „Urunk Jézus elárulásának éjszakáján fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és így szólt: »Vegyétek és egyétek, ez az én testem értetek. Ezt tegyétek az én emlékezetemre.« Ugyanígy vacsora után fogta a kelyhet, és így szólt: »Ez a kehely az új szövetség az én véremben. Ezt tegyétek, valahányszor isztok belőle, az én emlékezetemre.«” (1Kor 11,23–25).
Hogyan lehetséges mindez? Nem tudjuk, hiszen meghaladja emberi gondolkodásunkat. Egyben biztosak vagyunk: Isten, aki a világot a semmiből megteremtette, mindent megtehet ennek a világnak bármely részével. Az átváltozás mikéntjét Jézus nem mondta el, ez misztérium marad – azt azonban hangsúlyozta, hogy hinnünk kell azt, hogy a kenyér az ő teste.
Az Egyház a későbbiekben a filozófia nyelvén próbálta megragadni ezt a változást, mondván, hogy a kenyér és a bor átlényegül Krisztus testévé és vérévé. A kenyér és a bor külső megjelenése (színe) nem változik, de lényegét tekintve már többé nem az, ami volt, hanem Krisztus maga. Ezért mondjuk, hogy az Oltáriszentség Krisztus teste és vére, a kenyér és a bor színe alatt.
Miért van az, hogy nem mindenki áldozik?
Az Oltáriszentség, Eukarisztia latin neve: communio, vagyis ’közösség’. E megnevezés azt juttatja kifejezésre, hogy a szentáldozásban közösség jön létre Isten és ember, ugyanakkor ember és ember között is. Az Egyház életének ez a forrása, hiszen a megkereszteltek közötti egység, összetartozás ilyenkor teljesedik be, kap új erőt, telik meg új élettel.
Ebből az következik, hogy csak az áldozhat, aki az Egyház közösségének teljes jogú tagja (gyermekek csak megfelelő felkészülés, elsőáldozás után), azaz:
– aki tagja a Katolikus Egyháznak,
– akinek nincs súlyos bűne,
– aki az Egyház törvényei szerint rendezett életállapotban él (nincs élettársi kapcsolata, nem újraházasodott).
Előfordulhat, hogy a fentiek közül valamelyik sérül. Ilyenkor mindent meg kell tennünk azért, hogy mihamarabb újra bekapcsolódhassunk az Egyház életének vérkeringésébe. A bűneinket a szentgyónásban tehetjük le Isten elé, életünk rendezetlenségeire pedig keresnünk kell a megoldást.
Ezen felül a szentáldozásban tiszteletet kell mutatnunk az Oltáriszentség iránt, ezért áldozás előtt egy órán át – vízen, gyógyszeren kívül – nem ehetünk-ihatunk semmit (ezt hívjuk szentségi böjtnek), s egy nap során csak egyszer (kivételes esetben még egy második alkalommal) áldozhatunk.
Szentáldozás? Úrvacsora?
A keresztény közösségek életének egyik központi eseménye a közös eukarisztia, hálaadás, amikor a gesztusok, az imák, a szentírási szakaszok révén kapcsolódunk valami módon az utolsó vacsora asztalához, Jézus szenvedéséhez, halálához és feltámadásához. Ezt egyik keresztény közösség sem kérdőjelezi meg.
Ami nézeteltérés tárgyát képezi, az a kapcsolódás módja. A keleti, ortodox és katolikus egyházak úgy vélik, hogy a szentmisében valóságosan megjelenik, hatékonyan megvalósul az egyetlen jézusi áldozat. Nem megismételjük azt, nem egy második, ezredik áldozatot kapcsolunk ahhoz, hanem – a misztérium, a kegyelem által – belekapcsolódunk az egyetlen krisztusi eukarisztiába. Ez azt is jelenti, hogy számunkra a szentmisén megtört és kiosztott kenyér valóságosan Krisztus teste, a bor valóságosan Krisztus vére; ezekben ő valóságosan jelenvalóvá válik.
A protestáns teológusok között több eltérő nézet is kialakult: egyesek szerint Jézus csak az eukarisztia vételének pillanatában jelenvaló, de előtte-utána nem; mások úgy vélik, hogy nincs jelenvalóság, hanem amit teszünk, az komoly, értékes, kegyelmeket közvetítő cselekedet, de csak emlékezés.
A két eltérő gondolkodásmód vezetett az eltérő szavak alkalmazásához. A katolikus szó – szentáldozás – az egyetlen krisztusi áldozat jelenvalóságára utal. A protestáns úrvacsora kifejezés azt hangsúlyozza, hogy emlékezünk az Úr utolsó vacsorájára.
Mivel itt igen komoly eltérés van a gondolkodásmódban, nincs lehetőség arra, hogy katolikusok (ortodoxok, keleti keresztények) és protestánsok egymás templomaiban felekezettől függetlenül magukhoz vegyék az eukarisztiát.
Mi a szentségimádás?
Az egyes keresztény közösségek eltérő módon vélekednek az eucharisztiáról.
A katolikus hit vallja, hogy Jézus Krisztus valóságosan jelen van az Oltáriszentségben, a Szentostyában nem csak a szentmise, az áldozás során, hanem az átváltoztatástól kezdve mindaddig, amíg a kenyér megőrzi kenyér mivoltát. Ezzel szemben a protestáns közösségek úgy vélik, hogy csak az úrvacsora vételekor (vagy még akkor sem) jelenvaló Jézus a kenyérben.
A katolikusok azt a hitüket, hogy Jézus mindig jelen van, köztünk van a Kenyérben, többféle módon fejezik ki. Az Oltáriszentséget őrző oltárszekrényt (tabernákulum) a templom középpontjában, tengelyében, vagy egy kiemelt helyen helyezik el, mellette állandóan ég a fény (örökmécses). Templomba belépve, ima közben, szentmisén, áldozáskor, illetve utána, a templomból való távozáskor térdhajtással fejezik ki tiszteletüket.
A hit kifejeződése az a közös imádság is, amikor szentmise keretén kívül egybegyűlünk a templomban, hogy a kenyérben valóságosan jelenlévő Isten előtt leboruljunk, megmutassuk szeretetünket és tiszteletünket, ily módon imádjuk őt. Ez a szentségimádás. Ezen alkalom során az Oltáriszentséget egy speciális tartóban, az ún. úrmutatóban (monstrancia) kihelyezik például az oltárra. A monstrancia közepe üvegből készül, hogy minden jelenlévő láthassa az Ostyát, s imádsága révén megvallhassa: hisszük, hogy itt valóban Isten van közöttünk.
A szentmise lépésről lépésre
Bevezető szertartás
Bevonulás: Csengőszóra megszólal az orgona, a hívek felállnak, a pap és a ministránsok pedig bevonulnak a sekrestyéből a templom szentélyébe. Annak idején Ábrahám Isten hívására felkerekedett szülőföldjéről és elindult egy új haza felé, amelyet Isten ígért neki. Isten hívását meghallva mi is megérkeztünk, hogy találkozzunk vele.
A templom üdvözlése: Először Isten házát köszönti a pap: térdet hajt a tabernákulum előtt, amelyben Jézus jelenlétét tiszteli, meghajol az oltár előtt és megcsókolja, mert ezen fog megjelenni a kenyérben és borban Krisztus áldozata. Ünnepélyes alkalmakkor a ministránsok tömjénezőt hoznak, és a pap a tiszteletadás jeleként megtömjénezi az oltárt, a keresztet és a tabernákulumot.
A hívek üdvözlése: A pap keresztvetéssel kezdi el a misét, ezzel jelzi, hogy ez az összejövetel az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében zajlik majd. A Biblia szavaival, Isten nevében köszönti az egybegyűlteket (pl. „Az Úr legyen veletek” – Észrevetted? A Csillagok háborújában is hasonlóan köszöntik egymást: „Az erő legyen veled”). Ezután saját szavaival szól hozzájuk, és elmondja, milyen ünnep van, kikért imádkozunk a mai szentmisében.
Bűnbánati liturgia: A misében Istennel találkozunk, elé állva megérezhetjük, hogy nem vagyunk „szentek”, tökéletesek, Istenhez „méltók”. Ezt mondjuk el neki a bűnbánati imában („… sokszor és sokat vétkeztem… én vétkem, én vétkem…”), Ő pedig felemel bennünket irgalmas szeretetével, így már felszabadultan állhatunk előtte.
Énekek: Uram, irgalmazz és Dicsőség. A közösség együtt énekli Isten dicsőségére az első századok görög felkiáltását: Kyrie eleison! Uram irgalmazz! Ezzel még a bűnbánat gondolata folytatódik, a Dicsőség éneklésében már a megtisztult ember dicséri felszabadultan Istent, akitől minden jó származik.
Könyörgés: A pap felszólít bennünket, hogy tegyük Isten elé kéréseinket. A rövid csönd után imádságban foglalja össze az Egyház szándékait, mi pedig áment mondunk rá.
Isten szava: igeliturgia
A mise tanító részéhez érkeztünk, amelyben Isten szól hozzánk bibliai részletek, zsoltárének és prédikáció által, mi pedig a végén válaszolunk a hitvallással és kéréseinkkel.
Olvasmány: általában az Ószövetségből olvasott szentírási rész. Az olvasmányokat úgy válogatták, hogy azok tartalmilag az aznapi evangéliumhoz illeszkedjenek, és így előkészítsenek minket Jézus tanításának megértésére. Az olvasmányok rendje: A misében felolvasott szentírási szakaszoknak előre meghatározott rendjük van, amely kialakításában fontos szempont volt, hogy a leglényegesebb szentírási részek háromévente mind elhangozzanak.
Zsoltár: az olvasmány után mi is megszólalunk, együtt énekeljük Isten igéjét a Zsoltárok könyvéből (Zsolt), ami tartalmilag az olvasmányt visszhangozza.
Szentlecke: általában az újszövetségi levelekből olvasunk fel egy részt, amelyben az első század tanítóinak (Szent Pál és az apostolok) intelmei érkeznek hozzánk.
Alleluja: héber szó, melynek jelentése: dicsérjük Istent! Jézust köszöntjük ezzel a felkiáltással, aki az ezt következő részben, az evangéliumon keresztül szól hozzánk.
Evangélium: az Újszövetségből Máté, Márk, Lukács vagy János evangéliumának részletét olvassuk fel. Ebben Jézus tanítását, vagy egy csodáját, példabeszédét ismerhetjük meg.
Prédikáció (más néven homília): az evangélium szavait a pap magyarázata segít megérteni és mindennapjainkban életre váltani.
Hitvallás vagy hiszekegy: a tanító részek után hitünk alaptételeit mondjuk el együtt (Credo).
Egyetemes könyörgések: az igeliturgia végén mindenkiért imádkozunk: az Egyházért, a hívekért, a világ szenvedőiért és szükségleteiért. A közösség együtt könyörög: „Kérünk téged, hallgass meg minket!”
Krisztus az oltáron: áldozati liturgia
Adományok előkészítése (felajánlás): a ministránsok vagy a hívek képviselői kenyeret (ostya) és bort visznek az oltárhoz. A pap imádságban megköszöni és felajánlja Istennek ezeket, amelyek a „föld termése és az emberi munka gyümölcse”. A pap kézmosása kifejezi a tisztulás vágyát, a perselyezéskor a hívek adományaikkal templomuk fenntartásához és a szegények segítéséhez járulnak hozzá.
Kánon (eucharisztikus imádság): a pap először az adott ünnepről vagy napról szóló imádságot mond vagy énekel (prefáció) a misekönyvből, ebben köszönetet mond Istennek, amit az egész közösség a Szent vagy, szent vagy (Sanctus) eléneklésével folytat.
Átváltoztatás
Ez után a pap hosszabb imádságba kezd: hálát ad az Atyának az élet ajándékaiért, leginkább pedig a megváltásért, Jézus Krisztusért. A kenyér és a bor fölé kinyújtja kezét és kéri az Atyát, hogy küldje el a Szentlelket, hogy az adományok Jézus szavai szerint az ő testévé és vérévé váljanak. Ekkor a pap magasra emeli a nagy, kerek szentostyát, majd a kelyhet, a résztvevők mindnyájan térdelnek, a ministránsok pedig csengetéssel figyelmeztetnek a pillanat ünnepélyességére. Itt már Krisztus van az oltáron a kenyér és bor színe alatt, mindnyájan szeretettel és imádással fordulunk felé. A pap megfogalmazza kéréseinket. Imádkozik mindnyájunkért: az Egyház tagjaiért, a távol lévőkért, a szenvedőkért és az elhunytakért. A kánon végén a pap együtt emeli fel a szentostyát és a kelyhet, Istennek ajánlva Krisztus és az egész közösség áldozatát.
Miatyánk és béke-rítus: a legismertebb imánkra Jézus tanított bennünket, az ő testvéreiként szólítjuk Atyának az Istent. Az ezt követő kézfogás jelzi és megerősíti testvériségünket és előkészíti az áldozást.
Áldozás: amikor kimegyünk a szentáldozáshoz, azt fejezzük ki, hogy továbbra is szeretnénk Krisztus követői maradni, Istennek áldozott életet élni. Azért vesszünk magunkhoz Krisztust a szentostyában, hogy megerősítsen és táplálékunk legyen életünk útján.
Befejező szertartás
Záró könyörgés, hirdetések: Az áldozás után leülünk a helyünkre, és csendben imádkozunk. Ezt követően a pap elmondja a szentmise záró könyörgését. A közösség életét érintő hirdetések általában ez után hangzanak el.
Áldás, elbocsátás: A szentmise ünneplésének végén a pap Isten áldását kéri életünkre, majd elbocsát bennünket, hogy azon a helyen, ahová Isten állított minket, Krisztus evangéliumának hírvivői legyünk: „Menjetek békével, szolgáljátok Istent és embertársaitokat!”
